Az élet diadala: Novellák - 1

AZ ÉLET DIADALA
NOVELLÁK
IRTA SZOMORY DEZSŐ
NYUGAT FOLYÓIRAT KIADÁSA BUDAPEST
1917
PALLAS RÉSZVÉNYTÁRSASÁG NYOMDÁJA BUDAPESTEN.


AZ ÉLET DIADALA
Mikor elmentünk Glöckner Amáliáért, már vége volt uram isten, szegény
kis bús élete elmult és minden, és már csak a kórházba mentünk el érte,
sőt a hullaházba mentünk el érte, mert már ott feküdt a kert legvégén,
az utolsó épületben, türelmesen és végérvényesen, a halottak betelt
sorsa szerint.
Egyszerű, csöndes, beteges asszony volt életében, még fiatal és már öreg
asszony, ahogy a tanár magyarázta ezt, mert a tanár sokat magyarázott,
amikor megvizsgálta egy siralmas estén és csakugyan ezt mondta, fiatal
és öreg.
Ezt mondta és még többször mondta ezt azzal a melomán makacssággal, mely
sokáig kizengi a maga ötletét és meg-megismételgeti és visszatér rá
azokkal a «megint csak azt kell mondanom»-okkal, melyek mint a kés
vágnak bele az ember szívébe. Tudniillik még fiatal kívülről és korra
nézve is fiatal aránylag, ez volt a magyarázat, de belülről és ez a
fontos, már elaggott és fölbomlott, mint egy régi óramű, mely végkép
lejárt, valóban ez volt a magyarázat. Vagyis megint csak azt kell
mondanom, szóval vége szíveim, a legvége és vége és itt nincs már semmi
remény bizony.
És fölénnyel is mondta ezt a tanár és azzal a kérlelhetetlen, bár
flegmatikus határozottsággal, mely annál lesujtóbb s annál imponálóbb,
hogy valami fagyos, de irigylésreméltó kiváltság benyomását teszi.
Nyugtalanul és szemlesütve úgy éreztük, hogy a tanárnak soha sincs, soha
sem volt és soha sem lehet semmi baja és betegsége és csakugyan ő az a
boldog ember, aki túl van minden testi törvényen, nyomorúságon és
hervadáson és soha el nem múlik e világról.
Akkor kéz-kézben sírtunk. Úgy tünt, hogy ketten vagyunk ezen a földön,
akik sírunk. A Glöckner Amália leánya és én, akik együtt sirunk,
harmonikusan. A leány virult és megszépült a könyekben és megvolt
sebezve szőkén. Valamit szerettem volna mondani, ami e kínban való
egyesülést jelentette volna. De már itt nem voltak szavak.
– Margit! – rebegtem.
Csak a nevét rebegtem és ez volt minden, amit tudtam. És tovább sírtam
vele és a keze a kezemben volt, az ujjaknak azzal a vonagló játékával,
az egész kézfej husának és a tenyér párnájának azzal a spontán
átengedésével és beomlásával, ami szeretők között szokásos.
– Önök boldogok, – mondta most a tanár, mint szakavatott emberbúvár, –
önök boldogok, – mondta.
De ez nyilván csak annyit jelentett, hogy e halálos lejárat mellől
felénk fordult, fiatalokhoz, akik az élet diadala voltunk.
– Az élet diadala vagyunk mi, – mondtam, amikor elment a tanár s mi ott
maradtunk mögötte a lépcsőházban, ahová elkisértük.
– Te is nagyon sírsz, – felelte Margit hozzámsímulva, – holott nem is
tudom, ki vagy te e percben, gyönyörű szeretőm, nem is tudom. Neked
idegen a mama, szegény kis beteg asszony, fiatal és öreg!
– Igaz, nekem idegen, – mondtam. – De olyan árva leszel mostan, olyan
árva, hogy már nem is tudom mondani, milyen árva. És már azt sem tudom,
miért sirok, – hebegtem elkábulva és még csak jobban sírtam.
Ki tudja azt, miért sír az ember? A fájdalomnak megvan az az elképesztő
sajátsága, hogy minél intenzivebb, minél gyötrőbb és perzselőbb, annál
kevesebb értelme van és végül már csak magáért a fájdalomért van. Mert
az okok, melyek előidézték, észrevétlen feloldódnak benne.
