Az élet diadala: Novellák - 4

Total number of words is 4025
Total number of unique words is 2005
27.1 of words are in the 2000 most common words
38.8 of words are in the 5000 most common words
44.6 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
valami haszontalan meddőségben. A melle sem pihegett szabályosan, a női
fölindultság megható és bájos ritmikájával, mely az emlőket magával
vonja. De fölzihálva, amint elfojtotta volna a fuldoklását, az egész
kebel konfuzus vonaglásokat végzett lökésszerű apró görcsökkel, valami
láthatatlan seb fölött. És a két térdét keményen összeszorította. És az
egyik lába taposta a másikat, keresztbe.
Mi volt még itt élet, remény, jövő, fiatalság ebben a fullasztó
krizisében, amelyben a multakat úszta föl, mint egy folyót a folyása
ellen – ha lehetne azt! Elveszve vergődött, a fölidézések holt és lázas
kavargásában. Mindent akart tudni, hallani, élvezni, keserűn. És félig
ájultan már, alig leplezte többé mért volt itt ma este, mért jött, mért
helyezkedett el itt ebben a magányos sarokban, mint egy őrszem, mint egy
áldozat, mint egy szfinksz, aki az önöntitkára kíváncsi, ostoba, zord és
monumentális kirendeltségére egy sivatag közepén. A saját életére, a
saját sorsára, a saját különleges nyomorára volt kíváncsi s míg átadta
magát ennek a szándékos martiromságnak, valami ellenséges ragaszkodással
csüngött az ember ajkán és akarta, hogy beszéljen. Földúlva, minden
fogékonyságát mintegy tűhegyeken tartotta ébren. A szemével is
hallgatott, tágra nyílva a könnyek opálján át. Az orra is megnyult a
vonalak mesteri finomságával, a cimpák kitárulva, szinte szagolták a
szavakat, fölszítták a hangot s az árnyalatokat, hogy semmit el ne
veszítsen belőlük, valami marcangoló vággyal, hogy jól megértsen
mindent, az érzékei teljes fölfeszültségével. Afféle hallgató extázis
volt ez, a kínzó figyelmesség oly szélső és megriadt fokán, hogy már-már
gyönyörnek tetszett, valami elirtózott kéjnek a fájdalomban.
Óh, a másik, kissé ijedten, ez az igazság, nem is remélte ezeket a
túlzott hatásokat. Nyilván kevesebbel is beérte volna. Elunottan ez
este, egy nagyrészt ferde és közepes társaságban itten, kissé mellőzve
is, amit szeretett különben, a magában élő ember álmatag
szenzualitásával kutatott némi fagyasztott örömök után s titkon kileste
magának ezt a különös fiatal hölgyet, mint egy jeges narancsot az asztal
gyümölcsdíszéből. Elkerülve és ugyanakkor magához is csábítva s
ingerelve, a tudatos közöny oly könnyed és mesteri játékával siklott el
fölötte az egész est folyamán, hogy csakugyan úgy tűnt, mintha regényes
jelentőségéről, egész szomorú női celebritásáról sohasem hallott volna.
Mintha sejtelme sem volna róla, honnan jön és kicsoda. De sőt raffinálta
a maga tájékozatlanságát a mindenféle homályos és szubtilis célzatok
művészi méreghintésével, nagy horizontok hirtelen fölszaggatásával és
gyors elhomályosításával, ezernyi idegszál röpke megráncigálásával,
melyek mind a nőt fűzték le olthatatlan emlékezésekhez. Óh, a nő, mint a
báb, járt, forgott, vonaglott és lihegett e dilettáns készség műélvező
mechanikáján, fölháborodva, engedve, elkábulva s reménykedve s végül
mégis csak lehullva, mint a madár a kígyó torkába, elbűvölten néhány
csepp vér szagától, mely a Mándy Kázmér homlokából folyt.
Most hát itt volt S. doktor, igen finom fiatal ember, ahol lenni akart,
bárha kevesebb effuzióval. Ösztönszerű előkelősége némi szánalmat is
érzett, noha abban a metódusban, amelyet itt követett, aligha volt egyéb
gonoszság annál az emberi jóindulatnál, mely bizonyos magyarázatokkal és
tévhitek tisztázásával óhajt segíteni még egyre vérző lelki sebeken.
