Az akarat szabadságáról - 2

öntudaton, az objektumok világába – amelyekhez a motivum és az ember
mint objektum tartozik – tehát az öntudattól idegen és a más dolgok
tudata körébe utalandó. Az a _szubjektiv_ lehetőség hasonfaju azzal,
mely a kőben van, hogy szikrát adjon, de acél is kell hozzá, amelyhez
ismét az _objektiv_ lehetőség járul. Visszatérek majd erre más oldalról,
a következő fejezetben, ahol az akaratot már nem, mint itt, belülről,
hanem kivülről fogjuk tekinteni és igy vizsgálni az akarattevékenység
objektiv lehetőségét: tárgyunk csak e két különböző oldalról való
megvilágitás révén válik majd teljesen érthetővé és különben példák is
fogják magyarázni.
Tehát az az öntudatban levő érzés: „én azt tehetem, amit akarok“,
állandóan kisér bennünket, de csak azt mondja, hogy az elhatározás, vagy
akaratunknak határozott aktusai, habár bensőnknek sötét mélyéből
származnak, mindig nyomban át fognak menni a látható világba, minthogy
ide tartozik a testünk csak úgy, mint minden más dolog. Ez a tudat
alkotja a hidat a belső és a külső világ között, melyeket különben
örökre feneketlen örvény választana el; mert emebben csakis tőlünk
minden tekintetben független szemléletek volnának mint objektumok,
amabban meg csupa meddő és csak átérzett akarattevékenység.
Ha megkérdeznénk egy teljesen elfogulatlan embert, az azt a közvetlen
tudatot, melyet olyan gyakran azonositanak a vélt akaratszabadsággal,
körülbelül igy foglalná szavakba: „Én azt tehetem, amit akarok: ha balra
akarok menni, balra megyek, ha jobbra akarok menni, jobbra megyek. Ez
teljesen csak az én akaratomtól függ: én tehát szabad vagyok“. Ez az
itélet mindenesetre tökéletesen igaz és helyes, csakhogy az akaratot már
föltételezi, mert azt veszi fel, hogy magát már eltökélte, tehát az a
saját szabad voltára nézve mit sem mond. Mert nem szól semmit a
tényleges akarattevékenység _föllépésének_ függéséről avagy
függetlenségéről, hanem csak ezen tevékenységnek, mihelyt föllép, a
_következményeiről_, vagy pontosabban szólva, annak mint testi
tevékenységnek elmaradhatatlan megjelenéséről. Az ezen itéletnek
alapjául szolgáló tudat az egyedüli, aminek folytán az elfogulatlan,
azaz nem filozófiai képzettségü ember (aki azért, egyéb szakokban, nagy
tudós lehet) az akaratszabadságot olyan közvetlenül bizonyos dolognak
tartja, hogy mint kétségbevonhatatlan igazságot mondja ki és valójában
el sem hiheti, hogy a bölcselők komolyan kétségbe vonták, hanem ugy van
meggyőződve, hogy erről minden szóbeszéd csak az iskolás bölcseségnek a
szőrszálhasogatása és végelemzésben tréfa.
Hanem épen, mivel neki ama tudat által adott és mindenesetre fontos
bizonyság állandóan a kezeügyében van és hozzá, mivel az ember, első
sorban és lényegesen praktikus, nem pedig theoretikus lény lévén,
akarattevékenysége aktiv oldaláról, azaz a hatásáról sokkal világosabb
tudomást szerez, mint a _passzivról_, azaz a függéséről: nagyon nehéz a
nem filozófiai képzettségü embernek problemánkat megmagyarázni s
megértetni vele, hogy most az ő akarásának, esetről-esetre, nem a
_következményei_, hanem az _elvei_ után kérdezősködünk; hogy
_cselekvése_ ugyan tisztán az ő _akarásától_ függ, de most azt kivánjuk
tudni, _mitől függ maga az ő akarása_, hogy nem függ-e semmitől, avagy
függ-e valamitől? hogy ő mindenesetre _megteheti_ az egyik dolgot, ha
akarja és épen ugy _megteheti_ a másik dolgot, ha akarja: ám most
gondolja meg, hogy vajon képes volna-e _akarni_ az egyiket is, meg a
másikat is.
