Az élet értelme és értéke - 01

KULTURA ÉS TUDOMÁNY
AZ ÉLET ÉRTELME ÉS ÉRTÉKE
IRTA RUDOLF EUCKEN
FORDITOTTA SCHÖPFLIN ALADÁR
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1915
AZ ÉLET ÉRTELME ÉS ÉRTÉKE
IRTA
RUDOLF EUCKEN
A HARMADIK NÉMET KIADÁS (TIZENHARMADIK ÉS TIZENNEGYEDIK EZER) UTÁN
FORDITOTTA
SCHÖPFLIN ALADÁR
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1915
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


BEVEZETÉS.
Az élet értelme és értéke felőli kérdés éppenséggel nem magától
értetődő: olyan időkben támad fel, a mikor az egyes ember kezd zavarba
jönni a környezete által nyujtott élettartalom felől s ez a kétség azt
jelenti, hogy a hagyományos összefüggések nem elégítik ki azokat a
követelményeket, melyeket az élet haladása felállít. Mikor azonban aztán
a gondolkodás a maga erejéből kivánna arra a kérdésre felelni, akkor
nagyon bajos helyzetben találja magát. A töprengő gondolati munka
előtérbe helyezése rendszerint a messzeségbe szorítja vissza a világot s
közte és köztünk mindjobban kiszélesíti a szakadékot s végül a világ
sokkal idegenebbé lesz, semhogy fel tudna világosítani az életünk
értelme felől. Miután így a dolgok visszautasítják, az ember önmaga felé
fordul és megvizsgálja a saját lelkét; úgy tünik fel, hogy életének, ha
valahol, hát itt kell czélt és utakat találnia. Az ilyen kisérlet
azonban hamar meggyőzi arról, hogy az élet a világtól való elszakadás
által mindjobban elszegényedik és végül belső ürességbe esik össze. Így
tehát a szakadékot valamikép át kellene hidalni, a világ és a lélek
közti ellentétet valamikép ki kellene egyenlíteni; ehhez azonban az élet
jelentékeny továbbképzésére, saját nagygyá és szélessé válásunkra volna
szükség. De hogy lehetne ezt elérni és hogy állíthassa helyre az ember
önmagából kifelé azt a kapcsolatot, a melyet az élet továbbhaladása
felbontott! Igy a kérdés mind tovább sodor a kétségbe, a kétség a
tagadásba.
A megzavarodás és a tapogatózó keresés ez állapota láthatólag a jelenkor
helyzete. A bizonytalanság nevezetesen abban nyilvánul, hogy életünkből
hiányzik az uralkodó központ, a melyből nézve sokfélesége áttekinthetővé
és egy egységbe foglalhatóvá válna, így tehát az egyén szempontjából
kérdezni sem lehet az értelmet és értéket, még kevésbbé lehet kielégítő
feleletet találni. Arra való kisérletekben, hogy az életnek egy ilyen
középpontot adjanak, ebből sajátlagosan alakítsák az életet, a
jelenkorban egyáltalán nincs hiány, de már maga az is, hogy több ilyen
kisérlet van, csak arra való, hogy a zavart még jobban fokozza. Sőt ezek
a kisérletek annyira eltérnek és annyira ellentmondanak egymásnak, hogy
alig van, a mi a mai emberiséget annyi meghasonlásnak teszi ki, mint az
élet egészére való fáradozás. Mindenekelőtt a régebbi és újabb
gondolkodásmód ellentéte az, a mi a gyökértől fogva minden elágazásig
szétszaggatja az életet: evvel értelmét és értékét is homlokegyenest
eltérően értelmezi. A régebbi gondolkodásmód, a melyet a vallás és egy
ideálkultura képvisel, egy láthatatlan, csak a lelki szem számára
meglévő világot tesz az élet főszékhelyévé s a közvetlen létet ennek a
világnak világosságába és szolgálatába helyezi. Hogy ez a lét az ilyen
vonatkozásokon túl önmagában minek hiszi magát és mire tartja magát
képesnek, arról itt ha nem is mint közömbös, de mindenesetre mellékes
dologról szólnak. Másfelől aztán az új gondolkodásmód teljesen az érzéki
léthez akarja lánczolni az életet és a saját eszközeivel akarja fölérni;
ennek a létnek minden túllépése üres agyrémnek tünik fel neki. Mind a
