Az élet értelme és értéke - 03

áldozzam magamat, mikor az eredmény csak nagyon közvetve hat vissza
saját jóllétemre? És bizonyos-e, hogy a társadalmi jóllétnek ilyen
fokozása minket együttesen kielégít? Jóllét, gondtalan és élvezetekben
gazdag élet még egyáltalán nem elég, hogy az embert boldoggá tegye, mert
mialatt az egyik ellenséget, a szükséget és a fájdalmat megöljük, egy
másik nő fel, talán még gonoszabb: az üresség és unalom s a mit ezek
ellen a szocziális kultura fel tud ajánlani, az nem eléggé átlátható. A
valóságban minden kultura, a mely a közvetlen lét emberének ápolására és
előmozdítására korlátozódik, elkerülhetetlenül a sivárság és üresség
bélyegét hordja magán: az élet eszközeire való gond elfojtja az életre
magára való gondot. Belső átalakulást, az ember lényeges fölemelését
semmiképen sem idézheti elő, de még csak nem is törekedhetik rá, az a
kultura, úgy kell az embert elfogadnia, a hogy találja, csak meglévő
erőket használhat fel, legmagasabb eredményeiben is olyasvalami marad, a
mi csak úgy tapad az emberen, mint a ráöltött ruha, a mely sohasem válik
szellemi önfentartásának nélkülözhetetlen darabjává, sohasem nyit
számára a közönséges kicsinyességgel és tisztátalansággal szemben új,
tisztább és nagyobb életet. Ha aztán belső bonyodalmak rejlenek bennünk
és ha nem tudjuk kiirtani magunkból a vágyat azután, hogy létünket,
túlemelkedve az adott átlagon, egyéni cselekvéssé alakítsuk, mint
sajátunkat és mint eredeti dolgot vezessük s hogy egyúttal más viszonyba
is jussunk a mindenséggel, ne csak a külső érintkezés viszonyába, merő
vonatkozások kicserélésébe, akkor milyen nyomoruságosnak, milyen
semmisnek kell hogy feltűnjön minden olyan törekvés, mely az ilyen
feladatokat elutasítja magától, milyen látszólagosnak kell minden önhitt
pompázásnak feltűnnie, a mellyel az az emberkultura dicsekedni szokott!
Boldogságot a merőben emberi jólérzés értelmében semmiesetre sem hoz az
igazi kultura: nagyon is sok fáradalomba és küzdelembe bonyolít, nagyon
is sok munkát és áldozatot követel, semhogy az életet ne tenné inkább
nehezebbé, mint könnyebbé. Hiszen a gondtalan és kellemes állapot nem
sokkal hamarabb elérhető-e csekélyebb szellemi mozgás mellett, mint a
kultura magaslatán? Ha tehát a kultura mozgalma nem ismer magasabb czélt
az emberi jóllétnél, akkor üres fantom, önmagában való ellentmondás.
Még pedig annál inkább, mert a merő szocziális kultura az emberi
együttlét feltételeit elkerülhetetlenül a szellemi alkotás feltételeivé
és korlátaivá teszi s ezzel ezt súlyos károkkal, sőt belső
szétrombolással is fenyegeti. A szellemi alkotás, akárhol és akármikor
fejlődik ki, csak akkor sikerülhet, ha önmaga kedvéért teljes odaadással
ragadják meg és űzik; a merő szocziális kultura az emberi jóllét
eszközét csinálja belőle, ezzel közömbössé lesz saját tartalma iránt és
aláveti a hasznosság hozzá méltatlan fogalmának; igazi szellemi alkotás
csakis a dolog belső szükségszerűségének hajtóerejéből támadhat és ennek
a szükségszerűségnek az ember minden véleménye és hajlama ellenére kell
teljes győzelemre vezetni; a merő szocziális kultura nem ismer magasabb
fórumot, mint ez a vélemény és hajlam, ha nagy alakulatokba göngyölődik
össze, számára a mennyiség pótolja a minőséget, az emberek átlaga válik
a jó és rossz birájává; a szellemi alkotás csak az egész lélek
felajánlásával érhet el teljes eredetiséget s ez csak az egyéni élet
szabad kifejtése és az egyéni jelleg erőteljes kiképzése mellett
következhetik be; a merő szocziális kultura a legszabadabb politikai
alkotmány mellett is az egyéniségek erős korlátozására és lecsiszolására
vezet; a szellemi alkotás nem törekedhetik az igazságra a nélkül, hogy
időtelen érvényt, minden változandóság fölött állást ne követeljen, pl.
