Az élet értelme és értéke - 08

benne való örömet minden szenvedésnek fölötte állóvá tegye. Igy mondja
Fröbel, hogy az embereket abban kell felvilágosítani, hogy az, a ki
igazán a jót akarja «szükségszerűen nyomás alatt kell hogy éljen; mert
lemondás, nélkülözés, a külső elsülyesztése, hogy a belsőt megnyerjük,
ez a föltétel a legfőbb fejlődés elérésére». «Épen az élet külső
akadályainak legyőzése vagy még inkább áthatolása és ezzel elpusztítása
a saját akaraterő, a fokozott tetterő által, ez az, a mi az embernek
saját tudatában békét, örömet és szabadságot szerez.» Ez a
gondolkodásmód a sztoiczismusban klasszikus kifejezésre talált, egy
darab belőle megkívántatik minden erőteljes élethez.
Bármi sokra becsüljük is azonban ezt a gondolkodási módot, mégse lehet
mellette végleg megállni. Főképen az egyes és az egyes függetlenségének
megőrzése van a szeme előtt, az egésznek állása, egy szellemi
összefüggés fölépítése kevés gondot okoz neki; e mellett az egyest
erősnek és az ellenséges világgal, valamint a saját lelke bonyodalmaival
fölérő erejűnek gondolja; minden kételylyel és ellentállással szemben
bátran fentartja az alaptényt, de nem ismeri az élet továbbképzését
megrázkódtatáson, kételyen és szenvedésen át. Erről azonban nem lehet
lemondani, ha az élet folyamatban és örömteljességben akar maradni. Ha
tulajdonképen csak védekezésről lenne szó és a harcz nem vinné bensőleg
is tovább az életet, akkor nem lehetne a megrekedés ellen óvakodni, a
megállás elkerülhetetlen volna, a czél híánya megbénítana minden
tetterőt. Így tehát arról van szó, hogy azt a megállást legyőzzük és ezt
igéri a vallás.
Vizsgálódásunk már különböző pontokon érintkezett a vallással, de
tartalmát és jelentőségét még nem méltattuk kellően. Ezt a kérdést
azonban nem vethetjük fel anélkül, hogy el ne ismerjük, hogy a szellemi
élet minden kifejtése, ha az ember tudatától többnyire elrejtetten is,
magában hordja a vallás egy elemét. Mert valamint az élet önmagában való
létére szolgáló fordulat nem az egyes pontokból, hanem csakis az
egészből indulhat ki, ép úgy minden valóban szellemi tevékenységnek is
az egész életével kell összekötve lennie és rája támaszkodnia. Ez
egyáltalán nem csupán az erő megerősítését jelenti, hanem az
életproczesszus általános belső átalakulását is. Hiszen láttuk, hogy
igazi szellemi élet csak azzal jön létre, ha legyőzzük a subjektiv
képesség és a tárgyon való hatás ellentétét, hogy csak a teljes
tevékenységre való fölemelkedés eredményez önmagában való létet és hoz
létre élettartalmat. Már most azonban mindaz, a mi emberi fáradozást és
törekvést hozhat önmagából létre, a merő subjektum oldalán áll, nem éri
el a teljes tevékenységet, a mely a tárgyat is befoglalja és egyúttal
nem ér el teljes realitást sem; csak az összélet, mely az embert
körülveszi és hullámaiba belevonja, tudja a meredek szakadékot
áthidalni, csak ez tudja a merő óhajtozást és akarást erőteljes tetté és
alkotó munkává alakítani. Hogy így az ember éppen abban, a mi számára a
legbensőbb és legsajátabb, teljesen az egyéntől függ és tőle kapja a
törekvés erejét és irányát, az az élet minden magaslatán teljes
világossággal nyilvánvaló volt. Így a nagystílű művészi képzés nem az
egyéni fáradozás termékének érezte magát, hanem egy magasabb hatalom
adományának, mélyebb természetek, mint Goethe, mint a kegyelem ajándékát
benső hálával fogadták és tiszteletteljesen bántak vele. Nagy
gondolkodóknak is belülről valami minden önkénynek fölötte álló
kényszerül kellett tapasztalniok, ha lényük követelését merészen és
diadalukban biztosan szembe tudták állítani mindazzal, a mi körülöttük
igazság számba ment. A tett hősei pedig, ha gyakran szkeptikusak voltak
is az őket körülvevő vallással szemben, úgy szokták magukat tekinteni,
mint eszközöket egy a világ felett uralkodó sors kezében, különben ilyen
meggyőződés nélkül a rengeteg felelősség, melyet cselekvésük magával
hozott, komolyabb lelkeknek elviselhetetlen lett volna. A magaslatok
azonban csak azt mutatják, a mi minden szellemi életben érvényesül: a
hozzátartozást egy végtelen élethez és ettől való függést; ennek minden
elismerése és elsajátítása egy nemét adja a vallásnak.