két gondolkodásmód hatalmas hatással nyomul ránk és tökéletesen
ellenkező irányba vonz minket: ideáljaink és értékbecsléseink túlnyomóan
a régebbi, érdekeink és munkánk pedig az újabbi gondolkodásmód szerint
valók. A ki a kortársak közül teljes tökéletesen tudja az egyik irányt
követni, a ki azt hiszi, hogy elvetheti akár az újat mint elfajzást,
akár a régit, mint valami teljesen kiélt dolgot, annak számára könnyű a
dolog, az túl van minden kételyen. Az ilyen tagadással szemben azonban a
kulturmunka magaslatán fenmarad az a meggyőződés, hogy mindegyik
gondolkodásmódban vannak igazságok, a melyekről alig lehet lemondani,
hogy tehát a kettőt valamiképen ki kell egyenlíteni. Hogy azonban az
ellentét szemmellátható merevsége mellett mikép történjék ez, azt nehéz
átlátni; egyelőre ez ellentét hatalma alatt maradunk s az egyik oldalról
a másikra ide-oda hányódunk. Minden mozgásból és nyugtalanságból azonban
végül a bizonytalanság és üresség érzése támad, a mely megbénít minden
fölfelé-törekvést s ezt nem lehet elkerülni, ha buzgó foglalkozás
daczára a lét külső felén nem eleveníttetik meg és nem mozdíttatik elő a
munka által az embernek valami egésze. Ennek felel meg az a tény, hogy
korunk minden bámulatos eredménye és szakadatlan haladása daczára is
híjával van valami biztos és vidám életérzésnek, hogy mindezek a sikerek
nem segítik valódi örömre, nem különben hogy a mai ember az egésznek
mérlegelésekor keveset szokott tartani magáról és a mindenségben való
helyzetéről. Micsoda fordulat következett itt be szemben a 18.
századdal, mely bár oly sokkal erőtlenebb volt nálunknál, mégis teljesen
el volt telve az ember nagyságával! A mennyire bizonyos, hogy korunk
hatalmas feladatának megoldásához örömteljes életkedvre van szükségünk,
ép oly kevéssé tudjuk magunkat az élet értelmének kérdése alól kivonni s
ép oly szükségszerűen fog ez a kérdés mindinkább elébe nyomulni az
összes egyes kérdéseknek. Végre is az emberiség és az egyes ember itt
szellemi valójának fentartásáért küzd; az ilyen kérdés ideig-óráig
háttérbe szorítható, végleg azonban nem lehet felhagyni vele, mennél
jobban elhanyagolják, annál elemibb erővel fog megint fölemelkedni.
A fő nehézség abban rejlik, hogy itt nem áll fenn semmiféle szilárd
tényállás, a mely minden véleménnyel és magyarázattal szemben
változatlanul megáll, hanem az élet maga is folyamatban van, különböző
módokon foglalható össze és az összefoglalás módja szerint nagyon
különbözőképen alakul. Ily módon nemcsak a képek, hanem maguk a
valóságok is elütnek egymástól; az itélet arról, hogy az élet átlagában
mi menjen lényeges vagy mellékes, előmozdító vagy ártalmas számba, a
konczentráczió különbözősége szerint gyökeresen különbözően hangozhatik.
Ennek megfelelően a mai meghasonlásban nem annyira életképek, mint
inkább életvalóságok harczolnak egymással, egyáltalán nem csak a
magyarázat, hanem az élet maga is meg van hasonolva s ezzel el van
döntve az is, hogy a meghasonlás áthidalása nem valami fogalmakkal való
kimagyarázás, hanem csakis egy új élet felé való előhaladás útján
valósulhat meg, a mely új élet nagyobb mélysége és szélessége által
fölébe emelkedik az ellentéteknek. A mi a jelen mozgalmainak különös
fontosságot és feszültséget ad, az épen az, hogy egy új élet felépülése
van bennük kérdésben; ez persze bizonyára nem történhetik máról
holnapra, hanem egész nemzedékek munkájára van hozzá szükség, de azért
annak, a mi ma az előkészítés és alapvetés czéljából történhetik,
semmíkép sem kell elveszni.
