Az élet könyve - 5

legnagyobb mértékben jogellenes és kötelességellenes valami. Ez pedig
sehogyan sem illik bele a jogegyenlőség logikájába.
Ha tehát a nő ebben a kérdésben a pozitiv logika és nem a kávéfecsegés
szabályai szerint akar eligazodni, akkor a kérdést így állítja lábára:
A férjem megcsalt; mivel pedig a házaséletben a csalás nemcsak hogy nem
jog, hanem a legcsúnyább jogsértés és kötelességszegés, tehát én nem
fogok annyira lesülyedni, hanem válni fogok tőle, vagy… kikaparom a
szemét.
Mellékesen pedig ezt is hozzá lehet tenni: … különben nem is olyan
nagyon bizonyos, hogy megcsalt.

Műveltség.
A házaséletben sokan aggodalmasan keresik, hogy a _férfi és nő
műveltsége_ közt is meglegyen a kellő összhang. Az esetek többségében
azonban ez csak ürügy; a lényeg a vagyon- és osztályegyformaság.
A szabály mindenesetre az, hogy a férj és nő, ha nem is a tudomány
dolgában, de az általános műveltség, az ú. n. »szellemi láthatár«
dolgában egyenrangú legyen.
A teljes benső együttélés, ami a házasélet boldogságának alapja, alig
képzelhető másképpen, mint ha a házasfelek egymás gondolatait,
törekvéseit és terveit helyesen megérteni képesek. Máskülönben
okvetlenül beáll az a helyzet, hogy az erősebb fél önmagában tartja
gondolatait és szellemileg külön életet fog élni. Ez pedig a gyöngébb
félnek állandóan fájni fog, mivel a mellőzés, a kevésre becsültség
érzetét kelti föl benne.
A két házasfél közt azonban kisebb a baj, ha a _nő_ műveltségi
szinvonala az alacsonyabb, föltéve, hogy nem nagyon sokkal alacsonyabb.
A nő, ha szeret, sok mindenre, szinte a lehetetlenre is képes. Sok
esetben belátja a különbséget és utána jár, hogy kisebbítse. Ha nem is
sikerül neki, kedvességével, szerelmével s ezer kellemes erényével
elfeledteti.
Képzelhető és van is igen sok házasélet, ahol az értelem és műveltség
dolgában magasan álló férj szemrevetés nélkül megelégszik szerényebb, de
szerető és hű feleséggel, akivel sohasem érezteti fölényét. Ily
esetekben az eszes nő elfogadja a helyzetet; az esztelen pedig kínozza a
férjet.
Súlyosabb a helyzet, ha a műveltség dolgában az asszony áll magasan a
férj fölött, ami legtöbb esetben a társadalmi rangban való felsőbbséget
is jelenti. És még ennél is rosszabb a helyzet akkor, ha az asszony
műveltsége mellett nem okos, ami nem mindig jár együtt.
Ilyenkor az összeütközés nem várat magára soká. A nő kevésbé bírja
fölényét erős akarattal megfékezni és elfeledtetni. Az esetek nagy
többségében a férj önállását és szabadságát veszti el a házaséletben. A
nagy dolgokban, de még inkább az apró útbaigazításokban kínosan fogja
érezni, hogy alkotásra hivatott akarata fölött más uralkodik, ha
mindjárt a neje akarata is. Ha azután ez a műveltebb feleség gazdagabb
is, mint amilyen okos, akkor előáll a zsarnokság egy neme, melynek
kormánypálcája s úgy mondják kardja is már négyezer év óta a – papucs.
Mindenkor az a házasság a legboldogabb, ahol a szerelem mellett a
műveltség és vagyon bizonyos arányban áll egymáshoz. Helyesebben
szólván: az ily házasság van legkevésbé kitéve az emberi gyarlóság
romboló hatásának.
Persze van itt egy nagy demokratikus tényező is, ami sokszor a
legnagyobb különbségeket is áthidalja. Ez a _szerelem_, amit még nem
sikerült kipusztítani az emberek közül s minden valószinűség szerint
ezután sem fog sikerülni.

Érdekházasságok.