Ha most, ilyen szándékkal, emberünknek körülbelül igy adjuk fel a
kérdést: „Ha benned két ellentétes kivánság támad, engedelmeskedhetsz-e
valóban az egyiknek ugy, mint a másiknak? teszem azt, ha két egymást
kizáró tárgynak a birtoklásáról van szó, előnyt adhatsz-e az egyiknek
épen ugy, mint a másiknak?“ Ő erre azt fogja válaszolni: „Meglehet, hogy
nehéz lesz nekem a választás; csakhogy mindig egyedül tőlem fog függni
és semmi más hatalomtól, vajon én az egyiket vagy a másikat _akarom_
választani: igy tehát teljes szabadságom van arra, hogy azt válasszam,
amelyiket én _akarom_ s amellett mindenkor egyedül a saját _akaratomnak_
fogok engedelmeskedni“.
Ha azt mondjuk erre: „De hát a te akarásod maga mitől függ ismét?“ akkor
emberünk, az öntudatból, ezt a feleletet hozza le: „Semmi egyébtől, csak
tőlem! Én azt akarhatom, amit akarok: amit én akarok, azt akarom“. És
ezt elmondja anélkül, hogy tautologiát akarna elkövetni vagy bár
legbelső tudatában az identitás elvére támaszkodni, amely szerint
egyedül az a tudat az igaz. Csakhogy, ha igy sarokba szoritjuk, ő
akarásának az akarásáról beszél, ami annyi, mintha énjének az énjéről
beszélne. Visszautaltuk öntudatának a magvára, ahol ő énjét és akaratát
elválaszthatlanoknak találja, de nem marad semmi ahhoz, hogy a kettőt
megbirálja.
Hogy vajon, annál a választásnál, az ő személyét és a választásnak
tárgyait itten adottaknak véve föl, _maga az ő akarása_ (az, hogy az
egyiket akarta s nem a másikat), valami lehetséges módon, nem
érvényesülhetne máskép is, mint ahogy végtére érvényesül; vagy hogy, az
ismert adatokból, az már olyan szükségképen megállapitható, mint ahogy a
háromszögben mindig nagyobb oldal van szemben nagyobb szöggel: ez
kérdés, mely a természetes _öntudattól_ olyan távol esik, hogy meg sem
lehet vele értetni, még ha a feleletet készen vagy bár homályos
csirájában magában hordaná is és egészen naivul megadhatná. Tehát az
elfogulatlan, de nem filozófiai képzettségü embernek egyre iparkodnia
kell, hogy abból a zavarból, amelyet a kérdésnek, ha tényleg megértette
is, okoznia kell, elmeneküljön ama közvetlen bizonyság mögé: „amit
akarok, megtehetem és azt akarom, amit akarok“, ahogy mondtuk föntebb.
Ezt meg fogja kisérteni ujra és számtalanszor, ugy, hogy nehéz lesz
megállítani az igazi kérdésnél, amelyet mindig el akar odázni. És ezért
nem lehet rá haragudni, mert a kérdés valóban igen mély megfontolást
kiván. Kutató kézzel nyul az ember legbelső lényébe; tudni akarja, ha
vajon az ember – mint minden egyéb a világon – olyan lény-e, amelyet
puszta mivolta egyszer s mindenkorra meghatároz; olyan lény-e, amelynek,
mint minden egyébnek a természetben, megvannak a saját kiszabott,
állandó tulajdonságai, melyek szerint kivülről jövő inditékokra
szükségképen reagál, melyeknek tehát erről az oldalról változhatatlan
jellegök van, s igy abban is, ami rajtok még módositható volna, teljesen
a külső inditékok korlátozásának vannak kiszolgáltatva; vagy pedig az
ember kivételes helyen áll-e az egész természetben.
Ha végre sikerül mégis, hogy őt ennél a fontos kérdésnél megállitsuk és
megértessük vele, hogy itt magának az ő akarattevékenységének eredetét
kutatjuk: vajon valamelyes szabály szerint avagy teljesen szabálytalanul
keletkezik az; akkor arra fogunk rájönni, hogy a közvetlen öntudat erre
nézve semmi magyarázatot sem tartalmaz, mig az elfogulatlan ember itt
épen ebből indul ki és tanácstalanságát elmélkedéssel meg mindenféle
magyarázatpróbával árulja el, amelyeket hol a maga s a mások
tapasztalásából, hol az általános logikai szabályokból keres ki,
amellett pedig magyarázatainak bizonytalanságával és ingadozásával
eléggé megmutatja, hogy közvetlen öntudata a jól értelmezett kérdésre
nézve semmit sem mond, mint ahogy imént a hibás értelmezésre azonnal
készen volt a válasszal.
