Apró regények (2. kötet) - 2

Total number of words is 4069
Total number of unique words is 1928
37.2 of words are in the 2000 most common words
51.1 of words are in the 5000 most common words
58.0 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
elbeszélte az ügyét, mindenkitől tanácsot kért: hogy lehetne a gyámját
elmozdítani. Sehogy sem lehetett. Pedig a belügyi államtitkár
előszobájában egy fiatal hirlapiróval is megismerkedett Gold Istvánné.
Az czikket is irt az érdekében. Egy kis novella alakjában tálalta fel a
dolgot. Otthon ez feltűnést keltett, de az illetékes körök nem vették
figyelembe, vagy észre sem vették. De ha siker nem is támadt a nyomában,
szerzett nekik egy jó ismerőst, a kivel ezután együtt nézhetett ki az
utczára Heléna.
A hirlapiró szidta a léha tömeget, a leány csendesen horgolt és nem
sokat törődött ezzel a sajátságos hosszu fiatal emberrel, a ki olyan
lassan és ünnepélyesen beszélt, mint a hogy a franczia drámákban azok a
kiállhatatlan fiatal bölcsek szoktak.
A mama készakarva gyakran egyedül hagyta őket. Meglátszott rajta, hogy
valamit tervel, a mint igy egymás mellett ülnek. És a fiatal ember is
gondolkozóvá lett egyszerre, néha hirtelen elnémult, majd hirtelen az
özvegy felé nézett.
Tekintetük találkozott, meglepődtek. – Megérezték, hogy gondolatuk egy e
pillanatban.
A leány pedig nem tervelt s nem is sejtett semmit. Tett-vett nyugodtan.
Sőt jól is érezte magát, egészséges volt, nagy, erős, izmos; jól aludt,
étvágygyal evett. Se teste, se lelke nem kivánt semmit is.
Tizennyolcz éves, világos barnahajú volt s az a férfi, a ki nem keresi a
nőben is a raçet, szépnek is találhatta. Ezt pedig kevés keresi. A
hirlapirónak se jutott még eszébe.

VI.
A milyen egyszerü asszony volt Gold Istvánné, olyan egyszerü volt terve
is.
Pethes Antal – igy hivták a hirlapirót, – el fogja szöktetni Helenát.
Valami faluban megesküsznek és ezzel a gyámkodás megszünik, leánya
asszonynyá, nagykoruvá lesz s vagyonának birtokába lép. Akkor bizonynyal
adni fognak neki egy nagy összeget, melyből ama bizonyos főhadnagyért
leteheti a házasságukhoz szükséges kaucziót.
Nem, ez mégsem egészen bizonyos! Jobb lesz talán, hogy Pethes Antallal
csinálja ki előre a dolgot. Az irásbelileg kössön le neki bizonyos
összeget, a mely az esküvő után Heléna hozományából fizetendő. Ő pedig
annak fejében minden módon elősegíti azt a házasságot, mely különben sem
rossz.
A fiatal ember terve is majdnem egészen ez volt. Különbség csak
elhatározásukban volt. Az asszonyban, a mint kigondolta, nyomban
megszilárdult benne. A férfit, azonban gyöngeség fogá el.
Szemrehányásokat tett magának, gazsággal vádolta magát. Érzékenykedett,
mert még diákkorában házasságot igért egy szegény leánynak, a kihez
verseket is irt. Sajnálta egy kicsinyt a szegény jó leányt, hanem – úgy
vette észre – nem szereti többé.
Helénát szereti. Bizonynyal azt. Nem, nem a vagyon, a gazdagság
kápráztatja, hanem a leány egyedül.
És ez a szerelem döntött. Mindent igazol ez a magasztos modor.
Hamar megegyeztek egymással asszony és férfi, bár kezdetben egy kissé
kerülgették a dolgot.
Nem igaz az, hogy az emberek, ha gazságot követnek el, azt brutálisan
cselekszik mindig. Dehogy, úgy teszik, hogy az se maguk előtt, sem a
közvetlen szemlélő előtt nem látszik annak.