Ez a szellemi alkotásban benne rejlő vallás azonban inkább előudvara a
vallásnak, mint maga a vallás, nem alkot saját birodalmat, midőn az
egész életet megnemesítő és átlelkesítő hangulattal keríti körül; s
megmagyarázatlanul hagyja azt is, hogy történelmi vallások
keletkezhettek és nagy hatalmakká válhattak. Azon a hangulaton felül egy
önállóbb és kifejezettebb vallás felé hajtanak a roppant ellenállások, a
melyekbe a szellemi élet, mint láttuk, az ember világában ütközik. Addig
elviselhetők lehetnek, a meddig csak kívülről látszanak jönni, de
elviselhetetlenekké válnak, ha az akadályozás az ember legmélyebb
alapjáig hat, ha legbelsőbb lényeg és tényleges állapot messze
széjjelesnek és merev meghasonlásba jutnak. A megmaradás ilyen
meghasonlásnál az egész életet meg kellene hogy bénítsa és megakaszsza;
a lassankénti fejlődéstől és nyugodt előhaladástól itt nem lehet a
legkevesebbet sem várni, ha egyáltalán lehetséges az áthidalás, akkor
csak abban az irányban kereshető, hogy egy a bonyodalmon felül való
hatalom új életet ültet az emberbe, a valóságnak szélesebb mélységét
közli vele és ezáltal képessé teszi, hogy annak a szakadéknak a saját
lényében ellene dolgozzon.
Hogy az embernek valóban ilyen új mélység nyílik meg, az a történeti
vallások közös állítása, ha a közelebbi fogalmazásban messze elágaznak
is. A mi szemlélődésünk a szellemi életről szintén hagy helyet ilyen
továbbképzésre, lehetőségét készségesen megengedheti. Mert mikor minden
szellemi tevékenységet egy összéletbe illesztett és ennek erejére
támasztott, akkor az egyesekkel az egész csak a világ felépítésére való
munka által közöltetett és annyiban csak közvetve volt jelenvaló;
fennáll még az a további lehetőség, hogy az élet egésze közvetlenül is
megnyíljék az egyesek számára és részt adjon nekik a maga gazdagságából.
Ez új életet hozna létre, a mely a kimenetelben és az önmagába való
visszatérésben teljes önmagábanlétet ér el; a szellemi élet eszméje
ezzel isteneszmévé és a szellem országa isten országává fokozódnék.
Hogy azonban ilyen lehetőség valósággá válik, azt nem lehet máskép
szemléltetni, mint egy új élettipus tényleges megjelenése és
hatalomrajutása által, melyet az embernek semmiféle töprengő reflexiója
nem hozhatna létre. Akár az egyesek lelkében, akár az emberiség életében
egyelőre inkább mint ösztönzés és felszólítás lehet jelen, semmint kész
munka, az is ténylegességet jelent az életre nézve, nevezetesen mikor az
egyes vonások egymás között összekapcsolódnak, ugyanabba az irányba
mehetnek, egy ugyanazon forrástól tesznek mint eredetükről
tanubizonyságot.
