Az élet diadala: Novellák - 2
Total number of words is 4215
Total number of unique words is 1939
26.5 of words are in the 2000 most common words
36.8 of words are in the 5000 most common words
42.9 of words are in the 8000 most common words
anyák, árvák, nővérek, özvegyek, akik sírnak, de nők, akik elvesztek s
akikről soha nem fog tudni senki! Oh istenem, írjak még, írjak?! Holott
nem lehet kitérnem. Talán sohasem beszélünk többé ebben az életben.
Talán szóval soha nem is merném. Az egyik figyeli a másikat bennem. Mit
mondjak? Boldog vagyok a rémülettől, hogy így ébren van bennem minden s
nem tudom micsoda ösztönöm az, mely a gyönyört keresi és szürcsölgeti
vissza írásközben, egy kis hotelszobában, egy kis lámpa alatt!? Nő
vagyok még, vagy nő lettem, mindegy drága szivem, itt vagyok! Úgy nézz
végig e sorokon, mintha a portrait-em lenne, most csakugyan én vagyok
itt, mégegyszer ez éjjelben, Bernay Adrienne! Neked írok, magamnak, egy
harmadiknak, oh ne is kutassuk már! Úgy írok, hogy éljek még, hogy
tartson még, úgy írok, hogy minden érzékemre megy, hogy kis titkos
rezgésekre megy, apró és rejtett borzongásokra a létem legmélyén, mint
egy hárfa húrján, amit rejtenék. Szédülök a vágytól, hogy megmondjak
mindent! Kimerült vagyok, agyongyötört vagyok s valami lázas hév van
bennem, ami kerget mégis! Félholt vagyok és egész üde, hogy írjak!
Szavak, hangok, sikolyok és zokogások úgy torlódnak az agyamban, hogy az
értelmüket szinte letörik egymáson s még ki sem fejeztem egy érzésemet,
mikor már elsöpri száz másik s amit leírnék, már meg se kezdhetem, úgy
jön utána más és más, az egész lelkem százféle fulladásban. Ne is lepődj
meg ezen a kuszaságon; máskor tudtam írni neked rendesen úgye? De most
le vagyok rogyva a betük közé, a sorokba. A vonal gyötör, amit egy-egy
szó alkot, a kép is bánt, amit visszaadnék, oly epedőn csüngök még az
értelmek realitásán. Mindattól, amit kifejeznék, még messzebb röpülök,
mint lépcsőfokokról valami nagy magosba, a szineimből még izzóbb
árnyalatokba, a szenvedélyből még lázasabb tüzekbe, a mámoromból még
nagyszerűbb egekbe, amelyeket nem ad vissza semmiféle nyelv. Ami szép
van itt, még szebbet hoz magával, ami ragyogó, még ragyogóbb, még
istenibb s az egész írásom csak arra való, hogy fölszálljak oda, ahová
senki el nem megy. Mint egy másik életből, egy másik rendeltetésből árad
és zúg föl bennem, amit olvastam és átéreztem valaha s amint így föl van
oldva bennem és föltúlozva a magam érzéséhez: mintha egy megtisztúlt
csúcsa volna, átszűrten és ujjongva, egy jobbik végzetemnek. Valami
vergődő ösztön ez, valami lappangó tradiczió egy elveszett világból… Hát
tudom én? Valami van, ami egészen új előttem, a gyötrelmek és örömeim
mélyén valami van, valami marcangoló megismerés. Holott nincs semmi
ellenőrzésem, semmi ítéletem többé. Mint egy áldozat elviseltem mindent,
és egyszerűen le vagyok sújtva a beteljesedés alatt. Egész új ízek
vannak a számban. A torkom kiszáradt rettenetes zamatoktól. A szívem itt
ver fönn, magosan. Mülhausennél ott volt a szomorú tiszt.
Oh ott volt, ott volt, ha csak olyan egyszerű volna ez! Hol kezdjem,
hogy követni tudjál, meddig menjek vissza az események sorrendjében,
hogy jól megértsél mindent? Hiszen már eddig is, az összes apró
tényeket, melyek ezt az egész nagy találkozást alkotják, ezt az
egymásraismerést Mülhausennél, Elzászban, lépten-nyomon elsodorja előlem
éppen az a forró tartalom, amely áthevíti őket. Mint a tűz körül,
amelyhez nem lehet hozzányúlni, látod csak kertelek és ihegek. Már
mennyit írtam, hiába! Mit tudsz rólam e hisztériás lázon kívül, amelyben
itt ülök egy órája már, elkábulva és remegőn. Láz, mámor, rémület s mi
minden még, ami bizonyos érzéki emlékezések körül, mint az izzó pára
száll a nő szivében s mindent fölszít újra, mindent ami elmult
föltámaszt újra, megmozdít újra, fölkavar újra mint egy szunnyadó
gyöngyöt, micsoda mélységekben, ez mind itt van, ez mind gyötör és
elbűvöl még, a valóság oly megrázó erejével, hogy szinte szédülök a
kéjtől. Míg úgy érzem, hogy a tiszt itt van velem, a gyönyöröm éppen az,
hogy egyedül vagyok. Micsoda rettenetes ereje ez az emléknek! S micsoda
ájulat lehetett az, amelyet napok multán úgy érzek vissza, mintha még
mindég tartana!
Légy irántam elnézéssel, drága Klotildom. Add ide nekem azt a csöndes és
áhitatos szívedet, könyörületes megértésed minden jóságával. Már ne úgy
nézz engem, mint eddig, azokkal az okos és dédelgető szemekkel, egész
tekintetednek azzal a mosolygó és elbűvölt csodálatával, mely a lelkedet
mintegy felém sugározta, a föltétel nélkül való szeretés és ragaszkodás
olthatatlanságával. Az életem idáig, ha nem vagyok szerénytelen, és
kissé a magam lénye is ha szabad mondanom, és az illuzióim önmagamról,
mert sajnos csak illuziók, talán igazolták is hajdani rajongásodat azért
a Bernay Adrienneért, aki tudott szenvedni, lemondani és felejteni
főleg, ahogy szeretni tudott, mert az a legnagyobb a nőben, amit el tud
temetni bizonyos valóságokból és micsoda áldozatok árán, ha az álmait
nem érik föl. Te tudod, ki vagyok én, hol kezdtem én, abban a bernai
kastélyban a gyönyörű apámmal, aki az anyám halála óta a posthumus
idézgetések rémes gyönyörébe esett s a tébollyal végezte. Aki az
életének szenvedélye volt, drága kis francia nő, Glory de Dijon, mint
egy rózsafaj neve, kis édesanyám, kis édesanyám ott élt vele, velünk,
továbbra is Bernán, bár már az erdőszélen pihent, két fűz alatt, egy kő
alatt a földben, de visszatért onnan, visszatért egy fantasztikus
festészet mámoros produktivitásában, mely elepedve a halált ostromolta.
Lebegő árny nagy hófehérben egyszer, vagy halotti dáma ünnepi feketében,
ahogy a képzelet ép feltámasztotta csöpögő olajszínekben óriási
vásznakra, itt tűnt föl köztünk, itt virult tovább, előbb a kis kápolna
falán, aztán az összes falakon a szobákban, minden falon és minden
szobában, a folyosókon és a tornácon, mindenütt! Százféle változatban,
százféle hangulatban, felfogásban és világításban, a holtakról festett
képek néma és védtelen panaszával az egész házat benépesítette a színek
nyüzsgésével, a különböző és mégis egyazon fejek kivirulásával, a
százfélében is egyféle arcok meredezésével s csak annál maróbban adta a
halált, hogy az élet minden hevét volt hivatva felidézni. Mint leány,
mint menyasszony, mint hitves, mint anya kisértett, mint tündér lebegett
elő egy tó közepéből, egy rózsakert mélyéről, mint királyleány tünt föl
egy regényes erkélyen, mint bálvány egy kőoszlopon, mint női isten egy
oltár fölött, fölfeszítve, tragikus meztelenségben! És a vásznak egész
erdején át, már minden lomb és minden levél az ő arca volt, az ő szeme
volt, minden fa törzse elkínozva, az ő teste mámoros kanyargásokban, a
sírból való visszatérés smaragdkő tekintetével, fagyos izzásával, amint
e képtelen és emésztő munka hosszú éveken át, már a tébolyt surolta!
Tragikus festő, még mindig idézte, kergette, hívta vissza egy
festékoceánon át az elborult agyával s aki ott rogyott le végül, az
állványának dőlve kis édesanyám csontvázképe előtt, a legrémítőbb
józanság előtt, mikor már őrült volt!
