Az akarat szabadságáról - 3

Hogy most már egy adott test _ingerekre_ avagy _motivumokra_ mozog,
arról nem lehet kétségben még a külső megfigyelés sem, mely itt a mi
álláspontunk: olyan szembeötlően különbözik az inger hatásmódja a
motivumétól. Mert az inger mindig közvetlen érintés (vagy még
intussusceptio) által működik és ahol nem is látható – mint ahol a
levegő, a fény, a hő az inger – mégis elárulja magát azzal, hogy a hatás
félreismerhetetlen viszonyban áll az inger tartamával és intenzitásával,
habár ez a viszony az ingernek nem minden fokán marad ugyanaz. Ahol
ellenben _motivum_ okozza a mozgást, minden ilyen különbség egészen
elesik. Mert itt a hatás igazi és legközelebbi médiuma nem az
atmoszféra, hanem egyedül _az ismeret_.
A motivum gyanánt működő objectumnak egyáltalán nincs szüksége egyébre,
mint hogy _észrevegyék_, _megismerjék_; amellett tökéletesen mindegy,
milyen rég, milyen közel vagy távol és milyen világosan jutott az
apperceptióba. Minde különbségek a hatás fokát itt épenséggel nem
másitják meg; ha egyszer már észlelték, ugyanugy működik is, föltéve,
hogy egyáltalán valami meghatározó elve legyen az itt fölkeltendő
akaratnak. Mert a fizikai és kémiai okok is, valamint az ingerek csakis
annyiban hatnak, amennyiben a célba vett test rájuk nézve _fogékony_.
Imént azt mondtam: „az itt fölkeltendő akaratnak“, mert, amint már szó
volt róla, amit az _akarat_ szó jelez, itt azt adja tudtul a lénynek
magának, belsőleg és közvetlenül, ami tulajdonképen erőt kölcsönöz a
motivumnak a működésre, ami titkos rugója az általa eszközölt mozgásnak.
A kizárólag ingerre mozgó testeknél (növények) azt a tartós, belső
föltételt életerőnek nevezzük; a csupán szorosabb értelemben vett okokra
mozgó testeknél természeti erőnek (qualitas) nevezzük: a magyarázat ezt
mindig megmagyarázhatlannak tételezi fel, mert itt a lényekben nincs
öntudat, a melyhez közvetlenül volna sorozható. De hogy vajjon ezekben
az ismeret – sőt életnélküli lényekben ama belső föltétel, hogy külső
okokra reagáljanak, – ha _általában_ csak a _tüneményből_ indulva ki, az
után kutatnánk, amit Kant magánvalónak (Ding an sich) nevez, – lényökhöz
mérten, körülbelül azonos-e azzal, amit magunkban _akaratnak_ nevezünk:
ezt a kérdést nem bolygatom, de nem is akarok rá tagadólag válaszolni.
Viszont nem szabad érintetlenül hagynom azt a különbséget, melyet a
motivatiónál az emberi öntudatnak minden állati fölött kimagasló volta
hoz magával. E különbség, amit tulajdonképen az _ész_ (Vernunft) szó
jelez, abban áll, hogy az ember a külső világnak nem csak _szemlélő_
felfogására képes, mint az állat, hanem ebből általános fogalmakat
(notiones universales) képes elvonni, amelyeket – hogy érzéki
öntudatában fixirozhasson és megtarthasson – szavakkal jelez és igy
számtalan kombinációba olvaszt, amelyek ugyan mindig – mint a fogalmak
is, amelyekből állanak – a szemléletileg ismert világra vonatkoznak,
mégis voltakép azt eredményezik, amit _gondolkozásnak_ nevezünk és
amiből az emberi nemnek minden egyéb fölött ama nagy előnyei származnak,
minők a nyelv, eszélyesség, visszapillantás a multra, gondoskodás a
jövőről, céltudatosság, megfontolás, többeknek tervszerü, együttes
cselekvése, állam, tudományok, művészetek stb.
