Az emberiség képviselői - 03

letesznek gyöngeségre valló heveskedésükről s részletesen ki tudják
fejteni véleményüket. Ha a nyelv nem képződött volna ki az artikuláció
alkalmas eszközévé, az ember ma is erdei vadállat volna. De ugyanez a
gyöngeség és hiányosság jelentkezik, magasabb szinten, nap-nap mellett,
hővérű ifjak és leányzók nevelése közben. «Ah, Ön nem ért engem; s még
sohasem találkoztam olyasvalakivel, aki megértett volna» – és
sóhajtoznak, zokognak, verseket irogatnak, egyedül járnak-kelnek, –
egyszerűen azért, mert nincs meg az erejük, hogy pontosan ki tudják
fejezni nézeteiket. De egy-két hónap mulva, jó géniuszuk kegyelméből,
találkoznak valakivel, akit beavathatnak vulkáni lelkiállapotukba. S
most, hogy a jó érintkezés ezzel meg van alapítva, ezentúl a
társadalomnak is jó tagjaivá válnak.
Ez örök törvény. A haladás a vak erőtől a szabatosság, a tudás, igazság
felé tart.
Minden nemzet történetében vannak pillanatok, amikor nyers ifjúságukból
kibontakozva, megérik a fölfogó erejük, de még nem válik
mikroszkópikussá, úgyhogy az ember ilyenkor a megismerés egész skálájára
törekszik s bár lábával még az Éj roppant erőire támaszkodik, agyával és
szemeivel már a Nap- és Csillagrendszerek alkotásaival társalog. Ez a
serdült egészség, az erő teljességének a kora.
Ilyen Európa története minden részében, s ilyen a filozófia története
is. Legrégibb emlékei, – amelyek nagy része tönkrement és elkallódott –
Ázsiából bevándorló emberekről szólnak, akik magukkal hozták barbár
álmaikat. Durva erkölcsi és természettudományi ismeretek zagyva halmazát
hozták magukkal, amelyekben egyes mesterek rész-belátása segíti őket
fokról-fokra.
Perikles előtt jött a hét bölcs, s megkapjuk a mértan, metafizika,
erkölcstan alapelemeit; majd jönnek a partialisták, az elem-bölcselők,
akik a dolgok végokát a víz áradatában, vagy a levegőben, vagy a tűzben,
vagy a szellemben keresik. De megannyian mythologiai képekkel keverik
ezeket az okokat. Végre jön Plato, a szétosztó, akinek nincs szüksége
sem barbár festékre, sem tetoválásra, sem csatakiáltásra; mert ő már tud
meghatározni. Ázsiával együtt elhagyja a végtelent s a túlzó méreteket
is; ő a szabatosság és az értelem beköszöntése. «Istenként becsülöm –
mondja – azt, aki helyesen tud felosztani és meghatározni.»
S ez a meghatározás már a filozófia maga. Mert mi más a filozófia, mint
beszámoló, melyet az emberi szellem magának ad a világ alkatáról. Két
sarkalatos tény az örök alapja: az Egy és a Kettő. 1. Egység vagy
Azonosság; 2. Különbözőség. Mi egyesítünk minden dolgot, miután
fölfogtuk az őket átható törvényt s fölfogtuk felszínes és látszólagos
különbségeiket, de mégis lényeges megegyezésüket. Viszont az értelemnek
minden művelete – ennek az egységnek, vagy azonosságnak fölfogása
mellett – fölismeri a dolgok különbözését. Egység és Különbözőség, «egy
és más». Lehetetlen anélkül gondolkodni, beszélni, hogy mindkettőt föl
ne öleljük.
A lelket hajtja a vágy, hogy egy okát keresse a sokféle okozatnak,
azután ennek az oknak a szülő okát, és ezt az újonnan talált okot is
tovább mélyítse, abban a meggyőződésben, hogy végre el kell jutni egy
föltétlen s kielégítő végső okhoz, az Egyhez, amely Minden. «A Nap
közepében vagyon a Fény, a Fény közepében vagyon az Igazság, s az
Igazság közepében vagyon az elpusztíthatatlan, örök Lény» – mondják a
Védák. Minden filozófiának, – úgy a keletieknek, mint a nyugatiaknak –
ugyanilyen centripetális a törekvése. Viszont azonban a lelket ellenkező
szükségesség is hajtja: hogy egyik dologról a másikra térüljön, arra,
ami nem egy, hanem más és sok; az okról az okozatra, s ez igazolja a
változatosság létezésének szükségességét, mindkettő önállóságát, mert
egyik a másikba van olvadva. A pontosan egybeillesztett elemeket
szétválasztani s összeegyeztetni: a filozófia feladata. Létük
kölcsönösen ellentmondó, s egymást kízáró, s mégis az egyik olyan hamar
siklik a másikba, hogy sohasem tudjuk megmondani, mi az egy és mi nem
az. Proteus épp olyan fürge a magasságok és mélységek közt, – ha az
Egyet, az Igazat, a Jót szemléljük, mint az anyag felületein és
kerületein.
