Apró regények (2. kötet) - 4

A kisebbik nem értette mindezt; a nagyobbik folytatta:
– Nekem nincs kedvem beszélni az emberekkel, ostobaságokat beszélnek
mind.
– Hát a férfiak! – vetette közbe a kicsiny. Majd habozva,
magyarázatképpen hozzátette: te már sokkal beszéltél, én egy-kettővel
alig.
– Bár soha se beszéltem volna egygyel is! Akkor azt hihetném, hogy van
közöttük jó és szép!
– Hát nincs?
– Nincs! – szólt Ágnes mély és száraz hangon.
A kis leány behunyta szemeit. Arcza szomorú volt, de lelke mosolygott,
amint föltette magában, majd hangosan, a kérdést:
– Mondj valamit a szerelemről!
– A szerelem csak a levegőben van, ott úszik, a mikorra hozzánk ér:
akkor szenvedés.
A kis Rubin-leány bámulva nézett nénjére. Egy pillanatig nem hitt neki,
de a pillanat eltelte után az idősebb testvér lelke átömlött az ő
lelkébe is és egyek voltak egészen.
*
Tiz – vagy kilencz – hónappal ezelőtt, egy építészeti rajzoló lakott
mellettük. «Igen okos, igen becsületes ember» mondotta az öreg Rubin,
mert dicsérte a képeit. A rajzoló igen szép ember volt, szőke és magas,
halvány s mégis hatalmas erejü. Olyan szeliden simogatta az aranyszinű
szakállát, a mikor Ágnes csúfot űzött belőle, a rossz magyar beszéde
miatt… A kisebbik Rubin-leány akkor még iskolába járt, a nagyobbiknak
pedig nem igen lehetett kimenni az utczára, bár éppen uj ruhája volt, de
kalapja egy csepp sem… A rajzoló két hónapig élt itten, aztán valami kis
munka után lement Aradra. Külföldre utazott aztán, onnan irt is egyszer
az öreg Rubinnak, hogy nem jön többé vissza.
Erről az emberről szeretett volna egyet-mást megtudni a kis Dóra, de
hogy a nénje egy szóval sem említette soha, nem mert kérdezősködni. Oh,
be kiváncsi volt pedig! Mint szerette volna megtudni: hogyan voltak
egymással. Jól értették egymást, azt látta, de vajjon váltottak-e
csókot? Megfogadták-e, hogy örökké szeretik egymást? Szóval
megtörténtek-e mindazok, amik az ő szűkös tudása szerint hozzá tartoznak
a szerelemhez.
Hátha csak úgy beszélgettek egymással, mint más ember? Néha hajlandó
volt ezt hinni, de a leggyakrabban átkozta azt a gonosz embert, aki
rosszat tett velük. Mit? Elment. És nem akar visszajönni.
Már arra is gondolt, hogy vajjon mért is nem lehet erőszakkal
rákényszeríteni az ilyen embereket, hogy visszatérjenek ahhoz, ki nem
tud élni nélkülök. Az álmatlan éjszakákon, testvére mellett virrasztva,
annak beesett, megcsúfult, szinte átlátszó arczát nézve: sokszor
elhatározta, hogy legalább ir annak az embernek: jőjjön, kell, siessen.
De testvére, mintha csak hallotta volna a ki nem mondott gondolatot,
megsimította haját és szólott egyszerüen, immár minden szomorúság
nélkül:
– Dóra, mindaz késő, hiába. Helyrehozni nem lehet.
És a testvér előtt is kétségbeesetten rejtegetett titokról egyszerre
lepattant a zár: elmondott mindent, a kis leány hallott mindent. A mit
hallott, elég volt arra, hogy mint egy hirtelen felhőszakadás, elöntse
lelkét a fájdalom, könyü.
Egymás nyakába borultak és nem törődtek többé azzal, ha valamelyik
emeleten hallgatják búcsu-zokogásukat. Hajnallott már, a mikor bementek
szobájukba. Idegen volt előttük e perczben minden; az ágy, apjuknak nagy
dunai tájképe, a falra ragasztott arczképek, közös birtokuk,
legbecsesebb tárgyuk: az asztalhoz támasztott fehér napernyő.
Véletlenül odatévedt tekintetük az anyjuktól örökölt nagy, törött
rokokó-tükörbe és megijedtek a saját maguk arczától: ki van itt, kik
ezek az idegen leányok?
