Az élet diadala: Novellák - 3

fölbátorodása, amit e látszat talán igazolhatott volna. Egész mozdulatom
olyan lázas lehetett, a hangon is olyan siralmas, az egész ájulat,
amelyben lerogytam hozzá egy távoli és rettenes világból, oly ujjongó és
rémületes, hogy nyilván megérezhette bennem azt a megsebzett
szárnycsapást amelylyel a sas hull alá. Csöndesen fölfogott, a kezének
lágy érintésével és a fejem fölé hajolva a szőke hajamat nézte, amelyről
utazókalapom lesiklott. Talán az illatát is érezte és csak nézte és
hallgatott és nyilván sajnált is, mint egy eltévedt vándort, mint egy
hazátlan kisasszonyt a vasúti töltés mentén, mint egy gyönyörű csavargót
zokogva a mellén. – «Oh de hát mit tehetek én!» mondta ismét azon az
elragadó hangján, mely egészen közel a fejemhez szinte bekuszta magát a
hajamba, meleg leheletével. – «Milyen kicsi ember vagyok, folytatta,
micsoda nyomorult, egy rezervhadnagy, mit akar? Nincs hatalmam, hova
vezessem, gyönyörű! Odaát van egy fuvaros a kis majorban, de vajjon el
tud-e jutni már? Mülhausentól Strassburgig, egy szuronyerdő minden.
Vesoul a fogát vicsorítja s vár mint egy tigris, hogy harapjon.
Petit-Croix a sötétben, az ágyuit görgeti Elzász felé az utakat
eltorlaszolva s mindent letaposva, ami él. Hallja ezt a távoli zsivajt,
ezt a halálos menetet, hallja? A hegyeken törpék vannak, óriások! a
hegyek rengenek. Merre akar menni?» – «Merre!? Merre!?» hebegtem
kétségbeesve. És akkor hirtelen: – «Itt nincs út csak a szivemig!»
lihegte.
Akkor fölnéztem rá, megremegve a mellén, mint egy zárt kapun, mely
megnyílt. És megriadva láttam két elepedt szemét, már elborúlva
könnyben. Oh sírt, ő is sírt, Mülhausennél a szomorú tiszt, de hát
miért!? A mellének dőlve, hozzásimulva istenem, így elcsigázva, ahogy
voltam, így földúltan valami ismeretlen vágyódásban, téren és időn
kívül, valami rejtélyes önfeledtségben, vajjon mi származhatott át
belőlem, az ő ismeretlen lelkületébe? Micsoda titkos átrezgések érhették
a szívemből a szívét, micsoda titkos megsejtések s fölérzések, hogy így
meghatva bámult rám abban az olthatatlan egyesülésben, melynek nincs
nedve, csak a könny. Oh, mit mondok itt neked, Klotild! milyen
tragikusan szemérmetlen vagyok. De ez az éj, ez a magány, ez a lebegő
lámpás köztünk, ez az egész nagy ízzó atmoszféra a katonák álmával a
földön s a svájci hegyek visszhangjával míg gurult az ágyú s a fegyverek
mentek, úgy fölszította testvéri ölelésünk tüzét, mintha egy máglya égne
köztünk, úgy betöltötte üde és perzselő fényével, mint a nap mikor
ébredve föllobog az egen. Rémüldöztem és el voltam ragadtatva!
«Jőjjön, mondta a tiszt, itt van a kút, egy nagy mohos kő, oda
leülhetünk». S levont magához s a kezemhez nyult. «Milyen furcsa!» –
mondta s megcsókolta a kezemet. S így ültünk csöndesen és sokáig
hallgattunk, kéz kézben a kövön. A kút téglafaláról, amint
nekitámaszkodtam, úgy éreztem, repkény lóg alá. S a láncos kerékről
időnként lepergett egy vízcsepp, mintegy visszatérve a mélyben alvó
felülethez. «Majd csak elmegy – szólalt meg végre, mégis csak el fog
mehetni, ne féljen, ha én nem is tudom segíteni. Majd hajnalban, mikor
világos lesz s mikor mi is elmegyünk. Addig jó, hogy itt van és pihen.