Minden nemzet közt akadnak szellemek, akik arra hajlanak, hogy az
alapegység eszméjéhez ragaszkodjanak. A könyörgés és odaáldozás
elragadtatásai mindent beleolvasztanak az Egyetlen Lénybe. Ennek az
irányzatnak legmagasabb kifejezései a Kelet vallásos írásai, s különösen
az indus Vedák, a Bhagavat Gita és a Visnu-Purana. Ezek az írások alig
tartalmaznak egyebet, mint ezt az eszmét és tiszta, magasztos
melódiákban ünneplik azt.
Az Ugyanaz, az Ugyanaz: hívő és hit ugyanabból az anyagból valók: a
szántóvető, az eke, a barázda egyazon anyag; s az anyag annyira egy,
hogy az alak változásai lényegtelenek. «Ime, fölfoghatod» – mondja a
legfőbb Krishna egy bölcsnek – «hogy te nem különbözöl tőlem; mert ami
én vagyok, az te is vagy, s a világ is, javaival, hőseivel, az egész
emberiséggel. Az emberek azért látnak különbségeket, mert tudatlansággal
vakok». – «Ezek a szavak: «én» és «enyém» a tudatlanság szülöttei. Hogy
mi mindennek a nagy vége és kútfeje, azt tanuld meg most tőlem. A Lélek
az – egy: minden testben, amely egyformán, tökéletesen, a természet
fölött uralkodva áthat mindent; amely nem születik, nem nő, nem hal meg;
s mindenütt jelenlévő; igazi tudásból álló, független s nincs
összekeverve valótlan dolgokkal, nevekkel, fajokkal sem a multban, sem a
jelenben, sem a jövőben. Annak a megismerése, hogy ez a szellem, amely
lényegében egy, benne van mibennünk és minden más testben: ez az olyan
Egynek a bölcsesége, aki tudja a dolgok egységét. Mint a szétáradó
levegő a fuvola likain átmenve, a skála különböző hangjainak hallik,
pedig egy: úgy a Nagy Szellem természete is egy, ámbár formái
változatosak a különböző cselekedetek hatásai miatt. De ha a külső
megjelenés formáinak különbözősége, mint istené, vagy a többié – le van
rontva, nem is marad semmi különbség.» – «Az egész világ csak Visnu
nyílvánulása, aki azonos minden dologgal, s a bölcs szemében nem is
különbözik tőlük, hanem egy velük. Nem jövök, nem megyek, nincs is egy
helyen a szállásom; s Te nem vagy Te; s a mások nem mások és Én nem
vagyok Én.» Mintha csak ezt mondaná: «Minden a lélekért van, s a lélek
Vishnu; állatok, csillagok csak átmeneti festmények; a fény csak
meszelő; a tartósság csak délibáb; a forma börtön s még az ég is
káprázat.» A lélek csak arra törekszik, hogy feloszoljon a létbe, – túl
formán, poklon, mennyen, – hogy megszabaduljon a természettől.
Ha az elvont gondolkodás ilyen elrémítő egységre törekszik, amibe minden
dolog felszívódik, a cselekvés éppen ellenkezőleg visszafelé irányul a
sokféleség felé. Az előbbiben az Ész nehézkedési ereje, az utóbbiban a
Természet ereje nyilvánul. A Természet a sokszerű. Az egység elnyel,
felolvaszt, vagy összevon. A Természet ellenben kiterjeszt és szaporít.
