Apró regények (2. kötet) - 5

mint most. Visszajövök nemsokára és akkor mondok valamit. Várjon engem
addig, ha soká jönnék, el ne feledjen, itt ne hagyjon. Ha nem jönnék
többé soha: feledjen el, mintha nem is lettem volna, feledjen el!
Most ölelkeztek össze legelőször. A lány karjait a búcsuzó nyaka körül
fonta, arczát arczához szorította, könyét könyüivel vegyítette.
– Elmenni, igen, ha eresztem! mondá csukolva a sirástól és nevetve az
örömtől.
Kőmivesnek, becsületszavát kellett adnia, hogy itt marad. Egy darabig
vonakodott, de oszt hogy a leány össze-vissza csókolta sápadt, beesett
halántékát, megnyult nyakát, még sovány kezeit is, nem volt ereje többé
küzködni és megfogadta, hogy együtt maradnak, közös háztartásban, mig az
óra üt.
–… Csak addig, akkor én elmegyek és úgy jövök érte!
Eszter valamit akart válaszolni, de nem szólt. Későn is volt már,
sietnie kellett a «műhelybe». Megmosta szemeit, kendőt kapott a fejére
és elfutott.
Anyagiakban nem bővelkedtek, a szatócsnál a hideg ételek kontója nagyon
fölugrott, de azért bűvös-bájos napok voltak ezek. A mikor együtt
valának, a részleteket beszélték meg, az esküvőt, és hogy a pap ne
beszéljen. Lakni Budára mennek, már csak azért is, mert Kőmivesnek
hihetőleg alkalmaztatása akad fönt a várban. Valamelyik miniszterium…
Csak bágyadtsága elmulnék, mert igy csakugyan nem járhat utána. És
ruházata a kelleténél egyszerűbb lett, kabátja szint változtatott,
Eszter hiába pazarolt rá egy patika benzint. Az orvosnövendék bizonyára
nem volt rendben, gyenge volt fölöttébb, kénytelen volt napokon át az
ágyban lustálkodni. Eszter e napokon nem ment el otthonról és
fölolvasott neki, délre pedig egy-egy kis erőt adó finom huslevest
főzött, friss hust sütött.
Néha azonban a legjobb akarata daczára sem maradhatott otthon, jöttek
érte; egy szolga jött azzal az üzenettel, hogy vagy jőjjön, vagy
mindenkorra maradjon otthon. El kellett hát mennie, de minduntalan
hazafutott a «kis urához», hozott neki finom hideg sülteket,
két-háromféle ujságot, nehogy unja magát a folytonos magányban (mert nem
jött hozzájuk senki, igaz hogy nem is hivtak senkit).
Szegények voltak, de jól éltek. Eszter mind többet-többet keresett,
dicsérte a műhelyt, a könnyű, finom munkát; passzió is az inkább.
Eldicsekedett véle az orvosnak is, a ki most már mindennap eljár
Kőmiveshez, ámbár baját nem találta súlyosnak: sokat tanult, rosszul
étkezett, nehéz dolgokkal törte a fejét; jól kell táplálkoznia,
nyugodtan, gond nélkül élnie.
Hiszen gond nélkül élt, de most, hogy egész nap hevert, csak kellett
valamin törnie a fejét. A műhely dolga nem ment sehogy a fejébe, hogy
ott a lány annyit keres. És a levelek, a melyek Eszter czimére jöttek:
«holnap, reggeli világításnál kell; hétkor legyen ott!» A levelek alá
pedig egy-egy nagyon ismerősen hangzó név volt aláfirkantva.
– A munkavezető irja! mondta a leány és eltépte a leveleket.
Idegeskedett is ilyenkor a fehér fej, elvörösödött a baba kép:
megöregedett, elkomorult egyszerre.
