Apró regények (2. kötet) - 1

Total number of words is 4022
Total number of unique words is 1906
35.8 of words are in the 2000 most common words
48.9 of words are in the 5000 most common words
56.8 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.

APRÓ REGÉNYEK
IRTA
BRÓDY SÁNDOR.
II. KÖTET.
BUDAPEST,
A MAGYAR NYOMDA KIADÁSA.
1893.
MAGYAR NYOMDA, BUDAPEST, JÓZSEF-KÖRUT 47.


ORGONA-VIRÁG.

Szerelmes vagyok az orgona-virágba. Talán betegség is ez, hogy az
orgona-virágba vagyok szerelmes?
Alig várom a reggelt, alig várom, hogy a bokorról letörjek egy frissen
nyilt teljes és harmatos orgonaágat. Körülnézek, nem lát-e valaki? Aztán
megcsókolom. Édes szép, szűz virágom, kedvesem!
Nem jó volna, ha ilyenkor meglátna valaki, a mint arczomhoz nyomom a
virágos ágat, a mint hizelgő szókat susogok neki: «Bájos, üde, illatos
kis lányom, lilaszemü, szelid, harmatos virágom!»
*
Tele volt orgonabokorral a rengeteg nagy, sürü kert. (Tavaly jártam
otthon, megnéztem: kiritkult, kicsi lett.) Husvét után volt, az ünnep is
jó későre esett, lombosak már a fák, rejtelmes homály a régi érseki
parkban. Pedig az utak szegélye mindenütt fehér, lila, kék virágfa.
Levele nem is látszott még a temérdek török orgonának, messziről
egyetlen virágfának látszott mindenik.
Elfult a lélekzetünk, nekem és a kis Borhy Idának, a mint betévedtünk a
kertbe Ida szinte félve fogta meg a kezemet:
– Csakugyan szabad nekünk itt járni?
– Szabad! – mondám merészen és büszkén, de magam is aggódva néztem
körül. A kertben sehol egy lélek, nagy szépségével magára és ránk volt
hagyatva egészen.
Lassankint nekibátorodva bujkáltunk a lombok között. Elkiáltottam magam:
– Nincs itt senki?
– Ott van mindenki, a hol a mamám, a bálban! – jegyezte meg Ida.
Nevettünk ezen, magunk sem tudva, miért. Különösen nekem támadt
egyszerre vidám, kicsapongó kedvem. Fogtam rögtön egy gyikot Idának. Egy
öreges, zöld gyikot és beszélgetni kezdtem vele. Azt mondtam a leánynak,
hogy tudok gyiknyelven. Elhitte; büszkén és csudálattal nézett reám
feketepillás, lila szemeivel. Talán csakugyan tudtam is akkor ezt a
nehéz nyelvet, de elfeledtem azóta!
Aztán megtanitottam hangyalest fogni szabadkézzel, előadást tartottam
neki a bogarakról, akkor tanultam ezt a tudományt éppen. A
hősczinczérek, amelyek fő katonai rangban vannak a bogarak között,
nagyon érdekeltek engem is. A bogarakról a lepkékre tértünk át, de nem
volt még csak fehér, közönséges parasztpillangó és tul voltunk már mind
a ketten azon a koron, hogy ezeket kergessük, csak a szinesek érdekeltek
már. Abbahagytuk az egész tudományt és leültünk egy nagy vadgesztenye
alá beszélgetni szabad tárgyakról és orgona-virágból koszorut füzni,
bibliába valót. Egész öl ágat hoztam neki és még mind, mind keveselte:
– Többet, többet!
Koszorut kötött, nem bibliába valót, hanem a fejére valót, kaczagott,
könyezett, tapsolt örömében, a mint a fekete hajába tüzdelte:
– Szép vagyok-e?
Szótlanul, de elpirulva néztem. «Bizonyos, hogy szerelmes vagyok belé!»
– gondoltam magamban és egy kissé szégyenkeztem is. Pedig tizenkettedik
évemben voltam már, a lány is tiz. Sokat tudtunk mind a ketten. Tudtuk,
hogy a lányok őt velem, a fiuk engem meg vele csufoltak. Azt mondták
reánk, hogy «szerelmesek!» Ugy nevettek rajtunk, hogy én majd elfakadtam
sirva. Ő csak mosolygott, elrejtette az arczát és elfutott.
Azon a napon nem jött át hozzánk, pedig a szomszédban lakott. Másnap
oszt’, a szokás ellenére én mentem át. Perczekig szótlanul állottunk
egymással szemben, kerültük egymás tekintetét.