A házasságnak természeti alapja a szerelem. Erre lehet vagyoni jólétet
is építeni, sőt az utódok érdekében kell is. De megfordítva nem lehet. A
természet nem tűr megfordított rendet. Szerelem vagyoni érdekekből nem
támad soha, ha mégannyi hamis próféta hirdeti is ezt a tanítást.
Minden házasság, mely szerelem nélkül csakis vagyoni érdekekre van
építve, természetellenes állapot, tehát erkölcstelenség is. Akik az
ilyen házasságot létrehozzák, kimondhatatlan és hosszú időkig tartó
szerencsétlenségek és szenvedések Pandora-szelencéjét nyitják föl.
Tegyük föl a kérdést, hogy mennyivel volna erkölcsösebb az élet s
mennyivel volna előbbre a kor (mivel a boldogtalanságnak butító hatása
is van), ha a társadalmi életben a házasuló felek szivét és vonzalmát
tennék föl elsőnek a mérlegre s a »kényszer« kitöröltetnék a házasság
előzményeiből?
Vagy tegyük föl a másikat, azt a lehetőséget, hogy az állam és az egyház
egy napon fölfüggesztené valamennyi létező házasságok érvényességét és
mindenkinek szabadságára bízná, hogy folytassa vagy szakítsa meg a
fennálló köteléket, amint különben ez az ókorban egyes kezdetleges népek
életében hét évenkint meg is történt. Csak akkor lehetne igazán
meglátni, hogy milyen laza és képtelen a modern emberek házasságának a
fundamentuma.
Némelyek szerint a házasságoknak csak egy negyedrésze maradna érvényben.
* *
Az érdekházasság előnyei körülbelül a következők:
Valaki megnősül és elvesz egy leányt, pl. 50.000 korona hozománnyal,
akit nem szeret és aki őt valószinűleg szintén nem szereti. Akkor abból
a következő előnyök háramlanak a férfira:
Mindenekelőtt kifizetheti az adósságait s 3–4 év alatt kényelmesen
elköltheti a többi pénzt. Neje kezdetben szemére fogja ugyan vetni, hogy
»ő tartja el őt«, ami azonban nem tart sokáig. Mihelyest a pénz
elfogyott, akkor már csak azt fogja mondani:
– Te ingyenélő, elverted a hozományomat!
Lesz továbbá annak a férjnek egy folyton válni akaró felesége és
valószinűleg félkegyelmű, keserves gyermekei is, rendes gyümölcsei a
szerelem nélkül összecsirizelt érdekházasságnak.
Végül pedig, – ami szintén benne van az ilyen házasságok programmjában –
a felesége meg fogja őt csalni, mivel szerinte neki joga van különb
emberhez is, mint amilyen a férje. Amiben egyébiránt igazsága is lehet.
* *
Nem okvetlenül az a _gazdag menyasszony_, akinek nagy a hozománya.
Ha figyelemmel nézzük az életet és összevetjük a léha asszonyok által
elpusztított hozományok összegét ama vagyonértékekkel, amelyeket egy
gondos és okos feleség keze és egy szerencsés házasság hozott létre:
akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy a »jó parthiek« igazi mivolta nem a
hozmányban, hanem a nő személyében van kifejezve.
Nem lehet ugyan azt mondani, hogy minden nagy hozománnyal bíró hölgy
okvetlenül magával hozza Medea pusztító tüzét is a házba. A világért
sem! De az bizonyos, hogy a gazdag feleség, ha nem igen szeret minket,
vagy mi őt, sokkal szegényebb, mint a hozománytalan feleség, akit
szeretünk és aki minket szeret.
Michelet egy vagyontalan, de tehetséges barátjának ezt tanácsolja: Si
vous voulez vous ruiner, épousez une femme riche!
Ha tönkre akarod magad tenni, csak gazdag nőt végy feleségül.
* *
Nincs megalázóbb a férfira, mint az, ha pozicióját, sikereit és vagyonát
a »szoknyának« köszöni.
Az olyan házasság, ami azzal kezdődik, hogy a férfi éppen férfias
jellemét alacsonyítja le a nő előtt, nem az égben köttetik, hanem a
pokolban. Annak jó vége nem lehet, mivel ellentétes, rothasztó elemek
vannak benne.
* *
Nem igaz az, hogy a modern életben a házasságokat rosszabb elvek szerint
kötik, mint egykor.