Ha minden vallásnak abban van a lényege, hogy az embert és az istenséget
közvetlen viszonyba hozza, akkor annál magasabban fog állni, mennél
inkább a bensőbe és egészbe fordítja ezt a viszonyt, mennél inkább
engedik, hogy az isteni ne csak egyes határaival érintse az embert,
hanem a saját életét közölje vele s részt adjon neki lelke legbensőbb
mélyében az istenségből. Ez a fordulat azonban abban bizonyítja meg
magát, hogy az embernél is a szellemi élet nem olvad fel a világ
felépítésére való hatásban, hanem hogy önmaga felé tud fordulni és az
egészről egészre való mozgásban új tartalmat tud létrehozni,
lényegalkotást tud végrehajtani, a mely fölötte áll minden
munkaeredménynek. Olyan nagyságok, mint érzület, meggyőződés, jellem –
úgy láttuk – kell hogy hassanak a szellemi munkában is. Teljes
önállóságra és tiszta kifejezésre azonban e mellett nem jutnak, azt csak
annyiban teszik, a mennyiben van egy a munkának fölötte való élet az
egészről az egészre, ez pedig csak egy isteni élet jelenlétében s rávaló
vonatkozásban fejlődik ki. Már az ez után való kivánságban megmutatkozik
egy mélyebb életréteg képződése, melyben az élet konczentráltabbá,
melegebbé, mondhatni személyesebbé válik s a lelki állomány egésze
elválik minden merő eredménytől.
Mindezek a formák azonban csak azzal nyernek eleven tartalmat, hogy az
isteni életnek ama megnyílása az emberben belső összekapcsolást és lelki
egygyéválást hoz létre az egész valósággal, a hogy ez a szeretet
fogalmában mindenesetre inkább képletes kifejezést talál. De minden
tökéletlenség mellett ez a fogalom mégis bizonyos irányt mutat, csak el
kell belőle távolítani mindent, a mi a merő affektusra tartozik s csak
ne jelentse valami idegennek belevonását egy adott életkörbe, hanem
jelentse egy közös életkör alakítását, az életnek nagygyá és szélessé
válását mindannak legyőzésében, a mi szakadék és korlát van az idegen és
a saját között. Ilyen szeretetet ismer fel az ember egy új életnek és
lénynek benne való létrehozásában, egy belső felmagasztosulásban, mely
egyedül menti meg a fenyegető megsemmisüléstől. Csak a mennyiben ez a
szeretet az ember saját lényévé válik, következhetik be a felszabadulás
a természetes én szükössége alól a nélkül, hogy az ürességbe esnénk; az
ilyen isteni szeretet képes mindent, a mi merev és ellenséges,
feloldani, a kicsinynek és eltévelyedettnek is értéket adni, az emberek
kölcsönös viszonyában előtérbe juttatja a közöst, sőt az egyformát,
megújít és átlelkesít ezzel minden emberi együttlétet. De ezenfelül
tovább is ér, a természethez és a kulturához való viszonyunkban, a világ
egészét lélektelen idegenből hazánkká teszi és lehetségessé teszi, hogy
az alkotó alapból kiindulva, mint sajátunkat éljük át, a hogy ezt
nevezetesen a művészet ki tudja fejezni. Hogy ilyen élet, ilyen belső
egygyéválás a mindenség egészével ki tud az emberiségben sarjadni és az
élet lelkévé tud lenni, az bizonyosan tanusítja az isteni élet
jelenlétét. A mit a reformáczió ideje egy bizonyos irányban igy mondott
ki: «felebarátunknak megbocsátani annyi, mint biztossá lenni arról, hogy
az Isten megbocsátott nekünk» – ez áll ezen új élet egészére: jelenléte
az emberben azt tanusítja, hogy az ember isteni életre támaszkodik. Az a
nagy csoda, hogy az isteni élet és alkotó szeretet az ember saját
életévé válhatik anélkül, hogy feladná a fölényes fenséget, – csoda és
mégis egyúttal tény, melytől a szellemi élet minden fentartása függ.
