Az élet értelme és értéke - 10

többi természettel szemben fölényben, hogy fájdalmasan érezzük a
megkötöttséget, mely máskülönben észrevétlen marad.
Mindezen pontokon egy rajtuk végigmenő ellentmondást ismerünk fel:
valami új zsendül ki bennünk és új czélokat tart elénk, de nincs meg a
teljes önnállósága és egyúttal az ereje sem ezeknek a czéloknak az
elérésére. A merő természet elégtelenné válik nekünk, de új életre nem
jutunk.
Meg kell-e hogy adjuk magunkat ennek az ellentmondásnak, mint valami
elkerülhetetlen végzetnek és ezzel mondjunk le az élet értelméről? Ezt
kellene tennünk, ha a rajzolt lét volna az egész valóság, de nem kell
ezt tennünk, ha az önnálló szellemi élet elismerése és elsajátítása
megnyitja a mindenség mélységét és azt az adott létet, mint egy
különleges világ-állapotot ismerteti fel. A bonyodalmak, melyek létünket
korlátozzák és értelmetlenné válással fenyegetik, ezzel ugyan nem tünnek
el, de fölébe emelkedünk hatáskörüknek és olyan álláspontot nyerünk, a
melyből kiindulva ellenük lehet hatni. Mert ha azzal a fordulattal részt
nyerhetünk egy eredeti életben, egy belülről és az egészből való
életben, munkatársak lettünk egy igazi valóság fölépítésében, sőt a
végső elmélyedésben végtelen, örök, alkotó életet találunk mint saját
életünket belénk helyezve, így tehát nem csupán egy nekünk kiosztott
szerepet játszunk, hanem az élet teljes értelmében tulajdonunkká válik,
aktiv viszonyba jutunk a valósággal, lehetővé válik, hogy
megszabaduljunk a fentebb rajzolt ellentmondásoktól és az élet
lefolyását megóvhatjuk attól a gyászos sülyedéstől. Erre vonatkozólag
különösen ez esik latba: az egyes élet az egésznek életétől függ és e
nélkül nem képes semmire, ezen a bizonyos helyen azonban az egyesnek
elhatározása és hozzáfordulása nélkülözhetetlen, hogy az életet
fentartsuk és továbbvigyük, itt rajta is múlik a dolog és gyarapítójává
válhatik a szellem birodalmának.
Az ilyen fordulattal egy eredeti és szabad élet állhat a sorssal szembe
és az ember léte harczczvá válhatik a szabadság és sors között; akkor
eltűnik a közönbösség is, melynek az ember ki volt szolgáltatva; akkor
az egésznek jelenné válása is szétrobbanthatja az egyes helyen azt a
szük házat, legyőzheti az elhagyatottságot, a szeretet és részvét nagy
hullámai ömlenek át minden emberi léten. Akkor az egyén sorsa is át lesz
vive az emberiség összsorsára, ezáltal megtisztul és megnemesedik. Hogy
ez mennyit jelent, megmutatják a nagy világvallások.
Mindezek a fordulatok és fölemelkedések arra az egy alapvető tényre
mutatnak vissza, hogy azzal a fordulattal az egyes élete első sorban nem
a környezetéhez való viszony többé, hanem a benne belsőleg jelenlevő
szellemi élethez való viszony; ez meg kell hogy változtassa az
összjellemet a mai fogalmazással szemben. Az élet sikerülése nem függ a
kifelé való sikerektől, hanem saját felépítésétől; legfőbb czélját abban
találja, hogy önálló élet-czentrummá, szellemi energiává váljon. Ez
sokkal többet jelent, mint egy subjektiv jólérzés nyereségét, többet
mint különös tevékenységek kifejtését a megismerésben, érzésben és
akarásban, többet mint egy morális karakter kiképzését. Mert ez csak egy
különös, természetesen nagyon jelentékeny oldala a szellemi energiává
való képzésnek; amaz azonban az önmagában való lét kiküzdését jelenti a
teljes tevékenység által, mely a tárgyat, az önálló életkör alakítását
is magában foglalja, a mely életkör minden különössége mellett sem lép
ki a valóság egészéből, hanem jelenlevőnek tartja. A helyes értelemben
önmagunkban vagyunk és egyúttal közvetlenül a nagy mindenség életében
állunk.