VII.
Kezdődjék tehát a munka!
Munka is az, szerelemre kelteni egy friss, fiatal, életerős leányt, a
kinek a könyveken s a cselédeken kivül még senki sem beszélt
szerelemről.
Egy nyugodt, romlatlan, fantázia nélkül való leány, a ki az ablakból
nézi a világot, melyről sejtelme sincs: egyszerre azon veszi magát
észre, hogy valaki, egy férfi ül mellette, a ki szépen és reszketve
beszél vele.
Ha egyedül találja, megcsókolja kezét s pillanatok telnek el, a mig
beszélni tud hozzá. Elfogult, izgatott, félénk, majd heves előtte.
Mással szemben pedig kihivó vagy közönyös. Gyülöl mindenkit, rosszat
beszél mindenkiről, csak őt látszik szeretni, csak neki mond minden
szépet, jót.
A leány kiejtette kezéből a horgolást.
A férfi azt mondá: «szeretem!» és a mint a leány lehajolt kézimunkája
után – megcsókolta a nyakát.
Egy pillanatnyi csend. Helénát valamely érzés remegtette meg. Talán a
harag volt, mert a következő pillanatban rendszerint szelid, majdnem
lanyha szemei szikráztak.
A férfi megszégyenülve igyekezett az ajtó felé – újra csend. Aztán
hirtelen felhallatszott a Heléna hangos, édes sóhajjal teli sirása.

VIII.
A kupéban ültek. Már egy félórája valának férj és feleség.
Este lett. Szebbnek, kivánatosabbnak látták egymást ebben a homályban,
mint valaha. Reszkettek a gyönyörüségtől s a vágytól, de alig
érinthették meg egymást: rajtuk kivül még öt útitárs ült velük együtt,
szíva ugyanazt a villamos levegőt.
Legfeljebb csak beszélgethettek. A nyugodt, a szótalan leány beszédes
lett. A férfinek is heves vágya támadt megvallani, elbeszélni mindent.
Úgy érezte, hogy addig nem vallhatja teljesen a magáénak Helénát: a mig
az meg nem ismeri szive legbensőbb érzését, legtitkosabb titkait is.
Mint mikor a bűnöst valami mondhatatlan presszió arra kényszeríti, hogy
friss bűnét bevallja annak az embernek, a kivel legelsőbb találkozik, őt
is a gyónás vágya sodorta magával.
Egy kis mezővárosban esküdtek esti hat órakor, öt óra mulván valami
nagyobb városba kellett érkezniök, a hol meg akartak pihenni.
Még egy órának kellett eltelni tizenegyig. Ez alatt az idő alatt a férj
mindent elbeszélt a feleségnek. Elmondva, hogyan alkudtak meg háta
mögött anyjával az ő kezére. Vádolta a haszonleső anyát, vádolta magát
könyörtelenül, gúnynyal szólt a szegény leány történetéről is, nem
feledte el elmondani azt sem, hogy tulajdonképpen a munka megunása
vezette hozza, s hogy kezdetben éppen nem szerette, s hogy egy kissé
sokalta az anyának fizetendő summát. Hanem most! Most szereti, imádja, a
mint nem imádtak még leányt. A leány szó nélkül hallgatta vallomását,
néma volt áradozásaira is. – Lehetetlen volt kivenni, mit érez, mit
gondol?
Olyan csendes volt, mintha aludnék, olyan mozdulatlan volt, mintha meg
volna halva.
– Valami bajod van? – kérdé a férfi, a mint kiszálltak.
– Semmi… sincs… – szólt Heléna.
A férfi kocsi után nézett, mely a szállóba vigye őket, az asszony addig
a váróteremben leült. Egy öreg, kopasz, alacsony ur ült mellette, a kit
egy másik ur ügyvédnek nevezett.
Úgy látszott, mindaketten idevalók voltak, beszédjökből azt is kivette
Heléna, hogy várnak valakire.
A férj késett, hanem bejött egy harmadik ur, a ki azt jelentette a másik
kettőnek, hogy a kire vártak, nem jelent meg.
Az ügyvéd társai kifelé indultak. Ekkor lépett a terembe a férj. Egy pár
lépésre Helénától, a ki az ügyvéd mellett állt s a mint Heléna
megpillantotta a belépő Pethes Antalt, egy elhatározó mozdulattal
hirtelen az öreg ur karjába kapaszkodott s szinte higgadtan igy szólt
hozzá:
– Uram! Gold Helén vagyok, Károlyból. Megszöktem, _megbántam_, vezessen
el, mentsen meg!
… A két fiatal ember minden gondolkodás nélkül karonfogta Gold Helénát s
az ment velük, nyugodtan, éppenséggel nem tüntetően, mintha rokonaival
menne. Egyetlen egyszer sem nézett vissza férjére, a ki úgy állott ott,
mint egy hegy: notizált. Csak nézte, nézte s nem volt ereje ahhoz, hogy
utána iramodva, megfogja kezét és igy szóljon hozzá:
– Asszonyom! ön az enyém egészen, örökre!
Nem volt az övé, egy cseppet sem, soha többé.