Ha azonban ez az új élet teljesen elismertetik és erőteljes kifejtésre
jut, akkor biztos túlemelkedés hajtatik végre az akadály területe fölé
és a megakadó élet újra folyásba jő. Természetesen ezzel a fordulattal a
szenvedés és homály semmi esetre sem tünnek el egyszerűen, inkább a
súlyuk fokozódik. Mert midőn az új fokozat a követelményeket általában
fokozza, a meglévő tényálladékot még elégtelenebbnek mutatja, a mi addig
csak mint hiány tünt fel, most merev ellentmondássá válik. Így a morális
eltévelyedés most bűnné nő, és a szokásos morál könnyen tünik fel merő
torzképnek; a világ állása is közömbösségével a szellemi élet czéljai
iránt, harczaival és szenvedéseivel még rejtelmesebbé lesz ott, a hol a
világon uralkodó hatalom az isteni szeretet. De bármennyire nőnek a
rejtélyek, és bármennyire megdagadnak az ellenállások, egy új élet
megnyilásának tényét a legmélyebb alapból nem rendíthetik meg és az
ilyen tényben az ember olyan álláspontot talál, a mely fölébe emeli
minden ostromnak. Így a szenvedés problémájának vallási megoldása nem
valami elmagyarázásban vagy csak legyengítésben van, hanem abban, hogy
az új élet fölébe emel egész területének és a szeretet és öröm
birodalmát helyezi vele szemben. Persze arról van szó, hogy
hajlíthatatlan erővel ragaszkodjunk az újon megnyílt életmélységhez a
legközelebbi világ minden ellentmondása ellenére és ez a világok körül
folyó harcz olyan heroizmust kíván, a mely nagyobb, mint minden, a mi a
világon belül heroizmusnak neveztetik. A vallás azonban nemcsak fölébe
emelhet a szenvedésnek, hanem még előrehaladást is nyerhet el tőle;
semmisem jellemzőbb a reá sajátszerű életalakításra, mint ez. A
szenvedés pozitív méltatása semmi esetre sem olyan könnyű és egyszerű,
mint a hogy fel szokták tételezni. Mert mikor azt mondják, hogy a
szenvedés a lélek megnemesítésére és elmélyítésére hat, akkor ennek
egyenesen ellentmond a tapasztalat elfogulatlanul megragadott
tényálladéka. Sokkal inkább azt látjuk, hogy a szenvedés az embereket
kicsikké, szűkösekké, kancsalul látókká teszi, míg a jobb helyzetbe
jutás kitágítja és segítésre készszé teszi a lelket. Elmélyítően a
szenvedés csak az alatt a föltétel alatt hathat, ha az élet munkája
alatt egy szélesebb réteg van és az ember számára megnyilhatik; ennek
lehetősége nélkül minden beszéd a szenvedés megnemesítő hatásáról nem
más, mint üres szóbeszéd. A vallásban azonban elsősorban az a mélység
jut elismerésre és kifejlődésre, így most már a szenvedés fölemelően
hathat, a mennyiben felrázó és megrázó hatalma elkészíti a lelket egy új
élet fölvételére, tiszta kezdéseket ébreszt benne. Akkor a szenvedés
rávetheti az embert lényének végső mélységére, akkor az eddigi állapot
megrendülésén is megmutatkozhatik, hogy a mi egész lényünkként tünt fel
és minket szorosan megkötni látszott, csak egy különös lehetőség volt, a
melytől megszabadíthatjuk magunkat. A mi azonban áll az egyesre nézve,
az áll a népekre és az emberiség egészére is; ennek is szüksége van
megújulásra, eredeti kezdetek elültetésére, mert a kulturák magában
sikerülésükben élik ki magukat és ellanyhulnak. Világosan különválik itt
két élettípus, melyek történeti vonatkozásuk szerint az ógörögnek és a
kereszténynek nevezhetők. Ott a szellemi, mint az emberben biztosan
megalapozott és közvetlenül jelenlevő, mint a magasabb természet egy
neme tünik fel; az életnek itt nem lehet más feladata, mint hogy ezt a
szellemit az emberben teljes erővel kifejtse és minden támadással
szemben fentartsa, a cselekvés itt önábrázolása és önélvezése a belső
derékségnek. Ez élet dicséretére sok mindent lehet mondani, de van egy
merev korlátja: mint készet és zártat adja magát, nem ismeri a belső
felemelkedést, a szenvedés belső elsajátítását és a lényegnek ez által
való növekvését; semmikép sem elégíthet ki, ha életünk állaga tele van
bonyodalommal és egy új magaslaton való felkapaszkodásról van szó. A
keresztény élettipus, mely messze az egyházi formulázásokon túl a
tisztán emberibe is ér, a lelki állag belső problémáit helyezi előtérbe;
az élet mozgalma számára azzal nyer értéket, hogy benne az ember
tapasztalatán és megrendülésén át egy új mélység nyílik, a legfőbb erőt
követeli elsajátítására, egyúttal azonban az új élet kifejlesztése által
fölébe vezet mindennemű bonyodalomnak. Így található meg minden nyers
nem-en át az út egy örömteljes igen-hez. Mivel azonban a szenvedés a
győzelemben is jelen marad, sőt erőben inkább növekszik, így ez a fok az
élet minden pólusát, a szenvedés és örömet, az akadályt és a legyőzést
együtt megelevenítheti és mindkettő által együtt állandó mozgásban
tarthatja létünket. Csak itt válik a lélek története lehetségessé s csak
ezzel kap a világtörténet lelket, ezzel válik igazi történelemmé, nem
pedig merő evoluczióvá.