Az ágy előtt állottak, gépiesen vetkeződve. De nem mertek lefeküdni,
leültek az ágy szélére. Ott beszélgettek még egy kissé, beszélgettek
nagyon halkan, pedig nem volt körülöttük senki. A kisebbik izgatottan
nézte az árnyékokat:
– Azt hiszem, kivülünk van még itt valaki, egy harmadik.
– Tudom, – mondá Ágnes – én már régen érzem, mint suhog, járkál, mozog,
meg vánszorog közöttünk. De nem akartam neked megmondani.
Ez éjszakától fogva az, a ki kettőjök mellett a harmadik volt: nem
tágított közelükből. A nagyobbik látta is már, a kisebbik meg érezni
kezdte. Mellét hirtelen fájdalom, torkát ok nélkül való sirás szorította
össze! Fogyni kezdett és olyan álmodozás fogta el, mint nénjét. Nem
kivánt többé ő sem embereket látni, alig ment ki a szobából és igaz
érdeklődés csak akkor villant át fehér arczán, a mikor a szőke emberről
beszéltek.
A halál árnyéka, mely betolakodott hozzájuk harmadiknak, olykor-olykor
átengedte helyét egy szép és magas férfialak számára. Tágra nyitott
szemekkel nézték és látták is a kis szoba homályában. Ágnes beszélt néha
hozzá:
– Hát kellett ezt tenni? Kértem én, hogy esküdözzön?
– Esküdött? – kérdezte a kisebbik villogó szemmel.
– Mindig. Nagyon jól tudott, sokat gyakorolhatta.
– Hogyan? Mondták neked?
– Nem, de tudom; és annyi szép leány van. Mondta is, hogy szerették
azelőtt és nevetett. Megharagudtam rá és igy szóltam hozzá: «Majd
egyszer rólam is igy fog nevetve beszélni!»
– Aztán ő mit mondott erre?
Ágnes összeszorította ajkait: ez a párbeszéd volt legiszonyubb emléke;
ha ezen évődött, belátta, hogy nem lehet élnie és mohón szomjazott a
halál után. A kisebbik leány könyes tekintettel könyörgött neki:
– Mit szólt ő aztán?
A halvány, rossz ember minden mondását hallani s tudni akarta és
kérdésekkel kinozta testvérét. Mikor estefelé jött, mit beszélt,
miképpen hizelgett… Ágnes egyszer elmondta neki, hogyan szólította a
halvány ember, csak igy: «csillag, virág, mindenféle szép virág!»
«Csillag, virág, mindenféle szép virág!» hangzott a kis leány fülében az
édes hizelgés, ébren is, álmában is elmondta magának hangosan. Szeme
mosolygott, fehér arcza szinte világított ez alatt. Édes borzongás
futotta át a simogató szavakra, de hirtelen magához tért, az álomképet
elsimította homlokáról, ujra komor és merev lett az arcza.
És testvére nem hallja e szavakat többé soha már! Oda futott hozzá,
átfogta derekát és szólt:
– Gyerünk innét, megyek veled, a hová akarod!
*
Mindketten készülődtek, de nem szóltak egymásnak egy szót sem. A
nagyobbik hosszú levelet irt apjának, melyben kérve, hagyjon föl a
boritallal, jóra nem vezethet az. A forintot el ne felejtse odaadni a
budai temető-őrnek, még októberben, hogy halottak napjára tiz mécses
égjen az anyjuk sirján. (Rendbe is kellene hozatni egy kicsinyt, le van
taposva; minden virág rajta: egy tő lila őszi rózsa, mely nem tud, hiába
akar kiveszni.) Dórika a katekétától kapott papircsipkés szent képeket
rakta szépen össze és ráirta egy papirosra, hogy egy Szegszárdra
költözött barátnőjének hagyja. Kézimunkáit kimosta elébb, aztán szépen
összekötötte szalaggal, a szalag fölé gombostűvel egy czédulát tűzött.
Ez volt abban megirva: «A tatának; adja el. (Ama boltban, a hol az Ágnes
stikkeléseit szokta eladni.) Vegyen magának végre egy tisztességes
kalapot, igy nem csuda, ha nem festeti le vele arczképét senki. Hiába
tud olyan jól, az öltözete miatt nem biznak benne az emberek!»