Végelemzésben úgy áll a dolog, hogy az embernek akarata az ő
tulajdonképeni énje, az ő lényének igazi magva; azért lesz ez az ő
öntudatának – mint egy általában adott és létező valaminek – alapja is,
amelyen tul nem ismer kiutat. Mert ő maga olyan, mint ahogy akar és úgy
akar, mint amilyen ő. Tehát azt kérdezni tőle, hogy akarhatna-e
másképen, mint ahogy akar, egyértelmű volna azzal a kérdéssel, vajon
lehetne ő más valaki, mint önmaga: mert ezt nem tudja.
Épen ezért a filozófusnak is, akit amattól csak a gyakorlat különböztet
meg, ha e nehéz helyzetben világosságra akar jutni, mint utolsó és
egyedül illetékes forumhoz, a saját értelméhez kell fordulnia, mely a
priori szolgáltat ismereteket, meg az ezeket megfontoló észhez és a
tapasztaláshoz, mely az ő s a mások cselekvését mutatja meg neki, ezt az
értelmi ismeretet magyarázva és ellenőrizve; s ennek a forumnak döntése,
ha nem is olyan könnyü, olyan közvetlen és egyszerü, mint az öntudaté,
hanem azért a tárgyhoz illő és kielégitő lesz. A fej volt az, amely a
kérdést fölvetette, tehát a fej is feleljen meg rá.
Különben nem szabad csodálkoznunk, amiért a közvetlen öntudatnak nincs
mit felelnie erre az abstrusus, spekulativ, nehéz és fogas kérdésre.
Hiszen ez csak nagyon korlátolt része a mi össztudatunknak, mely, belül
sötét létére, teljes objektiv megismerő erejével, egészen kifelé
irányul. Minden tökéletesen bizonyos, azaz a priori biztos ismerete
pusztán a külső világra vonatkozik és igy csak bizonyos általános
törvények szerint, amelyek benne magában gyökereznek, döntheti el
biztosan, hogy odakünn mi lehetséges, mi lehetetlen, mi kényszerü és
ilyen uton a priori teremt tiszta matematikát, tiszta logikát, sőt
tiszta alapvető természettudományt is. Eszerint a priori tudott
formáinak az érzékletekben kapott adatokra való alkalmazása szolgáltatja
neki a látható, reális külső világot s ezzel a tapasztalást; továbbá a
logikának s az ennek alapjául szereplő gondolkozó tehetségnek ama külső
világra való alkalmazása szolgáltatja majd a fogalmakat, a
gondolatvilágot, azután jönnek a tudományok, azok feladatai és igy
tovább.
Ott _kivül_ tehát nagy világosság és tisztaság az, amit lát. Hanem
_belül_ sötét van, mint egy jól befeketitett messzelátóban: egy a priori
tétel sem deriti fel saját bensejének éjjelét, ezek a világitó tornyok
csak kifelé vetik sugaraikat. Annak az ugynevezett belső érzéknek – mint
föntebb kifejtettük – nincs adva egyéb, csak a saját akarata, amelynek
hullámzásaira vezethetők vissza tulajdonképen az összes ugynevezett
belső érzések.
De mindaz, ami az akaratnak ezt a belső érzéklését szolgáltatja,
akarásra és nemakarásra utal vissza, mint föntebb kimutattuk, az idézett
bizonyság mellett: „amit _akarok_, azt _tehetem_;“ ami voltaképen azt
jelenti: „akaratomnak minden ténye (előttem teljesen érthetetlen módon)
ugy jelen meg előttem, mint testemnek egy-egy tevékenysége“, – és
szigoruan véve, a megismerő alanyra nézve egy tapasztalati tétel ez. A
fölvetett kérdésben tehát a megkeresett biróság nem illetékes, sőt
igazság szerint nem is lehet azt egyáltalán elébe vinni, mert nem érti.
A kérdésünkre az öntudattól kapott végzést összefoglalom most még
egyszer, rövidebb és könnyebb fogalmazásban.
