Az élet értelme és értéke - 02

tagadhatjuk, hogy egy sokat igérő építmény van vele szemben munkában. A
19. század gyökeres fordulatot hajtott végre egy láthatatlan világról a
látható világra, a hogy azt az idealizmusnak a meggyőződésekben a
realizmus által való háttérbe szorítása kifejezi. Az emberiség fiatalos
frissességgel ragadja meg a látható világot, mennél jobban teszi ezt
hazájává, annál erősebb lesz a bizodalma abban, hogy itt az élet egésze
számára értelmet és értéket talál. Örvendező bizalommal ragadja meg a
munkát. Rendíthetetlenül szilárdnak tünik fel a talaj, melyen áll, az
előitéleteknek minden árnyéka, a babona minden köde eloszlott, fényes
napvilág árad a dolgok körül és homály nélkül mutatja valódi
természetüket, minden oldalról szabad és korláttalan mezőt talál a
cselekvés, az élet most először tünik fel úgy, mintha lerázna minden
álom és árnyszerűséget és teljes éberségre jut, teljes valóságra. E
mellett minden vivmányban megvan a friss látás, sőt az első felfedezés
varázsa.
Igazság dolgában ennek a látható világ összehasonlíthatatlanul több lett
ez új élet számára, mint a mennyi az előbbi időkben volt. Nemcsak hogy a
nagy természetben, nemkülönben a saját történetében soha nem sejtett
módon nyilt meg az emberiség megismerése számára, hanem az ember
cselekvése számára is mind több kezdőpontot mutatott meg; a dolgok
állagát, melybe azelőtt mint elkerülhetetlen sorsba törődött bele, most
képességei fölhasználásával lényegesen meg tudja változtatni és meg
tudja javítani, a nyomor és inség, tévedés és képzelődés megtámadtatik,
az élet mindenütt gyorsabb folyásba és fölfelé irányuló mozgásba jut,
nagyobb bőségre és több örömre emelkedik. Ez az új élet pedig magvát a
munkában találja meg, azaz abban a tevékenységben, mely a tárgyat
megragadja és az ember czéljaira alakítja; a mi ebből régtől fogva
megvolt, az az újkorban jelentékenyen fokozódik az által, hogy a munka
sokkal inkább elválasztódik a merő egyének czéljaitól, sőt bizonyos
önállóságot nyer az emberrel szemben és saját kapcsolatokat alkot. Így
mutatják ezt a tudomány és technika, így mutatja ezt a politikai és
társadalmi tevékenység; valamennyi mint egy nagy munkaegész
szolgálattevő tagját mutatja az embert, a melynek követeléseinek
okvetlenül alá kell hogy rendelje magát. De épen az ilyen alárendelésben
az ember jelentékeny hatalmat nyer, az idők egymásutánja és az erők
egymásmellettisége itt közös hatásra foglalódik össze, ez a hatás
szüntelenül előre tör, nem ismer el semmi határt véglegesnek, mert az
erő érintkezése a dolgokkal mindig új lehetőségeket hoz létre. Ezzel az
emberiség friss bátorságot és büszke önbizalmat nyer, látókörünkön belül
férfias, tiszta, czéltudatos élet keletkezik, mely a vallás vagy a
metafizika minden bonyolódását lerázta magáról. Az ilyen élet
hivatkozhatik Goethe szavára:
Szilárdan álljon s nézzen, merre lát,
A deréknek nem néma a világ.
Ez az élet azonban nem tudja a maga befejező érvényességét bebizonyítani
a nélkül, hogy uralkodó középpontot adna magamagának és ebből kiindulva
sajátlagosan átképezze az egész kört. Ilyen középpontot azonban a
tapasztalat világa nem nyujt kétségtelenül, többféle helyen lehet
keresni, különösen pedig az a kérdés, vajjon a minket körülvevő
természethez való viszony vagy pedig a hozzánk, az emberi lényhez való
viszony adja életünk magvát. A szerint, a hogy ebben döntünk, válnak
külön a mozgalmak, hatalmas életáramlatok keletkeznek, sőt mindent
egybefoglaló életrendekre való kisérletek. Vegyük szemügyre egyelőre
azt, a mely az embernek a természethez való viszonyát teszi az emberi
élet alapvető viszonyává.