A letünt századok telve vannak az érdekházasságok emlékeivel. Az pedig
mindennapi dolog volt a régi jó időkben, hogy a királyok 10–12 éves
gyermekeiket egymásnak eljegyezték.
Egészen kétségtelen, hogy a modern kor számos visszamaradásai mellett is
jobban kedvez a szerelmi házasságnak és a nő szabad választási jogának.
Igaz, hogy ez a jog még korán sincsen általánosan elismerve. A modern
»pénzes zsák« megint olyan új intézmény, ami az ósdi jogelnyomást
örökíti tovább; azonban a politikai, jogi, irodalmi és filozófiai
eszközök hatása alatt s kiváltképpen a természettudományos gondolkozás
terjedése mellett lépésről-lépésre halad előbbre a házasság fizikai és
erkölcsi elemeinek tisztulása is. És ezzel elsősorban a nő
fölszabadítása a testi rabszolgaság alól.
A feminizmus törekvéseinek is ez a legmélyebb erkölcsi magva.

Hozomány.
A régi jó magyar fölfogás szerint, a _hozomány_ az a vagyon, amelyet a
nő férjének hoz a házasság terheinek könnyítése végett. Az új és éppen
nem magyar fölfogás szerint pedig a hozomány ama pénzösszeg, amelyen a
nő férjet vesz magának. Vagy némely hozománytudós szerint: az a ráadás,
amellyel a nő elkel.
A hozomány önmagában véve tisztességes dolog s minden időben adtak is,
kaptak is, hozományt, ha volt. Tisztességtelen és ártalmas azonban az a
fölfogás, mely megfordítja a dolgok természetes rendjét és így fejezi ki
magát:
– A feleség az a teher, amelyet az ember a hozománnyal szokott kapni.
Még a gazdag leányok is tiltakozni fognak mindenkor az ilyen fölfogás
ellen, ha érzik saját méltóságukat. De igen sokszor előfordul, hogy a
férjhez menő vagyonos hölgy is igen modernül gondolkozik és akkor ő a
hozományvadász vőlegénnyel szemben így állítja föl a maga igazságát:
– A férj az a tárgy, akinek a hozomány fejében kötelessége eltűrni az én
szeszélyeimet, esetleg kalandjaimat.
Igen sok dús hozományban lebzselő férj és feleség van, aki szívében egy
egész életen át keserű irigységgel szemléli a kis hozományú vagy
hozománytalan családok gyarapodását és szerencséjét, míg a magáénak
elpusztulását szinte pontosan ki tudja számítani.
A házaséletnek csodálatos, kitanulhatatlan matematikája van. A többi
közt ilyen képtelen számok is fordulnak elő benne: 100 = 100.000,
100.000 = 0.
* *
A hozományvadászat nagyobb ellenségei a női nemnek minden nőtlenségre
kényszerítő állami intézkedésnél és mindig a nő megbecsülésének nagy
hanyatlását jelenti. Aki ez ellen küzd és azt gyalázatossá bélyegzi,
több gyakorlati hasznot tesz a női nem boldogságáért, mint ezer elméleti
bölcselkedő.
* *
Az okos és jó feleség, ha nem is az ő kezében van a pénztár kulcsa,
mindenkor iparkodik férje költekezését s a maga és családja
szükségleteit megfigyelni és arányban tartani, nehogy öntudatlanul
bűnrészesévé legyen férje ballépéseinek.

A házibarát.
Arról van szó, hogy ha egy férjes nőnek valaki hevesen udvarol, vagy
világosabban szólva: szerelmével ostromolja, miként utasítsa vissza?
Következő esetek lehetnek:
1. _Megmondhatja a férjének_. Ez hatásos ugyan, de az a hátránya van,
hogy a férj nyugalmát földúlja, csaknem bizonyosan sértésekre és
párviadalra vezet s emellett a »világ« szájára adja az esetet. Pedig a
világ mindig a rosszabbat hiszi.
2. _A lesújtó visszautasítás_, ami goromba is lehet. Vagy kemény
lehordás és megszégyenítés, aminek ismét az a hátránya van, hogy a
megszégyenített udvarló elmaradása a társaságban feltűnik s a férj is
tudomást szerezvén róla, az asszony ártatlanúl is gyanúba kerül.