A kicsike most már éppen nem fél attól a fekete és végtelen rengetegtől,
a melynek neki _kell_ indulni. Olyanformát érzett, mint azelőtt, a mikor
félt elaludni, mert nem volt benne bizonyos: fölébred-e valamikor erre
az életre? Most egészen bizonyos volt abban hogy föleszmél majd ujra, de
egy egész más világban. Milyen lesz az a másik virradat: fantáziája
minduntalan ezzel foglalkozott és mindenféle aczélmetszetek szürke
felhői, angyalai, fehér szakállas szentei, feketével rajzolt és
mozdulatlan gloriolái mozdultak meg, melegedtek át, kaptak szinre és
erőre. Szive repesett, lelkében boldogság sugárzott szét, hogy ott fog
feküdni a felhők kék bársonyán… Körülötte a fényben hangzik egy mennyei
chorál, introduktióját már itt is hallja; a fővárosi udvar piszkos
börtönére egy darabka tiszta kék ég ragyog alá – onnan hangzik.
Mind eme látomások csak egy-két napig tartottak. Végre mégis megrezzent
az ismeretlentől, a ki mind jobban közeledett hozzá, hogy karjaiba
ölelje. Szerette volna még húzni-halasztani a dolgot, de testvére épp az
utolsó időben egészen izgatott lett, meglátszott az arczán, megérzett
minden tettén, hogy sietni akar, nem tud itt lenni többé.
A kisebbik leány minden éjjel rettegve aludt el; hátha arra ébred, hogy
testvére hivja. De lassanként ő rá is ráragadt a lázas sietség: mit
keresnek már itt, a mikor itt már mindennek vége van, menjenek már!
Valamelyik hajnalon – hideg volt odakünn és minden kék – Ágnes – már
felöltözve – odahajolt hozzá és felköltötte:
– Menjünk!
Felugrott, felöltözködött. Elsuhantak az öreg mellett, nem merve rája
tekinteni sem. A ház aludt, csakugyan olyan volt, mint egy nagy kripta.
Összegubbaszkodva vártak a lépcsőházban, a mig a kapunyitás ideje
elkövetkezett, azután lábujjhegyen kiléptek az utczára.
*
Kézen fogták egymást, úgy mentek előre. A szűk utczákban nem jártak soha
még és tulajdonképpen nem tudták, merre menjenek.
– Arra kell mennünk, a merről a szél fúj, akkor oda érünk hamar – mondá
a nagyobbik.
Ezentúl alig beszélt az egész uton; erősen szorította a kisebbik kezét
és úgy sietett hogy hugát szinte vonszolta maga után. Az álmodozva
nézett szét; már ez a világ is idegen volt neki. Olyan hideg, olyan
néptelen, minden mozgás nélkül való volt minden a kék világosságban
úszó, mozdulatlan árnyékkal teli utczákon. Itt-ott, egy-két tévedésből
égve hagyott gázláng még fantasztikusabbá, idegenebbé tette a néma
házsorokat.
Valami térre értek és Ágnes felsóhajtott:
– Végre!
Egy hosszú, keskeny utczán át egy mozdulatlan aranyos vonalat
pillantottak meg.
– Ez az? – kérdezte a kisebbik.
– Ez – mondá Ágnes és megállott, hogy egy kissé kipihenje magát.
Elengedte huga kezét és zavartan szólott hozzá:
– Még visszamehetsz, ha akarsz itt maradni, ha szeretsz magadban. De mit
csinálsz egyedül? Csillagom, virágom! A kis leány megfogta a kezét és
ment vele némán, nem nézve többé maga körül, hanem egyenesen előre, az
aranyos vonal felé.
Ágnes egyszerre bőbeszédü lett, megemlékezett arról a szép kis leányról,
a ki a harmadik emeleten lakott. Mind a ketten nagyon szerették a négy
éves leánygyermeket, de különösen a nagyobbik. Majd minden átmenet
nélkül hozzá tette: csillagom, virágom, mindenféle szép virágom…
Dóra ismételte a mondást, de olyan szomorú hangon, annyi fájdalommal,
mintha neki mondták volna valaha. A nagy, halvány, szép szőke ember, a
ki mind jobban-jobban hozzáférközött hajnali útjában. Már-már vele volt
egészen, mintha az övé is lett volna egykor, egyedül az övé csupán.