Miért, hogy én is visszaidézgetem mostan ezt a halotti galériát, mikor
magamról írnék voltaképen! Miért hajszolom drága, gyönyörű Glory anyám
kisértetét egy végtelen arcképsorozatban a bernai kastélyfalakon, s az
apámat, aki mint egy színkovács, hasztalan kalapál egy sír előtt, mely
soha többé nem ad vissza semmit. Minden meddő, nem? és hol van az az
élet, mely végkép elmegy, mondd! s maga az élet, míg tart is, mit
jelent? Ne csodálj többé, már én nem vagyok a régi Adrienne, büszke és
méltóságos kisasszony, mint egy princesz, ragyogó, túlnőies is, hogy még
mindig leány legyen, huszonnyolc éves, hallgass! magam is alig hiszem.
Igy mult el s így fog elmulni minden, Klotild, a gyermek is a szülei
után.
Most már csak úgy nézz, részvéttel és sajnálkozva, ezt legjobban
szeretném. Minden jó és nagy tulajdonságomért is csak sajnálkozva
nézzél, a bátorságomért is, hogy így tudtam élni árván tizennyolc éves
koromtól fogva, mikor az apám elmerült s kívüled már nem volt senkim a
világon. Akkor jött Kazy Ábris, tudod, no most ez is, hogy itt van újra
Kazy Ábris! Mit mondjak? Szerettem? nem szerettem? és hát csakugyan itt
van, vagy inkább hol van ez már, ez az egész régi történet, mint egy
sírkő beleomladozva bizonyos hősi megadásokba, csöndes és mély
rezignációkba, mint csakugyan egy kő a földbe s amelyet az ember mégse
ismer már! Mégis, ami ez volt, azt nem lehet megmondani, mert nincs reá
se hang, se szó. Ami volt, az csak azt jelenti, ami soha meg nem
történhetett, s amire az ember azt mondaná: csalódás, ha más is nem
mondaná ezt. Sebek oly mélyen, hogy már nem is látszanak. Nagy benső
gyászok úgy megsüppedve bennünk, hogy a létünk már csak belőlük hajtja
ki megmérgezett lombjait. Hát nem voltam vidám és kacagó mindig, ami a
legrettenetesebb! Két évig jártam jegyben, ha igaz, de mi volt ez akkor,
egy pillanat! Nem voltam türelmetlen. Az áhitatom még a multakhoz
kötött, tragikus szüleim emlékéhez, mint ahogy az apám maradt leláncolva
halálos hűségben az anyámhoz. Bús leányságom poézise úgy zengett
mögöttem mint egy távoli ének erdőkön át, az egész lombsűrű
szurdinájával. Még akartam hallgatni, élvezni, még meg akartam tartani,
még meg akartam óvni a házasélet kontaktusától, mely ha nem is téríti el
minden érzésemet, mégis csak más irányokba vezet. És olyan tiszta
voltam, no látod tiszta, tiszta, kiváncsiságok és nyugtalanságok nélkül,
egy igazi leány! Künn, falun nőttem fel, nagy udvarok és kertek előtt és
szabadon a fényben és a lelkem szűzi és szemérmes maradt, hogy soha
semmiféle kutatgatás nem bolygatta meg, mert minden ott volt a nyilt
titkok fönségében és minden élt és szeretett! Egy kézszorítással
beértem, egy melegebb tekintettel egyenesen szemtől-szembe, egy csókkal
ritkán, amelyhez behunytam a szemem. Ábris szép volt, komor és
hallgatag, mint egy szinész a filmen, no még mindig itt van, de milyen
furcsa, hogy így látom most, mint egy plakáton ezt a sötét gavallért a
keserű szemével! Oh, hazudott, ugy-e, de hiszen tudod, hogy hazudott,
mit hazudott, hogy gázolt végig minden álmaimon, mi volt mögötte,
micsoda nő, micsoda kötelék, micsoda sívár romantikája holmi titkos
viszonynak, elrejtett gyereknek, mi minden még, micsoda kétségbeejtő
banalitás! És csak ez volt, amit nem tudtam elviselni, Bernay Adrienne,
ezt nem, ezt a kereskedősegédi donjuanizmust, nem! Akármi mást,
akármilyen multat, nem tudom, amit akarsz, de valami bravurját a
gazságnak, ha már gazság kell, hogy legyen, valamit ami a sárban van,
nem bánom, de mégis szárnya van! Tizennyolcéves voltam, ugy-e? S hol
voltam akkor, micsoda csúcsokon! Amit otthon láttam Bernán, hajnalokat
nyáron, mint a pokol, téli reggeleket mintegy kristályüveg ragyogásban!
Ami morajt és zajt hallottam a tanyákról éjjel, a jászlak rejtélyes
melegéből, tehénbőgéssel, betlehemi legendákat! Ahogy jött kis Glory
anyám, míg élt, piros szőlőfürtökkel a hajában, a kerti szüret idején,
ahogy dalolt magyar nótákat átfinomítva a maga francia akcentusára s
olyan üdén, mint a pásztorsíp! Ahogy az apám, elmámorosodva, fölkapta s
vitte mint Atlasz a földet s apró női lábai a rózsaszínű
selyemharisnyában lelógtak a dáhliákra, a tengernyi virág közé! S ahogy
később, elborult agyával, drága ember, fölsírta hozzá a festék minden
lázát, a fájdalomban eltorzult képzelettel, ez mind, ez mind fölcsigázta
a lelkemet az élet nagy igéretéhez! Magam is elmámorosodva, micsoda
rejtélyes szépségek zengésével jártam, mint egy részeg hárfával a
szívemben, s úgy jöttem elfúlva, bizonyos alkonyatokban, elakadt
lélegzettel a gyönyörtől, hogy szinte túlrezgett rajtam minden, az egész
nagy melódia, az egész nagy tiszta extázisom végig a kerten, virágokon,
az egen, a végtelenben!
No látod, drága Klotildom, mennyi szó, mennyi emlék s micsoda nagy
éjszaka ez! Az ember eltünt, a régi ember s egy másik jött Mülhausennél!
Ami idő eltelt kettejük között, az én időm volt, bár kikötöttem már a
túlsó parton és mentek az évek, az évek, az évek, nyomtalanul és
súlyosan. Nem, nem mondom többé mit szenvedtem, rég túl vagyok, minek?
Te láttál engem, minden hitemben szétszaggatva a sírástól véres
szemekkel, amint fizettem az illuzióimért! Te láttál engem gazdagon,
függetlenül, híres kalapjaim alatt a nagy szőke fejemmel, szinte
tündöklőn, oh a gyönyörű leány! ahogy suttogták mögöttem, Bernay
Adrienne, és aki ment, aki ment, elundorodva, aki ment! Ki volt az én
számomra többé? Senki, csak én magam már, egyedül, egyedül az öreg
komornámmal, a könyveimmel, a két kis kutyámmal, a rettenetes
éjszakáimmal, mikor úgy feküdtem le aludni, hogy minden csillárt
felgyujtottam magam körül s kinyúltam az ágyamban, mint egy ravatalon,
izzón és fagyosan a fényben. S még te voltál drága szivem, akiben
megenyhültem olykor, aki figyelted és elviselted zajos jókedveimet, a
nagy kacagásaimat, oktalan, céltalan bele a világba, az emberek arcába,
ha szembe jöttek velem az utcán és aki szerettél engem. Azontúl csak
éltem ugy-e, mint egy gyönyörű apáca, aki nagyszerű ruhákban járna és
csak páholyba az operába és dús prémekben a Váci-utcában, óh szűz apáca,
szűz apáca, holott már megvan huszonnyolc éves és aki fütyülne a
világra!
Aztán van a világ, látod, amelyik visszafütyül és van az élet, mely nem
ad ingyen semmit, még azt az ízzó melankoliát sem, mely mindentől
elfordult már és nem kér többé semmit. És van valami, ami az életnél is
erősebb, valami nagy áradat és rettenetes mozgás, amelyről ép úgy nem
tud az ember, mint ahogy a föld nincs nyilván beavatva a maga forgása
titkaiba. És mi van még? Oh, ha tudnám! Az van, hogy az ember él és
felgyűjt magába mindent és eltaszít magától mindent és az van, hogy
mégis minden megmarad és mégis elvész minden és az van, hogy az ember
mégis csak él! És az van, hogy nincs semmi és minden ott van
nagyszerűen! És az van, hogy elmentem Párisba a kis öreg francia
komornámmal a mult hónapban. És az van, hogy hirtelen, nem lehet lakni
tovább a Hotel Friedland-ban. És az van, hogy az utcán zászlós-lobogós
katonák között, üvöltve rohannak ujjongó s keserű tömegek s a
pályaudvarokon egymást fojtogatják, menekülő idegenek, hogy egy kis
helyük legyen. És még az van, hogy Mülhausennél a szomorú tiszt ott van.
Már most, nézd csak, a kis öreg francia nő nem akart visszajönni, többé.
