Apró regények (2. kötet) - 3

és miért mennek utána? Titok!
– Volt nála? – ismételtem a kérdést.
– Igen! – felelte és akadozva, elpirulva folytatá: – Először azt hitte,
hogy pénztárosné akarok lenni a fia kávéházában, aztán, hogy a neje
szállójában szeretnék… Megmondtam neki, hogy tanitónő akarok lenni a
kilenczben; megnézett, kivett a zsebéből valami listát, végigfutotta és
röviden mondá: Eligértem mind a jövő évieket is. Eligérte mind.
– Tehát nem is ment tovább?
– De muszájt. Egy jó emberünk harmincz nevet irt föl, hogy mutassam be
magamat ezeknek személyesen, mert az a fő. Apám is azt mondta, hogy ez a
fő, ezzel eresztett el és hogy hozzak neki egy-két szivart… Ott ül
szegény egész nap az ablakban, mit csináljon, ha nem is szivarozik!
– És a többi? Mit mondott a többi apróbb hatalom?
A leány nem felelt, én mondtam neki, mi történt vele. Elismerem,
kegyetlenség volt visszaidézni emlékezetébe mindezt:
– Tudom a többit: megcsipték az állát, megdicsérték, hogy milyen szép
leány, egyik-másik azt mondta: csak akarnia kell kisasszony, és minden
meg lesz. Mások elküldték ama titokzatos urhoz, hozzon onnan egy pár
sort. Némelyek meg idegen öreg urakhoz utasították, a kiknek nagy a
befolyása. Voltak, a kik nyiltan megmondták: hová gondol kisasszony, ez
a legnehezebb dolog a világon, tanítónőnek itt, talán ezer forint
fizetéssel is –
Bólintott a fejével, úgy van, úgy! Érdekkel hallgatott, szinte
biztatván, hogy folytassam. Folytattam:
– Akadtak olyanok, a kik kérték: jöjjön el még egyszer, majd meglátjuk.
Befolyásos, benső, komoly, sőt rideg családos emberek. De hol a lakásból
a család? Néma csend van a szobában, sehol senki, egy szolga vagy
szobaleány sem… Menekülnie kellett, utána kiabáltak-e: igy kisasszony
állást nem kap soha?
– Ha ott nem, hát máshol hallotta ezt a mondást százszor is, bizonynyal
gondolkodóvá is tette, éjszakákon át álmatlanul, lázasan vitázott
magával: hogy is van hát ezen a világon?
Szegény lány egészen megdöbbent, látván, hogy ezeket a közönséges
dolgokat én ilyen jól tudom. Nézett, csak nézett rám, nyitott ajakkal,
kipirult arczczal, könyes szemekkel. Nagy érdeklődése szinte
megijjesztett, hiszen mindjárt elsirja magát itt az utczán.
Nem, hirtelen összeszedte magát, véletlenül a kezére tekintett, a
melyben még mindig szorongatta a levél megmaradt darabját. Ujra az a
márványfejü lány lett, mint a milyen benn a hajóban volt. Szinte
meglepett, a mint szólni kezdett:
– És mindez még nem minden… az utolsó?

III.
Az utolsó a levél volt, melynek maradványát még mindig ott szorongatta a
kezében, mintha iróját meg akarta volna fojtani.
Elkértem tőle, magam se tudom, hogy mertem és azt még kevésbbé: hogyan
adhatta ide! Megszédült, egy pillanatra elhagyta szemérme, idősebb
bátyját látta bennem nehány perczre? Mit tudom én, csakhogy a kezemben
volt a szép, öreges, hegyes irás. Végső sorai egy levélnek, mely egy
kereskedelmi ajánlat hangján szerelemről szólott. Az elejét kiolvastam a
végéből, bár az sem volt teljes, megszakadt, kúsza szavak és
befejezetlen mondatok: «nincs már… nem lehet hozzáférni… Rettentő
fáradtság, nem érdemes… Havonta száz forint… évekre biztosítva, letéve
közjegyzőnél… Egy kis téa néha, este, gondolja meg kisasszony…
_Kisasszony, gondolja meg!_» A levél alatt szemérmetlen bátorsággal
kiirva egy név, a kinél a kisasszony protekczióért járhatott talán ma
reggel másodszor…