– Itt mindenki mást hitt és mást képzelt, mint ami történt, aranymadár,
– fordult a nőhöz azzal a spontán bizalmassággal, amit az inkognito
megenged – sőt még ma is mást hisz mindenki, mert a halottak, bár nagyon
gyorsan mennek, mégis csak megállanak valahol. Mert velök számoljuk az
élőket és rajtuk ítéljük meg őket. És még valami, ami egészen bizonyos:
aki meghal önként, az életnek fordul teljes arccal s nem annak, amiről
fogalma nincs. Itt volt valami elképesztően nagyszerű a Mándy Kázmér
halálos elhatározásában. Én azt hiszem, hogy lelkesedésből lőtte agyon
magát.
A fiatal nő kábultan emelte föl átázott arcát a könnyekben.
– Lelkesedésből? – dadogta s öntudatlan kiásta és kifacsarta magának e
szó teljes értelmét és minden titkos vonatkozását, azzal a gyötrő
igyekvéssel, amit mindannyian éreztünk már, mikor bizonyos életbevágó
dolgaink egész szédületét egy hitvány szó fogyatékos
kifejezőképességében próbáltuk megérteni. Ő sem ment semmire, szegény
fiatal lélek, aranymadár és csak várt, fölkínozva.
– Csakhogy ez nem olyan egyszerű, hogy készen kapja az ember – folytatta
S. doktor. Látja-e még olykor, bár eltünedezve, ezt a gyönyörü Mándy
Kázmért meggörbült háttal s látszólag megrogyva, kiélten és kizengve,
hogy aztán hirtelen kiegyenesedjék s lobogjon, mint egy fáklya? Festő és
földbirtokos, bohém és úr, független és leláncolt bizonyos beteges
hallucinációkhoz, fagyos és forró és önönmagától részeg: valami isteni
megbélyegzettség fénylett rajta, mint a sors pergő gyöngyszemeinek
sápadt oriense, hogy költőiesen szóljak, valami nagy vonás, mint egy
Tintorettón, hogy még színesebben fejezzem ki magam. Amint jött-ment,
véknyan és soványan, mindenki tudta, micsoda bivaly, micsoda régi
bíboros egy fölvirágzott dekadenciában, minden vágyakon marcangoló,
minden kéjekben túlzó, kegyetlen, ötletes, vérivó s királyi. Voltak
napjai, mikor elernyedetten, mint egy megsebzett párduc vonszolta magát,
a tekintete elepedt és zöldes fénylésével, amit nem lehetett megfogni s
amiről csak álmodni lehetett. Máskor húsz évesnek tünt, az áprilisi
virágzás minden üdeségével, mint egy feslett cherubin, valami titkos
megromlottsággal ebben a keserű fiatalságban, amelyet minden titka,
minden mámoros érzékisége, az élethez s a gyönyörhöz tapadó minden hite
és hűsége úgyszólván átvilágított a vonásaira vetített mártir-öröm
fájdalmassággal. Különösen a homloka virult, a két halántéka tiszta
fénylésével a szemöldökök finom vonala fölött, szinte egyazon
hosszúságban a pillákkal s a két szem, a legbecsesebb, amit emberi arcon
láttam valaha, azokban a szürkés-zöld nedvekben úszott, amit talán csak
Romney tudott visszaadni egynémely skót mágnásról festett portrait-in. A
száj derűs volt, mohó és kérlelhetetlen, az ajkak végének omlatag
hanyatlásával, egy ájult és megtépett száj, mint egy külön élet, mint
jajveszéklő skarlátja, bár színeveszetten, az egész arc haloványságának.
De főleg a nyakának voltak hallatlan üdeségei, nőies hajlékonyságai,
ingerlő s izmos teltségei, a bőrfelület márványszerű simaságával és
kéjesen friss szagával. S olyan két keze volt, mint egy pápának,
haldokláskor.
– Óh, a keze! – rebegte a fiatal nő azzal a pillanatnyi
ellelkendezéssel, mely lázas szerelmek minden elmult gyönyörét, minden
emlékét s minden fájdalmát egyetlenegy lehelletben szívja vissza magába.
Aztán, úgy látszott, nem bírja tovább. Hirtelen elszántan előre siklott
a széken, nyulánk formáinak teljes kiválásával a ruhája vékony selymei
alatt, melyek heves mozgásában megfeszültek a testén.
– Hát Árvay Tesszát ismerte…? – kérdezte elfúlva s azzal a női
vakmerőséggel, mely mindent megkockáztat.
– Óh, várjon csak – felelte a fiatal ember, hasonló vakmerőséggel s
valami sötét emlékezést szinlelt. – Hogy mondta e nevet? – kérdezte
angyali tájékozatlansággal.