Kinek-kinek az _öntudata_ nagyon világosan kimondja, hogy ő azt teheti,
amit akar. Ám minthogy teljesen ellentétes cselekvések gondolhatók el,
mint tőle _akartak_, ebből mindenesetre következik, hogy ő
ellenkezőképen is cselekedhetik, _ha akarja_. Ehelyett a képzetlen elme
azt mondja, hogy ő, adott esetben, ellentétes dolgot is _akarhat_ és ezt
nevezi az _akarat szabadságának_. Hanem hogy ő, adott esetben,
ellentétes dolgot _akarhatna_, az teljességgel nincs benne a fenti
itéletben, hanem csak az, hogy két ellentétes cselekvés közül ő, ha
_emezt akarja_, megteheti és ha _amazt akarja_, épen ugy megteheti: de
hogy ő, adott esetben, az egyiket épen ugy _akarhassa_, mint a másikat,
az ezzel még nincs elintézve és az sokkal mélyebb buvárlatnak a tárgya,
semhogy a puszta öntudat eldönthetné. A legrövidebb, ha mindjárt
skolasztikus formula erre az eredményre nézve igy hangzanék: Az öntudat
itélete az akaratra csupán a parte post vonatkozik; a szabadság
kérdésére pedig a parte ante.
Tehát az öntudatnak az a tagadhatatlan itélete: „én azt tehetem, amit
akarok“ egyáltalán semmit sem tartalmaz vagy dönt el az akarat
szabadságára nézve, amely is abban állna, hogy magát a mindenkori
akarattevékenységet, egyes individuális esetben, tehát adott,
individuális jellemnél, nem ama külső körülmények, amelyek között itt ez
az ember van, határoznák meg szükségképen, hanem az most igy is, máskép
is megeshetnék. Hanem erre az öntudat teljesen néma marad, mert a dolog
egészen kivül esik hatáskörén, minthogy a külső világ s az ember közti
okviszonyon nyugszik.
Ha egy egészséges elméjü, de filozófiai képzettség híján levő embertől
megkérdezzük, ugyan miben áll az az akaratszabadság, melyet öntudatának
itélete alapján olyan bizonyossággal állitott, azt fogja válaszolni:
„Abban, hogy én azt tehetem, amit akarok, ha egyszer nem vagyok
fizikailag megakadályozva.“ Tehát mindig az ő _cselekvésének_ meg az ő
_akarásának_ viszonya az, amiről beszél. Hanem ez, mint az első
fejezetben kimutattuk, még csak a _fizikai_ szabadság.
Ha tovább kérdezzük, hogy aztán, adott esetben, valamely dolgot épen ugy
_akarhat-e_, mint annak az ellenkezőjét, első hevében ugyan igent fog
mondani, de mihelyt kezdi felfogni a kérdés értelmét, majd elkezd
elmélkedni is, végül bizonytalanságba és zavarba jut és ebből
legörömestebb megint csak az ő témája – „azt tehetem, amit akarok“ –
mögé menekül, hogy vele minden elv és minden okoskodás elől elsáncolja
magát. Az ő témájára a legtalálóbb válasz – mint, remélem, a következő
fejezetben kétségen kivül meg fogom mutatni – igy hangzanék:
„_Megteheted_, amit _akarsz_: de életednek minden adott pillanatában
csak _egy_ határozott dolgot _akarhatsz_ és épenséggel nem mást, csak
ezt az egyet“.
Az ezen fejezetben foglalt fejtegetéssel tehát válaszoltam volna – még
pedig tagadólag – arra a kérdésre, hogy vajon az öntudatból
levezethető-e az emberi akarat szabadsága; igaz, hogy csak a
főpontokban, mert az öntudatbeli tényállásnak ezt a rajzát a
következőkben még ki fogom egésziteni.