3. _Tapintatos leszerelése_ a bajnak. Szelid, jóakaró rendreutasítás;
kitérés a négyszemközt való beszélgetések elől; visszautasító
magaviselet; olykor egy kis keserű orvosság, mindaddig, amíg az illető
gentleman jobbik esze meg nem érkezik. De ennek meg az a baja, hogy a
megvadult uraknak a jobbik eszük nehezen szokott megérkezni. Örömestebb
hiszik, hogy mindez biztatás, mintsem hogy visszautasítás.
Már most mit csináljon az ilyen szegény asszony? Mi a leghelyesebb
magatartás, ami használjon is, a férjet se vigye bajba és gyanakodásra
se adjon okot?
Az asszonyok erre azt mondják:
– Úgy kell a feleségnek viselkednie, hogy sohase kerüljön ilyen
helyzetbe.
* *
Egy eset a sok közül:
… Egy fiatal házaspárhoz beszállott vendégül a férjnek egy régi jó
barátja. A vendég, akit a nő is még gyermekkorából ismert, éjnek idején
megbetegedett. Nyugtalanságát az asszony észrevette s mivel a férje
aludt és fölkelteni nem akarta, a cseléd pedig lefekvés után kiszökött a
házból, a legjobb hiszemben, bár kevés elővigyázattal, maga készített a
vendég számára hideg borogatást. Jóindulata és bizalma nagyobb lévén,
mint óvatossága, azt be is vitte a szomszédos vendégszobába. A vendég
azonban, vagy mert színlelte a rosszullétet, vagy mert nem volt
túlságosan rosszul, megölelte az asszonyt…
Közben a férj is fölébredt a neszre s fölkelvén, utána ment. És éppen
abban a pillanatban lépett be a szomszéd szobába, amint ott a váratlan
jelenet kifejlődött.
A dologból nagy eset lett. Párbaj, amelyben a vendég a jobbkezére örökre
megbénult és egy botrányos válópör.
A bíró elfogadta ugyan az asszony mentségét, de nem úgy a férj, aki
azóta is föltétlenül meg van győződve, hogy az asszony bűnös volt. Vagy
legalább az ú. n. becsület parancsához tartja magát és minden békülési
kisérletet kereken visszautasít.
Más, tárgyiasabban ítélő emberek meg vannak róla győződve, hogy az
asszony ártatlan, de – úgy mondják – ez csak magánvéleményük!
Már most alkalmazzuk ezt az esetet azokra a látszatokra, amelyek »ölnek«
s gondoljuk el, hogy hány nő szenved becsületében a kisebb-nagyobb
látszatok miatt.
A _látszat_ esetében van mindig egy biztos ismertetőjele az asszony
ártatlanságának. Az t. i., hogy férjét szereti. Ha szereti, akkor a
látszatot mint értéktelent, félre lehet dobni.

A mult.
Sok fiatal asszony lelke vergődik ebben a kérdésben és legalább is fele
téved el benne. Hogy a fiatal asszony férje multját is akarja ismerni,
az nagyon természetes; de mivel a bizalom a házastársak közt nem
egyoldalú és csakis úgy ér valamit, ha kölcsönös és minden csalárdság
nélkül való, ezzel a nő is tartozik.
Hogy azonban ez a bizalom tulajdonképpen miből áll, ebben az emberek
sokféleképpen tévednek. Talán jól mondjuk, hogy mindent közölni
tartoznak egymással a multból is, de méginkább a jelenből, ami a köztük
levő legbensőbb kötelékre és annak tisztaságára tartozik. Ellenben oly
tényeket, amelyek ennek a köteléknek a sérthetetlenségére nem tartoznak,
külön kérdés és kifejezett akarat nélkül ne hozza föl az egyik a
másiknak szükségen felül, sőt ebben legyen kiméletes egyik a másik
iránt. Ez a lélek jogköre.
Sok dolog van az emberi életben, amit a gyarlóság számlájára kell
fölírni és el kell felejteni, helyesebben: meg kell bocsátani.
A szerelem, kivált ha szerencsésen diadalra vergődött és boldog házasság
lett a vége, általános amnesztiával járjon, mint a királyok
trónralépése.