IV.
Hazaértünk, kierőszakoltam, hogy behivjon. Bemutatott a családjának. Az
apja egy száraz, hosszú ember, mosolygott, motyogott és egyre a
szivarzsebem felé nézett. Rá volt irva az arczára: «ugyan kinálj meg,
idegen fiatal ember, nem szivaroztam még ma és rettenetesen unalmas itt
ülni az ablaknál napokon, hónapokon, éveken át!» Az anyja, egy öreg –
talán a férjénél is idősebb – asszonyság, a konyhában kotyvasztott
valamit, egy tizenegy éves leány és egy kamasz fiu roppant érdeklődése
mellett. A titkos nyomoruság – a mely tiszta – suttogott hozzám a lakás
minden zugából: «itt ma nem reggeliztek még, itt ma nem vacsorálnak, itt
nincs min leülni, hol egyet nyugodtan aludni!?»
Az ismerkedés után a nyugalmazott számtiszt, minden restelkedés nélkül
rátámadt leányára:
– No, szerencsével jártál? Biztos már!?
– Nem! – felelte szárazon a leány.
Erre a szóra édes anyja is, testvére is kifutottak a konyhából és
körülvették. Valamennyiöknek az arcza egyszerre elsötétült, a számtiszt
sápítozott:
– Bizonynyára, nem beszéltél a nyelvükön. Gőgösködtél, fontoskodtál,
mintha te volnál Valéria…
– Igy nem lesz belőlünk semmi! – szólt az anyja és hozzám fordult, hogy
pártoljam őket, a szerencsétleneket én is. Protegáljam a lányukat?
A számtiszt nagy nehezen föltápászkodott a széken és szólt:
– Igy végünk van!
A leány rám nézett, aztán maga elé tekintett és egyszerre elkaczagta
magát. Erőltetve, hamisan, fáradtan, nevetve szólott:
– Megtréfáltalak benneteket, – hiszen meg van!
– _Meg van!_ – ismétlé mégegyszer szárazon, ridegen.

V.
«Kisasszony, gondolja meg!» ez a mondat járt a fejemben ma egész napon
át.
Meggondolta!


KATÓ.