És nekem is olyan jó maga mellett!» – vallotta be csendesen. És megint
hallgatott s lágyan a kezemet szorongatta s a lámpásra meredt, mely ott
állott előttünk a földön, pirosló lángjával egy világos kör közepén. «Ez
egy idill a harc árnyékában – mondta még és nevetett, egy idill! Mintha
régi ismerősök volnánk, nem igaz?» – tette hozzá. «Igaz», feleltem
gépiesen. «Mert öt perc több, mint öt esztendő, ha utána már nincs semmi
többé – folytatta a tiszt. Öt perc gyakran az egész élet, nem igaz?
Lássa, nekem elveszett a hitem abban, hogy lehet élni rendesen». És
megint várt és hallgatott és közben eldübörgött egy vonat s megint egy
vonat s megint egy vonat a töltésen fölöttünk s az alvó csapat fölött,
mely meg se mozdult és a tiszt se bánta a vonatokat. Csak ült és
hallgatott és a lámpást nézte elmerengve, amint a gondolatait követte,
csöndes elmélyedéssel mellettem, a kezemmel a kezében, amit átengedtem,
élettelen. «Lássa, ott maradt minden, lássa, a mozgósítás első napján,
mint egy álom az ágy párnáján, ha felébred az ember. A feleségem, a két
gyerekem, a hivatalom, minden. Bevallom, fájdalom nélkül mentem el s
lemondtam róluk s az otthonomról, mint egy ábrándról, ami nem lehet! Még
az a kevés sem lehet, ami volt, az a szűkös keserű élet, ami volt, egy
szegény nő, aki főz és mos, két kis szurtos fiú, akin a pajtások
röhögnek, mert az én elviselt ruhámban jár, két kis fiú, mint két öreg!
Mégis, lássa, el kellett mennem, németek elé, akiket nem is ismerek.
Egészen biztos, hogy megölnek. Már holnap, adieu! Mert mi vagyunk az
elsők, akik rávetjük magunkat az ő határukra, az őrségükre odaát. Nem
vagyok gyáva, sőt! ha teheti, nézze meg ezt a komédiát, ha már úgy is
itt van a közelben, nézze meg, ahogy majd én repülök! Óh, dehogy nézze!
– tette hozzá nevetve, hát lehetséges!? De hol leszek én már akkor,
mikor már maga elment innen», ismételte és felsóhajtott. «Ez az utolsó
öt perc, mikor még éreztem, hogy élek» – fejezte be s a kezemet
elengedte. S azzal fel akart állni. «Maradjon!» – rebegtem. Meglepődés
nélkül, a szemét rámszegezte valami merev elragadtatással. «Még soha ez
nem volt az életemben» – mondta elepedve. «Nekem sem» – feleltem.
«Mintha értem jött volna ide!» – mondta. «Mintha várt volna itt engem» –
mondtam. «Csakugyan» – felelte. És csak nézett és csak nézett és már nem
birtam, ahogy nézett, valami eltorzult áhítattal, mint egy csodát, ami
ébred. «Esküszöm! Esküszöm!» – súgta az elharapdált szavak hevével s
alig hallottam már. Még nem hitte, hogy igaz, még nem merte hinni, hogy
itt vagyok az ő számára, elcsigázva és megsemmisülten, valami marcangoló
vággyal, hogy így az út széléről, a világ végéről belerogyjak az ő
életébe a testem súlyával, a leányságom elrémült mámorával, borzongva és
gyönyörködőn az örömtől, amit adok s amit ad! Az ájulatom oly teljes
volt s oly öntudatos mégis, hogy mintegy álmodva voltam ébren és akarat
nélkül és teljesen erőtlen, mintha holtan éltem volna valami végnélküli
életet! S amint leroskadva, a repkénybe veszett fejemmel mintegy
elnéztem magam után, egy másik Bernay Adrienne után, aki elszáll mint
egy madár, elfúlva láttam, amint egészen lassan, mind közelebb hajol
hozzám egy fej, egy egész arc jön és a szemek és a száj, mint egy kép a
bernai falakról, mint drága kis Glory anyám valami férfias
elváltozásban, mint az én tébolyom egy másik után, egy egész nagy
éjjelben egy árny! S vajjon meddig hallatszott el a sikolyom, mikor
rámborult hörögve.