«az örökkévalóság színe alatt» való (_sub specie aeternitatis_)
megismerést; a merő szocziális kultura függ a mindenkori helyzettől,
nincs semmi fegyvere az emberek futólagos hangulata ellen s végül a
legfontosabb, a legszentebb dolgokat is mint a merő divat dolgait
kénytelen tárgyalni. Legalább is ezt kell tennie, a mennyiben megvan
benne a következetes gondolkodásmód bátorsága és ereje és nem használ
olyan fogalmakat, melyek mint az önálló igazság, az önmagában való jó és
gonosz, ezekben a kapcsolatokban teljesen gyökér nélkül valók és a
legcsekélyebb jogosultságuk sincs. Ha azonban annyi minden zsendül és
mozog az emberben, a mi áttöri azokat a határokat, melyeket amaz
életirányítás megvont, a minek a beléjük erőszakolás által el kell
hervadni és száradni, akkor a merő szocziális kultura sem az egyesnek,
sem az összességnek nem tudja élni érdemessé tenni az életet; bármennyi
nyeresége van is az egyesben és a külsőben, belsejében és egészében
olyan módon nyomja le az életet, a mely a jelen emberének is mind
elviselhetetlenebbé válik.
A szocziális kultura ily dugába dőlésének az individuális kultura javára
kell hatnia; a jelen maga is nyilvánvalóan szemünk elé állitja, hogy
emelkedik az individuális kultura győzelmes erővel az ellen, a mi úgy
tetszik neki, mint merő sablonizálás és mechanizálás, mint az élet
lélektelenítése. Új élet támad ezzel a fordulattal; mivel az
individuális jelleget nyomja előtérbe és minden viszonynak alakításában
sajátlagosságra és sokféleségre hajt, mivel minden egyes terület
eszközzé válik az individuumok kifejlésére és ábrázolására, ebből sok
szabadság és frisseség, a művelődés beláthatatlan gazdagsága támad,
könnyű, szabadon lebegő, örömteljes, minden kényszertől, minden
sablontól mentes élet támad és szüntelenül szétárad a lét minden
elágazásába. De minde vitathatatlan nyereség, melyet a szocziális
kultura sokrétegű alakulataival és egyenlőségi törekvéseivel való
ellentét csak annál erősebben éreztet, nem felel arra a kérdésre, hogy
ezzel az alakítással az élet mint egész kap-e értelmet és értéket; a
kétségek e felől leginkább akkor keletkeznek, elharapóznak és győznek, a
mikor világosan szemlélhetővé válik, hogy az individuum és individuális
kultura a közvetlen lét korlátai közt egyáltalán mit jelenthet. Mert
hogy ez a lét a mi egész valóságunk és hogy minden mozgásnak ezen belül
kell maradnia, ez olyan előfeltétel, a melyet ezekben a kapcsolatokban
nem lehet megingatni.
Mint a merő lét egy darabja az individiuum olyan mennyiség, melyet úgy
kell venni, a hogy van, nem hordhat sem kifelé, sem magamagában egy
feladatot, nem nemzhet saját természetéből egy ideált, a melyen a
magasba dolgozhatja fel magát, hanem adott állagát, ha mégannyira tele
van is hézagokkal és ellenmondásokkal, semmikép sem változtathatja meg,
az marad, a mi. Egyúttal ezt a létet nem foghatja fel mint egy szélesebb
körű élet – valami szellemi vagy világélet – ábrázolását vagy edényét, a
mely ő benne testesül meg, nem hiheti, hogy a mi benne történik, valami
az ő hogylétén túlmenőt jelent; sőt a közvetlen lét ápolásában és
előbbrevitelében, saját állapotának emelésében kell egész életét
kimerítenie. Ennélfogva az élet nem nyujthat az embernek egyebet, mint
körülbelül a következőt: a valóság a különböző alakulatok megmérhetetlen
gazdagságát hozza létre, ezek mindegyike az önérzés, az önélvezés örömét
és gyönyörét nyeri, midőn minden megkisérelt megkötöttségtől mentesíti
magát, saját jellegét kifelé teljesen érvényre juttatja s egyúttal
teljes erejével átéli és élvezi; ebben a gyönyörben annál inkább
részesedik, mennél jobban ápolja azt, a mi megkülönbözteti, mennél
jobban kiemeli a többiektől való eltérést. Ezt az individualizálást
lehetőleg közölni fogja egész életkörével és rányomja egész
környezetére; az öröm azon, hogy valami sajátlagos, önálló és
összehasonlíthatatlan, ilymódon áthatja az egész életet, általában
fokozza és egyúttal teljesen ki is elégíti.