Kató holnap, vagy holnapután férjhez megy; isten vele Katóka!
Rám nézve súlyos ez az eset; nem azért, mert annak idejében hozzám
igérkezett a lány, hanem azért, mert egy igazi jó testvért veszitek el
benne. Ha olyan jó volt hozzám, mint a milyen jó volt, hogy tud férjhez
menni és intimus lenni mással! Miért tagadjam, úgy vagyok vele, ha nem
szent, ha nem martyr az asszony, mindjárt hitszegőnek tartom. Elszoktat
bennünket az anyánk, a ki csupa önzetlenség, csupa mártyromság érettünk
és miattunk.
Nos, hát Katóka is siet elejbe hivatásának, holnap vagy holnapután
férjhez megy. De nem erről akarok beszélni, ez kevésbbé érdekel, ezen a
ponton ő elmult nekem és most, a mikor érzékenyen búcsuzom tőle: a
legfőbb gondom az, hogy konzerváljam lelkemben régi alakját, mely olyan
könnyü, olyan bájos illatos és szines volt, mint egy tavaszi napsütötte
leander-ág.
Szürke ruhában is rózsaszinü volt ez a kis lány. És amikor evett… nagyon
különös, szinte bosszantó volt rám nézve, amikor enni láttam. Hogyan
kisasszony, ön is!? De ez ismeretségünk kezdetén vala. Tudniillik bár
rokonok vagyunk, csak nagy későre láttuk egymást, amikor ő már tizenhét
éves lett, én meg valósággal megöregedtem: elértem a huszonöt évet.
Sajnáltuk, hogy így elmaradtunk egymástól. De hamarosan
megvigasztalódtunk és hamarosan eligérkeztünk egymásnak. Aztán
váltottunk egy pár csókot, aztán elváltunk. Szivreható leveleket irtunk
egymásnak, hogy hátha ez mégsem az igazi szerelem, legyünk mi csak
barátok. Hiszen mindezeket talán tudni is tetszik, de arról a
viszonyról, ami ezután fejlődött ki köztünk, emberi lénynek fogalma sem
lehet.
Barátom, testvérem, szerelmem volt, helyesebben egy olyan valaki, aki
mind e háromból volt összeszőve. Megfogta a kezemet, a kabátomra varrta
a leesett gombot, és megengedte, hogy megcsókoljam a nyakát, füle alatt,
de csak ha senkisem volt a szobában. Ez néha megesett, hanem, hogy éppen
senki se lett volna otthon, az nem esett meg, csak egyetlen egyszer.
Beléptem, ott gubbaszkodott a zongora előtt, a medvebőrön.
– Nincs senki itthon! – kiáltá előre.
– Nos? kérdém és ebben a pillanatban úgy érzém magam, mintha még sem
barátság, hanem igazán tiszta szin szerelem lett volna az a régi érzés.
Ezt mindjárt meg is akartam mondani, de felugrott és kiáltá:
– Takarodjék!
– Miért?
– Mert a férfiak gazok.
– És az asszonyok?
Elhallgatott.
– Magát valaki bántotta!
– Ki merne?
– Valami rettentő szomorusága van.
Keblére szorította mindkét kezét, igy akarta visszatartani a sirást,
mely már kezdettől fogva csiklandozta torkát. Addig-addig csiklandozta,
mig egyszerre kitört.
Nem kergetett el többé, és bár arczczal elfordult tőlem, sirása közben
szólott:
– Csudálatos ember maga.
– Miért?
– Előre tudta, hogy szomoru vagyok.
– Persze ezt én mindég tudom, az okot is rendesen. Mi baj Katóka?
– Hogy mért születtem én lánynak, mért nem lettem én férfi!
– Haj hó, ez igazán nagy ok! És sokszor gondol erre?
– Most mindég.
– És miért?
– Megölnék egy embert.
– Szerelmes valakibe.
Megfordult megvetéssel, majd mosolyogva nézett rám:
– Maga egy gyerek! – mondá némi szánalommal. Aztán kezet nyújtott és
beszaladt a másik szobába, magára zárta az ajtót és azon át kiáltá:
– Jó éjszakát, Isten vele!
Elhatároztam, hogy végére járok, mért vagyok én gyerek? De a következő
napon már rossz sejtelmeim támadtak. Hátha ez a lány nem volna többé
gyerek, hátha ez a lány látna? Csudálatos, mi férfiak azt hiszszük, hogy
az asszonyok szeme csak arra való, hogy szép legyen és azonfelül semmi
másra. És szinte megdöbbenünk, amikor a kábító nézésü kék szemek
hirtelen olyan kétségbeesett, prózai kifejezést váltanak. Hát nem csak
azért vannak, hogy édesen mosolyogjanak ránk, keservesen sirjanak
miattunk?

II.
Megvallom, mélyen gondolkodóvá tett, hogy Katóka, – a ki holnap vagy
holnapután férjhez megy – nem egy olyan valakiért nézett komoran, kinek
ifju egyénisége egy czilinderkalapban végződik. Alig vártam, hogy ujra
találkozzam vele és szóltam hozzá így:
– Leány, beszélj hozzám minden reserv nélkül, tégy boldoggá és oszszad
meg vélem szomorúságodat.
De akarom, hogy hagyjad el mind ama bájos füllentéseket, amelyek nélkül
ti nem tud-tud élni. Amelyek titeket úgy megkülönböztetnek, bennünket
ugy megcsalnak. Beszélj hozzám úgy, mint ahogy magaddal sem beszélnél
mindig, mert évezredek óta arra vagy oktatva, hogy tenmagaddal szemben
is tele légy reserve-vel…
Összebeszéltem minden bolondot, bámulva, csaknem úgy nézett rám, mintha
okosnak tartana. Kihasználtam ezt a gyenge pillanatát és beszéltem
tovább:
– Szakítsd le magadról ezeket a tekinteteket mind, mind. Fogalmad sincs,
hogy mily iszonyu kéj lehet megnyilatkozni egészen egy leánynak, aki
örökös bezártságra van kárhoztatva. A kinaiakról – igen a kinaiakról –
azt mondják, hogy bolondok, mert kalodába teszik leányuk lábát.
Kicsiség, az egész világ minden lányának egész lelke kalodába van
szorítva… Katóka, ne félj, szabadítsd ki magad egy pillanatra. Beszélj,
vagy felelj röviden mindazokra, a miket kérdezek.
Sokat kérdeztem, sok mindenre megfelelt. Legyenek e bájos mondások az én
egyetlen titkos kincseim! nem is árulok el belőlük semmit, csak egyet,
azt, hogy szomoruságának oka és tárgya: ismeretlen és tárgytalan.
De mégis… Homályosan emlékezett egy idegen férfiről.
A neve?
Alig hallhatólag, de mélységes gyűlölettel mondott Kató egy ismerős
nevet. De nem beszélhettünk tovább, anyja jött ki a kertbe azzal az
urral, akit előbb említett.
Egy csinos, de már nem fiatal ur volt. Hát ezt szerette volna?
Hisz erről köztudomásu, hogy az édes anyjának kurizál.