Ez a két alapelv jelen meg újra, meg újra és áthat minden dolgot és
gondolatot: az Egy – a sok. Az egyik a lét, a másik az értelem; az egyik
szükségszerűség, a másik szabadság; az egyik nyugalom, a másik mozgás;
az egyik hatalom, a másik szétosztás; az egyik erő, a másik élvezet; az
egyik öntudat, a másik meghatározás; az egyik géniusz, a másik tehetség;
az egyik komoly elmélyedés, a másik ismeret; az egyik vagyon, a másik
kereskedelem; az egyik kaszt, a másik kultúra; az egyik király, a másik
demokrácia. És ha szabad ezeket az általánosításokat egy fokkal
magasabban folytatni, és mindkét alapelv végső irányzatát megjelölni,
azt mondhatnók, hogy az egyik végcélja: menekülés a konkrétba
szerveződés elől: azaz tiszta, elvont tudomány; a másiké pedig
legmagasabb fokú instrumentáció, azaz az eszközök fölhasználása, vagy
végrehajtó istenség.
Minden gondolkozó, vérmérsék vagy szokás alapján, a léleknek majd ehhez,
majd ahhoz az istenségéhez szegődik. A vallás révén egységre törekszik;
az értelem és érzékek révén a sokféleségre. Túlgyors egységesítés és
túlzott alkalmazkodás a részlegeshez: a spekulativ gondolkodást ez a
kettős veszedelem fenyegeti.
Ennek a megoszlásnak megfelel a nemzetek történelme. Az egység, a
mozdulatlan intézmények birodalma, az elvont gondolkodásban gyönyörködő
bölcselet székhelye, olyan emberek hazája, akik elméletben, gyakorlatban
a vak, irgalmatlan, roppant Végzetben hisznek: Ázsia, amely ezt a hitet
a kasztok társadalmi intézményében valósította meg. A másik oldalon ott
van Európa; az ő géniusza cselekvő és alkotó; a kasztokat műveltséggel
ellensúlyozza; filozófiája szaktudomány; a művészetek, találmányok,
szabadság hazája. Ha a Kelet a végtelenséget szereti, a Nyugat a
határokat.
Az európai polgárosultság a tehetség diadala; a rendszer kiterjesztése;
az értelem kiélesedése; öntudatos, alkalmazó formaélvezet; a
megnyilvánulás, a kézzelfogható eredmények gyönyöre. Perikles, Athén,
Görögország munkálkodott ebben az elemben az olyan géniusz gyönyörével,
amelyet még nem fagyasztott meg a túlzás kárának semmiféle aggodalma,
előrelátása. Nem láttak maguk előtt semmiféle baljóslatú
nemzetgazdaságtant, semmiféle károgó Malthust[14]; nem Párist, nem
Londont; nem könyörtelen osztály-választó falakat, – nem: a tűcsinálók,
a takácsok, szabók, harisnyakötők, a gyapjútisztítók, szövők-fonók,
kőszénbányászok sorsát; nem Irországot; nem az indiai kasztokat, amiket
Európa erőszakoskodásai még csak jobban túlhajtanak. Az értelem
egészségében és első frissességében virágzott. A művészet ragyogó
újdonság volt. A pentelikosi márványt úgy tudták faragni, mintha hó
lenne, s tökéletes építészeti és szobrászati műveik mintha csak
mindennapi dolgok lettek volna, amelyek nem okoztak nagyobb nehézséget,
mint egy-egy új hajó építése Medfordban, vagy új malmoké Lowell-ben.
Ezek rendes dolgok és biztosra vehető a sikerülésük. A római légió, a
byzanci törvényhozás, az angol kereskedelem, a versailles-i
fogadótermek, a párisi kávéházak, a gőzmalom, a gőzhajó, a gőzvasút
mind, mind láthatók már perspektivában, valamint a városi gyűlések, a
szavazó urna, az újság és olcsó sajtó is.
Közben Plato Egyiptomban és keleti zarándokútjain beszívta magába az
«egy Isten» eszméjét, amelybe minden dolog beleolvad. Ázsia egysége és
Európa részletessége, az ázsiai lélek végtelensége és az elhatároló,
eredmény-szerető, gép-csináló, felszint-kereső, opera-látogató Európa:
íme, Plato mindezt összekötötte és az érintkezésbe hozás által mindenik
erejét fokozta. Agyában egyesül úgy Európa, mint Ázsia kitünősége.
Metafizika és természetfilozófia fejezték ki Európa géniuszát, de
alapépítményük Ázsia vallása.
