Az emberiség képviselői - 05

szemben egy kicsit olyaténkép játssza a gondviselést, ahogy ezt az
emberek kutyájukkal, macskájukkal szemben szokták maguknak megengedni.


IV. SWEDENBORG; VAGY: A MISZTIKUS.
Azok a kiváló férfiak, akik egyszermind a legkedvesebbek embertársaik
előtt, nem abból az osztályból kerülnek ki, akiket a közgazdaságtan
termelőknek nevez: semmi sincs a kezükben, nem foglalkoztak
gabonatermeléssel, nem sütöttek kenyeret, nem gyarmatosítottak, nem
találtak föl szövőszéket. Ez a városépítő, piacjáró emberi faj magánál
magasabbra tartja és jobban szereti a poéták osztályát, akik értelmi
királyságuk révén az ő gondolataikat és képzeletüket olyan eszmékkel és
festményekkel táplálják, amelyek kiemelik az embert a búza és pénz
világából s kárpótolják a napi megrövidülésekért, a munka és
kereskedelem silányságáért. Azután megvan a maga értéke a filozófusnak
is, aki azzal hízeleg a dolgozó ember értelmének, hogy azt finomságokra
irányozza, amelyek új tehetségekre tanítják. Mások ám építsenek
városokat; az ő hivatása az, hogy megértse őket s áhitatos tisztelettel
töltse el őket. Van azonban még egy osztály, amely ismét más regiókba
vezet, az erkölcs vagy akarat világába. A szellem e területének
sajátsága az az igény, amellyel föllép. Ahová csak behatol a jogérzet,
minden egyéb dolgon uralkodóvá válik. Más dolgokat én alakítok át
költészetté, de az erkölcsi érzés engem alakít át azzá.
Nem egyszer gondoltam el, hogy igen nagy szolgálatot tenne az
irodalomtörténet-írásunknak, aki megvonná a rokoni párhuzamot
Shakespeare és Swedenborg között. Az emberi szellem örökös zavarban
leledzik, amidőn értelmet s egyben szentséget követel, s egyaránt
türelmetlen, ha az egyiket a másik nélkül kell látnia. Az összeegyeztető
eleddig még nem jelent meg. Ha belefáradtunk a szentekbe, Shakespeare a
menedék-városunk. De ösztöneink mindjárt arra tanítanak, hogy a Lényeg
problémájának kell minden mást megelőznie, – annak a kérdése: «honnan»,
«miért», «mi» és «hová». S ezek megoldását adja az élet, ne a könyv. A
dráma, vagy egyéb költemény megközelítő vagy közvetett válasz; de Mózes,
Menu, Jézus egyenesen nekivágtak a problémának. Az erkölcsi érzés
légköre a nagyságnak olyan régiója, amely minden anyagi nagyságot
játékká fokoz le, ellenben minden, eszes szegény ördögnek is megnyitja a
világegyetem kapuit. De különösen mohó sietséggel terjeszti ki uralmát
az emberre. A Korán így szól: «Az Isten úgymond: Azt hiszed, hogy az
eget és földet és mindent, ami közöttük van, tréfából teremtettük, s
hogy nektek nem kell visszatérnetek mi hozzánk?» Az akarat birodalma ez
és minthogy a személyiség magvát, az akaratot befolyásolja, mintha az
egész világegyetemet egy személlyé változtatná:
«Lények világa szót neked fogad,
Nemcsak tied mind, mind Te vagy magad».[18]
A Szent minden embernek parancsol. A Korán megkülönbözteti azokat, akik
természettől fogva jók, s akiknek jósága befolyással van másokra, s azt
mondja, hogy ez az osztály a Teremtés célja: a többiek csak annyiban
bocsáttatnak be a Lét ünnepségére, amennyiben azok nyomdokait követik. S
a perzsa költő így ujjong egy ilyen lélek felé: «Járulj bátran a Lét
lakomájához; Te hivatalos vagy, a többieket csak Veled bocsátják be.[19]
Ennek a kasztnak kiváltsága, hogy hozzáfér a Természet titkaihoz és
alkatához, még pedig a tapasztalatot fölülmúló, magasabb módon.