IX.
Gold Heléna hamar vénült, gyorsan elhízott. Mindez nem zavarta, vidáman
tett-vett, adott uzsonnákat, kokettirozott is egy kicsit,
egyszer-egyszer egy pár órát volt az urával is, akitől hamarosan
elválasztatta magát. De ezekben a kaczérkodásokban nagyon is sok volt a
kegyetlenségből és nagyon kevés reményt nyujthatott bárkinek is. Leány
maradt mindvégiglen és valahányszor egy ismerőse férjhezment nem győzött
sajnálkozni annak rettenetes sorsa fölött.
– Szegény, szegény, szegény! – emlegette magában, félhangon, hangosan és
amig igy sajnálkozott: a szemei is könybe lábadtak. Talán a mások
sorsán? Avagy a magáén?


EGY SZÁL BUZAVIRÁG.

I.
Egy leány, tizenhárom éves, olyan üde, olyan bájos, mint virágzó
almafa-ág – észrevette, hogy az anyjának udvarolnak. Valami nagy,
fekete, karcsu, elszánt képü férfi. Fölvetette rá a szemeit és azt
találta, hogy olyan rút, olyan titokzatos, mint a milyennek az ördögöt
képzelte nyolcz vagyis inkább hét éves korában. Odafordult apjához és
szépnek, kedvesnek látta. Még a kopaszodás vidám homloka fölött, az is
milyen édes!
Valami nagy titok előtt állott és ez a titok egyszerre elfogyasztotta
minden mosolyát. Melancholika vett rajta erőt, a papája, mint orvos,
vascseppeket irt számára, anyja pedig az étellel kinozta. Mindennap
kikapott azért, mert nem reggelizett, ebéd alatt is erről folyott a szó,
de mintha nem is róla beszéltek volna, ült némán, szeliden, világos
szemeivel elmerengve a levegőben. Arcza oly átlátszó volt már, hogy
szinte világított, a mint estenként elhuzódva a lámpástól, megbujt az
ebédlő homályos zugában és onnan kémlelte anyjának teli, szines, még
egészen friss arczát.
Bizonyára csudálkozott, hogy a kedves szőke fejre nem volt irva semmi a
titokzatos valamiből. Hogy édesgetően, szeliden, a szivéből szivesen
beszélt az urával és gondját viselte, magához ölelte két kis testvérét.
Hol vannak a hitszegés fekete jelei? Talán már mindenki látja, csak ő
nem. Egészen megzavarodott, félt, szeretett volna meghalni. Előbb
azonban tudni akart mindent, tényeket.
Lesett rájuk furfangosan és alattomosan, reszketve és vakmerőn, mig
előtte állott a tény, mindenki másnak föltétlen bizonyosság, de neki egy
rettenetes szivfagyasztó, misztikus valami.

II.
Egyszerre különös erély szállotta meg, «Szólni fogok anyámnak!» gondolta
magában. Nem mert. «Apámnak mondok meg mindent!» Csaknem elájult ebbe a
gondolatba.
Tisztában volt azzal, hogy itt cselekednie kell és tanácsért mindenféle
könyvekhez fordult. Talált egy franczia könyvre, ebben anya és leány egy
férfit szerettek. Bár nem értette tisztán az elbeszélést, megrettenve
dobta el magától. Nagy furfanggal, idősebb leányoktól akart megtudni
némi dolgokat. Csak egy tudta elképzelni, hogy leendő férjén kivül
valaha mást is szeressen. Egy kis, sovány, fekete leány, a többiek
valamennyien az egy és örök szerelemre esküdtek.
Vizsgálgatta az asszonyokat az utczán, mohón hallgatódzott, ha valahol
pletyka ütötte meg füleit. Otthon pedig az ablak mellett ülve, szinte
megerőltetve szemeit, nézte az utczát, a várost, melyből csak néhány
utczát ismert. – Mi minden rettenetes dolgokkal lehet teli ez a hely,
mely hullámzik zúgva körülötte, mint egy oczeán… Mi van az előtte
ismeretlen mélységekben? Ott, hol anyja jár, mosolygó arczczal, kábult
fejjel?!
Valahol egy szerelmes asszonyról kopott hasonlatot olvasott. Ez a
hasonlat elevenedett meg előtte minduntalan. Anyját látta, a mint rohan
lefelé valamely meredeken, tátongó mélység felé. És vonja maga után
férjét, gyermekeit… az egész világot. Álmodozásai közben szinte látta a
meredeken növő sárga, aszufüvet és a nagy, éles köveket is.
Föl-fölsikoltott álmában, elgyengült végképp és azzal aludt el, hogy
tenni fog.