Röviden sommázva a dolgot: megszületett egy egyensúlyozott lélek, amely
mind a két elem iránt fogékony volt. Éppoly könnyű nagynak lenni, mint
kicsinynek. Hogy miért nem hiszünk egyszerre a csoda-szellemekben, ez
onnan van, hogy nem esnek rendes tapasztalatunk körébe. A mindennapi
életben olyan ritkák, hogy szinte hihetetlenek; de alapjában véve,
nemcsak nem fogadják ellenző elfogultsággal, sőt a legerősebb
rokonszenvvel várják feltüntöket. De: akár hallatszottak születésekor
égi hangok, akár nem; akár álmodták a szülei, hogy a csecsemőfiok
Apollo-gyermeke, akár nem; akár telepedett méhraj az ajkaira, akár nem:
megszületett a férfiú, aki meg tudta látni a dolgok mindkét oldalát. A
Természetben megszokott oly csodás összetételek: Jupiter érmének felső-
és alsófele; a lehetetlenségek összetétele, amely minden tárgyban újra,
meg újra fölbukkan; reális és ideális hatalma: – íme most már mindez az
ember tudatosságának körébe került.
Eljött az egyensúlyozott lélek. Ha szerette az elvont igazságot: a maga
mentségére a mérleg másik serpenyőjébe állította a legnépszerűbb
alapelvet, a föltétlen Jó igazságát, amely uralkodik az uralkodókon is
és bíráskodik a bírákon is. Ha ő transcendentális megkülönböztetéseket
tett, azzal erősítette magát, hogy megvilágosító példáit olyan köznapi
forrásokból merítette, amelyeket megvetettek a bölcselő és politikai
szónokok: vénasszonyoktól és sihederektől; vízhordóktól és
levesárúsoktól; lacikonyhásoktól és utcai kikiáltóktól; a fazekasok,
gyógykovácsok, mészárosok és halárusok boltjaiban. Nem engedett meg
magának pártosságot, hanem arra törekedett, hogy a gondolat mindkét
sarkát föltüntesse a tételében. Érvelése és ítélete egyensúlyozott és
szférikus. A két sark kitünik, sőt két kézzé válik, hogy megragadja és
elsajátítsa a magáét.
Minden nagy művész ilyen volt a szintézis révén. Erőnk átmeneti,
váltakozó, vagy, ha szabad ezzel a kifejezéssel élni: két part közti
fonal. A tengerpart: tenger, a part felől nézve s: part, a tenger felől
nézve; két érintkező fém íze; barátunk közeledtére vagy távoztára
fölajzott erőink; a költői alkotás élménye, amit nem tapasztalunk sem
otthon ülve, sem utazva, hanem csak az egyik állapotból a másikba való
átmenetelnél, – amelyet tehát oly ügyesen kell igazgatni, hogy mentől
több átmeneti felület adódjék: – e két elemen való uralom magyarázhatja
csak Plato erejét és bűbáját. A művészet az egyet, vagy hasonlót fejezi
ki a különböző által. A gondolkodás az egységet az egységben iparkodik
megismerni; a költészet a változatosság által akarja megmutatni, azaz
mindig tárgy vagy jelkép által. Plato két edényt tart kezében, az
egyikben æther van, a másikban pigment s mind a kettőt szüntelenül
használja. Dolgok dolgokhoz adva mint statisztika, polgári történet:
egyszerű leltárt, lajstromot adnak.
Ellenben, ha a dolgokat beszéltetjük, azok kimeríthetetlenül érdekesek
és vonzók. S Plato is folytonosan forgatja Zeus érmét, hol az egyik, hol
a másik felére.
Vegyünk egy példát: A természetfilozófusok mindegyike megrajzolta a maga
vázlatos képét a világ elméletéről. Itt van az atomok, a tűz, a víz, a
szellem elmélete; a mechanikai vagy khemiai természetű elmélet. Plato, a
mathematika mestere, aki minden természeti törvényt és okot
tanulmányozott, úgy látja, hogy ezek csak másodrendű okok, s nem
elméletei a világnak, hanem csak leltárai és lajstromai. Ennélfogva ő a
Természet tanulmánya elé ezt a tételt tűzi: «Fedjük föl az okot, amely a
Legfőbb Rendezőt a világegyetem megteremtésében és összealkotásában
vezette. Ő jó volt, s aki jó abban nincs irigység. Minthogy mentes volt
az irigységtől, azt kívánta, hogy minden dolog lehetőleg olyan legyen,
mint ő maga. Ennélfogva mindenki, aki bölcs emberek tanításából ezt
fogadja el a világ eredete és megalapozása végső okául, az igaz úton
jár.» – Minden a Jó érdekében van, s az minden Szépnek is az oka. Ez a
hitelv élteti és teszi személyessé bölcseletét.
