Az élet könyve - 8

elsatnyulni s a lelki erőket kellemes emóciókkal látják el, amilyeneket
a nagyvárosi társas életben és őrületes versengésben elérni nem lehet.
Azonfelül pedig a léleknek oly tehetségeit foglalkoztatják, amelyek
máskor pihennek, ellenben pihentetik azokat, amelyek túl voltak feszülve
és kifáradtak.
Az istenekhez mindenesetre közelebb van az, aki nem a hatalmasok
előszobáiban, hanem az erdőkben és hegyeken mászkál.

Megtisztulások.
Beszéddel és írással belső szenvedéseinket csak pillanatra lehet
csillapítani; meggyógyítani csak gyakorlással.
Lehet valakinek akármilyen nagy a magamegismerése, átláthatja hibáját
akármilyen alaposan; mégis, ha nincs benne erős elhatározás és a
kivitelben való szigorú fegyelem, hibái meg fognak maradni.
Sok ember agyonkeni magát a bölcsesség legillatosabb kenőcseivel s
amellett egészen megmarad olyannak, amilyen azelőtt volt.
Aki felismert lelki hibáján segíteni akar, annak tisztában kell lennie
azzal, hogy lelki tulajdonságainak a _megszokás_ által csak olyan
kényelmes csatornát vájnak maguknak, mint például a folyóvíz, ha sokáig
egyazon ágyban folyik.
A lelki hibák és tökéletlenségek orvossága nem a jó szándék, nem is a
reflexió, de még az elhatározás sem, hanem a gyakori cselekedet, a
megszokás.
Ez minden megtisztulásnak és újjászületésnek az útja.
Nehéz út, kivált az elején, de az egyetlen, ami a belső béke városába
elvezet.
* *
Az embernek őseredeti hajlandósága van a rendezett lelkiismeretre és az
erkölcsileg harmónikus életre.
Az emberek azonban általában véve telve vannak szabálytalanságokkal.
Kevés kivétellel mindenkinek van valami rendezni való belső kérdése,
férfiaknak, nőknek egyaránt.
Ha tehát valakiről azt látjuk, hogy a maga problemáit sikerrel rendezte,
a legnagyobb mértékben belenyugszunk, még akkor is, ha az nagyon
rendkívüli volt. Legtöbbnyire még örülünk is neki, mert hiszen a közös
gyarlóság tudatában mindig tetszik az, ha valaki közülünk megtalálja a
maga életrendjét és boldogságát.
A világ csak addig kegyetlen, ameddig valaki küzd vele; ha győzött,
akkor siet meghajolni előtte.

A lélek válságai.
Nincs ember, akinek életén olykor hatalmas szenvedély viharai ne
söpörnének végig.
De legyenek ezek a viharok akármilyen rettenetesek és fenyegessenek
akármilyen katasztrófával, okukban és eredményükben éppen olyan kevéssé
rosszak, mint a természetben látható igazi viharok.
Ki tudná azt kiszámítani, hogy mi lenne a föld szinéből, mennyi posvány,
fertőzet és öldöklő ártalom telepedne meg rajta, ha olykor nem
száguldanának végig rajta a szelek és fergetegek szilaj paripái? És mi
lenne a rosszra hajlandó emberi életből, ha a megszokások és konvenciók
posványai felett s a mindenféle haszonlesések és alacsonyságok feszült
légkörében nem törnének ki olykor szörnyű erővel a szenvedélyek tisztító
zivatarai.
Az emberi szív is a természet alkotása, mint minden más és az is alá van
vetve az ősigazságok törvényeinek. Ha tehát valakinek a szivét ilyen
vihar rázza meg, tűrje ki kétségbeesés és belső összeroskadás nélkül.
Lehet, hogy ez a szenvedély körülötte el fog rombolni egyet-mást, mint
ahogyan a felhőszakadás is elvisz egy-egy malomgátat vagy eliszapol
egy-egy rétet; de ez mégis csak csekély ár azért a kiszámíthatlan nagy
haszonért, hogy az ellenmondások és hazugságok fertőzött légköréből
egész élete megszabadult.