III.
Kató – amint mondám – holnap, vagy holnapután férjhez megy. Maga ez a
tény nem érdekel eléggé. Inkább az érdekelne, ha megtudnám, hogyan
történt a dolog. A részletekre egész világosan emlékszem, de nem tudom
értelmes képpé összeállítani.
Mint ma: láttam az anyját és féltettem a gyenge asszonyt a
katasztrófától. Mintha ezen a napon azt olvastam volna ki a még mindig
tüzes szempárból: «Hát bukjunk, hát jöjjön, a minek jönnie kell!»
De másnap az udvarló eljegyezte – Katót.
Avagy talán ez jegyezte el magát vele? Hogyan, miért? Csakugyan az
anyját féltette-e, vagy csak féltékeny volt reá? Áldozatul dobta magát
anyja becsületéért, apja nyugalmáért?
Láttam mindent és nem tudok semmit. Nem is akarok tudni, nem akarok
mást, csak megőrizni lelkemben régi bájos rózsaszin alakját.
Holnap már úgy is késő.
Édes kis martyrom, szeliden boruljon rád a menyasszonyi fátyol, elevenen
eltemetett lányom, lágyan folyja be testedet a nász narancsvirága!
*
Kató, holnap vagy holnapután férjhez megy. Isten veled Katóka!


BOLDOG EMBEREK.

Mégis van boldogság a világon, ha nekem nincs is jó kedvem. És nincs
igaza azoknak, kik mind csak arról irnak történeteket, hogy ez az élet
csupa nyomor és küzködés, szerencsétlenség, kinlódás, rettenetes állapot
s mégis – semmi. Aminthogy nincs igazságok ama világéletükben mindig
jóllakott uraknak, kik magukkal és sorsukkal elégedetten, nem tudják
felfogni, miért panaszkodnak az emberek, hisz ők jól érzik magokat! És
összekapcsolván párnás kezeiket gyomruk felett, tartanak kenetteljes
előadást a pessimismus hiu haszontalanságáról és a vidám bölcselés
egészséges voltáról… Terrorizálják a sötéten irókat is, mondván:
hazudtok! hamisítjátok az életet – aszfalttal. És vannak esetek, a mikor
a poéta megrémül és csakugyan hazudni kezd – boldog emberekről. De az én
történetem boldog emberekről – nem hazugság.