– Azért sirok, mert hogy a tanár sohasem fog meghalni, – folytattam
végkép elernyedve – és ha te nem tudod azt egyetlen szívem, ha nem
tudod, ki vagyok én, nézz meg jobban, – esdekeltem. És vajjon mit
dadogtam még?
Valami nagyszerű értelmetlenség, valami csodálatos belső homály, ízzó és
keserves, mintegy áttüzelte az agyunkat az öntudatlanság gyönyörével. És
egymásba forrasztott testi formáinkkal, lerogyva az egymás fájdalmán, a
lelkünk rajzát nyomtattuk le könyektől nedves szájszélekre. Az egész
lépcsőház mint egy templom kongott körülöttünk és az emeletek mélye és a
falak bástyája és a lépcsősorok kőzuhatagja valami pokoli örvénynek
tünt, őrködő lámpásokkal.
– Valahol már lehettünk együtt, – mondta Margit megremegve és azzal a
tündöklő feleszméléssel, amelyben a nő a rejtélyekhez ér. – Valahol már
lehettünk együtt, – mondta – és már rég megvolt mindaz, amit az emberek
és költők kitaláltak. Csakugyan minél jobban nézlek, úgy tünik,
megismerlek. Én azt hiszem, te valamikor az én testvérem voltál.
És a hangja felcsuklott az örömben. A haja lobogott. És hamvas
szőkesége, csillogó árnyalatokkal, ezüstfehérnek tünt a lámpák fényében.
Így mentünk be mégegyszer a beteghez.
– Nem kell félni, – mondtam ujjongva az ágy irányában, – nem szabad
félni, nem szabad!
Egy sovány arc meredt elő, elmosódó körvonalakkal és szűkösen
lehatárolva a párnán és mégis hallatlanul levegősen, mintegy végtelen
felületeken.
– Nem kell félni, – ismételtem, – a tanár a legjobbakat mondta, a tanár
azt mondta, mit mondott a tanár? – fordultam a leányhoz elakadt szavam
fonaláért.
– Azt mondta, – hebegte Margit elfúlva, – azt mondta – és ő is
elhallgatott.
Mert már nem tudtuk, mit mondott a tanár és nem is lehetett tudni.
– Azt mondta, mi vagyunk az élet diadala, – feleltem, hogy mégis csak
mondjak valamit.
De két elborult szem nézett reánk az ágyból, imhol leoldódva rólunk és
mégis reánk tapadva, a haldoklók ama frenetikus szembeszúrásával, mely
elepedve, hozzánk ragaszkodik még! Lehet-e megcsalni a haldoklókat? Ezek
keserű uzsorások, akik tudják, mit adnak oda alázatos ámításokért.
Glöckner Amália nem mozdult. Az élet lassan lepergett benne. Az arc
soványsága szinte pillanatról-pillanatra élesebbre vált. Egészen
észrevétlen, mint valami légies festék, fénytelen sárgaság lepte el a
bőrfelületeket. Az orr megnyúlva, a merő csont vonalát mutatta, a
mozdulatlan cimpák között. A száj befelé göngyölgette az ajkakat és
hangtalan vonalával mintegy elszelte az arcot, melyből a szemek mereven
elbucsúztak.
Olvatag közelhajlással azt kerestem, vajjon szenved-e? Az ember mindig
meghal egy kicsit abban a másikban, akit meghalni lát. Titokzatos
ösztönök a saját elmulásom problémáját kutatták ez előttem való
leáldozásban. Az élet csak épen annyi volt bennem e percben, hogy még
itt voltam az ágy előtt. De minden idegszálammal átszármazva, roncsolt
képzeletem hárfáján lázasan bemuzsikáltam magamat az utánérzés
melódiáival, pokoli plágium, hogy egy nap csakugyan az én találmányom
legyen. Vajjon szenved-e? És hol szenved és hogy szenved és hol vannak a
titkok, az elváltozások, az elvérzések, a megszakadások, a fonál vége és
a lejtő és a nagy ugrás hol van? És hol hasad föl a benső orgonamű, a
szív skálája, a tüdő harsonája a végső hörgések tremolójáig? És még sok
minden, ami rejtélyes, uram bocsáss, ami izgató. Meglehetne-e tanulni,
hogyan haljunk meg üdén?