Ennek a mi tagadó válaszunknak is van, egy esetben, még egy próbája. Ha
tudniillik most a kérdéssel ahhoz a hatósághoz fordulunk, amelyhez, mint
egyedül illetékeshez, utaltattunk az előzőkben, azaz a tiszta
értelemhez, az ennek adataira reflektáló észhez s a mindkettőjökkel járó
tapasztaláshoz és ha ezek döntése valamikép arra menne ki, hogy liberum
arbitrium egyáltalán nem létezik, hanem az ember cselekvése, mint minden
egyéb a természetben, minden egyes adott esetben, mint kényszerü okozat
következik be; akkor ez megadná nekünk még azt a bizonyosságot, hogy a
közvetlen öntudatban olyan adatok, amelyekből a kérdéses liberum
arbitrium bebizonyitható volna, _nem is lehetnek_. Ezzel, azon elv
szerint: a non posse ad non esse, mint amely az egyedül lehetséges ut,
hogy _negativ_ igazságokat a priori megállapitsunk, itéletünk az eddig
előadott empirikus alap mellé még egy racionális alapot is nyerne, ami
aztán kétszeresen megbizhatóvá tenné.
Mert nem szabad lehetségesnek fölvennünk, hogy az öntudat közvetlen
itéletei és a tiszta értelem axiomáiból származó eredmények – s azok
tapasztalati alkalmazása – között határozott ellenmondás legyen; ilyen
hazug öntudat a mienk nem lehet. Amellett megjegyzendő, hogy az az
állitólagos antinomia, amelyet Kant mondott ki e témáról, még őnála sem
magyarázandó ugy, mintha tézisz és antitézisz különböző ismeretforrásból
– az egyik teszem az öntudat itéletéből, a másik az észből és
tapasztalásból – erednének; hanem mindkettő, tézisz és antitézisz,
állitólag objektiv elvekből okoskodik, miközben azonban a tézisz semmi
egyébre nem támaszkodik, csak a henye észre, azaz arra a szükségletre,
hogy regresszive olykor megpihenjen, az antitézisznek pedig megvannak a
maga összes objektiv elvei.
Eszerint ez a most következő _indirekt_, a megismerő tehetségnek és az
előtte föltáruló külső világnak mezején mozgó kutatás viszont sok fényt
fog deriteni az eddig végzett _direkt_ kutatásra és igy ennek
kiegészitésére fog szolgálni, amennyiben fölfedezi majd azokat a
természetes csalódásokat, amelyek az öntudat annyira egyszerü itéletének
hibás értelmezéséből származnak, mikor ez összeütközésbe jutott a más
dolgok tudatával, amely a megismerő tehetség és egy és ugyanazon
szubjektumban gyökerezik az öntudattal. Sőt csak ezen indirekt kutatás
végén lesz előttünk némileg világos annak az összes cselekvéseinket
kisérő „akarom“-nak igazi értelme és tartalma, valamint az eredetiség és
önhatalmuság tudata, melynél fogva azok a _mi_ cselekvéseink. Az eddig
folytatott direkt kutatást csak ezzel lehet betetőzni.


III. Az akarat és a más dolgok tudata.
Ha most problémánkkal a megismerő tehetséghez fordulunk, már előre
tudjuk, hogy – mivel ez a tehetség lényegében kifelé irányul – rá nézve
az akarat nem lehet közvetlen észlelet tárgya, mint ahogy az volt az
öntudat számára, amelyet ügyünkben mégsem találtunk illetékesnek; hanem,
hogy itt csak az akarattal biró _lények_ vehetők tekintetbe, amelyek
mint objektiv és külső jelenségek – azaz mint a tapasztalás tárgyai –
állnak a megismerő tehetség előtt és igy mint ilyenek vizsgálandók és
itélendők meg, részben egyetemes, a tapasztalás számára lehetőségök
szerint, általában adott, a priori bizonyos szabályok után, részben ama
tények után, melyeket a kész és valóban meglevő tapasztalás szolgáltat.
Tehát most már nem az _akarattal_ magával van dolgunk, mint imént, ahogy
a belső érzék elé tárul, hanem az akaró, _az akarattól mozgatott
lényekkel_, amelyek a külső érzékek tárgyai. Habár ez azzal a hátránnyal
jár, hogy buvárlatunk tulajdonképeni tárgyát csak közvetve és nagy
távolságból kell tekintenünk, kárpótol érte az az előny, hogy most
kutatásunkban egy sokkal tökéletesebb szervvel dolgozhatunk, mint az a
homályos, kába, egyoldalu, direkt öntudat, az ugynevezett belső érzék
volt: tudniillik az _értelemmel_, amely az _objektiv_ fölfogáshoz teljes
külső érzékkel, teljes erővel van fölfegyverezve.