Egyáltalán az új fokozatú életre lényeges az, hogy a szellemi élet
feladatait súlyos akadályokkal szemben nemcsak fentartja, hanem
energikusan tovább is viszi s így ez az élet általában a kontraszt
karakterét viseli magán és egyúttal az erősebb konczentrácziót is
magamagában. Csak itt fejlődik ki az idegennel való összekeveréssel
szemben az élet teljes önmagában léte, a munka küzdelmeivel és
kétségeivel szemben a biztos nyugalom az örökkévaló szeretetben, szemben
a jelenségek szigorú lánczolódásával a szabadság és tett birodalma,
szemben a kultura növekvő bonyolultságával az egyszerűség és
gyermetegség, szemben a fenyegető magánynyal a kedélyek összhangzása az
örök igazság és isteni szeretet közös birodalmában. Mindez pedig nem
túlvilági messzeségben, hanem közvetlen jelenlétben. Most csak a vallás
külső fogalmazása értheti a maga világát főképen mint túlvilágot és nem
mint a valóság éltető mélységét, a mely szellemileg hozzánk legközelebb
áll.
A vallás e sajátságos módjának és hatásának helyes elismerése könnyen
előidézheti azt a hajlamot, hogy a többi élettől elszakítsuk magunkat és
a vallásba, mint biztos révbe meneküljünk. Az ilyen fordulat azonban
világunk összezsugorításával fenyeget és magának a vallásos életnek
sülyedésével is. A vallásnak mindazzal együtt, a mi sajátosságot nyújt,
a szellemi élet egészén belül kell maradni, ennek tapasztalataiból kell
újra meg újra megbizonyítania magát. Ha elszigeteli magát, akkor vagy
elveszti minden tartalmát, vagy, a mi közelebb fekszik, áldozatává esik
az anthropomorphikus fogalmazásnak nemcsak a fogalmakban, hanem az
érzésekben is, melyek könnyen jutnak a merőben emberibe és érzékibe.
Akkor az embert inkább sajátosságában fogja meg, semmint ennek fölébe
emelné, akkor elkerülhetetlenül kiteszi magát annak a szemrehányásnak és
támadásnak, hogy merőben az emberi kivánságok és érdekek beletükrözése a
nagy világba, a hogy azt Ludwig Feuerbach ragyogó módon kifejtette. A
vallásnak amaz elkülönítése egy «speczifikusan» vallási élet
kifejtésével könnyen idéz elő közömbösséget a kulturmunkával szemben,
nem különben farizeusi mellverdesést.
Ha azonban a vallás megőrzi összefüggését a szellemi élet egészével,
akkor nem lehet abban kétség, hogy alap-álladékának minden közelsége
mellett az emberi fogalmaknak csak nagyon tökéletlenül nyílhatik meg,
mert ezek a világon való munka uralma alatt állanak, ezen kívül csak
hasonlatokban tudnak beszélni. Azért a vallás gondolatvilágának
szükségszerűen szimbolikus jelleme van. A hasonlatok mögött azonban itt
egy új élet ténye áll, a mely szüntelen tovább-buzgásban teljesen
kielégítően bizonyítja meg magát és a vallás egy óriási hatalom marad,
sőt más erőkkel való összeütközésben a legerősebb hatalom, még ha nem
terjeszkedik is ki a szélességbe és mint az élet legszentebbje nem
hangos magaviselettel, hanem csendes jelenlétben hat a lélek legmélyebb
alakjában. A vallást raczionális formákba átfoglalni annyi, mint
lerombolni. Tiszteljük tehát a titkát és szívleljük meg Eckhart mester
szavát, hogy «istenről a legszebben beszél, a ki a belső gazdagság
bőségéről legjobban tud hallgatni.