Az éjjel szinei lassanként mind elváltak a hajnaltól. A mikor kiértek a
folyamhoz: a kék reggel lassanként melegedni kezdett. Ezüst és arany
szalagok futották át a tájat, ezüst, arany és piros pillangók – a
hullámok fényjátéka – röpködtek, keringőztek a folyam szinén. A házak
mindkét parton lila, meg arany-szinben úsztak. Csak a partok, a hajók, a
hidak és a messziről idelátszó szigetek egyrésze szunnyadtak még szines
árnyék alatt.
Mint egy festett panoráma, olyan volt az egész kép; hang nem hangzott,
alak alig mozgott egy-kettő. Azok is olyan lassan, álomszerüen; nem is
emberek, de bábok, a kiket egy gép arra készt, hogy mozogjanak előre.
Most megáll egy-kettő, majd ujra igyekszik a part felé, mindjobban a
Dunának.
A két lány nem nézett többé egymásra, az egyik a vizre tekintett
üvegesedő szemmel, a másik lélegzeni is alig tudva, még beszélt:
– Dóra, hol a szalag, a sárga, hova tettem?…
Végre megtalálta, a mit keresett. Az egyik végét a maga kezére kötötte,
a másikat a huga csuklójára. Aztán lépett egyet előre.
Az ezüst, arany és piros lepkék egy pillanatra szétszálltak a folyam
szinének egy kis részéről. Aztán egy pár pillanat mulva ujra
visszatértek. És a panoráma képe mitsem változott, csak az árnyékba
borult részek szabadultak lassan, mindjobban és a kékség melegedett föl
violaszinre. És egy-két percz mulván a Duna képe változott egy keveset:
amig csupa arany és piros lett az egész, egyszerre fölbukkant rajta egy
leány szőke feje; fehér arcza messziről, fényözönben úszva, olyannak
tetszett, mintha egy vizre hullott csillag volna.
A kisebbik volt. Az ő édes, szép feje, ártatlan homloka ragyogott a
hullámok fölött. Az ő kedves szürke szemei néztek még egyszer szét ezen
a világon, ahol nem élt, nem szeretett, nem látott voltaképpen eddig még
semmit, mégis ez utolsó perczben a szűz lélek tele volt az élet
legzavarosabb képeivel. Mintha ő szeretett, ő csalódott volna. A
szerelmi esküdözések – bár neki nem esküdtek soha – kéjesen rezdültek
vissza lelkének chaoszában, összegyülve és elnyomatva az elhagyottság, a
kétségbeesés iszonyu érzésével. És mielőtt mindeme képek örökre
elmulnának, utolsó káprázatként megjelent előtte egy szép, halvány,
gonosz arcz.


MESE EGY MODELRŐL.

Két okból kellett elmennie hazulról. Az egyik: a lakás nagyon hideg
volt; a másik: a hideg lakás egyetlen ágyán betegen – talán halálos
betegen – feküdt háziasszonya.
Bizonyos, hogy az utczán sem volt meleg. A mint kilépett a körútra, ezt
konstatálta is azonnal. Megállapította azt is, hogy a szél a kerepesi-út
felől fölöttébb fúj, érezte arczán és látta a lámpásokon, melyeknek
lángja ingerülten, de szabályosan és állandóan az üllői-út felé hajlott.
Sőt az útat és az úton mindent elborító hóban is megkülönböztette
hatását; fodros és gyöngéd volt, mint az a fehér habszövet, melyet
lányok viselnek nyakukon.
Szemei fájtak, serkedő bajusza megfagyott, lábai csaknem zsibbadtak már,
de azért érzett valamit a tájkép különös voltából. A paloták egészen
hóból állottak ki és ez, meg a szél teljesen megváltoztatta arányaikat.
Aztán megfagyott hógarmadák, mint kicsiny, falusi házsorok állottak
mindenfelé. Egyiknek, másiknak utczai gyerekek kivájták a belsejét és
házat csináltak belőle. «Nem rosz gondolat» – szólt magában és
hamarjában beállott egybe. Egy gyerek már guggolt is ott, de a sötétben
csak akkor vette észre, a mikor már belépett és a háziszentélyében
megzavart fiu szeme haragosan csillogott felé.