Ennek az értelemnek legáltalánosabb s legalapvetőbb formáját az _okság
törvényében_ találjuk, minthogy ennek közvetitése utján keletkezik még a
reális külső világnak szemlélete is, amelynél mi az érzékszerveinkben
talált affekciókat és változásokat tüstént és egészen közvetlenül, mint
„_okozatokat_“ fogjuk föl és (bevezetés, tanitás és tapasztalás nélkül)
egy szempillantás alatt átmegyünk róluk az „_okaikra_,“ amelyek igy,
épen ezen értelmi processzus folytán, mint _térbeli objektumok_ állnak
elénk.
Ebből elvitázhatlanul kiviláglik, hogy _az okság törvényét_ mi a priori
– következőleg, minden általános tapasztalás lehetőségét tekintve,
_kényszerü_ törvénynek – tudjuk; anélkül, hogy szükségünk volna arra az
indirekt, nehézkes, sőt ki sem elégitő bizonyitásra, amelyet e fontos
igazságra nézve _Kant_ adott. Az okság törvénye a priori áll: mint az az
általános szabály, amelynek a külső világ összes reális tárgyai, kivétel
nélkül, alá vannak vetve. Épen e kivételnélküliségnek köszöni
aprioritását.
Vonatkozik pedig, lényegesen és kizárólag _változásokra_ és azt mondja,
hogy a hol és a mikor az objektiv, reális anyagi világban, valami (nagy
vagy kicsi, sok vagy kevés) _megváltozik_, ehhez _előbb_ más valaminek
is szükségképen _meg kellett változnia_ és hogy ez _megváltozzék, ennek
előtte_ ismét más valaminek és igy tovább a végtelenségig, anélkül, hogy
a változások e regressziv sorának – amely ugy tölti be az időt, mint az
anyag a tért – a kezdőpontját valaha megláthatnók, vagy bár mint
lehetségest elgongondolhatnók vagy föltételezhetnők. Mert az a szüntelen
megujuló kérdés: „mi idézte elő ezt a változást?“ nem hagy soha végső
nyugvópontot az értelemnek, akárhogy törjük is a fejünket: miért is az
első ok épen ugy el nem gondolható, mint az idő kezdete vagy a tér
határa.
Azt is mondja az okság törvénye, hogy, ha a korábbi változás – az _ok_ –
fellépett, az általa előidézett későbbi változásnak – _az okozatnak_ –
is elmaradhatlanul fel kell lépni, a kettő _szükségképen_ együtt jár.
A _kényszerüség_ jellegénél fogva az okság törvénye az _elégséges ok
elvének_ egyik fogalmazásaként igazolja magát, amely elv összes
megismerő tehetségünknek a legegyetemesebb formája, és ahogy a reális
világban mint okság, a gondolati világban mint a megismerő elv logikai
törvénye – és még az üres, de a priori szemlélt térben is, mint az
összes részek kölcsönös, szigoruan kényszerü helyzeti függésének
törvénye lép fel; a mely kényszerü függést szakszerüen és tüzetesen
levezetni, a geometriának egyedüli témája. Épen ezért cserefogalmak –
mint már eleinte utaltam rá – kényszerü lenni és adott elv következménye
lenni.
Tehát minden _változás_, amely az objektiv, külső világtárgyain
végbemegy, alá van vetve az _okság_ törvényének, tehát e változások
akárhol és akármikor lépnek fel, mindig _kényszerüen_ és elmaradhatlanul
lépnek fel. Ez alól kivétel nem lehet, minthogy a szabály a priori áll a
tapasztalás minden lehetőségére. Mikor pedig a szabályt adott esetben
_alkalmazni_ kell, csak az a kérdés, vajjon egy a külső tapasztalásban
adott reális objektumnak _változásáról_ van-e szó; ha igen, akkor
változásai alá vannak-e vetve az oktörvény alkalmazásának, vagyis egy
okból kifolyólag, de ép azért _szükségképen_ kell végbemenniök.