Egyébiránt pedig az erős szenvedély – ha igazi – az emberi élet
általános erejére, bőségére és gazdagságára vall; előkelő tulajdonság,
még túlságában és félelmességében is.
Az emberek tudják azt, hogy nagyot, erőset, rájuk nézve is igazán
becseset az apró emóciókkal tengődő, ú. n. praktikus szerves lények
alkotni nem tudnak; ellenben mindig tisztelettel, sőt belső
rokonszenvvel hódolnak meg az olyan emberek előtt, akiknek életét
hatalmas szenvedélyek emelik.
És innen van az a látvány is, hogy az erős szenvedélyek rombolásai
bizonyos félő tisztelettel töltik el az emberek lelkét, akik azt
impozánsnak, sőt szépnek találják, éppen úgy, mint amikor valamely
hatalmas zivatar után megnézik annak a műveit, a kitépett fákat, a
völgybe hengerített óriási köveket, a megbontott hegyoldalakat és
eliszaposított lapályos helyeket. Közben azonban tele tüdővel szívják a
felfrissített éltető levegőt és gyönyörködnek a szivárványban, melyhez
nem ok nélkül csatolta az őshit, a béke és egy jobb kor igéretének
fölemelő értelmét.
* *
Pascal, az emberi élet egyik legnagyobb ismerője, ezeket mondja:
»Minél emelkedettebb lelkületű valaki, annál erősebbek a szenvedélyei. A
szenvedélyt gondolatok, érzelmek és indulatok alkotják, amelyeknek
forrása lelkünkben van s a testiség, az anyagiság csak mellékesen járul
hozzájuk. A szenvedélyek tehát oly erősek, mint amilyen nagy maga a
lélek, melynek minden képességét lefoglalják a maguk számára«.
Heves kedélyrázkódtatásaink és gyötrelmeink között (amelyek rendesen az
erős szerelmek közönséges kísérői), ne irigyelje tehát senki azokat,
akik praktikus számítások közt, haszonra, polgári élvezetekre és
kényelemre rendezték be életüket s ennélfogva nem igen ismerik az ehhez
fogható rázkódtatásokat.
Bizonyos ugyan, hogy a kislelkű embereknek is megvannak a maguk
kellemetlenségei és erkölcsi depressziói az életben. Ellenben
ismeretlenek előttük azok a nagy életörömök és boldogságok, amelyeket
csak erős szenvedélyek és szenvedések árán lehet kiérdemelni, mivel az
emberi életben semmi sem adatik ingyen.
Aki végigküzdötte a lélek nagy válságait és látta a szivárványt feltünni
az égen, az mondja meg, hogy igaz-e?

Küzdelem.
Boldogságra való jog nem létezik sehol. A boldogságért küzdeni lehet, de
azt kikényszeríteni nem.
Általában véve annyira telve van gyarlósággal az emberi lény és annyira
ki van téve az esetlegességeknek, hogy a maga akaratával alig képes maga
körül messzebb hatni, mint amennyire éppen a két keze elér.
Bizonyos ugyan, hogy erős akarattal messzebb lehet elérni; de az is
bizonyos, hogy az erős akaratú elégedetlen emberből éppen a külső
elhatározó okok nagy változatossága következtében nem mindig lesz I.
Napoleon, hanem igen sok esetben csaló vagy betörő.

Könyörületesség.
Legyünk mások szerencsétlensége iránt kíméletesek, mert »mindnyájunkat
érhet baleset«. Ha már bűnnek nézi is valaki mások botlását, akkor is az
ő erénye nagyobb, ha kíméletes iránta.
Nem igazi erény és tisztaság az, mely az által akar tündökölni, hogy
mások ballépését sötétebbé teszi; kivált nem női erény.
A bűnösök iránt is legyünk könyörületesek. Gondoljuk meg, hogy sokan
vannak közöttünk, akik ugyanolyan vagy talán nagyobb bűnöket is
elkövettek, de azok titokban maradtak és a jó szerencse megmentette őket
a bűnhödéstől.
És gondoljunk magunkra!

Kétségbeesés.
A kétségbeeső ember nagy vigasztalást meríthet abból, ha alaposan
megvigyázza, hogy minek _látszanak_ az emberek és mik _valóság_ szerint?