I.
Én is szegény ember vagyok, a rokonaim is jórészt szegény emberek, de
ezek nem tartanak engem szegénynek és ha nem járok hozzájok, mindegyre
azt mondják: «volnánk csak gazdagok!» Nem sok rokoni szeretet van
bennem, de van annyi hiuság, hogy inkább eljárok, nehogy azt mondják,
hogy a nyomoruságuk miatt kerülöm őket. Sőt tavaly négy hónapig egy
unokatestvéremnél laktam, mert szemrehányást tett, hogy a hónapos
szobája üres, bár vannak a fővárosban fiatal ember rokonai, a kik
eljönnének hozzá lakni, ha nem félnének a szegénységtől…
Pedig ők, a Fiala-család, nem is voltak éppen szegények. És ha nem
nyolcz, hanem csak két gyermekük lett volna, egészen jómódban élhetnek
vala.
A férfi, a családfő úgy is meg volt elégedve a dolgokkal. Komolyan
állította és hitte, hogy:
A legjobb koszt a világon az övék.
Nekik van a fővárosban a legjobb lakásuk.
Az ő gyermekeik a legjobbak, a legszebbek és legokosabbak.
A felesége kitünően finom asszony s ha nem lett volna olyan kitünően az,
most már milliomos lehetne.
És hogy a császár sem alszik olyan ágyban, mint ő.
Mindez állításokban kevés volt az igazság, még sem merném Fialára
rámondani, hogy hazug ember volt. Ő maga elhitte, a mit mondott és
ebédjének egy tál főzelékje, az erzsébetvárosi ház két kicsiny oduja, a
rossz és ízetlen gyermekek, a szegénységben is kényeskedő feleség, a
tarka huzatu, tollatlan ágynemű – mind, mind az övé volt és nem a másé.
Az asszony az én rokonságom, de azért a férfihez huzódtam inkább. Sőt
vonzott is ez a különös ember, kiben nem volt irigység, mert hiányzott
belőle az összehasonlító képesség. Aztán a mestersége is tetszett nekem;
sáfrányárus czégnek volt az utazója. Ilyen ember is, legfeljebb, ha egy
millió között akad – egy.
De neki már az apja is az volt és a legnagyobb fiát is annak nevelte.
Igy történt, hogy az egész család meg volt győződve a sáfrány kiváló
fontosságáról, talán anélkül el sem képzelhették az életet; azonban azt
biztosan tudom, hogy az egész lakásban a vörös fűszer émelyítő illata
terjedt el, valamint a kisebb gyermekek mindig egy doboz sáfrányt vittek
ajándékba a tanítójuknak.
«Férjem nagyon tevékeny ember az üzletben és tekintély a szakmájában», –
mondá Fialáné. Fiala pedig igy szólt: «Jobban szeretem a feleségemet,
mint a császárnét, bizony Isten jobban. Ő a Radics-családban mindig a
legfinomabb volt.»
A mikor velem beszélt és mikor még nem laktam ott, mindig hozzá tette
ezt is: «Most egy drága könyvet járat, lexikont, azt olvassa!» És
diadalmasan mosolygott.
Később, a mikor már ott laktam, akkor is sokszor szóba hozta ezt a
könyvet, de csak igy: «a könyv!» Ez neki egy egész könyvtár volt, a
minthogy minden, a mi az ő tulajdona, akármilyen értéktelen s kicsi
legyen is, értékre, nagyságra rettenetesen megnőtt szemeiben. Egy pipa –
pipatorium és egy forint a zsebében ezres bankó.
Mind e boldogsághoz hozzájárult még az is, a mit e két mondásban szokott
kifejezni:
«Engem nagyon szeretnek az emberek.»
«Ha én akarom, hát az a vasút, mely most indul Szolnokról, megáll
féluton és nem tud tovább menni, mert az én Istenem kegyes én hozzám!»
Mindazonáltal a sáfrány-utazó nem volt elbizakodott, sem fanatikus
babonás, csak boldog ember.
Azon a napon, a mikor behurczolkodtam, éppen baj volt a cseléddel, kinek
nem imponáltak a családfő hatalmas illuziói és gorombáskodott az
asszonynyal, a bérét kérte és a mikor ezt nem kapta meg, fenyegetődzött
a policzájjal.
«Csak menjen, – mondta az asszony – hanem azért még megveri magát az
Isten, mert a mit én kértem még, mindazt megtette!»
Ez nem volt valami közönséges átkozódás; a leány megdöbbent,
elhallgatott, a könyvvel játszó kis gyermekek ijedten néztek anyjukra,
mintha arra kérnék: «nem, mégse bántsad a szegény Marit!»
Ugyanilyen nyilatkozatot hallottam aztán minden napon. Pedig az asszony
nem volt valami különös vallásos. Nem igen imádkozott, templomba nagy
ritkán járt. Hanem azzal egészen tisztában látszott lenni, hogy minden
történendők elvégezvék előre. És mert őt és családját különösen kegyeli
az Isten, hát ő rá és családjára nézve oda fenn jó és kellemes végzések
hozattak.
Mindez elveiért nem is volt valami nagy barátja az energiának. A nappal
felerészét fekve töltötte. Fél évig sem ment ki az utczára és ha a
gyerekek ruhájáról leszakadt a gomb, azt fel nem varrta.
«Az ember ne is dicsekedjék, csak menjen, ha viszik a végzetek!» – mondá
és nem rémült meg, a mikor a férje megbetegedett, még pedig abban a
bajban, mely annak minden testvérét megölte.
«Nem lehet az, hogy testvérei sorsára jusson, nyolcz gyermeke van
neveletlen,» – szólt az asszony.
«Nem lehet, hogy én most még itt hagyjam a családomat,» – mondá a férfi
és kigázolt a bajból, melyet minden orvos halálosnak hitt.
«Rendkivüli eset!» – konstatálták az orvosok.
Fiala ur nem hal meg, a mig élni akar, – jegyezte meg a sáfrány-utazó –
és hatalmas hitében megerősödve, még boldogabban ölelte meg feleségét,
«a legszebbet, a legjobbat, a legfinomabbat» az egész világon, egy
sovány, szűk vállú, nagy arczú, rossz fogú szőkés asszonyt, a ki úgy
hagyta magát megölelni, mint azon a napon a mikor feleségévé lett;
félénk odaengedéssel, zavart mosolylyal.
Egy csepegő petroleum-lámpás – mely füstölt is – világította meg a
jelenetet. A gyerekek veszekedtek, ki kapott több szemet a vacsorára
hozott cseresznyéből. A legnagyobb fiu békétlenkedék, hogy ő nem fog
minden este turót enni. A kályhában nem volt ma befűtve, de az ágyakat
már megvetették. Nyolcz ágy egy szobában: igaz, hogy az egyik még csak
bölcső, de abban állt összekuporodva a legutolsó kis Fiala, a három
éves. A cseléd bekiabált a konyhából: «menjen a ténsasszony húsért, én
nem hozok többé hitelbe, holnap se megyek!» Én is beszóltam a szobámból,
mert a két kis leány nagyon hangos énekszóval emlegette, hogy:
«Poniatovszki nincsen a csatáján»… Ez volt a környezet.
Az este – emlékszem – nagyon hangos vita folyt, mert a családfő
erőnek-erejével bort akart hozatni és engem is invitált, menjek be majd
kvaterkázni. De nem hozatott, mert a tizennégy krajczár a reggeli tejre
kellett.