Menjünk most már közelebb magához ehhez a tapasztaláshoz, a mi
egyetemes, a priori bizonyos s azért minden lehetséges tapasztalásra
kivétel nélkül érvényes szabályunkkal és tekintsük a benne adott reális
objektumokat, amelyeknek esetleg föllépő változásaira vonatkozik
szabályunk; akkor ezeken az objektumokon csakhamar fölfedezünk egyes
mélyreható főkülönbségeket, amelyek szerint régen osztályozva is vannak:
mert részben szervetlenek, azaz élettelenek, részben szervesek, azaz
élők s ezek ismét részben növények, részben állatok. Az állatokat ismét
– ha lényegükben egymáshoz hasonlók és fogalmuknak megfelelők is – a
tökéletesedésnek rendkivül soknemü és finoman árnyalt fokozati sorában
találjuk, elkezdve a növényekkel még közel rokon s tőlük alig
megkülönböztethetőktől, a legfejlettebb, a állat fogalmának
legtökéletesebben megfelelő lényekig: e sorozat csucsán pedig ott látjuk
az embert, – minmagunkat.
Nézzük csak – anélkül, hogy a soknemüség félrevezetne – összességükben
mindeme lényeket, csak mint a tapasztalásnak objektiv, reális tárgyait
és aztán alkalmazzuk, a mi, minden tapasztalás lehetőségére a priori
érvényes oktörvényünket, az ezen lényeknél esetleg beállható
változásokra: akkor ugy fogjuk találni, hogy bár a tapasztalás mindenütt
az a priori bizonyos törvény javára szól, hanem az okság, ama
tapasztalati tárgyak emlitett nagy lényeges különbségének megfelelően,
az ehhez mért fajbeli módositásokká gyakorolja rajtuk jogait. Azaz a
szervetlen testek, növények és állatok hármas különbségének megfelelően,
a minden változásukat vezérlő okság is három formában mutatkozik: mint
_ok_, a szó legszorosabb értelmében; mint _inger_; mint _motivatio_, –
anélkül, hogy e módosulás folytán a priori érvényessége és ezzel a
következménynek általa föltételezett kényszerüsége a legkisebb csorbát
is szenvedne.
A szó legszorosabb értelmében _ok_ az, mely szerint a tapasztalati
tárgyak összes mechanikai, fizikai és chemiai változásai lefolynak.
Mindenütt két különös ismertetőjegye van: egyik, hogy nála nyer
alkalmazást a harmadik newtoni alaptörvény: „hatás és visszahatás
egymást kiegyenlitik,“ azaz, a megelőző állapot, melynek ok a neve,
ugyanolyan változást szenved mint a következő, melynek okozat (hatás) a
neve. Másodszor, Newton második törvénye értelmében, a hatás foka mindig
pontosan az ok fokához van mérve, következőleg emennek erősbülése,
amannak is ugyanolyan erősbülését idézi elő; ugyhogy, ha egyszer a hatás
nemét ismerjük, az ok intenzitásának fokából a hatás fokát is – és vice
versa – meg lehet tudni, meg lehet mérni és ki lehet számitani.
E második ismertető jegy empirikus alkalmazásánál azért nem szabad az
igazi hatást látható megnyilvánulásával összetéveszteni. Például nem
szabad azt várnunk, hogy egy test összenyomásánál térfogata mindig abban
az arányban fogyjon, ahogy az összenyomó erő növekszik. Mert a tér,
amelyben a testet összenyomjuk, egyre szűkül; tehát az ellenállás nő: és
habár itt is az igazi hatás – a sürüsödés – csakugyan az ok arányában
növekszik, mint Mariotte törvénye tanitja, azért ezalatt nem a látható
megnyilvánulását kell értenünk. Vagy például a vizbe vezetett hő egy
bizonyos fokig melegedést – de már e fokon felül csak gyors elpárolgást
eszközöl: itt tehát megint ugyanaz a viszony áll be az ok és a hatás
foka között és igy van ez nagyon sok esetben.
Ilyen _legszorosabb értelemben vett okok_ azok, melyek az összes
_élettelen_, vagyis _szervetlen_ testek változásait eszközlik. Ilynemü
okok ismerete és föltétele vezet mindama változások szemléletére, melyek
a mechanikának, hydrodynamikának, fizikának és chemiának tárgyai. Egy
szervetlen vagy élettelen testnek tehát igazi és lényeges ismertető
jegye az, hogy csakis kizárólag ilynemü okok determinálják.