Közszólásmód szerint: amit egyik ember tapasztalásból tanul meg, azt a
rendkívül éleselméjű ember tapasztalat híján is megsejti, kitalálja. Az
arabok szerint egyszer Abul Khain, a misztikus és Abu Ali Seena, a
filozófus tanácskoztak egymással, s amikor elváltak, a filozófus így
szólt: «Mindazt, amit ő lát, én tudom»; a misztikus pedig ezt mondta:
«Amit ő tud, én látom.» Ha ennek az intuiciának okát kérdjük, a választ
abban a sajátságban találjuk meg, amelyet Plato «visszaemlékezés»-nek
nevez és mely benne van a brahmánok lélekvándorlási tanában. Minthogy a
lélek gyakran született újra, vagyis, mint a hinduk mondják: «ezer
születés által járta be a Lét ösvényeit», s látta úgy az itt levő, mint
az égben és föld alatt dolgokat, mindenből meríti ismereteit; nem csoda
tehát, ha bármely dologra vissza tud emlékezni, amit felőle azelőtt
tudott. «Minthogy a Természetben minden összefügg és rokon, s a lélek
már előbbről ismert mindent, nincs akadálya annak, hogy bárki, aki
emlékezetébe csak egy dolgot idézett föl, vagy közszólás szerint egy
dolgot tanult meg, magától föl ne fedezze minden egykori tudását és rá
ne jöjjön minden egyébre, csak ha elég bátor és bele nem fárad a
kutatásaiba. Mert a vizsgálódás és tanulás mind csak visszaemlékezés.»
Hát még ha a kutató szent és isteni lélek! Minthogy az ember lelke az
őseredeti lélekkel rokon, amely által minden dolog létezik, könnyen
folyik bele minden dologba és minden dolog ő belé folyik, s egyesülnek s
ő rokonérzéssel hozzáfér alkatukhoz és törvényeikhez.
Ez az ösvény nehéz, titokzatos és teli van rémekkel. A régiek
extázisnak, vagy önkívületnek nevezték, amikor az ember szinte kiszáll a
testéből, hogy gondolkozzék. Minden vallástörténetben megtaláljuk a
szentek elragadtatásának nyomait; – boldogság ez, de az öröm egyetlen
jele nélkül; komoly, magános, sőt szomorú boldogság. Plotinus így hívta:
«a magánosnak a magánoshoz való menekülése». Μυεσις, szem-behúnyás, s
innen ered a «mysztikus» szó. Önkénytelenül eszünkbe jut Sokrates,
Plotinus, Porphyrus, Böhme, Bunyan, Fox, Pascal, Guion, Swedenborg
trance-sze. De éppoly önkénytelenül emlékszünk arra is, hogy ez betegség
társaságában lép föl. Ez a boldogság félelem képében köszönt be s
megrázza az illető lelkét. «Túlfeszíti agyaglakát», s őrjöngővé teszi az
embert, vagy félszegségekre vezet, mik megrontják az ítéletét. A
vallásos ihlet legfőbb példáiba belevegyült valami beteges, bár az elme
ereje kétségtelenül öregbedett. Vajjon a legfőbb jó szükségképpen együtt
jár-e olyan tulajdonságokkal, amelyek ellensúlyozzák és elveszik a
hitelét?
«Valóban elveszi,
Ha legmagasb pontjára hág, erőnk,
S tökélyeink javát és jellegét.»[20]
Azt mondjuk-e, hogy a takarékos szülőanya pontosan kilatolja és kiméri a
földet és tüzet, amely az ember alkotására szükséges, de nem akar egy
unciát sem ráadni, jóllehet egész nemzetek mennének is tönkre vezér
hiányában? Azért az isten választott embereinek is őrültségekkel és
kínjukkal kell megfizetniök tudományukért. Ha tiszta szenet,
kurbunkulust vagy gyémántot kívánsz, hogy az agyad átlátszó legyen,
törzsednek és szerveidnek annál vaskosabbaknak kell lenniök; porcellán
helyett csak fazekas agyagja, sara.