* *
A derék, egészséges erkölcsi érzülettel bíró férfi, amikor valamely nő
szerelmének megnyerése után törekszik, abban a pillanatban, amikor azt
elérte, azonnal el fogja neki mondani azt is, hogy előbbi életéből mi
nyomja lelkiismeretét?
Egy előző, komoly szerelmi viszony pl., amelynek komoly története van,
mindenesetre ilyen, még akkor is, ha a világ előtt titokban maradt,
avagy titkos, megalázó részei vannak. Ilyenek továbbá családjának oly
fogyatkozásai, esetleg még bűnei is, amelyeket szintén még jókor kell
megtudni annak a nőnek, akinek kezébe jövendőbeli életünk és családunk
erkölcsi sorsát letesszük.
Hogy ilyenkor a nő is hasonlóval tartozik, az eléggé fölfogható. A nők
»előélete« bizonyosan tisztább szokott lenni, mint a férfiaké. De a nő
is csak ember, aki éppen úgy ki van téve az élet gyarlóságainak. S ő is
érzi az ilyen elhatározó pillanatban azt, hogy bizalomhoz tartozó dolgok
eltitkolásával oly csalást követne el jövendőbeli férje ellen, ami egész
életét lealacsonyítaná s köztük a hazugság, vagy legalább a gyanú
demoralizáló állapotát teremtené, ha az erre tartozó dolgokat nem
mondaná el még jókor.
A helyes fölfogás az, hogy a házaséletre már ne maradjon fönn semmi
árnyék vagy bizonytalanság a múltból, szóval semmi »elmondani való«
többé.
A házasélet elején való »vallomások« eszerint nem helyesek többé. Okos
asszony és okos férfi ezért a másikat nem zaklatja. Különösen pedig nem
zaklatja az okos asszony férjét legénykori élemények felől. De ha
kiváncsisága még sem hagyja nyugodni, meg kell elégednie, ha a férje azt
mondja neki:
– Mindent tudsz, ami a szeretetre és bizalomra tartozik köztünk. Egymás
közös emberi gyarlóságát bűnül egymáson ne keressük. Amióta szeretlek,
bizalmad megérdemlem s meg vagyok győződve róla, hogy te is az enyémet.
Azon legyünk, hogy soha meg ne csökkenjen közöttünk ez a bizalom.

Férj és feleség.
A férjek általában véve szelíd és jóravaló háziállatok, akik szeretnek
otthon tartózkodni.
Ez pedig többnyire az asszonyoktól függ. Aki a házat kellemessé tudja
tenni és gondja van arra, hogy férje megtalálja abban mindazt, ami
állásával és életmódjával jár, amellett pedig prédikációkkal férjét nem
kínozza: az azt fogja tapasztalni, hogy a férje nem jár ki annyit a
házból, sőt barátjai is vele kezdenek járogatni, mivel ők is jól érzik
magukat a meleg tűzhely körül.
Ellenben az, aki férjét untalan fegyelmezni akarja, szemrehányásokat
tesz neki kimaradásáért, máskülönben pedig mogorva és barátságtalan
férje apróbb hibájával szemben is: előbb-utóbb észre fogja venni, hogy a
férje külső világi élvezetek után jár s mindenféle álürügyek alatt
kisiklik körmei közül.
* *
Mindennapi kérdés:
Mi jobb, ha a házasfelek közt a férj szereti jobban a feleségét, vagy a
feleség a férjét?
Minden ilyen kérdés alatt tulajdonképpen az az igazi kérdés lappang,
hogy: mi jobb, ha a férj nem szereti a feleségét, vagy a feleség nem
szereti a férjét?
A kisebb polgári okosság azt mondja, hogy ha a férj szeret jobban, akkor
a hideg nő is hálás lesz férje iránt, jósága meghatja őt és a
szánalomból, hálából idővel a legnagyobb szeretet lehet… Amire különben
ráillik a »Tolonc« egyik humoros népdala, ami szintén azt mondja, hogy
»uborkából lesz a tök, tökből a sárgadinnye«.
Azonban, sajnos, a legtöbb férfi olyan, már a természettől fogva, hogy
neki a hálából idővel kifejlődő szeretet nem kell. Már csak azért sem,
mivel az minden férfira nézve súlyosan megalázó dolog, az alamizsna
bizonyos neme, amit valamire való férfi el sem fogad.