Mintha csakugyan valami rossz dolgot követtünk volna el!
*
Az orgona-koszoru elkészült egészen, a kis Borhy Ida bámultatta magát
velem, de én alig mertem rá nézni, zavartan játszottam a fűvel, sárga
pampuka-virággal.
«Bizonyos, hogy szerelmes vagyok belé!» – gondoltam magamban és ettől a
gondolattól alig mertem megmozdulni is. Bántam, hogy elcsaltam ide,
hiszen ez az, a mi a szökés! Mit fognak mondani otthon, mi lesz? A
szivem elszorult, a szemem könybe lábbadt és a kis lány önfeledten,
vigan dudorászott magában.
Az egyik pillanatban szerettem volna elfutni, de a másik pillanatban
egész erejével elárasztott a boldog érzés, hogy milyen jó itt, vele.
Inkább meghaltam volna, mintsem hogy elváljak tőle és lassanként, lopva
rája föltekinték. És zavarom, misztikus félelmem egyszerre elmult. Kezem
egyszerre rásiklott a kis barna, ezüstgyürüs kézre:
– Tudja, mit beszélnek mirólunk? – kérdeztem hirtelen bátorsággal, de
szédülő fejjel.
– Tudom.
Megkönnyebbülve lélekzettem föl: a felelet elárulta, hogy nem haragszik
érte, sőt talán büszke rája, a mit rólunk mondanak. És ha egy kissé
elpirulva is, beszéltem _arról_ én is:
– Hát csak hadd mondják!
De nem ezt szerettem volna mondani, hanem azt, hogy veszek neki egy
palotát, patakot, elviszem a tengerre; – selyem-ruhákat vásárlok neki; –
könyveket, olyanokat, a milyeneket én olvasok titokban, szépséges szép,
homályos, nagyoknak való regényeket. És megmentem, ha bántani akarják,
megfogom a száguldó paripák kantárszárát, egy rántás a szíjon, egy
fölkiáltás és én fölragadom, karjánál fogva… Mint a hogy olvastam, mint
a hogy elgondoltam volna olvasás nélkül is, vad, fantaszta, különös
fejemmel, az örök lázra örökké hajlandó szivemmel.
Az – emlékszem világosan – nem jutott eszembe, hogy megcsókoljam. Csak
karján és haján szerettem volna végigsimítani a kezemmel. Vagy megkérni,
hogy üssön rám, a hogy tud. Csaknem kimondtam már, de olyan szelid,
olyan nyájas, olyan alázatos volt.
– Hova megyünk most? – kérdé csendesen.
– A hova akarja!
Kézen fogtuk egymást és ballagtunk ismeretlen, misztikus, vad utakon,
arra, a merre egy fehér kőszobor látszott. Egészen kifáradtunk, a mig
odaértünk; szerettünk volna leülni, de nem volt hová.
Az egyetlen padon egy kövér, öreg barát szunyókált. Orgona-buga ütögette
a piros orczáját, fehér fejét, de ez nem zavarta, lezárt pillákkal
mosolygott megelégedetten. Nem törődött a napsugárral sem, mely erről
is, arról is – a hogy a virág hajlongott – végigfutott rajta. Egy fiatal
gyik is éppen ott szaladgált a bocskorán, két csikos czinczér mászott
fölfelé a fehér övén…
Roppant barátságosnak, nagyon szelidnek látszott, nem átallottam, nem
féltem hirtelen, bátran köszönteni:
– Laudetur Jesus Christus!
Még álmában köszöntött vissza:
– Szervusz!
*
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy világosan emlékszem csak egy részére is
azoknak a gondolatoknak, melyek akkor egyszerre telerajzották egyrészt
koravén, másrészt meg gyermekinél gyermekibb fejemet. Az érzésre is csak
ugy emlékszem, mint illatára a kertnek. Egyszer igen jól, máskor meg
semmiképp. Minden összefüggés nélkül való, éles, de alig érthető
részleteire emlékszem akkori lelkiállapotomnak. Például arra, hogy meg
kell tennem, a mit tettem, mert ha nem, a kis Ida elmegy más városba,
soh’se látom többé. És, hogy kötelességem cselekedni végre…
Hogyan jutott eszembe, nem tudom, de eszembe jutott, hogy fölszólítsam a
barátot arra: eskessen bennünket össze, de rögtön, de titokban…
egyszerüen!