III.
Váratlanul vidéki rokonok jöttek, és anyja elment velük az Andrássy-útra
képeket nézni. A kis leány torkát fájtatta, lefektették, otthon hagyták.
Alig mentek el, ruhát kapva magára, átszaladt anyja szobájába. Leült az
iróasztal mellé, a fekete, mégis oly kaczér kis székre. Bámulta a
butorokat, mint valami idegen embereket, és azok szólottak hozzá
különös, idegen szóval.
Az asztal lapján violaszin tintacsepp. Nem-e abból a tollból hullott ki,
a melylyel irt _annak_? Lehajtott fővel, szemére hullott szőke haján át
nézte ezt a cseppet és dús fantáziája, lágy gyülölsége táplálkozott
belőle. Tágra nyitott szemei előtt megint megelevenedett a könyvből vett
hasonlat, mind szinesebben, mind domborubban… Észre se vette, hogy háta
mögött a szobalány meggyujtotta a lusztert és hogy utána belépett a
nagy, fekete arczu férfi és köszöntötte csendesen, hangosabban.
Fölrezzent, maga előtt látta, nem rémült meg tőle jobban, mint
álomképeitől, egy pillanatig még azok egyikét látta benne és szótlanul
nézett rája. Aztán egyszerre fuldokló sirás fogta el és fölugorva
székéről, a mig két kezével elfödte arczát, rimánkodva szólt:
– Ne bántson bennünket!… Hagyjon el, menjen…?

IV.
A kép ez volt: a leány karjait leeresztve, a sirást leküzdve magában,
egyszerre szikrázó szemekkel nézett a férfira. Az, elhalványodva,
zavarában mosolyogva állt vele szemben. A kalapját forgatta kezében,
mint egy paraszt legény, ha uri asszony előtt áll. Perczek teltek, mig
visszanyerte önuralmát és erőltetve fölnevetett.
– Ó, maga kis bolond, hát én bántom magukat! Ki mondta azt magának?
– Látom – szólt a kis leány alig hallhatólag – anyámat és magát. Menjen
innen el és ne jőjjön többé ide soha. Mondja, hogy nem akar…
– De miért, mit tettem?
A leány nem mondott többet, elöntötte a sirás. A férfi odament hozzá és
csitította:
– Rossz kis leány, micsoda csunya gondolat a mamájáról, szégyelje; ki
verte a fejébe? Ezek a nyomorult cselédek! No, ne sirjon, minden úgy
lesz, a mint maga akarja, nem jövök többet…
A kis leány fölemelte fejét, rája nézett, de olyan különös, olyan bűvös
tekintettel, hogy a férfi nem tudta kiállani. Lesütötte a szemeit,
zavartan mosolygott és ismételte:
– Többet soha…
Majd hirtelen tréfára fogta a dolgot és hirtelen megpillantva a leány
mellére tűzött aszu buzavirág-szálat, mondá:
– Ha nekem adja azt!
A kezében volt.
Csakugyan nem jött többé. Anyja kezdetben csodálkozva, később izgatottan
nézett körül. Ugy látszik várt és nem akart kérdezősködni. Lassankint
belefáradt a várakozásba és irt. De büszkesége nem engedte, hogy
elküldje a levelet. Inkább várt az ablaknál, a lépcsőházban. Hosszú
vizitekre ment egyedül és leverten jött haza. Levertsége ráragadt az
egész házra, férjére is. Csak a kis Hanna arczán fakadt ki ujra az
elhervadt mosoly, gyermek lett ismét, vidáman tért vissza bábuihoz,
olykor leselkedett még anyjára és egyszer rajta is kapta, a mint
szobájában, a sötétben összegubbaszkodva sirt.
Odarohant hozzá és megölelte. És sirt ő is édesen keservesen, a
leghalványabb sejtelme nélkül annak, hogy miért? Megkönnyebbült szive
áradt ki, a nő ébredt föl benne, a ki sir a szerelmes asszonynyal,
akárki legyen az, talán egyszerüen csak azért könyezett, mert anyját
szenvedni látta?
Könyeik összefolytak. Az egyik – oh be nagyon! – tudta már, hogy miért.
A másik: még nem.