«Nincs célja», mondta, «és minden még sokkal rosszabb volna», mondta,
«hát nincs igazam? Oh, nem vagyok hűtlen, de most a világ vége van és
kis vén anyóka, cseléd, vagy komorna csak azt teheti, hogy otthon marad,
ha már a hazája bajban van!» És sírt igaz, vén Marika, sokáig sírt s a
kezemet csókolta s úgy kisért még roskadozva a pályaudvarig s a nagy
nyilt peronokon végig, kis törékeny egy emberoceánban és egyszerre csak
eltünt, hiába kerestem, hívtam, kiáltgattam a nevét, az áradat
elsodorta. Már nem is bántam, annál jobb! Itt van családja s egy nap
megint, ha vége lesz, jöhet vissza, ha akar, hát nem igaz?
S akkor már indultunk is, oh indultunk, mint egy emberi rakomány, mint a
holt masszák mint egy rengeteg hullatömeg egymásra hányva, elfúlt
lélegzettel. Fekete vaggonok, az emberi hús keserű súlyával, gőzölgő
párolgásával s bepréseltségével, végtelen kocsisorok mintegy kiduzzadt
ablakokkal mint a dinnyéskosarak, a hágcsókon szorongó emberfürtökkel,
úgy rázkódtak meg az első kerékforgásra, mintha ki akarták volna hányni
magukból ezt az egymásra csapott szállítmányt. A fülkék padozata
ropogott, a falak recsegtek s az egész végtelen kocsisor, egymásba
torlódó vastömegével, mint egy érces menydörgés harsogott, a láncok,
ütközők, rúgók, fékek és ablaküvegek felhörgő zsivajával s amelyet
elrémült női hangok túlsivítottak, mint megriadt kórus szopránjai egy
őrületes zenekar hanglávája fölött. És férfiak dörögtek kétségbeesett
vitákban. És gyermekek sírtak, mint a megkéselt angyalok, valami
tragikus monotoniában az egész vonaton végig, az éjszakában. Tükrök
betörtek csörömpölve és üvegszilánkjuk, mint a kristályzuhatag, mint egy
leomló üvegcsillár minden ragyogó darabja, mint egy ezüstpatakzás zúdult
a tragikus utasokra. S amint megállottunk minden kis állomáson, egy-egy
őrház előtt is, a nyilt pályán is gyakran s amint megindultunk újra, a
pokoli vasrengések meg-megismétlődtek újra, az egész tánc, az egész
fölfordulás, új hangok és új morajok kiséretével, őrködő lámpások
nyikorgásával a sinek mentén, szemközt jövő vonatok elsüvítő
forgatagával, távoli és közeli füttyök röpködő kérdőjeleivel, a
túlfűtött gépek lihegésével, fölperzselő gőzrobajával kavicstömegekre,
melyek fölporzottak és visszaestek, zúgva, mint a jégeső. És mindenütt
csapatok jöttek és mentek, lovak dobogtak fürge ügetésben, mélabús
szemekkel a teherkocsik mentén, ágyuk gurultak trénszekerek zörgésével
és tábori konyhák bádogcsörömpölésével, tüzérek botorkáltak nagy durva
csizmásan a sinek útvesztőiben a félhomályban, és kis hatonák loholtak
és rohantak és felkészültek és felkaptak a vonatokra fürgén, jókedvűen s
ügyesen, mint a színes majmok, kelet felől az összes állomásokon. És
füst szállt a violaszín lámpák körül a szűk perronok zajos aszfaltján, a
sok fiatal fej fölött, sok színes sapka, tüzércsákó, vértessisak fölött,
mint egy rengeteg barna fátyol rongya, százféle ornamentikában, könnyed
és elomló arabeszkben és figurában vagy tömör és maró felhőzetben,
túlsúlyosan hogy felemelkedjen s amelyből elmosódott fénylésükkel a
fegyverek csillogtak elő, a puskák némán, a kardok csörögve. És minden
perben megindult egy vonat vagy jött egy vonat s gurult tovább a
vasmasszák dörgésével, ezernyi torok vidám kiáltozásával, hazafias
énekével, föllelkesült harci készségével és eltünt az éjben, az utolsó
vaggon hátfalával e távozók mögött, mint egy nagy széles spanyolfallal,
amelyről egy vörös lámpa nézett vissza és beolvadt végül a sötétbe. És a
füstben és a gőzben és a búcsúzásokban is itt-ott és a franciás
aposztrofálásokban, szóviccekben és obszcenitásokban és a
vezényszavakban, patkódübörgésben, keréknyikorgásban, villamfényben és
fegyvercsörgésben, dalokban és vasdörgésekben, nagy füttyökben,
gőzpuffanásban és kis csengők ezüst kerepelésében volt valami
félelmetes, valami túlfütött, emberi idegzetektől, sorsoktól és
hivatottságoktól, reménytől, rettegéstől, fegyelemtől, megadástól és
lelkesedéstől áthevitett atmoszféra, mely egy mérhetetlen nyomort
kergetett, valami vihogó vérförtelem csiráit sodorta, mint egy halálos
ragály, egy pokoli métely, egy irtóztató pestis bacilluskulturáját, amit
kihánynának a szélbe, a fénybe, egy zakatoló emberiség közé! És ez a
túlfeszültség, ez a keserű izzás, az idegek minden rezgése és remegése,
mint egy rengeteg húrrendszer, melyet megtépázna a szél, átragadt a mi
vonatunkra is, a mi lelkünkre, a mi agyunkra, meggyötörve ahogy
szorongtunk, túlzsúfoltan és fulladozva, elkínzottan és kormos arccal a
fülkék mécsei alatt, mint egy üldözött karaván, mint egy kitagadott
tömeg, távoli hazák leprásai, akiket elkergetnek! Hogy jöttünk a
határra, micsoda utakon, alagutakon és fordulókon át, micsoda kerülőkkel
jöttünk, nem tudom. Egyáltalán valami rémes céltalanság volt egy
eltévedt mozdony rohanásával, visszaszökkenéseivel, hirtelen
fékezéseivel s nekilendülésével, mint az akadályugratások, ide-oda
hullámzásával, kanyargásával, el- és visszafordulgatásával, a homályt
döfködő irányváltoztatásával, eliramodásaival s hátrálásaival, amint
nyilván az útját kereste, őrült gép és csak ment és ment és gurult és
vonszolt bennünket, akik utaztunk, utaztunk valami sajátságos vakság
érzetében s nem tudtuk hová!
Aztán mégis, egyszerre, Mülhausen volt, a határ volt, a svájci
csatlakozás reménységével. A francia Mulhouse végtelen mezősége volt, a
svájci horizonttal, álomszerű távolságokban. Mint a nyáj vágtattunk itt,
kivergődve a vaggonokból, majdnem felüdülten és megváltva a szabadban,
az alkonyat rózsaszínében, mely nyugat felől csöpögött az égre s az
egész boltozatot ellepte valami végtelen sziromhullással, mint egy
rettenetes rózsatő, kinyilva, s amelynek szára nincs! Egy véres kupola
volt fölöttünk, azzal a rejtélyes színfestéssel, amelyben a természet
oly gyakran összeolvad az emberi dolgok jellegével. Háború van!
reflektálta az ég, mint egy tükör, a földet. És tizenkét kilométernyire
voltunk bizonytalan pályaudvaroktól, a nagy utakon, az úttalan térben és
nem tudtuk merre menjünk. Mint a birkák, lihegtünk, rohanva,
tanácstalan. Valami keserű és nagyszerű vándorszinész társaság
benyomását kelthettük zürzavaros kiáltozásainkkal, a fátylainkkal, a
bőrödjeinkkel, pittoreszk züllöttségünkkel, mintegy a társadalmon kívül,
kivetve egy határszélen, ahonnan tovább menni nem lehet. Egészen biztos
volt, hogy elkéssük a csatlakozást, ami katasztrófálisnak tünt. Öreg
emberek sírtak, mint a gyermekek. Kis gyermekek elkomorodtak, mint a
vének. És az anyák haja lobogott. És valami nagy tehetetlenség terjedt.
A távolság s az út, amit még teendők voltunk, már eleve legyőzött
mindenkit. Sokan megadták magukat ez utolsó erőfeszítés előtt. Valaki
énekelt egy bőröndön ülve énekelt! azzal ez konok rezignációval,
amelyben egy mártir hal meg egy ideáért. Mégis, egy-egy csoport
elindult, egy-egy energikusabb vezetővel. Mások is, elvánszorogtak,
kimerülten és kétségbeesve, a földönfutásnak azzal a megkapó és mámoros
jajveszékelésével, azokkal a zord és drámai mozdulatokkal, melyeket, ha
a szinpadon lát az ember, nyilván hazugnak érez.