Magára a képre egész rikítóan emlékszem. Hogy én mit mondtam, abból mit
sem tudok, de most előttem áll a széles arczu, mosolygó, vén
francziskánus, a mint igy szól:
– Azt akarod, hogy összeadjalak benneteket?! Hopp hó, komolyan meg
akartok esküdni? Mi a neved?
Megfogta a kezünket:
– Hol a pénz érte? A nevetek?
Aztán a térdei közé vont mindkettőnket és megkérdé Idát:
– Akarsz-e ezen tisztességes fiunak felesége lenni?
– Igen! – mondá az csendesen.
A barát valami különös nyelven összeduruzsolt valamit; volt ebben egy
kabalisztikus, semmiféle vallásos szertartásban elő nem forduló szó,
mely akkor is feltünt nekem, ez, hogy «dehóremeróma»! Aztán egymáshoz
dörzsölte a fejünket és mondá:
– Elmehettek, minden rendben van!
Elégedett kaczagása volt az áldás, melyet utánunk küldött.
Délután volt még, de már éreztük, hogy elmul a nap, este lesz. Csaknem
futottunk ki a kertből, a mikor kiértünk az utczára, Ida levette fejéről
az orgona-koszorut, én vittem a kezemben.
– Nem szabad megtudni senkinek! – susogtam.
– Senkinek!
*
Nem tudta meg senki. Nem is csufoltak bennünket tovább, mert én
vigyáztam nagyon. Kevesebbet játszottunk együtt, fiutársaságba kezdtem
járni, bár a kis Ida velem akart lenni mindig. Magunk között se
emlegettük a dolgot, hanem azért tisztában voltunk vele. Ő tudta
kötelességeit, nem is állott szóba más fiuval és sütött-főzött rám,
mihelyt csak egy kis maradék-lisztre tehetett szert. Kis kalácsokat
hozott a szoknyája zsebében, én csak igértem neki, igértem mindig,
mindent.
Nagyon jól éltünk, ritka szép békességben. És közös álmunk nem
egyszerre, hanem lassan foszlott szét. Olyan jó volt, olyan sokáig
értünk oda, a mig egyszerre csak nevettünk az egészen. De aztán
rohamosan hervadt el az orgonavirág-koszoru…
A többit tetszik is tudni, három fiatalabb lánytestvére volt, nagyok és
erősek, férjhez kellett menni azoknak is. Megkérték – elment, eltűnt.
*
Csak a kis Borhy Ida tünt el; – az asszonynyal, a ki belőle lett,
sokszor találkozom. Egy sovány, keserü arczu, fehér ajku asszony.
Közönyös irántam ő is, én is egészen közömbös. Pedig soha senkit sem
szerettem mást.
De hisz ez a némber csaknem egy azzal, a kivel tavaszi lombok alatt örök
esküt esküdtem egykor. Semmi köze _ahhoz_ ennek.
Oh tudom, hogy a kis Ida ebben az orgona-virágban van, melyet
titkos-szerelmesen arczomhoz szorítok. Bájos, üde, illatos kis lányom,
lilaszemü, szelid, harmatos virágom!
Nem lát-e valaki, a mint csókollak, édes szép szüz virágom, kedvesem!


NEGYEDIK FELESÉG.

Azt hitték: a felesége meg fogja mérgezni.
Férjes leányai hazajöttek sátoros ünnepekre és egyedül maradván vele:
körülvették, siratták. Fiai, különösen a két legnagyobb, – mindkettő
nagyapa már, – meg is mondták nyiltan:
– Vigyázz apám, ez az asszony megétet egyszer!
Az öreg Jób ravaszul is, megvetőleg is, intett a nagy kezével:
– Sohse féltsetek, hamarább eltemetem én őt, mint ő engem!
Egészen őszintén beszélt a fiaival. Nem titkolt el előttük semmit, csak
azt, hogy mennyi pénze van. Ezt még két Wertheim-szekrényének sem árulta
el, nagy és hosszú kabátjának bélése alatt tartván takarékpénztári
könyveit, részvényeit, készpénzét. Magában bizott, de a vasszekrényben
nem, azt feltörhették, a mint fel is törték egyszer. Régi leveleket,
kihúzott sorsjegyeket és egy üveg kognacot találtak benne. Az öreg Jób
jóizüen nevetett, fiai szintén nevettek, de aztán gyanakodólag néztek
édes anyjuk utódja, a negyedik feleség felé.
Mikor egyedül maradtak, az öreg összeszidta őket!