– Árvay Tessza – ismételte a fiatal nő tagolt és heves hangsulyozással,
hogy megtöltse ezt az öt szótagot egy egész sulyos élet tartalmával.
– Óh, hogyne! Várjon csak. Ez volt a Mándy Kázmér híres szerelme.
– No, lássa! – mondta élénken a nő.
– Mit lássak? Engem, bevallom, a nő alig érdekelt ebben a pályafutásban.
A nő, Corneille óta, minden tragédiában egyforma. A nő csak önmagának
él, mint az állat. Mit jelent az: egy nő!? A nő csak egy hatás itten. A
nő, az egyetlenegy pillanat.
– Egyetlenegy pillanat – ismételte elbódultan, valami titkos értelmeket
keresve e szavakban nyugtalan női ösztönével.
Egy percig várt. Aztán hozzátette, a homlokán végigsimítva, a szőke
haját sepergetve:
– Én nem tudom. Senkisem tud semmit – sóhajtott föl meggyötörve és
alázatosan. – Mégis csak egy nőért halt meg, szegény ragyogó
szerencsétlen.
Akkor sokáig hallgattak. A szomszédos ebédlőben még mindig kártyázott
egy hősi társaság, de már felére fogyva s az előbb még élénk hangok
föltünő és jelentős decrescendójával. A másik terem üresnek látszott, a
bútorai kivilágított magányával, mint egy szinpad, ahol még senki sincs.
De a lenyomott zsöllyék homorú mélyedéseikkel jelezték elbúsultan, hogy
csak nemrég ültek bennük s micsoda súllyal! Az ablak alatt egy-egy lépés
zaja kopogott a járdán. S egészen messziről, egy távoli csengés
elszűrten jelezte az első villamost.
Micsoda vágya támadt ekkor bizonyos szomorú vallomásokra, micsoda
kiáradó és kegyetlen vágya, amint el is fojtotta rögtön! Mi célja is
lett volna közismert régi dolgok ellamentálásának, mi célja? És akkor
csak ült, mozdulatlan és egészen egyedül. És csendesen feloldódott
magában, az emlékeiben, a fájdalmában s úgy hallgatott, mintha fürdött
volna intimus bezárkózottságában, intimus önsimogatásokkal, egy
szomszédos tükörből merengve el magán, mint ahogy egy másik életből
nézne vissza az ember.
– Igaz is, – mondta egyszerüen – miért is érdekelné a nő, hát érdemes?
Akkor S. doktor rögtön felelt.
– Hát egyszer csak Kázmér eljött hozzám s azt mondta: «Van itt egy igen
furcsa leány, bolond, elszánt és sebes, mint egy zebra. És egészen
szőke. Mert az arca is szőke a haja fényétől. És csak a két szeme olyan
merev arany, mint a vadállaté.» – Másodszor ezt mondta, talán két héttel
később: «Árvay Tesszának hívják és én nem tudom, miért érzem úgy, mintha
már ismertem volna. Ez olyan kínzó és olyan gyönyörű. Mert mivel nagyon
rossz híre van, csakugyan azt gondolom folyton, hogy talán már egyszer
az én szeretőm is volt, még mielőtt éltem, valamikor.» – Mikor eljött
harmadszor, ezt mondta: «Az életem olyan pazar és dús, mintha tele
volnék aggatva szőlőfürtökkel belülről. Voltaképen olyan boldogtalan
vagyok, hogy elrémülve gondolok arra, hogy egyszer meg kell halni.» –
Végül ezt mondta: «Ez egy főispán leánya és mégis rettenetes híre van.
És mégis olyan magasról néz, amint jön a Váci-utcán, úgy fönn van a
levegőben a vadszőke fejével, mint egy jaguár egy háztetőn. Ez olyan nő,
mint a Vannozza, VI. Sándor idején. Nyilván ez az én időm is. Nézz
utána, mint híres okos. Mert én elveszem feleségül.» – Ez időtájt már
olyan dúlt volt, oly remegő és mámoros, hogy alig mertem beszámolni
neki. Híres okos! Csakugyan! De tartozom magamnak azzal, hogy bár
mindent biztosan tudtam, titkos nyomozások és információk után, mégis
olyan ijesztő kételyeim voltak, hogy soha egyszerű valóság nem tünt föl
ennyire komplikáltnak. Egy világért nem beszéltem volna. De ekkor ő,
igen csendesen és ájtatosan, az egész olvasót végigmorzsolta: «Az apja
meghalt korán, a főispán. Az anyja, valahol a vidéken, évek óta merev
combokkal ül egy karosszékben az ablak mellett és úgy néz onnan, kinyúlt
nyakkal fiatal gavallérok után, mint egy zsiráf két szem datolya után.