És én is mentem és szaladtam az éjszaka elől, mely közeledett. Nagy
árnyékok támadtak. Rejtélyes hangok hallatszottak. A távolban
szakadatlan dübörgéssel katonavonatok gurultak. Egy csengő szünetlenül
csengett a mélyben. És a dülőről láttuk az úttestet, ahol hatosfogatok
gallopoztak szürke ágyuk előtt, súlyosan és könnyedén, a lovasaik
ostorcsapkodásával, mint az álomképek a homályban, mint a walkürök
porfellegekben. Holott már alig birtam tovább. Nem is a gyaloglás
merített ki néhány kilométeren át, dülőkön, mezőkön, kis kavicsos
utakon, hegynek föl és le, sőt talán nem is voltam fáradt. Te tudod
micsoda energikus vagyok, ha kell, micsoda szivós és ajkbaharapó, ha
arról van szó, hogy bírjam s ne engedjek. De itt volt valami átható
magány, mely mint a zsírt csöpögtette a lelkembe elfullasztó
melankoliáit Már nem láttam senkit magam körül, mikor az este rámborult.
Talán el is tévedtem gyors kerülgetéseim közben egy mocsaras talajon át,
a szárazabb ösvények irányában. De egyszerre csak itt állottam egyedül a
térben, amelyen denevérek suhintották át hangtalan röpködésüket. Valami
rettenetes érzés fogott el, oh nem ijjedtség, nem gyávaság, de hiszen te
ismersz engemet! Hajdan Bernán, egész éjjeleken át bolyongtam az erdőben
bagolyfiók után. De itt ez más volt, teremtőm, micsoda!? Valami
kimondhatatlan szomorúság, az estében párolgó földek nyers szagával,
távoli árnyaival és mécseivel, elsikkadt hangjaival, mint egy utolsó
szó, egy utolsó kiáltás egy vigasztalan égboltozat alatt, mely ráborult
az egész tájra, az egész végtelenre, mint egy töredezett üvegmenyezet.
És nyugat felől, egész távoli felhőszélek, a naplemente izzásából
egy-egy utolsó rubintfolttal világítottak még, mint egy messzi lámpafény
az égen! Elfúlva, minden idegem reszketett. Úgyszólván önönmagamtól
rémüldöztem, a testem súlyának valami sajátságos és ismeretlen
érzetével, mintha önmagamat kaptam volna föl, önmagamat cipelném
roskadozó vállaimon. Csakugyan minden súly rámszakadt, az életem egész
terhe még föltúlzottan a kimerültségemen, egész megsebzettségemen egy
húsz órai út alatt. Elveszve a térben, az éjben, egészen egyedül és
meghajszolva, egy megváltó gondolat nélkül, mely megnyugtathatott volna,
szülők nélkül, kötelék nélkül, egész nagy sivár életem szinte fizikai
dimenziókban adta vissza itt a maga nagy magányosságát a világon. Az
egész nagy tér kihalva s elborultan, a lelkem képe volt. Elsodorva és
vigasztalan, vajjon hová mehettem még? És elfakadtam sírva, egyedül! S
úgy jöttem tovább, vonagló szájjal, mintha valami dalt dudolnék, egy
dalt! Még órákig mentem, nem tudom. De valaki kiáltott ekkor. «Itt nem
lehet!» S egy kéz a fátylaimhoz ért.
Oh egy kéz Klotild, egy arc, egy árny, egy ember, egy francia
katonatiszt. Mindez kis darabokban, kis részletekben, egy-egy rézgomb
fénylésével, egy kevés aranyzsinorral, egy félarccal megvilágítva, amint
egy lámpás lengett köztünk a sötétben, a zárt sorompók előtt. És
messziről Mülhausen világított távoli fényekkel, etörpülten a föld szine
fölött. És nagy zúgások hallattszottak, mint egy erdő, ha menne, ha
menne, ha elvonulna a lombsűrűje visszhangjával, vagy mint a
templomhajók mélye távoli orgonák búgásával, egy frenetikus ájtatosság
zsivajával mértföldeken át. «Itt nem lehet» ismételte a hang s akkor ott
volt a lámpa az én arcom s egy másik arc között, egészen közel két barna
szemhez, mely rámmeredt s csodált. Oh csodált, igen, rögtön az első
pillanatban. – «Valami gyémántot leltem!» mondta és nevetett. Mert az
lehettem csakugyan, valami talált ékszer, fölbukkanó tündér az éjszaka
végtelenjén, fehér fátylakban lobogó jelenség, a halvány arcával, a
könyes szemével, eltikkadva és védtelen. Így vannak nagy első percek,
amelyekben már minden benne van, egész beteljesedése a dolgoknak, mint a
befejezett sors a születésben. Ha magához von ez az árny, ha a barna
szeme fénylését elmeríti az enyémbe, ha ajkon harap, nyilván nem is
védekezem. Szédüldözve, minden fölfeszült idegem azt az utolsó érintést
várta, azt a végső fuvallatot, hogy vége legyen, hogy minden
megszakadjon bennem. Valami rejtélyes vágyam volt, aludni, meghalni,
elveszni abban az öntudatlanságban, melyet a test kínja nem kisér s
amelyből a lélek elszáll, mint egy madár! Tántorogva egy falnak dőltem.
De a lámpa lengett. Sötét tömegek pihentek, egymásra rogyva, egy vasúti
töltés mentén. A lámpa lengett. Egy darab sín, lecsiszoltan várt és
fénylett, mint egy rövid része egy végtelennek. És hortyogás
hallatszott. – «Itt fog jönni egy vonat!» – dadogtam. – «Itt fog jönni
egy vonat!» ismételte az árny az én szavaimmal, s még a hangomat is
utánozva, valami különös együttérzéssel ami meglepett. – «Oh egy vonat,»
tette hozzá enyelegőn, «de nem a mi számunkra angyal! Mi csak őrizzük
itt az útját, és hajnalban megyünk tovább, az isten tudja, hová!» S
azzal már indult is volna. A lámpás lengett. Akkor a köpenyéhez értem,
amint át volt vetve a vállán. – «Nézze csak kérem, rebegtem, segítsen
rajtam, olyan fáradt vagyok! Hogy átjussak a határon, a svájci
vonatokhoz. Nagyon hálás volnék érte!» – «Hálás!» felelte és nevetett.
És várt és hallgatott és nem mozdult és nem tudom mi volt még körülötte,
míg a többiek, az egész kis csapat, békén hortyogott a földön s a
távolból, szakadatlanul, valami heroikus zúgás hallatszott, egy-egy
mozdonyfütty sikongott az éjben, egész messze. – «Oh, segítsem! mondta
végre, de hát mit tehetek én!?» És a vállát vonogatta. Ez nem volt
gavallér a mi fogalmaink szerint, nem tigrisvadász, előtáncos,
vívóbajnok, cigánnyal busuló szolgabiró s jaj annak, aki közeledni mer!
ez nem volt Kazy Ábris, huszártiszt a mi fajtánkból, szúrós szemekkel s
aki rögtön vagdos, oh ez nem, ez nem! Még csak udvarias sem volt a maga
elunott hangjával s valami ismeretlen keservével, amint a vállát
vonogatta, de olyan emberi volt a tehetetlenségben, olyan hallatlanul
nagy, fájdalmas és őszinte, hogy megremegve néztem föl reá. A lámpás
lengett. És a két barna szemét láttam, elepedve és csillogó nedvekben.
Két különös, egészen fiatal s oly fáradt férfiszem, egészen üde és izzó
szempár a hosszú pillák alatt s mégis az agoniák tekintetével, mint
valami bús állat, ha elmered, lerogyva az igában. A homloka egészen
ráncos volt a szemöldök két íve fölött, melyek mintegy összegyűjtve
őrizték a gondokat, és az ajkakról keserűn, egy kis francia bajusz
csüngött. De az egész arc, az egész jelenség e dúlt homlok s e nagyszerű
szemek hevével tűzött át azon a rembrandtszerű világításon, amelyet
betöltött és áthevített, a megemelt lámpás fénykörében. Elbűvölve
néztem, csakugyan mint egy képet, elbűvölve és szinte megdermedve
azokban a sajátságos ösztönökben bizonyos felismerések előtt, amelyeknek
nem tud és nem akar hinni az ember, olyannyira lehetetlenek. Még néztem
és még néztem, minden részletét az arcnak s az egész arcot minden
részletével, minden súlyával, jellegével, homályával és tündöklésével,
egész kirajzolt fájdalmasságával, ijjesztő tömörségével s fantomszerű
visszatérésével a lámpás fényében, mint egyikét azoknak a fantasztikus,
fénnyel és árnyékkal küzködő színtébolyoknak, ami az apám műve volt! –
«Oh de hiszen ismerem!» dadogtam s a mellének dőltem, zokogva.
Nem élt vissza, nem volt egyetlenegy gondolata, egy föltevése, egy
akikről soha nem fog tudni senki! Oh istenem, írjak még, írjak?! Holott
nem lehet kitérnem. Talán sohasem beszélünk többé ebben az életben.