*
Kőmives a magányos délelőttökön azzal foglalkozott, hogy behunyta
szemeit és látta: mint árulja el a leány, rútul, gaz módra, mint
ölelkezik szőke, magas, brutális férfiakkal. Halálra kinozta magát ez
erőszakos rémlátásokkal, a melyek elevenebb módra éltek előtte, mint az
igazi, testtel biró élet. Délben, hogy a baba-arcz ráhajolt, a friss,
piros száj rátapadt az ő kiszáradt, aszott ajkaira: megnyugodott egy
kissé. Délután is elég jól érezte magát, nem látta a szőke, rémes
fantomokat és mint fiziológus legfölebb azzal foglalkozott, hogy
egészségi állapotán valamit kell változtatni, mert ha ez igy folyik
sokáig, a kicsike meg fogja csalni.
Csak reggelt, napsugaras, friss reggelt, hosszú, hosszú délelőttöket ne
teremtett volna az isten! Milyen korán kezdődtek! Négykor már nem tudott
aludni. De hétig eltöltötte az időt azzal a titkos tervelgetéssel, hogy
Eszter után lopódzik még ma, mindjárt, néhány óra mulva és megtud
mindent. Napokig készülődött, vágyakozott, éhezett a rettenetes utra, de
a mikor a lány átsuhant szobáján, mintha valami bűvös szóval az ágyhoz
lánczolta volna, nem tudott megmozdulni.
Egyszer, iszonyú küzdelem után, elszakította e lánczot, magára kapta
ruháját és a lány után sompolygott. Az nem vette észre és ment a maga
utján. Nem a műhely felé ment.
Az orvosnövendék lábai alatt ingott, hullámzott az aszfalt, de
szerencsére még kevesen jártak az utczán, mehetett a fal mellett hol
tapogatódzva, hol valósággal futva. Eszter sötét kis fejkendője, fehér
nyaka el-eltünt előle, kétségbeesve állt meg, megerőltette szemeit és
megint észrevette.
A lány törekedett ki, az Andrássy-uti villák felé. Sebesen, mint a hogy
találkára mennek. Egy-egy ur utána nézett, egy utána is ment, néhány
lépéssel mögötte bandukolt.
Egy kis utczához értek. Az idegen ur itt egyszerre meggondolta magát,
visszafordult, ment a maga utján. Eszter pedig egyszerre befordult egy
tornyos, vasrácsos házba.
*
Belopózkodott utána. Nem vette észre senki, nem törődött vele senki. Úgy
járt-kelt itt, mintha itthon volna, ismerte a házat, tudta, hogy fiatal
festők műtermei vannak a sötét földszintes folyosón. Egy kivételével
csukott volt még mindannyi. Ez egy is be volt zárva belülről, hát itt
kell lennie. Hallgatózott az ajtón, de hogyan tudta volna kivenni, mit
beszélnek ott benn halk hangon, a mikor fejében ezer üllő és kalapács
zúgott és döngött. Nem lehetett megismernie Eszter hangját, mégis
bizonyosan tudta, hogy az van benn. Az ajtón át is érthető volt annak
minden mondása, még sem tudta megkülönböztetni egyetlen szavát sem.
A férfi meg szinte hangosan szólt ott benn:
– Sietni, sietni, mindig teketóriák! Vagy modell, vagy
herczegkisasszony. Hát nem herczegkisasszony.
A leány felelt, reszketett a hangja, sírás volt benne:
– Olyan nehéz ez… könyörüljön rajtam.
A festő elvesztette türelmét:
– Ostobaság! Különb lányt is láttam igy, én tőlem azért lehet apácza.
– Lássam a vállát, háttal egy kissé. Nos, előre!
Aztán ruhasuhogás hallatszott.
Kőmives belekapaszkodott az ajtóba és zúgó fejét odaszorítva a
deszkához: a ruha suhogásából, a párbeszédből szerelmes ditirambokat,
vad, őrületes, gyalázatos szeretkezést hallott ki. Nyögött kinjában és a
dühtől elfult, szinte elesett. És nem hallott többé semmit, azt sem, a
mint a festő kiszólt:
– Ki az? Ki van odakint?