Aztán, nem tudom. Hajnaltájt zörögtem egy ablakon, a kis majorság
udvarán, a töltésen túl, odaát. A fuvaros befogott s már indultunk is. A
tiszt még jött a talyiga mellett egy darabig, a kerék küllőjét fogva le,
de a ló nekilendült az ostor alatt s vége volt, repültünk! Akkor még
nézett utánam, a porfellegben a talyiga mögött, megkövülve az út
közepén. Aztán láttam, amint hirtelen megfordul s szalad vissza a
vonatához, mely beérkezett s amelyre fölkapott ő is, mindenki, az egész
kis csapat, fürge fiatalok, kialudva s akik meghalni mentek. És ő is
nyilván, óh istenem! Nem halt meg, gondolod, még fogom látni!? Soha. Aki
éreztem a szívét a szívemen, aki éreztem rettenetes gyönyörét, amelyben
leoldódva e lét fonaláról mintegy elbúcsúzott a fénytől, óh én tudom,
vége, elveszett, isteni szerelmem, az útfélen! Óh, hol van már, hol
lehet már, szegény kis kopott hadnagy, titkos szeretőm, holott még itt
van velem s magam is hol vagyok már, holott odalenn már ébred az utca, a
reggel, minden! A lámpám fénye a szürkületbe tűz bele s az asztalomról
elvilágít a papirok fölött, hová? meddig? már nem is tudom követni.
Ifjúság, szépség, öröm, minden elmulik és csak az élet marad, az élet
meg hosszú! De mindenki számára van egy óra, öt perc vagy öt esztendő,
mindegy, és van egy bús őrszem a sorsunk fölött, melyet sodor az ár. És
egy nap ott van Mülhausennél a tiszt. Isten veled, Klotild. Bocsáss meg
nekem s ne ítélj el. Ha tudnád, mit szenvedek! Pesten nem foglak
felkeresni, te jőjj, ha akarsz látni, ha akarsz! Csak átutazom Pesten,
csak felszaladok a lakásomra azért a palettáért és festő kazettáért ami
az apám után maradt s rögtön megyek Bernára, ahol ha nagyon elunom
magam, festeni fogok. No, isten veled, mégegyszer csókollak, mégegyszer!
Adrienne.


MEYERBEER
Vasárnap délben volt és Talpa Kázmér zeneköltő az előszobában
várakozott. Itt szőke napfény derengett a szürke falakon s holmi
szegényes kis képeken, melyek a falakat diszítették, igen siralmasan.
Valami vidám és jóizű nyomorúság hangulata terjedt. A szomszédos
konyhában holmi bizonytalan cselédleány a tányérokat mosta, zajos
csörömpöléssel. Pirított hagymák s megperzselt mártások maró illata
szállott a zeneköltő hosszú s vékony orra köré, amelyen a cimpák
kidagadtak. Felkuszált és torzonborz fejét lappangó bánatok folyták
körül láthatatlan koszorúkkal, hervadt levelekkel. Szürkén ült itten a
napfényben és a sápadt arca világított. A szemek megriadva néztek. A
szája megtelt kesernyés ízekkel. A szíve nagy izgalmakat hömpölygetett.
Egy régi cilindert gyötörgetett keztyűs kézzel. Elavult és bő keztyűje
volt s az ujjak itt-ott kiserkedtek belőle, a rövidre nyirt körmökkel.
Ekkor hirtelen megnyílt az ebédlő ajtaja s Rosenfeld kigurult.
Gömbölyűn, mosolygón és vidáman gurult ki, mint egy rózsaszínű hordó,
mely tele van itallal.
– Alászolgálja – szólott Talpa Kázmér és fölállott.
– Jónapot – felelt a gömbölyű ember rózsásan és jóindulattal. Tessék
bejönni. Tessék csak bátran bejönni.
– Köszönöm – dadogta.
A szoba is tele volt jóízű illatokkal, pirított hagymákkal és perzselt
mártásokkal. Az asztalon egy kétesen fehér vászonfelület olthatatlan
makulákat jelzett régi falatozásokból. A szőnyegen kenyérmorzsák
tömörültek, pihenve, mint a legázolt molytömegek. De a háttérben egy
zongora állott súlyosan és leborítva hímzett terítőkkel, holmi
virágdíszben is és két karcsú gyertyával rajta, mint egy vidáman
kikészített ravatal. A zeneköltő szeme békén megpihent rajta. A zongora
látása s a zenei képzet, mely a hangszerből fakadt, némi enyhítő
hatásokkal fujták át izzó riadalmát.
– Köszönöm – mondotta mégegyszer s egy székre ereszkedett. A cilinderét,
a kezét is gépiesen, mint a báb, elhelyezte az ölében. Aztán alázattal
és epekedőn elmerengett a Rosenfeld arcán.