Szabályos ember tulajdonképpen nincs is az egész világon. Csak a
társadalmi _rend_ a szabályos, ami szerint az emberek élni kénytelenek,
hogy egymást meg ne egyék. Ehhez mindenki alkalmazkodik; de ezer módja
van arra, hogy egyéniségének jogait a rend mellett, a maga kis világában
érvényesítse.
Hátha még a _valóságot_ egész terjedelmében látnánk s az emberek feje és
melle üvegből volna, amin keresztül minden gondolataikat és érzéseiket
tisztán megláthatnánk.
Az egyetemes, kényszerítő rend mellett van még egy másik _élet_ is, mely
a rend megzavarása nélkül az _egyén számára_ van teremtve s ebben
gyakran, sőt mindig megtalálhatja megcsorbított jogai orvosságát.
Ahol tehát igazsága van valakinek (de az azután igazság legyen!), azt ne
hagyja. Nem szükséges ugyan, hogy az igazságért mindjárt le is
tiportassa magát a többiek által, de megőrizheti a maga igazságait
csöndben magának, szentség gyanánt mindaddig, amíg e szentséget ki nem
teheti mindenki szeme elé. S ha nem teheti ki, hát tartsa otthon; a
szentség azért mégis szentség marad.
A világ kedvéért rendezett belső kétségbeesés ennélfogva mindenkor
inkább a gyöngeség és balgaság dolga, mint az őszinteségé és
jellemszilárdságé. Sok ember, aki kétségbeesve valamely botor
cselekedetet követett el, megérte volna saját igazainak diadalát, ha
várni tudott volna s ahol már az ész nem futotta ki, rábízta volna a
többit a világhírű orvosi tekintélyre: az időre.
* *
Az erkölcsileg egészséges ember az élet legképtelenebb csapásai és
szerencsétlenségei között is talál magának mindig célt, amiért élnie
érdemes és kötelességet, amit teljesíteni kell.
Még a gonosztevő is, ha nagy bűnt követett el, de lelkét meg tudta
tisztítani, még az is egy egész világot talál maga előtt, ahol alkotnia
tiszta lélekkel lehet és egy egész sor erényt, melyet a »becsületes«
emberek parlagon hagytak s amelyet megművelni emberi kötelesség.
* *
Ha valaki nagy hibát vagy bűnt követett el és azt egész nagyságában
belátja, ne essék kétségbe, hanem vessen félre mindent és siessen azt
jóvátenni.
Az igazi bűn csak az, amit őszintén s mint a vallás tartja: tevékenyen
meg nem bánunk.
Az ember gyarló lény, kivált pedig gyarló az asszony; de nem áll az,
hogy a megsértett erkölcsi rendet pusztán a _külső_ büntetés állítja
helyre.
A külső büntetés, ha nincs összekötve javulással, csak annyit ér,
amennyi elrettentő ereje van másokra nézve; az pedig, aki önmagában
hordja az erkölcsi erőt, hogy botlását belássa, megbánja és jóvátegye,
önmagában is elvégezheti az expiáció nagy munkáját.
Bizonyos, ha valaki nagy hibát követett el az erkölcsi világrend ellen,
azzal nagy felelősséget is vállalt magára. Gyakran egész életét
vezekléssé kell átváltoztatnia, hogy a bűnt a maga élő lelkiismerete
előtt expiáltnak tekinthesse. S ha erre képes – de csakis akkor – nincs
lelkiismeretbeli indíték arra, hogy bűnét azonfelül be is vallja s a
külső expiáció vértanuságát is elszenvedje.
De a plátói bánat nem elég. Annak »tevékenynek« is kell lennie. Más
szóval azt, akinek vétettünk, annyi jóban kell részesítenünk, ami feléri
vagy meghaladja az ellene elkövetett vétséget. Van eset, amikor ennek a
revanche-nak, ha szükséges, egészen a csöndes mártirságig kell mennie.
Mondják, hogy annak, akinek _élő_ lelkiismerete van (mivel vannak
döglött lelkiismeretek is), az elkövetett bűn expiálása nem is akkora
teher, mint a tompa érzésű emberek képzelik, sőt hogy abban magasabb
természetű gyönyörűsége is van, mint ahogyan van bizonyos gyönyörűség
minden igaz vértanuságban.