Talán szóval soha nem is merném. Az egyik figyeli a másikat bennem. Mit
mondjak? Boldog vagyok a rémülettől, hogy így ébren van bennem minden s
nem tudom micsoda ösztönöm az, mely a gyönyört keresi és szürcsölgeti
vissza írásközben, egy kis hotelszobában, egy kis lámpa alatt!? Nő
vagyok még, vagy nő lettem, mindegy drága szivem, itt vagyok! Úgy nézz
végig e sorokon, mintha a portrait-em lenne, most csakugyan én vagyok
itt, mégegyszer ez éjjelben, Bernay Adrienne! Neked írok, magamnak, egy
harmadiknak, oh ne is kutassuk már! Úgy írok, hogy éljek még, hogy
tartson még, úgy írok, hogy minden érzékemre megy, hogy kis titkos
rezgésekre megy, apró és rejtett borzongásokra a létem legmélyén, mint
egy hárfa húrján, amit rejtenék. Szédülök a vágytól, hogy megmondjak
mindent! Kimerült vagyok, agyongyötört vagyok s valami lázas hév van
bennem, ami kerget mégis! Félholt vagyok és egész üde, hogy írjak!
Szavak, hangok, sikolyok és zokogások úgy torlódnak az agyamban, hogy az
értelmüket szinte letörik egymáson s még ki sem fejeztem egy érzésemet,
mikor már elsöpri száz másik s amit leírnék, már meg se kezdhetem, úgy
jön utána más és más, az egész lelkem százféle fulladásban. Ne is lepődj
meg ezen a kuszaságon; máskor tudtam írni neked rendesen úgye? De most
le vagyok rogyva a betük közé, a sorokba. A vonal gyötör, amit egy-egy
szó alkot, a kép is bánt, amit visszaadnék, oly epedőn csüngök még az
értelmek realitásán. Mindattól, amit kifejeznék, még messzebb röpülök,
mint lépcsőfokokról valami nagy magosba, a szineimből még izzóbb
árnyalatokba, a szenvedélyből még lázasabb tüzekbe, a mámoromból még
nagyszerűbb egekbe, amelyeket nem ad vissza semmiféle nyelv. Ami szép
van itt, még szebbet hoz magával, ami ragyogó, még ragyogóbb, még
istenibb s az egész írásom csak arra való, hogy fölszálljak oda, ahová
senki el nem megy. Mint egy másik életből, egy másik rendeltetésből árad
és zúg föl bennem, amit olvastam és átéreztem valaha s amint így föl van
oldva bennem és föltúlozva a magam érzéséhez: mintha egy megtisztúlt
csúcsa volna, átszűrten és ujjongva, egy jobbik végzetemnek. Valami
vergődő ösztön ez, valami lappangó tradiczió egy elveszett világból… Hát
tudom én? Valami van, ami egészen új előttem, a gyötrelmek és örömeim
mélyén valami van, valami marcangoló megismerés. Holott nincs semmi
ellenőrzésem, semmi ítéletem többé. Mint egy áldozat elviseltem mindent,
és egyszerűen le vagyok sújtva a beteljesedés alatt. Egész új ízek
vannak a számban. A torkom kiszáradt rettenetes zamatoktól. A szívem itt
ver fönn, magosan. Mülhausennél ott volt a szomorú tiszt.
Oh ott volt, ott volt, ha csak olyan egyszerű volna ez! Hol kezdjem,
hogy követni tudjál, meddig menjek vissza az események sorrendjében,
hogy jól megértsél mindent? Hiszen már eddig is, az összes apró
tényeket, melyek ezt az egész nagy találkozást alkotják, ezt az
egymásraismerést Mülhausennél, Elzászban, lépten-nyomon elsodorja előlem
éppen az a forró tartalom, amely áthevíti őket. Mint a tűz körül,
amelyhez nem lehet hozzányúlni, látod csak kertelek és ihegek. Már
mennyit írtam, hiába! Mit tudsz rólam e hisztériás lázon kívül, amelyben
itt ülök egy órája már, elkábulva és remegőn. Láz, mámor, rémület s mi
minden még, ami bizonyos érzéki emlékezések körül, mint az izzó pára
száll a nő szivében s mindent fölszít újra, mindent ami elmult
föltámaszt újra, megmozdít újra, fölkavar újra mint egy szunnyadó
gyöngyöt, micsoda mélységekben, ez mind itt van, ez mind gyötör és
elbűvöl még, a valóság oly megrázó erejével, hogy szinte szédülök a
kéjtől. Míg úgy érzem, hogy a tiszt itt van velem, a gyönyöröm éppen az,
hogy egyedül vagyok. Micsoda rettenetes ereje ez az emléknek! S micsoda
ájulat lehetett az, amelyet napok multán úgy érzek vissza, mintha még
mindég tartana!
Légy irántam elnézéssel, drága Klotildom. Add ide nekem azt a csöndes és
áhitatos szívedet, könyörületes megértésed minden jóságával. Már ne úgy
nézz engem, mint eddig, azokkal az okos és dédelgető szemekkel, egész
tekintetednek azzal a mosolygó és elbűvölt csodálatával, mely a lelkedet
mintegy felém sugározta, a föltétel nélkül való szeretés és ragaszkodás
olthatatlanságával. Az életem idáig, ha nem vagyok szerénytelen, és
kissé a magam lénye is ha szabad mondanom, és az illuzióim önmagamról,
mert sajnos csak illuziók, talán igazolták is hajdani rajongásodat azért
a Bernay Adrienneért, aki tudott szenvedni, lemondani és felejteni
főleg, ahogy szeretni tudott, mert az a legnagyobb a nőben, amit el tud
temetni bizonyos valóságokból és micsoda áldozatok árán, ha az álmait
nem érik föl. Te tudod, ki vagyok én, hol kezdtem én, abban a bernai
kastélyban a gyönyörű apámmal, aki az anyám halála óta a posthumus
idézgetések rémes gyönyörébe esett s a tébollyal végezte. Aki az
életének szenvedélye volt, drága kis francia nő, Glory de Dijon, mint
egy rózsafaj neve, kis édesanyám, kis édesanyám ott élt vele, velünk,
továbbra is Bernán, bár már az erdőszélen pihent, két fűz alatt, egy kő
alatt a földben, de visszatért onnan, visszatért egy fantasztikus
festészet mámoros produktivitásában, mely elepedve a halált ostromolta.
Lebegő árny nagy hófehérben egyszer, vagy halotti dáma ünnepi feketében,
ahogy a képzelet ép feltámasztotta csöpögő olajszínekben óriási
vásznakra, itt tűnt föl köztünk, itt virult tovább, előbb a kis kápolna
falán, aztán az összes falakon a szobákban, minden falon és minden
szobában, a folyosókon és a tornácon, mindenütt! Százféle változatban,
százféle hangulatban, felfogásban és világításban, a holtakról festett
képek néma és védtelen panaszával az egész házat benépesítette a színek
nyüzsgésével, a különböző és mégis egyazon fejek kivirulásával, a
százfélében is egyféle arcok meredezésével s csak annál maróbban adta a
halált, hogy az élet minden hevét volt hivatva felidézni. Mint leány,
mint menyasszony, mint hitves, mint anya kisértett, mint tündér lebegett
elő egy tó közepéből, egy rózsakert mélyéről, mint királyleány tünt föl
egy regényes erkélyen, mint bálvány egy kőoszlopon, mint női isten egy
oltár fölött, fölfeszítve, tragikus meztelenségben! És a vásznak egész
erdején át, már minden lomb és minden levél az ő arca volt, az ő szeme
volt, minden fa törzse elkínozva, az ő teste mámoros kanyargásokban, a
sírból való visszatérés smaragdkő tekintetével, fagyos izzásával, amint
e képtelen és emésztő munka hosszú éveken át, már a tébolyt surolta!
Tragikus festő, még mindig idézte, kergette, hívta vissza egy
festékoceánon át az elborult agyával s aki ott rogyott le végül, az
állványának dőlve kis édesanyám csontvázképe előtt, a legrémítőbb
józanság előtt, mikor már őrült volt!
Miért, hogy én is visszaidézgetem mostan ezt a halotti galériát, mikor
magamról írnék voltaképen! Miért hajszolom drága, gyönyörű Glory anyám
kisértetét egy végtelen arcképsorozatban a bernai kastélyfalakon, s az
apámat, aki mint egy színkovács, hasztalan kalapál egy sír előtt, mely
soha többé nem ad vissza semmit. Minden meddő, nem? és hol van az az
élet, mely végkép elmegy, mondd! s maga az élet, míg tart is, mit
jelent? Ne csodálj többé, már én nem vagyok a régi Adrienne, büszke és
méltóságos kisasszony, mint egy princesz, ragyogó, túlnőies is, hogy még
mindig leány legyen, huszonnyolc éves, hallgass! magam is alig hiszem.
Igy mult el s így fog elmulni minden, Klotild, a gyermek is a szülei
után.