Visszatekintés és összefoglalás.
Most már arról van szó, hogy egy pillantást vessünk a megtett útra és
röviden összefoglaljuk, mi eredményre jutottunk az élet értelmét és
értékét illető kérdés dolgában.
Sajátszerű volt a tájékozódásunk módja. Nem kezdtük, a hogy ezt
rendszerint tenni szokták, a körülöttünk levő világ vázolásával s nem
innen kiindúlva kerestünk felvilágosítást az életről, hanem igyekeztünk
az életet önmagában megragadni és önmagából megérteni, követtük saját
mozgásába, összefüggéseket, bonyodalmakat és megoldásokat ismertünk fel
benne s ezzel végül eljutottunk egy összképhez, a mely egyuttal
tájékozást nyújt az egésznek értelméről és értékéről is. Ezen az úton az
elmélkedésnek magának is osztoznia kellett az élet mozgásában,
nevezetesen a fordulópontokon választania kellett; az egészen a belső
önfentartás utáni törekvés vonult keresztül és a végül nyert eredmény a
személyes igazság jellemét hordozta magán. Ez nagy lelki közelséget és
melegséget ad az egésznek; minden törekvő ember, nem csupán a tudós
kutató, elvállalhatja ezt a munkát, az emberiség összetalálkozhatik egy
közös meggyőződés alapvető tartalmában, egyuttal azonban minden egyes is
individuális kifejezést adhat a szükségszerűnek, saját nyelvén
nyilváníthatja ki. Az ilyen együttátélés által és a szellemi
önfentartással való összekapcsolás által az itt megtalált igazság a
képzelhető legnagyobb bizonyosságot nyerheti; az élet alapszerkezetére
való visszatérés nem kevésbbé az egyszerűsítés irányában hathat, a mely
a kulturmunka növekvő bonyolultságával szemben egyre sürgősebb lesz. A
milyen bizonyosan szükség van ezen eljárásnál egy sajátságos
gondolatvilág kialakítására, hogy az egyes jelenségeket egy egészbe
foglalhassuk: egy így megalapozott gondolatvilágnak megvan az az előnye,
hogy mind újra saját életté és tapasztalássá változtatható és azzal
megszilárdítja jogát.
Az élet tartalmát azonban első sorban az a tény alakítja sajátságosan,
hogy nem csupán egyszerűen továbbmegy egy természettől adott pályán, nem
épül fel nyugodt továbbhaladásban egy szilárd alapvetésen, hanem
főirányát meg kell keresnie; önmagáért való küzdés ez. A természethez
való viszony, a mely az embert egyelőre egészen elfoglalja, neki nem
elegendő tartósan, az új azonban, a mely felé törekszik, nem csupán merő
többlet, hanem valami lényegesen más, a mi csakis szakítás és
megfordulás által érhető el; ha egyelőre a lét elszóródásához tartozunk
és életünk a környezettel való csupa egyes érintkezésekben folyik le,
akkor fordulat következik be az életnek belülről való megragadására s
egyuttal az egészben való átélés; ez az épen, a mit szellemi életnek
nevezünk. Ez a szellemi élet világjellemével semmikép sem lehet a merő
ember tulajdonsága, önállóságot kell vele szemben birnia, csak úgy
idézhet elő alapos fordulatot és adhat az embernek szilárdságot és
nagyságot s harczot róhat rá a merőben emberi minéműség ellen. Hogy a
szellemi élet mint önálló és fölényes hatalom hat bennünk és hogy
egyuttal saját életünk és lényünk lehet, ez dönt első sorban életünk
jelleméről; mindenen uralkodó feladatot talál abban, hogy azt az önálló
szellemi életet – s vele új alapviszonyt az élethez – elsajátítsa és a
lehető legmagasabb erővel kifejtse.