Azt sem hallotta, a mint az ajtó kinyilt mögötte, csak egyszerre látott,
látott. Az ajtó nyilásán át egész világosan látta, hogy a baba ott ül,
fehér kis testén alig egy kicsiny mez, mellét takarja csak hosszú haja
és vakító testecskéjét vékony arany kösöntyük, ragyogó, bántó, ezüstös
napsugarak ölelik, fonják át meg át.
Elkergették, tovább ment és a leány azt sem tudta, hogy ott volt.
*
Megölje-e? azon gondolkodott. Két óra hosszat viaskodott magával és
elhatározta: «Nem, nem öli meg: nem piszkolja be a kezét».
Fölirta egy papirosra, kétszer, nagy betűkkel:
– Nyomorult, nyomorult!
Az asztalra tette az irást és kiment az Üllői-ut felé, mindenütt a fal
mellett, a villamos vasut sinjeinek mentén.


MESE A FEHÉRHAJU DOMOSZLAINÉRÓL.

Egyszer volt, hol nem volt egy részeg fuvaros és annak két rossz lova, a
Sári, meg a Táltos.
Rossz lovak voltak, de igen okosak; a falu határában a legelső uri ház
kapujában megállottak, készek kimulni inkább, mint tovább menni akár egy
tapodtat is. Igaz, hogy estve volt, a szakadatlan hófuvástól fehér, de
annál rémségesebb éjszaka. Szekérnyom még sehol, csárda semerre, de a
falu határán az uri ház hét kéménye füstölgött hegyesen.
Hogyne hajtattunk volna be, a mikor behajtattunk. Bent a házban elég
szivesen fogadtak bennünket, a részeg fuvaros kiült a konyhába és
nyomban segitett csirkét koppasztani, én meg leültem a sárga
ripsz-diványra és törtem az árva fejemet, mit is kéne beszélni itten,
miféle szép bókokat mondani mindjárt. A háznép is ebben évődhetett, a
mikor az agár minden okoskodás nélkül körülkaffogott és mondta ilyen
szóval: «jó estét, jó estét vendég, csakhogy jösz, az ember halálra unja
magát _ezen_ asszonyok között.» A macska is hozzám törleszkedett
nyomban, a rendes dorombszóval, mondván: «jó estét vendég, hál’
Istennek, hogy jöttél, hál’ Istennek, hogy jöttél!»
Aztán megszólalt a ház asszonya is:
– Instáljuk, sajnáljuk, hogy ilyen szegény helyre tetszett jönni, nincs
itt egy szál férfi kegyed mulattatására, nincs férfiember, nincs
vigasság e házban, mi lakjuk csak ketten, két bús özvegy asszonyok!
Aztán leült velem szemben a nagy kanapéra, az egyik szolgálóleány lábai
alá tette a sárga ripsz-zsámolyt, a másik szolgálóleány kezébe adta a
kötést. Ő maga ujjaira huzta azokat az ezüst karikákat, melyek megóvják
a kezet, hogy a kötőtű ki ne kezdje. Azzal nagy csengés, csörömpöléssel
munkába kezdett, én meg néztem a Domoszlainé urasszony tüneményes szép
fehér fejét; haját, mely tiszta ősz volt, mint egy nyolczvanéves
matrónáé és arczát, mely barna és piros, üde és sima, mintha csak uj
menyecske lenne. Fekete és vastag szemöldei alatt árnyékban voltak a
szemei egy darabig, miglen fölvetette. Jóságos Isten, milyen vérszinű,
kifejezéstelen, fénytelen, öreg szemei voltak…
Jött a másik özvegyasszony a másik szobából. Leült melléje; az egyik
szolgálóleány lábai alá tett egy zöld ripsz-zsámolyt, a másik
szolgálóleány kezeibe adta a kötést és az ezüst karikákat.