Már akkor tele voltam halotti dolgok kivirulásával, rothadó
tubarózsákkal, kripták mohával, nyüzsgő nekrofiliákkal és a két
halántékomon fölborult temetők lüktettek. A szivem megtelt zord
katafalk-költészetekkel, szurokba mártott festészettel, sötét
tébolyokkal, sírásó freneziákkal, szomorú fűzekkel mint a boglyák,
halottas kertekkel mint királyi parkok, tündöklő szökőkutakkal,
melyekben a víz-sugár tört csontok fölporzása volt, csillogó
szilánkmiriád egy elsárgult nap alatt valami elrettentő sivárságban. És
illatoktól áthatva s fölperzselve, szinte szédültem a szagoktól,
elhagyott várudvarok gödreitől, régi házak pincéitől, dúlt szobák keserű
almáriumaitól, hibás tömjénektől, nedves gyertyáktól, romlott gyantáktól
és szédültem templomszögletek egérmérgétől, nyirkos deszkák, tört
borostyánok, fonnyadt cserfa és babérlevelek szagától. És szédültem
kitépett fogak harmatától és titkos vérzések párolgásától, bús emberi
sorsok rongyaitól, férges selymétől és szemfedőitől, amint mindez
gőzölgőn felém sodródott, ellepett, belepett, felemelt, meglepett s mi
minden még, micsoda képek s micsoda szagok, micsoda sebek s micsoda
méretek, amik fojtogattak, micsoda skarlát felhők mint a felkéselt női
hasak, micsoda rothadó hegycsúcsok mint egy szétfröccsent óriási agy s
mi minden még, amire nem merek gondolni többé, vonagló számmal a
szeretőm kezén.
– Nem szabad így fölkínozni magadat – hebegte Margit elfúlva e viziókon,
melyeket követni próbált zavaros bőbeszédűségemen át. – Nem szabad, nem
szabad! – tiltakozott, amint folytatni próbáltam, királyfi nem szabad!
Egyszerűen akarok szenvedni, mint egy állat, egészen egyszerűen. Mért
kinzol, mondd, amikor mi ketten még itt vagyunk egymásnak, isteni!
– Még itt vagyunk, – fuldokoltam.
– No igen, – lihegte.
És amint engesztelőn lehajolt hozzám, még csak jobban vergődtem a kezén.
Mért csakugyan, amikor itt vagyunk egymásnak! Holott valami volt e kis
sárga öreg asszony elmulásában, ami engemet is vonszolt magával. A
sorsom észrevétlen pergett az időben s rémüldözve figyelgettem behunyt
szemekkel, behunyt szemekkel, aminek csak árnyéka volt körülöttem, csak
egy néma hangja, egy rebbenése csak! Valami volt, ami keserűn megérve, a
maga bús nedvét hullatta, mint egy darab viasz, ami olvad. Sajátságos
párhuzamok e testi elfogyással, az örömeim végső csengését pengették
bennem, mint gyors kaszák, mikor vágják a nyarat. A mámorom, elapadva,
még élni akart, még élni, istenem! S amikor újra felnéztem a leányra,
oly ragyogó volt, oly lázasan szép az élet hevétől, hogy a szemem
rámeredt, elirtózva.
– Nagyon szeretlek, – mondtam – s ezért van az, hogy minden olyan
rettenetes!
– Te azt hiszed, én épp úgy elsárgulok, mint a mama, – felelte szelíden.
Holott a mama már nem is volt itt akkor, bús fonnyadó mama nem is volt
itt többé, mert időközben, zord krizisei során a kórházba kellett
kisérnünk, ahol csakugyan meg is enyhült a szorgosabb ápolásban. És itt
volt egy kis fehér szobája, egy kis fehér szobája tele virággal és a
leánya arcképével, főleg a leánya arcképével, amit nagyon szeretett.
Olyan derűs arckép volt, elragadó női fej és titokzatos szemek, az
ünnepi fiatalság oly gondtalan és heves tekintetével, hogy bezengett
mindent és betöltött mindent és már nem is volt itt semmi, csak ez a
kép, virulón a napban, a kebel apró gömbjeivel kivilágítva a világra,
mint két kis ezüst lámpa rózsaszínű lánggal. És odakünn nagy fák és nagy
mezők voltak az ablak alatt és lombos lankások a láthatáron, virággal
behintett hegyi utak a távoli nyaralók sakkfiguráival és a vasút is itt
kúszott el lágy dörgéssel, mintegy a kék egek felé.
– Most már minden jobb lesz – mondta Margit bizakodón – és mégis minden
jobb lesz, meglátod!