Ez az individuális kulturának a saját gondolatmenete, s hogy az életnek
egy különleges oldaláért és feladatáért fáradozik és hogy az általa
képviselt mozgalom jogosult kritikát alkalmaz a szocziális kulturán, azt
készségesen el kell ismerni. De milyen hiányos, milyen üres a benne
nyujtott élet minden csillogó díszletei mellett, ha ez akar a végső és
egész lenni! Föltéve, hogy csak kifejezett és erős individuumok volnának
és ezeknek a jó szerencse megengedné, hogy sajátosságukat tisztán
kifejtsék és teljesen keresztülvigyék, még akkor is az ember önmagához
és állapotához kötve maradna, szüntelenül csak magamagát élvezné,
képzeletvilágában a saját cselekvését tükrözné újra meg újra, folytonos
bőségében volna a vidám pillanatoknak, de az egyes állapotok merő
egymásmelletiségén és egymásutániságán sohasem tudna túlhaladni, sohasem
tudná életét egy belső egészbe összefoglalni. Az ember azonban
gondolkozó és átgondoló lény s az ilyennek az egészet kell kérdezni és
ha semmit sem talál belőle, nem kerülheti el a sivárságot és ürességet.
A tarka bőség, a gyors változás, az állandó átmenet egyik pontról
másikra időről-időre gyönyörködtethet, végül azonban elkerülhetetlenül
tökéletes elfáradást és eltompulást idéz elő. Az ember tudniillik több
mint merő állapot, élete nem merül ki sajátképi körében, hanem messze
túlmegy rajta, foglalkoznia kell azzal, a mi határpontján túl van, sőt a
világ végtelenségével is, nem lehet el a nélkül, hogy itt állást ne
foglaljon s ne innen tekintse át és itélje meg amaz individuális kört.
Ha azonban ez megtörténik, a merő pontnál való lezárás, minden
törekvésnek és érzésnek e bizonyos hely szűkösségéhez és
esetlegességéhez való ragaszkodása, az egyesnek saját mivoltához való
kötöttsége, az ilyen korlát áttörésére való teljes képtelenség, főkép
pedig egy közös igazságnak és egy a kedélyeket összekötő szeretetnek a
hiánya – szóval ez az egész élet minden tarka bősége mellett
kimondhatatlanul szűkösnek és hiányosnak kell hogy feltűnjék.
E mellett eddig csak azzal az emberrel foglalkoztunk, a kinek a
természet erős egyéniséget adott és sorsa teljes kifejlődést engedett
meg. Mi volna azonban az emberiség átlagával? Nem mutatkoznak-e ebben az
egyesek legtöbbnyire az individuális természetnek csak halvány
csirázásával s nem telik-e kifejlődésükben csak csekély örömük? S az
emberi viszonyok kölcsönös korlátozottsága nem támaszt-e rendszerint
igen súlyos akadályokat annak az egyéni sajátosságnak is, a mi egyes
helyeken feltűnik? És micsoda ösztönzés lehet a harczra való elszánásra
az ilyen akadályok ellen, a hol nem csábit más czél, mint a finom
élvezet? Ezen a ponton is csak az élet egésze felé, az egyes eseményeken
túlra kell irányozni a kérdést, meg kell vizsgálni és mérlegelni, mit
nyer ez és erős hiányt találunk s belátjuk, hogy az ilyen élet
egyáltalán nem éri meg a ráfordított fáradságot és költséget. A
raffinált epikureizmus, mely ezt az életirányítást áthatja, mindig közel
áll ahhoz, hogy kétségbeeső pesszimizmussá forduljon át; mert az
üresség, a mely ennek a szüntelenül vibráló életnek a fenekén működik,
semmikép sem bír tartósan elrejtőzni a tapasztalás és az érzés elől.