Van itt még egy idősebb leány, aki előbb ment férjhez, még pedig egy
katonatiszthez, aki azóta kvietált. Ezek Bécsben lak nak, valami
homályos boldogságban. Aztán van egy fiú is, a Pistu, híres kártyás és
amatőr-cigányprimás ha mágnások vannak jelen s aki szakított a család
dal. De azért ez van mint család. Már most Árvay Tessza. Egész kicsi
súlyos számlája van, holott tizenhétéves koráig nincs más adat róla,
mint hogy a táncosait halálra fárasztotta a tiszti mulatságokon, a
kőszegi kaszinóban. Csak ő táncolt s csak vele táncoltak. Valami furcsa
és enerváló módja volt a táncának, valami különös ámbra-szaga a
nyakának, szóval valami volt, amit csak ő tudott. Innen az a mohó és
dühös torlódás és tolongás körülötte, az az egész nagy, hangos gyűrű
uniformisokból a vékony s könnyed battisztruhája körül. Máskor, éjszaka,
az ablaka alá ráncigált cigányokat buzdították vidéki gavallérok tüzes
dallamokra s várták az apró fénycsóvát, egy gyufa lángját az ablak
mögött, amint az szokás vidéken. Aztán volt itt valami hirtelen
betegség, valami sötét titok a zárt függönyök mögött, hosszú hetekig.
Igaz, a leány vadszőke lénye, ájult és heves nőstényisége, egy princessz
gőgjének pávatollával, a nagy vére nyilván terhelten is, minden
föltevést igazolt. Egy-egy vakmerő szava, amint turbulens leányok
szoktak, egy-egy nyugtalan mozdulata a testi hajlékonyság bravúrjával és
mindazzal, amit szuggerál, egy-egy éjjeli sétája némi túlzott pezsgőzés
után a városszéli réten, holdfényes szénaboglyák közt és minden
rejtélyessége s lobogó furcsasága, a szédületig szította föl a jó vidéki
agyvelőket. Szóval arról volt szó, míg nyomta az ágyat, hogy elvetélt
egy ártatlant. Aztán később, mégegyszer látták, sápadtan az utcán,
mégegyszer! Aztán egy nap, egy reggel, eltünt egy huszártiszttel. Oh, ez
már így van, ez már nem vidék s nem regény, ez már kinyomozott s
ellenőrzött valóság, ezek már pontos adatok, kijegyzett nevek és számok
bécsi hotelkönyvekből, ez preciz nyolc nap Bécsben és a Semmeringen,
egyazon szobában a huszártiszttel, ez az ő két cipője a huszártiszt
bagariájával a 27-es számú szoba ajtaja előtt, ez az a bizonyos «két
reggeli a 27-esbe!», ez az ő nyolc éjszakája! Igaz, azóta nincs
huszártiszt, de vannak egyéb figurák, ide-oda húzgálva s feldöntve mint
a sakktáblákon, vannak vadászatok, autó-kirándulások, titkos mulatságok
festő-atelierekben és pálinkás fetrengések Szép-utcai külön-szobákban s
mindez itt van mellre szíva, mindez itt van nekem, bennem, mint egy
halálos öröm és egy nagyszerű seb, mint a lepra! Aztán most elindulok,
micsoda hegycsúcsokra! Tudniillik holnap van az esküvőm Tesszával.
holnap, uram Jézus.» – Ezeket mondta Mándy Kázmér, – fejezte be S.
doktor.
És akkor, mégegyszer, csend állott be. Úgy tünt, hogy a szavak, hangok
és hangsúlyok penetráns forgatagából és az emlékekből amiket fölkavartak
mint a szél valami drága szemetet, és a vallomások és idézetek holt és
vonagló életéből egy távoli ember lebeg elő, szegény, szomorú, sápadt
fantom az átlőtt homloka sebével, mint egy rubint méccsel a sötétben. És
a képek és színek, régi báli éjjelek, holdfényes szénaboglyák és
semmeringi idillek mind itt muzsikáltak még, rég elzengett magyar nóták
keservével, vonagló gordonkák nyomorával a kisvárosi utcán, hej-haj,
drága magyar nóta, micsoda úri guszta, úri guszta!
– Holnap van az esküvőm, – ismételte a fiatal nő.