És már megint mosolygott, és már megint tele volt örömmel, tervekkel,
dalokkal. S ezentúl, újra reménykedőn és kedvesen, már ismét csak
magunkról beszéltünk, a ragyogó életünkről, ami volt. Kissé kábultan e
mult napok izgalmától, betegvirrasztástól, ijjedelmektől s bizakodástól,
újra egymáshoz tértünk vissza, a mámor friss szárnycsapásán. Kigyúlva,
meddig mentünk el, micsoda határokon túl, micsoda végletekbe, ahová
testi lényünk már alig tudott követni többé s a gyönyör a létünk utolsó
szálain pendült. Valami kéjes és titkos aszkétaságban csak az egymás
életét faltuk, az egymás szemén rágódtunk mennyei elvakulásokért, az
egymás ajkán fojtogattuk egymást rajongó fulladásokig. S ami titkot csak
megfejthet az ember, amit összegyüjthet magányosságból, éjjeli
kertekből, ákácvirágzásból, erdőzúgásból, vétkekből és mártiromságból, s
amit a képzelet csak kihajíthat elérhetetlen sugárzásokban s amit a
valóság csak marcangolhat mind elértük, mind marcangoltuk, mind
fölittuk, mind fölzokogtuk s elmentünk gyermekkorunk kis éjszakáiba,
hogy úgy legyünk egymásé, ahogy még nem lehet…
Mégis, egy éjjel, egészen biztosan tudtam, hogy valaki meghalt odaát.
– Micsoda idegen vagyok én, – kérdeztem a leánytól – ha biztosan tudom,
hogy meghalt. Mintha ott lettem volna mellette. Mintha láttam volna. A
percet tudom, amikor meghalt.
Csak nézett rám, rémüldözve.
– Félek, – mondta és hallgatott.
De a kocsiban, mellettem, lágyan morzsolta a könnyeit s olyan
szabályosan és gyönyörűen sírt, hogy a fájdalmának úgyszólván fizikai
költészete volt, valami rejtélyesen keresztényi plaszticitása, amiről a
művészek álmodoznak. Semmi sem mozdult, egy vonal nem torzult el ezen a
síró arcon, de az egész rajz élesen kivált, fiatalon és mesterien az
idegek feszültségében. Pontosan két könny jelent meg a szemek legvégén,
egy pillanatig csillogott ott, aztán legurult az arcon anélkül, hogy
szétfolyt volna, mint két apró, világos és kemény gyöngyszem, ezüst
orienssel. S rögtön két új könny jelent meg, a fölcsillanásuk hallatlan
üdeségével s elgurult a többi után, szinte tragikus időközökben.
Igy jöttünk az utcákon át, a tömegben, a hidakon, így jöttünk. S amikor
kiértünk végre, csakugyan már nem volt sehol szegény kis Glöckner
Amália, azaz hogy a kert legvégén volt a halotti épületben.
– Csak tessék menni, – mondta a portás, amikor bemutatkoztam s jeleztem
mi járatban vagyok. – Túl a kórosztályokon tessék menni, a negyedik
házig. Ott vannak mind a hullák.
A leány megrázkódott.
– Ez csak egy sötét szó – nyugtattam meg. A nyelvnek itt nincs művészete
és a szívnek hangja sincs. Itt csak betegek vannak és hullák. Az anyákat
is hulláknak hívják itten. Gyerünk tovább, szerelmem.
És mentünk tovább a kapu alatt egy második ajtóig, mely a kertre nyilt.
A leány ment előttem.
– Királyfi, itt zene van! – rebegte.