Azonképen csörömpölve elkezdett kötni, mig a négy kis leánya lökdöste,
kínozta, előlgetett néki. Nem is szólongatta őket, csak munkálkodott
serényen, összeránczolva a hosszú homlokát. Én megnéztem, milyen fáradt,
milyen jelentéktelen, nagy asszonyság, fejéről mint rí le a frizura,
testéről a ruha. Úgy látszott, az látszott, hogy minden életerejét
átplántálta a kis leányaira, ő maga számára csak az életerő váza, a
csontok, az inak, a rideg mechanikus élet maradt.
Nem szóltunk egy szót sem, azt is lassan mondtuk.
Csak az agár kaffogott, csak a czicza dorombolt: «jó estét vendég, jó
estét vendég!»
Nagy vártatva a fehérhajú Domoszlainé is megszólalt, fordulván a fáradt
fiatal asszonyságnak. Úgy szólt hozzá: «lányom». De a fáradt fiatal
asszonyság nem nevezte «mamám»-nak, hanem azt mondta neki: «Domoszlai
néni?»
És a négy kis leány sem szólította igy, hogy «nagymamám», hanem igyen:
– Édes, mézes-mákos Domoszlai néni.
*
Tizet ütött az óra. A kis kapun kijött a kakuk és tizszer mondta: «kukk,
kukk!» A fehérhaju Domoszlainé elment aludni.
Az asztalnál magunk maradtunk a fáradt asszonysággal. A gyerekek
aludtak, ki a nagy diványon, ki a molyok kaszárnyájában, a vén
karosszékben. A legnagyobbik leány az asztalra hajtotta fejecskéjét, ott
szundikált ülve. Egy légy játszott az orrocskájával, egyszer elhajtotta
az anya, másodszorra nem bántotta többé, látta, úgy is hiába. Nem volt
ébren közöttük senki; a macska jóllakott, elaludt.
A vén agár összegubbaszkodva mormogott, tette magát, hogy alszik, pedig
csak azt akarta hallgatni, hogy mit beszélünk.
Éppen róla beszéltünk.
– Kié ez az agár?
– Az egykori vőlegényemé.
– Ki volt az?
– Domoszlai Attila.
– Hol van?
– Meghalt.
– Az öreg urasszony fia volt?
– Az egyetlen fia és párbajban halt meg.
– Legénykorában?
– Legénykorában.
– És nagysád?
– Én voltam az «ideálja». Hozzám irta az utolsó levelét.
Az agár fölvetette ránk a bús, gyanakodó szemeit. Én meg szertenéztem az
alvó gyermekek között: «Hát ezek, hogy vannak akkor ezek itt?»
A fáradt asszonyság elértette ezt az elhallgatott kérdést, felelt is rá
rögtön:
– Szegény leány voltam, tiz éve mult ennek, férjhez kellett menni. Ezek
a gyerekek az uramtól valók.
– És az ura?
– Meghalt. Szegényül, árván maradtunk, a mig Domoszlai néni elhozatott
ide. Ideálja voltam a fiának és most együtt lakunk, együtt fogunk
maradni mindörökre.
Az óra tizenegyet ütött. A kis kapun kijött a kakuk és tizenegyszer
mondta, hogy kukk, kukk. A fáradt fiatal asszony is elment aludni.
Jött egy szolgálóleány gyertyával, bevezetett a szobámba. Egy másik
szobán vezetett körösztül.
Egy ágyos házon, hol lámpa égett az éjjeli szekrényen, vetve volt a
patyolatfehér ágy: a falon fegyverek, az iróasztalon tinta, toll,
könyvek, szivarok.
– Hát ide kinek ágyaztak, kinek fütöttek?
– Az urfinak.
– Melyik urfinak?
– A ki meghalt?
– A kit tiz éve meglőttek, a kinek tiz éve megágyazunk minden estve.
Valahogy meg ne tessék mozgatni itt a holmikat.