– Holnap van az esküvőm Tesszával, így mondta – javította ki a másik. –
És akkor láttam utoljára – tette hozzá, – vagyis élve utoljára. A
homloka virúlt, mint egy mártirnak, a szája nem tudom, micsoda zamatokon
kínlódott, már-már torz széleivel. Soha sem volt szebb, mint e percben,
földíszítve a betelt sorsa tündöklésével, mint egy régi oszlop egy
utolsó nyáron, a naplemente hulló rózsáival. Már akkor nem volt előtte
semmi, csak ez a holnap, a jövő! Egyébként minden be volt fejezve,
család, rokonság, úri körök, minden. Ezeket mind elsöpörte brutális
szakításokban. Egészen egyedül volt, kigyúlva s várt. A mátkaságának
ideje, néhány kedves hét, lepergett volt alig egy kézszorítás nélkül,
valami szándékosan túlzott tartózkodásban és szinte ájtatos tisztaságban
a leánnyal. Csak egyszer történt, mert minden részletet tudok, hogy
ajkon szaggatta, marcangolón, a fölkészülő szenvedés elbődülésével, mint
aki az első kortyot issza valami rettenetes pohárból.
– Aztán? – kérdezte a fiatal nő, elfúlva.
– Aztán, másnap, csakugyan megvolt az esküvője Tesszával. Híres
kisasszony, meghurcolt lány, kis titkos mama, hát mit akar, imádta és
így imádta a dühös hírével, a feslett női életével, kancacsikó
multjával, de hát mit akar, imádta! Órákon át, bezárkózva a lakásán, a
gondolatai fullasztó erejével mélyedt el battisztruhás leányságán s
ráborult minden vétkére és szerelmére, a letaposott fehér testére, mint
egy testvéri hullára, melódikus zokogással. Nagyszerű hallucinációkban
úgy ment vissza érte súrlódó táncai és magányos sétái éjjelébe, egész
viharos élete éjjelébe, hogy mintegy véres fogakkal marcangolta az
időket, amelyekben még nem ismerte, vagy ismerte már, de nyomát
vesztette! És elkínzottan, a tébolyig csigázott képzelete micsoda lázas
freskókkal falazta körül magát, micsoda márványcsarnokot emelt magának a
látományai masszivitásából, micsoda máglyát, amelyen felkúszott, mint
egy emberi hernyó isteni fájdalmakhoz, amelyekben élni fog! Soha emberi
agy és lélek nem nyílott ilyen horizontra, soha emberi vértanuság nem
készült föl ily kéjelgőn minden kínokra s minden kiélvezésre, apró
szavak idézetére, amelyek valaha másnak szóltak, jelentős tekintetekre,
melyek másfelé fordultak, a testi féltékenység minden rémes gyönyörére,
távoli éjszakák forró árnyjátékára, amint visszalobogtatták a kibomlott
hajak vadszőkeségét, a meztelen vágy iramlásán! Mind erre készült,
lássa!
– Aztán? – kérdezte ízzón.
– Aztán ott volt vele az első éjszakáján, végre!
– Az első éjszakáján, – ismételte, rémüldöző emlékezéssel.
– No úgy-e, milyen világos! Más csalódik s lehull. Ő fölszárnyalt a
legragyogóbb egekbe. Érti már most, hogy a nő csak egy hatás volt itt,
egyetlenegy pillanat, amelyben megismerte. Az élet mégis csak
egyszerűbb, gondolhatta és tisztább, mint az emberek gondolják. S úgy
föllelkesült váratlan szépségeken, hogy rögtön ment és agyonlőtte magát
ezen az első éjszakán.
– Föllelkesült? – dadogta.
– A nő szűz volt, nem érti? – súgta az arcába hajolva.
Akkor, egy szó nélkül, egy hang nélkül a fiatal nő sokáig maga elé
meredt, kidülledt szemekkel. Igy ült mozdulatlanul, kinyúlt karokkal a
szék karfáján s az ujjait lassan behajtva, mint a karmokat.
– Oh istenem! – rebegte megdermedve, mint a szfinx.


RÉGI SZENT TÖRTÉNET

I.
Egy csomó kócos legény, rosszillatú és híres verekedő, baltásvitéz a
javából és ijjas és fejbeverő, zord fosztogató és foglalkozásos rabló,
mind együtt volt itt a Wellensburg várában, a feketekő tornácon, egy
nagy asztal körül, amelyre rásütött a hold.
Mind együtt volt, mind morgott és röhögött s mind nyelte az italt egy
rézkancsóból, mely körbe járt, a leragadt szájak nedves nyomával a
csorba széleken.