Igy a merő emberkultura csütörtököt mond mindkét irányban, a melybe
térhet; sem az embereknek kölcsönös vonzódásából, sem kölcsönös
eltaszítódásukból nem nyerjük az életnek értelmét és valamelyes
tartalmát. A szocziális kultura különösen az élet föltételeivel
bajlódik, de az e miatti gondokon elfelejti az életet magát; az
individuális kultura megragadná magamagában, de mivel nem tudja átvetni
az egyes állapotokon és pillanatokon túlra, nem fut neki össze egy
egészszé, nem ér el semmi bensőséget, semmi belső világot, így tehát itt
is hiányzik egy valóságos lélek s minden cselekvés a felszínre van
szorítva. Sem itt, sem ott nem nyerjük a léleknek valódi önmagában való
létét. Az egésznek ezt az ürességét, tartalomban való szűkölködését itt
is ott is, gyakran elrejti az egyik iránynak folytonos harcza a másik
ellen; bizonyára mindegyiküknek van bizonyos fölénye a másikkal szemben
s a mikor ezt érvényre juttatja és az időpont kivánalmai szerint
érvényesíti, az élet bizonyos feszültséget nyer és a haladás
vitathatatlannak látszik. De az egy irányban való haladás még nem az
egésznek emelése s az egyik iránynak előbbrejutása a másikkal szemben
még nem bizonyítja ennek saját jogosultságát és saját érvényességét; e
mellett az idők változása azt, a mi az egyik korszakban biztos jogában
érzi magát, a másikban meg szokta czáfolni; a nagy hullámok, melyek itt
keletkeznek, ha egész évezredeket fognak is be, végül mégis jön egy idő,
mikor az ellenkező áramlat győz és visszaszorít minden hagyományos
értékelést, sőt meg is fordítja, mikor vagy az emanczipáczió
diadalmaskodik az organizáczión, vagy az organizáczió az emanczipáczión.
Ez a fel- és lefelé való hullámzás mi maradandó igazságbeli tartalmat
eredményez az emberiség egésze számára?
Az emberkulturák azzal szokták magukat elámítani semmisségük felől, hogy
loppal többet csinálnak az emberből, mint a mennyit ezekben a
kapcsolatokban tudnak és a mennyi szabad nekik. Előfeltételeznek egy
szellemi atmoszférát és belehelyezik az emberi életet és törekvést; így
aztán az embereknek szilárd közösséggé való tömörüléséből az igazság és
szeretet forrásai látszanak előtörni, az individuum úgy látszik, mintha
egy láthatatlan szellemi világ hordozná s mintha munkájával ennek
fejlődését szolgálná. Akkor itt is, ott is inkább lehet valami értelmét
nyerni, de ezzel el is van hagyva a merő létkultura talaja és
ugyanazokba a bonyodalmakba jutunk, melyektől az e kultura felé való
fordulat meg kellett volna, hogy szabadítson.
Avagy azzal tompítják le a problémának az élét, hogy itt is, ott is az
embernek idealizálása következik be, hogy amott az erők könnyű
összetömörülése, az örömteljes együtthatás, minden meglévő értelem
sommázása van előre feltételezve, itt ellenben az individuumot
egyszerűen nemesnek és nagynak, csupa jelentékeny dologgal foglalkozónak
gondolják; ez egy bizonyos emberhit, a mely a valóságos állagot
kiegészíti és felfokozza. De vajjon a legújabb időnek a benyomásai
igazolják-e ezt az emberhitet? Nem áll-e szemünk előtt a tömegeknek
szörnyeteg szenvedélye, a kiméletlen előrenyomulás, minden kulturának
leszorítása a tömegek érdekeihez és megértő képességéhez, minden
dolgoknak a tömeg saját képzetei és czéljai szerint való mérése, az
életnek eldurvulása, erős nyomás az egyes szabadsága ellen, sok gyerekes
kedvtelés a tagadásban? És nem látunk a másik oldalon, az individuum
oldalán tömeges kicsinyességet és alacsonyságot, korlátolt önzést és hiú
önámítást, tobzódást a mesterséges hangulatban, esengést arra, hogy
minden áron valami különös legyen vagy annak látszassék, a többiek
látszólagos kevésrebecsülése mellett a tetszés hajhászását, siralmas
függést a keresett paradoxiától, mindenek előtt pedig belső ürességet?