Csakugyan, a tér baloldalán egy emelvényen, sűrű sorokban ültek katonai
zenészek, az éles hegedűk, sivító klárinétok, harsány rézfúvók, villámló
réztányérok lázas felfegyverkezésében és egy karcsú ember vezényelte
őket, ruganyos energiákkal, még zajosabb viharzásokra. Az egész kert, az
egész tér rengett és dörgött a táncos ritmusoktól, melyeket túlonnan,
egymás mellett szorongva beláthatatlan széksorokon, egy egész sereg
rokkant katona hallgatott, távoli csaták szomorú vándorai, idáig
vergődött emberroncsok, bepólyázott fejjel s bekötött lábakkal, a botok
és mankók merev feltüzdelésével, mint a szélverte szőlőindák a karók
szuronytömege mellett. És távolabb, polgári betegek szállingóztak elő,
sántán és keserűn és vászonzubbonyosan e táncos zenék hallatára és
meghúzódtak egy-egy fatörzset ölelve, mint elkopott faunok, akik
emlékeznek. És sápadt venériások tüntek föl sötét szárnyszegettségben,
elbúsultan és rezignáltan és mégis oly elszánt homlokkal, oly
meggyőződéses szemekkel, hogy látszott rajtok: rögtön újra kezdenék. És
soha zene nem hangzott keserűbbnek, soha zenekar nem tünt föl
tébolyodottabbnak mint itt, ahol a táncritmusok felé nyomorék lábak
torlódtak s a zenészek fürge taglejtéseire egy általános mozdulatlanság
meredt az emberi nyomor legmélyéről, végkép elernyedetten és tragikus
közömbösséggel. És a gyógyszerek illata volt rajta az egészen s titkos
kenőcsök virultak mintegy a bokrok rejtekeiben, az éther virult a
virágágyakban és a hársak sárga csokraiból a jodoform szaga hullott.
Ájuldozva, amint Margit a karomra dőlt, alig tudtam tartani többé. Amint
fölnézett rám elborult szemekkel e zsivajban, a fehér vattasisakok és
kínos szagok között, barnás-arany szemének valami fenevad rémüldözése
volt. Nem akarta megadni magát e nyomornak, mely mégis csak lesújtotta.
– Mondj valamit, hogy bátrabb legyek – könyörgött. – Hogy tudjak menni
tovább!
– Mi vagyunk az élet diadala, – súgtam a fülébe s elvontam magammal
már-már a zene ritmusára, nekivadulva és letörötten.
Oh hogyne, mi vagyunk, bár egészen alázatosan, de mi vagyunk, bár alig
van már hitem, de mi vagyunk, s most már túl voltunk a tömegen s a
zenén, kis fonnyadt füvek és satnya fák közt voltunk s új szagok jöttek,
elrettentőn.
Megállottunk egymás mellett, elfúlva és tanácstalan, mint egy ember-pár
egy sivatagban. Néhány perc telt el, oly rettenetes hatásokkal, hogy
mind a ketten szédültünk belé. Ki tudná kifejezni azokat a
megfejthetetlen érzéseket, az érzéseknél is rejtettebb, kényesebb és
titokzatosabb elváltozásokat, melyek legfinomabb idegszálainkon remegnek
végig a lelkünk legmélyebb homályában? Micsoda ismeretlen ösztönök
sugalatában történt, micsoda rejtélye volt egymáshoz csapott vérünknek,
egymásba fonódott végzetünknek, hogy merőben öntudatlanul, de
leoldódtunk egymásról, két vadidegen ember, aki voltunk. Mi jött közénk,
hogy így hirtelen magunkra maradtunk, mindegyik külön a maga emberi
életével egy-egy más világban, egy külön sorshoz kötve. Amint rám nézett
nyilván fölismerte, ami az ő számára örökre elveszett. Amint
visszanéztem reá, még egyszer fölszívtam magamba fiatal lényének végső
ragyogását.
– Mi van? – kérdeztem aggódva.
– Hullaszag – felelte.
S most ő fogta meg a kezemet.
Akkor jött egy ember, akinek mindent elmondtam. Nyugodtan meghallgatott,
bár egy kicsit a fejét rázta, és a következőket válaszolta némi habozás
után:
– A kisasszonynak meghalt az anyja, Glöckner Amália, ezt tudjuk és
csakugyan itt van benn a házban. De nem ajánlom, hogy most megnézzék,
mert nagyon rossz benyomást fog tenni. Több halottal van együtt és ki
kellene keresni a sok közül s ez bizonyára kínos volna. Tessék várni
holnapig.
– Úgy van – vetette közbe egy fürge hang mögöttünk.
Megfordultunk. Egy fiatalember ült itt a padon néhány sárga ákác között,
a megszokottság minden kényelmével és igen otthonosan, mint egy régi
vadász, aki mindig erre jár.
– Tessék várni holnapig, – folytatta közeledve – amig szépen
felöltöztetjük és felravatalozzuk, ha parancsolják.
– Ha parancsoljuk? – kérdeztem elámulva.
A fiatalember mosolygott és meghajolt.