Egynémelyik már odavolt, s kinyúlt tagokkal s megdermedve, sűrűn
csuklott a hold felé. Egy másik ferde szájjal gagyogta el a mondókáit,
Zsigmond királyt gyalázván, akinek Wellensburg adót kellett hogy
fizessen. Egy harmadik, lángveres, egy kőoszlopnak dőlt s hányta az
italt magából, elbőgve, mint a szarvas. Mások aludtak már, az asztalra
ragadt fejjel. De odakünn az éjjel fehéren ragyogott.
És a hídon túl, a fehér úton, messze, a felkavart por mint ködfátyol
lobogott egy zord lovascsapattal mely rohant.
A paripák megnyúlva, a lovasok görbén és fegyverzetükben fényesen,
valami hangtalan riadalommal töltötték be az éjszakát, mint távoli
árnyak száguldozása, egészen zajtalan s szinte a föld felett.
Csak amint közelebb ért e fegyveres csomó s már ott torlódott a híd
alatt a porban és a holdban, hallatszott némi tömör dübörgés, a patkók
zajával az éjben és a mélyben. És a porból, sötétből és a verejtékből,
mely elöntötte őket, egész szilaj iramlásukból mely dúsan csörgött
mostan, valami jóízű gazság illata szállott, amit e kócosok itt fenn
legott megéreztek.
Megriadva s dülöngve is, egymást lökdösve baltásvitézek, ijjasok és
fejbeverők, sorra mind feltápászkodtak. Az asztalról súlyos koponyák
feleszméltek, sűrü és keserű pillantásokkal, mint a párducok. Ama nagy
veres kiállott a hegyoromra s ott tünt föl a fegyverének támaszkodva,
mintegy frissen föstött üstökével, ragyogva a hold alatt.
De rögtön harsogta, a többieknek, a tornác felé:
– A zsivány!
S mindannyian akkor, megzavart komondorok, ugatták:
– A gróf!
Már ekkor a por leszállott a hegyoldal kősikátorán. A szertefoszló
ködfellegből lovak s lovasok kibontakoztak s amint tömör csomóban
átszáguldtak a hídon, a holdfény mint a folyó ezüst végigfröccsent
rajtuk.
Néhány kófic levente tünt föl, harci nép salakja, nagy porosan és
bepáncélozva mint a teknősbéka, a fejek és lábak törpe kinyúlásával s
elevenségével az otromba vasak merevségében.
De elől, magosan a nyeregben, ijesztőn és kegyetlenül, mint Charles
Quint, aki az oroszlánok mintaképe, hosszú lándzsájával a híd szélét
seperve, a marcona Wellensburg látszott, nagy kopasz fejével sisak
nélkül, mint egy ezüst golyóval a vállán, a kékes ragyogásban. Az arca
merev volt, kifürkészhetlen, mintegy megkövült álmokba meredő, mint egy
szfinkszpofa évezredeken át. Az orr dominált, kinyúlva mint egy kődarab,
szinte élettelen konturokba fagyva, szimat nélkül, valami megdagadt s
betelt hősiességben. A szemek, két elveszett topáz a szögbefutó
szemöldök alatt, mélyen benyomva a húsba, valami távoli kancsisággal
néztek elő egy sűrű szakál mögül, mint két sárga állati szem, az erdőn,
egy bozótból.
A fegyveres népség némi alázattal felvihogott hozzá, amint ült hősiesen
a lova tetején s azzal az elévülhetetlen hűséggel fogadta, ami a
fegyveres rablók szolidaritása, amíg futja a zsold és van min
osztozkodni.
Mit hoz a gróf, ez a kérdés, ha már olyan büszke most!
Mind tolongtak a kócosok s villámgyorsan egy-egy kérdő pillantásuk
röppent a kisérő haramiák felé. Lopva fel is sandítottak a Wellensburg
nyergére, megnyúlt orral, szaglászva s mohó szemmel mind. S valami nagy
fehér árnyát láttak ottan.
A lángvörös lökdöste a többit s morgott:
– Rongy! Csak rongy! Üsse a kő! Valami rongy!
Oh, rongy, persze! És a keze kinyúlt feléje.
S akkor, rögtön, megborzongott az omlatag fehérség, hős Wellensburg
előtt, a nyergen. Enyhén panaszos hangja is hallatszott, egy kecses
nyögése, elkínzottan és üdén. A gróf legott nagyott bökött a
lándzsájával a baltások felé, no nézd csak, leprások! s dúsan feléjök is
köpött, a fogát mutatva, mint a tigris.