Ezzel megmérhetetlen tevékenység nyílik meg az egyes számára is, de ez a
tevékenység nem fog határtalan messzeségekbe menni és nem hagyja az
egész életet merő mozgássá átalakítani, hanem a törekvés egész
szélességében meg fogja tartani a kiinduló pontot és önmagához fog
visszatérni; hiszen végre is nem valami messze és idegen felé törekszik,
hanem saját lényege felé s minden igazi élet önmagának keresése és
kiküzdése.
Az is erősen belenyúlik az egyes élet értékelésébe, hogy a szellemi élet
önállóságának elismerése még jobban érezteti az emberi képesség
elégtelenségét, az ellentmondást amaz élet szubsztancziája és létezési
formája között s még elégtelenebbé teszi az emberi eredményt. A
végtelennek a végesben, az idők felett állónak az idő alá vetettben, az
alkotónak az adottban és kötöttben kell hatalomra és hathatósságra
jutnia, ez a mozgás szüntelen izgalomba ejt minket, sohasem juthat a
keresésből és törekvésből tiszta lezáródásra. Ez az ellentmondásokkal
teljes helyzet az emberi munka magaslatán teljes tisztasággal volt
jelen: a legnemesebb emberek csinálták maguknak a legtöbb morális
skrupulust, «a szentek bűnösöknek és a bűnösök szenteknek tartják
magukat» (Pascal). A legnagyobb művészek fájdalmasan érezték a
távolságot akarásuk és a közt, a mit meg tudtak csinálni és a legnagyobb
gondolkodók abban találták főfeladatukat, hogy ellene hassanak az emberi
megismerő képesség túlbecsülésének és megállapítsák határait. E miatt
azonban az embernek nem kell elcsüggednie; egy kicsiség, melyet belsőleg
átélünk, közvetlenül egy nagyságról tanuskodik, felrázó, fölemelő,
továbbhajtó erők jelenlétéről; ezek is lényünkhöz tartoznak és nem
engednek, minden készületlensége ellenére sem, kételkedni életünk
tartalmában. E mellett különös fontosságú, hogy ez a mozgalom nem merül
ki egyes ösztönzésekben, hanem minden sokfélesége egyetlen czélra
szolgál «az ember fölemelésére szellemi energiává, egy új, szellemi
ember születésére. Mert az embernek kétszer kell születnie, egyszer
természet szerint s aztán szellemileg, mint a brahmin» (Hegel). Ebben az
értelemben azonban valamennyien brahminok vagyunk, mert mindegyikünk, ha
életköre külsőleg még oly szerény is, belülről nézve világtény, mely
közvetlenül részt vehet az egésznek életében és ezt a maga helyén
előbbre tudja vinni. «Isten mindíg találkozik önmagával; az emberben
lévő isten az emberben találja meg magát. Ezért senkinek sincs oka
kicsinyre becsülni magát, a legnagyobbakkal szemben sem» (Goethe).
Ha ez így van az embernél, akkor ellentállhat azoknak a veszedelmeknek,
melyek életét rövid föllendülés után azzal fenyegetik, hogy megreked és
sülyedésbe jut; a fizikai ifjúsággal szembeállíthatja a szellemit és a
megmerevedő mechanizmussal szemben friss folyamatban tarthatja az
életet. Egész karaktere meg van változva azáltal, hogy most már nem
csupán történik velünk és nem kívülről szakad ránk, hanem nekünk
magunknak kell elkészítenünk és csak akkor nyerhetjük igazán
tulajdonunkká, hogy most már nem egyes történések következnek többé
értelmetlen zűrzavarban, melyek egy ideig izgatnak bennünket, hogy aztán
megint eltünjenek, hanem a keringéssel és változással szemben
megmaradunk egy főirányban, az amaz összczélért való munkában egy idők
felett álló jelent alkotunk, itt mindent, a mi az élet belső
előbbremenetelének szolgál, megtartunk és fokozni tudunk.