A mennyiben innen nézve a tudomány munkája úgy tünik fel, mint egy
szélesebb körű mozgalom egy darabja, nagy értéket nyer annak szem előtt
tartása, hogy mi hat el mihozzánk is a mult és jelen egyesítési
kisérleteiből, élet-szintéziseiből. Mert ezeket a szintéziseket nem
lehet mint merő képeket félretolni; vállalkozásuk, hogy minden életet
magukhoz vonzanak, sajátságos kifejtésben mutatja az emberi képességet,
megmutatja a dolgok ellenállását is s mind a kettőből együtt maradandó
értékű tapasztalatokat keletkeztethet; ezek a szintézisek aligha
egyesíthettek volna annyi lelket és aligha hatolhattak volna be olyan
mélyen az emberi dolgokba valamiféle igazság-tartalom nélkül, e
kisérletek kritikai áttekintése összefoglalhatja a tapasztalatokat és az
igazság-elemeket s élesebben és érthetőbben ismertetheti fel a probléma
mai állását, mint a mennyire egy zavaros összbenyomás engedné, sőt
hathat abban az irányban is, hogy megmutassa az irányt, a melyben az
élet egy továbbképzése, egy új önkonczentráczió keresendő. Hogy egy ily
keresésnek van-e kilátása sikerre, e felől csak az élet saját mozgása és
tapasztalása dönthet; az előrenyomulás első feltétele az, hogy még
további lehetőségeknek legyen bennük megvetve az alapja, hogy az élet ne
merítette légyen ki mélységét az eddigi alakulásokban. De ha a mindenség
mindenütt élő folyamatban van, miért kellene épen nálunk embereknél
készen bezárva lennie a továbbhaladás lehetősége nélkül? Mindenesetre
nem maradhatunk nyugodtan állva ott, a hol ma vagyunk és nem várhatjuk
meg, mi lesz belőlünk. Mert az ellentéteknek, melyek működésben vannak,
mindjobban ki kell mélyülniök s az élet szellemi tartalmát mindjobban
szét kell őrölniök és el kell aprózniok; ha tehát nem akarunk belsőleg
mindjobban sülyedni, akkor előre kell törekednünk, attól a
meggyőződéstől vitetve, hogy itt szükségszerűségek hatnak, melyek
fölötte állnak nemcsak az egyes ember, hanem az egész emberiség
akarásának és vélekedésének. Bizva az ilyen szükségszerűségekben, fogunk
hozzá munkánkhoz.


A KOR VÁLASZAI.

A régebbi életrendek.

A vallásos életrend.
A különböző életrendek közül, melyek a mai emberért vetélkednek, még ma
is annak van a legnagyobb hatása, a melyet a vallás alkot. Ez az élet
alapviszonyává az egy a világ fölött álló szellemhez való viszonyt
teszi, a mely egyúttal az egész világon uralkodónak és azt áthatónak van
feltüntetve; a kereszténység ezt a viszonyt azzal határozza meg
közelebbről, hogy a világon uralkodó hatalom tökéletes erkölcsi lénynek,
az igazságosság és mindenekelőtt a szeretet szellemének van feltüntetve.
A vallásos életrend a vallást teszi meg az élet főtartalmává és egy
sajátságos gondolatvilág teremtőjévé; ez a fordulat azonban az emberi
lét súlyos megrázkódásaiból származott, olyan időkben következett be,
melyek saját tehetetlenségüket s nemkülönben a közönséges élet
semmiségét merev nyilvánvalósággal állították az ember szeme elé s
egyuttal eltöltötték őt mélységes vágyakozással egy jobb élet után. Igy
történt ez a mi nyugati kulturkörünkben azokban a századokban, melyeknek
mozgalmaiból a kereszténység végül mint győztes került ki; a vallás
utáni vágyakozásnak szenvedélyes tüze később enyhült és lehiggadt,
egyidejüleg lassankint egy vallásos életrend alakult ki, a mely az
évszázadokon és évezredeken át hatalmas hatással a mi korunkig ér és
igényeit ma is fentartja.