Mindez sokkal inkább szembeszökik, semhogy el lehetne nézni fölötte: ha
mindazonáltal meggondolatlanul beszélnek az emberiség nagyságáról vagy
az individuumok kitünőségéről, melyeknek csak szabad utat kell nyerniök,
hogy mindent boldogságra és nagyságra juttassanak, akkor abban az az
emberbe vetett csodálatos hit mutatkozik, egy emberhit, a mely a hit
minden fajai közt bizonyára a legkoczkáztatottabb. Ha a vallás hite
valami olyannak bizodalmas elfogadását kivánja, a mit a szem nem láthat
és a kéz nem foghat meg, akkor, számára a tapasztalatok világa nem
jelentvén a valóság egészét, nyitva álló lehetőségekre hivatkozhatik és
állítása nem ütközik össze okvetlenül a tapasztalattal. Ezt teszi
azonban amaz emberhitnél. Mert ez nem éri be azzal a követelménnyel,
hogy elhigyjünk valamit, a mit nem értünk, hanem azt is követeli tőlünk,
hogy a tapasztalaton belül elismerjük az egyenes ellentétét annak, a mit
szemünk ellentmondhatatlanul megmutat.
Miután a történelem folyama sem változtathat az élet alapföltételein,
elesik minden remény arra, hogy a merő emberkultura kifejlesztése által
valaha is értelmet és értéket adhassunk létünknek; czéljai még ha
elérhetők volnának is, akkor sem tudnának kielégíteni. Már most az
újkorban sok merő emberkultura fejlődött s a maga útjába vonta az élet
mozgását. De mennél önállóbbá és kizárólagosabbá válik, mennél inkább
levet magáról és kivet magából mindent, a mi ezeréves szellemi munkából
beleszívódott és elmélyítette, annál nyilvánvalóbbak lesznek korlátai,
annál jobban kell hogy elrombolja saját önmaga kiélése.
Azt a jelen egyre jobban érzi; mély elkeseredés a merőben emberin, az
erős ellenszenv, sőt irtózás minden merőben emberitől foglal tért, mind
nyilvánvalóbb lesz, hogy teljes semmisségbe sülyedünk alá és hogy az
élet elveszti minden értelmét és értékét, ha az ember nem tud egy
fölötte álló hatalom segítségével a magasba emelkedni és ennek
segítségével többet csinálni magából, mint a mennyinek merő léte
mutatja. A nagy világtól való elválás és önmagának egy bizonyos fajba
való bezárása láthatólag elviselhetetlen szűkösségnek és kicsiségnek
rabjává teszi, elzárja előle saját lényének mélységét. Igy sokat hallunk
ma az emberfelettiségről és az emberfeletti emberről, de bármennyi igazi
vágy rejlik ebben a törekvésben, mégsem óv meg a frázisban való hiú és
semmis elveszéstől, ha ezt az emberfelettit a tapasztalat világán belül,
a legközelebbi lét körében keressük. Mert a természet és a sors sokkal
erősebben megkötik az embert, semhogy egy diktátori hatalmi szó
megszabadíthatná tőlük és új életet és létet adhatna neki. A merő ember
soha sem jut a merő emberen túl. Tehát vagy szakítani kell a merő
létkulturával, vagy le kell mondani az ember mindennemű belső
fölemelkedéséről s ezzel életének értelméről; csak lapos és felületes
gondolkodásmód tarthat egy harmadikat lehetségesnek.

Megfontolások és előkészítések.