Tapasztalatokon, harczokon és nyereségeken, sőt veszteségeken át is itt
az életnek egy belső fölépítése mehet végbe, az élet mindjobban önmagára
alapíthatja magát és ilyen önállósággal egyúttal eredetiséget is érhet
el. Akkor lefolyása révén sokat nyerhetünk, akkor ennek a lefolyásnak
szüntelen feszültsége lesz. Akkor nem mehet igazi bölcsesség számba,
hogy a szenvedést, a mely ért bennünket, egyszerűen lerázzuk és
lehetőleg minden nyomot kiírtsunk belőle, hanem a szenvedésnek is az
élet fölényes egészében jelenvalónak kell lennie és elmélyedésére kell
hatnia, miközben önmagában is megtisztuláson és megnemesedésen megy
keresztül.
Az ilyen belső képzés az élet egész kiterjedése alatt emelkedőben lehet
és a fizikai ifjúság eltávoztával továbbhaladhat egy szellemi ifjúság,
egy szellemi eredetiség növekedésében; az élet itt nem egy adott és
korlátozott tőke fölemésztése, hanem egy új tőke képzése, mely a
mérhetetlenig növekedhetik; elveszettnek kell, hogy számítson az olyan
élet, melynek lefolyása az embert nem teszi belsőleg gazdagabbá. Abból a
szellemi ifjúságból kiindulva bizonyos jogosultságát kell elismerni a
nagy misztikusok követelményének, hogy az ember mindennap fiatalabbá
váljék, mindennap jobban az örökkévalóságba lépjen az időből.
Az ifjúkorba való szentimentális visszatekintés azonban, az arany
napjainak elvesztése miatti jajgatás és panaszkodás most úgy tűnik fel,
mint bágyadt gondolkodásmód kifolyása, sőt mint bizonyság arra, hogy az
élet nem találta meg igazi czentrumát és ezzel belsőleg üres maradt.
Nem kevésbbé mint az ifjúi erő hanyatlásának, ellent lehet állni a munka
mechanizálódásának és szellemtelen routinná való szétomlásának. Itt nem
annyira a külső dolgoknak, mint inkább saját gyöngeségünknek és
ürességünknek válunk áldozatává, képtelenségünknek arra, hogy a munkával
szemben az egész ember művét megóvjuk és belőle lelkesítsük át a munkát.
Ez azonban nevezetesen ott történhetik, a hol elismertetik, hogy a
szellemiséghez való fordulással egy új élet nyeréséről van szó, egy
valódi lény képzéséről, nem pedig csupán egyes tevékenységek
megerősítéséről. Mindenütt arra jutunk, hogy életünkbe nem kívülről jut
és nem is juthat a tartalom és érték, hanem önmagunkból tudunk neki
értéket adni, a mennyiben egy szellemi világ hat bennünk és saját
lényünkké válik.
Mikor az ilyen belső feladathoz való ragaszkodás az életet egy
folytatólagos művé alakítja és a mi kifelé elvész, belülről pótolhatóvá
válik, akkor a későbbi életfokozatok is sajátságos fajtájúak és
sajátságos értékűek lesznek. Olyan javak is, mint az erő és szépség, nem
korlátozódnak az ifjúkorra, a későbbi életkoroknak is részük van bennük,
csak mindig máskép kell, hogy alakuljanak és a fizikaival szemben inkább
a szellemit kell kidomborítaniuk. Rendszerint túlságos korán adjuk meg
magunkat és sokkal kevesebbet csinálunk magunkból, mint a mennyit
lehetne, legrosszabb ellenségünk a saját csüggedtségünk, merő
természethez tapadásunk. Az aggkor sem bágyadt kihangzás, hanem az élet
belső összefoglalása és egyúttal minden külső mérték fölé emelése,
minden merőben emberi értékeléstől való elválasztása. Az élet itt az
előbbi evolutióval szemben bizonyos involutiót hajt végre, önmagához
való visszatérést, de ezzel nem esik az ürességbe, ha magvat nyert és a
világegyetem mozgásába belépett. Innen kiindulva az aggkor úgy tűnik
fel, mint próbaköve az élet egészének, sikerült vagy nem sikerült
voltának.
Így az egyes embernek sem kell minden sorsunk feletti sötétség és minden
külső és belső ellenállás mellett sem elveszettnek tekintenie életét. A
lélek belsejéből fény jön a sötétség ellen és erő az ellenállások ellen.