Ebben a vallásirendben az élet egyetlen feladata az abszolút és
tökéletes szellemhez való viszonyra van konczentrálva, minden egyéb
tevékenység csak az ehhez való vonatkozás és az ennek érdekében való
eredmény által jut értékre. Az ilyen energikus konczentráczióval
szorosan kapcsolódik egy merőben önmagában található, a világ minden
bonyodalmának fölötte álló bensőség; ez a bensőség felszabadít a külső
siker hatalmától és a fődolgot önmagában találja meg: megteremti az
emberek kölcsönös megértését lélekről lélekre és megteremti a tökéletes
együttérzés és együttélés lehetőségét, a legmélyebb alapú közösségből
kiindulólag szorosabban összekapcsolja az embereket, mint a mennyire ez
bárhol másutt megtörténhetik. Ez a vallási élet végtelen isteni
szereteten nyugszik, a szeretethez azonban hozzátársul egy erkölcsi rend
szentsége és az életnek minden bensősége mellett megmérhetetlen
komolyságot ad.
Ebben a kapcsolatban az ember önmagáról és életéről a legmagasabban
gondolkozhatott. Mint isten képére alkotott lény központjában állott a
valóságnak, körülötte mozgott a mindenség, a mit ő tett-vett, az döntött
az egésznek sorsa felől, döntött felőle örökre. Az egyes ember az isten
országának tagja volt e földön s neki kellett az egésznek tapasztalatait
készségesen felvennie, de egyúttal egy külön saját kört is alkotott és
önczél számba ment, az egésznek beteljesítéséhez, a melyből a legkisebb
résznek sem volt szabad elvesznie, hozzátartozott az ő döntése is.
Ebből az életből nem hiányoztak a gondok, bajok és szenvedések, a
követelmény magassága és az emberi kör merev konfliktusai
megakadályoztak minden a szó közönséges értelmében vett jólérzést és
boldogságot. Sőt a szenvedés és bűn súlya itt egyelőre inkább
fokozhatónak, mint csökkenthetőnek tünhetett fel. De a vallás alapvető
tapasztalata, a nyomasztó bűntől való szabadulásnak és egy új élet
teremtésének tapasztalata fölébe emelte az embert a harcz és nyomor
egész körének; a szeretet és, kegyelem útján eszközölt megegyezés
istennel részt juttatott neki isten tökéletességéből és túláradó
boldogságából. Ha egy idegenszerű világ ellenállása megmaradt is, ha egy
új élet megnyilása csak most éreztette is erejét, kételyekbe ejteni és a
törekvést megbénítani nem tudta. Feladatainak nagyságát tekintve nem
volt könnyű élet, a mi itt keletkezett, de egy mozgalommal tele és
biztos összefüggésű élet volt, nem volt hiábavaló élet.
A vallási világrendszer így hosszú évszázadokon át uralkodott az
emberiség széles körein, egyéneket és népeket szorosan összetartott,
megszámlálhatatlan lelkeket mélyen felrázott és mélységes békét szerzett
nekik. Míg itt egy isteni lény lép be az ember körébe és új világot
teremt a réginek talaján, merev ellentétek támadnak és a közéjük került
élet kiragadtatik minden nyugalmából. Az isteni magasan a világ felett
álló fenségében és egyúttal a legközelebbi lelki közelségben, a
mondhatatlanul kicsiny és mégis istennel való lényegbeli egyesülésre
hivatott ember, szeretet és félős tisztelet, szelídség és komolyság
egymással szorosan összekötve, mély sötétség és ragyogó fény, nyomor és
boldogság egymást kölcsönösen fokozva, mindebben egy drámai feszültség
és szakadatlan mozgalom, mely legelőször ad a léleknek valóságos
történetet s ezt a történetet teszi minden valóság középpontjává;
mindezen keresztül a lenyügöző vágy a szeretet és örökkévalóság után,
olyan élet, mely a hitben és reményben minden jelent messze túlszárnyal,
a mely azonban legmélyebb gyökerében az örök igazság világában való
elhelyezettséget tartalmaz. Ilyen mélységet és bensőséget az élet semmi
más helyen nem ért el.