Halál.
A halál és az elmulás nem jelent egyet, még a természettudományban sem.
Kétségtelen, hogy a halál kérdésének csak egyetlen teljesen megnyugtató
megoldása van: a földöntúli élet gondolata, mely csakugyan minden, habár
csak kis mértékben fejlett vallásban is megvan. A test visszaadatik a
földnek s a lélek Istenhez megyen, »hogy ott vele egyesüljön, vagy pedig
ítélet alá vétessék«.
A halhatatlanság eszméje magából a természet-filozófiából sem költözött
ki soha egészen. Az annyiszor szidott »természetbölcselők« nem mennek
tovább, mint amennyire a mikroszkóp vagy a kémia elér. Amikor a tudás
eszközei megtagadják a szolgálatot, egyszerűen azt mondják, hogy ezen
túl nem tudunk semmit. Higyje ki-ki azt, ami élete boldogságára és
moralitására legkedvezőbb.
A materiális bölcseleti tanok túlnyomó többsége sem állítja, hogy a
»lélek halandó«. Ellenkezőleg. Meg lévén állapítva, hogy szellemi
tehetségek csakugyan vannak (vagy ha tetszik: van lélek), ezek mint
erőalakulások nem enyésznek el örökre, hanem csak átváltoznak.
Egyáltalán semmi sem enyészik el örökre, ami van. A szellemi erők
átalakulásai azonban el vannak vonva a tudományos kutatás logikai
törvényei alól s így az emberi ismeret a halál kérdésénél mindig egy
»ismeretlen« előtt áll.

Öngyilkosság.
Az öngyilkosság gondolata nemcsak dogmába ütközik (ez a legkisebb baja),
hanem a kereszténység állandó erkölcsi világrendjébe is.
Azokról, akik aljas bűncselekményekben lévén hibások, a börtön elől
menekültek a halálba, fölösleges szólani. Ezek öngyilkossága csak
büntetés, bár kegyetlen.
Egészen másképpen áll azokra, akik máskülönben jogos, vagy éppen
tiszteletreméltó szenvedély (pl. nagy szerelem vagy heves ambició)
kerget összeütközésbe a társadalom szoros rendjével, mely igen gyakran
nem más, mint ideig-óráig tartó akadály. Ezek rendesen _tévedés
áldozatai_. Vagy a maguk igazságai felől vannak tévedésben, vagy a
társadalmi rend ereje felől.
Az élet örökké igaz erkölcsi alapján álló embernek sohasem szabad
kétségbeesni, még a legborzasztóbb bonyodalmak óráiban sem. Tudnia
kellene, hogy az erkölcsi igazságokban nagyobb erő van, mint minden
másban, ami az életet összetartja, akár jog, akár szokás, akár bevett
társadalmi konvenció legyen a neve.
Az »erkölcsi alap« olyan, mint a termő anyaföld. Jég elverheti, fagy és
szárazság elsorvaszthatja ezen vagy azon évi termését; jöhet rá árvíz
is, ami hosszabb ideig elborítja: de amint elvonult a csapás, azonnal
élet kezd csirázni belőle s az új élet és az új termés dúsabb és szebb,
mint az előbbi volt.
Az erkölcsileg egészséges embernek tehát magára nézve nincs soha
igazsága az öngyilkosság gondolatával. Már csak azért sincs, mivel ezzel
megsemmisíti a jövőt, amelyet előrelátnia nem adatott.
Igen sok esetet tudunk, amikor az elkeseredett ember kezéből kiverték a
fegyvert, vagy pedig a kísérlet rosszul sikerült s a _jövő_ legteljesebb
mértékben meghazudtolta elhatározását. Ismerünk oly embert is, aki
nagyon kevés idő mulva már azon csodálkozott, hogyan tévedhetett meg
annyira ítéletében?
Aki erkölcsileg helyesen gondolkozik, még a legnehezebb pillanatában sem
választja meg jól a megoldásnak ezt az utolsó, legcélszerűtlenebb és
legkevésbbé morális módját.