CRAS.

A kis Cras a konyhában lakott, én az egyetlen szobában. Valahányszor
hazajöttem – leginkább késő estén – a kis Cras mindig egyedül volt ébren
a konyhában. Pedig rajta kivül még hárman laktak ott: egy kereskedelmi
iskolai tanuló, aztán a Deviaczky-család, mely két tagból állott: egy
igen öreg asszonyból és egy igen fiatal leányból. Ezek adták ki bérbe a
konyha egyik felét a két diáknak és az egyetlen szobát nekem. Jó nép
volt és igen szegény. A kis Iza még csak kilencz éves, de már valóságos
gazdasszony, pompásan tudta azt a mesterséget, hogy éhen is jóllakottnak
lássék. A kis Cras segített neki ebben: gyakran együtt _nem_
vacsoráltak, hanem megetették valami kicsivel, jóval az öreg asszonyt. A
kereskedelmi ifjut nem igen vették be a maguk társaságába: az mindig
aludt. Nem kellett annak se étel, se ital, különösen nem kellett könyv,
csak az alvás. Mindig horkolt, a mint hazatérve átsurrantam a konyhán,
de ébren volt, a könyv mellett, az irás mellett, a rajztábla fölött
virrasztott – Cras.
– Mikor fogja maga, amice, kialudni magát? – kérdém tőle tréfásan
latinul.
Azt felelte:
– Cras! (holnap).
Néha télen, a nagy rongyossága, a ruháinak a roppant elégtelensége tünt
föl nekem. Megszólítottam: –
– Szerezni kellene már egy kabátot, amice!
– Cras! – mondá az ötödik gimnázista, a kit különben Szijgyártó Palinak
hivtak, csak én neveztem el ezen a rövid latin néven, a mi a szavajárása
volt, amit olyan csudálatos hangsulyozással mondott ki, hogy gyakorta
évődtem magamban: «Vajh’ hogy érti ezt a holnapot?!» Az bizonyos, hogy a
holnap neki egészen más volt, mint a legtöbb embernek. Egy fényes, szép,
kivánatos valami, a miért érdemes munkában, törődésben, nélkülözésben,
nyomoruságban eltölteni a mát.
Nem egyszer hallottam, a mikor a kis Izán kitört a gyerek-természet és
iszonyatosan sirt valami játékért. Cras megsimogatta és igy szólt hozzá:
– Ne sirj, te kis lány, majd meglássad, milyen beszélő babát veszek én
neked – holnap!
Mindig csak ez a holnap! Ha valaki ma kegyetlenül megveri, talán el se
sirja magát, mert arra gondol nyomban: «Eh, holnap már úgy se fog
fájni!»
Nem talán, de tényleg így is volt, a sors kegyetlenül elverte a kis
diákot és ő – kissé könyes szemmel néha – de mosolyogva függeszté
szemeit a jövendőre, az majd meghozza szorgalmának gyümölcseit, a
kárpótlást a szenvedéseiért. És csudálatos kitartással várta és
készítette elő ezt a jövendőt. Akárhogyan szükölködött is a jelenben:
jókedvét alig vesztette el. A maga bajánál inkább elbúsította a
Deviaczky-család sorsa: azok egyre gyarapodtak a szegénységben, az öreg
asszony rheumát kapott a kezébe, nem igen lehetett horgolnia, pedig az
volt a fő keresetforrásuk. A kis lány pótolta, a mennyire tudta, de
leginkább mégis csak abból éltek, a mit tőlem, meg a két diáktól
kerestek. Gyenge jövedelem volt biz az, az öreg asszony nem is tudott
vele kijönni, kapta magát, beadta a gazdasszonykodás kulcsát – meghalt.
A kis Iza nem volt több tizenegy évesnél, a mikor igy egészen egyedül
maradt a világon. Vézna, tehetetlen, érzékeny kis lány volt: talán még
cselédnek se kellett volna. A temetés után nem tudta merre induljon neki