Minden azon az egyedüli képességen alapszik, hogy vannak nem
szemlélhető, elvont, egyetemes képzeteink, amelyeket _fogalmaknak_ (azaz
a dolgok tartalmának) nevezünk, mert mindegyikük sok egyest foglal
magában. Ezt a képességet még a legokosabb állatok is nélkülözik: nekik
tehát nincs egyebük, csak _szemlélhető_ képzeteik s eszerint csak azt
ismerik meg, ami épen jelen van és csak a jelenben élnek. A motivumoknak
tehát, melyek akaratukat mozgatják, mindig szemlélhetőknek és
jelenvalóknak kell lenni. Ebből pedig az következik, hogy számukra
nagyon kevés _választás_ lehetséges, még pedig csupán a között, ami az ő
korlátolt látókörük és felfogó képességük előtt mint szemlélhető és igy
időben és térben van jelen s amelyik az erősebb, az mindjárt motivumként
is dönt akaratukra, miáltal itt a motivum okszerüsége nagyon szembeötlő
lesz. _Látszólagos_ kivételt alkot az _idomitás_, mely a megszokás
médiuma által működő félelem; többé-kevésbbé _valódi_ az ösztön,
amennyiben ennek folytán az állatot, cselekvésmódja _egészében_,
tulajdonképen nem motivum, hanem belső hajlam és inditó ok hozza
mozgásba, de olyan, amelyet az _egyes_ cselekvések részleteiben és
minden egyes pillanatban, mégis motivumok harároznak meg közelebbről, –
tehát csak a szabály érvényesül itt is.
Az embernek ellenben, a _nem szemlélhető_ képzetekre való képességénél
fogva, amelyek közvetitésével _gondolkozik_ és _elmélkedik_, végtelenül
tágasabb a látóköre, mely a jelen nem levőt, az elmultat, a jövendőt
felfogja: ennélfogva a motivumok sokkal nagyobb körben hatnak rá s igy
választása is nagyobb körre terjed, mint a jelen korlátai közé szoritott
állaté. Nem az érzéki szemléletben szereplő, nem a térben és időben
jelenlevő az, ami, rendszerint, az ő cselekvését meghatározza: hanem
csupa _gondolatok_ azok, amelyeket fejében mindenütt magával hordoz és
amelyek őt a jelentől függetlenitik: ha ezt elmulasztják, az ember
cselekvését oktalannak nevezzük, viszont mint _okosat_ dicsérjük akkor,
ha az kizárólag érett megfontolás után és igy a szemlélhető jelen
benyomásától teljesen függetlenül hajtatik végre.
Épen az ötlik tüstént szemünkbe, hogy az embert a képzeteknek sajátos
osztálya (abstrakt fogalmak, gondolatok), amivel az állat nem
rendelkezik, inditja cselekvésre: merthogy ez minden, még
legjelentéktelenebb cselekvésére is, sőt minden mozgására és lépésére
rányomja az _előre megfontoltság_ és a _szándékosság_ bélyegét, miáltal
viselkedése az állatétól oly világosan megkülönbözik, hogy mintegy
látjuk, milyen finom, láthatatlan szálak (a puszta gondolatokból álló
motivumok) irányitják mozgásait, mig az állatéit a szemlélhető
jelenvalónak durva, látható fonalai vezetik. De tovább nem megy a
különbség.
_Motivum_ lesz a gondolat, mint a szemlélet is _motivum_ lesz, mihelyt
képes hatni a szóban levő akaratra. De minden motivum – ok és minden
okság kényszerüséggel jár. Igy az ember, gondolkodótehetségének
segélyével, tetszés szerinti sorrendben, felváltva és ismételve
állithatja maga elé a motivumokat, melyeknek akaratára való hatását
nyomozza, hogy akaratának tükrei legyenek: ezt hivják _megfontolásnak_.
Az ember határozatképes és e képességénél fogva, sokkal messzebbre megy
a _választása_, mint az állaté. Ezzel ő mindenesetre _relative szabad_,
még pedig szabad a _szemlélhetőleg jelenvalónak_, az akaratára
motivumként ható objektumoknak közvetlen kényszerétől, amelynek az állat
egyenesen alá van vetve: az ember ellenben a jelenlevő objektumoktól
függetlenül határozza el magát, gondolatok után, ezek _az ő_ motivumai.
Ez a _relativ_ szabadság alapjában az, amit művelt, de nem mélyen
gondolkodó emberek értenek akaratszabadság alatt, amely nyilván az ember
előnye az állat fölött. Csakhogy ez merőben _relativ_; a szemlélhető
jelenvalókhoz viszonyitva, és merőben _fokozati_: az állattal
összehasonlitva. Ez egyedül a motivatio _nemét_ másitja meg, ám a
motivumok hatásának _kényszerüségét_ legkevésbbé sem szünteti meg, sőt
nem is csökkenti.