– Bolondok vagytok, szamarak vagytok. Rosszul itélitek meg az asszonyt.
Igaz, hogyha hagynám, kilopná a két szememet, de tudja, hogy nem hagyom,
hát békén hagy. Legfeljebb a konyhapénz felét teszi zsebre és alig főz,
éhezünk mind a ketten, de nekem ez jó, mert vérmes vagyok. Neki nem jó,
sáppad is, fogy is, majd megúnja!
És a mig ezeket elmondta, úgy nevetett, hogy hatalmas vállai
belerándultak, arcza elvörösödött rövidre nyirt haja és szakálla alatt
is. Apró kék szemeiben, hatalmas szája körül egy kis gonoszság és sok
jóindulat látszott. Nem haragudott ő erre az asszonyra, ellenkezőleg:
szerette igazán és szenvedélyesen, amennyire egy hetven esztendős ember
tud, és ez ugyancsak tudott még.
Az asszonynak nem szabadott mellőle mozdulnia egy tapodtat sem. Amikor
otthon volt, ott kellett lennie közelében. Délelőtt nem igen szólt
hozzá, dobogott iróasztala mellett, perelt régi adósaival – uj
hitelügyleteket nem igen kötött már – de délután leült melléje az új
divánra és tréfált vele.
– Szeretlek – mondá – nagyon, de a pénzt még jobban.
A negyedik feleség – egy harminczhét éves szőke asszony – megölelte és
kaczérkodva szólt:
– Maga vén gonosz, ha szeretne, megengedné, hogy a leányom ide jöjjön
lakni, hozzám!
Az öreg egy kissé elkomorodott:
– Nem kivánok a lányodnak rosszat, ha már él, hát éljen, de hidd meg
nekem, én volnék a legboldogabb, ha elpusztult volna két éves korában!
Az asszony sirt, fogait csikorgatta, de nem tudott tenni mit sem. Az
öreg Jób hajthatatlan maradt és tizenhét éves leányának fönn kellett
élnie Budapesten, varrni másoknak, lakni egyedül. Ha beteg, ha
szerelmes, – az Isten verje meg azt a szerelmet! – egyedül.
Az asszony dühében nem tudott aludni. Harapta a párnát, leánya sorsa
miatt szerette volna fölégetni, megölni az egész világot, legfőképpen
pedig azt a vén, kegyetlen embert, a ki szelid mosolylyal arczán,
nyugodtan aludt, mint egy egészséges gyermek. Eh, végre is aggastyán
már, csak a rövid, erős kezeivel meg kellene markolnia a torkát…
Szemei – mint a macskáéi – villogtak az éjben. De fényük hirtelen
lehunyt, az asszony fázva gubbaszkodott össze takarója alatt. Öntudata,
iszonyú józansága visszatért.
Épp ehhez az emberhez nem szabad nyulnia. Épp a leányáért. Szent és
sérthetetlennek kellett lennie ő előtte, ez iszonyú öreg test épségének.
A móring-levélben – a melyért tulajdonképpen hozzáment – egész világosan
ki volt irva: «ha pedig valami véletlen baleset következtében, hirtelen
történnék halálom, feleségem a neki kikötött húszezer forintból nem kap
egy krajczárt sem.»
Ha egyedül maradt a negyedik feleség, verte a fehér homlokát, – arcza
fehér volt még és szép – összeharapta az ajkait. Hogy állhatott rá erre
az irásra! Hisz igy még neki kellett ügyelni a vén Jóbra! De a mikor az
– hiába iratott neki szerelmes leveleket – ragaszkodott ehhez a
passzushoz. Ő pedig sietett bárhogyan is és mindenáron biztositani
leánya jövendőjét. És hiába idegenkedett ettől az ősz férfitől, hozzá
ment mégis, hizelgett neki és tűrte szeszélyeit. Szenvedett, revoltált
örökösen, tettetett volt minden mosolya, kaczérkodásai alatt utálat és
dűh forrott, de az öreg ezt szerette és ő még mindig reménykedett, hogy
annak temérdek pénzéből valamit ki tud csikarni lánya számára. Néha ez
sikerült is, de csak igen kis összeg erejéig, de néha abszolute nem ment
és ilyenkor ez a két hatalmas alak, ez a két inkarnált akarat,
összecsapott.
Szólt az asszony:
– Éltem veled évekig, szolgáltalak, mint egy szakácsné, azt is
megfizetik. Add nekem ide a felét, annak a pénznek a felét, a mit
igértél és elmegyek.
– Megkapod az egészet, ha meghalok!