a világnak, egész vagyona az a csekélyke butor itt a lakásban. Én azt
ajánlottam neki, hogy adasson el a házmesterrel mindent és az árán
menjen el valami vidéki rokonához.
– Nincs! – mondá csendesen a leány.
A kis Cras a könyvből – tanult akkor is – felütötte a fejét:
– Épp úgy, mint nekem.
Mindakettőjüknek kihalt az egész atyafiságuk. Még csak valamire való
ismeretségük se volt. Egymást ismerték a legjobban. Úgy érezték, mintha
az egymás testvérei lettek volna. Cras csak néha pörölt a leánykával, de
most olyan különösen gyöngéd volt hozzá:
Az ajtón keresztül – éjszaka – hallottam, a mint szólt hozzá:
– Te Iza, tudod-e mit? mi megmaradjunk itten. A szobát kiadjuk ezentul
is, abból megkapjuk a házbért. Te szépen elgazdasszonykodol, én meg
tanitok kis diákokat és azért is kapom a sok pénzt. Gyöngyen megélünk.
A leány visszafojtott lélekzettel hallgatta. Nem sirt többé, csak
készült valami nagy zokogásra. Hanem Cras elébe vágott:
– Tudsz-e te krumpli-levest főzni?
Iza csaknem elnevette magát. Már hogyne tudna krumpli-levest főzni!
Főzött is eleget. Legfőképpen azon éltek. A mikor megunták, újra
kezdték. És ha a leány savanyú képet vágott a párolgó fazékra, a diák
vidáman oda szólt:
– Bizony ez nem valami kitünő lakoma, hanem majd – holnap!
Elkerültem a lakásból, otthagytam a családfő nélkül való kis családot.
És elvesztettem szemem elől az egyedül álló kis leánykát és a
«Holnap»-ot. Nem láttam őket éveken át és – az igazat megvallva – nem is
sokszor gondoltam rájuk. Ha néha mégis eszembe jutottak, felkiáltottam
magamban:
– Ah, mit is akar az a gyerek! hisz egy férfi egymagában is olyan
nehezen tud megküzdeni az élettel, ő maga meg gyermek létére másokért is
harczol!
Elvérzettek, elzüllöttek a viadalban bizonyosan! Ezt gondoltam róluk
egész tegnapig, a mikor a kis Cras beállított hozzám.
Nem volt többé kicsiny, nem emlegette többé a holnapot – elérte már.
Példátlan karrierjét példátlan szerénységgel mondotta el:
–… Aztán Párisban kerültem technikára. Elég türhető életem volt,
rajzoltam ácsoknak. Küldhettem haza egy-egy kis pénzt Izának.
(Emlékszik-e még rája? Nagy lett azóta, felügyelőnő a szeretetházban.) A
mikor mérnökké lettem, úgy folyt a dolgom, a hogy akartam, elképzeltem.
Nem, még annál is jobban. Egy nagy villamos társaság állított az élére.
Szép kis fizetésem van, annyi mint egy belügyminiszternek…
Meg nem állhattam, hogy közbe ne vágjak:
– Hát ez az a «holnap», a mit egyre emlegetett?
– Ez, és még valami. A miért idejöttem önhöz, tulajdonképpen az egyetlen
pesti ismerősömhöz. Nem jönne el velem leánynézőbe?
– Nagy örömmel. Mindjárt, és hová?
– Mindjárt és ki a szeretetházba. Budára csak.
– Talán a kis Deviaczky Izához?
– Hát kihez máshoz?
Elmentünk, megkértük. A leány sirt és olyan zavarban volt, hogy azt
hitte valami rokona vagyok és oda dölt a vállamra zokogni.
– Hohó! kisasszony, el tetszett téveszteni? – Odatoltam eléje Szijgyártó
Palit és gyönyőrködtem az ölelkezésükben, az összefolyt könyeikben.
Ez az egy pár köny maradt meg a mult keserüségéből. Hamar elmult, rögtön
felszáradt. Mosolyogtak egymásra. A férfi kérdé:
– Édes kis Izám, tud-e még olyan pompás krumpli-levest főzni, mint –
régen?