Az újkorban az ilyen befelé fordított léleknek legfeltünőbb példája
Swedenborg Emánuel, aki 1688-ban, Stockholmban született. Ez az ember,
akit kortársai holdsugár-balzsammal telt látnoknak tartottak,
kétségkívül csak olyan reális életet élt, mint bármely más emberfia, s
most, amidőn az a sok királyi és hercegi Fridrik, Krisztierna és
Braunschweig már mind feledségbe merült, ő ezrek és ezrek lelkében kezd
gyökeret verni. Amint ez a nagy emberekkel megesni szokott, ő is,
sokféle képességei összegével mintha több ember összetétele volna, –
mint ama bizonyos gyümölcsök, mik a kertben négy vagy öt egyes virág
egyesüléséből érlelődnek. Kerete nagyobbszabású s ezért a nagyobb méret
előnyeit élvezi. Amint könnyebb a nagy szféra visszaverődését nagyobb
gömbön meglátni – bár bizonyos repedések vagy foltok zavarják is –
semmint egy vízcsöppön, úgy a nagyobb kaliberű emberek, mint Pascal vagy
Newton, bár némi vegyületével a különösségnek, vagy eszelősségnek, több
segítségünkre vannak, mint a jól egyensúlyozott, de középszerű elmék.
Ifjúsága és nevelése nem lehetett rendkívüliségek híjával. Az ilyen
gyermek nem fütyürészhet, nem táncolgathat, hanem bányákban, hegyekben
bujkál, elmélyed vegytanba, optikába, élettanba, mathematikába,
csillagászatba, hogy sokféle tehetségű agyának megfelelő képeket
találjon. Tudós volt már gyermekkorában. Upsalában tanult. Huszonnyolc
éves korában XII. Károly a bányafőhatóság ülnökévé tette. 1716-ban négy
évre elhagyta hazáját s egyetemeket járt Angliában, Hollandiában,
Francia- és Németországban. 1718-ban, Fredericshall ostrománál nevezetes
mérnöki tettet vitt véghez, amidőn két gályát, öt kisebb hajót és egy
naszádot mintegy tizennégy angol mérföldre vontatott szárazföldön a
király szolgálatára. 1721-ben beutazta Európát, hogy bánya- és
kohóműveket tanulmányozzon. 1716-ban kiadta «Dædalus Hyperboreus»-át, s
ettől kezdve harminc éven át tudományos munkák írásával és kiadásával
foglalkozott. Ugyanilyen erővel mélyedt el a theológiába. 1743-ban,
negyvennégy éves korában kezdődött el ú. n. illuminációja. Minden
metallurgiája és hajóvontatása belemerült ebbe az elragadtatásba. Már
nem adott ki több tudományos könyvet, visszavonult gyakorlati
tevékenységétől is s életét ezentúl vaskos theológiai könyvek írására
szentelte, amelyeket vagy a maga, vagy a braunschweigi vagy más hercegek
költségére Drezdában, Lipcsében, Londonban, Amsterdamban adott ki. Utóbb
ülnöki tisztéről is lemondott, de a fizetését élete végéig meghagyták
neki. Hivatala benső ismeretségbe hozta XII. Károly királlyal, aki nagy
tiszteletben tartotta és sokszor kikérte a tanácsait. A király utódja
éppúgy megbecsülte. Az 1751-iki országgyűlésen – mondja Hopken gróf – a
legalaposabb pénzügyi tervezet az ő tollából eredt. Svédországban
nyilván megkülönböztetett becsülésben részesült. Ritka tudománya és
gyakorlati ügyessége, s az a híre, hogy «második látása» van, rendkívüli
vallásos ismeretei és képességei királynékat, nemeseket, papokat,
hajótulajdonosokat, nagy tömegeket vonzottak a kikötőkbe, miket számos
utazása közben érintenie kellett. A papság ugyan némi akadályokat is
gördített vallásos művei behozatala és terjesztése ellen, azonban –
úgylátszik – a hatalmasok az ő pártjára keltek. Sohasem házasodott meg.
Viselkedése nagyon szerény és előkelő volt. Szokásai egyszerűek;
kenyéren, tejen, növényi koszton élt; nagy kert közepén álló házikóban
lakott. Többször látogatott el Angliába, bár ott a tudósok és kiváló
emberek nyilván nem sokat törődtek vele. Londonban, 1772-ben, március
29-én nyolcvanötödik évében halt meg, agyszélhűdés következtében.
Londoni időzése alatt csöndes, papos embernek írják le, aki szerette a
theát, kávét és gyermekeket. Ha bársony díszruháját öltötte föl, kardját
is felkötötte, s ha kisétált, aranygombos botot hordott. Közkeletű
arcképe régi módi hosszú kabátban, parókával ábrázolja; tekintete
azonban tétova, vagy a levegőégbe révedező.
