Apró regények (1. kötet) - 5

– Örülök, hogy egy véleményen vannak velem! – mondá és élt tovább a
véleményének. Gyüjtött tovább, részvényeket, házakat, földeket, régi
ékszereket, kaczér fülönfüggőket, tajtékpipákat.
Olyan volt a háza, mint egy muzeum. Mint egy poros, vidéki muzeum, ahol
nagy ritkán takarítanak. Nála nem takarítottak, vagy husz esztendeje.
Nem engedte, ő tudta, hol van minden és a nyakravalójába való tűt is
föllelte azonnal az óriási lomból. Inasa egészen beletörődött már ebbe a
rendbe, kis gyerek kora óta itt élt és valamelyest már ő is ösmerte e
khaoszt. Sőt az értéktelenebb tárgyakhoz, hozzá is szabad volt nyúlnia,
de ágyát mindig az öreg úr vetette meg magának. A mikor hetven éves
lett, még akkor is, a mikor már a palota homlokzatán a nagy kőméhnek is
kezdett befelé mohosodni az egész törzse…
Csak egyszer a nagy tavaszi közgyülés után. Egész nap beszélt,
számoltatott, számolt. Nagyon megéhült s a tiszteletére adott vacsorán
ugyan jól-lakott. Szokása ellenére borral is élt és az a lábába ment,
úgy érezte. Alig tudott hazavergődni, otthon alig tudta kinyögni:
– Benedek, az ágyam!
Az inas félve nyúlt az ágyhoz. Megvetette mégis, és belefektette az
urát, a ki egyre nyögött, sóhajtott, csak éjfél felé hallgatott el. Az
inas ott virrasztott mellette.
Sajnálta egy kissé ezt a vén «méhet», ezt az ősz «kutyát», a hogy néha,
dühében elnevezte. Olyan gazdag és ilyen tehetetlen. Nincs egy asszony
rokona, a ki megkenné vagy egyszer, a ki küldene neki egy tál levest.
Aztán meg talál még itten halni és szolgálat nélkül marad. Ugyan el
lehet innen valamit emelni, de lopott jószágon nincsen áldás, annak az
ára elmegy… Aztán mit is lehessen…
Végre is nem rossz ember. Itt van nála nyolcz esztendős kora óta. Nem
volt iránta szives soha, de nem hagyta éhezni, fázni. A szolga
olyasfélét érzett mint a hála… És a mikor így fölmelegedett, eszébe
jutott egy özvegy mesterné, a kinél gyermekkorában lakott. Az mondta
neki egyszer: «Tudod-e, ki az apád?»
Ha csakugyan ez az ember volna az apja!? Ez az iszonyú gazdag, ez a
sírja felé görnyedő ember.
Megakarta kérdezni, elhatározta, hogy megkérdezi. Várta, leste, hogy
fölkeljen, – fel akarta költeni.
Nem volt rá szükség, fölrezzent az magától. Fölébredt, haldokolni. Egy
darabig hörgött, aztán megint csendes lett, majd ismét össze-vissza
beszélt mindent, a nagy kőméhről, fent a palotán. Hogy «olyan légy te
is».
A szolga megrázta: «Uram… uram!» Fogvaczogva kérdezte: hozzon-e papot,
orvost? Nem mert elmozdulni az ágy mellől, várta, hogy egy világos
pillanata legyen a haldoklónak, hogy megkérdezhesse tőle…
Hiába várta. Az nem ocsudott föl többé bár egy-egy perczre egészen
csendes volt, rá is nézett, hosszan, különösen, talán mondani is akart
valamit. De nem tudott többé, csak egy szót, hiába kérdezték,
késztették. Az utolsó negyedórákat élte, a legutolsót. Befordult a fal
felé és mormolt valamit.
– Tessék… nem értem?! könyörgött a szolga.
Ismételte hangosabban:
– Egy váltó… az asztalomon… ovatolni… holnap! mondá és meghalt.
*
Nem volt rossz ember, csak nagyon különös. Még végrendeletet sem
hagyott. Sokan voltak a temetésen, és mindannyian kérdezték, maguktól,
egymástól: «minek, kinek gyüjtött?!»
Kinek, kinek, kinek! hangzott a kérdés a temetési khórusba.
«Kinek», kérdezte magában a szolga, vivén elől a gyászflóros keresztet.