Emez egy pillanatig nézte a zeneköltőt, valami bizonytalan és sértő
szakértelemmel. Aztán megszólalt:
– Igen örülök, hogy eljött, – mondta – igen örülök, kedves Talpa Kázmér
úr. Mi csak afféle egyszerű népek vagyunk, de azért nem igen búsulunk,
mert nekünk is jut olykor egynémely zsírosabb falat az élet javából,
bizony. Vasárnap mindig kitünően ebédelünk, néha másfélóráig is
ebédelünk. Maga talán láthat máshol díszesebb berendezkedést, de maga
tudja jól, hogy nem minden arany, ami fénylik. Itten kissé szűken
vagyunk, igaz, de a szénánk rendben van.
– Óh tudom – felelte szerényen és elhárítón. – Rosenfeld úr jómódú ember
hírében áll. De engem, bevallom, az effajta hivságos dolgok kevéssé
érdekelnek. Én, tetszik tudni, hegedűművész és zeneköltő vagyok.
Klytemnaestra és Abigél című operám igaz, még nem került előadásra, de
azért nem lehet tagadni, hogy én szerzettem azt.
– A világért sem. Azt nem lehet tagadni – vetette közbe Rosenfeld
rokonszenvvel, de merőben tájékozatlanul.
– A jövő, – folytatta Talpa Kázmér – a jövő az enyém. Azt hiszem, az
enyém – tette hozzá ösztönszerű kétkedéssel, mert elfáradt lelkületében
már-már elapadt a remény.
– A fő az önbizalom – jegyezte meg Rosenfeld.
– Igen – felelte kábultan.
Egy percig hallgattak. A konyhából még egyre bezengett a tányérok
csörömpölése. Aztán Rosenfeld hirtelen kiegyenesedett zömök lábszárain.
Kopasz feje megfénylett a beözönlő napvilágban. Egy nagyot csettintve a
nyelvével, vidáman szólott:
– Tehát ön szerelmes a leányomba, a szőke Flórikámba?
– Igen – felelte eltikkadva.
– Ezért jött?
– Ezért.
– Hogy megkérje a kezét?
– Igen.
– Jól meggondolta a dolgot?
– Ezen nincs mit meggondolni – mondotta egy rideg kézmozdulattal, mely a
végső elszántságot jelezte.
– Dehogy nincs. Maga egypárszor együtt hegedült a leányommal, akarom
mondani, hogy ő zongorázott maga meg kísérte a hegedűn. Ekkor nyilván
látta maga, hogy a leányomnak milyen gyönyörű fehér a keze, még
fehérebb, mint az az elefántcsont-billentyű, amelyet végignyomkod. A
varázslat megejtette magát. A varázslat már másokat is megejtett. De
próbáljon maga, kedves Talpa, öt percig józan és okos ember lenni s nem
holmi zeneköltő, benne az extázisban. Én, lássa, bevallom magának
őszintén, hogy a házasság komoly és bonyodalmas dolog. Nekem például
sokat kellett kinlódnom, mikor a feleségem elvált tőlem.
– Tőlem nem fog elválni és én sem fogok elválni soha – felelte a
fiatalember lelkesen. – A szívem örökre Flórikáé! A szívem, mely tele
van szerelemmel.
– A szerelem! – ismételte az ember a végsőkig meggömbölyödve. – A
szerelem nagyon jó. A szerelemért érdemes élni és szenvedni. Liebe ist
alles, ahogy az elvált feleségem mondta volt. Egyébként bevallom, maga
igenis konveniálna nekem. Van magában valami vidámság, hogy is mondjam,
valami kómikum, amit szivesen szemlélne az ember. Maga nem közönséges
férfiu a mélabús és nedves szemével, mint egy nyúl és a tömör hajával,
mint egy sárkefe. Tudniillik azért beszélek magával ilyen intimusan,
mert már-már vőmnek tekintem.
Talpa Kázmér kesernyés boldogságot érzett. Ellankadt önérzete érzékenyen
szűrte át a bántó szavakat, de pihegő lelke megenyhült a ragyogó
perspektívák előtt. A mélyben Flórika világított, fehér kezével a fehér
billentyűkön. Vonzó és derűs lénye mintegy zenei képzetekben bontakozott
elő s a gyöngéd lelkének, az üde testének úgyszólván melódikus csengése
volt. Valami nagy öröm zengett, a gyönyörnek édes hárfapengése.