És mégis ez ellen az élet ellen, nevezetesen pedig kizárólagossága ellen
közel fekszik egy ellenmondás. Az egész a legközelebbi világgal való
szakításból keletkezett, az emberiség az ókor vége felé nem egy szomorú
tapasztalat révén elvesztette hitét önmagában és képességében, nem
talált többé magas czélokat a legközelebbi létben, úgy látszott, csak
egy új világ felé való fordulás óvhat meg a szellemi elsivárodás és
megsemmisülés ellen. Igy tehát az ember egész lelke odaadásával ragadta
meg ezt a világot és a lét teljes megfordulása ment végbe, a hit világa
vált az élet főszinhelyévé, a látható világ ellenben az idegenbe
szállott alá. Ez csak addig maradhatott vitathatatlan, a meddig az a
vágyakozás egy új világ után megtartotta lenyügöző erejét; meg kellett
inognia, a mint az újkor feltámadásakor az emberiség ismét örömteljes
önbizalomra emelkedett és egyúttal a legközelebbi világ friss vonzerőt
nyert; ekkor a törekvés és munka mind jobban a környezet felé fordult,
az élet legfőbb feladatát e környezet alávetésében és az e közben beálló
erő-fokozódásban látszott találni, ez a világ ekkor mindinkább szellemi
hazájává is lett az embernek. Mialatt így a világmunka feladatai tarka
gazdagságukban és mámorító sikereikkel elfelejttették a lélek állapota
miatti gondot, a vallás helyzete teljes tökéletesen eltolódik, az élet
középpontjából mindinkább kerületébe szorul és küzdenie kell egy
következő ellenmozgalommal, melyet csak a kicsinyes gondolkodásmód róhat
a merő egyének fenhéjázásának és hitetlenségének rovására. Külsőleg a
vallás tanítási tartalma elleni meggondolások állottak előtérben; ezek
nevezetesen a természetről és a történelemről alkotott kép tökéletes
megváltozására hivatkoztak, melyet az újkor hajtott végre. Ezek a
meggondolások azonban elviselhetők vagy háttérbe szoríthatók lettek
volna, ha az élet sértetlenül megőrizte volna régi magvát és a régi
hitet; a környezet ellentmondása akkor a hit daczos öntudatosságát még
fokozhatta volna is. (Credo quia absurdum). Veszedelmessé ezeket a
támadásokat csak a vallás saját gyöngesége tette, alapvető
tapasztalatainak elhalványodása, az emberiség életérzésének átfordulása.
Ilyen megváltozott helyzetben teljes hatásra jutott az is, a mi
kezdettől fogva ellentmondott a vallásnak, valamint az is, a mit a
modern kultura állított vele szembe, minden kétség és minden aggodalom
kész meghallgatásra talált. A támadás egyelőre a vallásnak és
életrendjének egyes oldalaira és egyes igényeire szorítkozik, csakhamar
azonban a vallás egésze ellen fordul és egyuttal a vallási életrend
mindennemű lehetősége ellen. Ezt mint túlságosan szorosat elvetik és egy
minimális kulturát követelnek helyette, a vallás, úgy látszik, csak mint
egy szélesebb élet egy darabja őriz meg valamely igazságot és fejthet ki
valamely tartalmat; gondolatvilága anthropomorph számba megy és egyúttal
az ember és isten lényegbeli egységgé válásának alapgondolata mint
lehetetlen utasíttatik vissza; a valóságnak két birodalomra való
széthasadása eltévelyedésnek tünik fel és félszegségnek tetszik, hogy az
életnek nem a jelen előmozdítása, hanem egy eljövendő lét előkészítése
tétetik főfeladatává. Végül ennek a gondolatmenetnek a számára az egész
vallás az emberi képzelődés művévé válik, birodalma merő illuziók
szövevényévé, árnyak és álmok birodalmává.