Ez a szintézis, amely lelke főjellemvonása, minden tehetségében
jelentkezik. Ahol egy emberben az ész nagy tömege van meg, rendesen
olyan kitünőségeket találunk benne, amelyek könnyen kombinálhatók az
eleven emberben, de leírva összeférhetetleneknek látszanak. Plato
szellemét nem lehet khinai pedánsságú katalogusban bemutatni, hanem azt
csak eredeti elme, eredeti erejének gyakorlása által, foghatja föl.
Benne a legszabadabb csapongás egyesül egy mértantudós szabatosságával.
Merész képzelete a tények legreálisabb megragadására is képesíti,
ahogyan a legmagasabb röptű madaraknak is a legerősebbek a
szárnycsontjaik. Patriciusi pallérozottsága, veleszületett, belső
elegánciája maró és megsemmisítő finomságú iróniával ékesítve, a
legerősebb egészséggel és a forma erejével párosul benne. Igazolja az
aggszót: «Ha Zeus a földre szállna, ő is a Plato stílusában beszélne.»
Ez a fenséges stílus, némely művének közvetlen irányát s viszont azt a
tenort tekintve, amely az összes többin keresztülhangzik, olyan
komolysággal tölti el munkáit, amely a «Respublika»-ban s a «Phædon»-ban
egyenesen a vallásos áhitatig emelkedik.
Azzal vádolták Platót, hogy Sokrates halálakor betegnek tettette magát.
De korbeli adatok, éppen ellenkezőleg, azt tanusítják, hogy mestere
érdekében férfiasan közbenjárt a népnél. Reánk maradt annak a vad
szidalmazásnak hagyománya is, amellyel Platót illették. S Plato
fölháborodása a népkormányzat ellen, amely több munkájában jelentkezik,
egyenesen személyes keserűséget fejez ki. Olyan becsületesség, az
igazság és tisztesség olyan veleszületett tisztelete, s olyan
emberiesség volt benne, amely kényessé tette az elfogódott tömeggel
szemben. Vegyük ehhez azt a hitét, hogy a költészet, a látnoki tehetség
és a legmagasabb belátás olyan bölcseség adományai, amelynek nem mi
vagyunk a mesterei; hogy az istenek sohasem okoskodnak, hanem ezek a
csodák mennyei őrület által mennek végbe. Képzelete szárnyas paripáján
beröpüli a sötét régiókat, ellátogat olyan világokba, mikbe a test nem
tud behatolni. Látta a gyötrődő lelkeket, hallja az Ítélet harsonáját,
tanuja a lélek büntetésből való vándorlásának, látja a Végzet párkáit
rokkájukkal, ollójukkal s hallja orsójuk kábító surrogását.
De körültekintő higgadtsága azért sohasem hagyta el. Mintha olvasta
volna Busyrane kapuinak feliratait: «Légy merész!»; s a második kapun:
«Légy merész, légy merész, légy egyre merészebb», – de bölcsen megállt a
harmadik kapu előtt, amelyen írva vagyon: «Ne légy túlságosan merész.» –
Olyan erővel lendül ki, mint a röpülő bolygó, de csak oly hamar vissza
is tér megszabott és tökéletes görbéjéhez. Olyan kíváló mértékben van
meg benne a határok görög szeretete és a korlátok ismerete! Ha
logarithmust olvasunk, akkor sem érezzük magunkat nagyobb biztonságban,
mintha Plato szárnyalását követjük nyomon. Nincs hidegebb valami, mint
az ő fénye éppen abban a percben, amidőn képzelete villámai
végigcikáznak gondolata egén. Ő már befejezte a gondolkodás munkáját,
amikor az olvasó elé hozza. Bővelkedik az eszközökben, mikkel, – mint az
írás mestere, – meg tud lepni. Olyan dús, hogy minden pillanatban
rendelkezik a kellő fegyverrel. Mint a tehetős ember nem hord egyszerre
több ruhát, nem hajt több lovat, nem ül több szobában, mint a
vagyontalan, – de megvan mindig az a ruhája, az a fogata, az a bútora,
amely éppen ahhoz az alkalomhoz illik, úgy Plato sem jön sohasem
zavarba, mert mindig megvan a kellő kifejezése. Valóban nincs fegyver,
amely ne lett volna meg fegyvertárában s amellyel alkalmilag ne élt
volna. Elbeszélés, elemzés, ihletett elragadtatás, muzsika, szatira,
gúny – egészen le a banális udvariaskodásig. Világosító példái költői
képek s tréfái világosító példák.