A géniusz, – amelynek az lesz a hivatása, hogy kora tudományát egy
fokkal finomabb tudománnyal itassa át, hogy keresztülhatoljon a Tér és
Idő korlátain, hogy benyomuljon a homályos szellemvilágba és új vallás
alapítását kisérelje meg – tudományos működését kőfejtőkben, kohókban,
olvasztó-kemencék és tégelyek mellett, hajóépítő műhelyekben s boncoló
termekben kezdte el. Talán nincs ember, aki alkalmas bírálója lehetne
ilyen sokfajta munkái érdemének. Úgy látszik, a XIX. század nem egy
tudományát megelőzte. A csillagászatban megelőzte a hetedik bolygó
fölfedezését, – sajnos, nem egyszersmind a nyolcadikét is, – megelőzte a
modern csillagászoknak azt a fölfogását, hogy a Föld a Napból ered; a
magnetizmusban későbbi tudósok néhány fontos kísérletét és
következtetését; a vegytanban az atomelméletet; az anatómiában
Schlichting, Monro és Wilson fölfedezéseit; ő fejtette ki először a tüdő
szerepét. Kitünő angol kiadója nagylelkűen elmellőzi Swedenborg
felfedezéseinek hangsúlyozását, mert ő sokkal nagyobb volt, semhogy
sokat gondolt volna az eredetiségével.
Olyan roppant szellem, hogy messze túlhaladja korát (amely nem is érti
meg), s távolra kell tőle állnunk, hogy jól szemügyre vehessük. Meggyőző
példája, – amint az Aristoteles, Bacon, Selden, Humboldt is, – hogy az
emberi lélek a Természet mily hatalmas tudására, illetve szinte
mindenütt-jellemvalóságra tehet szert. Pompás bölcselkedése a
Természetről, tudományról, amelyet mintegy magas toronyból végez, –
anélkül, hogy valaha szem elől tévesztené a dolgok sorát és szövedékét,
– javarészt megvalósítja «Principia» c. művében foglalt tulajdon
festményét az ember eredeti, ép teljességéről. Különleges felfedezései
érdemét messze túlhaladja fő-főérdeme: az ő magával való egyenlősége. A
vízcsöppben is megvan a tenger sajátossága, de azért a vízcsöpp nem
mutathat be vihart. Meg van a hangversenynek, meg az egyes fuvolának a
szépsége, s megvan egy hadseregnek, s meg egy hősnek a maga ereje. És
Swedenborgban a modern könyvek ismerői leginkább a hatalmas tömeg
érdemét fogják csodálni. Egyike az irodalom csodaóriásainak,
mastodonainak, s nem mérhető össze közönséges tudósok egész
testületeivel sem. Hatalmas megjelenése ugyancsak zavarba hozná az
egyetem taláros professzorait.
Mai könyveink hamisak: töredékességüknél fogva. Tételeik csak _bon
mot_-k, s nem természetes fejtegetés részei; gyerekes kifejezései a
Természetben való gyönyörködésnek; bizonyos furcsaságok és érdekességek
gyűjteményei, amelyek nincsenek összhangban a Természettel, hanem
készakarva úgy tesznek, ahogy az ezermesterek: elrejtik bűvészetük
eszközeit. Ellenben Swedenborg rendszeres tudós, s minden mondatában a
Természetre van tekintettel. Minden eszközét, módszerét elénk tárja.
Képességei csillagászati pontossággal működnek s csodálatos írásai
mentesek minden hivalkodástól és önteltségtől.