Az ilyan tagadás bizonyára erélyes ellenállásra talál és ha nem is a
vallásos életrend, hanem legalább a vallás joga mellett sokan
erőteljesen kardoskodnak. De ennek a tagadásnak szüntelen terjedése
ellentmondhatatlanul mutatja, hogy a jelen széles körei már többé nem
tudnak a vallás ható erőibe elhelyezkedni, hogy ők és világuk ezektől
bensőleg idegenekké, sőt érthetetlenekké váltak. És azt sem lehet
tagadni, hogy a vallás oldalán minden buzgó tevékenység mellett is ma,
legmélyebb alapjában véve, kevés vezető és előreható alkotás áll. Ma
keveset érzünk a vallás fölemelő, megerősítő, istenit és emberit
egységesítő tartalmából. Sőt inkább ma a vallás messzemenőleg
alávettetik a merő ember czéljainak és leszállíttatik ezeknek
szinvonalára; így van az, mikor a hatalomra való akaratnak, de akkor is,
mikor a merő érzelmi felindulásnak kell szolgálnia. Ilyen megrázkódások
és ilyen kételyek közepette a vallás nem adhat többé szilárd támasztékot
az embernek, nem uralkodhatik az életen, nem határozhatja meg értelmét
és értékét. Hogy adhatna biztos feleletet az, a mi maga is kérdéssé
vált?

Az immanens idealizmus életrendje.
Egy immanens idealizmus, mely egy ideális kultura felépítésével
évezredek óta többnyire barátságos kiegészítésül, néha azonban éles
ellenhatásul kiséri a vallást, azt hiszi magáról, hogy el tudja kerülni
a vallás bonyodalmait a nélkül, hogy az élet mélységét csökkentené. Ez
is főképen egy láthatatlan világba állítja az életet, ez a láthatatlan
világ azonban nem úgy tünik fel, mint valami az érzéki lét mellett levő
és ettől elválasztott birodalom, hanem mint saját magának támasztékul
szolgáló oka, saját megelevenítő mélysége; ez az életrend azzal a
meggyőződéssel áll és bukik, hogy a mindenségnek van ilyen a külső szem
számára elrejtett mélysége, hogy ez egészet képez és belső életet él
benne. Az ideálkultura az embert szorosan összekapcsolja a mindenséggel,
de egyuttal sajátos munkát és megkülönböztetett állást tulajdonít neki.
Mert az ember alatt levő világ úgy tünik fel, mintha öntudatlanul és
megkötötten élné életét és az egészet hordozó erő nem válik az egyes
hely számára élménynyé; ez történik azonban az embernél, a ki az
egésznek gondolatát gondolja, így tehát őbenne emelkedik a világ először
teljes világosságra és szabadságra. Ez azonban nem történik az embernek
saját döntése és elsajátítása nélkül, saját munkája és előrehatolása
nélkül; ezen a bizonyos ponton a világ haladása az emberen mulik s ő a
saját cselekvésével azt remélheti, előmozdíthatja az egésznek állapotát.
Ez az életrend kiválóképen a belső és a külső, a láthatatlan és a
látható világ ellentéte körül mozog. A belső, az élet tulajdonképeni
hordozója, meg kell hogy ragadja és átlelkesítse a külsőt, egyúttal
magának is szétfoszló körvonalból kialakult alakká kell előrehaladni.
Igy keletkezik egy szellemi tevékenység, a mely a mindent megokoló
világelmétől hordoztatva, szemben a szunnyadó természettel és az értelem
nélkül való mindennapi élettel lényegesen új életet teremt, a szellem
egy birodalmát, a mely a benne levő igaz, jó és szép útján az embert
belső közösségbe juttatja a nagy világgal és módot ad neki, hogy ennek
egész gazdagságát és nagyszerűségét átélje. Az ilyen életnek nincs
szüksége rajta kívül eső jutalomra, nem szolgál más czélokra, hanem a
saját értelmét a maga kifejtésében, örömét pedig saját maga
szemlélésében találja, szüntelenül kifejtve hatását biztosan és
szilárdan nyugszik saját lényében.