Belső fölépítésben és energikus harczban, saját cselekvésre való
alapítottságban, az egyes tények fölé egy mű egészébe való emelkedésben,
abban a törekvésben, hogy szellemi energiává váljunk és evvel biztos
horgonyt vessünk a valóság egészében, találhatunk nagyságot és
készséget, örömteljes élet-hittel elkergethetünk minden bús kétséget.
Mivel azonban minderre az ember csak egy szellemi világ összefüggéseiben
és saját erejére támaszkodva képes, az erő és érték öntudata emellett
mentes marad a hiú ön-túlbecsülésfől és épen nagysága teszi szembetünővé
az ember határait.

Következmények a jelen helyzetére.
A jelen sajátszerű helyzetével a bevezető fejezetek eléggé foglalkoztak;
ezen a helyen csak annak megkérdezéséről van szó, hogy az általunk
kifejtett alapmeggyőződés tud-e valamelyes segítséget kapni korunk
zűrzavarai és harczai számára és egyúttal ki tudja-e evvel mutatni a
jogát. A milyen bizonyosan az élet nem merő alkalmazása általános
elveknek, mint a hogy ezt a felvilágosodás kora vélte, – egy
gondolatvilág háttere nélkül szellemi harczok lehetetlenek.
Már most, az élet egészét és bensőségét tekintve, a jelen főtulajdonsága
a széles széjjeloszlásban, sőt a különböző mozgalmak merev ellenséges
voltában áll; ezért mindenekelőtt azt kell vizsgálni, vajjon az összes
főpontokon, a hol ez történik és az élet széthasadozásával fenyeget, az
általunk képviselt megerősödés ad-e eszközöket az ellenhatásra és
igéri-e az élet újra-összehozását. Ez a jelen legsürgősebb követelése,
mert ama széthasadozás akadálytalan továbbhaladása alapjában kellene
hogy lerombolja az életet és el kell hogy rabolja szellemi karakterét.
1. A szakadás, mint láttuk, már az élet összalakításának problemájánál
kezdődik; nem kevesebb mint ötféle különböző módot láttunk különválni,
melyek mindegyike az egészen uralkodni akart és az életet önmagából
akarta képezni. A míg ez a sokaság egy egyetlen síkon találkozik össze,
nem lehet megengesztelődésre gondolni; ez azonban lehetségessé válik, ha
az élet egésze különböző oldalakat és rétegeket folytat le; ezt azonban
akkor teszi, ha benne önálló szellemi élet az emberi helyzet föltételei
között törekszik fel. Különböző oldalakról kell akkor hatni és
mindenféle fokokon továbbhaladni. Ezek az oldalak és fokok aztán
különböző feladatokat hoznak magukkal, különböző színtereket nyújtanak
az életnek, a valóságnak különböző áttekintéseit fejlesztik ki;
személyes élettapasztalatok is belejátszanak, a mennyiben az egyiknek
ilyen, a másiknak más irányt mutatnak. Hogy pl. a vallás a kulturmunkán
túl a tiszta bensőség területét fejleszti ki, az lényegesen az
emberiség-élet egészéhez tartozik, sőt a kultura fentartásához is. De
hogy mennyire vesz részt benne az egyes és vajjon oda helyezi-e az élet
súlypontját, az más kérdés. Az a legmélyebb bensőségű világ lehet az
egyiknek merő háttér, míg a másik számára súlyos rázkódások fődologgá
teszik; nem merőben ész dolga, hogy emberek és egész korok, hol inkább
immanensen, hol inkább trancendensen gondolkoznak. Nem kevésbbé
különböző gondolkodásmódok működhetnek a kulturmunkán belül, megfelelően
annak a nagyobb önállóságnak, melyet az egyes élet-területek az újkor
lefolyásakor nyertek; a kutató, a művész, a gyakorlat és technika embere
járhat a saját útjain és e mellett nem kell ellenségekké válniok. Ma az
egész embernek egy alapmeggyőződése és egy főfeladata befoglal minden
különféleséget. Akkor, de csak akkor lehetne a belső közösséggel a
szabadságot összekötni és a türelmetlenséget jobbról és balról
elkerülni, mely minden embert egy tónusra hangolni és egy egyforma
hitvallást rájuk kényszeríteni igyekszik. Egy ilyen összefoglaló és
fölényes feladat azonban felajánlja az önálló szellemiségre és teljes
tevékenységű önmagában-létre való fölemelkedés követelményét; ebbe kell
minden sokféleségnek beleilleszkednie és ennek egyuttal önmagát az
egészből kell megtisztítania és átképeznie. Az ilyen fordulattal
bizonyosan nem tűnnek el egyszerűen az ellentétek és harczok, de most
ellenük lehet dolgozni és az egész ember kulturájára törekedni, szemben
a merő részkulturákkal. Minden egyes életének műve csak növekedhetik, ha
különös feladatát az egész emberére viszi rá.