Swedenborg nagy eszmék légkörébe született bele. Bajos megmondani, mi
volt a sajátja; azonban életét a világegyetem legnemesebb festményei
tették méltóságosabbá. Az az erővel teljes aristotelesi módszer, az ő
kiterjedésével és szabatosságával, – amelynek geniális sugárzása
szégyenbe hozza a mi meddő, egyvonalú logikánkat; amely egész
sorozatokkal, fokozatokkal, okokkal és okozatokkal dolgozik s megtanít
arra, mint kell megkülönböztetni erőt és anyagot, lényeget és
esetlegest, s amely műszavaival és meghatározásaival a Természet magasba
vezető útjait nyitotta meg: – nagyra nevelte az athléta-filozófusok
faját. Harwey kimutatta a vér keringését, Gilbert azt, hogy a Föld
mágnes, Descartes – a Gilbert mágnese alapján – az ő örvényével,
csigavonalával és sarkításával egész Európát betöltötte az örvénylő
mozgás, mint a Természet titka vezéreszméjével. Newton éppen abban az
évben, amikor Swedenborg született, tette közzé «Principia» c. művét, s
állította föl a nehézkedés egyetemes törvényét. Malpighi – Hippokrates,
Leukippos és Lucretius magas elméletei alapján – hangsúlyozta azt a
tantételt, hogy a Természet parányokban működik – _tota in minimis
existit natura_. Vetélytárs nélkül álló boncolók, mint Swammerdam,
Leuvenhoek, Winslow, Eustachius, Heister, Vesalius, Boerhave az emberi
nagy összehasonlító anatómiában már mi fölfedezni valót sem hagytak meg
a boncoló kés vagy mikroskóp számára; Linné, – kortársa, – kedves
tudományában azt erősítgeti, hogy a «Természet mindig egyforma»; s
utoljára Leibnitz és Wolf Keresztély a módszer nemességét, az alapelvek
legszélesebbkörű alkalmazását mutatták ki a kozmológiában, míg Locke és
Grotius levonták belőle az erkölcsi következtetéseket. Maradt-e még
valami egyéb a legnagyobb kaliberű lángelme számára, mint hogy átmenve
ezeken a területeken, igazoljon, egyesítsen? Könnyű ezekben a
szellemekben Swedenborg tanulmányai és problémái ihlető forrásait
megtalálni. Ő képes volt szolgálatába hajtani és megeleveníteni a
gondolatok e hatalmas tömegeit. De éppen ezeknek a lángelméknek közeli
rokonsága, akiknek egyikétől-másikától vezéreszméit származtatta,
Swedenborgban újabb példáját szolgáltatja annak, hogy mily bajos még a
legtermékenyebb géniusznak is eredetiséget, elsőszülöttséget tanusítani
a Természet törvényeinek kikutatásában és hirdetésében.
Kedvenc szempontjait a Formák, a Sorok és Fokok, a Befolyás és
Vonatkozás tanának nevezte el. Érdemes a saját könyveiben tanulmányozni,
mint állította föl tételeit. Nem mindenki tudja őket olvasni, de aki
tudja, az busás jutalmat nyer. Ezt mutatják például theológiai munkái.
Iratai elégséges könyvtára lehetnének egy remete- s athlétaszellemű
tudósnak. Az Állatország Gazdasága emelkedett szelleménél fogva
valóságos hódolat az emberi nemnek. Nem hiába tanulmányozta a köveket és
fémeket. Sokoldalú és szolid tudása stílusát ragyogóvá teszi; csak úgy
fénylenek benne a gondolat nyílhegyei s hasonlít azokra a téli
reggelekre, amikor a levegő kristályoktól ragyog. Tárgyai nagysága adja
meg a nagyságot stílusának is. Alkalmas volt a kozmológiára, mert
veleszületett az «azonosság» fölfogása, amely a puszta nagyságot nem
tekinti döntőnek. A mágnesvas atomjában is meglátta azt a tulajdonságot,
amely a Nap és a bolygók spirális mozgását létrehozza.
Eszméi, amik közt élt ezek: a természettörvények egyetemes érvénye;
Plato tana a fokokról; minden dolog egymásba változása vagy
visszaváltozása, s minden résznek összeillősége, egymásnak
megfelelősége; az az elmés titok, hogy a kicsi magyarázza a nagyot, s a
nagy a kicsit; az ember középpontisága a Természetben s minden dolgok
kapcsolata; az a meglátás, hogy az emberi test szorosan egyetemes,
vagyis olyan eszköz, amelynek révén a lélek táplálja az összes anyagot,
s viszont ő is onnan veszi táplálékát. Ennélfogva, szöges ellentétben a
szkeptikusokkal, úgy tartotta, hogy «mentől bölcsebb az ember, annál
inkább imádója lesz az istenségnek». Szóval: az identitás bölcsészetének
volt a híve, de azt nem vallotta olyan tétlen meddőségben, mint a
berlini vagy bostoni álmodozók,[21] hanem évek hosszú során próbálta ki
a legkeményebb wiking bátorságával, akit csak zord svéd hazája valaha
csatába küldött.