A bukott emberek szomorú vége rendesen nem a társadalom verdiktjében,
hanem a saját egyéniségükben gyökerezik. A börtön, öngyilkosság vagy
Amerikába való költözés nem okvetlen szükséges befejezés.
Az esetek nagy sokasága bizonyítja, hogy így csak azok végzik, akik
belső világukban egyáltalán semmi erkölcsi alappal sem bírnak s
elveszítvén a külső becsületet, mindenüket elveszítették és nincs többé
ahova menekedjenek lelkiismeretükkel.
Ellenben azok, akiknek belső életükben még mindig van egy kis erkölcsi
fundusuk, azok nem érnek ilyen véget. Úgy vannak ezek, mint az a
pazarló, aki mindenét elherdálta, de a tönkremenésből még megmaradt egy
kicsike mezei birtoka. Észretér és visszavonul erre a kicsike területre,
hogy a nagy pazarlás után holtig fegyelemben és munkában töltse életét.
Tehát ott végzi, ahol tévedései előtt kezdenie kellett volna.
A »világ« ezeknek idővel mindig megadja a tiszteletet, már amennyit
állhatatosságukkal kiérdemelnek.
* *
Az öngyilkosság gondolatában van valami a dölyfösségből is. Legtöbb
embernek a fejében abból az okból fordul meg az öngyilkosság, mivel
különbnek tartja magát a többinél s azt hiszi, hogy a világ aljasságai
között a maga tiszta igazságaival képtelen élni.
De az ilyen túlságosan derék emberek, akik annyira lenézik a többieket,
ha éppen el akarnak pusztulni, nem kell nekik okvetlenül valamelyik fa
ágán végezni pályafutásukat. Elpusztulhatnak lassú, erős, állhatatos,
türelmes munkában, vagy fölkereshetik azokat a veszedelmes helyeket,
ahol legalább »hősiesnek« tartott halállal halhatnak meg s utolsó
sóhajuk nem gyűlöletet terjeszt szét, hanem szeretetet és nemesebb
indulatokat az emberiség között, mely különben ilyenekre nagyon
rászorult.
Hogy valósággal különbek a többinél, ezzel sokkal jobban be bírnák
bizonyítani.
* *
Megtisztítja-e az öngyilkosság a bűn szennyétől az öngyilkos és ártatlan
családja hírnevét a világ szemében?
El nem tagadható, hogy az ú. n. úri köreinkben az expiálhatlan
gyalázatba esett férfiaktól nemcsak a jó társaság, hanem sokszor
rokonságuk is elvárja az öngyilkosságot. Nem bíztatják rá, vagy legalább
ritkábban; nem is járnak kezére: de hallgatag számítanak halálára.
A párbaj körülbelül ugyanezen a makacs előítéleten alapszik. A sértett
vagy kisebb imfámiába esett férfi csakis bátorságának bizonyításával
képes meggyőzni a világot egyéni értékességéről és kiváló
tulajdonságairól. A közszólás is az, hogy »ezt vérrel kell lemosni«.
Az erkölcsileg tönkrement egyén öngyilkossága csöndes helyeslésében
szerepet játszik azonfölül a családi név, a rokonság és baráti kör
tisztességének érdeke is. Nem egyszer, de sokszor hallani ezekben az úri
körökben azt, hogy ez vagy amaz a börtönbe került úri ember _nem merte_
magát megölni, bár helyesebben tette volna, mivel ez által övéit,
rokonságát és barátait megkímélte volna attól a megalázástól, ami
bűneinek teljes kinyomozásával és az ő megfenyítésével jár, amiből egész
környezetére rossz emlékezet és az öröklő gyanunak árnyéka nehezedik.
Ez a felfogás különben nem is új. Gyökerei az ó-korba nyúlnak vissza. A
bölcseletében annyira szelid Szokratesz, aki az öngyilkosságot általában
véve, mint az istenek akarata ellen való lázadást elítélte, mégis
helyeselte abban az egy esetben, ha »az isten is szükségessé tette«,
amint az ő esetében is, mivel neki csak a kivégzés és méregpohár közt
lehetett választania.
A stoikusok, – akiknek tanai az ó-kor végén hatalmas gyakorlati erőre
tettek szert, – más kisebb összeütközések esetében is helyeselték az
öngyilkosságot és »kényszerítő« okot találtak már abban is, ha egy
szabad embernek nem lehetett meggyőződése szerint élnie. Már az erkölcsi
halál megelőzése végett is javalták az öngyilkosságot.