A szellemi életben azonban azt találtuk, hogy az élet benső egységhez és
önmagában való léthez fordul, olyan önmagában való léthez, a mely nem
áll a dolgok mellett, hanem ezeket magába föl akarja venni és őket
belsőleg át akarja alakítani. Szellemi élet annyi mint valóság-képzés és
ezzel első sorban igaz élet. Mert az az élet, mely a szellem-alatti
területen a pontoknak pontokhoz való viszonyából alakul, merőben
közben-történés s ennélfogva nem igazi élet; az ilyen életnek ön-életnek
kell lennie; a mennyiben ez az alkotás egész szélességében szilárdan
megtartja magát s belőle önmagához visszatér, valódi valóságot hozhat
létre, az egyedülit, a mely ezt a nevet megérdemli és a melyből ered
minden, a mi máskülönben valóságnak nevezi magát. Csak a mennyiben itt
az élet önmagába mélyed és egy támasztó alapból kiindulva befoglalja a
tevékenység sokféleségét csak annyiban állhat meg önmagán, fejthet ki
létet saját területén és így létrehozhatja saját életét. Ebbe a
mozgalomba tartozik azonban a tevékenység minden elágazása a jóba,
igazba és szépbe, mindenütt arról van szó, hogy a merőben subjektiv
izgalom ürességén túljussunk és olyan pontot érjünk el, a hol az élet
önkifejtéssé lesz és ezzel tartalmat hoz létre. Egy ilyen
öntevékenységben azonban olyan öröm foglaltatik, a mely messze
felülhalad minden közönséges boldogságot. Ily módon valóban nincs hiány
mindent összefoglaló czél dolgában életünk számára.
E mellett az az egy nagy fordulat egyuttal mérhetetlen munkának kiinduló
pontja is. Mert miután a bensőség, melyről itt szó van, a világmindenség
saját mélységét jelenti, tehát nem elválás a világtól, nem menekülés a
kedély egy zugába, hanem egy energikus megegyezésről van itt szó minden
meglévő létállapottal, átváltozásról és fölemelkedésről,
előrenyomulásról és felfedezésről, innen kiindulva kell az emberiség
minden élményét áttekinteni és egymással összehozni, megnyilik az a
lehetőség, hogy a partikuláris életrendszerekkel, melyek túlságos
szorosakká váltak nekünk, egy univerzálisat állítsunk szembe és minden
eredményt a szerint vizsgáljunk, hogy mivel járul hozzá egy önmagában
levő élethez és a valódi valóság fölépítéséhez.
Természetesen egy ilyen élet követelése nem fejlődhetik ki az
emberiségben a nélkül, hogy a tényleges czél és a tényleges állapot az
emberiség közvetlen képességével együtt messzire el ne távolodjanak
egymástól és a feladat sokkal nehezebbnek ne bizonyuljon, mint ott, a
hol csak az erőknek bizonyos irányokban való fordulatára törekszenek,
nem pedig az életnek lényegesen új módjára. A dolog megnehezítése
azonban a czélt nem teheti kérdésessé, a világos betekintés abba az
állapotba ellenkezőleg afelé fog hatni, hogy a munkának megadja a
szükséges erőt és mélységet, valamint hogy ellene dolgozzon egy
ellentétnek, a mely sok eltévelyedést és zavart idézett és idéz elő
minduntalan, t. i. a szabadon lebegő idealizmus és a merő realizmus
ellentétének. Amaz idealizmus beéri azzal, hogy valamiféle szellemi
tevékenységet hoz létre az emberiségben és valamiféle köröket megnyer a
számára, nem törekszik kellően arra, hogy a mozgalom a legmélyebb
gyökerekig hatoljon és hogy az emberiség új összállapotát hozza létre;
azt hiszi, hogy egykönnyen megnyerte az embert már annak számára, a mi
csak valamikép érinti, gondolatai számára csak valamikép is nyilvánvaló;
ily módon könnyen elfelületesedik halvány intellektualizmussá. A
realizmus jogában van, mikor ezzel szemben az emberi lét teljes
tényálladékát fordítja kifelé és a munkát ezzel szorosabban
összekapcsolja. Azt azonban nem veszi észre, hogy minden szellemi
tevékenységben és így minden kulturmunkában is egy emelkedés rejlik e
fölé az állapot fölé és hogy szüntelenül ellenhatás áramlik belőle ez
állapot ellen; így tehát a merő ember saját képességének rója fel azt, a
mi csak a szellemi élet hatása alatt jön létre s azt hiheti, hogy merő
kitágítás és képzetkapcsolások útján tudományt és természeti ösztönök
kifinomítása útján morális állapotot tud létrehozni. Csak mikor a
szellemi tevékenység és emberi helyzet egyaránt megtalálják
méltánylásukat és állandó kölcsönhatásban maradnak, csak akkor lehet
lényeges idealizmusra jutni, mely a kettőnek harczán át előbbrehatol egy
igazi valóság fölépítésére.