Az okoknak második neme az _inger_, vagyis az az ok, mely először nem
szenved _semmi_, a saját hatásával arányos visszahatást, másodszor
melynek intenzitása meg a hatás intenzitása közt egyáltalán semmi arány
sincsen. Következőleg itt nem lehet a hatás fokát megmérni s előre
kiszámitani az ok foka szerint: sőt az inger csekély növelése igen nagy
hatást okozhat, vagy megforditva is, az előbbi hatást egészen
megszüntetheti vagy épen ellenkezőt idézhet elő.
Például tudvalevő, hogy a növények növekedését rendkivüli mértékben
lehet siettetni a meleg vagy a földbe kevert mész által, amennyiben ezen
okok mint életerejüknek ingerei müködnek: ám ha itt az ingernek
kiszámitott fokát csak egy kissé is áthágjuk, az eredmény – a fokozott
és siettetett élet helyett – a növény halála lesz. Épen igy
felcsigázhatjuk s jelentékenyen növelhetjük szellemi erőnket bor vagy
opium által; de ha az inger helyes mértékét átlépjük, az eredmény épen
az ellenkező lesz.
Az okoknak ez a neme, tehát _ingerek_ azok, melyek az organizmusoknak
_mint ilyeneknek_ változásait meghatározzák. A növényeknek minden
változása és fejlődése s az állati testeknek minden pusztán organikus és
vegetativ változása vagy funkciója _ingerekre_ megy vissza. Ilyen módon
hat rájok a fény, a hő, a levegő, a táplálék, minden gyógyszer, minden
érintés, a megtermékenyités stb. Mig amellett az állati életnek még egy
egészen más köre van, amelyről mindjárt beszélni fogok, a _növények_
egész élete kizárólag _ingerek_ szerint igazodik. Asszimilációjuk,
növekedésük, csirázásuk, megtermékenyitésük s hogy koronájukkal a
világosságot, gyökerükkel a jobb talajt keresik – mind csupa _ingerekre_
történő változás. Nehány, kevés fajtánál ezekhez még egy sajátságos
gyors mozgás járul, amely szintén ingerekből ered, ennek folytán ezeket
érző növényeknek hivják. Ilyenek főképen az ismeretes Mimosa pudica,
Hedysarum gyrans és Dionaea muscipula. A növények jellege az, hogy
kizárólag és kivétel nékül _ingerek_ determinálják őket. Viszont
_növény_ minden test, amelynek saját, természetéhez mért mozgásai és
változásai mindig és kizárólag _ingerekre_ történnek.
A mozgató okok harmadik neme az, mely az _állatok_ jellegét adja meg: ez
a _motivatio_, vagyis a _megismerés_ által keletkező okság. A természeti
lények sorában ama ponton lép fel, ahol a komplikáltabb s azért sokféle
szükséglettel biró lény ezeket nem elégithette ki pusztán az inger
ösztönzésére, amelyet be kell várnia; hanem olyan állapotban kellett
lennie, hogy a kielégités eszközeit megválassza, megragadja, sőt
fölkeresse. Azért lép ilynemü lényeknél az _ingerekre_ való puszta
fogékonyság s az ezekre történő mozgás helyébe, a _motivumok_ iránti
fogékonyság, vagyis képzetalkotó tehetség, intellectus, a tökéletesség
számtalan fokozatában, materiális alakjában mint idegrendszer és agyvelő
– és velük együtt az öntudat.
Hogy az állati életnek a növényi élet szolgál alapjául, mely mint ilyen
csakis _ingerek_ után indul, ismeretes. Hanem mindazok a mozgások
melyeket az állat mint állat végez s melyek épen ezért attól függnek,
amit a fiziologia _állati funkcióknak_ nevez, egy megismert tárgy
következményekép – tehát _motivumokra_ – törénnek. Eszerint _állat_
minden test, amelynek saját, természetéhez mért, külső mozgásai és
változásai mindig _motivumokra_, azaz bizonyos, az ő itt már
föltételezett öntudatában meglevő _képzetekre_ következnek be. Bármily
végtelen fokozatokat mutasson is az állatok sorában a képzetalkotó erő s
ezzel együtt az öntudat, annyi mindjéről áll, hogy a motivum jelentkezik
náluk és irányitja mozgásukat: miért is a most már meglevő öntudatnak a
belső mozgató erő, melynek egyes nyilvánulását a motivum eszközölte,
mint olyan jelen meg, amit mi az _akarat_ szóval jelölünk.