– Élj boldogul, házasodjál meg még egyszer, de én elmegyek, add ide a
negyedrészét.
– Nem adok egy krajczárt se! Menj el, ha akarsz.
– Megelégeltél. Nyerni akarsz rajtam, ki akarsz nevetni, hogy ingyért
voltam veled?! Nem fogod elérni, itt fogok maradni és várok.
Jób behúnyta szemeit. Mindig megzavarta egy kissé, ha a halált szóba
hozták. De csak egy pillanatra. A halála után való időkről úgy
intézkedett, mint életének egy jövendő korszakáról.
– Várj – mondá – el fogod érni, aztán boldog lehetsz a lányoddal.
– Összetörök addig, a leányomat a nyomorult férfiak elrontják,
megöregszik… Légy irgalmas!
– Semmi közöm a lányodhoz. Nekem családom van, azokról kell gondoskodnom
elébb.
Ellágyult – mint mindig – ha családjáról volt szó. Kezeit zsebeibe
tette, büszkén lóbálódzott egész nagy, nehéz testével. Nagyon okos, de
egy kissé brutális arczán a jóságnak szinte fényes kifejezése ömlött el.
Ez a patriarcha, a kit a világ rossz embernek tartott, csodálatosan jó
volt a családjához, olyan, mint egy hatalmas tölgy, mely a felszivott
életerőt önkéntelenül szerteömleszti ágaiba. Még sem, ebben a
szeretetben sok volt az öntudatosság, ő maga egész életén át dolgozott,
mint egy igavonó ökör; fázott, fösvénykedett, éhezett; a szerelem
örömein kivül megvont magától minden földi élvezetet, de roppant
kiterjedt családját boldoggá, gazdaggá tette. Még az unokáinak is ő
keresett férjet, feleséget. Pénzt adott velük, pénzt adott a család
minden tagjának. Egy krajczárért bebujt az ágy alá, krajczároskodott a
világban, nem bánta, ha rosznak, piszkosnak tartották. De családját
bőségben, biztosságban akarta látni és úgy is látta. Ha valamelyik
fiának, leányának, akár vejének rossz volt a sorsa, hát kikorrigálta a
sorsot, adott pénzt ujra, nyögés nélkül, egy sziszszenés nélkül, pedig a
pénzt imádta, csókolta, istenítette, nevetett rá, mint a hogy a
szinészek ábrázolják a fösvényt. Familiáját a szivére ölelte és mit
tehetett arról, hogy az oly nagy volt, hogy más senki nem fért oda?!
Legfeljebb még a szegények férköztek hozzá közel, azoknak adott, nem
mint egy jómódú fösvény, hanem mint egy jószivü gazdag.
Miért? Hogy családjának visszaadja az az Isten, kinek létezését úgy
tudta, mint a hogy tudta apját. Talán még ő szerette volna visszakapni a
szent irásokban emlegetett kamatokkal? Avagy mert tényleg szánta és
szerette őket?
Nem fösvénykedett ő a negyedik feleség leányával szemben sem. Adott
annak is annyit, a mennyit egy más szegénynek. De látni nem akarta és
nem akart róla tudni sem. Gyűlölte, mert mindig irkált haza az édes
anyjának, hogy milyen boldogtalan. És e miatt folyton komor képpel,
könyes szemmel járt körülte az asszony, pedig vignak, mosolygósnak,
kedvesnek szerette látni. Nem vette észre, vagy nem bánta, ha tetteti
is. Fiatalsága, frissesége, kaczagása egészen elbódította, de a
bódulásból akkor józanodott ki, a mikor akart. Még tréfált vele, még
csókolta nyakát és hirtelen átváltozott egy hideg és gonosz emberré, a
ki elfordulva az asszonytól, czinikusan szólt hozzá:
– Az első urad fölakasztotta magát. A halálba kergetted, mert beteg
lett, nem tudott hozományt keresni a lányodnak. Mások még rosszabbat
mondanak rád; én nem bánom, én miattam mondhatnak. A mit tettél, tettél,
én nem félek tőled, én nem adok rád.
Valahányszor harczra keltek egymással, mindig ő volt a győztes,
összetörte az asszonyt. De másnap már simogatta. Nagyon kedves volt
előtte, mindig szerette az asszonyokat, de bevallotta a fiának is, hogy
soha egyetlen-egyet sem igy. A lelke is nevetett, a mikor rágondolt és
el tudta volna hallgatag nézni órákig. Azzal keveset törődött hogy az
asszony nem szereti és hogy annak mellette élni kín. Olvasott annak
szemein keresztül:
– Szeretnéd elküldeni a lányodnak ezeket a szobákat, szeretnéd odaadni a
szájadból az ételt. Bánt, hogy neked itt jó ágyad van, azt hiszed annak
nincs…?!