II.
Viták néha voltak. A gyerekek bántották a «könyvet», a legnagyobbik
leány vasárnap – kivonulva a konyhába – vart, még tizenegy órakor nem
volt pénz piaczra, a háziúr felmondott a gyerekek miatt, adót kellett
fizetni, az asszony keztyüket vásárolt megint, az utazó tévesen
inkasszált pénzeket…
És mert tökéletes boldogság még sem lehet ezen a földön, néha betegek is
voltak. Sőt tavaly márcziusban az asszony nagyon veszélyesen
megbetegedett. Nem volt pénzök orvosra és orvosságra és a kétségbeesés
egy pillanatra megjelent, hogy fanyar orczával a képükbe nevessen.
Akkor kellett találkozni az ügynöknek egy fiatal orvossal, a ki igy
szólt hozzá:
– Van-e betege?
– Az van, de pénzem nincs.
– Az nem baj. Én friss erővel vagyok és ki fogom gyógyítani azt a
beteget – ingyen. Csak azt kivánom, hogy jártában, keltében a vidéken és
itt emlegesse, hogy ismer egy kitünő, egy nagy, egy hires orvost…
A orvos meg volt, mert úgy rendelteték, hanem a beteg nem akart
gyógyulni és bár se ő nem érezte, sem a férj elhinni, felfogni nem
tudta, közeledék a végekhez. Az ételt látni sem birta, a hustól meg
éppen rettegett.
Engem behivatott és kezdett visszaemlékezni előttem.
Hogy kikkel járt táncziskolába. Mikor az uszodába járt és a nagy
bodzafák virágoztak, az az illat most az orrában van. A mikor Gyöngyösön
laktak, estélyt rendeztek egyszer. Nagy sár volt és a leányoknak
külön-külön harisnyát kellett adnia… Az úri leányok az egész városban
egyedül csak ő vele társalogtak.
«Milyen szépen kezdődött a dolog!» – mondá a szegény asszony és
határozatlan, de csillámos fényű szemeit meglegelteté gyermekein és
közel hajolva hozzám, igy szólt:
«Ebből a Bélából – csudálatos ész – alighanem nagy festő lesz. Nézzed
azt a leányt, láttál már szebbet? az férjhez adja magát, annak nem kell
hozomány. Az a két kettős gyerek, öt évesek és kész férfiak. Ilyenek
kellenek az életben. Aztán a legnagyobbik. Még husz éves sincs és már
huszonöt forint fizetése van. Ideadja mind, nagy könnyebbségemre van.
Szeretik az üzletben és nagy pénzeket biznak rá. Néha ötszáz forintot is
küldenek vele a postára.»