Amellett pedig a férfiak nagyon jól tudják azt, hogy az olyan asszony,
aki a szánalom és hála erényeiben vesz szerelmi gyakorlatokat,
egyáltalában nem megbízható és el fogja férjét árulni, mihelyt egy olyan
férfival áll szemben, akit szánalom és hála nélkül, sőt egyáltalán
minden ok nélkül szeret.

Összeveszések.
Soha meg nem szűnő gonddal óvakodjunk a házasságban az apró
összeveszésektől és az édes kibékülésektől.
Ne áltassuk magunkat ostoba mentségekkel. Az első sértő szó már
megdöbbentő és nagy esemény, ha annak a fullánkját a rögtönös megbánás
és engesztelődés nem húzza ki azonnal. Az összeveszés pedig, amely
órákig, talán napokig eltart, szinte fölér az életnek egy
katasztrófájával.
És szomorú ebben a dologban az, hogy rendesen a gyöngédebb fél, az
asszony az, aki a haragot erősebben tartja.
A férfit és nőt a házasság kötelékében ha a szeretet egymással szorosan
össze nem forrasztja, akkor az egész szövetség nem is ér sokat.
Már pedig a szeretet – ha van – minden más erénynek a koronája, kivált
pedig a szelidségé, a béketűrésé, a kíméletességé, a ragaszkodásé, az
engesztelődésé és a bizalomé.
Aki ezt megsértette, nemcsak rossz órát vagy napot szerzett a másiknak,
hanem önönmagába is beledöfte a kést. Egy egész világot sértett meg
egyetlen szóval. Ha nem képes azonnal belátni, – ha már megesett – hogy
milyen óriási hibát követett el; ha nincs benne elég erkölcsi erő arra,
hogy azonnal megbánja és megalázza magát, ellenben saját indulatait és
gőgjét többre becsüli, mint azt a szentséget, aminél nagyobb szinte
nincs is az emberi életben: akkor az a kibékülés és csókolózás nem sokat
ér később. Az első jelenetet követi a második, harmadik… tizedik…
századik. Mentül jobban békülnek, annál inkább elhidegülnek egymástól.
Ha valaki a földbevert karót ingatja, az talán nem fog engedni; de
ingassa meg, habár nem egyazon időben is, sokszor: meglazul és
kihúzhatja.
Azonképpen vannak az emberi lélekben is a dolgok. Rossz tulajdonságaink,
egyszer gyakorolva, még nem fajulnak el, de gyakoroljuk azokat sokszor,
útat vájnak maguknak észrevétlenül s később még a legkisebb
fölindulásnál is azonnal megjelennek.
Van sok házastárs, aki sűrün össze szokott veszni, de azután meg-meg
összebékül. De micsoda az ő boldogságuk és életük azokéhoz képest, akik
sohasem vesznek össze és a legnehezebb órákban, talán a féltékenység
legkínosabb perceiben is, megtartják a szeretet törvényét, amelynél
nagyobb törvény nincsen:
»Ne szálljon le a nap a te haragoddal.«
* *
Valamint nagy észbeli tehetségekkel megáldott emberek vannak köztünk,
szintazonképpen vannak dúsgazdag szeretet-adománnyal megáldott emberek
is, akik a legnagyobb önfeláldozásra is képesek másokért. Annál inkább
képesek arra, hogy a házasélet bajai és megpróbáltatásai felett egymás
jó tulajdonságaiban bízva, mosolyogva térjenek napirendre.
Vannak azonban köztünk szívbelileg tehetségtelen emberek is. Lények,
akiket kishitüeknek, szűkkeblüeknek szoktunk nevezni és akik oly kevés
szeretet-adománnyal, ellenben oly sok rosszindulattal jöttek a világra
(olykor a nevelés még meg is toldja), hogy az a szeretet, amivel a
házasélet útján elindulnak, már egy-két hét alatt elfogy. És akkor
kezdődnek az apró differenciák, neheztelések, összeveszések, majd a
civakodás, harag és gyűlölködés. A szeretet elfogyott, mert kevés volt.
Ezek azok, akiknek soha se kellene megházasodniok vagy férjhezmenniök.

Szerelmi házasságok.