Ez az elmélet a legrégibb bölcselőktől ered, de talán épp a
legújabbaktól származtatja legkitünőbb magyarázatát. Ez pedig a
következő: a Természet folytonosan megismétli eljárásait, de mindig
egymásra következő, újabb szinteken. A régi mondás szerint «a Természet
mindig hasonló önmagához». A növényben a szem, vagy rügy levéllé nyílik,
majd egy másik levéllé, azzal a képességgel, hogy gyökérré, szárrá,
szirommá, fedőlevéllé, kehellyé, maggá válhasson. A növény egész
művészete abban áll, hogy végnélkül ismétli a levelet, s a hőség, fény,
nedvesség, táplálék kisebb-nagyobb foka határozza meg, milyen alakot fog
ölteni. Az állatvilágban a Természet alkot egy gerincet, vagy egy
gerinccsigolyát és még továbbra is csigolyát használ föl, bizonyos
korlátolt átváltozó képességgel, – tehát csigolyát a világ végeig. Egy
költői lelkű anatomus napjainkban azt tanítja, hogy a kígyó, amely
vízszintes vonal és az ember, aki függőleges vonal, derékszöget
alkotnak, s hogy ebben a misztikus quadransban minden élőlény
elhelyezhető; s azt veszi föl, hogy a hajszál-féreg, az araszoló-féreg
vagy a kígyó a gerinc előképe vagy típusa. Az oszlop tetejére a
Természet egy másik gerincet állít, amely ott megkettőzi vagy gömbbé
görbíti magát, mint a féreg és a koponyát képezi, majd meg végtagokat
bocsát ki: a kezek most a felső állkapocs, a lábak az alsó állkapocs, a
kéz- és lábujjak a felső- és alsófogsor. Ez az új gerinc magas célokra
van hivatva. Íme, új ember emelkedett az előbbi vállain. Majdnem
eldobhatná a törzsét, s egyedül élhetne, mint a platói eszme a
«Timaios»-ban. Benne, magasabb szinten ismétlődik mind az, ami a
törzsben megvolt. A Természet újra fölmondja a leckéjét, de magasabb
színvonalon. A lélek finomabb test s a táplálkozás, emésztés, fölszívás,
kiválasztás, nemzés funkcióit új és légies elemben végzi. Itt, az
agyvelőben a táplálkozás minden folyamata ismétlődik a tapasztalat
megszerzése, áthasonítása, megemésztése által. Ugyanitt folyton megújul
a nemzés misztériuma. Az agyban is vannak hím- és nőstény tehetségek:
itt is van házasság, amelyből gyümölcs terem. S ennek a fölfelé
fokozódásnak nincs határa; sorozat sorozatra következik. Ha valami a
rendeltetés végére ér, belekapcsolódik, átmegy a következőbe és minden
sorban szabatosan ismétlődik az előző szerv és folyamat. Megvan a
képességünk, hogy a végtelen felé emelkedjünk. Egyáltalában nem
szeretjük a véges dolgokat, s a Természetben nincs is vég, mert minden
ami végére ért a rendeltetésének, fölemelkedik a következőbe s a dolgok
lajtorjája dæmoni és égi természetekbe csúcsosodik. A teremtő erő, mint
valami zeneköltő, fáradhatatlanul egyszerű melódiát vagy tételt ismétel,
most magas, most mély hangon, majd magánszólamban, majd kórusban,
tízezerszer visszhangozva, míg eget és földet betölt az ének.