Az _abstrakt_, puszta _gondolatból_ álló motivum az akaratot meghatározó
külső ok, csak ugy, mint a szemlélhető, reális, jelenlevő objektumból
álló motivum: tehát olyan ok ez is, mint bármi más és hozzá mindig
reális, anyagi, mint a mások, merthogy végelemzésben mindig egy
valamikor és valahol szerzett _külső_ benyomáson alapszik. Csak a vezető
sodrony hosszuságát tételezi fel; amivel azt akarom jelezni, hogy nincs
– mint a pusztán _szemlélhető_ motivumok – térben és időben bizonyos
_közelséghez_ kötve; hanem képes hatni a legnagyobb távolságon, a
leghosszabb időn és a közvetitő fogalmak és gondolatok hosszu láncolatán
keresztül; amit annak a szervnek alkata és kiváló fogékonysága magyaráz,
amely hatását első sorban érzi meg és fogja fel: és ez a szerv az emberi
agyvelő, vagy az _ész_.
Ez azonban a motivum _okságát_ és az ezzel járó _kényszerüséget_
legtávolabbról sem szünteti meg. Azért csak nagyon felületes itélet
tarthatja azt a relativ és fokozati szabadságot abszolut szabadságnak
(liberum arbitrium indifferentiae). A belőle származó határozatképesség
valójában nem eredményez mást, mint a _motivumoknak_ akárhányszor kinos
_összeütközését_, amelyet a határozatlanság előz meg és amelynek
csatatere igy az ember egész érzelmi és gondolat világa. Az ember
ugyanis próbára teszi akaratán a motivumok erejét egymással szemben,
miáltal az akarat abba a helyzetbe jut, mint az a test, amelyre
különböző erők hatnak ellentétes irányban: mig végre a tényleg
legerősebb motivum a többit legyőzi és az akaratot határozni készteti.
Ezt a kifejletet hivják elhatározásnak, amely, mint a küzdelem
eredménye, teljes _kényszerüséggel_ lép fel.
Tekintsük át most még egyszer az okság formáinak egész sorozatát,
melyben a szó szoros értelmében vett _okok_, majd _ingerek_ és végül
_motivumok_ – amelyek megint szemlélhetőkre és elvontakra oszlanak –
különülnek el világosan egymástól. Akkor azt látjuk, hogy mig a lények
során e szempontból alulról fölfelé végigmegyünk, az ok és hatása egyre
jobban kilépnek egymásból, világosan elkülönülnek és heterogénebbek
lesznek, viszont az ok mindig kevésbbé lesz materiális és kézzelfogható
s ezért az ok mindig kisebbnek, a hatás mindig nagyobbnak fog látszani;
és mindezt összevéve, az ok és hatás közti összefüggés veszt közvetlen
érthetőségében és felfoghatóságában.
Az elmondottak legkevésbbé illenek a _mechanikai_ okság esetére, amely
is a _legfelfoghatóbb_ mindegyik között: ebből eredt a XVIII. században
s a XIX. század első felében az a téves törekvés, hogy minden mást erre
vezessenek vissza és mechanikai okokból magyarázzanak minden fizikai és
kémiai tüneményt, ezekből pedig magát az életfolyamatot.
A taszitó test megmozditja a nyugvót és amennyi mozgást közöl, annyit
veszit is el: itt mindjárt láthatjuk, hogy megy át az ok a hatásba; mind
a kettő egészen homogén, pontosan összemérhető s amellett kézzelfogható.
És voltaképen igy van ez minden tisztán mechanikai hatásnál. De azt
fogjuk találni, hogy ez az eset mindegyre ritkább lesz, ellenben a fönt
mondottak ismétlődnek, minél magasabbra megyünk, ha mindegyik fokon
megnézzük a viszonyt ok és hatás között, például a hő mint ok és
különféle hatásai között, minők kiterjedés, izzás, olvadás, elpárolgás,
elégés, hőelektromosság stb. vagy lepárolás mint ok és megfagyás vagy
kristályosodás mint hatások között; vagy az üveg dörzsölése mint ok és
szabad elektromosság (meg ennek ritka tüneményei) mint hatás között;
vagy a fémlemezek lassu oxidációja mint ok és és galvanizmus (meg ennek
elektromos, vegyi, delejes tüneményei) mint hatás között.