A naturalizmus életrendje.
A naturalizmus életrendje csak akkor válhatott önállóvá s csak akkor
juthatott teljes tisztaságra, mikor a természet képe kiválasztotta
magából az emberi lelki élet minden hozzátételét és egyúttal nyilvánvaló
kifejezettségre juttatta sajátosságát. Ez pedig az újkor kezdete óta
történt először. Ellentétben minden vallásos és spekulativ magyarázattal
itt a kutatás főfeladatává az lesz, hogy a természetet merőben a maga
természetességében fogja fel; igy tehát minden belső tulajdonság és
minden lelkies törekvés mint hamisítás távolíttatik el belőle s a
természet a lélektelen tömegek és mozgások birodalmává alakittatik át,
melynek történése egyszerű formákban, változhatatlan törvények szerint
folyik le, saját szükségszerűségénél fogva, tekintet nélkül az ember
javára. Kezdettől fogva erős volt a hajlam, a természetnek ezt a
birodalmát a valóság egész birodalmává nyilvánítani és egyúttal minden
tudományt a természettudomány módjára alakítani; már _Bacon_ (1561–1626)
a _nagy anyá_-nak nevezte a természettudományt és minden megismerés
gyökerének. Ez a hajlam mindjobban elharapózott, természetfogalmak
nyomultak be mind mélyebben az összes területekbe és ma már egyáltalán
nem találjuk aggodalmas dolognak a mindenség képét a természetből
kiindulólag megrajzolni, a _természettudományi világnézetet_ tenni a
világnézetté. A természet nem tágulhatott ki annyira mindenséggé a
nélkül, hogy az embert is ne vonja magához és hogy ne vegye őt egészen
magába. Addig ez nem volt lehetséges, a míg úgy látszott, hogy
áthághatlan meredély választja el az ember lényét és eredetét minden
természettől, de egy ilyen meredély elismerésének a természettudomány
mind buzgóbban ellentmondott, mind több összekötő fonalat mutatott fel s
most azt hiszi, a modern fejlődési tan segítségével végre tökéletes
eggyéválást ért el. Minden bizonnyal a természet nem foglalhatja be az
ember belsejét is, a míg a régi mechanizmus teljes lélektelensége
megmarad, így tehát a modern monizmus ezt elveti és fölszereli lelki
élettel a természetet egész az elemeiig. Ezzel minden nehézség
elhárítottnak látszik és a többi léttel együtt az ember is bele van
illesztve egy egyetlen kapcsolatba.
Ha azonban az ember teljes tökéletesen a természetbe tartozik, akkor
életének mikéntje is csakis a természetének felelhet meg, akkor ennek az
életnek kiképzését és mindannak kiküszöbölését, a mi a rá örökségül
maradt tényálladékban ennek ellentmond, főfeladatává kell tennie; a mi
az emberben a természettel közös, az lesz most lényének magvává és az
határozza meg életének jellemét. A természet azonban itt mint egyes
elemek egymás mellettisége tünik fel; melyek egymással ezerszeres
vonatkozásokban állanak és kölcsönösen fentartják egymást, itt nincs az
összeköttetésnek más módja, mint a felhalmozódásé és az összetételé és
azért nincs egy egészből eredő hatás sem, nincs önállóvá válás és
nincsenek a lelki életnek saját czéljai, hanem minden lelki élet a
természetes organizáczió egy darabjának tünik fel, mely alapjában véve a
természetes önfentartás szolgálatában áll. A természet történése tiszta
ténylegességben folyik le, saját merő meglétén túl nem jelenthet semmit
és nem törekedhetik semmire, elutasít minden kívülről jövő megitélést és
értékbecslést, nem ismer jót és rosszat; itt nincs más különbség, mint a
több erő vagy a kevesebb erő.