Lehetséges-e, hogy a tiszta szerelemből kötött házasság is szerencsétlen
legyen és felbomlással végződjék?
Nem valószínű: de lehetséges. Gyarló az emberi lény, még legmagasabb
érzéseiben is. Ami az egyének jellemében hiányzik, azt a szerelem
javítja és pótolja ugyan, de ott, ahol a hézag nagyon is nagy, semmi sem
használ, még a szerelem sem.
Már az maga is nagy gyarlóság, hogy a nagyon fiatal egyének (kivált a
nagyon fiatal leányok) érzéseikben könnyen megtévedhetnek. Továbbá igen
sok regényes, mások által beléjük beszélt vagy rossz regényekből magukba
olvasott előítélet rontja meg természetes hajlandóságaikat. Ilyenkor a
szerelemnek valamely tökéletlen, eleve is beteges alakja lép fel s
elkeshed ez is a házasélet nehéz kötelességeinek nyomása alatt.
Sokan erős és mély szerelemmel indulnak neki a házaséletnek, de ingadozó
jellemük és megbízhatatlan erkölcsi érzésük nem birja az életnek sokszor
nagyon is reális megpróbáltatásait vagy nagyon is vonzó csábításait.
Férfi és nő ebben egyaránt hibás lehet.
A világ ilyenkor azt mondja, hogy íme, a szerelmi házasságok sem
szerencsések. Pedig nincs igazsága. A világ mindig csak a szerencsétlen
házasságokat látja, mivel ezek feltünnek, ellenben a szerencsés
házasságok zajtalanok. Ha 100 ilyen házasság közül 95 boldog, sohasem
ezek után, hanem az 5 boldogtalan után igazodik, mivel érdekeinek vagy
előítéleteinek így kedvezőbb.
Azt pedig, hogy még ebben az öt esetben sem a szerelem, hanem a jellemek
gyatrasága az oka a bajnak, vagy nem keresi, vagy keresve sem tudja meg,
mivel a házasélet titkait az emberek nem teszik ki az ablakukba.
* *
A családi ügyekben többnyire finom lelkiismeretbeli kérdések szálaiból
van összeszőve a bonyodalom csomója.
Aki kívülről nézi (mivel sok lényeges dolog el van fedve szemei elől),
gyakran elítéli az áldozatot és felmenti a bűnöst.

Elhidegülések.
Családi viszályokba idegen ember se tanácscsal, se ítélettel ne
avatkozzék. Mások családi életének belső világába még az sem lát tisztán
bele, aki mint rokon vagy jóbarát szinte benne él, mivel éppen azok a
kötelékek a legfontosabbak benne, amelyek leginkább el vannak vonva
idegen szemek elől.
Ki tudná például azt jókor felismerni, hogy a házastársak egymás iránt
való becsülésének és bizalmuknak kötelékei lazulnak, holottan ezt
sokszor ők maguk is csak akkor veszik megdöbbenve észre, amikor szakadék
tátong köztük. Vagy ki venné észre azt a hallgatag, de mégis borzasztó
lelki viszályt, amelyet gyakran vívnak egymással a házasfelek anélkül,
hogy nyílt kitörésre kerülne a sor csak egyszer is.
Olyan sebek ezek, amelyekhez idegen kéz nem nyulhat a befertőztetés
veszedelme nélkül.
* *
Ritka asszony az, aki a házaséletben, ha a férj belső nyugtalanságát és
vélt elhidegülését észreveszi, hibát ne követne el. Legtöbben
rajtatörnek a férjen, gyanusítással őrlik meg és addig kalapálnak rajta,
míg csakugyan össze nem törik.
Sajnos, ilyenkor az orosz inváziót is behozzák sokan az anyós
személyében. Nem gondolják meg, hogy az összetört férj éppen úgy nem ér
semmit, mint az összetört fazék. Nem tudják, hogy a férfiak lelkének is
vannak olykor nehéz megpróbáltatásai, aminthogy az asszonyi lelkeknek is
vannak, csakhogy az asszonyok az eltitkolás művészetét jobban értik.
Hol, hol nem, ismertem egy házaspárt, ahol a becsületes férfi lelkébe
idegen bálvány lopózkodott be és ott akkora felfordulást idézett elő,
hogy már-már öngyilkosságtól lehetett tartani.