III.
Azok a nagy összegek, melyeket a legnagyobb fiu vitt a postára, gyakorta
szerepeltek, mint a család beszélgetések tárgyai. Maga a fiu nem
szeretett se erről, se másról beszélni, Kristófnak hivták s csakugyan
úgy viselte magát mint ahogy ez a komoly név megkivánja. Hallgatag,
zsémbes, sajnálta magától és mástól az ételt is és egyszer, a mikor
sajtot tálaltak fel vacsora után, egy egész hétig nem szólt az anyjához.
Ez emlékezetes vacsorán én is ott voltam, mert az a legnagyobbik leány
eljegyzésével volt egybekötve. A nagy Ágnes egy aranymüves menyasszonya,
akit Dóra Arisztidnek hivtak alighanem rácz volt – szemöldöke, bajusza
csodálatosan sűrü és fekete – de nem nézett ki belőle valami sok jó.
Fiala ez estén csakugyan bort is hozatott, az asszony egyszer sem
nyögött s a gyerekek olyan mohósággal ettek, hogy nem volt módjukban sem
a lengyel, sem a magyar himnusból énekelni kisebb-nagyobb részleteket. –
A nagy Ágnes szólt:
– Arisztid beteszi az ujságba az eljegyzést.
Arisztid mondá:
– Igen és pedig belől a lapban.
– Jegyeket nem is nyomat hát külön?
– De igen, azt is.
A jegyesek boldogan néztek egymásra. Fiala emlegette a császárnét, akit
nem szeret úgy, mint a feleségét. A fiuknak meg kellett mutatni a
könyvet. Az aranyműves igen helyeselte, hogy ilyesmi legyen a házban.
Tizenkettő után jutottunk a vacsora végére. Az aranyműves ekkor
ajánlotta magát. Ágnes kikisérte a lépcsőházig s amig kint volt a
legnagyobb fiu szüleihez fordulva csendesen így szólott:
– Honnan fogjátok azt az ötszáz forintot megkeresni, amit Dórának az
Ágnessel igértetek?
– Meglesz! – szólt a sáfrányutazó büszkén.
– Honnan?
– Az Isten kezembe fogja adni épp akkor, amikorra kell.
– És ha nem?
– Nem, – nem lehet.
– Lehet és akkor az aranyműves nem esküszik.
Tovább mit beszéltek, nem hallgattam, nem tudom.
Csak azt tudom, hogy az esküvő előtt, reggelen olvastam az ujságban ezt
a hirt: «Fiala Kristóf főnökének egy ötszáznegyven forintos levelével
eltünt. Keresik.»
És hogy az esküvő napján engem hivtak be tanunak, akkor, midőn Dóra
Arisztidnek az ötszáz forint hozományt odaadták.
Halványan az is rémlik most szemeim előtt, hogy egy hires ügyvédet is
láttam az nap reggelén Fiala házában. A fiu ellen a rendőrségi körözést
pedig megszüntették még az nap, akkor úgy gondoltam: az apa
kiegyezkedett a fiu főnökeivel és kötelezte magát részletekben
törleszteni a Kristóf által elsikkasztott pénzt. Úgy is lesz bizonynyal,
most is látom néha a hallgatag Kristófot; katona, már számvivő őrmester
is.

IV.
Amikor a nagy Ágnes esküdött Dóra Arisztiddel, már nem laktam ott, hanem
az esküvőre s az esküvő után a lakomára elmentem.
Az ebédnél az asztalfőnél ült Fialáné. Az arczáról lemosolygott a
boldogság és büszkeség, mert lánya férjhez megy, de egyszersmind e
boldog mosolygásban – mint viz tiszta tükrében a rideg, szürke, rút téli
felhő – ott tükröződött a halál előlre vetődő árnyéka. De sem ő, sem
senki nem látta azt, amit boldog emberek nem is szoktak látni soha, mert
a veszedelem szine ismeretlen szemeiknek és a halál rettenetes árnyékát
illuziók verőfénye födi tekintetök elől.
Fiala ujra bort hozatott. Nagyon dicsérte az étkeket. A gyermekek
lázasan ettek és a nagy Ágnes Dóra Arisztiddal együtt olyan boldog volt,
mint Fiala és Fialáné a nászuk napján.
… Este lett, amint elkerültem tőlük. Ágnes és férje egy-két perczczel
ment el előttem, a gyerekek hangos sírása, éneklése, nevetése közepette.
Zaj volt minden bizonynyal. És ez a zaj eszembe juttatta, amint a méhek
rajt eresztenek ki magukból.
Egy félholt asszony volt előttem: haldoklásában is boldog, mert hitte,
hogy még második unokáját is meg fogja látni.
Egy életkedvvel teli asszony ment ki előttem folytatni azt, mit boldog
emberek elkezdtek.
Élni, csak élni és gyermekeket nevelni.