2. Élesebben hegyeződik ki az ellentét az ember és a világ viszonyánál.
A régi gondolkodásmód, mely az embert és a világot mint lényegileg
rokont tekintette és gondatlanul vitt bele emberi nagyságokat minden
messzeségbe, ma már nem lehet a miénk, megtérés következett be, a
mikrokozmosz nem tekinthető egyszerűen makrokozmosz kifejezésének. Ha
előbb a világot az emberből kiindulólag értették, most az embert kell a
világból megérteni; ez azonban értékelését egyelőre mélyen lenyomja és
azzal fenyeget, hogy egy megmérhetetlen és érthetetlen mindenség elvesző
és közönbös darabjává teszi. Igy legnyilvánvalóbban a külvilághoz való
viszonyában: mily parányi lett itt az emberi kör mindazzal, a mi benne
történik, szemben a tér és idő roppant tömegeivel! Szinte még
fenyegetőbb a belülről való alábbszállítás. A kultura egésze a modern
életben mind kevésbbé tünik úgy fel, mint az ember műve és nyeresége,
hanem mint fölötte álló személytelen hatalom, mely saját szükségből
támad fel és hevesen előre tör, az embert azonban mint merő közeget és
eszközt használja, teljes-tökéletes közönbösen java és baja iránt.
Továbbá a lekicsinyítésre hat az is, hogy míg előbb az ember értékelése
főképen az őt elkülönítő vonásoktól függött és ő mint szellemi lény
büszke magasságban látszott minden természet fölött lebegni; mindjobban
érvényre jut szoros összefüggése a természettel és ez uralkodik a
gondolatokon; az ember különállására itt úgylátszik nem marad semmi
hely. Minden együttvéve arra hat, hogy az embert az előbbi állapottal
szemben mélyen alányomja, sőt gyakran hajlamot idéz elő arra, hogy
kötöttségét, védtelenségét, korlátozottságát erősen hangsúlyozza,
mivoltának kicsiny és alantas vonásait kidomborítsa és az összképet
meghatároztassa, megfoszsza egy különös fontosságban és különös
méltóságban való minden hittől. Ha a XVIII. századnak az ember
fogalmában mindenekelőtt a nagysága állott szeme előtt, akkor a jelenkor
gyakran nem birja eléggé festeni kicsiségét és gyöngeségét.
Mindez azonban csak addig érvényes, a míg az élettel szemben mint
szemlélők viselkedünk; a cselekvéshez nem fordulhatunk anélkül, hogy
tökéletesen más, sőt ellentétes értékelést ne képviseljünk, ha nem is
kifejezett hitvallással, hát legalább a tettünkkel. A cselekvésnek épen
a modern fordulat a láthatatlan világtól a láthatóhoz mindinkább az
embert és hogylétét tette czélpontjává; nemcsak személyes hitvallás
volt, hanem a kor hitvallása is, mikor Ludwig Feuerbach ezt mondta:
«Isten volt első gondolatom, az ész a második, az ember harmadik és
utolsó gondolatom.» Megtalálhatta-e azonban a kor az emberért való
fáradozásban és gondolkozásban főfeladatát a nélkül, hogy az embert
valamiképen nagyra ne tartsa, neki valami értéket ne tulajdonítson? Hogy
kelthetne valami cselekvés lelkesedést, odaadást, önfeláldozást, ha nem
gondolna nagyot czéljairól és nem tartalmazna hitet saját képességében?