A sokratesi nyilatkozat, hogy a bölcselkedés hasonlatos a bába
mesterségéhez, kitűnő filozófia, s hogy a szónoklatot «kotyvasztás»-nak
és a «hízelgés mestersége»-nek nevezte el a «Gorgias»-ban, ez még ma is
jelentős szolgálatot tesz nekünk. Valóban nincs szónok, aki olyan találó
gúnyneveket tudna kitalálni, mint ő.
Milyen mérséklet, fékezés, micsoda tompítása a mennydörgésnek minden
kitörése közepette!
Teljes jóindulattal maga szerelte föl az udvari embert és a nyárspolgárt
mindazzal a fegyverrel, amellyel a filozófiai iskolákat támadni lehet.
«A filozófia elegáns dolog, ha módjával élünk vele, de aki, kelleténél
jobban belemélyed, azt megrontja.» Könnyen lehetett ilyen nagylelkű, ő,
akit a naprendszerre emlékeztető központisága és látomásainak
szárnyalása felhőtlen hittel áldott meg. S amilyen a gondolkozása, olyan
a beszéde. Csak úgy játszik a kételyekkel, s kihozza belőlük a lehetőt,
majd fest, szójátékokat gyárt, de íme egyszerre olyan mondás következik,
amely megrengeti a tengert és a szárazföldet egyaránt. Csodálatos
komolysága nemcsak hellyel-közzel, párbeszédei tökéletes «igen»-t és
«nem»-et mondásaiban jelentkezik, hanem egész villámözönben. «Ez a
meggondolás, Kallikles, meggyőzött, s most azon gondolkozom, mint
mutathatom be lelkemet egészséges állapotban bírám előtt. Ennélfogva
megvetem a külső díszt, miket a legtöbb ember nagyra tart és csak az
igazságot nézve olyan erényesen iparkodom életemet élni, amennyire csak
bírom. S ha meghalok, szintígy akarok meghalni. És erre buzdítom minden
embertársamat, amennyire csak hatalmamban van, s téged is fölhívlak erre
a versenyre, amely különb minden egyéb versenynél.»
Középarányos, nagy ember volt ő, olyan, aki a java-gondolkozáson kívűl
tehetségei arányosságával és egyensúlyával is kitünik, úgyhogy az
emberek benne saját álmaikat, csúcsaikat és elismertetésüket látják.
Nagy józanész az ő biztosítéka s ez minősíti őt arra, hogy a világ
tolmácsa legyen. Megvan benne az értelem, amely más filozófusokban és
költőkben is megvan, de ezenfelül dicsekedhetik olyasmivel is, amivel
azok nem dicsekedhetnek, t. i. az erős feloldó érzékkel, amelynél fogva
kiegyezteti költészetét a világ jelenségeivel s a reális városoktól
hidat ver az Atlantisra.[15] Sohasem mulasztja el ezt a fokozatosságot,
s bármilyen festői is a magaslat az egyik oldalon, a másik oldalon
enyhén lejtteti a síkság felé. Sohasem ír önkívületben s minket sem
ragad teljes költői eszeveszettségbe.
Plato a sarkalatos tényeket ölelte föl. Leborulhatott a földre s
elfödhette szemét, miközben azt imádta, amit nem lehet megszámlálni,
megmérni, megismerni, megnevezni, azt, amit minden részében lehet
állítani és tagadni, ami «entitás» és «nem-entitás». Ő ezt
superessentialisnak nevezte. Kész volt bebizonyítani, – mint
«Parmides»-ben látjuk, – hogy ez a Lény túlhaladja az emberi értelem
határait. Soha ember nem ismerte meg teljesebben a Kimondhatatlant. De
miután bemutatta hódolatát, mintegy az emberi faj nevében, a
Mérhetetlennek, kiegyenesedett és az emberi faj nevében kijelentette,
hogy a dolgok mégis megismerhetők. Vagyis elsőbben benső tisztelője volt
Ázsiának, a szeretet és hatalom oceánjának, mely fölötte van formának,
akaratnak, megismerésnek: mert az az Ugyanaz, a Jó; az Egy, s miután ez
a tisztelet és hódolat felfrissítette és megerősítette, visszatért benne
Európa ösztöne, kultúrája s fölkiáltott: «S a dolgok mégis
megismerhetők!» Megismerhetők, mert egyből eredve, egymásnak megfelelők.