A RUBIN-LEÁNYOK.

Éjjel az egyik Rubin-leány felköltötte kis hugát:
– Dóra, kelj föl, nem tudok aludni, jerünk ki a gangra!
Ruhát kaptak magukra és az öreg Rubinon át – apjuk a konyha ajtajában, a
földön aludt – kisuhantak a lépcső erkélyére.
A nagyobbik leány nagy kendőt vett magára, hogy föl ne ismerjék és mert
fázott, daczára a nyári éjjelnek, mely vak forrósággal borult a
négyemeletes ház kicsiny udvarára. A kisebbik leány leült nénje
lábaihoz, a folyosó márványára és szőke fejét a falhoz támasztva, nézte
a világos, árnyékos éjszakát.
Ahol voltak – a széditő magasságú negyedik emeletről nézve, olyan
különös ez a fővárosi udvar. Az ablakok nyitva mindenfelé, árnyékuk
fekete vonalakkal rajzolja tele a falakat. Világosság nem volt már
sehol, de a melegtől aludni nem tudó lakók közül egy-kettő kidugta a
fejét az ablakon és némán hallgatta a nyitva hagyott vizvezeték
mormogását.
– Dóra – szólalt meg a nagyobbik Rubin leány – nekem úgy tetszik, hogy
ez az egész ház egy nagy kripta, legalább ötven fülkével és hogy a lakók
benn mindnyájan meg vannak halva!
Csakugyan, a kisebbiknek is úgy tetszett. Félt is egy kissé. A nagyobbik
nem; elmerülve a misztikus éjszakába: kereste a halált. És egyszerre a
homály is, a lelke is tele volt véle és még meg nem állhatta, hogy ne
szóljon róla:
– Jó azoknak, akik mindig alszanak már!
Majd átkarolta a kis Dóra nyakát, forró arczát beletemette annak szőke,
szintén fehér fényű hajába és susogta:
– Jó volna meghalni együtt, Dóra?
– Igen! – mondá a kisebbik leány – mohón is, borzongva is. Kevés
vártatva azonban félénken hozzátette:
De miért?
*
Ezentúl az éjszakák egy részét nagyobbára itt töltötték. Ágnes nem
tudott aludni és hugának, aki csak tizennégy éves volt, még jól esett az
a gondolat, hogy «virraszt.» Azonfelül úgy ragaszkodott testvéréhez,
hogy egy darab idő óta az ő szemeit is kerülte az álom. Egészen neki
halványodott és minden különösebb ok nélkül, lelki állapota olyan lett,
mint a testvéreé.
Sokat sírtak együtt, apjuk előtt bezárkózva a szobába. Ha a sirásban
kifáradtak, olvasásba kezdtek. Ki se mozdultak többé; Rubin ur hiába
csalta őket kifelé.
– Nincs is ruhánk miben menni! – mondá Ágnes – a mire az elzüllött
piktor eloldalgott szó nélkül, szomorúan, mint egy lopáson kapott kutya.
Ilyenkor néha két napig is odamaradt és valamelyik korcsmából küldött
nekik haza élelemre való pénzt, édesgető levelet. Hogy egészen magukra
maradtak, megnyugodtak egy kissé: becsukták az ajtót, lefüggönyözték az
ablakokat és éjjelt csinálva a nappalból, beszélgettek a homályban.
Lefeküdve a földre, egymással szemben; a nagyobbik magyarázta a
kisebbiknek a világi életet:
– Tudod, Dóra, jobb is volna úgy, ha nem volna nappal, csak éjszaka és
az emberek csak egy-egy kicsinyt lennének ébren. Akkor fölkelnének,
mosdanának, egy kicsit ténferegnének a sötétben, aztán aludni térnének
ismét…