– Mi tetszik? – vinnyogta.
– Azt hiszem, szabad nekem is, a hó mindenkié.
– De én vájtam ki magamnak. Dolgozzon az ur is.
Megverje a gyereket, vagy kimenjen; Csak egy pillanatig évödött magában.
Jobban szerette volna megverni, de félt az utczai skandalumtól. Aztán
mintha igaza is volna a gyereknek. Milyen szép és szent dolog az otthon,
a mit mi magunk alapítottunk és birunk teljesen. Egy szoba, melynek
minden szeglete a tulajdonunk, nincsenek benne albérlők, a kik különböző
társadalmi állást foglalnak el, különböző időben járnak haza, különféle
illatszerrel élnek és külön-külön vallás szerint imádják az Istent. És
nincs háziasszony, a ki beteg lesz, elfoglalja ágyad, vagy folyton
költözködik, azt se tudod, mikor mond föl, – talán akkor, a mikor
megszoktad vele a nyomoruságot.
Az orvosnövendék még csak másodéves volt, eddig csak a halált tanulta,
az életet még nem. «Ha harmadéves volnék és tanultam volna
belgyógyászatot, megtudnám mondani, meghal-e az az asszony!» –
sopánkodott magában, hivatásához illő bátorsággal, de egészen leverten
gondolván a bekövetkezhető eseményre. – «Ha költözködik, nekem is
költözködnöm kell. És mi lesz akkor?» Ez a gondolat nagyobb, kinzóbb és
áthatóbb hideggel járta át, mint a havas szél, a feje megdermedt belé,
nem tudott tovább gondolni semmire is. Bután és vakon haladt a
villamos-vasút sineinek irányában és szive hangosan, különösen dobogott,
valahányszor elsurrant mellette, előtte a kivilágított vagon. A fehér
hóban, telve fekete alakokkal, szinte nesztelenül szállt tova. A
szikrákon járó kerekek titokzatosan és alamuszi módra mormogták feléje:
«Feküdj alám!»
A pokolba! – gondolta magában az orvosnövendék. «Elébb meg kell tudnom,
hogy mit csinál az az asszony? Igen-e, vagy nem? Csak ezt!»
*
Szinházi hermelin-köpenynyel volt leterítve az asszonyság és a köpenyeg
piros posztójának reflexe mián nem is volt egészen rossz szinben, csak
úgy tetszett, mintha az ágy párnájára festve lett volna az egész alak.
Az ősz hajából reggel fodorított frou-frou még meg sem gyürődött. A
szemében már benne van az a különös nézés, mely túl lát az emberi
látóhatárokon, ajkáról azonban még ugyanolyan modorosan hangzottak a
szavak, mint ahogy vidéki primadonna korában. Ezekkel a szavakkal
szólongatta, vigasztalta egyetlen leányát, azt a vékony és kicsiny
teremtést, a ki ágya szélén ülve, könyes szemmel minduntalan az ajtóra
nézett.
Egészen megkönnyebbedtek, a mikor belépett a férfi, a lakó, Kőmives az
orvosnövendék és nagy fáradsággal tettetett vidám arczulattal odalépett
a haldokló ágyához és megtapogatván annak üterét, szólott:
– Egy kis vérkeringési zavar! Elmulik, nincs semmi baj.
El akart menni ujra, de nagyon marasztotta a kis lány; olyan hálásan,
lágyan nézett reá, hogy a fiatal ember szemei megnedvesedtek. A
páholynyitogatóné és leánya is kérték:
– Olvasson föl valamit Kőmives ur, olyan szépen tud olvasni.
Az istentelen orvosnövendék Renan Jézus életéből olvasott egy részletet.
A lány visszafojtott lélegzettel, az anya lázas lihegéssel hallgatta. De
csak egy darabig, a mig megfordult ágyában és megszólalt:
– Eszti, a siffonban, a szinházi ruhatáramban van egy gukker, add ide.
A lány kivette a gyöngyházból készült elegáns kis látcsőt és odaadta
anyjának. Az mosolyogva szorította markába a kedves kis szerszámot és
egészen érthető hangon mondá:
– Ezt kaptam tőle… ezt, és téged!