Akkor mind, egyszerre hátráltak, megriadva de fitymálón is: a kampós
nyeregben, hanyat fekve, fehér vásznak rongyaiban, egy szőke leány
lihegett, félig meztelen. Nagy haja összefolyt a paripa sörényével. Már
ekkor, röhögve, valaki megismerte. Egy másik legény is a halovány
térdekre meredt, amint kinyúltak fölkarmolva s kérgesen a rongyok
között. Egy harmadik morogta a többiekért:
– Marika…
S mind röhögtek.
Az udvaron, a gránitmedencéből, mohón ivott a ló, megnyúlt nyakkal s
borzongva a holdfényben.
Wellensburg leemelte a leányt s amint szegény kis perszona, ájultan a
karjába hullott, legott a vállára is kapta és megindult vele
diadalmasan!
Kiegyenesedve, széles lépdelgéssel mint a medve, úgy jött súlyosan és
könyedén, meg sem érezve a terhet. Kőarca elkomorodva tükrözte vissza a
lelke hevét, a vágyban elborultan. Zord óriás, akit az öröm nem kavar
föl, abban az irgalmatlan nyugalomban tünt föl, ami az oroszlánok
sajátossága, mikor a préda ott van a karmuk közt. Csak távoli kancsisága
csillogott közelebbről, a megrözött fény kegyetlen melegével. A nyakán,
az egész hátán a leány haja elömlött, letapadva, összekuszálva, egy
kevés fűvel vegyesen.
Akkor baltások, ijjasok, szilaj verekedők mind, összebújva bámultak az
úr után, földühödve és keserűn, mert már nem röhögtek többé. No lám az
ökör, hogy viszi azt a kis cselédet, valami jó zsák arany helyett
leütött zsidóktól, hogy viszi azt a rongyos pásztorleányt, kis Marikát,
meztelenül! És morogva, csalódott kutyák, az asztalhoz gyűltek újra. S
imhol Zsigmond király helyett, immár Wellensburgot gyalázták. És újra
ittak a csorbaszélű rézkancsóból.
De a jókedvüknek vége volt és a hold mind magasabbra szállt.

II.
Odafönn a teremben, a farkasbőr nyoszolyára letette a leányt, esetlen
gyöngédséggel.
Térdre ereszkedve, hosszan elnézte, komor áhítattal.
És hírtelen föllelkesülve, mulattatva mint patkánnyal az oroszlán,
egészen megszelídült, ellágyult, elbárgyult e rendkívüli Wellensburg. Az
öröme kivirult valami szokatlan szédületben, amint nagy kopasz fejében
rohant a vér s a halántékát dagasztotta. Súlyos nyakláncán rántott egyet
s nagyott fújva, kancsi szemének ájult tekintetét végigsodorta egynémely
ősi arcképen a falon, elavult banditái a
Wellensburg-Schurkenbüttel-fajtának s akik zavarták mostan, angyali
zsivány!
De Marika feleszmélt volt, noha mereven feküdt, szegény kis rongyos,
összeszorított tagokkal, mintegy megnyúlva s megvékonyodva, elsüppedt
vonalakkal, mint őszi fűben a farkasbőrön, és sírt. Egészen hangtalanul
és bájosan sírt, kicsi kerek arca elváltozása nélkül, egy mozdulat
nélkül, hevesen és szinte érzéktelenül. Mint apró üveggyöngyök követték
egymást a könyei, hihetetlen szaporasággal s amint megállottak a pillák
szélén, rögtön meg is indultak gurulva s rögtön két új köny jelent meg a
szemek szögletében.
A gróf bámulta ezt, elragadtatva.
– Miért sírsz? – kérdezte azzal a kéjes kegyetlenséggel, mely annál
jobban ismeri az okokat, hogy élvezi is őket.
És heves ajkával hirtelen, a leány ajkához ért, harapva. De rögtön
hátrált is, mámorosan még, de megriadva egy pillanatra, amint a csókja
alatt, ijesztő áhítattal a Szűz nevét dadogta a leány s valami
tébolyszerű reménykedéssel, forrón és fogvacogva, menyei segítségét
hívta.
És gyorsan lesiklott az ágy szélére, az ágy széléről a márványpadozatra.