Ezt a felfogást azonban Jézus és a kereszténység egészen elsöpörte.
És mégis, a kereszténységnek annyi évszázada után még mindig gyakorlati
erővel bír a pogányvilág zord öngyilkossági tana!
* *
Az élet dolgait, ha nem a mieink, bölcseség a humoros végükön
megragadni. Utóvégre is minden tragédia olyan, hogy csak egy kicsit kell
rajta fordítani és kész a komédia.
Romeo és Julia szomorú sorsa világkacagtató komikum lenne, ha a patikus
eltévesztette volna a tégelyt és mind a ketten ipecacuanhát vettek volna
be.
Ebből pedig az következik, hogy az az igazán bölcs és az van közelebb a
tökéletességhez, aki ha ítélnie kell az élet bolondságai fölött (mert az
megint más, ha az ember maga is bele van keveredve), az emberi erényeket
és gazságokat is puszta »dolognak« nézi s aszerint méri meg értéküket,
hogy használtak-e valakinek vagy pedig ártottak?

Demoralizáció.
Minden szerencsétlenség kisebb és minden megnyugvás könnyebb attól a
pillanattól fogva, amint az _emberi ész dölyféről_ le tudunk mondani és
bölcsen belátjuk azt, hogy gyarló, tökéletlen lények vagyunk,
játékszerei ismeretlen hatalmaknak. És belátjuk azt is, ami örökké igaz
marad, hogy számunkra senki sem igért boldogságot, azt tehát követelnünk
jogunk nincsen, hanem az úgy adatik nekünk ajándék gyanánt, amit
megérdemleni munkánkkal vagyunk kötelesek és meghálálni jó
cselekedetekkel.
Az ember örökké való függése mindez a fölötte való ismeretlen
hatalomtól, mely úgy bánik el vele, mint az orkán egy parányi pehellyel.
* *
Demoralizáció?
Demoralizált az az ember, akinek a maga fölött való uralkodása annyira
el van gyöngülve, hogy képtelen ellenállani a rossz befolyásoknak és
ártalmaknak.
A sülyedő erkölcsű egyének rendesen épp úgy nem ismerik állapotukat,
mint a sorvadásos beteg. Aki ismeri, az már lábbadozik.


FORGÁCSOK.
Gyüjtsd a szalmát, szükséged lehet rá.
_Török közmondás_.
A balgatag ember úgy bánik el az élet igazságaival, mint a gyerek a
káposztafejjel. Keresi benne a káposztát. Száz levelét leszakgatja; a
levelek mindig kisebbek lesznek, de utóvégre is észreveszi, hogy a
káposzta voltaképpen azokból a levelekből áll, amelyeket félredobált. De
ekkor már csak a kemény torzsa van a kezében.
* *
A szavak értelme sajátszerűleg finomul a műveltség haladásával. Régi
írásokban pl. ezt olvassuk:
– Az árvák pénzét ellopták.
Most pedig így mondják:
– Az árvapénztár körül visszaélések merültek fel.
A politikában a hálátlanság vádja többnyire abból származik, hogy az
emberek túlságosan sok és nagyon is kézzelfogható hálára számítanak s
valahányszor szemüket lelkesedve emelik fel a közérdek lobogójára, jobb
kezüket máris kinyújtják baksis után.
* *
Az okoskodások sok tekintetben hasonlatosak a tükörhöz. Az embernek
rendesen a maga ábrázatát tükrözik vissza és nem az igazságot.
* *
Túlsok igazság: semmi igazság.
* *
Mindig az az igazság legjobb, amivel mást fejbevágtunk. És az a
legrosszabb, amivel minket vágnak fejbe.
* *
Hajtsd túl az istent dicsőítő éneket és ordítás lesz a neve. Hajtsd túl
a jót és gonoszat cselekedtél.
Szerencsétlenségeinkből alázatosságunk által menekszünk ki.
Szerencsénket kevélységünk által szoktuk elveszíteni.