Ez élet fő hordozói a művészet és tudomány, mind a kettőt abban a
magasrendű értelemben értve, hogy a meglévő helyzet felfordításával a
teremtő okok birodalmába helyeznek minket és tulajdonunkká teszik a
világ mélységét. Mindenütt iparkodnak a homályt eloszlatni, a merevet
megtágítani, a szétszórtat összekapcsolni, az ellentéteket
kiegyenlíteni, az egészet lélekteljes harmoniába juttatni és a szépet, a
mely önmaga által tetszik, minden merőben hasznos fölébe emelni. Ez
olyan élet-alakítást eredményez, a mely a vallásétól lényegesen eltér. A
vallás inkább az ellentétek kiélesítésére, az ideálkultura enyhítésükre
czéloz; amaz lehetőleg egyetlenegy pontra koncentrálja az életet, ez
szélességének és tágasságának áthatására irányul, amaz az érzületet
teszi előtérbe, ez erőteljes cselekvést követel; amaz inkább az ember
gyengeségénél és semmiségénél időzik, ez az erejénél és nagyságánál,
természetesen azt az embert értve, a ki a világegyetembe beleilleszti
magát és belőle merít; amaz az élet igenlésére való utat csak nehéz
megrendülésen és kemény tagadáson át találja meg, emez azt hiszi,
azonnal végrehajthatja merész fölszárnyalással. Lehet, hogy ez az
ellentét csak egy tágabb élet különböző oldalait és fokozatait
tartalmazza, melyeknek ki kell egymást egészíteniök, egyelőre azonban
nem látjuk azt a pontot, a melyben egyesülnek.
Az immanens idealizmus különösen fényes kifejlésre jutott a görög élet
tetőpontján, azóta is fenmaradt mint sajátságos áramlat és mind újra
megerősödött, hozzánk legközelebb Goethe életének művéből szól hozzánk s
az emberiség szellemi vagyonának lényeges része.
Azzal az igénnyel azonban, hogy az életet vezesse és értelmét
meghatározza, az immanens idealizmus nem járt máskép, mint a vallás:
alapja megrendült, alapvető élménye elhomályosodott és meggyengült; így
tehát ellenséges hatalmak kerekedtek felül és elűzték ezt az
életalakítást a lét központjából. Hogy a valóságnak megvan a mélysége és
hogy az ember erejének teljes latbavetésével belehelyezkedhetik ebbe a
mélységbe, ez a kor átlaga számára nem kevésbbé kétessé vált, mint a
vallás alapvető igazságai. Az immanens idealizmusnak mindig nagy
veszedelme és fáradsága volt állításának magasságát megőrizni. Nagy és
az életet betöltő alkotáshoz csakis bizonyos időpontokban jutott, csak
az emberiség ünnep- és vasárnapján, mikor a sors valami kedvezése a
világtörténelmi élet nagy feladataival nagy egyéniségeket hozott össze;
fenkölt alkotásban lett ilyenkor a láthatatlan világ megvilágosító
igazsággá és az élet biztos támasztékává, ilyenkor megnyerhette az ember
egész erejét és saját lénnyé válhatott számára.
Azok a heroikus idők azonban elmúlnak és a mindennapiság gyakorolja
jogát, az élet elveszti feszültségét és egyuttal ellenálló erejét is
mindennel szemben, a mi amaz alakításnak ellenséges; a külvilág
merevsége, az átlagos emberiség csekély szellemi mozgékonysága, a
társadalom esztelensége, szenvedélye és képmutatása kerekedett fölül és
amaz ideálkulturát a lét átlelkesítésével és megnemesítésével együtt úgy
tünteti fel, mint valami ráadást, egy másnemű élet kisérőjét és
szegélyezését.
Ha ilyen fordulat által az ideálkultura saját tevékenységből és
tapasztalásból rámaradt kincsek merő elsajátításává, továbbvitelévé és
élvezésévé válik, akkor a szellemi alkotás elkerülhetetlenül merő
műveltséggé laposodik; az ilyennek is megvan a maga értéke, de nem
mozgatja meg kellően az élet mélységeit, mindig abban a veszedelemben
forog, hogy merő élvezet dolgává válik és tetszetős piperével csak úgy
túlcsalogat az emberi lét mélységein. Annyiban is könnyen eshetik az
őszintétlenség hibájába, a mennyiben nem annyira az egyén saját
kivánsága, mint inkább a környezetre való tekintet, a társadalmi
együttlétben való érvényesülni akarás vonz hozzá, a látszat ilyenkor
túlnyomóvá lesz a valóság fölött, sőt el is feledteti. Mindent összevéve
a műveltség másodkézből való életnek tünik fel, ez pedig semmikép sem
adhat létünknek értelmet és értéket.