Igy vesztek össze és igy békültek ki évek hosszú során át. Minden héten,
néha mindennap viadal volt köztük. És az öreg Jób erejében és
energiájában nem lett öregebb, csak az asszony kezdett őszülni; az
fáradt, egészen elfáradt.
A lánya irt neki egy napon:
«Ha adhatsz négyezer forintot, elvesz egy bizonyos fiatal ember, egy
ügyvéd!»
Letérdepelt az öreg elé. Az fölkelt, otthagyta, bement a másik szobába
és magára zárta az ajtót, hogy ne hallja sirását se. Az asszony egy
darabig kiáltott rá, aztán elhallgatott. Elment; kevés vártatva
hazajött, meggyujtotta a lámpát, lefeküdt.
Reggel tréfásan szólította a férje. Nem felelt. Amint odafordult, látta,
hogy meg van halva és a bevett méregtől arcza, meztelen karja egészen
fekete.
*
Jöttek szegény asszonyok, hogy az éjjel imádkozzanak a halott mellett.
Jób átküldte őket a másik szobába; virrasztott, imádkozott maga is.
Hajnalban megjöttek a fiai, sirva fogadta őket:
– Látjátok, a nyomorult lánya mit tett vele! – fuldoklott a fájdalomtól,
de azért megkérdezte:
– Früstököltetek már, akartok egy kis szilvóriumot?
A Wertheim-kasszából kihozta a szilvóriumot és töltött a három fiának.
Aztán a legöregebbhez fordulva, kibicsakló hangon szólott:
– Ha tudtam volna, hogy ezt akarja tenni…! Hogy ne tegye, inkább
odaadtam volna neki a pénz felét!


NÁSZÚT.

I.
Felment Bécsbe. Az állomástól egyenesen a belgyógyászat professzorának
lakására hajtatott. Ott tört németséggel a következőket mondta az
orvostanárnak:
– Karcsai Ádám kereskedő vagyok, Kállóból. Nem gyógyulást jöttem keresni
a tanár urhoz, hanem nagy jóakaratát. Gold István, károlyi ember,
tartozik nekem tizezer forinttal. Nem áll éppen rosszul, de beteges,
attól félek, hogy meghal, akkor pedig – tudom – nem látok a pénzemből
egy krajczárt sem. Tavaly ez az ember volt a nagyságos urnál, olyan
fajta zömök, barna szakállas, mint én. Hanem bajos ennyi ember közül
rája, bajára emlékezni. Azonban véletlenül megkerítettem azt a
reczeptet, melyet neki akkoriban irni méltóztatott. Talán ebből ki
tetszik olvasni, veszendőben-e a pénzem, ha nem pörlök? Szegény,
családos ember vagyok, uram…
– Menjen haza, Karcsai Ádám, s pörölje be az adósát. Semmi késedelem!
Annak nem sok ideje van hátra, egy hó alatt bizonynyal, de esetleg
holnap is meghalhat.
– Köszönöm, – szólt a kállói kereskedő. – Egy kicsit elhalványodott, egy
kevéssé összerezzent, aztán kifizette a tanárt, a ki keveselte a két
arany honoráriumot, megtoldotta hát még egygyel s elment.
Egy óra mulván már ismét vasuton ült. A harmadosztályu kupéban
találkozott egy bécsi kereskedőház magyarországi utazójával, a ki nem
Karcsainak, hanem Gold Istvánnak szólította s nem a kállói viszonyokról,
hanem a nagykárolyi bukásokról beszélgetett vele. És kifejezte azt a
hitét, hogy nem nagy időbe telik és az egész piaczon csak ő fog állani.
– Igen, – szólt Gold István – én is azt hiszem.
Magában pedig azt gondolta: tehát ha csalással is, de sikerült
megbizonyosodnom arról, a mit ugy is tudtam, hogy meghalok.

II.
Hazaérkezett, megcsókolta a feleségét, leányát s bezárkózott irodájába.
Előbb megfogalmazta a végrendeletét, aztán hites embereket hivott
magához. Azok hitelesíték a testamentumot, eltették a nem nagy
tiszteletdíjat s megkérdezték a végrendelkezőtől:
– Miért ez a sietség?