Mindennek ugy kellett maradni, a mint tiz éve állott. A nagyságos
asszony tisztogat itten…
A kocsis mind csak a pípákat szeretné kiverni, azt sem szabad…
Lassan beszélt a szolgálóleány, az öreg szolgálóleány.
*
Fehér éjszakáról fekete reggelre ébredtünk. A napnak nem volt ereje, még
világítani se tudott.
Halványan, kékes-fehéren, valami keveset világított helyette a hó.
A részeg fuvaros előállott a két rossz, de okos lovával:
– No, uram, a Sári meg a Táltos megy már, akár a milling; gyerünk!
A fekete reggelen neki indultunk a fehér mezőnek. Szekérnyom nem volt
még most sem.
Fáztam, dideregtem, évődtem, töprengettem.
– No jó fuvaros, ismerős-e kend ezen a tájon?
– Mind a hárman itt születtünk, a Sári is, a Táltos is, én is.
– Hát ismeri kend azt a házat is, a hol megháltunk?
– Mint magamat.
– Hallotta azt, hogy az ifju urnak olyan szomoru vége lett.
– Mintha ma lett volna. A törökvágásban volt, a Dezsényi urral…
– Aztán miért?
A fuvaros ember nem fordult hátra, csak ugy átlökte a válla fölött a
szót.
– A Dezsényi ur kapatos volt és rosszat beszélt az ifju ur anyjáról. Azt
mondta, hogy is mondta…
A fuvaros megvakarta a fejét és hátrafordult:
– Apertén kimondva, azt mondta a Domoszlai urnak, hogy az anyja nem volt
hivséges az apjához, idegen férfiemberrel trafikált…
– A fehérhaju Domoszlainé?
– Ugy vélem, akkor fekete haja tetszett neki lenni.
– És igaz lett volna, a mit a kapatos ember mondott?
A részeges fuvaros erősen szítta a bodzafaszárát, a mellől szipegve
beszélt:
– Olyan igaz, mint hogy ez az ostor van a kezemben. A második ház volt
tőlünk, parasztház, a hol találkozott a szeretőjével. Az én asszonyom
mind azt leste. Régi ruhát nem adtak senkinek másnak a Domoszlai-házból,
csak neki… Az Attila urfi kicsi ruháit mind…
Itten egyszerre szemünkbe csapott a sürü hófúvás. A kocsis ember
elhallgatott és behuzta fejét a szürébe. A Sári meg a Táltos szólongatás
nélkül nagy lassan poroszkáltak előre. Alig látszott, hogy haladunk.
Egyforma volt körülöttünk minden. A fa, melyet elhagytunk, ugyanolyan
zuzmarás, mint az, a melyhez közeledtünk.
Az árkok egyenlők az uttal, az elhagyatott tanyai házak egyenlők az
árkokkal. Mindent belepett, mindent elfödött a végtelen fehér hó.


MESE A HŰ ASSZONYSÁGRÓL.

Egyszer volt egy nagy, nagy város; abban egy nagy, nagy szinház; ott
játszott egy szerfölött kicsiny szinész-asszonyság.
De olyan kicsiny, mint egy alacsony növésű, tizenegy éves növendékleány,
kicsiny a fehér arczocskája és csepp azon minden: az orra, a szája, a
fogai, a gödrös álla. Csak a szemei nagyok; a fekete szemei és a
szemeibe csüngő, vékonyka vállaira nehezedő haja, a borzas, bodros,
illatos, bolondos, szőke nagy haja. Fekete szem és fényes szőke haj, –
ha nem lett volna olyan kicsiny, még akkor is nagyon kedves lett volna.
Igy is egyre nyulkált, egyre esengett utána a sok brilliánsgyürűs
férfikéz, hanem a kis szinész-asszonyság olyan volt, mint a harmat, ha
hozzáértek: vége volt nem volt, elillant. Bizony azt tette, de könnyü
volt neki; kicsiny is, gyors is, olyan, mint a milling. Most hajlongott,
most mosolygott, a fekete szemei szikráztak, a fehér fogai csillogtak,
csalogatóan, részegítően, de hopp, izgett-forgott egyet és a poff ott
volt a tisztelt férfiu arczán. Adta a harmat, aztán volt, nincs –
elillant.