Az ilyen fajtájú történésnek átvitele az emberi életre tökéletes
átalakulást eredményez ennek eddigi állapotában. A mi természeti vonás
volt benne, az eddig háttérbe volt szorítva és kevésre becsülve, sőt
gyakran meg is támadták, tehát nem bontakozhattak ki szabadon és nem
zárulhattak egymás közt össze. A mint ez most lehetővé válik, lényegesen
új látvány tárul elé, csak most jut teljes érvényre minden lelki
tevékenységnek testi föltételekhez való kötöttsége, a természeti
ösztönök és a természetes önfentartás elemi hatalma, a létért való
küzdelem felrázó és előrehajtó hatása, a vak és czéltalan ténylegesség
széles kiterjedése az ember körében is. Mialatt most már mindez közös
hatássá egyesül, egy sajátszerű élettipus keletkezik és ez a szellemi
munkára is rá igyekezhetik nyomni a maga jellemét.
Ez az élettipus azonban egy erős tagadással kezdődik és ezzel egész
kiterjedése szerint aggressziv jelleget kap. Egy másfajta meggyökerezett
élet-alakítással szemben úgy kell a szabad útját megteremtenie, erős
küzdelmet kell vívnia minden ellen, a mi a természeten túl akarna lépni
s a mi eközben sok zűrzavart és tévelygést eredményez és egyúttal
széjjelszakgatja a valóságot. Ezt tették az élettipus szerint a vallás,
a metafizika és minden rájuk támaszkodó morál, ennélfogva ezeket
mindazzal együtt, a mi rajtuk tapad, a lehető legalaposabban ki kell
irtani. Szüntelenül vissza kell utasítani a subjektum kisérleteit,
melyekkel el akarja magát a dolgoktól szakítani és szabadon lebegő
fantáziával a maga útjain akar járni. Az életnek szigorú hozzákötése a
természet tényállásához itt úgy tünik fel, mint az igazságossághoz és
egyúttal az élet erősítéséhez való fordulás. Mert ama költött képződések
sokféle nyomást gyakorolnak az emberre és tilalmaikkal megakadályozzák
abban, hogy erőit teljesen kihasználja; ez megváltozhatik, ha a
természet korlátok nélkül kibontakozhatik, ha az életet semmiféle
vallási vagy morális előitéletek nem szűkítik össze és nem akadályozzák.
Igy az élet, a mely itt előáll, az igazság és szabadság büszke
öntudatára támaszkodik. Ezenkívül érzéki közelség és közvetlen
szemléletesség jellemzi, az a bizonyosság, hogy szilárd alapon áll, a
környezethez való szoros csatlakozás keresése, derült erőérzet minden
megkötöttség közepett, pihenés nélküli mozgás, a mely mindinkább a
távolba tör. Az ilyen élet annyi feszültséget és örömet látszik
magamagában hordani, hogy a túlvilágról való lemondás semmi esetre sem
eshetik nehezére.
A mi sajátságos vonás ebből a szellemi életre származik, az kiterjeszti
hatását minden egyes területre, a művészetre és tudományra, a nevelésre
és műveltségre, a társadalmi és állami életre. Mindenütt arról van szó,
hogy az érzéki és materiális tényezőket teljes érvényre juttassák és az
életet evvel teltebbé alakítsák, szoros kapcsolatban tartsák a
világkörnyezettel és megóvják minden a zavarosba és bizonytalanba való
elcsuszamlástól. A megismerés e mellett úgy látszik, hogy könnyen
átváltoztatható gyümölcsöző cselekvéssé. Mert a mint hogy a modern
természettudomány a technika felé való fordulással sokkal nagyobb
hatalmat adott az embernek a világ fölött, ép úgy az emberi együttlétben
is a közel fekvőből, világosan áttekinthetőből és érzékileg
megfoghatóból való kiindulás fokozza cselekvési képességünket és
várhatóvá teszi az észnek az esztelenséggel szemben való szakadatlan
előnyomulását.
Hogy ez az életmozgalom mily hatalmas hatással volt és mennyire
megváltoztatta az emberi létet, ez napnál világosabban áll szemünk
előtt; kétségkívül itt nemcsak subjektiv vélemények és kivánságok vannak
szóban, hanem egy hatalmas életfolyam keletkezett, melynek lenyügöző
ereje könnyen ragadja magával a meggyőződéseket. Ennek javára működik a
benyomások frissesége, melyekkel ez az élet az embert körülveszi, javára
működik a merev tagadás is, mely nevezetesen a fölfelé törekvő tömegeket
könnyen megnyeri azzal, hogy bizonyos tevékenységet vagy legalább ennek
látszatát adja nekik is.