– Tudniillik ezt nálam lehet megparancsolni, – vallotta be finoman, –
amennyiben én vagyok, kérem, a temetési vállalkozó. Nálam tessék
megparancsolni a ravatalt és a temetést, és főleg temetési rendezéseim
dús választékát ajánlom szíves figyelmükbe. Lehet minden árban, formában
és stílusban, tetszés szerint. Ha parancsolják, koszorú-kocsival vagy
anélkül, két lovas hintóval, vagy négyes fogattal, gyászlovagokkal vagy
anélkül, énekkel, pappal vagy nélkül, minden ízlésnek megfelelően.
– Jöjjön ide, – mondtam a fiatalembernek, félrevonva magammal, hogy a
gyászoló leányt megkiméljem e részletező kinálatoktól.
De az ifjú, belemelegedve, folytatta igen brilliánsan, a szakavatott
árúsító inytcsiklandó készségével.
– A sírhelyet is ajánlhatom, egyszerű, közép vagy díszsírhelyet
akármelyik temetőben, talán a kerepesi-úton, ami igen elegáns, vagy
Kereszturon, ami kissé messze van, a legcélszerűbb talán itt a
szomszédos Farkasréten, ami nagyon szép hely, nagyon virágos, kedvező és
barátságos és kitünő a levegő.
– Hallgasson, – mondtam.
– Már be is fejeztem, – felelte udvariasan. – Majd leszek bátor
benyujtani egy költségvetést.
Igy jöttünk minden lépésünk egy-egy új sebével, minden hang és minden
szó egy-egy újabb gyötrelmével, így jöttünk átfűtve e halálos
atmoszférák tüzétől, amelyben minden emlékünk, minden lázunk és örömünk
hirtelen elhamvadva, sohasem létezett idők illuzióinak rémlett. S így
jöttünk hallgatagon és megtépázva, kifosztva és lerongyoltan, meddő
szerelmünk elmosódott nyomorában, két szegény fiatal, két bús állat
valami rettenetes valóságban, már-már agyonfáradva, sajgó tagokkal,
porosan és elrútulva, a leragadt könnyeink nyomával, fölkínzott
érzékeinkkel, olthatatlan bűzökben így jöttünk, tündöklő leány s egy
királyfi, akik voltunk hajdan!
Holott az ápolónő is elénk gurult derüsen és kövéren, kis fürge nő a
maga borzalmas életével végöket járó betegek körül.
– Nem hittem, hogy meghal, komolyan, hogy meghal, – hadarta mosolyogva –
ezért nem is hívtam a kisasszonyt. A tanár is csak későbbre hitte, hogy
meghal, mert azt mondta fiatal és öreg, ezt mondta! És tegnap még olyan
vidám volt, mint egy madár egy faágon s folyton azt mondta: jaj, a
Margit leányom, be drága, be áldott jó gyermek hozzám, jaj be drága,
folyton ezt mondta, és a kisasszony arcképét mutatta és cirógatta és
csókolta, és igaz, úgy is halt meg, hogy utolsó percéig szorongatta…
Aztán gyorsan hozta az ápolónő, a mi maradt a beteg után, elmerült
nőisége utolsó emlékeit, szívalakú selyem retiküljét, a zsebkendőjét, a
kis pénztárcáját, teletömve papirpénzzel, amit még a leányától kapott.
És a leánya átvette ezt, csöndesen és méltósággal, mint ahogy királynői
utódok a gyémánt-tiarát veszik át, fehér kézzel és remegő áhitattal. A
zsebkendőt megcsókolta, a kis pénztárcát megsimogatta, aztán visszatette
a retikülbe s az egészet a karjára fűzve, megindult.
– Ez az én örökségem, – mondta.
Azontúl nem is beszéltünk többé. S amikor mégegyszer az egymás kezét
értük, éreztük, hogy utoljára van.
– Isten vele, – dadogtam.
– Isten vele, gyönyörű, – felelte.