Felült ágyában és folytatá:
– Nem szükség pirulnod, nagyon derék ember volt, egészen fiatal,
szépeket irt rólam, a mikor játszottam, gyászruhában Helénát, Kassán…
Matabár, az igazgató megkérte a kezemet…
A leány és fiatal ember bámulva, egy kissé meg is rémülve, de egészen
fascinálva hallgatták. Az asszony észrevette magát:
– Bocsásson meg Kőmives ur, de ön barátunk!
– Az vagyok! – kiáltotta a fiatal ember, rekedten és büszkén.
A volt szinésznő hamis mosolylyal arczán, helyeslőleg bólintott és
folytatá:
– De a fiatal ember ezt adta nekem… és elment, sok gyermeke van, valami
falun laknak, mondják, hogy meghalt, mindegy…
Egyelőre nem volt több mondanivalója, Kőmives olvasta tovább Renant.
Egészen féltizenegyig olvasott, akkor a páholynyitogatóné
félbeszakította: hörögni és csuklani kezdett. De a rohamközben még
mindig beszélni óhajtott, és bizonynyal óriási erőfeszítés árán sikerült
is neki ennyit mondani:
– A lakást ne adják föl… _azért_ együtt maradhatnak!
Lehet, hogy még egyéb tanácsot is akart adni, (például gazdag szinházi
ruhatárára vonatkozólag), de hiába kékült el arcza a tehetetlen
akarattól, nem tudott többé szólni egy szót sem és meghalt.
*
Az orvosnövendék nem merte magára hagyni a kis leányt. Együtt
virrasztott a halott mellett. Eszti még nem tudott sirni, csak a hideg
rázta egész testében.
A fiatal embernek is volt egy kis láza, de éppenséggel nem érezte magát
valami rosszul. Melege volt; a feje is, a szive is tüzelt. Tulságos
szabadelvüen gondolkodott ugyan, mint minden kollégája, de azért egy
cseppet sem volt gonosz ember és sajnálta is a szegény öreg asszonyt, de
valami titkos örömmel árasztotta el a gondolat, hogy most ő rá van
hagyva ez az egészen magában maradt leány. Holnap, vagy holnapután
eltakaritják innét a halottat is és akkor egyedül vannak. Együtt
élhetnek sokáig, nagyon sokáig… A lány a szobában, ő az előszobában. És
együtt fognak reggelizni, ebédelni; este olvasnak. Aztán későre jár az
idő, homlokon csókolja: «Jó éjszakát, kedves!» «Jó éjszakát!» Alusznak
édesen, vagy az ajtón át beszélgetnek még egy kissé.
A tervezgetések olyan kedvesen, bátran, csaknem vakmerően vágtattak
fejében. Szilárdul elhatározta magában, hogy Esztert kiveszi a
porczellánfestő-mühelyből, azért a pár forintért nem szabad megrontania
magát, beszivnia a festő-anyagok illó mérgét. Kell, hogy hygienikusan
éljen, főzhet, az nem árt. Ellenben neki többféle állást kell
elfoglalnia, és rászorítani magát a kissé terhes gyermeknevelésre, az
ujságokba is irhatna közegésségügyi és psichiatriai czikkeket, a lapok
most már fizetnek!
Ennyi életkedve nem volt talán soha még. Olyan boldog volt a lány miatt,
hogy szinte elfeledkezett róla és észre sem vette, hogy az elaludt az
előszobában az ő ágyán. Hangos lélegzésére figyelmezett csak és
odaállott fölébe.
Oh be szép volt, a mikor aludt, még kedvesebb, mint ébren. Csodálatosan
nagy, fényes barna hajában szinte elveszett fehér arczocskája. Keskeny
ajkai nyitva voltak egy kissé, egészen úgy, mint a kicsiny leányoknak.
Csak egy pólyás baba arcza lehet oly szelid, mint ezé a tizenhétéves
leányé.
Kőmivesnek erős akaratra volt szüksége, hogy föl ne költse a leányt és
igy ne szóljon hozzá:
– Szeretlek! Régen szeretlek és mindig… Őrködni fogok fölötted és jaj
annak, a ki bánt!
Egybevetve a körülményeket, nem tartotta helyesnek, hogy szóljon. Talán
a temetés után! De a mikor igy el van hagyatva, szabad-e szerelemről
szólni neki? Nem, nem soha! Vagy legalább nagyon sokáig.