És mégis, mennyi ellentmondás emelkedik ellene, ha ez akar lenni az
egész élet és ha képesnek hiszi magát arra, hogy létünknek értelmet és
értéket adjon! Az ellentmondás azonban nemcsak kívülről jön, hanem
magának az újon fejlődött életnek belsejéből is. Ez az élet visszavezeti
az embert a természethez, de szellemi munka útján teszi ezt és ebben a
munkában egészen máskép tűnik elő az élet, egész más erőket fejleszt ki,
egész más követelményeket támaszt, mint a milyenek egy merőben
természeti lényre nézve lehetségesek volnának. Az a szellemi munka
főképen a gondolkozásból kiindulólag megy végbe és a mint láttuk, az
igazság utáni vágyból; gondolkodásában azonban az ember szembeállítja
magát a természettel, egy egészbe foglalja és megfontolja hozzá való
viszonyát; a ki ezt teszi, az több, mint merő természet és az nem
fokoztathatja le magát a természet mechanizmusának merőben egy
darabjává. És a hogy a gondolkodás az egyesen túl az egészre irányul, ép
úgy az érzéki benyomásnak elébe teszi a szellemi tevékenységet és ez
mindent átalakít, a mi kívülről nyujtatik; vajjon a kutató világa a
természetnek erőkre, viszonyokra és törvényekre való áttételével nem
teljesen más-e, mint az a világ, melyet az érzékek közvetítenek velünk?
A gondolkodás okokon alapszik, mindent, a mit megragad, eredendő életre
óhajtana átalakítani, a merő ténylegesség merev korláttá lesz számára és
elviselhetetlen akadályozóvá. Ha így áll a dolog, akkor belső
ellenmondás a gondolkodás útján az egész valóságot érzéki létre
visszavezetni akarni, mert ezzel az élet formája és tartalma a
legmerevebb ellentétbe jutnak; a gondolkodás ténye maga is megczáfolja
az eredményt, melyre itt a munka jut.
Valamint itt a naturalizmus fejlődése következetesen össze kellett hogy
rombolja a saját alapját, ép úgy a naturalizmus egyáltalán csak egy
bizonyos pontig viszi tagadásait, hogy aztán elejtse őket és aggódás
nélkül egészítse ki magát olyan nagyságokkal és javakkal, melyek egy
általa hevesen ostromolt élet-alakításból valók. Nem akar olyan
világnézetet, mely a tapasztalat területét túlhaladja; hogy azonban az
érzéki érzet soha semmiképen nem foghatja össze a tapasztalatot egy
egészszé és nem építheti ki világfelfogássá, hanem csakis a gondolkodás,
azt figyelmen kívül hagyja; a morált nem akarja vallásosan vagy
spekuláczió utján indokoltnak és nem látja, hogy az egész életnek merő
természeti ösztönökre való visszavezetése mindennemű morált rombadönt és
hogy a hol minden összetartó egység hiányzik, az olyan nagy dolgok, mint
meggyőződés és érzület, személyiség és jellem üres agyrémekké válnak; a
tudomány munkájára alapítja az életet és ezzel meg akarja élesíteni az
igazság fogalmát, – de hogy létezhetik tudomány és igazság, ha alapjában
véve csak egyes egyének állnak egymás mellett különböző és szüntelenül
változó képzeteikkel? Avagy a vélemények átlaga, melyet az emberi
együttélés hoz létre, menjen igazság számba? A naturalizmusnak ez az
eljárása nemcsak következetlensége a gondolkodásnak, hanem nagy kárral
nyúl bele az élet egészébe is. Hogy találhatnának olyan nagy dolgok,
melyek, mint elrejtettek és kölcsönvettek, szükségképen háttérben
állanak, megfelelő fejlődésre; hogyne zsugorodnának össze ilyen háttérbe
szorulás mellett? És az ilyen összezsugorodásnak különösen rombolólag
kellene hatnia, ha életünk a bensőség irányában nagy problémákat
tartalmazna, melyek semmikép sem kezelhetők mint mellékes dolgok. Hogy
pedig a dolog így áll, az majd később meg fog mutatkozni.