Kissé elborultan s kiszáradt torokkal rebegte:
– Köszönöm, hogy vejének tekint. És köszönöm, hogy Flórikát nekem adja.
– Rendben van, fiatalember, – felelte Rosenfeld – egészen rendben van.
Flórika a magáé!
S jóizűen a zeneköltő vállára csapott.
Emez félénken magyarázgatott.
– Havi százhatvan forintot keresek mint operai zenész. Tudniillik kissé
el vagyok kallódva ottan s az úgynevezett második hegedűk legvégiben
ülök, az utolsó széksorban, a brácsák és trombonok mögött, ahol már
mindennek vége van s az ütőhangszerek és réztányérok birodalma kezdődik.
De ez csak egyelőre van. Ez csak olyan átmeneti állapot, amíg az első
hegedűsök közül végleg elvonul valaki. Aztán keresek még vagy
ötven-hatvan forintot hegedűleckékkel. De mindennek tetejében ott van a
Klytemnaestra és Abigél! Ha ez szinre kerül, óh akkor!
– Akkor?
– Nem tudom – felelte ingadozva, mert pillanatnyi lendületéből ismét
visszasülyedt a reménytelenségbe. – Akkor talán én leszek az első zenész
az országban.
– Hát erre nekem nincs szükségem – felelte a gömbölyű ember
elkomolyodva. – A leányomnak sincs szüksége erre. Legyen maga csak egy
jó, pontos zenész, aki minden este megjelenik a zenekarban és hűségesen
muzsikál. A leányomnak van csinos hozománya s nyilván jobb parthiet is
csinálhatna, de ő is kapricirozza magát, s valami művészembert akar,
mert a művész, tudja, az olyan romantikus. Maga ne törődjön semmivel,
maga csak legyen jó kis férj és nagyon boldogok lesznek.
A zeneköltő felállott. Egy pillanatra lezárta a szemét, megborzongva. S
az ajkát öntudatlanul beszívta a foga közé.
– Hol van Flórika kisasszony? – kérdezte enyhén és epedve.
– Benn van a szobájában.
– Láthatnám?
– Most nem láthatja. Most van benn nála valaki.
– Kicsoda?
– No lám, már is féltékenykedik! – csattant ki a gömbölyű ember
idegesen. – Mit mondjak magának, ki van benn? Mondjam azt, hogy
Meyerbeer van benn, hogy magának imponáljon? Mit akar maga? Mit
okoskodik maga? Magáról gondoskodva van, örüljön. Maga a vőlegény, aki
szerenységre és tartózkodásra van kötelezve. Most nem láthatja, hallja.
Most ki van zárva, hogy láthassa. Jöjjön el jövő vasárnap, akkor majd
láthatja. Jöjjön ebédre. És Meyerbeert is megláthatja.
S ezzel gyöngéden és jóindulattal kituszkolta az ajtón.


MÁNDY KÁZMÉR ÖNGYILKOSSÁGA
_Pacem summa tennent._
– Önök nem tudják mi történt, mondta S. doktor, igen finom fiatalember,
– és csakugyan van itt egy látszólag rejtélyes és homályos eset, bár
minden olyan világos az életben, mégha az értelmek hiányzanak is. De mit
tudnak önök, és magam is vajjon mit tudhatok, nyomorult ember aki
vagyok, finom árnyalatokkal, mit tudhatok egy másik nyomorult ember
életéből, nyilván még finomabb árnyalatokkal? Holott mindent tudok.
Holott nagyon okos vagyok, – bővítette ki fölsóhajtva s a szavak oly
intenciójával, mintha azt mondta volna: jaj istenem irgalmazz! – Híres
okos vagyok emberi mértékkel mérve, bő agyvelő kiváló leszármazásokból,
továbbá a legtöbbet olvastam és tanultam Magyarországon, ha ugyan van
mit tanulni Magyarországon és általában amikor az alapvető logika
hiányzik. No mindegy, csakúgy odavetem, pretenzió és kötelezettség
nélkül: sokat tanultam és megfigyeltem és kisérleteztem nemcsak úgy
fölületesen mint a gépies tudósok, de bizonyos mártir-hozzáérzéssel,
izzó ellenőrzéssel és nagyszerű keserűséggel s olykor, azazhogy számos
éjszakákon, egész organizmuson, ha szabad e kifejezést használnom, csak
úgy rengett bele fölkinozva, amikor igen súlyos munkákba merülten úgy
vágtam és csaptam a könyvoldalak hullámait, mint egy hajókerék a vaskos
vizeket a tengeren.