A mit a dolgoknak ez a fordulata bonyodalmul magában rejt, az további
megerősödést nyer a jelen sajátságos helyzet által. Egyelőre a vallás
megrendülése is az immanens idealizmus gyöngítésére szolgál. Mert ennek
meggyőződése a mindenség mélységéről és egy láthatatlan világ hatásáról
csak a vallással való kapcsolatban nyert az emberiségben szilárd talajt
és abban, hogy a vallás az életet fölébe emelte minden látható létnek;
ha a vallás összeomlik, vagy csak gyöngül is, akkor az ideálkultura is
elveszti biztos helyzetét az életben s mélységéből mindinkább a
felszínre szoríttatik. A vallás gyöngülésében azonban ma semmikép sem
lehet kételkedni. Azután az újkorban a külvilág olyan önállóságot nyert,
mint még soha és az exakt tudomány munkája mindinkább kiűzött belőle
minden lelki elemet, egyúttal a feladatok túláradó gazdagsága tünik fel
benne, melyek az ember erejét vonzzák és lekötik; ezt a világot
megmérhetetlenségében belülről leigázni és egy láthatatlan élet
szolgálatába vonni mindinkább lehetetlennek tünik fel. Az is ebben az
irányban hat, hogy a modern kutatás az ember szellemi szervezetének
különállóságát és megkötöttségét erősen előtérbe fordítja; életünk és
törekvésünk szerinte meghatározott korlátok között látszik feküdni, a
melyek tartósan megakadályozzák, hogy az ember részt vegyen a mindenség
életében. A modern subjektum fejlődése kiragadja az embert az örökölt
kapcsolatokból és mintegy idegenül állítja szembe a világgal; ilyen
helyzetben hogy akadhasson szellemi alkotás, a mely nekünk aláveti a
létet és a mindenség mélységéből merítteti életünket?
Igy tehát az immanens idealizmus életrendje magasztos művészetével és
tudományával ma nem kevésbbé meg van rendülve, mint a vallás, a
megrendülés csak azért érzik kevésbbé, mert nem egyenes ellenhatásban,
hanem lassanként való ellankadásban és elhalványodásban megy végbe. A
hogy az immanens idealizmusban nincs meg a vallás merészsége, ép úgy a
körülötte való harcz sem támaszt olyan hatalmas szenvedélyt. De itt is,
mint ott is ugyanahhoz a végeredményhez jutunk: olyan élethatalmak,
melyek évezredeken át vezették az emberiséget és életének értelmet
adtak, elvesztették szilárd gyökerüket a mai ember tudatában, inkább a
lusta megszokás tartja fenn őket, mint eredendő alkotás. Csak a
mindennapiság ügyeibe való belebonyolódottságunk és a részletekkel való
túlnyomó foglalkozásunk láttatja át vagy legalább halványan érezteti
velünk, hogy micsoda szörnyű dolog megy nálunk végbe. Avagy nem szörnyű
dolog-e, ha a czélok és javak, a melyek kiküzdésére évezredek legjobb
erőiket rátették és a melyekért elmondhatatlan áldozatokat hoztak, most
már illuziókul tünnek fel, ha a sokáig tisztelt istenek most bálványokká
nyilváníttatnak, ha az emberi törekvés eddigi főiránya mint tévelygés és
agyrém tünik fel? Nem szabad húzódoznunk ennek az átalakulásnak az
elismerésétől, ha az igazság parancsolata úgy kivánja, de csak felületes
érzület tud könnyen és örömest szakítani mindennel, a mi eddig értékes
számba ment, csak az nem veszi észre, hogy ilyen sok évezreden át való
teljes eltévelyedés megismerése meg kell hogy rendítsen az emberben
minden hitet az igazságra való képességében.

Az újabb életrendek.

A közös alapvetés.
Bármily súlyosnak vesszük is a jelen szellemi megrázkódását, nem