Bármennyire előreviszi is tehát a naturalizmus az életet kifelé,
belsőleg teljesen megakasztja és az ezáltal előidéződött üresség és
értelmetlenség teljesen elviselhetetlenné kell hogy legyen, a mint a
kérdés az egészre irányíttatik; ezt azonban a kulturember nem engedheti;
annál kevésbbé engedheti, mennél inkább részt vesz a szellemi munkában.
Mert mit csinál a naturalizmus az életből mint egészből? Fölhagyva
minden megkülönböztető szellemi jelleget, az emberiség parányi
kicsiségre sülyed alá s cselekvésének saját állapotán túl nincs semmi
értéke; a mint azonban az emberiség a mindenségben teljesen
egyedülállóvá válik, ép úgy egyedülállóvá lesz rajta belül is az egyes a
másikkal szemben. Mert a hol az egész valóság egyes atómokra megy
vissza, ott széjjelesik minden belső közösség, ott nincsen igazi részvét
és szeretet, ott eltűnik minden kölcsönös megértés is lélek és lélek
között. Az egyén tehát tökéletesen egyedül van a mérhetetlen
mindenségben. Minden cselekvés abban merül ki, hogy a fizikai létet
fentartsa és lehetőleg kellemessé alakítsa, hogy az erő megfeszítéséből
és fokozásából gyönyört merítsen és azt élvezze. De a mit ezzel a
legkedvezőbb esetben is el lehet érni, megéri-e a megmérhetetlen
fáradságot és gondot, az izgalmat és önfeláldozást, melyet a kulturember
élete megkövetel? Annyi bonyolultság és körülményesség a nevelésben és
műveltségben, az állami rendben és szociális szervezetben – és mindez
csak azért, hogy végül elérjük azt, a mit az állat oly sokkal könnyebben
elér! Igazán ha az egész világmozgalom csak arra való volna, hogy mind
fáradságosabb utakon csak a természetes önfentartásnak ugyanarra a
czéljára törekedjünk, mint a legalsóbbrendű organizmus, ha nem hozna
semmi lényegesen újat, akkor inkább lenne hátrálásnak, mint haladásnak
nevezhető, akkor az egész emberi történet új javainak természetével és
azzal a vállalkozásával, hogy a természettel szemben a kultura
birodalmát építse fel, nem volna más, mint egyetlen nagy eltévelyedés.
Ebben az életalakításban annyiban is elviselhetetlen ellentmondás van,
hogy mi nem lehetünk el a nélkül, hogy egy énről ne beszéljünk, a saját
cselekvésünket mint a sajátunkat ne éljük át, sőt hogy felelősnek ne
érezzük magunkat érte és mégis itt kénytelenek vagyunk elismerni, hogy
mindebből valóság szerint a legcsekélyebb sem tulajdonunk, hogy mi
semmikép sem vagyunk cselekvők, semmit sem tudunk eredendően létrehozni,
hanem hogy lényegében azon a helyen, a melyet a magunkénak nevezünk,
valami olyan megy végbe, a mit képesek vagyunk ugyan szemlélni, de
változtatni rajta nem tudunk. Ez még csak elviselhető volna, ha a
számunkra kiutalt életbeli szerep csupa szeretetreméltó vonást viselne
és harmonikus egész volna, de hogy áll a dolog, ha nem így van és mi
ezzel kénytelenek vagyunk olyan természetet vonszolni tovább magunkkal,
a mely talán nekünk magunknak is ugyancsak nem tetszik? Nem kellene
ilyen természetnek elviselhetetlen lánczczá válnia?