A zene még játszott, amikor átjöttünk a kerten. A karcsú ember az
emelvény szélén, egész testében kinyúlva, döfködte a levegőt egy vékony
pálcikával, mely a zenészeket csakugyan lelkesíteni látszott. Figyelmes
szemek a pálcára meredtek, tiszteletteljes tekintetekkel, valami néma s
hirtelen tanácskéréssel, amelyet rögtön követtek is. A hegedüsök, gépies
karlengésükkel finoman reagáltak a jelekre, és hűen a karnagy előtt, az
egész ügyet vezetni látszottak. Mögöttük a gordonkások, a combjuk közt
barnáló hangszereikre hajoltak, gyöngéd figyelmességgel mint kéjes barna
női testekre s mégis fel-felpillantva időnként a cikkázó pálca
irányában, melynek celluloid fényessége megcsillant a napban. Hátrább a
brácsások dolgoztak meggyőződéssel és mögöttük a fúvósok arca ijesztően
kidagadva, a merev szemek riadalmát sugározta a vezénylő felé. A
fuvolák, klárinétok, oboák és egyéb fafúvók az erdei hangok sipító
üdeségét lihegték bele az egészbe s a vonósok melodiái fölött s a
rézfúvók harsány felhőszakadásai közt, kecses majmok lombhintáját
idézték föl e hangáradatban, melyet leghátul a nagybőgősök, egész
testükben megrándulva, gyorsan alászineztek mintegy a sötét pincék és
mélységek öblös hangjaival.
És elkábulva a rokkantak figyeltek, fehér léggömbjeikkel sápadt arcuk
fölött, s mint nagy bús madarak ültek valami felperzselt tengerparton,
ahonnan nem tudnak felrepülni többé.


MÜLHAUSEN-NÉL A SZOMORÚ TISZT
Drága jó Klotildom, ebben a pillanatban érkezem Bécsbe. Harmadfél napig
utaztam Párisból idáig, utaztam! Valami őrült szél sodort tova a
többiekkel akik menekültek. A mozgósítás első napja volt. Ami emlékem
van, csupa idegremegés és konfuzió. A fejem forog. Testben és lélekben
összetörve, még minden tart bennem, az egész forgatag! Fölkínozva,
valami benső zúgást érzek s a vérem úgy lüktet, hogy szinte hangja van.
Itt ülök egy kis asztal előtt egy villamlámpa fényében, a Hotel
Sacherben, de vajjon csakugyan itt vagyok-e, kérdem. Mintha meg sem
érkeztem volna. Mintha még gurulnék, álmodnám, nem tudom. Késő este van
és csend van és minden harsog a csendben. A vonatok amelyeken jöttem,
fölváltva, átszállva, és a vonatok amelyek a párhuzamos sínpárokon
együtt robogtak velem, amelyek szembe jöttek, elhagytak vagy megelőztek,
mintha örökre az agyamba kalapálták volna végtelen vaggonsoraik
kerékritmikáját, egész vastömegük ütemes dübörgését, a gépeik ijedt
füttyeivel, mint a sikongó felkiáltójelek! Bepréselten, emberi datolyák
vagy malagaszőlők fürtje, az utasok az egymás leheletét szívták az
alacsony fülkék és folyosók fullasztó levegőjében, bár minden ablak
tárva volt. Érzékeny női mellemnek, noha egész szerény emelkedésű, olyan
krizisei voltak e rettenetes torlódásban, hogy följajdulva, úgy éreztem,
az egész keblem szétmorzsolódik, mint két apró opálgömb, amint rejtenék.
Elfúlva s azzal a rejtélyes energiával, mely bizonyos női féltésekből
ered, mégis csak eltudtam vergődni a vaggon lépcsőjéig, s ott kuporodtam
össze a nyilt ajtó sarkában, a hágcsón, arccal a töltésnek s a
szomszédos sínpár végtelen vasszallagjának, mely mintha együtt rohant
volna velem s lobogó fátylaimmal a szélben! Az arcomat még perzseli a
levegő, a szám sebes, a fülem gyulladt a fölkuszált hajam alatt. Olykor,
mint a villám cikázott el mellettem az éjben, kivilágított ablakai
tűzcsóvájával egy-egy vonat a szomszéd vágányon, ellenkező irányból. S
izzó gőzei és füstjei elsüvítő máglyájával oly hirtelen tört elő a
sötétben, hogy csak elkésve tudtam lehunyni a szemem. Életveszélyes
helyzetemben ilyenkor, az egész massza, az egész robaj mintegy nekem
torlódott, rajtam gurult és rajtam dörgött el, egy pillanat elkábító
lármájával valami kéjes rémületbe olvasztva.
Ezeket a vonatokat már a háború sodorta. Ezeken már csapatok mentek. S
így jöttem magam is, e felkészülő vasfergetegben, a háború első óráiban.