Tehát ok és hatás egyre jobban _elkülönülnek_, _heterogénebbek_ lesznek,
összefüggésük _érthetetlenebbé_ válik, ugy látszik, mintha az okozat
többet tartalmazna, mint amennyit az ok adhatna, neki; minthogy ez egyre
kevésbbé mutatkozik materiálisnak és kézzelfoghatónak.
Mindez még világosabban tünik ki, ha átmegyünk a _szerves_ testekhez,
ahol az okok puszta _ingerek_, részint külsők, mint a fényé, a hőé, a
levegőé, a talajé, a táplálkozásé, részint belsők, a nedveké és a
részeké egymásközt és hatásuk mint az élet jelentkezik, végtelen
komplikációival és számtalan fajbeli módosulatával, a növényi és állati
életnek soknemü alakzataival.
De ez az ok és okozat viszonyában egyre jobban beálló heterogénség,
összemérhetetlenség és érthetetlenség levont-e csak valamit is a tőlük
feltételezett _kényszerüségből_? Egyáltalán nem, legkevésbbé sem.
Amilyen szükségképen mozgásba hozza a guruló golyó a nyugvó golyót, épen
ugy el kell sülnie a leideni palacknak, hogyha hozzá nyulnak, – meg kell
ölnie az arzenikumnak minden élőt, – ki kell csiráznia, növekednie és
növénnyé fejlődnie a buzaszemnek, amely, szárazon tartva, évezredeken át
semmi változást sem mutatott, mihelyt alkalmas talajba hozzák és
kiteszik a levegő, a fény, a hőség, a nedvesség befolyásának. Az ok
komplikáltabb, az okozat heterogénebb, ám a kényszerüség, amelylyel
fellép, egy hajszállal sem csekélyebb.
Igaz, hogy a növényi életben s az állat vegetativ életében az inger
végtelenül különbözik az általa fölkeltett organikus funkcióktól és
mindkettő világosan elkülönül, ám azért tulajdonképen még nincsenek
_elválva_; hanem kell közöttük akármilyen finom és láthatatlan
érintkezésnek lenni. A teljes elválás csak az animális életben lép fel,
amelynek müködéseit motivumok idézik elő, miáltal tehát az ok – mely
eddig még mindig materialiter összefüggött az okozottal – most már
teljesen el van szakitva ettől: egészen más természetü, immateriális,
puszta képzet.
A _motivumban_ tehát, mely az állat mozgását előidézi, a legmagasabb
fokát érte el az a heterogénség ok és okozat között, a kettőnek
elkülönülése egymástól, összemérhetetlenségük, az ok anyagiatlansága s
innen látszólagos kis tartalma az okozattal szemben; és a kettő
viszonyát abszolute meg nem lehetne érteni, ha mi ezt is – mint a többi
okviszonyt – csupán _kivülről_ ismernők: csakhogy ezt a külső ismeretet
kiegésziti itt egy egészen más természetü – egy _belső_ ismeret és ilyen
intim módon ismerjük annak menetét, hogyan lesz az okból okozat: ezt
jelöljük egy ad hoc terminussal és hivjuk _akaratnak_.
Mihelyt _oki viszonyát_ felismerjük és ezen, értelmünkre lényeges
formában gondolkozunk, kimondjuk, hogy itt nem veszt az oki viszony
_kényszerüség_ dolgában, csak ugy nem, mint föntebb az ingernél. Igy hát
az oki viszony két más, imént magyarázott alakjával, a motivatiót
teljesen analognak találjuk, mint csak a legfelső fokot, ahová lassu
átmenetben fölemelkednek.
Az állati élet legalsó fokain a _motivum_ közel rokon az _ingerrel_: a
zoophyták, a radiariák általában, a molluscák között az akephalok, csak
gyönge, homályos öntudattal birnak, csak épen annyival, amennyi
szükséges, hogy táplálékukat vagy zsákmányukat észrevegyék és ha
kinálkozik, megragadják, és mindenesetre, hogy helyüket kedvezőbbel
cseréljék fel: azért, ezen az alsó fokon, a motivum hatását még olyan
világosan, közvetlenül határozottan és érthetően láthatjuk akár az
ingerét. Apró rovarokat a gyertyafény egészen a lánghoz csal; legyek
gyanutlanul szállnak a gyik fejére, mely imént szemük láttára nyelte le
társukat. Ki fog itt szabadságról álmodni?