Ekkor azonban és nagyon helyesen, már alig hallgatták az urak, akik
körülötte ültek és szivaroztak ez elegáns vacsora után, a kisebb
szalonban. Sőt többen fel is álltak és távolodtak, elunottan.
– Úgy beszél mint Brunetière, – mondta valaki, aki hajdan Párisban járt.
– Annyi baj legyen, – felelte rá egy másik.
S egy harmadik ezt mondta:
– Úgy beszél kérem mint Faust. Akkor inkább elmegyek a Nemzeti
Szinházba, ahol a Beregit hallhatom.
De ebben a pillanatban egy fiatal nő lépett be.
– Oh köszönöm, nagyon jól vagyok, – fordult feléje S. doktor igen
nyájasan, holott a fiatal nő nem is kérdezett semmit, egy szót se szólt,
csak szétnézett álmosan mint egy tigris, és fáradtan kinyult egy
karosszékben az ablak mellett, mint egy agár. Mert hirtelen feltünésének
már e rövid percében is oly nagyszerűen variálta a mozdulatait, hogy a
legszínesebb képzeteket ébresztette valami romantikus állatvilágból.
Azonban azt lehetett volna hinni, amint így hirtelen megjelent, hogy a
fiatal ember hangja vonzotta be ide. De ez csak egy homályos és röpke
impresszió volt. Az igazság az, hogy nem lehetett tudni semmit. Most már
csak úgy tünt, mintha egyszerűen egyedül akart volna lenni itten, s a
látszat az volt, hogy csak úgy betévedt ide, amint nyilván megunván a
társaságot, végigbolyongott a szobákon.
Ez a fiatal nő leplezetlenül érdekelte S. doktort. Elmélyedő
figyelmességgel követte testi meghajlásának minden árnyalatát, kissé
fáradt helyetfoglalásának azt az egész női technikáját, amelyben a
lábszárak, a csípők, a derék és a keblek mínd közreműködtek a maguk
aláomló vonalzásával. Maga a karosszék, amelybe beleereszkedett, mintha
kilépett volna tárgybeli semlegességéből és valami sajátságos és
dekorativ nemiséget nyert e fiatal test letapadása által, mint ahogy egy
jelentéktelen agyagváza változik át, ha egy köteg virág kerül bele.
– Ez így van, – mondta S. doktor, mert nyilván ő is erre a hasonlatra
gondolt. – Mondhatnám gyönyörű lába van, – tette hozzá, egyenesen a
nőnek fordulva, kissé hajlott fejtartással.
– Oh! – mondta a fiatal nő, mintha valahol nagyon messze hallott volna
valami hangot. És álmatag nézte az ablakfüggönyöket és az egyik lábát,
keresztbe vetve a másikon, lágyan himbálta a levegőben. Mintha valakinek
himbálta volna, aki még ott van előtte, térden.
– Tudniillik, be kell vallanom magának, – folytatta a fiatalember, –
őszintén be kell vallanom, hogy ma már nem az kínoz és keserít el engem
ami örökre kifürkészhetetlen, megfejthetetlen és megfoghatatlan dolog
van ezen a világon, mert ilyen amúgy is kevés van, mi van? Hanem inkább
az ejt olthatatlan kétségbeesésbe, ami mindnyájunk előtt tiszta és
világos értelmekkel ragyog. Igy például az ön lába. Mert ennek az ön
lábának például, mondjuk van, mije van? van először is dekoruma, ami
hús- és csontanyagát felemeli és idealizálja, van bizonyos formaisága,
pontosan megrajzolt, lehatárolt és merőben perszonális eredetisége, mert
hiszen tudvalevőleg nincs két egyenlő női láb a világon. Továbbá van
ennek a lábnak, anélkül hogy bővebben akarnám definiálni, mert higyje el
tíz kötetet tudnék írni róla, amilyen iramban és üzemben vagyok, tehát
van ennek a lábnak bizonyos jósága, vaksága és szerencsétlensége mint
nagyrészt minden női lábnak, s amennyiben külső díszletezése is
kifogástalannak látszik, egészben véve meglehetnék elégedve. Van rajta
egy vékony fekete selyemharisnya, minden bizonynyal mérték után
készítve, egy csöppet sűrűbb szövéssel sarkban és a sarktól fogva egy
vékony selyemszállal, mely simulékonyan követi a lábszár hajlatát mind
följebb a térden túl, ami lehet a végtelenség. Van rajta továbbá egy
bálicipő a harisnya selyméhez moduláló testvériséggel és e kettős,
könnyed burok alatt, mely szinte egymásba olvad, az ember valósággal
érzi az újjakat lepréselve, meztelenül, fehéren és laposan, mint a
zongorabillentyük. Ez a láb megy. Ez a láb érez, számít és gondolkodik.