Ennek az életrendnek a merevsége és üressége esetleg nem érzik addig, a
míg intellektuális felvilágosodásával fel kell hogy küzdje magát
másfajta hatalmakkal szemben és ezzel a legkeményebb harczokba kerül; az
affektus, a mely ebből ered, az egészet fölmelegítheti és látszólag
átlelkesítheti. De tegyük fel, hogy az a felvilágosítás elvégezte
munkáját és az ember lényegében csak a természet egy darabjának érzi
magát, mi tennivaló marad neki akkor még, sőt hogy beszélhet akkor még
czélokról és feladatokról, mikor mindent összevéve csupán csak egy
lelketlen folyamat átmenő pontja lett; egy olyan folyamaté, a mely
tekintve minden magasabbra fejlődött életnek múlandóságát az egyes
világtesteken, végül maga is össze kell hogy omoljék? Építés és
szétrombolás, alakulás és elmúlás, szenvedélyes életösztön a
legcsekélyebb állandó nyereség nélkül; az olyan lénynek, a mely elvégre
sem olvad fel a mindenkori helyzetben és a pillanatban, a mely nem tud
felhagyni az egésznek átgondolásával, a melynek mérlegelnie és mérnie
kell, nem kell-e okvetlenül teljes kétségbe esnie az ilyen megismeréssel
szemben?
A naturalista életrendnek megvan az az érdeme, hogy eddigelé háttérbe
szorított tényeket és feladatokat teljes elismerésre juttat, különösen
pedig hozzásegíti jogához az embernek szoros kapcsolatát a természettel.
A jog azonban jogtalansággá válik és az élet nyeresége súlyos
veszteséggé, ha megengedi, hogy ezek a tények egyedül határozzák meg az
életet és egyúttal ezekhez hozzá is köti, lemondva minden
továbbtörekvésről. A naturalizmus csak azon a szellemi atmoszférán belül
alakulhat életegészszé, melyet a világtörténelmi munka alakított ki a
természeten való állandó fölülemelkedésben; itt az őt jellemző nagyságok
észrevétlenül kiegészülnek, megváltoznak és megfordíttatnak. Mennél
jobban elvonja magát a naturalizmus az ilyen kiegészüléstől, mennél
inkább föl akarja érni saját eszközeivel az egész életet, annál
felismerhetőbbé kell hogy váljanak korlátai, annál inkább megrendül
saját alapja, annál inkább vereséggé kell változnia a látszólagos
győzelemnek. Igy tehát e mozgalom lefolyásának nyugodtan nézhetnénk
elébe, ha mint hűvös megfigyelők állhatnánk vele szemben és nem kellene
saját lényünkön átélnünk a roppant megrázkódást és rombolást, melylyel
az emberiség életét fenyegeti.

Az ember önmagához fordulása.

A szocziális és az individuális kultura.
Mikor az isten léte az emberre nézve bizonytalanná válik és a világész
elhalványul előtte, mikor egyúttal a természet minden külsőleges
közeledés mellett belsőleg idegen marad tőle és belső ürességben hagyja
életét, akkor úgy tetszik, csak egyetlen egy utunk marad még arra, hogy
létünknek értelmet és czélt tulajdoníthassunk: az embernek önmagához
való fordulása, saját körének áthatása minden erejének tevékenynyé
tételére és a lehetőleg nagy boldogságra. Ez is új módját nyitja meg az
életnek és létnek. Mert eddig az ember a saját körét is egy láthatatlan
világ befolyása alatt alakította; vagy az isteni birodalom, vagy egy
világész uralkodott életén és czélt adott neki. Csak most tartozik
teljes tökéletesen a közvetlen léthez, most fejtheti ki korlátlanul
minden erejét és mehet akadálytalanul minden úton, most nem kell a
magához hasonlókkal való vonatkozást egy láthatatlan világ
közvetítésével keresnie, hanem megtalálja magában a tapasztalat
világában. Valóság szerint itt mérhetetlen bősége alakult a
vonatkozásoknak és az erők a leggyümölcsözőbb munkára egyesültek; a mi
szükség és szenvedés van létünkben, az sikeresen meg van támadva és
messze háttérbe szorítva, az egész élet nyert mozgalmasságban és
gyönyörben, minden együtt a ténylegesség egy hatalmas folyamát képezi, a
mely ezerszeres hatással hullámzik körülünk; így tehát az ember ez
önmagához fordulásának fontosságát semmi módon sem lehet kétségbe vonni.