No de most itt vagyok, kimerülten ugyan és megkínzott idegzettel, de itt
vagyok. No és aztán? De hiszen ha ez volna minden, minden! Más is
rohant, más is szenvedett. Ha csak erről volna szó! Ha lerogyva ide, egy
hotelszobába végre, csak arról volna szó, hogy kissé rendbeszedjem
magam, megfürödjem, kinyissam a bőröndjeimet s leüljek írni, hogy
megnyugtassalak. Mozgósítás, franciák, nemzeti téboly és pokoli
rettegések, – de hiszen képzelheted, mi lehetett ez, micsoda kép,
micsoda muzsika, micsoda Babylon, micsoda fölkavart hangyaboly
elrémítően fölnagyítva, micsoda méhkasmiriád feldöntve, a forradalmi
izzás és lárma oly szakadatlan harsogásával, mint egy permanens
orgonajáték emeletes síptömegekkel, fergetegszerű hangáradattal, s ami
betöltené az utcákat, a tereket, az egész várost, az egész végtelent, a
levegőt, az egeket! No de most vége, élek! Ha csak erről volna szó! Ha
nem rémüldöznék e néhány szál papir előtt, amely az írásomat várja. Ha
nem volna zürzavaros emlékeimen túl, rohanó embertömegeken, kigyúlt
pályaudvarokon túl, lázas visszhangok mélyén valami, ami rettenetes! Ha
nem kellene, hogy szétzúzzam a fejem! Mi történt? – kérded nyilván drága
Klotildom. Mi történt? – kérdem magam is. És elrémülve, úgy ülök itt,
egész lényemnek valami rejtélyes megkettőzöttségében, amelyből az egyik
figyeli a másikat. A másikat? Melyiket? Aki voltam? Aki vagyok? Nem
tudom. Az egész életemből úgy oldódtam ki, olyan szédülten s olyan
olthatatlan fáradsággal, mint tánc után egy forró szoknyából, mely
lehull a lábaimhoz. Itt vagyok magam mellett és magam mellett vagyok
itt! Fölgazdagodva és lerongyolva, mintegy az önmagam roncsát cipelem és
olyan csodálatos izzás vesz körül, mint távoli báltermek atmoszférája,
egész ragyogó éjszakája, amiből még maradt valami. El vagyok ragadtatva,
nem tudom micsoda borzalmaktól! És a gyönyöröm elrettent, mint egy
isteni ital egy véres szélű pohárból! Ragyogok a sötétben és egy árny
vagyok valami tündöklésben. Egy nagy némaság s egy nagy hang! Egy seb és
maga az élet! Mi történt? És fantasztikus utazásom, a hágcsón, az éjben,
a szélben és a füstben, a szemközt jövő vonatok elsöprő rohamával,
mintha csakugyan az életem végső értelmét jelentette volna. Elveszve a
térben, kihajítva és fölperzselve, csakugyan úgy tünt, hogy már nem is
vagyok a földön, míg a többiek, a tömegek, még csak készülnek a halálra!
Ennek a leendő nagy aratásnak én vagyok az első holt kalásza. És
gyönyörű az, amint ez a készülő emberkazal felgyűjtött magához elsőnek
engemet. Érts meg, én elvesztem. Érts meg, ez az én kis szögletem ebben
a nagy háborúban. Ez az én kis szomorú életem, az egész nagy álmom, ami
volt! Mint egy csöndes virágcserép az orkán előtt, mely fákat tép ki,
egész erdőket! Én már repültem! Oly lényegtelen s oly rettenetes mégis,
nem több s nem kevesebb a magam obskurus életénél. Egy nő élete! mondaná
Maupassant. De itt van e fergeteg küszöbén ez az élet, a szédületes tér
legelején, eltaposva a legelső lépcsőfokon, mely e véres kilátásokhoz
vezet. Parányi igen, de hogy megy a szélben, hogy gurul, röpül, mint
egyetlenegy szőlőszem egy végtelen szüretből! A végzetem fölfűződik ide
ehhez a tébolyhoz. A sorsom idetapad minden titkával. Hol van a
történetíró, aki ezt meglátja valaha? Aki e nagy események körül
fölkutatja majd azokat a lázas és véres hieroglifákat, mint a
széljegyzeteket egy rettenetes biblián? Hányan lehetünk itt nők,
bekapcsolva százféle változatban, százféle tragédiákban! Hányan lehetünk
itt szétmarcangolva, nem a családi kötelékek megtépett nyomorában, nem