Hanem a haját lágyan és óvatosan megcsókolta mégis. Aztán egészen
elfeledve a holtat, virrasztott az élő fölött.
*
Az orvosnövendék ez időben a lehető legmérsékeltebben étkezett, különben
is nagyon el lévén foglalva. Jött a halottkém, tárgyakat kellett eladni,
hogy a temetés eszközölhető legyen; a folyton zokogó lányt kellett
vigasztalnia és vigyázni, hogy az mégis egyék valamit. – Végre a temetés
is elmult, – jelen volt két operaházi tag is, de a megboldogult
páholynyitogatóné kollegái egy régi keletü harag miatt nem jöttek el…
Most már csakugyan egyedül voltak. A temetés után való napokon még
velük, közöttük, fölöttük volt a halott és megzavarta magányukat. Jött
az operaházi szolga és elhozta a páholynyitogatóné utolsó havi
fizetését. A megboldogult szines szoknyái lógtak még a fogason.
Kopogtatott egy fiatal hölgy, a gyakorlati szinésziskola egy koros
növendéke, a ki elszerződött a vidékre és most hallotta, hogy
Fölnémethynének a változatos és drága garderobja haláleset miatt eladó.
Elvitték a pamutbársony kosztümeket, el a hermelinköpenyt is és a halott
köztük járó árnyéka is mindegyre fogyott, fogyott. Esténként főztek –
Kőmives krumplit hámozott – egy-egy kaczagás verte föl a lassanként
nekimelegedő tüzhelyet. És milyen vidámak voltak a reggelek! Együtt
mentek el otthonról, az orvosnövendék elkisérte a leányt egészen a
porczellánfestő-műhelyig, minduntalan imádkozván magában azért, hogy
vajha merészelné valaki csak egy tekintettel megsérteni Esztert.
Vasbottal járt és annak a sulya egészen lehuzta karját, gyengének és
félszegnek is, sőt egy kissé félvállunak is tetszett.
– Mennyire megerősödött maga, a mióta hozzánk került! – szólt Eszter az
uton is, otthon is. – Mikor lesz katona, a huszársághoz megy?
– Még nem tudom! – mondá Kőmives és felfujta mellét, hogy domborubbnak
lássék.
Nagyon kedves volt igy az élet. Esténként – tizenkét óráig is –
olvasgattak regényeket, vagy orvosnövendék tartott előadásokat az emberi
szervezet és a természet csodáiról. Néha, kénytelenségből, egy kissé
kényes szavakat használt, a mire rendszerint elpirultak mind a ketten és
mind-mind erősebb kézszorítással váltak el egymástól. Kezdetben csak
egyszerűen jó éjszakát kivántak egymásnak, aztán – egyszer-egyszer-az is
megtörtént, hogy Kőmives búcsuzóra megcsókolta a leány kezét. Az is
megesett, hogy igy váltak el:
– Jó éjszakát _feleség!_
– Jó éjszakát _uram!_
Zavartan és nekimelegedve nevettek a kölcsönös csufolódásokon, de egész
éjszakákon át nem tudtak aludni. Gyertyánál virrasztottak, édes és
félelmes érzésekkel eltelve az egyik, valóságos deliriumban a másik. A
férfi olyan volt másnap reggel, mint egy beteg, öreg ember, de olyan
büszkén mosolygott, mint valami hitregebeli hős, a sárkányok legyőzése
után.
Oh, de mennyivel nagyobb hősnek tudta ő magát! Százszoros Szent
Antalnak, ezerszeres Gottfridnak.
Szeretni, viszontszerettetni és nem váltani egy csókot! Az örökös láz
fölperzselte majd minden csepp vérét, szive alig dobogott már, a beszéd
nehezére esett, le kellett mondani a gyermeknevelésről, képtelen volt
tanítani, sőt tanulni is.
Nagyon különös állapotba esett: nem volt mit tennie és elhatározta, hogy
oltárhoz vezeti a leányt, a kit magában szegény elhagyatott angyalnak
nevezett. El is akarta hozatni születési bizonyítványát, irt is községe
papjának, de az bélyegre valót kért…
Hetek teltek el és absolute nem tudta miből él. Nem volt éhes és
Eszternek azt hazudta, hogy abonálva van, de a lány ezt az egyet nem
hitte el neki és mindenféle kifogások és ravaszságok segitségével
megtraktálta. Láthatólag jól esett neki, hogy evett az övéből, a
tányérjából, a villájával.