Mindezzel azonban nincs még eldöntve az a kérdés, a mely minket
foglalkoztat, az a kérdés, hogy az embernek emberhez való viszonya
lehet-e uralkodó középpontja az egész életnek és adhat-e ennek teljesen
elegendő tartalmat? Úgy fogjuk találni, hogy a dolog egyáltalán nem
olyan egyszerű, hogy a törekvés nemcsak magamagában válik ketté, hanem
vállalkozásának egészében is legyőzhetetlen akadályokba ütközik, hogy az
ember magamagának nagyon is kicsinnyé válik, ha egyedül önmagára
korlátozza magát.
Az embert keressük, az embert a világproblémák mindennemű bonyolultsága
nélkül, de hol lehet őt megtalálni? A társasági együttlétben találjuk-e,
az erőknek közös életre való egyesítésében, vagy az egyéneknél
önmagukért való létükben és korlátlan sokféleségükben? Az egyének
kölcsönös vonzódása vagy eltaszítása, az erők summázása vagy
differencziálása határozza-e meg életünk jellemét? Ezek nemcsak
különböző kiindulópontok, melyek ugyanarra a czélra szolgálnak, hanem
maguk a czélok is különbözők itt és ott, annyira különbözők, hogy az
egyiket előmozdítani annyit tesz, mint a másiknak ártani, hogy
egymásmellettiségük teljesen ellentmondó irányokba szorítja az emberi
életet. Ha nevezetesen a közösség áll elül és minden siker ennek
virágzásától függ, akkor mindenekelőtt az egésznek magamagában biztosan
megerősítettnek kell lennie és fölötte kell állnia az egyesek minden
önkényének és visszásságának, akkor az egyes teljes tökéletesen alá kell
hogy rendelje magát annak, a mi őt megkülönbözteti, háttérbe kell
szorulnia a közös vonások mögött, melyeket az együttlét fejleszt ki és
ezt a közöset az egyének véletlensége és az idő ingadozásai elől
lehetőleg el kell vonni. Az ilyen átalakítás abban fogja találni
főfeladatát, hogy a külső viszonyokat, az élet föltételeit, az együttlét
és az együtthatás rendjét olyképen alakítsa, hogy az egésznek jóvolta
lehetőleg fokoztassék; innen kiindulólag úgy tetszik, az egyessel is
biztosan közlődik a boldogság és a jóérzés. Mert itt az egyes is
bensejében, egész vágyaiig és álmaiig az egésznek állapotától függ, –
_milieu_-nek a terméke. Másfelől ellenben főigyekezetté válik az egyént
tiszta önmagáért való létében erősíteni, minden megkötöttségtől
megszabadítani és sajátosságának teljes kifejtésére vezetni; ez az
áramlat az élet lehető legnagyobb mozgékonyságára és folyékonyságára
törekszik, minden megszilárdulást mint megmerevedést, minden
egyenlősítést mint elviselhetetlen sablonizálást elvet. Itt, vagy ott
rejlik-e most már az emberi lét magva, a közösségben, vagy az
egyénekben?
Hogy itt merev és következésekben gazdag ellentét van, azt igazolja a
világtörténet tapasztalata is. Ez megmutatja, hogy az évszázadok során
nagy hullámok következtek egymásra és gyakran keresztezték is egymást és
hogy ezeknek emelkedése és esése inkább meghatározta a főkorszakok
jellemét, mint bármi más. Miután az ókor befolyása a hagyományos rendet
mindjobban felbomlasztotta és az élet súlypontját az egyénekbe helyezte
át, vége felé egyre erősebb visszahatás mutatkozik egy szilárdabb
közösség javára, filozófiai iskolák, nemkülönben vallási kultuszok az
egyéneket mind szorosabban fűzik össze; a kereszténység fölfogja a
mozgalmat és a biztos támaszték és a saját felelősség alól való
felszabadulás utáni fokozódó vágy mellett végül odáig juttatja, hogy a
vallási közösség, az egyház válik az isteni igazság és az isteni élet
egyedüli viselőjévé s az egyes csakis az ő közvetítésével kap belőle
részt. Igy adta az egyház az emberiségnek gondolatvilágát és
lelkiismeretét. A középkor politikai és szocziális rendszere is csak az
egészen belül enged értéket az egyesnek.