A közelebbi szemlélet igazolta és megerősítette azt a chaotikus
benyomást, melyet kezdettől fogva a modern életről nyertünk. A mozgalmak
sokasága tünt fel, a melyek mindegyike sokkal erősebben és átalakítóbban
markolt bele az emberi lét állapotába, semhogy mint merő tévelygést
félre lehetne tolni, de egyikük sem bír uralkodó állásra fölemelkedni a
többi fölé. Míg ezek mindegyike előrenyomúl és egymaga akar érvényre
jutni, elkerülhetetlenül áthágja joga területét s szükségesből mind
jobban problematikussá válik, sőt elhibázottá; hogy pedig hol van a
határ jog és jogtalanság közt, az rendszerint rejtve marad. Igy jutunk
észrevétlenül a vitathatatlan valóságból a sulyos tévedésbe és végül
bizalmatlanná kell hogy váljunk minden iránt, a mit a jelen helyzetből
lelkünk nyerhetne. Az ember egy szorosabb kapcsolatának elismerése és
kifejlődése a természettel megélesíti a létre való tekintetünket és
cselekvésünknek egy sereg termékeny kezdőpontot mutat, de az élet sulyos
akadályozójává válik, mikor teljesen az emberalatti léthez köti és
ellene hat a sajátosan emberi vonások kiképzésének; az anyagi, valamint
a lelki javak jobb elosztására való törekvés, nemkülönben az embernek
még a legszerényebb helyeken való elismerésére való törekvés is az
emberi együttlét összállagát láthatólag emelte s a jog és kötelesség
bevésésével az ethikai érzület gazdagságát hozta létre; de ha ez abba a
fordulatba tér, hogy az embernek mindennemű elkülönböztetése elesik és a
tömeg, úgy a mint van, válik minden igazság mértékévé, akkor a szellemi
életet erős sülyedés fenyegeti. Az individualitás teljesebb
kifejlesztésére s a lét individuális alakítására való vágy az életet
frissebbé, folyékonyabbá és gazdagabbá tette, de a nyereségből veszteség
válik, ha ez a mozgalom minden összefüggés meglazítására, minden
tisztelet felbomlasztására, fenhéjázó önhittség és hiú önáltatás
felburjánzására vezet. Mindenütt abba a veszedelembe jutunk, hogy
egyszerre kell igent és nemet mondanunk, semmi feladathoz nem nyúlhatunk
előzetes fentartás nélkül, sőt mivel a túlfeszítés elkerülhetetlenül
visszahatást idéz elő, mindenütt ellenmozgalmak keletkeznek, velük pedig
a hullámok összevissza keveredése és a legnagyobb bizonytalanság.
A bonyodalmat továbbá az is fokozza, hogy a kor főmozgalmai nemcsak
szétágaznak, hanem egymásnak egyenesen ellentmondanak, hogy
követelményeik az életet ellenkező irányokba vonják. Az ideális
életalakítás két ága közül a vallás az ember gyöngeségét hangsulyozza,
az immanens idealizmus az ember erejét, amott a valóság meghasonlott
maradt, itt egységbe törekszik össze. A modern létkulturán belül könnyen
ellenséges viszályba kerülhetnek az embernek a természetbe való
beillesztésére tett kisérletek s a saját körébe való korlátozására tett
kisérletek; amaz emez előtt könnyen hidegnek és lelketlennek tünhetik
fel, emez amaz előtt szorosnak és fülledtnek. Mindenek előtt azonban a
szocziális és az individuális kultura a teljes kiengesztelhetetlenségig
hasonlanak meg, ott minden sulyos jogtalanság számba megy, a mi ellene
hat az emberek teljes egyenlőségének és egyenlő számba vevésének, mint
pl. a választói jog körüli küzdelemben, itt minden egyenlősítést úgy
tekintenek, mint lesülyesztést és ellaposítást s az üdvöt az egyének
lehető differencziálódásától és a különböző vonások erőteljes
kiképzésétől várják.