A dráma nem így végződött.
A feleség azonnal belátta, hogy ez férjére nézve is nagy
szerencsétlenség. Hősies lélekkel rejtette el, hogy ismeri a belső
bonyodalmat és hogy nagyon szenved ő is alatta. Férjét észrevétlenül
lépésről-lépésre segítette, hogy magát kimentse a veszedelemből. Az idő
is segített neki és a dolognak jó vége lett; csaknem felemelő, fenséges
vége.
De én csak _egy_ ilyen asszonyt ismertem. Lehet, mások ismernek többet
is; de az bizonyos, hogy olyan feleséget és férjet, aki ellenkezőleg
cselekedett, mindnyájan ismerünk eleget.
Alig van fontosabb és nehezebb kérdés a nő életében, mint az, hogy ha
már megnyerte egy férfi szerelmét, aki férjévé lett, mitől függ az, hogy
ez a szerelem állandóan meg is maradjon? Ez a nőre nézve szinte az
örökifjuság problémája.
Mitől függ? De legtöbben nem is így kérdezik, hanem így: _mit tegyenek_?
Amiben már az a gondolat is benne van, hogy milyen mesterséges
eszközökkel kössék magukhoz férjüket? És aki így kérdezi, annak
többnyire előre is meg lehet jósolni, hogy nem fog sikerülni.
Az _első_ titok a felfogásban van. Az a nő, aki férje ragaszkodását
mesterséges úton akarja biztosítani (fehér kéz, üde arc-szín, krémek,
hajnövesztők, stb.), tolvaj-ösvényen jár. A természet igazi nagy
adományait ilyen rövidebb és könnyebb utakon megközelíteni nem lehet.
Aki a házasélet boldogságát, nevezetesen pedig férje ragaszkodását
biztosítani akarja magának, ne külső mesterkedésekben, hanem a maga
szivében és kitünő tulajdonságaiban keresse az amulettet.
Ez nehezebb; sokszor nagy önfeláldozásokkal, mindenesetre pedig nagy
önzetlenséggel jár, de egyedül ez a biztos. Aki így fogja fel a
problemát és nem a könnyebb végén, annak a megoldás sikerülni fog. Vagy
ha mégsem sikerül, akkor az a közös gyarlóság műve lesz és nem az ő
hibája.
A _második_ titok az, – és ez a nagyobb – hogy ne menjen a nő férjhez
olyanhoz, akit lelke teljes egészével nem szeret és aki őt hasonlóképpen
nem szereti.

Az utolsó szó.
– _Levéltöredék_.
»Asszonyom, tehát a viszálykodásban ön mondotta ki amaz utolsó szót és
az ön nyomorult férje hallgatott, sőt most is hallgat, már napok óta
hallgat…
Dosztojevszkynek egy gyönyörű elbeszélése van erről. Mint semmisül meg
egy családi élet pusztán azért, mivel a házasfelek hallgatnak s egyik
sem bírja az első őszinte, engesztelő szót kimondani.
Az ön esete is az, ami száz és ezer asszonyé; csakhogy ezek az asszonyok
nemüknek mindig rossz véleményt szereztek, dicsőséget soha.
Ime; ki méltóztatott mondani ama bizonyos utolsó szót, amit az asszonyok
nagy többsége a viszálykodásban el nem enged. Nem írja meg, hogy mi volt
tehát ez az utolsó szó, mert bizonyosan rösteli, vagy azt gondolja, hogy
jobb, ha nem tudom. Pedig tudom! Nehéz, súlyos, szeretetlen sértés volt,
máskülönben nem tört volna ki utána az a borzasztó hallgatás.
Hogy férje hallgatni tudott utána, ez becsületére válik; t. i. a
férjének. Vannak férfiak, akik ilyenkor nem hallgatnak, hanem
cselekszenek. És ha az ön férje nem volna különb azoknál, most már ott
heverne romokban az ön egész életboldogsága. És most Nagysád azt
kérdezi, hogy ebben a borzasztó hallgatásban kit illetne az _első békítő
szó_?
Szent Isten!
Ahhoz volt önnek bátorsága, hogy férje ellen azt a bizonyos utolsó szót
kimondja; de ahhoz nincs bátorsága, hogy az elsőt most szintén ön mondja