A jelen tapasztalat igazolja azt az igazságot. A szabadság és egyenlőség
gondolatai csak úgy lehettek a kor politikai és szocziális törekvésének
fővonásai, hogy az ember magasra értékeltetett és határozottan fölébe
emelkedett az emberalatti természetnek. Mert ebben a természetben csak
kötöttség van; nem ismer egyenlőséget sem, kialakítja az erő és
gyöngeség, egészség és betegség különbségeit stb., egész a rideg
könyörtelenségig. A kötöttségnek és egyenlőtlenségnek csak úgy lehet
ellene hatni, ha van egy más életforrás, mely megnyitja az öntevékenység
lehetőségét és a különbségeken túl egy közös munkát mutat és közös
értékét mindannak, «a mi emberi ábrázatot visel».
Az ember magas becslése az alapja annak a ma oly hatalmasan felduzzadó
törekvésnek is, hogy a kulturéletnek új szocziális strukturát adjunk,
demokratikusat a hagyományos arisztokratikussal szemben. Mert míg a
kultura hagyományos formái szellemi tartalmukat eleinte egy zárt körben
fejlesztették ki és csak itt végbement megszilárdulása után vitték át a
többiekre, most az ilyen fokozat a széles körök igazságtalan
megrövidítésének tekintetik és szenvedélyes buzgósággal követeltetik
mindennek közvetlen átélése és közvetlen közrehatása. Hogy ez mennyire
jogosult és milyen bonyodalmakat hoz magával, azt itt nem lehet
fejtegetni: annyi azonban bizonyos, hogy az ember, minden egyes ember
nagyrabecsülése nélkül, képességében való erős hit nélkül az a mozgalom
a rombolásra kell hogy hasson.
De magasan e politikai és szocziális problémák fölött egy erős vonás áll
bennünk ellent az ember amaz alábecsülésének és forró vágyat kelt, hogy
lényünknek nagyságot adjunk, életünknek értéket szerezzünk. Ezzel
szemben azonban a világszemléletből kiindulva fenntartja magát az
értékelés, a mely az emberben nem lát semmi különöset, – hogy
szabadulunk ettől az ellentmondástól? Csak úgy, ha az embert kétfélének
látjuk: egyszer a természet egy darabjának és e minőségében a természet
rendeléseinek alávetettnek, azután azonban olyan helyszinnek, a hol a
világélet egy fordulata saját mélységébe tör át, olyan mélységbe, a hol
az egyes pontok nem állnak már egy merő egymásmellettiség viszonyában,
hanem a hol az egyes tétel az egésznek életében közvetlenül
részesedhetik és ezzel világlénynyé válhatik. Akkor az ember a világot,
a mely benne fölkél és tevékenységre hivja őt, sőt öntevékenységet ad
neki, szembeállítja a körülötte levő világgal, a mely őt megköti és
megszorítja; akkor tisztán felismerheti, hogy a körülöttünk levő világ
egy egységbe való összefoglalása és az embernek magából ebből a világból
való megértése az emberi szellem műve és hogy az a képesség, hogy a
kicsinyes emberit mint ilyet ismerjük fel és harczot kezdjünk ellene, az
ember nagyságáról tanuskodik. Hogy érezhetné magát az ember kicsinynek,
ha nem működnék benne semmi nagy? Hogy azonban mindez abba az irányba
megy, a melyet a mi meggyőződésünk a szellemi életről és ennek a
mindenségben való helyzetéről követ, azt nem kell fejtegetni. Ebben az
összefüggésben az ember nem azáltal jelentékeny, a mit közvetlen léte
mutat, hanem azáltal, a mi benne keresztültör és azáltal, a mi belőle
lehet; itt egyfelől teljesen elismerhető a korlátozottsága, másfelől és
egyúttal megőrizhető számára a fölényes nagyság és méltóság és egyúttal
az életre való ösztön is.