A felsőbbrendü, intelligensebb állatoknál a motivum hatása mindig
közvetettebb lesz. A motivum ugyanis világosabban elválik a
cselekedettől, amelyet előidéz, ugyhogy a motivum és cselekedet
távolságának ezt a különféleségét az állatok intelligenciájának
mértékéül használhatnók.
Az embernél ez megmérhetetlen. Ellenben még a legokosabb állatoknál is,
a képzetnek, amely tetteiknek motivuma lesz, még mindig _szemlélhetőnek_
kell lenni: még ahol választás lehetséges is, az csak láthatólag
jelenlevő dolgok közt jöhet szóba. A kutya tétovázva áll, ha gazdája
szólitja és ugyanakkor látja nőstényét; az erősebb motivum fogja
mozgását irányitani, hanem akkor szükségképen be is következik az, ugy,
mint egy mechanikai hatás. Itt is egy egyensulyából kimozditott testet
látunk, amely egy ideig felváltva hol az egyik, hol a másik oldalra
leng, mignem arra fordul, amerre sulypontja vonja.
Ameddig tehát a motivatio _szemléleti_ képzetekre szoritkozik, rokonsága
az ingerrel és általában az okkal még amiatt is szembeötlő, hogy a
motivumnak mint működő oknak, reális, jelenlevő valaminek kell lennie,
sőt fény, hang, szag révén akármilyen közvetve is, de mégis fizikailag
hatnia az érzékekre. Ennélfogva itt az ok olyan tisztán áll a megfigyelő
szeme előtt, mint az okozat: látja, hogy lép fel az ok és milyen
elmaradhatlanul követi az állat tette, hacsak ellenében nem hat más,
épen oly szembeötlő motivum vagy idomitás. A kettő összefüggését
kétségbevonni lehetetlen. Ezért nem is fog senkinek eszébe jutni, hogy
az állatoknak liberum arbitriumot, azaz minden októl független tettet
tulajdonitson.
De ahol most már az öntudat értelmes, tehát nem szemléleti megismerésre:
fogalmakra, gondolatokra képes, ott a motivumok a jelentől és a reális
környezettől teljesen függetlenek lesznek s azért a szemlélő előtt
rejtve maradnak. Mert most puszta gondolatok, amelyeket az ember magával
hordoz fejében, de amelyek mégis rajta kivül, akárhányszor nagyon távol
erednek, teszem hol a tulajdon, sok évi tapasztalásból, hol sokszor
messze időből kelt szó és irás közvetitésével, de azért ugy, hogy
_eredetük mindig reális és objektiv_, jóllehet – a bonyodalmas külső
körülményeknek gyakran nehézkes kombinációja révén – sok tévedés és a
közvetités folytán sok csalódás, ennélfogva sok balgaság is van a
motivumok között.
Ehhez járul még, hogy az ember tetteinek motivumait akárhányszor elrejti
minden más ember elől, esetleg még önmaga elől is, még pedig ott, ahol
fél beismerni, hogy igazában mi az, ami őt arra birja, hogy ezt vagy
amazt tegye. Eközben látjuk, hogy cselekvése beáll és konjekturákkal
igyekszünk kitalálni a motivumokat, melyeket amellett olyan szilárdan és
biztosan tételezünk fel, mint ahogy oka van az élettelen testek minden
mozgásának, melyeket látunk; abban a meggyőződésben, hogy ok nélkül
lehetetlen egyik is, másik is. Viszont megforditva, a saját terveinknél
és vállalatainknál, a motivumok hatását az emberekre olyan biztossággal
vesszük számba, hogy az teljesen főlérne azzal, mellyel mechanikai
eszközöknek mechanikai hatását mérjük, ha azoknak ez embereknek egyéni
jellemét is oly tüzetesen ismernők, mint amott a hasábok hosszuságát és
vastagságát, a kerekek átmérőjét, a terhek sulyát stb.