Most már csak úgy nézz, részvéttel és sajnálkozva, ezt legjobban
szeretném. Minden jó és nagy tulajdonságomért is csak sajnálkozva
nézzél, a bátorságomért is, hogy így tudtam élni árván tizennyolc éves
koromtól fogva, mikor az apám elmerült s kívüled már nem volt senkim a
világon. Akkor jött Kazy Ábris, tudod, no most ez is, hogy itt van újra
Kazy Ábris! Mit mondjak? Szerettem? nem szerettem? és hát csakugyan itt
van, vagy inkább hol van ez már, ez az egész régi történet, mint egy
sírkő beleomladozva bizonyos hősi megadásokba, csöndes és mély
rezignációkba, mint csakugyan egy kő a földbe s amelyet az ember mégse
ismer már! Mégis, ami ez volt, azt nem lehet megmondani, mert nincs reá
se hang, se szó. Ami volt, az csak azt jelenti, ami soha meg nem
történhetett, s amire az ember azt mondaná: csalódás, ha más is nem
mondaná ezt. Sebek oly mélyen, hogy már nem is látszanak. Nagy benső
gyászok úgy megsüppedve bennünk, hogy a létünk már csak belőlük hajtja
ki megmérgezett lombjait. Hát nem voltam vidám és kacagó mindig, ami a
legrettenetesebb! Két évig jártam jegyben, ha igaz, de mi volt ez akkor,
egy pillanat! Nem voltam türelmetlen. Az áhitatom még a multakhoz
kötött, tragikus szüleim emlékéhez, mint ahogy az apám maradt leláncolva
halálos hűségben az anyámhoz. Bús leányságom poézise úgy zengett
mögöttem mint egy távoli ének erdőkön át, az egész lombsűrű
szurdinájával. Még akartam hallgatni, élvezni, még meg akartam tartani,
még meg akartam óvni a házasélet kontaktusától, mely ha nem is téríti el
minden érzésemet, mégis csak más irányokba vezet. És olyan tiszta
voltam, no látod tiszta, tiszta, kiváncsiságok és nyugtalanságok nélkül,
egy igazi leány! Künn, falun nőttem fel, nagy udvarok és kertek előtt és
szabadon a fényben és a lelkem szűzi és szemérmes maradt, hogy soha
semmiféle kutatgatás nem bolygatta meg, mert minden ott volt a nyilt
titkok fönségében és minden élt és szeretett! Egy kézszorítással
beértem, egy melegebb tekintettel egyenesen szemtől-szembe, egy csókkal
ritkán, amelyhez behunytam a szemem. Ábris szép volt, komor és
hallgatag, mint egy szinész a filmen, no még mindig itt van, de milyen
furcsa, hogy így látom most, mint egy plakáton ezt a sötét gavallért a
keserű szemével! Oh, hazudott, ugy-e, de hiszen tudod, hogy hazudott,
mit hazudott, hogy gázolt végig minden álmaimon, mi volt mögötte,
micsoda nő, micsoda kötelék, micsoda sívár romantikája holmi titkos
viszonynak, elrejtett gyereknek, mi minden még, micsoda kétségbeejtő
banalitás! És csak ez volt, amit nem tudtam elviselni, Bernay Adrienne,
ezt nem, ezt a kereskedősegédi donjuanizmust, nem! Akármi mást,
akármilyen multat, nem tudom, amit akarsz, de valami bravurját a
gazságnak, ha már gazság kell, hogy legyen, valamit ami a sárban van,
nem bánom, de mégis szárnya van! Tizennyolcéves voltam, ugy-e? S hol
voltam akkor, micsoda csúcsokon! Amit otthon láttam Bernán, hajnalokat
nyáron, mint a pokol, téli reggeleket mintegy kristályüveg ragyogásban!
Ami morajt és zajt hallottam a tanyákról éjjel, a jászlak rejtélyes
melegéből, tehénbőgéssel, betlehemi legendákat! Ahogy jött kis Glory
anyám, míg élt, piros szőlőfürtökkel a hajában, a kerti szüret idején,
ahogy dalolt magyar nótákat átfinomítva a maga francia akcentusára s
olyan üdén, mint a pásztorsíp! Ahogy az apám, elmámorosodva, fölkapta s
vitte mint Atlasz a földet s apró női lábai a rózsaszínű
selyemharisnyában lelógtak a dáhliákra, a tengernyi virág közé! S ahogy
később, elborult agyával, drága ember, fölsírta hozzá a festék minden
lázát, a fájdalomban eltorzult képzelettel, ez mind, ez mind fölcsigázta
a lelkemet az élet nagy igéretéhez! Magam is elmámorosodva, micsoda
rejtélyes szépségek zengésével jártam, mint egy részeg hárfával a
szívemben, s úgy jöttem elfúlva, bizonyos alkonyatokban, elakadt
lélegzettel a gyönyörtől, hogy szinte túlrezgett rajtam minden, az egész
nagy melódia, az egész nagy tiszta extázisom végig a kerten, virágokon,
az egen, a végtelenben!
No látod, drága Klotildom, mennyi szó, mennyi emlék s micsoda nagy
éjszaka ez! Az ember eltünt, a régi ember s egy másik jött Mülhausennél!
Ami idő eltelt kettejük között, az én időm volt, bár kikötöttem már a
túlsó parton és mentek az évek, az évek, az évek, nyomtalanul és
súlyosan. Nem, nem mondom többé mit szenvedtem, rég túl vagyok, minek?
Te láttál engem, minden hitemben szétszaggatva a sírástól véres
szemekkel, amint fizettem az illuzióimért! Te láttál engem gazdagon,
függetlenül, híres kalapjaim alatt a nagy szőke fejemmel, szinte
tündöklőn, oh a gyönyörű leány! ahogy suttogták mögöttem, Bernay
Adrienne, és aki ment, aki ment, elundorodva, aki ment! Ki volt az én
számomra többé? Senki, csak én magam már, egyedül, egyedül az öreg
komornámmal, a könyveimmel, a két kis kutyámmal, a rettenetes
éjszakáimmal, mikor úgy feküdtem le aludni, hogy minden csillárt
felgyujtottam magam körül s kinyúltam az ágyamban, mint egy ravatalon,
izzón és fagyosan a fényben. S még te voltál drága szivem, akiben
megenyhültem olykor, aki figyelted és elviselted zajos jókedveimet, a
nagy kacagásaimat, oktalan, céltalan bele a világba, az emberek arcába,
ha szembe jöttek velem az utcán és aki szerettél engem. Azontúl csak
éltem ugy-e, mint egy gyönyörű apáca, aki nagyszerű ruhákban járna és
csak páholyba az operába és dús prémekben a Váci-utcában, óh szűz apáca,
szűz apáca, holott már megvan huszonnyolc éves és aki fütyülne a
világra!
Aztán van a világ, látod, amelyik visszafütyül és van az élet, mely nem
ad ingyen semmit, még azt az ízzó melankoliát sem, mely mindentől
elfordult már és nem kér többé semmit. És van valami, ami az életnél is
erősebb, valami nagy áradat és rettenetes mozgás, amelyről ép úgy nem
tud az ember, mint ahogy a föld nincs nyilván beavatva a maga forgása
titkaiba. És mi van még? Oh, ha tudnám! Az van, hogy az ember él és
felgyűjt magába mindent és eltaszít magától mindent és az van, hogy
mégis minden megmarad és mégis elvész minden és az van, hogy az ember
mégis csak él! És az van, hogy nincs semmi és minden ott van
nagyszerűen! És az van, hogy elmentem Párisba a kis öreg francia
komornámmal a mult hónapban. És az van, hogy hirtelen, nem lehet lakni
tovább a Hotel Friedland-ban. És az van, hogy az utcán zászlós-lobogós
katonák között, üvöltve rohannak ujjongó s keserű tömegek s a
pályaudvarokon egymást fojtogatják, menekülő idegenek, hogy egy kis
helyük legyen. És még az van, hogy Mülhausennél a szomorú tiszt ott van.
Már most, nézd csak, a kis öreg francia nő nem akart visszajönni, többé.
«Nincs célja», mondta, «és minden még sokkal rosszabb volna», mondta,
«hát nincs igazam? Oh, nem vagyok hűtlen, de most a világ vége van és
kis vén anyóka, cseléd, vagy komorna csak azt teheti, hogy otthon marad,
ha már a hazája bajban van!» És sírt igaz, vén Marika, sokáig sírt s a
kezemet csókolta s úgy kisért még roskadozva a pályaudvarig s a nagy
nyilt peronokon végig, kis törékeny egy emberoceánban és egyszerre csak
eltünt, hiába kerestem, hívtam, kiáltgattam a nevét, az áradat
elsodorta. Már nem is bántam, annál jobb! Itt van családja s egy nap
megint, ha vége lesz, jöhet vissza, ha akar, hát nem igaz?