Ez a láb emlékszik és szenved is, ha az ember hozzáadja az útakat,
amelyeket bejár. Ez a láb ringatja és kutatja az összes titkokat. Ez a
láb most bejött hozzám. S ez az, lássa, ami rettenetes.
Ekkor a fiatal nő megmozdult egy alig látható rezdülésben. Azaz, hogy
inkább, tökéletlen mozdulatlansága még meredtebbé változott, amint két
karjával a karosszék oldalához ragadva, szinte kifeszült a támlán. A
pillák alatt, a fénylésük aranyfátyolosságával, két barna szeme
nyugtalanul nézett. S a szája megnyilt lassan és vonaglón, mint egy
kagyló, amelyben még benne él az állat.
– Mondja csak kérem, mért adja itt elő nekem ezeket a badarságokat? –
kérdezte. – És mért nem hagy békén engem? – tette hozzá a hangjának
azzal a begyakorlott akcentusával, mely szánalmat akar kelteni. És mind
ennek mélyén, a hanyagul odavetett és félig leharapdált szavak legmélyén
és a lelke legsötétebb rejtekében valami kínzó türelmetlenség rezgett.
Akkor, a másik nem felelt. Ez a hang, ez a sebzett modor, ez az egész
furcsa, nyugtalan és keresztényi tartalom, ami e nőből, mint egy keserű
plaszticitásból kiáradni látszott, annál inkább meghatotta, hogy nem is
védekezett ellene. Volt valami páthétikus epekedés, néma és zengzetes,
ebben az ülőhelyzetben. És volt valami távoli láthatár egész közel. És
még mindig volt valaki a lába előtt térden. És az egész kép olyan
levegős és olyan nyomott volt egyszerre, hogy nem lehetett tudni,
feloldódott-e itt a négy fal között a lámpa fényében, vagy egészen
betölti-e a teret és a fényt a maga keserű sugárzásával.
És már nem is volt itt senki kívülök. A szomszédos ebédlőből igen élénk
hangok hallatszottak, olykor egymásba vegyülten és kiválva egymásból, az
egyforma és egyhangu érzések staccatóival, mert itt mindenki az
átterített hosszú asztal körül ült egy improvizált bakkara örömében. És
a nagyobbik teremben, mely szintén idenyilott, néhány tartózkodóbb
természetű hölgy csevegett halkan, dekoltáltan és kövéren, a hang és
modor ama keresetlen jelentéktelenségével, amelyet az ékszerek értéke
megjavít. Különben az a fárasztó csend volt, amelyet a hosszú ablaksor
dacára, az utcáról sem zavart semmi, se beszéd, se kocsizaj. És már késő
éjszaka volt.
Némán, S. doktor felállott. Amint elhaladt a fiatal nő fauteuilja
mellett és szépen meghajolt, a szivarja füstfoszlányai a feje körül
szálltak.
– Jobb, ha elmegyek, – mondotta.
Aztán még állt egy percig és várt, tolakodás nélkül és szerényen és némi
alázattal is, a végzetben hivő és igen szenzibilis emberek ama szokásos
rögeszméjével, hogy nem kerülhetik el, aminek meg kell történnie. A
fiatal nő fölnézett reá. Úgy nézett föl reá, mint ahogy a falra nézett
volna, fagyos közömbösséggel. De ez az elsöprő tekintet még csak jobban
lekötötte épen annál az üres fénynél fogva, mely átviláglott benne.
– Elviszem emlékül, – mondotta csendesen, – és elteszem a többihez.
– Tessék? – kérdezte a hölgy.
De válaszképen csak a két karját tárta ki s a szivarja hamuját verte le
egy ujjbillentéssel. És még mindég várta, titkon, hogy történjen valami.