Ezt az eljárást követi mindenki, amig kifelé tekint, másokkal dolga van
és praktikus célokat szolgál: mert az emberi értelem ilyenekre van
alkotva. Ám ha a dolgot teoretikusan és filozófiailag próbálja megitélni
– amire az emberi elme nincs voltaképen alkotva – és önmagát teszi
itélete tárgyává, akkor az abstrakt, puszta gondolatokból álló
motivumoknak már vázolt anyagiatlan voltától – mert ezek nincsenek se
jelenhez se környezethez kötve és akadályaik: az ellenmotivumok,
ugyancsak puszta gondolatok – annyira félrevezetteti magát, hogy
kétségbevonja létüket, vagy legalább is hatásuk kényszerüségét és azt
hiszi, hogy a tett szintugy el is maradhatna, mint ahogy megtörténik;
hogy az akarat magától, ok nélkül határozza el magát és hogy mindegyik
tevékenysége a kiinduló pontja az általa előidézett változások
beláthatatlan sorának. Ezt a balhitet különösen támogatja az öntudatnak
az első fejezetben hosszasan vizsgált hibás értelmezése: „azt tehetem,
amit akarok“; kivált ha ez – mint minden időben – a hatásnál is több,
egyelőre csupa izgató és egymást kizáró motivumra illik.
Ez együttvéve tehát ama természetes csalódás forrása, amelyből az a
tévedés származik, hogy öntudatunkban van akaratunk szabadságának
bizonysága, abban az értelemben, hogy az akarat, a tiszta ész s a
természet minden törvényével ellentétben, elégséges ok nélkül határozza
el magát és határozatai, egy és ugyanazon embernél, igy vagy
ellenkezőleg is alakulhatnak.
Hogy ennek a tételünkhez oly fontos tévedésnek eredetét különlegesen és
a legérthetőbben megmagyarázzuk és ezzel az öntudatnak az iménti
fejezetben folytatott vizsgálatát kiegészitsük, képzeljünk el egy
embert, aki – mondjuk – az utcán állva, igy szólna magában: „Este hat
óra, vége a napi munkának. Most elmehetek sétálni; vagy elmehetek a
klubba; felmehetek a toronyba is, hogy megnézzem a nap lementét;
elmehetek a szinházba is; meglátogathatom egyik vagy másik barátomat;
sőt kirohanhatok a kapun a nagy világba, hogy ne jőjjek vissza soha. Ez
mind egyedül tőlem függ, teljes szabadságom van hozzá; ám én nem teszem
meg egyiket sem, hanem ép oly szabadon hazamegyek, a feleségemhez.“ Ez
épen olyan, mintha a viz azt mondaná: „Én fölverhetem a hullámaimat
(igen, a tengeren és viharban); vágtatva rohanhatok tova (igen, a folyó
ágyában); tajtékozva és bugyogva gördülhetek alá (igen, a vizesésnél);
sugárként, szabadon szállhatok föl a levegőbe (igen, a szökőkutban);
végre föl is forrhatok és eltünhetem (igen, 80° melegben); hanem én
mindebből nem cselekszem egyiket sem, csak itt maradok önként, nyugodtan
és tisztán a tükörsima tóban.“
Mint ahogy a viz minderre csak akkor képes, mikor az egyikhez vagy
másikhoz megvan a kellő ok, ugy az az ember is azt, amit megtehetni vél,
csak ugyanazon föltétel mellett teheti meg, máskép nem. Amig ok nincs,
nem lehet cselekednie; hanem ha van, akkor _kell_, mint kell a viznek is
változnia, mihelyt a megfelelő körülmények közé jutott. Tévedése és
főként az a csalódás, mely a hibásan értelmezett öntudatból származik
itt, hogy ő mindezt egyformán megteheti, jól szemügyre véve azon
alapszik, hogy egy időben csak _egy_ kép szerepelhet fantáziájában és az
abban a pillanatban minden mást kizár. Ha most egy olyan – lehetségesnek
föltételezett – cselekvésnek a motivumát elgondolja, tüstént érzi is
ennek hatását akaratára, mely tőle nyer ingert: ezt hivják műnyelven
velleitásnak. Ám ő azt hiszi, hogy ezt voluntas-szá emelheti, azaz a
tervbe vett cselekvést végrehajthatja; csakhogy ez csalódás. Mert
mindjárt föllépne a megfontolás és emlékébe idézné a más oldalra huzó
vagy az ellenlábas motivumokat; s arra belátná, hogy a dologból tett
aligha lesz.