S akkor már indultunk is, oh indultunk, mint egy emberi rakomány, mint a
holt masszák mint egy rengeteg hullatömeg egymásra hányva, elfúlt
lélegzettel. Fekete vaggonok, az emberi hús keserű súlyával, gőzölgő
párolgásával s bepréseltségével, végtelen kocsisorok mintegy kiduzzadt
ablakokkal mint a dinnyéskosarak, a hágcsókon szorongó emberfürtökkel,
úgy rázkódtak meg az első kerékforgásra, mintha ki akarták volna hányni
magukból ezt az egymásra csapott szállítmányt. A fülkék padozata
ropogott, a falak recsegtek s az egész végtelen kocsisor, egymásba
torlódó vastömegével, mint egy érces menydörgés harsogott, a láncok,
ütközők, rúgók, fékek és ablaküvegek felhörgő zsivajával s amelyet
elrémült női hangok túlsivítottak, mint megriadt kórus szopránjai egy
őrületes zenekar hanglávája fölött. És férfiak dörögtek kétségbeesett
vitákban. És gyermekek sírtak, mint a megkéselt angyalok, valami
tragikus monotoniában az egész vonaton végig, az éjszakában. Tükrök
betörtek csörömpölve és üvegszilánkjuk, mint a kristályzuhatag, mint egy
leomló üvegcsillár minden ragyogó darabja, mint egy ezüstpatakzás zúdult
a tragikus utasokra. S amint megállottunk minden kis állomáson, egy-egy
őrház előtt is, a nyilt pályán is gyakran s amint megindultunk újra, a
pokoli vasrengések meg-megismétlődtek újra, az egész tánc, az egész
fölfordulás, új hangok és új morajok kiséretével, őrködő lámpások
nyikorgásával a sinek mentén, szemközt jövő vonatok elsüvítő
forgatagával, távoli és közeli füttyök röpködő kérdőjeleivel, a
túlfűtött gépek lihegésével, fölperzselő gőzrobajával kavicstömegekre,
melyek fölporzottak és visszaestek, zúgva, mint a jégeső. És mindenütt
csapatok jöttek és mentek, lovak dobogtak fürge ügetésben, mélabús
szemekkel a teherkocsik mentén, ágyuk gurultak trénszekerek zörgésével
és tábori konyhák bádogcsörömpölésével, tüzérek botorkáltak nagy durva
csizmásan a sinek útvesztőiben a félhomályban, és kis hatonák loholtak
és rohantak és felkészültek és felkaptak a vonatokra fürgén, jókedvűen s
ügyesen, mint a színes majmok, kelet felől az összes állomásokon. És
füst szállt a violaszín lámpák körül a szűk perronok zajos aszfaltján, a
sok fiatal fej fölött, sok színes sapka, tüzércsákó, vértessisak fölött,
mint egy rengeteg barna fátyol rongya, százféle ornamentikában, könnyed
és elomló arabeszkben és figurában vagy tömör és maró felhőzetben,
túlsúlyosan hogy felemelkedjen s amelyből elmosódott fénylésükkel a
fegyverek csillogtak elő, a puskák némán, a kardok csörögve. És minden
perben megindult egy vonat vagy jött egy vonat s gurult tovább a
vasmasszák dörgésével, ezernyi torok vidám kiáltozásával, hazafias
énekével, föllelkesült harci készségével és eltünt az éjben, az utolsó
vaggon hátfalával e távozók mögött, mint egy nagy széles spanyolfallal,
amelyről egy vörös lámpa nézett vissza és beolvadt végül a sötétbe. És a
füstben és a gőzben és a búcsúzásokban is itt-ott és a franciás
aposztrofálásokban, szóviccekben és obszcenitásokban és a
vezényszavakban, patkódübörgésben, keréknyikorgásban, villamfényben és
fegyvercsörgésben, dalokban és vasdörgésekben, nagy füttyökben,
gőzpuffanásban és kis csengők ezüst kerepelésében volt valami
félelmetes, valami túlfütött, emberi idegzetektől, sorsoktól és
hivatottságoktól, reménytől, rettegéstől, fegyelemtől, megadástól és
lelkesedéstől áthevitett atmoszféra, mely egy mérhetetlen nyomort
kergetett, valami vihogó vérförtelem csiráit sodorta, mint egy halálos
ragály, egy pokoli métely, egy irtóztató pestis bacilluskulturáját, amit
kihánynának a szélbe, a fénybe, egy zakatoló emberiség közé! És ez a
túlfeszültség, ez a keserű izzás, az idegek minden rezgése és remegése,
mint egy rengeteg húrrendszer, melyet megtépázna a szél, átragadt a mi
vonatunkra is, a mi lelkünkre, a mi agyunkra, meggyötörve ahogy
szorongtunk, túlzsúfoltan és fulladozva, elkínzottan és kormos arccal a
fülkék mécsei alatt, mint egy üldözött karaván, mint egy kitagadott
tömeg, távoli hazák leprásai, akiket elkergetnek! Hogy jöttünk a
határra, micsoda utakon, alagutakon és fordulókon át, micsoda kerülőkkel
jöttünk, nem tudom. Egyáltalán valami rémes céltalanság volt egy
eltévedt mozdony rohanásával, visszaszökkenéseivel, hirtelen
fékezéseivel s nekilendülésével, mint az akadályugratások, ide-oda
hullámzásával, kanyargásával, el- és visszafordulgatásával, a homályt
döfködő irányváltoztatásával, eliramodásaival s hátrálásaival, amint
nyilván az útját kereste, őrült gép és csak ment és ment és gurult és
vonszolt bennünket, akik utaztunk, utaztunk valami sajátságos vakság
érzetében s nem tudtuk hová!
Aztán mégis, egyszerre, Mülhausen volt, a határ volt, a svájci
csatlakozás reménységével. A francia Mulhouse végtelen mezősége volt, a
svájci horizonttal, álomszerű távolságokban. Mint a nyáj vágtattunk itt,
kivergődve a vaggonokból, majdnem felüdülten és megváltva a szabadban,
az alkonyat rózsaszínében, mely nyugat felől csöpögött az égre s az
egész boltozatot ellepte valami végtelen sziromhullással, mint egy
rettenetes rózsatő, kinyilva, s amelynek szára nincs! Egy véres kupola
volt fölöttünk, azzal a rejtélyes színfestéssel, amelyben a természet
oly gyakran összeolvad az emberi dolgok jellegével. Háború van!
reflektálta az ég, mint egy tükör, a földet. És tizenkét kilométernyire
voltunk bizonytalan pályaudvaroktól, a nagy utakon, az úttalan térben és
nem tudtuk merre menjünk. Mint a birkák, lihegtünk, rohanva,
tanácstalan. Valami keserű és nagyszerű vándorszinész társaság
benyomását kelthettük zürzavaros kiáltozásainkkal, a fátylainkkal, a
bőrödjeinkkel, pittoreszk züllöttségünkkel, mintegy a társadalmon kívül,
kivetve egy határszélen, ahonnan tovább menni nem lehet. Egészen biztos
volt, hogy elkéssük a csatlakozást, ami katasztrófálisnak tünt. Öreg
emberek sírtak, mint a gyermekek. Kis gyermekek elkomorodtak, mint a
vének. És az anyák haja lobogott. És valami nagy tehetetlenség terjedt.
A távolság s az út, amit még teendők voltunk, már eleve legyőzött
mindenkit. Sokan megadták magukat ez utolsó erőfeszítés előtt. Valaki
énekelt egy bőröndön ülve énekelt! azzal ez konok rezignációval,
amelyben egy mártir hal meg egy ideáért. Mégis, egy-egy csoport
elindult, egy-egy energikusabb vezetővel. Mások is, elvánszorogtak,
kimerülten és kétségbeesve, a földönfutásnak azzal a megkapó és mámoros
jajveszékelésével, azokkal a zord és drámai mozdulatokkal, melyeket, ha
a szinpadon lát az ember, nyilván hazugnak érez.
És én is mentem és szaladtam az éjszaka elől, mely közeledett. Nagy
árnyékok támadtak. Rejtélyes hangok hallatszottak. A távolban
szakadatlan dübörgéssel katonavonatok gurultak. Egy csengő szünetlenül
csengett a mélyben. És a dülőről láttuk az úttestet, ahol hatosfogatok
gallopoztak szürke ágyuk előtt, súlyosan és könnyedén, a lovasaik
ostorcsapkodásával, mint az álomképek a homályban, mint a walkürök
porfellegekben. Holott már alig birtam tovább. Nem is a gyaloglás
merített ki néhány kilométeren át, dülőkön, mezőkön, kis kavicsos
utakon, hegynek föl és le, sőt talán nem is voltam fáradt. Te tudod
micsoda energikus vagyok, ha kell, micsoda szivós és ajkbaharapó, ha
arról van szó, hogy bírjam s ne engedjek. De itt volt valami átható
magány, mely mint a zsírt csöpögtette a lelkembe elfullasztó
melankoliáit Már nem láttam senkit magam körül, mikor az este rámborult.