Lajtorja van a dolgok közt, s az ég és föld, az anyag és értelem, a rész
és egész közt: s ez a fokozat a mi vezetőnk. Amint megvan a csillagoknak
a tudománya: az asztronómia, a mennyiségeké: a mathematika, a
minőségeké: a kémia, éppígy megvan a tudományoknak a tudománya is: a
dialektika, amely nem egyéb, mint az igazat és hamisat szétkülönböztető
értelem. Az azonosság és különbözőség megfigyelésén alapszik, mert hogy
ítélhessünk, a tárggyal egyesítenünk kell a reávonatkozó ismeretet is. A
tudományok – még a legmagasabbak is, mint a mathematika és astronómia –
olyanok, mint a vadász, aki minden kínálkozó zsákmányt megragad, még ha
nem is tud vele mit csinálni. A dialektikának pedig épp arra kell
megtanítani, mire használjuk az összes többi tudományt. «Olyan rangú,
hogy az értelmes ember egyetlen tudományba sem fog bele, önmagáért,
hanem csakis azzal a kilátással, hogy annak a révén előrehalad ebben a
tudományban is, mely valamennyit felöleli.»
«Az ember sajátsága és lényege, hogy az «egész»-et fogja föl, vagy azt,
amit az érzékletek eltérése mellett is észszerű egységben lehet
fölfogni.» «A lélek, amely nem fogta föl soha az igazságot, nem tud
emberi formába átmenni.» – Hirdetem az embernek az Értelmet. Hirdetem
annak a létnek jóságát, amely át van hatva a Lélektől, amely a
Természetet alkotta, azt az adományt, hogy meg tudja érteni a
Természetet, amelyet ő teremtett és teremt ma is. A Természet jó, de az
Ész még jobb, miképen a törvényhozó is fölötte áll a törvény
követőjének. Megörvendeztetlek titeket ember fiai: hogy az igazság
egészség is, hogy van reménységünk, hogy kikutathatjuk, mi is mindennek
az igazi valósága. Az ember nyomorúsága az, hogy el van előtte takarva a
lényeg látása, s hogy tele van hozzávetésekkel, de a legfőbb Jó valóság,
a legfőbb Szépség valóság és minden erény és boldogság a valóságnak
ettől a megismerésétől függ. Mert a bátorság sem egyéb, mint ismeret; s
a legszebb sors, amely osztályrészéül juthat az embernek, az, hogy
dæmona arra vezérelje, ami valóban az övé. S ez az igazság lényege, ha
megadjuk mindenkinek a magáét. S az erénynek ismeretére is csak úgy
lehet eljutni, ha közvetlenül szemléljük az isteni lényeget. Bátorság
tehát! Mert «az a meggyőződés, hogy keresnünk kell, amit nem tudunk,
hasonlíthatatlanul jobbakká, bátrabbakká, igyekvőbbekké tesz bennünket,
mintha lehetelennek tartjuk annak a fölfedezését, amit nem tudunk s
hiábavalónak is tartjuk keresését.» A valóság iránti szenvedélye
csorbíthatatlanul független helyzetet biztosít neki, midőn a filozófiát
csak annyiban értékeli, amennyiben az a való léttel való közlekedés
gyönyöréhez juttat.