A nehézkedés törvénye, amint azt Newton kifejtette, derék dolog, de még
nagyobb dolog, ha fölfedezzük, hogy a kémia csak a tömegek törvényének a
parányokra való kiterjesztése s hogy az atom-elmélet a vegyi
működésekről is kimutatja, hogy azok is mechanikaiak. A metafizika is a
nehézkedés egy faját mutatja, amely t. i. a lelki jelenségekben működik,
s a francia statisztikusok rémes táblázatai még a látszólag teljesen
szeszélyes és önkényes dolgokat is pontos számbeli viszonylatokra
vezetik vissza. Ha húsz, vagy harmincezer közül akad egy ember, aki
cipőt rág vagy elveszi az öreganyját, akkor minden újabb húsz- vagy
harmincezer ember közt fog egy-egy ember találkozni, aki cipőt rág vagy
elveszi az öreganyját. Amit mi nehézkedésnek nevezünk és határtörvénynek
képzelünk, az csak egy ága egy még hatalmasabb folyamnak, amelyre még
nincs nevünk. A csillagászat is nagy dolog, de bele kell hatolnia az
életbe, hogy egészen érvényre jusson; nem szabad csupán az égitestek és
égiterek közt maradnia. A vérsejt éppúgy kering saját tengelye körül az
ember ereiben, mint a bolygó az égen s az értelem körei rokonok és
kapcsolatosak az égi körökkel. Minden természettörvény ugyanilyen
egyetemes; a táplálkozás, alvás, téli álom, forgás, nemzés, átalakulás,
örvénylő mozgás éppúgy tapasztalható a tojásban, mint a bolygókban. A
Természetnek e nagy ritmusai és visszatérései – ezek a kedves, jóismerős
okok, amelyek minduntalan meghökkentenek, olyan váratlan álarc alól
előtünve, hogy idegeneknek tartottuk vagy isteni alak hasonlatosságát
öltve föl – gyönyörködtették Swedenborg látnoki szemét. S vezérnek kell
őt elismernünk abban a forradalomban, amely vezéreszmét vitt a
tudományba; a kísérletek céltalan fölhalmozódásának irányt, alakot és
lüktető szívet adott.
Nem kis sajnálattal közlöm, hogy nyomtatott művei több mint ötven vastag
nyolcadrét kötetet tesznek ki, ennek több mint fele tudományos munka; s
úgylátszik a stockholmi királyi könyvtárban még egy sereg kiadatlan
írása hever. Tudományos munkáit kitünő angol kiadásban most tették
közzé.
Swedenborg tudós műveit az 1734 és 1744 közti évtizedben nyomatta ki.
Kora elhanyagolta őket, s most, hogy letelt a száz évük, méltó
tanítványra találtak Londonban Wilkinson, bölcsészeti íróban, akinek
megértő és elképzelő erejét csakis a lord Bacon-éhoz lehet hasonlítani.
Ő napvilágra hozta mestere eltemetett műveit, s rendkívüli előnyükre az
elfeledett latin nyelvről átültette angolra, hogy világhódító és
világbejáró nyelvünkön világkörüli útjukra bocsássa őket. És
Swedenborgnak ez a megdöbbentő visszatérése száz év múlva tanítványa
képében: az ő történetének nem kevéssé jelentős ténye. A munkát, mint
mondják anyagilag és irodalmi munkásságával is Clissold úr támogatta.
Így hát beteljesedett a költői igazságszolgáltatás. A csodálatos
bevezető értekezések, amelyekkel Wilkinson úr a köteteket gazdagította,
messze kiemelkednek a korbeli angol filozófiából s oly átfogóak, hogy
számomra igazán nem marad mondanivaló.
«Az Állatok Birodalma» rendkívül érdemes munka. A legmagasabb célt tűzte
ki maga elé, hogy t. i. újból összehozza a tudományt és a lelket, amely
soká szét volt válva. Egy anatómus beszámolója az emberi testről, a
költészet legfenköltebb stílusában tartva. Páratlanul fényesen dolgozza
föl ezt a rendesen olyan száraz, sőt elijesztő tárgyat. Ő a Természetet
végtelen csigavonal körül forgónak látta, «soha ki nem száradó
kerekekkel és soha nem csikorgó tengelyekkel» s néha megkísértette, hogy
«fölfedezze azokat a titkos zugokat, ahol a Természet műhelye mélyében a
tűz mellett ül», míg festménye tetszetőssé válik azzal a hűséges
hasonlatossággal, amelyet gyakorlati anatómiai alapja ad meg neki.
Nevezetes, hogy ez a magasztos géniusz határozottan az elemző módszert
fogadja el, szemben az összetévővel, s olyan könyvben, amelynek lelke
magasan szárnyaló költői szintézis, arra igyekszik, hogy a rideg
tapasztalat adataira szorítkozzék.
Ha valaki, úgy ő ismeri a Természet folyását és tudta, mily bölcs volt
Amasis egykori válasza, amikor azt mondták neki, igya ki a tengert:
«Szívesen, ha megállítod a folyók beletorkolását». Kevesen tudtak olyan
sokat a Természetről és finom módszereiről s kevesen fejezték ki olyan
finoman eljárásait. Úgy tartotta, hogy a Természet ugyanolyan igényt
támaszt hiszékenységükkel szemben, akár a csodák. «Megjegyezte, hogy a
Természet úgy jár el első alapelveitől annak sok, sok folyományáig, hogy
nincs egyetlen stádium, melyen át ne haladt volna, mintha útja
végigvezetne mindeneken át». «S gyakorta, ha a látható jelenségen
felülemelkedik, vagyis önmagába húzódik vissza, hirtelen eltűnik; senki
sem tudja, hová lett: úgyhogy a tudományt kell vezérünkül szólítanunk,
hogy nyomdokait követhessük».