Hogy ezzel a hangulattal és értékeléssel ellentétben az egyén mint nyert
mind több bátorságot és erőt önmagában, mint tört össze ennek növekvése
folytán a régi rend, az egyesnek önállósága mint lett fődologgá, s ennek
a törekvésnek kiterjedése mint keltett fel az élet minden egyes
területén új korszakot, melynek legfőbb ideálja a szabadság lett, azt ma
mindnyájan tudjuk. De tudjuk azt is, hogy a jelenen ez az ideál nem
uralkodik kizárólagosan, sőt hogy az életnek a nagyba és óriásiba való
sajátszerű felduzzadása, az elemi erők és tömegek fokozódó
felgyülemlése, főkép pedig merev, az emberi létet szétszakgatással
fenyegető ellentétek keletkezése előidézte a vágyat, az egyének
szorosabb összekapcsolódása s az életnek egy fölényes organizáczió által
való vezettetése utáni vágyat. Ezt különös világossággal mutatják a
szocziális mozgalmak, de ez az áramlat messze túl nyúlik rajtok is:
általánosnak tűnik fel az egyének kivánsága, hogy szorosabban
összekapcsolódjanak s ezáltal támogassák és erősítsék egymást, az
arravaló hajlam, hogy a feladatokkal közösen foglalkozzanak és közösen
vigyék a harczot az ellenállásokkal szemben. Mennyi mozgalmat mutat a mi
saját korunk a társulásra, szellemi szövetségek alkotására stb., ebben
erősen elütve klasszikusaink idejétől, a mely az egyén erejétől és
önállóságától remélt minden üdvöt! Igy a mai ember ellenkező irányba
vonzódik és ellenmondó értékelések alá állíttatik. Emanczipálódás minden
alól, a mi az embert megköti és korlátok közé szorítja, – ez még mindig
sokak számára jelszó és ez az emanczipálódás bizonyos irányokban egyre
előbbre halad; egészszé való szerveződés, a szétbomlottságukban
tehetetlen erők organizálása, ez másfelől a jelszó és ismerjük az erőt,
a melylyel ez is megragadja a modern embert. Emanczipáczió és
organizálás azonban az életnek gyökeresen különböző képeit hozzák létre.
Ilyen kettéválás mellett hogy egyezhetnénk meg valaha is az élet
értelméről, sőt hogyne rombolna le az a bizonytalanság, a melyet az a
konfliktus kelt, mindennemű ilyen értelmet?
Mindamellett minden egyes iránynak megvan a reménye, hogy saját erejéből
teljesen kitölti az életet, csak jusson teljes győzelemre, korlátlan
uralomra; ez a remény erőt és szenvedélyt önt a mozgalmakba és megnyeri
számukra az ember egész lelkét. Pontosabb vizsgálat azonban hamar
megmutatja, hogy ezen tipusok közül egyetlen egyet kizárólag
keresztülvinni annyit jelent, mint az életet elviselhetetlenül
megszűkíteni és minden értelmétől megfosztani.
Mit csinál a szocziális kultura az életből, mikor teljesen önmagából
alakítja ki? Szüntelen munkát a társadalom jóllétéért, az emberi
együttlét olyan állapotáért, mely kevés fájdalmat és sok gyönyört
tartalmaz, egy lehetőleg kényelmes és élvezetekben gazdag életért és
pedig az emberek lehető legnagyobb száma részére. Mindenesetre sok
tennivaló van itt a nyomás és az inség alól való felszabadulásra, a
közömbös vagy ellenséges világgal szemben, az emberi lét szelidebb és
barátságosabb alakitására, minden javaknak a közösség minden tagjához,
mindenkihez, a ki emberi arczot visel, eljuttatására. Mindez azonban,
magában véve bármi becses, összebonyolódik és bizonytalanná válik, ha ő
akar lenni az egész és minden törekvést igénybe vesz. Miért melegedjek
fel én, a kinek el kell magamat határoznom, egy czélért, miért szánjam
reá főerőmet, miért rendeljem alája, sőt ha úgy kell lenni, fel is