Az ember fölemésztésének és megsemmisítésének egy lélektelen
kulturproczessus által szintén ellenállhat a mi fogalmazásunk a szellemi
életről. Mert ez a szellemi életet nem úgy fogja fel, mint egy pihenés
és értelem nélkül lefolyó proczesszust, hanem mint az önmagában való lét
kiküzdését; minden mozgalom végül az életnek önmagába való
visszatérésévé válik számára, önmegerősítéssé és önfölemeléssé; a hogy
tett és szabadság ezzel a valóság hordozóivá válnak, épúgy az ember
szellemi élete is végül az elismerés és elsajátítás egy tettén nyugszik.
A kulturának az a személytelensége itt csak közeg és átmeneti
pont-számba mehet, hogy az életet felszabadítsa a kisemberi
minéműségből; ha azonban megszilárdul és uralkodó helyzetet követel,
akkor ama fogalmazásból kiindulólag harczot kell ellene kezdeni, harczot
az élet önállóságának és lelkének fentartására. Az a harcz, minden
kornak ügye, különösen sürgős a jelen helyzetében, akárhogy tele lehet
is nagy veszedelmekkel, megvan benne a végleges győzelem bizonyossága.
A fogalmak merő eltolása által itt persze csak keveset tettünk; az a
fontos, hogy az alapmeggyőződést cselekvésbe és alkotásba alakítsuk át
és ez csak azon a módon történhetik, hogy létünk egész kiterjedésén át
egy az ember és világ ellentétének fölötte álló teljes tevékenységű
szellemi élet emeltessék ki és tétessék a munka színterévé. Minden egyes
terület, mint vallás és morál, de ismerettan és metafizika is nem az
egyes ember színteréről, hanem a szellemi élet színteréről és az élet
tapasztalataiból fejtendő ki; ez egyúttal több tartalmat és biztonságot
fog nekik adni. Hogy azonban ez a követelés hogyan teljesítendő, azt itt
nem lehet közelebbről tárgyalni, itt elég kell hogy legyen az a tény,
hogy az ember nem marad a merő emberhez kötve és hogy életének az önálló
szellemiséghez való fordulattal messze kilátások és nagy feladatok
nyilnak.
3. Különös erősen izgatja korunkat a munka és lélek ellentéte.
Kiélesítésére az alkalmat az adta, hogy a munka elválasztódott az ember
közvetlen lelki állapotától; hogy önálló, óriásira nőtt komplexumokba
halmozódott össze. Ez az emberiség teljesítőképességének fokozása révén
eleinte tiszta haszonnak tünt fel, de hamar súlyos veszedelemmé vált,
mert a munkának ez a megdagadása a lélek ellen fordult s az embert
mindinkább merő eszközzé alacsonyította le. Hogy ez ellen védekezzék, a
lélek belevetette magát a munkától lehetőleg elválasztott állapotiságába
és szabadon lebegő subjektivitást fejlesztett ki, a mely hamar szétesett
volna az ürességbe, ha a művészet nem hozott volna neki amaz élet
összefoglalására és ábrázolására való kisérletével megnemesítő
segítséget. Így a modern élet ellenkező irányban vált széjjel és ez a
széjjelválás mindkét oldalra nézve kár volt. A munka abba a veszedelembe
esik, hogy szellemi tartalmát elveszti s mindjobban merő technikává
válik, mely még virtuozitássá való fokozásában sem ér el szellemi
alkotást; a lélek azonban, ha nem tartja többé a munka össze, feloldódik
egyes rostokra és mindjobban elveszti uralkodó középpontját. Így
keletkezett a kulturának ilyen meghasonlása merő eredménykulturává és
merő hangulatkulturává, techniczizmussá és esztheticzizmussá; ott hosszú
lánczok és minden közvetlenség veszélyeztetése; itt ellenben friss
érzés, de az élet kiszolgáltatása a pillanatnak, a benyomások és
impulzusok szüntelen váltakozásával. A modern egyén gyakran mindkét
oldalra van oszolva és megoldatlan ellentétben marad a kemény munka és a
felületes élvezet között. Az ilyen meghasonlást lehetetlen
végérvényesnek elfogadni; de nem vezethet föléje az oldalak kívülről
való mesterséges össze-verejtekezése, hanem csak az ellentétet belülről
átfoglaló élet kivivása; láttuk, hogyan hat egy önálló és teljes
tevékenységű szellemi élet kiképzése az ilyen czélra. Csak innen lehet
az eredmény- és a hangulatkultura ellentétével egy lényeg-kulturát
szembeállítani és egyuttal az élet olyan tartalmára törekedni, melyet
ama módok egyike sem ér el. Mert csak a subjektum és objektum
szétválásának legyőzésével válik az élet valódi önmagában létté és
változhatik ennek számára élménynyé az, a mi különben merő esemény. Az
eseményből az élményig előhatolni azonban, ez a jelen nagy vágyának
tárgya.