* *
Ha valaki valamely igazságot nagyon hangosan mond ki, bocsássunk meg
neki, mivel úgy sem hallatszik messzire.
* *
Nem azok az igazságok az értékesek, amelyeket egymásnak mondunk, hanem
azok, amelyeket magunkon gyakorlunk.
* *
Helytelenséget ne kövessünk el akkor sem, ha ártalmatlan. Vadász ne
tegye a kezét a puska csövének nyilására akkor se, ha a fegyver nincs
megtöltve.
* *
Mindig eggyel több megrovandó ember van a világon, mint gondoljuk.
Az erkölcsi törvény a társadalom érdekében az önfeláldozást megengedi;
mások feláldozását soha.
* *
Egy írótársam megjegyzése: Gentleman az olyan úri ember, akinek akkor is
igazsága van, amikor hazudozik.
* *
Vannak némely dolgok az életben, – még pedig igen-igen nagy számmal –
amelyeket forrón szoktak feltálalni, de az ember csak langyosan eszi.
Például mindjárt a leves.
* *
A nők életének van magasabb célja is, mint a hideg és meddő tisztelet
kiérdemlése.
* *
A porcellánkorsókon nincsen máz, mivel az anyag maga is finom és nem
szorul arra, hogy valamiféle mázzal bekenjék. Ellenben a cserépkorsókon
bőséges máz van, hogy a porcellánkorsókhoz hasonlítsanak.
* *
Vannak gazdag emberek, akik gazdaságukkal úgy élnek, hogy ellenük alig
lehetne több kifogást tenni, mint éppen csak azt, hogy – gazdagok.
* *
Van mesterséges kedvesség is, mely éppen olyan, mint a csinált virág. Az
időtől nem hervad el, hanem megfakul, elkeshed és megvedlik.
* *
Aki nem tud felemelkedni a porból, rendesen praktikus eszére hivatkozik.
* *
Az emberek, ha külön-külön ostobák is, ha együtt vannak és közösen
gondolkoznak, egymást okosítják meg. Amit a tömegek követnek el, lehet
időelőtti, éretlen, veszedelmes, de sohasem lehet ostoba.
* *
A közromlottság olyan, mint a dögvész; az a levegőben úszkál. Csíráit
senki sem látja, de mindenki beszívhat belőlük valamit. Csak az a
kérdés, kiben fogamzik meg.
* *
Nem nézhetünk senki pusztulására a magunk veszedelmének tudata nélkül.
* *
Nemesebb elragadtatásainkat sohase szégyeljük vagy sajnáljuk. Az élet
megposhadna elragadtatások nélkül.
* *
Ha az embert valamely elhatározása előtt kétségek gyötrik,
leghelyesebben cselekszik, ha semmit sem kezd el. Amit ilyenkor tenni
akarna, bizonyosan beleütközik lelkiismeretébe vagy öntudatába. És
rosszul fogja végezni, még ha különben jó is.
* *
Aki erőszakkal, türelmetlenséggel és kímélet nélkül törtet az igazság
útján, vagy nem éri el soha, mivel valójában nem is az igazság
megtalálása az igazi célja; vagy ha eléri, szenvedélyes, mohó kezeivel
össze is töri egyben és akkor már az neki nem lehet hasznára többé.
* *
A ki nem fizetett adósság alapjában véve ingyenélés. Aki adósságok
hátrahagyásával hal meg, többet költött, mint amennyit ő maga teremtett,
többet élt, mint amennyihez joga volt. Tehát mások életének egyik részét
is felélte.
* *
A boldogságnak csak egy melódiája van; de a boldog emberek sohase
játszák ezt a melódiát egyazon módon.
Az emberek, kivált pedig a »nem közönséges emberek« megítélésénél
legyünk elővigyázatosak.
Sok ember van a világon, akinek az esze és a szíve nagyon mélyen
fekszik; amíg addig eljut valaki, ahhoz sok idő és fáradság kell. És azt
lehet mondani, hogy ezek mindig többet érnek, mint azok, akik mindjárt
kirakják egész belső kincsesházukat, mint a batkáros.
* *
A földön az igazságot az ember nem magáért az igazságért szokta keresni,
hanemha azért, hogy az valamire jó legyen neki. Ha semmire sem jó: ne
keresse.