Kőmives nem akarta megbántani és lassanként egészen megszokta ezt az
állapotot. Néha ugyan fölpattant magában: «Az ő kegyelméből élek, ő
mosat és vasaltat reám, és én már szobabért sem fizettem neki két
hónapon át! Nem vagyok-e én a legnyomorultabb ember a világon!?»
A homlokára ütött, szemeit szégyenletében behunyta, de csakhamar
kinyította ujra: «Vagyont, vagy legalább pénzt fogok szerezni minden
áron. És megtérítek neki mindent, gazdagon. Előbb sokszorosan fizetem
vissza tartozásomat, aztán elveszem!»
Szerzett is magának – egyelőre csak állást. Egy barátja kétszáz forintot
örökölt és szépirodalmi könyvtárt alapított. Ő volt az adminisztrátora,
egyelőre fizetés nélkül, a nevével és czimével ellátott jegyeket azonban
már az első napokban megkapta és erre a kicsiny karton papiroslapra
csodálatos szépségü és nagyságu palotákat épitett ő is, a lány is.
Különösen ő! Többé nem röstelkedett inni a lány kávéjából, a szobabérek
rövid időn való teljes megtérítését is minduntalan fölemlitette, a mire
a lány lesütötte szemeit és azt mondta:
– Ráérünk!
Hónapok teltek és még forróbb napok következének. Egymás mellére akartak
borulni százszor is, és a férfi győzedelmeskedett magán mind a százszor.
Remegett, kapkodott, sóhajtott, sírt és menekült. Eszter zavartan
mosolygott és érezvén, hogy alterálja a fiatal embert, lehetőleg keveset
tartózkodott otthon. Azt hazudta, hogy valami herczegnek készülő óriási
vázán dolgozik, pedig már két hónap óta föloszlatták a műhelyt.
Vakmerően megcsalta Kőmivest, nem tudatta vele azt sem, hogy most abból
élnek, hogy a kicsike modelt ül a festőiskolában. A rendszertelen élet
következtében az orvosnövendék egészen elgyengült, a járás nehezére
esett és nem kisérte el a lányt, csak egy darabon. Nem volt hát sejtelme
sem annak vakmerő csalásáról.
Apránként leszokott a külvilággal való érintkezésről, – otthagyta a kis
szépirodalmi könyvtárt, részint, mert az egyhónapi fönnállása után
megbukott, részint pedig azért, mert modernebb irókat akart volna
fölvétetni a későbbi sorozatba és e témán barátjával összeveszett. Ideje
nagy részét otthon, a diványon fekve, végtelen és alaktalan
tervelgetésekkel töltötte. Néha, ismételten, leveleket irt egyetlen
jobbmódú rokonához pénzért és azzal ölte idejét, hogy a választ várta, a
postára ment kérdezősködni, a levélhordókkal értekezett.
Teljes tökéletesen a passziv életre adta magát. Küzdései most már csak
arra terjedtek, hogy védje magát a lány iránt való szerelme ellen. Meg
legfölebb még azon viaskodott magában, hogy legalább a szegény Eszter
ebédjét ne egye el. Le is szökött – a mikor meg tudta tenni – délidőn a
Petőfi-térre és ott a többi éhenkórász, napnál ebédelő kollégák között
elsétált egy órát, aztán hazarohant abban a reménységben: ha egy kis
tésztással kinálnák meg? De ha megkinálta a kicsike, büszkén mondta:
– Köszönöm, fényesen ebédeltem!
Aztán hanyagul, szórakozottan mégis morzsolgatott egy kicsinyt a
süteményből.
Ez ebédek kivételével elég jól éltek, a lány sokat keresett és egy pár
tárgy eladásának segítségével idejében kifizette a házbért is. Azontul –
úgy két héten át – láthatólag szükséget érzett pénz dolgában, el is
akart adni egyetmást, de Kőmives rajta kapta:
– Mindez értem! – mondá igazán, szivéből szomoruan. És kedves vágásu
szemei megteltek könynyel.
– Inkább elmegyek, el kell válnunk. Majd visszajövök, maradjon ilyen jó,