Ez életnek egésze követeli a valóság mélységének elismerését és e
mélység elsajátításának lehetőségét az ember részéről; a mi eddig az ő
egész világának látszott, az ezzel másik világgá, a merő kifejtés és
megjelenés világává válik. Az ilyen átfordulásban van metafizika, azt
nem ismerjük félre és nem is tagadjuk, sőt az élet ilyen metafizikájának
elismerését tekintjük annak a pontnak, melyen a szellemeknek dönteniök
kell és nyilván mindig dönteni is fognak. Ha nincs a valóságnak mélysége
vagy elzárva marad előlünk, akkor elesik minden lehetőség arra, hogy az
életet önmagára alapítsuk, a valódi szellemi kulturát a merő
emberkulturától elválaszszuk, a zürzavarnak, a mely minket körülvesz,
belsőleg fölébe kerekedjünk. Akkor az élet el van veszve és nélkülöznie
kell minden értelmet. Így nem az idegenben, a homályosban és a
túlvilágiban való gyönyörködés hajt minket arra az átfordulásra, hanem
az élet önállóságáról és az élet tartalmáról való gond. Az életnek ilyen
metafizikája elég nyilvánvalóan is különbözik minden elvont iskolai
metafizikától. Az a metafizika egyáltalán nem merő intellektuális
szükségérzetből egészíti ki és alakítja át életünket, hanem épen ő hatol
öneszmélés útján egy valódi valóságig, csak általa lehet az életnek
szilárd álláspontját, a valódi jelent, az önmagunkban való létet elérni.
A merő lét csak olyan valóságot tüntet elénk, a mely szétfolyik, ha meg
akarjuk szilárdítani; valódi valóság csak szellemi munka és egy
önmagában létező világ fölépítése útján jön létre.
Az itt kifejtett élet egy további vonása az ethikai természetű
tevékenység következetes követelése. Ethikai jellemet főképen azáltal
nyer, hogy itt nem arról van szó, hogy egy meglévő alapon ezt vagy azt
elvégezzük, hanem hogy szakítva a meglévő helyzettel új álláspontot
nyerjünk és egy új élet egészét vivjuk ki, hogy tehát ne csak egyes
feladatokat, hanem egy összfeladatot birjunk, mely minden sokféleséget
áthat és összetart. Hogy sikerül-e amaz álláspontot megnyerni, benne
erős gyökereket verni, szellemi karaktert kiképezni és ezzel a valóság
állományát növelni, hogy röviden szólva, lesz-e az ember szellemi
energia és egyuttal egy láthatatlan rend részvevője, az dönt életének
sikerülése vagy nem sikerülése fölött; a kifelé való legfényesebb
sikerek sem pótolhatják az e tekintetben való hiányt. A feladat azonban,
a mely ezzel az ember elé van állítva, nem tünhetik idegennek; a
követelés nem jő kívülről, hanem saját lényünkből; hiszen arról van szó,
hogy igaz ént nyerjünk el, saját életünket önmagunkban való létre
vezessük. Ha minden ethika olyasvalamit kiván, a mi a merőben ember
fölött van, akkor itt az az ember fölött levő valami maga az embernek
legbelsőbb alapja. Ezzel elesik minden lehetőség arra, hogy a morált