– Azt hiszem, még e héten meg fogok halni.
Azon a napon kedd volt, pénteken már kiterítve feküdt Gold István.
Felekezeti különbség nélkül zúgtak a károlyi harangok, minden eklézsia
nagy hagyományokra számított a város leggazdagabb polgára után. Az
özvegy Budapestre sürgönyözött a temetés-rendezőért, a munkácsi görög
papot hivatta el a gyászos szertartásra.
Csupa fény, csupa ragyogás, bőség volt ez a temetés. Utána tor, másnap a
végrendelet felbontása.
A tulajdonképpi gyász csak ennek felolvasása után kezdődött. Az volt
benne szabályszerűen, de egész röviden megirva: «Egész vagyonom
négyszázhatvannégyezer forint – számmal 464,000 forint – értékben hagyom
leányomnak, Helénának. Magam szereztem, egyedül mindent, amim csak van.
Feleségem: született Katona Erzsébet 300 forint évi díjat kap. – Leányom
gyámja: testvér-bátyám, Gold Péter.»
A végrendeletében csak egy jótékony hagyomány volt. A város
világításának javára, végrendelkező egy külső városi kis házat
hagyományozott. Öt forintért vette azt egy árverésen s egy kissé nyomta
a lelkiismeret, mert megért száz forintot is.

III.
Két hónap mulván, mikor már a lakás teljesen ki volt szellőztetve s az
özvegy fájdalmának könyeit mind kisirta, a gyűlölet kezdett
meggyülemleni szivében: Heléna még mindig a divánon feküdt egész napon
át s szüntelenül az apjáról, annak haláláról gondolkozott.
Vagy egyszer eszébe jutott az is, hogy most ő milyen gazdag, egy fél
milliója van, ha akarja a főispán fiának felesége lehet, pedig az
tavaly, a mikor bálozni kezdett, nem is tánczolt vele. Ez a prófán dolog
csak megvillant agyában, a mi agyára nehezült, a mi szivét
összecsavarta, az a fájdalom volt apja halála felett.
Nem tudott belenyugodni, hogy az nincs többé. Úgy hasonlított rá, szeme
színe, orra formája az övé. Természetök ugyanaz: nyugodt, számító, kevés
szavú, takarékos még mozdulataiban is. A mikor kiterítve feküdt előtte s
látta megmerevedett, de rózsaszínű arczát, arra gondolt, hogy ő is ilyen
lesz, ha meghal.
Egy pár hónap alatt azonban ő is belefáradt a fájdalomba, kimerült az
elmélyedésben. Egy kissé vérszegény is volt, fürdőre kellett mennie. Ott
az új ismerősök, az élénk élet, a jó levegő visszaszerezték életkedvét
is. Örült a kirándulásoknak, bár sajnálta egy kissé azt a pénzt, a mibe
ilyesmi kerül. Végre is fukarsága győzött, nyárderekán odahagyta a
fürdőt.
– Jobban vagyok, ne költsük a pénzt! – mondá anyjának. Most először nem
tette hozzá e stereotyp kifejezéshez a megszokott mondást: szegény apa
nehéz keresményét. – Özvegy Gold Istvánné pedig most tört ki először:
– Olyan vagy, mint apád.
– Miért?
– Azt hiszed, hogy örökké élsz, sajnálod a pénzt.
– Nos igen. Azt sajnálni is kell.
Az özvegy elmenetelük előtt vásárolni akart még egyet-mást, de nem volt
pénzük. A gyám csak annyit utalványozott, a mennyit a leány kért, az
pedig pontosan kiszámította, hogy haszontalanságokra ne jusson.

IV.
Visszavonultan, csendesen éltek a kis városban. Csak a gyászév
elmultával tett kisérletet az özvegy a fullasztó csendnek megtörésére.
Vendégeket hivott, vacsorákat rendezett, az év első hónapjában
elköltötte egész évi diját. Ezután aztán, ha valamire szüksége volt, ha
ruhát akart csináltatni, vagy egy új vállfűzőt akart venni, leányához
kellett fordulni.
Helén szó nélkül kért új összegeket gyámjától. Ez pedig rendesen
kiutalványozott – egy darabig.
Egyszer aztán valami nagyobb összegről volt szó. Ezer forintra volt
szüksége az asszonynak. Az egész dolog nagyon homályos volt, de e
homályon keresztül csillant egy főhadnagy ezüst portopéja.