4. A kor élethangulata ide-oda ingadozik a pesszimizmus és optimizmus
között. Az erőérzés, melyet a modern kultura idézett elő és a mely
fejlődését áthatja, az optimizmust juttatta fölénybe s sokáig elég erős
volt arra, hogy minden szembenálló tapasztalati benyomást kikapcsoljon.
A XIX. század befolyása azonban ezzel szemben átfordulást hajtott végre.
A filozófia területén ebben Schopenhauer jár elől, kinek mélybe fúródó
gondolatmunkája halálos sebet ütött a hagyományos optimizmuson,
raczionalizmuson, a haladásba vetett hiten, de gondolatai nem tettek
volna akkora hatást, ha a modern élet mozgalma maga nem hozott volna sok
kiábrándulást és nem nyitotta volna meg igazán a szemet az emberi
helyzet sokféle baja számára; maguk a nagy sikerek is láthatóvá tettek
sok korlátot és a termékeny munka közben annyi gyom nőtt ki, hogy a
veszteség szinte túlburjánzott a nyereségen. Emellett a munka sokkal
keményebb lett, az életfentartás sokkal nehezebb; ha emellett hiányzott
a biztos tudat az élet értelméről és értékéről, akkor fölvetődhetett és
mindjobban elharapózhatott a kérdés, vajjon a nyereség megéri-e a
fáradságot és az élet kivánásában nem tett-e valamennyiünket bolonddá
egy merő ábrándkép. Másfelől az ember s különösen mi nyugati emberek,
nem adhatjuk meg magunkat állandóan az élet tagadásának; amily kevéssé
vonhatjuk ki magunkat a kor munkája és nagy feladatai alól, ép oly
kényszerítőleg szoríttatunk az élet igenlésére és igazolásának
megkisérlésére; Nietzsche nagy sikeréhez nem kevéssel járult az, hogy
nála megint az élet igenlése tört elő. Az az élet-igenlés azonban nagyon
is kevéssé van megalapozva, nagyon is merő hangulat, semhogy föl tudná
érni az élet roppant ellenállásait, inkább csak tiltakozás a
pesszimizmus ellen, mint annak legyőzése. És a mit a szélesebb
értelemben vett irodalom gyakran mint az élet magasztalását nyújt, az
legtöbbnyire annyira lapos és frázisszerű, hogy a kérdés szakszerű
tárgyalásában szóba sem kerülhet. Így szeretnénk végrehajtani egy
élet-igenlést, de nem látjuk, hogyan kell igazolni. Ha a pesszimizmus az
élet felszinéről valamennyire visszaszoríttatik, alapjában nincs
megtörve, a mai emberiség igazság szerint sokkal kevésbbé boldognak érzi
magát, mint a hogy kifelé mutatja és a hogy a kulturmunkán bizonykodni
szoktak.
Az ilyen zavart helyzet tisztázást kiván, de csak akkor találhatja meg,
ha kétféle dolog kerül össze: az örömteljes élethit biztosítása, mely a
jelen hatalmas feladataira bátorságot és erőt ad, és teljes elismerése
mind a homályosnak és ellenségesnek, a mit emberi helyzetünk mutat; az
igazság árán megvásárolt élethit végül is csak káros lehet. Hogy azonban
mindkét követelményt együtt betöltsük, abban előmozdításunkra lehet a
meggyőződés az önálló és lényeget alkotó szellemi életről. Mert magas és
mindent befoglaló czélt ad nekünk, mely megéri az élet fáradságát, de
egyúttal teljes erővel érezteti az ellenállás súlyát, sőt fokozza ennek
a nehézségnek az érzését. Az azonban az ellentmondás döntő megoldását