Talán el is tévedtem gyors kerülgetéseim közben egy mocsaras talajon át,
a szárazabb ösvények irányában. De egyszerre csak itt állottam egyedül a
térben, amelyen denevérek suhintották át hangtalan röpködésüket. Valami
rettenetes érzés fogott el, oh nem ijjedtség, nem gyávaság, de hiszen te
ismersz engemet! Hajdan Bernán, egész éjjeleken át bolyongtam az erdőben
bagolyfiók után. De itt ez más volt, teremtőm, micsoda!? Valami
kimondhatatlan szomorúság, az estében párolgó földek nyers szagával,
távoli árnyaival és mécseivel, elsikkadt hangjaival, mint egy utolsó
szó, egy utolsó kiáltás egy vigasztalan égboltozat alatt, mely ráborult
az egész tájra, az egész végtelenre, mint egy töredezett üvegmenyezet.
És nyugat felől, egész távoli felhőszélek, a naplemente izzásából
egy-egy utolsó rubintfolttal világítottak még, mint egy messzi lámpafény
az égen! Elfúlva, minden idegem reszketett. Úgyszólván önönmagamtól
rémüldöztem, a testem súlyának valami sajátságos és ismeretlen
érzetével, mintha önmagamat kaptam volna föl, önmagamat cipelném
roskadozó vállaimon. Csakugyan minden súly rámszakadt, az életem egész
terhe még föltúlzottan a kimerültségemen, egész megsebzettségemen egy
húsz órai út alatt. Elveszve a térben, az éjben, egészen egyedül és
meghajszolva, egy megváltó gondolat nélkül, mely megnyugtathatott volna,
szülők nélkül, kötelék nélkül, egész nagy sivár életem szinte fizikai
dimenziókban adta vissza itt a maga nagy magányosságát a világon. Az
egész nagy tér kihalva s elborultan, a lelkem képe volt. Elsodorva és
vigasztalan, vajjon hová mehettem még? És elfakadtam sírva, egyedül! S
úgy jöttem tovább, vonagló szájjal, mintha valami dalt dudolnék, egy
dalt! Még órákig mentem, nem tudom. De valaki kiáltott ekkor. «Itt nem
lehet!» S egy kéz a fátylaimhoz ért.
Oh egy kéz Klotild, egy arc, egy árny, egy ember, egy francia
katonatiszt. Mindez kis darabokban, kis részletekben, egy-egy rézgomb
fénylésével, egy kevés aranyzsinorral, egy félarccal megvilágítva, amint
egy lámpás lengett köztünk a sötétben, a zárt sorompók előtt. És
messziről Mülhausen világított távoli fényekkel, etörpülten a föld szine
fölött. És nagy zúgások hallattszottak, mint egy erdő, ha menne, ha
menne, ha elvonulna a lombsűrűje visszhangjával, vagy mint a
templomhajók mélye távoli orgonák búgásával, egy frenetikus ájtatosság
zsivajával mértföldeken át. «Itt nem lehet» ismételte a hang s akkor ott
volt a lámpa az én arcom s egy másik arc között, egészen közel két barna
szemhez, mely rámmeredt s csodált. Oh csodált, igen, rögtön az első
pillanatban. – «Valami gyémántot leltem!» mondta és nevetett. Mert az
lehettem csakugyan, valami talált ékszer, fölbukkanó tündér az éjszaka
végtelenjén, fehér fátylakban lobogó jelenség, a halvány arcával, a
könyes szemével, eltikkadva és védtelen. Így vannak nagy első percek,
amelyekben már minden benne van, egész beteljesedése a dolgoknak, mint a
befejezett sors a születésben. Ha magához von ez az árny, ha a barna
szeme fénylését elmeríti az enyémbe, ha ajkon harap, nyilván nem is
védekezem. Szédüldözve, minden fölfeszült idegem azt az utolsó érintést
várta, azt a végső fuvallatot, hogy vége legyen, hogy minden
megszakadjon bennem. Valami rejtélyes vágyam volt, aludni, meghalni,
elveszni abban az öntudatlanságban, melyet a test kínja nem kisér s
amelyből a lélek elszáll, mint egy madár! Tántorogva egy falnak dőltem.
De a lámpa lengett. Sötét tömegek pihentek, egymásra rogyva, egy vasúti
töltés mentén. A lámpa lengett. Egy darab sín, lecsiszoltan várt és
fénylett, mint egy rövid része egy végtelennek. És hortyogás
hallatszott. – «Itt fog jönni egy vonat!» – dadogtam. – «Itt fog jönni
egy vonat!» ismételte az árny az én szavaimmal, s még a hangomat is
utánozva, valami különös együttérzéssel ami meglepett. – «Oh egy vonat,»
tette hozzá enyelegőn, «de nem a mi számunkra angyal! Mi csak őrizzük
itt az útját, és hajnalban megyünk tovább, az isten tudja, hová!» S
azzal már indult is volna. A lámpás lengett. Akkor a köpenyéhez értem,
amint át volt vetve a vállán. – «Nézze csak kérem, rebegtem, segítsen
rajtam, olyan fáradt vagyok! Hogy átjussak a határon, a svájci
vonatokhoz. Nagyon hálás volnék érte!» – «Hálás!» felelte és nevetett.
És várt és hallgatott és nem mozdult és nem tudom mi volt még körülötte,
míg a többiek, az egész kis csapat, békén hortyogott a földön s a
távolból, szakadatlanul, valami heroikus zúgás hallatszott, egy-egy
mozdonyfütty sikongott az éjben, egész messze. – «Oh, segítsem! mondta
végre, de hát mit tehetek én!?» És a vállát vonogatta. Ez nem volt
gavallér a mi fogalmaink szerint, nem tigrisvadász, előtáncos,
vívóbajnok, cigánnyal busuló szolgabiró s jaj annak, aki közeledni mer!
ez nem volt Kazy Ábris, huszártiszt a mi fajtánkból, szúrós szemekkel s
aki rögtön vagdos, oh ez nem, ez nem! Még csak udvarias sem volt a maga
elunott hangjával s valami ismeretlen keservével, amint a vállát
vonogatta, de olyan emberi volt a tehetetlenségben, olyan hallatlanul
nagy, fájdalmas és őszinte, hogy megremegve néztem föl reá. A lámpás
lengett. És a két barna szemét láttam, elepedve és csillogó nedvekben.
Két különös, egészen fiatal s oly fáradt férfiszem, egészen üde és izzó
szempár a hosszú pillák alatt s mégis az agoniák tekintetével, mint
valami bús állat, ha elmered, lerogyva az igában. A homloka egészen
ráncos volt a szemöldök két íve fölött, melyek mintegy összegyűjtve
őrizték a gondokat, és az ajkakról keserűn, egy kis francia bajusz
csüngött. De az egész arc, az egész jelenség e dúlt homlok s e nagyszerű
szemek hevével tűzött át azon a rembrandtszerű világításon, amelyet
betöltött és áthevített, a megemelt lámpás fénykörében. Elbűvölve
néztem, csakugyan mint egy képet, elbűvölve és szinte megdermedve
azokban a sajátságos ösztönökben bizonyos felismerések előtt, amelyeknek
nem tud és nem akar hinni az ember, olyannyira lehetetlenek. Még néztem
és még néztem, minden részletét az arcnak s az egész arcot minden
részletével, minden súlyával, jellegével, homályával és tündöklésével,
egész kirajzolt fájdalmasságával, ijjesztő tömörségével s fantomszerű
visszatérésével a lámpás fényében, mint egyikét azoknak a fantasztikus,
fénnyel és árnyékkal küzködő színtébolyoknak, ami az apám műve volt! –
«Oh de hiszen ismerem!» dadogtam s a mellének dőltem, zokogva.
Nem élt vissza, nem volt egyetlenegy gondolata, egy föltevése, egy
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Az élet diadala: Novellák - 3
- Parts
- Az élet diadala: Novellák - 1Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4008Total number of unique words is 191128.0 of words are in the 2000 most common words37.5 of words are in the 5000 most common words43.8 of words are in the 8000 most common words
- Az élet diadala: Novellák - 2Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4215Total number of unique words is 193926.5 of words are in the 2000 most common words36.8 of words are in the 5000 most common words42.9 of words are in the 8000 most common words
- Az élet diadala: Novellák - 3Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4170Total number of unique words is 186731.9 of words are in the 2000 most common words43.9 of words are in the 5000 most common words50.1 of words are in the 8000 most common words
- Az élet diadala: Novellák - 4Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4025Total number of unique words is 200527.1 of words are in the 2000 most common words38.8 of words are in the 5000 most common words44.6 of words are in the 8000 most common words
- Az élet diadala: Novellák - 5Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 1776Total number of unique words is 105827.0 of words are in the 2000 most common words37.4 of words are in the 5000 most common words44.9 of words are in the 8000 most common words