Európa szellemével így eltelve mondta ki ezt a szót: «Kultúra.» Látta
Sparta intézményeit s páratlanul zseniális szemmel fölismerte a
neveléshez fűződő reménységet. Gyönyörét találta minden
tökéletesülésben, minden szép, hasznos és igaz átalakulásban, de
mindenekfölött a géniusz fényében és az értelmi tökéletességben. «Óh
Sokrates – mondja Glaukon – az élet teljességét, a bölccsel szólva, az
adja meg, hogy mentől több ilyen beszélgetést hallhassunk.» Mily nagyra
becsüli a tehetség tetteit, Perikles, Isokrates, Parmenides hatalmas
cselekedeteit! Mily nagyra, mindennél nagyobbra, becsüli magukat a
tehetségeket! Az egyes képességeket, kedves személyesítéssel, isteneknek
nevezte. Mily nagyra tartja a nevelésben a testnevelést; a geometriát, a
muzsikát, a csillagászatot, amelynek megnyugtató és gyógyító hatalmát
magasztalja. A «Timaios»-ban megmutatja a szemek legmagasabb
fölhasználását: «Állítjuk, hogy az Isten a látásképességét azért találta
ki és adta meg nekünk, hogy szemügyre vévén az értelem égi köreit, azok
szerint helyesen alkalmazzuk a magunk értelmét, amely a többiekhez, az
egyformákhoz mérten zavaros ugyan, mégis kapcsolatban van azok
körforgásával, s ha így – azonfelül, hogy természettől fogva megvan a
képességünk a helyes okoskodásra, – még jobban megtanultuk, utánozva az
istenség egyforma kifejléseit, kiigazíthatjuk tévelygéseinket és
hibáinkat». S a «Respublika»-ban: «E tudományok mindegyike révén egy
bizonyos lelki szervünk tisztul meg és kél új életre, amely egyébfajta
tanulmány révén eltompult és betemettetett; egy olyan szervünk, amely
jobban megérdemli, hogy megóvjuk, mint akár tízezer szem, mert csakis
ezzel az eggyel láthatjuk meg az igazságot.»
Azt mondta: «Kultúra», de ő volt az első, aki megalapozta, még pedig
úgy, hogy a legeslegelső helyet a Természet fölényének adta. Patriciusi
ízlésénél fogva nagyra tartotta a születésbeli különbségeket. A szervi
jelleg és adottság elméletén alapul a kaszt eredete. «Azoknak, akik
kormányzásra termettek, az alkotó istenség aranyat vegyített az
alkatukba: a katonáskodásra hívatottaknak ezüstöt; a gazdáknak és
kézműveseknek vasat és rezet.» A Kelet, minden korban, megmaradt ennél a
hiténél. A Korán kifejezetten ezt a kaszt-álláspontot vallja. «Az
emberekben megvan a maguk érce, akár csak az arany vagy ezüst. Azok,
akik a tudatlanság állapotában méltók voltak, méltók lesznek a hit
állapotában is, mihelyt azt befogadják.» Plato sem fejezi ki ezt
gyöngébben: «A dolgok öt rendjéből csak négyre lehet az emberek
egyetemességét megtanítani.» – A «Respubliká»-ban legfőképen az
ifjúságnak temperamentumaival foglalkozik.
A Természet nagy értékelésének szerencsésebb példája az a párbeszéd,
melyet nála Sokrates a fiatal Theagessel folytat, aki a mestertől
leckéket óhajt venni. Sokrates kijelenti, hogy bár némelyek bölcsekké
váltak annak a révén, hogy ő hozzá szegődtek, ő ezért nem érdemel
köszönetet, mert ők nem tőle, hanem egyszerűen azáltal öregbedtek
bölcseségben, hogy vele voltak, s azt állította, hogy ő nem is ismeri
ennek az útját és módját. «Sokaknak éppen nem kedvező s nem válhatik
javukra a velem való érintkezés, t. i. azoknak, akiknek a dæmonom
ellenáll; úgyhogy én nem is tudok velük élni. Sokakkal viszont nem
tiltja meg nekem a közlekedést, pedig ezek sem nyernek azzal, hogy
hozzám szegődtek. Lásd, óh Theages, ilyen a velem való társulás;
ennélfogva, ha az istenségnek tetszik, úgy lehet, nagy és gyors
előmenetelt fogsz tanusítani; de nem részesülsz ebben, ha neki nem
tetszik. Ítéld meg tehát magad, vajjon nem biztosabb-e számodra, ha
olyas valaki oktat, akinek hatalmában áll az emberekkel való jótevés,
mint ha én oktatlak, aki hol lehetek valaki üdvére, hol nem.» Mintha ezt
mondaná: «Nekem nincs rendszerem. Nem felelhetek érted. Az leszesz,
aminek lenned kell. Ha van köztünk szeretet, érintkezésünk végtelen
gyönyörűség és haszon lesz, de ha nincs, csak az időt fecsérled, engem
meg untatsz. Te engem bárgyúnak fogsz találni és híremet-bitorlónak. S