A legsulyosabb összecsapást és a legnagyobb bizonytalanságot azonban a
modern embernek a látható és a láthatatlan világ közötti
ide-odaingadozása okozza. Mig a régebbi gondolkozásmód, különsen a
vallási, minden odaadást a látható világ iránt úgy kezelt, mint valami
megrablását egy magasabb rendnek és mint az életnek lesülyedését az
elengedhetetlen magasságról, az újabb gondolkozásmód annál inkább
ragaszkodik e világ teljes önállóságához, sőt kizárólagosságához s az
érzékföllötti dolgokkal való minden foglalkozás úgy tünik fel neki, mint
a törekvés eltévelyedése és az erő elpazarlása. Emellett a kettő úgy
látszik sem kiszorítani nem tudja egymást, sem megegyezni nem tud. Azok
a benyomások és tapasztalatok, melyek előbb az embernek szemmel
láthatóvá tették egy láthatatlan rend hathatósságát, az utóbbi
századokban mind jobban elhalványodtak s a ki még ragaszkodik is
hozzájuk, nem éli át őket többé az előbbi korok erejével és
áthatóságával. Másfelől azonban az ember a látható világban nem talált
meg semmit abból, a mit remélt, kivált nem találta meg a biztos
álláspontot és az erők szilárd összezáródását, mert itt is azt láttuk,
hogy az életmozgalmak mereven kétfelé válnak s így a sikerülésben sem
láttunk igazi kielégítést. Nem láttuk ezt nevezetesen a régebbi mód
továbbhatása miatt, mert bármi megtámadhatóvá és ingadozóvá vált ez
állításai egyes részeiben, ezeken túl az élet egészét olyan módon
alakította, mely tartósan meghatározza jellemét, olyan szükségleteket
ébresztett, erőket fejlesztett ki, czélokat tűzött ki, melyek nem
akarnak eltünni és a melyek kivánalmainak meg kell hogy feleljen minden,
a mi az ember lelkét meg akarja nyerni. Bármennyire korlátozódik és
meggyöngül a régi, az életnek általa végrehajtott bensőbbé válása
megmarad és megakadályozza a teljes felolvadást abban a világban, a mely
minket kivülről körülvesz; a réginek láthatatlan továbbhatása
elégtelenné teszi az újat, teljes-tökéletesen elégtelenné. Másfelől az
új sokkal nagyobb hatalmat nyert fölöttünk, semhogy a régit egyszerűen
újra fel lehetne venni. Igytehát egyik sem tud teljes uralomra jutni és
mégis mindenik elég erős, hogy a másiknak uralmát megakadályozza. Mi
lett azonban az élet egészéből ilyen ingadozás mellett? Nem kell hogy
mindaz a meghasonlás, a mi elénk tünt, végül szellemi anarchiát
létrehozzon, melynek tarka kavargása pillanatnyilag gyönyörködtethet, de
tartósabb idő mulva rombolólag kell hogy hasson? Életünk láthatólag
elvesztette uralkodó középpontját s így a széjjelhuzásnak nem lehet
kellően ellenállni.
Az ilyen szellemi anarchiában mindenekelőtt szembetünik mindannak
bizonytalanná válása, a mi eddig biztos tulajdon számba ment, a
kételkedés és vita behatolása lényünk legmélyebb gyökereibe. Mi, újabb
nemzedék előbb a vallásnak közelebbi megragadásáért és megokolásáért
küzdötünk, végül pedig a vallás egészét kérdésessé látjuk válni;
menekültünk a metafizika bonyodalmai elől a praktikus ész területére,
hogy a morálban érintetlen igazságot találjunk, csakhamar azonban a
kétség és támadás a morál ellen is fordul, eleinte a hagyományos
fogalmazása ellen, végül pedig alapgondolatának tagadásáig menve. Ha
minden körülöttünk és bennünk bizonytalan lett, legalább úgy látszott,
megmarad az ember mint egész, az ember mint személyiség, de hogy
maradhasson meg, mikor az élet minden tartalma felületessé vagy legalább
kétségessé válik? A valóságban csak pontosabban kell valamit
megtekintenünk, hogy észrevegyük, hogy minden kétség és vita az élet ama
vélt oszlopára vonatkozik és hogy létünk egészével mi is kérdéssé
váltunk.