Különböző, egymást kizáró motivumoknak ilyen successiv képzetei közt, –
egyre ama belső hangtól kisérve: „én azt tehetem, amit akarok“ – az
akarat, mint állhatatlan szélben egy jól megkent sarku szélkakas, ugy
fordul szinte tüstént minden egyes motivum felé, melyet képzelő ereje
elébe tár, egymásután az összes, lehetségesekként szereplő motivumok
felé és mindegyiknél azt gondolja az ember, hogy azt _akarhatja_ és igy
a zászlót ezen a ponton kitüzheti, ami puszta csalódás. Mert valójában
az ő „akarhatom“-ja csak hipotetikus és igy egészitendő ki: „én ezt
akarhatom, ha nem akarnám inkább azt a másikat;“ ez azonban megszüntet
minden akarati képességet.
Térjünk vissza példánkhoz: hat órakor tanakodó emberünkhöz és képzeljük,
mintha észrevette volna, hogy én a háta mögött állok, róla bölcselkedem
és vitatom az ő szabadságát, minden neki lehetséges cselekvéshez.
Könnyen megeshetik, hogy ő, engem zavarba akarva hozni, egyet végrehajt
közülök: ám akkor épen az én tagadásom s annak hatása az ő ellenmondó
szellemére lenne az a motivum, amely őt arra kényszeritette. Még az is,
a fönt felhozott cselekvések közül, csak a _könnyebbekből_ birhatná rá
egyikre vagy másikra, pl. hogy a szinházba menjen; hanem a legutolsóra,
hogy kirohanjon a nagy világba, semmi esetre sem: ahhoz ez a motivum
nagyon is gyönge lenne.
Épen ily tévesen véli akárhány, mig töltött pisztolyt tart a kezében,
hogy azzal magát meglőheti. Ehhez a mechanikus eszköz a legkevesebb;
hanem a fődolog egy fölöttébb erős és azért ritka motivum, melynek
megvan az a roppant ereje, ami az életkedvnek, vagy jobban mondva, a
halál félelmének legyőzéséhez szükséges: csak ha egy ilyen lépett fel,
lőheti agyon magát valóban és kell is magát agyonlőnie; még erősebb
ellenmotivum – ha ugyan ilyen egyáltalán lehetséges – kell hozzá, hogy a
tettet meggátolja.
Én azt tehetem, amit akarok: én tehetek, _ha akarok_, mindenemet, amim
van, a szegényeknek adhatom s igy magam is szegény lehetek, – _ha
akarom!_ – De nem vagyok képes, hogy ezt _akarjam_; mert az ellentétes
motivumoknak sokkal nagyobb hatalma van rajtam, semhogy azt megtehetném.
Ha ellenben más jellemem volna s hozzá olyan, hogy szent volnék, akkor
azt akarhatnám, de akkor nem is lehetne azt nem akarnom s igy kellene
megtennem.
Mindez egészen jól megáll az öntudat itétete – „azt _tehetem_, a mit
_akarok_“ – mellett, amiben még manapság is egyes felületes filozófusok
az akarat szabadságát vélik látni s igy azt mint a tudat egyik adott
tényét emelik érvényre.
Ezek közül kiválik _Cousin_ Viktor, akiről itt tisztelettel kell
emlékeznem, mivel ő _A filozófia történeté_ről szóló előadásaiban
(1819–20, kiadta Vacherot, 1841) azt tanitja, hogy az akarat szabadsága
a tudat legbiztosabb ténye (I. köt. 19–20. l.) és Kantnak szemére veti,
hogy ő ezt csak a morális törvényből bizonyitotta és mint postulatumot
állitotta fel, mikor pedig az tény: „mire való bizonyitani azt, amit
elég megállapitani?“ (50. l.) „a szabadság tény, nem csak hit.“ (u. o.)
Németországban sem hiányzanak ama tudatlanok, akik mindazt, amit erről
két század óta nagy gondolkozók mondtak, szélnek eresztik és az
öntudatnak az iménti fejezetben elemzett, általuk, valamint a nagy
tömegtől, hibásan felfogott tényére hivatkozva, az akarat szabadságát
ténylegesnek, adottnak hiresztelik. De talán igazságtalan vagyok velök
szemben; mert meglehet, hogy ők nem olyan tudatlanok, aminőknek
látszanak, hanem csak éhesek, és igy, egy darab száraz kenyérért,
tanitanak mindent, ami egy magas minisztériumnak inyére lehet.