Akkor a fiatal nő, hirtelen oldalt fordult a székben. A szeme
fölcsillant, a szája megnyilt a fogak élével. Az orra büszkén és
trombitásan, mintegy fölcsapott a levegőbe s csak az alja látszott heves
cimpákkal, két apró, hosszúkás és keskeny hasadék körül, melyek az élet
hevét fújták. Olyan fiatal, ragyogó, keserű és földúlt volt e percben,
olyan dús hajzatú vad szőkeségben, olyan vibráló, bár önmérséklettel,
hogy merőben újnak tűnt, egy második jelenségnek tűnt, mely még egy
harmadikat és még számosakat sejttetett, egy egész nagy nőiséget
sejttetett, egy pazar és páratlan női természet egész titkos skáláját
sejttette, eltikkasztó igéretekkel. Rögtön mondani is akart valamit,
vonagló női szájának oly fenyegető fölkészülésével, hogy S. doktor
megriadtan figyelte. És érezte, mint egy meleg szelet, a nő forró
leheletét. Akkor gyorsan megelőzte s a szava elé vágott, a félénk
emberek ama spontán elszántságával, mellyel egy oroszlánt ragadnánk
torkon.
– No lám, – mondta – milyen gyönyörű ez köztünk. Valami fagyos vonzalom
van.
– Nincs semmi, – tiltakozott a fiatal hölgy, az ajkát harapva.
– Mindent meg fog tudni és mulatni fog.
– Esküszöm, nem érdekel, – lihegte.
– Ez egy titok, mondjam?
– Nem! Nem! – hebegte és már a zord szőke haját tépte.
– Hát csak magának, – súgta a fiatal ember. – Ez ép a fagyos vonzalom
köztünk, hogy csak magának.
– Nem, – dadogta.
– A dolog gyötör, nézze. És kiváncsi vagyok, mit szól hozzá. S már olyan
sokat beszéltem hiába. Mi mindenről beszéltem hiába, mint ahogy a madár
énekel. Itt van egy kis tragédia finom női idegek számára. Mindig csak
magáról beszéljek? Micsoda glóriába áztattam a lábát, mint egy meleg
fürdőbe, a lábát! Azt mondtam: zongorabillentyük. Hát lássa, itt van ez
a Mándy Kázmér, aki úgy játszott fehér, csontos női lábujjakon mint egy
klaviaturán. Igaz, az életével.
– Hallgasson, – rebegte elfulva s behunyta a szemét.
– Maga talán nem is ismerte ezt a Mándy Kázmért. Holott ragyogó ember
volt, micsoda ember! Azt tudja, ugy-e, hogy meghalt, intencióval?
– Tudom.
– Egy pontos golyó, mint a kétszerkettő. No, de mért?
– Mért? – ismételte a nő s már-már kitört zokogva.
– Ezt senki sem tudja. A legboldogabb ember volt. Férj volt. A
legboldogabb. Mondom, senki sem tudja.
– Senki sem tudja? – kérdezte elepedve. Maga sem?
– Óh, én, én, – felelte gyötrődve – az más, mit mondjak magának, az más.
Én, uram isten, én nagyon figyeltem ezt az embert. És szinte kipréseltem
magamnak az életét, mint egy cédruscitromot, barnás-arany rothadással.
Abban én is tévedhetek, ami egészen világos. De hogy mért halt meg, az
egy gyermekmese, ha akarja.
– Én nem akarok semmit – felelte kábultan. Én már rég lemondtam arról,
hogy valamit akarjak. Ami ezen a világon van, már csak innen van a
vágyaimon. Amit én akarnék, azt már ember nem is akarhatja többé.
Kezdeni elülről mégegyszer élni, hát lehet azt? Nekem is sok bajom volt
az életben.
És még ezt mondta:
– Maga azt nem is hiszi, mennyi bajom.
Úgy mondta ezt valami viruló agóniában, mintegy az élet széléről. És
elképesztő kiéltsége fölött, tündöklő női arca a homlok vad
szőkeségével, szinte kimérikusnak tünt. Úgy rémlett, hogy rögtön, ez az
imádandó fej leomlik, elmegy, elgurul és minden. A szorosan zárt pillák
alól valami nedvetontó készülék gépiességével folytak a könnyei és dúsan
öntözték az ajkakat, melyek a fogak alá göngyölgetve, egy ferde és
fölkínzott vonal torz rajzát mutatták, az egész isteni női szájat,