KISASSZONY GONDOLJA MEG.

I.
Tegnap, az eskütéri állomáson a propellerre várakozva, szokás szerint
nézegettük egymást, a kik egy pár percz mulva együtt fogunk hajókázni a
hidfőig.
A várakozók zöme most is, mint reggelenként rendszerint, miniszteri
hivatalnok, közöttük az én három fogalmazóm, mintha a Journal Amusant
fiatal uraiból nyirbálták volna ki az elegáns alakjaikat. Egyforma
kalap, egyvágásu szakáll, egyformán kivágott czipő és fekete
selyem-harisnya. Ők a «The three Aladár’s»
De mit törődöm velök, a ki racscsol, még mindig lehet erős oszlopa a
hazának. A fődolog, hogy egy leány is jön velünk. Egyedül álló, fiatal,
alacsony, fejlődött, de vérszegény leány, a mai divat szerint, tehát
elragadóan öltözve, az ünnepélyes s mégis könnyü és olcsó csipkediszü
ruhában. Olyanok benne ezek a fővárosi leányok valamennyien, mint
egy-egy herczegkisasszony, az én várakozó lányom, mint egy királyleány.
Rátartó is, az Amusant eleven alakjai hiába környékezik és bár
szemmelláthatólag fekete selyem-harisnya van rajtuk, nem méltatja őket
egy tekintetre sem. Ellenkezőleg, leszalad a hajóhidhoz, s a mig megjön
a propeller, elővesz egy levelet és elolvassa egyszer-kétszer. De olyan
komolyan, olyan mélyen foglalkozik azzal, a mit olvasott, hogy vértelen
arcza még fehérebb lesz, majdnem olyan, mint egy márvány mellszoboré.
Oh, be különös fej is. Fekete haja szinte természetellenes, a mint
kibugygyan keskeny homlokára és nagy, hosszúkás, sűrüpillás szemei
mintha festve volnának a legsötétebb feketével a legvakítóbb fehérre.
És ez arcz nem változik akkor sem, a mikor mindnyájan elhelyezkedünk a
hajóban. Mi férfiak künn az erkélyen, a leány a kajutben. Nem törődik
velünk mitsem, észre sem veszi, hogy nézzük, újra olvassa levelét,
halvány ajkait kinyitja öntudatlanul, hogy lélegzeni tudjon. Aztán egy
automata szabályos, szögletes mozdulatával négyrét szakítja a levelet és
darabonként kidobja az ablakon a Dunába. Mindenik darabka után olyan
mozdulatot tesz, – megint csak gépiesen, – mintha utána akarna kapni és
a levél negyedik részét abban a pillanatban, hogy ellökte, visszakapja
ujra és beszorítja keztyüs tenyerébe. Aztán fölugrik és legelsőbb hagyja
el a budai oldalon kikötött propellert.
Keresem a feljárón, eltünt. Leszaladok a partra, hátha a járatlan, hid
alatti úton kerül föl a vizivárosnak. Csakugyan ott lépked lassan,
szinte támolyogva a part szélén, egészen közel a Dunához. Olykor
meg-megáll és benéz a folyam tükrébe. Magát nézi? A capote-ját
igazgatja? Most hirtelen hátranéz, meglát és csaknem szaladva megy előre
és mind jobban a viz szélén.
Fáradt lehetett, hamar elértem. Odaléptem hozzá és megszólítottam:
– Nagysád, látom most szédül, bocsánatot kérek, de ilyenkor nem szabad
erre járni, a Duna úgy is szijja magába az embereket!
– Szíjja magába az embereket – viszhangozá halkan és ugyanazzal a hideg
tekintettel nézett reám. Majd megelevenedett egy kissé, gőgösen
összehúzta a szemhéjait és kérdé:
– Mit akar?
– Azt akarom… hogy magának valami baja van, menjen haza, menjen
akárhová; a mig el nem megy innét, itt maradok mellette. Látom az
arczán, azt akarja mondani, hogy: «Uram, ez tolakodás!» Hát igen,
kisasszony, ez az. – Továbbá azt is gondolja: «névtelen lányt megtámadni
így, gazság.» Igaz, és én egy szomorú gazember vagyok, a kinek különös
gyönyörüsége telik abban, ha láthatja mint forr, fő, buzog a
szerencsétlenség, és mint oszlik el, mielőtt beállana valamely bolond
katasztrófa…
Mentünk előre a parton, csakhogy a viz szélén én lépkedtem. A leány
hallgatott is reám, nem is. Egy-egy szó érdeklődést keltett benne és
olyankor fölnézett, gondolkozott, mintha azt firtatta volna: igazam
van-e vagy nem? Nem értett meg jól; mindaz, a mi az utolsó órákban
történhetett vele, bizonyára megzavarta erősen. És végül egy idegen
férfi gyors és erőszakos támadása, a mint betolakodik lelkének
legbensőbb titkába és számon kéri tőle bajait, a miket egy pár perczczel
előbb talán a vén Duna titoktartó keblén akart örökre elfojtani!
A márvány fölelevenedet, meleg világosság öntötte el a fehér arczot,
belülről áradó fény. Tétovázva, szégyenkezve, de reám nézett:
– Jól van, haza megyek! – mondá egyszerüen, nyugodtan.
– De azt gondolja magában, hogy visszajövök?!
Nem felelt, bizonyosan igy gondolkozott. Faggattam tovább:
– Igérje meg, hogy nem teszi. Hogy micsoda jogon kérem én? Azon a jogon,
a min maga is, más is, minden halandó ember köteles biztatni
embertársát, ha látja, a mint a tehertől kifáradva, le akarja azt dobni
magáról… Majd megszokja, majd könnyebb lesz, majd más lesz! Érdemes is,
egy kis – szerelemért?
Erre a szóra elvörösödött. Szép arcza egyszerre olyan lett, mint
Meduzáé, frou-froujának tincseiből egy pillanatra – nem lehetetlen –
kigyók váltak.
Kihivóan és gyülölködéssel nézett reám, a férfira, a ki elbizakodott és
vakmerő vagyok azt hinni, hogy mi közülünk valakiért…!
De csak egy szempillantásig tartott kedélyének ez a villámlása, a másik
pillanatban egészen ellágyult, büszkesége, idegenkedése, energiája
elmult, szemei megteltek könynyel, gyenge, elhagyatott leány lett, a ki
megnyitotta szivét egy neki nem éppen antipatikus, de idegen fiatal
ember előtt és elhaló, siró hangon rebegte:
– Nem, nem az… hanem a kenyér… a kenyér!