Egyáltalán se szókép se tulzás, hanem száraz és betüszerinti igazság,
hogy amint meg nem mozdulhat egy billiárdgolyó, amig meg nem lökik, épen
ugy nem állhat fel egy ember a székéről, mig egy motivum el nem vonja
vagy nem üzi: hanem akkor az ő felállása olyan kényszerü és
elmaradhatatlan, mint a golyó elgördülése a lökés után. És azt várni,
hogy egy ember megtegyen valamit, amire őt semmiféle érdek nem készteti,
épen annyi, mint azt várni, hogy egy darab fa megmozduljon, anélkül hogy
kötél huzná. Aki hasonló állitásokkal egy társaságban makacs
ellenmondásra találna, rövidesen nyitjára jönne a dolognak, ha egy
harmadikkal harsány és komoly hangon elkiáltatná: „Omlik a tető!“
miáltal az ellenmondók végtére belátnák, hogy egy motivum éppen olyan
hatalmas arra, hogy az embereket a házból kidobja, mint a legszilárdabb
mechanikai ok.
Mert az ember, mint az összes tapasztalati tárgyak, idő- és térbeli
jelenség, és minthogy az okság törvénye mindezekre a priori,
következőleg kivétel nélkül érvényes, az embernek is alája kell vetve
lennie. Igy mondja ezt a priori a tiszta értelem, igy tanusitja ezt az
egész természetben uralkodó analogia és igy bizonyitja ezt a tapasztalás
minden pillanatban, hacsak az ember nem ül fel a látszatnak, mely abból
származik, hogy mig a természeti lények egyre magasabbra emelkedve,
komplikáltabbak lesznek, és fogékonyságuk, a puszta mechanikaiból,
kémiaivá, elektromossá, ingerlékennyé, érzékennyé, intellektuálissá és
végre racionalissá emelkedik és finomul, a _működő okok_ természetének
is ezzel egyforma lépést kell tartania és a lények minden fokozatán,
amelyek a hatást várják, megfelelően érvényesülnie. Ezért lesznek aztán
az okok mindig kevésbbé kézzelfoghatók és materiálisak, ugy, hogy
végtére szemmel sem láthatók már, csak az értelemmel foghatók fel, amely
őket, egyes esetben, rendületlen biztossággal tételezi fel és kellő
buvárlatnál fel is fedezi. Mert itt a működő okok csupa gondolatokká
fokozódnak, amelyek más gondolatokkal küzdenek, mig közülök a
leghatalmasabb megadja a döntést és az embert mozgásba hozza; ami mind
az oki összefüggésnek ugyanolyan szigoruságával megy végbe, mint ahogy
tisztán mechanikai okok, komplikált összeköttetésben, működnek egymás
ellen és meglesz hiba nélkül a kiszámitott eredmény. Az oknélküliség
látszatával – az ok láthatatlansága miatt – a pohárban minden irányban
szerteugráló elektromos parafagolyók épen ugy birnak, mint az emberek
mozgásai: csakhogy az itélet nem a szem, hanem az értelem után indul.
Az akaratszabadság föltételezése mellett minden emberi cselekvés
megmagyarázhatatlan csoda lenne, – okozat ok nélkül. És ha meg merjük
kisérelni, hogy elképzeljük a liberum arbitrium indifferentiae-t,
csakhamar rájövünk, hogy annál tulajdonképen megáll az értelem: nincs
formája rá, hogy ilyesmit elgondoljon. Mert az elégséges ok elve – a
jelenségek egymástól való függésének és átmeneti meghatározásának
principiuma – megismerőtehetségünknek legáltalánosabb formája, mely,
objektumainak különfélesége szerint, maga is különféle alakulatokat vesz
fel. De itt olyasvalamit kell elgondolnunk, ami határozott, anélkül hogy
meg volna határozva; ami nem függ semmitől, hanem tőle függ a másik; ami
kényszer nélküli, következőleg nincs alapja; hogy most A mükődik, mig
épen ugy müködhetnék B vagy C vagy D, és hozzá müködhetnék teljesen
függetlenül, ugyanazon körülmények között, azaz anélkül, hogy A-ban