S a Wellensburg tekintete előtt, mely elbűvölve követte már-már torz
bandzsálitással, néhány lépést jött előre, inogva, lassan, amint a benső
hév fölszédítette mind hevesebb tüzekben micsoda csúcsokra! Egész kis
léte, egész kis lénye valami nagy tisztaságban tündökölt a meztelensége
halovány színével, amelyen a zsenge bőr opálja az útak porát és sarát
viselte s két térde alázattal mutatta megkarmolt zöldesbarnaságban, a
friss föld és fű nyomát…
És egyre csak dadogva, hebegve, elepedve, kis fohászok habzsolásával
csak jött és csak jött előre, immár időn és téren kívül, elváltozva,
megkönnyülve, egész finom kis lényének elborulásával, omlatag
szertefoszlásával, a rémületből a hit gyönyörébe szállva! És elfúlva,
szegény kis melle vonaglásával, valami néma ujjongásba kezdett. A tágra
meredt szemeknek megtisztult kéksége immár a csodát várta, a
gyönyörteljes zavar mosolyával…
Wellensburg élvezte ezt.
Mohón a leány felé meredve, minden mozdulatát, az árnyékát is a
kőpadozaton, minden apró sikolyát megsebzett elrezgésben, egész nagy
extázisát szinte fölszívta magába és úgy követte meglepve és mulattatva,
öntudatlan mozgások kiséretével, szédült kis lelke minden
szárnycsapását. S amint így érdeklődve, meggörbült háttal, mind előbbre
hajolva e kéjes szemlélet örömében, mint tündéri táncosnőt figyelte a
leányt, kőarca, ellágyult vonásaival, mintegy lehullatta szfinkszszerű
masszivitását s förtelmesen emberivé lett.
Legott felállott s a falakat surolva, az alácsüngő hadirongyok
vibrálásával, a leány után lendült, lomhán és eldűlöngve. Az időt
szürcsölve, a perceket kinyujtva, azt leste, hol fogja el, hol törje le,
azt számítgatta, hogy kerítse meg épen a hit ájulatában. És fölröhögve
és lassan és a mozdulatának otromba hajlékonyságával, a karját kicsapva
mint madárfiókra, utána kapott s nem érte el. A két sárga szeme
szögbefutásával, nagy csüngő szájjal jött utána újra, némi dédelgető
szavakat selypítve, némi becéző hangok nyerítgetésével, és el is érte,
meg is érintette, el is eresztette, vérfagyasztó gyöngédséggel.
– Marika! Marika! – morogta a falnak dőlve, magánkívül az örömtől.
Oh kis Marika bizony, már alig hallotta ezt. Elveszve és remegőn,
valahol messze szállt már a léte fonalán, mint egy fölrántott báb egy
láthatatlan dróton. Kiválva e világból, a megváltás örömét lihegte, a
csodára meresztett kék tekintetével, amelyben a téboly derüje mint egy
nagyszerű csillagzat megjelent. És a szája, nyitva, egy apró kört
alkotott. És forró lehelete szállott:
– Mária! Mária! Szent szűzanyám! Szerelmem! Segíts meg engem! Segíts meg
engem!
S mint fehér árny tovasodródott.
Még követte, még követte, még nyerített, még selypített, még nyult utána
egyszer. S egyszer még felröhögött a rendkívüli Wellensburg. Aztán mohó
kezét hirtelen a leány hajába merítette. Selymes tömegét még érezte egy
pillanatra, de rögtön egy csomó kitépett szőke hajszál mint aranyfátyol
lebegett előtte s míg elcsapkodta a szeme elől, a fehér árny meglebbent
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Az élet diadala: Novellák - 5
  • Parts
  • Az élet diadala: Novellák - 1
    Total number of words is 4008
    Total number of unique words is 1911
    28.0 of words are in the 2000 most common words
    37.5 of words are in the 5000 most common words
    43.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az élet diadala: Novellák - 2
    Total number of words is 4215
    Total number of unique words is 1939
    26.5 of words are in the 2000 most common words
    36.8 of words are in the 5000 most common words
    42.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az élet diadala: Novellák - 3
    Total number of words is 4170
    Total number of unique words is 1867
    31.9 of words are in the 2000 most common words
    43.9 of words are in the 5000 most common words
    50.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az élet diadala: Novellák - 4
    Total number of words is 4025
    Total number of unique words is 2005
    27.1 of words are in the 2000 most common words
    38.8 of words are in the 5000 most common words
    44.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az élet diadala: Novellák - 5
    Total number of words is 1776
    Total number of unique words is 1058
    27.0 of words are in the 2000 most common words
    37.4 of words are in the 5000 most common words
    44.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.