A gyám Heléna kérésére sem akarta kifizetni az összeget, sőt a mikor
özvegy Gold Istvánné hangos szóval követelte azt: szembeszállt vele,
elmondta mindennek, a mi nem jó, szemére hányta szegény és alacsony
születését, czifrálkodási vágyát, sőt olyanokat is érintett, a melyekre
fullasztó görcs fogta el az asszonyt.
Heléna néma volt az egész jelenet alatt. Akkor se rezzent össze, mikor a
gyám a katonatisztet teljesen kiemelte a homályból. Megtudta, a mit
régen sejtett már, hogy az utolsó években édes anyja megcsalta édes
apját.
– Hát ezért nem hagyott neki semmit, ezért lett minden az enyém! –
gondolta magában, és egyszerre valami sajátságos érzés fogta el:
káröröm, meg gyűlölet anyjával szemben. De annak kinos vergődésén
megenyhült a szive, egészen ellágyult, sirva fakadt s lehajolt hozzá.
Gold Péter, a gyám s a halott férfi bátyja, elfojtott dühvel nézte, mint
ölelkeznek, mint folynak össze könyeik!
Ettől a naptól fogva a leány iránt is csak olyan szigoru, sőt kiméletlen
volt. Elküldte a nevelőnőjét, leszállította a gombostűpénzt, a
zongoraórákról tudni sem akart többé.
Az anya fiskálist fogadott, folyton kérvényekkel kinozta a
gyámhatóságot, ez pedig mindig a gyámnak adott igazat s szó sem volt
arról, a mit az özvegy folyton kérelmezett, hogy állásából elmozdítsa.
Immár Heléna is szenvedett e sajátságos viszonyok terhe alatt. Egy
félmilliója van s nem segíthetett anyján száz forinttal sem! És nem
lehetett változtatni a dolgokon.
Az özvegy ugyan megpróbálta másképp. Bányáról elhozatta a javasasszonyt
s egy darab kötelet ásatott el a gyám küszöbe alá. Az még sem akart
meghalni; neki pedig élni kellett, élni akart, dúsan, hangosan, pazarul,
kéjben csipkékben és finom sauceokban úszva.
Ekkor még csak harminczkilencz éves volt. Szivós, mint a legtöbb román
asszony. A szeme, mint a kőszén, oly fekete s fényes még. Csak a kezein,
a kiduzzadt ereken, foltokon látszott, hogy tiz év mulván öreg asszony
lesz.

V.
Fel kellett menniök a fővárosba; ez lett a vége a veszekedéseknek. Fel a
miniszterhez; ha az sem segít, fel a királyhoz.
Anya és leánya egy másodrangu szállóban helyezkedtek el. Két szobájuk
volt, egy nagy és népes útra szolgáló ablakokkal.
– Ha az ember itt csak az ablaknál ül is: többet lát, többet élvez,
mintha otthon akármit csinál, akármennyit jár-kél! – mondá az asszony.
Heléna is szerette az ablakokat. Néha egész délelőtt is kinézett rajtuk,
mint a hogy vidéken szokás.
Nagyon sokat voltak otthon. Ismerősük alig volt itt, szinházba nem igen
jártak, a leány félt a tűztől, aztán az idegen emberek sorsa fent a
szinpadon nem is érdekelte valami nagyon. Jobban szeretett otthon
csendesen horgolni, a járókelőket nézve eközben. Az anya pedig ezalatt
minisztertől miniszterhez járt, a kit csak megkaparíthatott, annak
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Apró regények (2. kötet) - 2
  • Parts
  • Apró regények (2. kötet) - 1
    Total number of words is 4022
    Total number of unique words is 1906
    35.8 of words are in the 2000 most common words
    48.9 of words are in the 5000 most common words
    56.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Apró regények (2. kötet) - 2
    Total number of words is 4069
    Total number of unique words is 1928
    37.2 of words are in the 2000 most common words
    51.1 of words are in the 5000 most common words
    58.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Apró regények (2. kötet) - 3
    Total number of words is 4101
    Total number of unique words is 1850
    36.5 of words are in the 2000 most common words
    50.1 of words are in the 5000 most common words
    57.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Apró regények (2. kötet) - 4
    Total number of words is 4049
    Total number of unique words is 1893
    36.6 of words are in the 2000 most common words
    50.4 of words are in the 5000 most common words
    57.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Apró regények (2. kötet) - 5
    Total number of words is 3242
    Total number of unique words is 1492
    38.8 of words are in the 2000 most common words
    51.1 of words are in the 5000 most common words
    57.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.