II.
Elhagytuk a partot, mentünk fölfelé, a Viziváros különös utczáin,
melynek egyrésze egészen elhagyatott és olyan fantasztikus: járókelői
fekete ruhás öreg asszonyok – öreg és gyászol valamennyi – frizurájuk a
század közepéről való, parazoljuk még régibb, – az igazi parazol.
Ki-kifeszíti egyikéjük és megállnak alatta beszélgetni ketten.
Gyanakodva néztek reánk, a mint elmentünk mellettük. A leányt erre
ismerték már, csak én nem tudtam, hogy kicsoda, bár mondott valami
nevet, a mikor bemutattam magam neki. Lassanként többet is, hogy az apja
nyugalmazott számtiszt, nyolczan élnek a nyugdijából. Ő maga a pesti
angol-kisasszonyokhoz járt, az apja tanitónőnek szánta, folyamodott is a
városhoz, a hol most vagy harmincz állás van üresedésben…
– Biztatták? – kérdeztem tőle.
– Igen! – felelt rekedt hangon.
– Kik protegálják?
Intett a fejével: senki.
Tehát egy leány, a kinek nincsen protektora és állást akar, helyet,
helyet! Ez a gyenge, vértelen és előkelő teremtés beállott a főváros ama
huszezer főből álló tömegébe, mely lót-fut, izzad, ordít, verekszik egy
darab biztos kenyérért, egy talpalatnyi helyért.
Micsoda bátorság, milyen eszeveszettség! És még a fővárosnál kellene
neki hivatal, a legszolidabb, legurasabb helyen, talán ezer forint
fizetéssel is…
Egy városi képviselő nevét említettem neki, volt-e már annál?
Szinte megrezzent a nagyhatalmu, titokzatos ur nevének említésére.
Tulajdonképpen csak egyszerü polgár, de mindent «ki tud vinni»,
képviselőt tesz, tisztviselőt választ, kávéházi engedélyeket ád és von
el. A neve nem is név többé, hanem egy misztikus erő jelzője. A fővárosi
Akarat. Miért az, nem lehet biztosan tudni. Nem is nagyon gazdag, nem is
nagyon eszes, miért engedelmeskednek hát neki az emberek, a testületek
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Apró regények (2. kötet) - 3
  • Parts
  • Apró regények (2. kötet) - 1
    Total number of words is 4022
    Total number of unique words is 1906
    35.8 of words are in the 2000 most common words
    48.9 of words are in the 5000 most common words
    56.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Apró regények (2. kötet) - 2
    Total number of words is 4069
    Total number of unique words is 1928
    37.2 of words are in the 2000 most common words
    51.1 of words are in the 5000 most common words
    58.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Apró regények (2. kötet) - 3
    Total number of words is 4101
    Total number of unique words is 1850
    36.5 of words are in the 2000 most common words
    50.1 of words are in the 5000 most common words
    57.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Apró regények (2. kötet) - 4
    Total number of words is 4049
    Total number of unique words is 1893
    36.6 of words are in the 2000 most common words
    50.4 of words are in the 5000 most common words
    57.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Apró regények (2. kötet) - 5
    Total number of words is 3242
    Total number of unique words is 1492
    38.8 of words are in the 2000 most common words
    51.1 of words are in the 5000 most common words
    57.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.