Az ilyen felbomlása vagy legalább is megrendülése minden szilárd
nagyságnak a magasra kifejlődött kulturát nagyon vigasztalan helyzetbe
juttatja. Számos erő van itt és foglalkozást keres, kellő megkötést
azonban és biztos irányt nem találnak, így tehát kiömlenek a
bizonytalanságba és ürességbe s az életből csak merő életvágy, homályos
élethajhászás marad. Ez olyan állapot, a hol egy szabadon lebegő
reflexió nyeri meg a tért és az alkolás erejét tulajdonítja magának, a
hol a ragyogó technikai képesség, a bámulatos formai virtuozitás a
tartalom erős hiányával jár együtt, a hol mindent kimondhatunk, a mit
mondani óhajtunk, a hol azonban jelentékeny tapasztalatok hiányában
nincs semmi igazi mondanivalónk. Igy az a veszély fenyeget, hogy életünk
és cselekvésünk merő játékká változik, olyan játékká, a mely talán
izgat, de nem lehet benne semmit nyerni.
Gondolni kell az emberiség szétforgácsolódására is, a mely az élet ilyen
szétbomlásából kell hogy keletkezzék. Mivel ebben az individuumok
természetes módjuk, életbeli helyzetük és foglalkozásuk szerint
különböző pontokon foglalnak állást és különböző irányokat követnek,
bekövetkezik a szektákba és pártokba való elkülönülés, minden
problémának a párt szempontjából való kezelése, a belső közösség
eltünése, a lelki elszigetelődés veszedelme a külső érintkezések minden
sokasága mellett. Ha nem enyhítené az évezredek munkája által
létrehozott szellemi atmoszféra a konfliktusokat és nem rejtené el a
közös nyelv a dolog lényegében való elkülönződést, akkor nem lehetne
benne kétség, hogy ma belsőleg különböző világokban élünk és hogy ezek a
világok mind jobban meghasonlanak és összeszűkülnek, míg végül mindenki
a maga privát-világában él. Semmi sem hajt kényszerítőbben a szellemi
anarchiából kifelé, mint az ilyen belső elszigetelődés, a melyet az
reánk ró.
A szellemi élet belső színvonalának elkerülhetetlen sülyedése is, a mely
az ilyen helyzetből származik, nem sokáig marad elviselhető. A szellemi
élet az emberiségnél nem kényelmes tulajdon, úgy kell magát felküzdenie
a természettel és az emberi lét apró erőivel szemben az önállóságra és
ezt az önállóságot folytonos feszültségben kell megőriznie. De hogy
tehesse ezt, ha olyan nagyon meghasonlik magamagában, ha sehol sem lép
tiszteletet parancsoló fenséggel az ember elé, hanem alapjában véve az
ember véleményére és hajlamára van alapítva. Hogy az élet a tartalmasba
és nagyba emelkedhessék, nemcsak mindent befoglaló, mindent
megelevenítő, mindent összekötő czélra van szüksége, hanem mint a testi
szervezetnek, bizonyos akadályokra is van szüksége, melyek szabályozzák
menetét. Ama szellemi anarchia azonban nem ismer sem czélt, sem
semminemű akadályokat; nem kell tovább magyaráznunk, hogy ezen az úton
nem lehet tovább jutni, hogy a szellemi válságnak, ha nem talál
ellenhatást, bomlásban kell végződnie. Innen nézve teljesen érthetővé
válik, hogy mikép mutatkozik a mi korunk az átlag szélességéből
tekintve, mint a hitetlenség kora, nemcsak a dogmákban, hanem magában az
életben való hitetlenségé is, mint olyan kor, a mely a kicsinyítésben és
a tagadásban tölti kedvét és a melyben az ember minden technikai
képessége mellett alantosan gondolkozik lényének magváról, mint olyan
kor, melyre az élet nagyságáról és gyönyöréről való minden szóbeszéd
mellett a valóságban a mély elkedvetlenedésnek és egész létünk értelem
nélkül valóságáról való érzésnek nyomása nehezedik.
De bármi nagyra vesszük mindezt, ez még nem egésze korunknak. Ha nem
hatna benne ennél több, hogy végezhetne olyan nagy munkát és hogy
szárnyalhatna túl ebben annyira minden előző kort, hogy lehetne olyan
hatalmas életösztöntől, olyan pihenést nem ismerő törekvéstől eltelve, a
melyet magunk körül látunk? Még az is, hogy azokat a bajokat, azt a
szétforgácsolódást, azt a bizonytalanná válást oly fájdalmasan érzi, az
is eléggé nyilvánvalóan bizonyítja, hogy ama helyzet nem kerítette