Haragudni pedig reá nem lehetett, hisz nem vala nagyobb, mint a
közönséges, kisebb fajtáju erdei tündérek, – kegyeteknek tudom, volt
ezekhez szerencséjük már, azért voltam őket említeni bátor. – Dehogy is
nehezteltek rája! A mikor látták édes figuráját, tekintetükkel
simogatták a szinházjárók, igy szóltak magukban, igy szóltak egymáshoz:
– Adta kis perszonája, az ember hazavihetné a téli kabátja zsebében.
És sokan, talán valamennyien szivesen hazavitték volna a télikabátjuk
zsebében. És sokan, urak, urfiak, válogatott czigánylegények tettek is
neki erről némi szót. Főkép a nagy, gazdag emberek, a kiknek az a csúf
szokásuk van, hogy megkivánják a hiresebb ékszereket és addig nincsen
nyugodalmuk, mig azt bele nem gyűrik a télikabátjukba, hogy hazavigyék a
feleségüknek. (Persze, hogy hazavigyék a feleségüknek.)
Olyan könnyü, olyan szép lett volna, de ha nem lehetett. Hiába állott
elébe a nagykereskedők és bankárok kórusa:
– Gyer velünk asszonyka, olyan palotát építtetünk a számodra, olyan
temérdek nagyot, hogy ha benne léssz, a magad cseppségét nem találod meg
benne.
Ezeket kinevette. De jött a gazdag gróf. A szegény gróf Bibernyalakky
az, kinek a gyomra fájt, megevett volna mindent, de nem tudott enni már
semmit. Igen halvány volt és igen kövér, a mi részint igen okos és
előkelő, részint igen szomoru és nevettető külsőt «kölcsönzött» neki. Ez
a Bibernyalakky gróf mélyen meghajlott előtte és módosan szólt:
– Mikor találhatom nagyságodat otthon, becses családja körében.
A szinész-asszonyság pukkedlit csinált és felelt, nem kevésbbé módosan:
– Az összes polgári látogatási időkben otthon vagyok méltóságod és a
grófné számára. Szerfelett fogok örülni, ha a grófnéval együtt kegyedhez
is lesz szerencsém…
Szegény Bibernyalakky gróf szólni akart valamit, de a helyett nyelt egy
nagyot és most ő illant el, mint a harmat.
Sebaj, támadt helyette öt ilyen beteg szomoru férfiu. Halványak és
kövérek, házasok és gazdagok mind. Ez a kis szinész-asszonyság kinevette
őket, fügét, szamárfület és más egyéb jelvényeket mutogatott nekik. És
azok szidták, tapsolták, intrikáltak ellene és elárasztották virággal és
panaszkodtak a többi szinész-lányoknak:
– Haj ho, bizony!… Vajh, mi okon?
Vala egy ménkü nagy férje. Egy hosszu gordonkás, egy egyszerü muzsikus
az orchestrumban. Hosszu és nagy rajta minden: a lábai, a karjai, az
orra és a szája. Egyedül a szürke szemei kicsinyek, a fekete kóczhaja
rövid.
Egy muzsikus, egy rövidhaju muzsikus volt a férje.
*
Egy ménkü nagy férje és két kis babája volt a szinész-asszonyságnak.
Ezek számára vala jó és édes, szép és szerelmes, a nagy közönségnek
pedig: kicsiny és csillogó, szeszélyes, kedves, pajzán és kegyetlen.