A végső ok és cél világánál folytatott kutatás csodásan megeleveníti,
szinte megszemélyesíti az egész írást. Ez a könyv kedvenc tételeit
hirdeti; íme pl. a Hippokrates régi tana, hogy az agyvelő mirigy, a
Leukipposé, hogy az atomot a tömeg révén lehet megismerni, vagy – Plato
szerint – a makrokozmust a mikrokozmus által, vagy amit Lucretius verse
fejez ki:
… a csont apró, pici csontból,
Úgy a húsos belrész is több apró, pici húsból
Származik; aztán szinte hasonló módon a vér is
Több egymásba folyó vércseppből vészi eredtét;
Így lehet állni elő az arany morzsákból aranynak,
És sok porszemnek kész földdé nőni magát ki,
Szikrából tűznek, cseppekből víznek eredni.»[22]
– és amit Malpighi ebben a mondásban fejezett ki: «A Természet egészen
benne van a legkisebbekben.» – «A szerves testeknek állandó törvénye,
hogy a nagy, összetett és látható formák kisebb, egyszerűbb és
végeredményben láthatatlan formákból erednek és azok révén léteznek,
amelyek hasonlóan működnek, mint a nagyobbak, csak tökéletesebben és
egyetemesebben, s a legkisebbek már olyan tökéletesen és egyetemesen,
hogy az egész mindenségöket képviselő eszmét is magukban foglalják.»
Minden szerv egysége megannyi kis szerv, amely egynemű összetételével; a
nyelv egységét apró nyelvek teszik; a gyomorét apró gyomrok; a szívét
apró szívek. Ez a termékeny eszme megadja minden titok kulcsát. Ami igen
kicsi volt a szemnek, úgy hogy nem tudta fölfedni, azt összetételéből
betűzték ki; viszont, ami túlnagy volt, azt részeiből olvasták ki. Ezt a
gondolatot a végtelenségig lehet alkalmazni. «Az éhség nagyon sok apró
éhség összetétele, vagy vérveszteség az egész test erecskéiből.» Ez
kulcsa theológiájának is. «Az ember valami igen kicsi ég, aki megfelel a
szellemvilágnak és az égnek. Minden egyes eszméje, érzelme, sőt
érzelmének minden legkisebb része is az ő képmása. A lelket egyetlen
gondolatából meg lehet ismerni. Az isten pedig a nagy ember.»
Természettudományi kutatásainak ez a merészsége és átfogósága a formák
elméletét is megkövetelte. «A formák a legalacsonyabbról rendre
emelkednek a legmagasabbig. A legalacsonyabb forma szögletes, azaz földi
és testi. A következő magasabb forma a kör, amelyet végtelen szögnek is
hívnak, mert a kör kerülete végtelen szög. A feljebb következő forma a
csavarvonal, a köralakok forrása és mértéke: átmérői nem egyenes
vonalak, hanem különféle görbék, melyek középpontja gömbfelület. Ezért
is nevezik végtelen köralaknak. Fölötte következik a végtelenül forgó
vagy égi forma, s legfelül a végtelen égi vagy szellemi.»
Csoda-e, hogy az ilyen bátor lángelme megteszi az utolsó lépést is, azaz
megkísérli, nem bírja-e elérni a tudományok tudományát s megfejteni a
világ értelmét? Az Állatok Birodalma egy nevezetes jegyzetében érinti
ezt a témát:
«A reprezentációról és a korrespondenciáról szóló elméletünkben
tárgyalni fogjuk úgy a jelképies, mint a tipikus hasonlóságot és azokat
a csudálatos dolgokat, amelyek nemcsak az élő testben fordulnak elő,
hanem az egész természetben és amelyek annyira megfelelnek a legfelső és
szellemi dolgoknak, hogy az ember hajlandó volna megesküdni, hogy a
fizikai világ merőben jelképe a szellemi világnak, olyannyira, hogy