* *
Az igazsággal úgy vagyunk, mint a nyers hússal a szakácsné. Megpuhítjuk,
megütjük, fűszerezzük, megrázzuk, megsütjük, fölszeleteljük, mártásba
foglaljuk, szépen feltálaljuk… és még így is mindig akad olyan finnyás
vendég, aki az orrát fintorgatja.
A nők kara: Nyomorult zsarnokok, lelketlenek és csalárdok ezek a
férfiak; de azért mégis – szeretjük őket.
A férfiak kara: Szeszélyes, megbízhatatlan és ingatag teremtések ezek a
nők, de azért mégis – szeretjük őket.
* *
Boldog volna az emberiség, ha csak annyi bűnt követnének el, amennyit a
bíróságoknak alkalmuk van megfenyíteni. És boldogtalan volna, ha csak az
volna a szabadság, amit a törvény mindenki számára biztosít.
* *
Bismarck egyszer azt mondta a politikáról, hogy olyan, mint a sakkjáték.
Az, aki csak nézi és nem ért hozzá, minden huzás után azt hiszi, hogy
már vége van; pedig a játék még csak azután kezdődik igazából.
Az élet is éppen ilyen. Aki nem ismeri egészen, azt hiszi, hogy minden
csalódásnál vége van, holott rendesen a csalódások után kezdődik csak
el.
Nem tartozunk a világnak annyival, amennyivel hisszük. Sohasem kapunk
tőle annyi becsülést és tiszteletet, mint amennyi lemondást és
önmegtartóztatást adunk érte cserébe.
A túlságosan jó emberek a világgal rendesen rossz üzletet csinálnak.
* *
Az emberi szellem, ha fejlődésnek ereszkedik, kellemetlen szagot
terjeszt maga körül, mint a must, ha erjedni kezd. Aki a tiszta bort
akarja, ezt is el kell tűrnie.
* *
A betanult előkelőség úgy zörög az emberen, akár az indiánusokon a sok
felakgatott üveggyöngy és rézcifraság.
* *
Az őszinteség és igazságosság sokszor katasztrófa felé visz; de megmenti
az embert a belső ellenmondásoktól és a morális szenvedéstől.
Amely emberrel kijönni nem tudsz, kerüld ki. Ha nem lehet, nőj a
nyakára.
* *
Aki sokat beszél, a cselekvés idejét agyonbeszéli. Egy módja van az élet
meghosszabbításának: ha fontolgatásainkat megrövidítjük és
cselekvéseinket megszaporítjuk.
* *
Aki azt állítja, hogy a férfiak a szerelemben rosszabbak mint a nők, ne
felejtse el, hogy száz férfinak jóval több mint száz nőre van szüksége,
hogy rossz lehessen.
* *
Az észt a tudás gyarapítja, a jellemet a gyakorlat.
* *
A nemzetvagyon pazarlása az aszfaltjárdán megy végbe, a gyarapodás a
derékúton, ahol a téglával és árúkkal megrakott vastagkerekű kocsik
járnak.
Csak a tökéletlen ember gyűlöli meg azt, aki megmondja neki a fájdalmas
igazságot. A tökéletesebb ember a velejáró keserűséget hamar
megbocsátja, mivel tudja, hogy kenyérre és igazságra minden embernek
szüksége van.
* *
A képmutatás felerészben abból áll, amit az emberek beszélnek,
felerészben pedig abból, amit nem beszélnek.
Ez az utóbbi felerész a nagyobb és veszedelmesebb.
* *
Ha az embert a társadalmi életben lényeges dolgai tekintetében mély
hallgatás veszi körül, tudnia kell, hogy hibás úton jár, tehát
változtatni kell útirányán.
* *
Az emberi intézmények javarésze az ösztönön alapul. Erre mutat az is,
hogy sem az iskolában, sem az életben nincs kifejlődve a jutalmazások
rendszere, míg ellenkezőleg, a büntetések rendszere csodálatos
tökéletességig kiképződött.
* *
Legbecsesebb igazságaink olyanok, mint fehérneműink. Legközelebb állanak
hozzánk. Mindenki tudja, hogy vannak és még sem szokás róluk beszélni.