Fogta magát és hosszu urának a vörös képét simogatta. Fogta magát, a
szinpadról beszaladt az öltözőbe és kigombolta a testszin trikót és
megszoptatta a babát. A nagyobbik nem szopott már, az játszott, az
aranyos czipője ezüst csattjával. Nem tudott beszélni még, de csaknem
olyan nagyra nőtt már, mint a mamája. Annál kisebb volt a kisebbik, nem
nagyobb, mint egy kétforintos baba. A szinész-asszonyság dalolt neki
operett-áriákat, nem erényes részleteket a szerepéből. A kis jószág
nagyon szeretett igy gőgicsélni az édes mama mellén, mosolygott, sőt
egyszer-egyszer hangosan nevetett is. És a mikor ott künn tombolt a
közönség, kezdődött az uj felvonás, nem sirt, hogy a lakmározásnak
egyszerre vége szakadt; nyilván tudta, hogy ennek igy kell lennie és a
nagy, fekete szemeivel bámulva nézett a távozó mama után…
*
Mindez igy volt és nem máskép. Hit nélkül kár is volna olvasni tovább.
Pedig igen tanulságos és csodálatos dolog, a mi történt itten.
A hosszu gordonkás unni kezdte ezt az állapotot. Muzsikális ember volt
nagyon és a babák mégis sirtak néha. Aztán mindig csak szoptatni,
szoptatni. Vendéglőben, baráti körben vacsorálni – soha! Csak otthon,
mindig otthon, olyan szeliden, olyan boldogan.
A hosszu ember a nagy szájával ásított.
– Mit ásít, kedves barátom! – kérdé egy szinész-asszonyság, a ki éppen
ott volt.
Egy sovány, piros és szép szinész-asszonyság. Egy kitünő
szinész-asszonyság, a kinek, ha husz ujja lett volna, mind a huszra
esnék egy imádója.
A hosszu ember tudta ezt és szeretett volna lenni a huszonegyedik. És
ugy történt, hogy lett a huszonegyedik.
*
Nem telt el huszonegy nap sem és a kis asszonyság tetten érte őket.
Próbán, a ponyvával leterített páholyban, világos délután csókolóztak
is.
És ekkor látták először sirni. Iszonyuan kedves volt. És ekkor látták
szitkozódni. Nevettek rajta, majd meghaltak kaczagásukban. A sovány
szinész-asszonyság is nevetett, az ügyelő is, a szufitták is, a lámpák
is, a szinpadhoz támasztott instrumentumok is röhögtek utána, a mint
hazafutott a babáihoz.
Itten keserves zokogással borult rájok. Kikergette a dadát, kiüzte a
megszeppent hosszu embert és a két karjára fogta a két gyereket. Az
egyikre azt, a melyik olyan nagy volt, mint ő, a másikra azt, a melyik
nem volt nagyobb egy két forintos babánál. Bepólyázta, kicsinosította
szépen mind a kettőt, aztán megindult velük az éjszakában. Csúf téli,
szinház utáni idő volt, nem járkált az utczákon senki. A gázlángok hiába
égtek és csendesen, kényelmesen nézegették magukat a fekete Dunában. A
hosszu képük ott nyult el a vizben sorra-rendre, komolyan, nehézkesen,
mozdulatlan.
De egyszerre csak megmozdult, megrezdült, vonaglott végtől-végig…
*
A mesének ez a vége a jószivü olvasók számára való. De mivel még a
rendes olvasók között is akadhatnak nem egészen jószivű emberek, azok
számára ennek a mesének egy másik befejezését tudom. Azt, hogy a hű kis
asszonyság nem ment a Dunának. Megleste őket, meglepte őket, dobbantott
egyet a kicsiny lábával. De nem szólt, de hallgatott és cselekedett.
Csak azt tette, hogy a szép és sovány szinész-asszonyságtól elszedte
mind a husz imádóját. A huszonegyediket – hiába kivánkozott, kért,
könyörgött az – hagyta nála.
És nevetett és csillogott, de nem illant el többé, mint a harmat.
Haj hó, haj hó, bizony! Ez igy esett és a hosszu gordonkásnak nagyon bús
vége lett.