JÉGVIRÁGOK.

Természetesen, zenéről beszélgettek.
Nem volt többé divat itten a divatos nagyságokat emlegetni, ellenkezőleg
azoknak a neveit hangoztatták mindinkább, a kikről alig egy pár sor áll
a zenei lexikonban.
És mielőtt az öt órai teát felszolgálták volna, a háziasszony és fivére
a nagy fekete zongorához ült és Haennel István egy négy kezesébe
kezdett.
Egy pillanatra csend lőn a szalonban. Az asszonyok mindjárt az első
ütemeknél halkan, sugva, édesen, elragadtatással ejték ki a zeneszerző
nevét: «Haendel!» Voltak, a kik előre dudolták a darab dallamát, de
kezdetben mindannyian figyeltek igazi vagy affektált elragadtatással.
– Az ajtókat be kellene zárni! – szólt egy fiatal hölgy, a ki
konczert-ruhában volt.
Nem volt szükség erre a rendszabályra, fél ötre volt s nem jött többé
senki, a jour rendes vendégei mindannyian itt voltak már. Nyolcz, tiz
fiatal asszony s két leány, majdnem mindmegannyi hasonló tipus, ruhájuk
elegáncziája, frizurájok egyenlősége által is hasonlók egymáshoz.
Majdnem mindannyian fényes fekete hajuak, a legtöbb asszony molett egy
kissé, arczukon a jólétnek azzal a habos gyenge pirosságával, mely olyan
érzékenyen hat a férfiakra. Az egyik leány is egészen olyan már, mint az
asszonyok, csak szemének kifejezése nem oly határozott még, csak válla
szűkebb nyaka nem oly telt. És mintha álla is más volna, hiányzik
szinéből, formájából valami. Micsoda? alig lehetne megmondani. Talán egy
határozottabb kontur, a mit az önállóság érzése, a férj csókja, vagy
talán a nyugodtabb, a lányábrándok nélkül való álom ad meg.
Ez a szokatlan hasonlóság azonban egyszerre megváltozott. Öt óra volt,
az ouverture vége felé járt, a szalonban sötétedett lassanként, az
utczán már gyujtogatták a légszeszt, itt is fel kellett gyujtani a
luszterokat.
A gyertyák világítása, az árnyék, mintha egészen megváltoztatta volna az
alakokat. Legelőbb is két csoport vált el egymástól, az egyik, melyben
egyszerre temperamentum nyilatkozott meg. Valami tűz, élénkség, az élni
vágyás némi nyugtalansága, mely egy mosoly, vagy a mozdulatok
szabadságában jutott érvényre. És dicsérték a zenét, a háziasszony és
fivére játékát; az egyik közbekiáltott olaszul – bár nem volt Italia
szülötte – hogy «gyönyörü!» A másik meg megfeledkezett, hogy ha egyetlen
egy is, de férfi van jelen s úgy helyezkedett el a lábaival, mintha
magukban volnának.
Három asszony nyugodtan, majdnem álmosan ült a modern módra kényelmetlen
karosszékeken. Álmosság, unalom, közöny, vagy valami elburkolt kéjérzet
volt a barna szemeikben, melyeket sötétté tett sürü pillájok. Alig
mocczantak meg helyeiken s nagyon keveset beszéltek.
Az egyik szólt:
– A mi papánk megtanittat bennünket angolul, francziául, olaszul – hogy
férjhez menünk. Ez az egész.
Kettő mosolygott erre, a harmadik szólott:
– Fődolog, hogy ma itt eper lesz.
– Februárban? Honnan?
– Triesztből.
Megint elhallgattak. A zongora most zúgott a legjobban, a férfi szinte
kipirult mellette.
– Most szép! – mondá az egyik.
– Ha nekem volna kis gyerekem, majd megmutatnám nektek, hogyan kell
öltöztetni! – szólt minden apropos nélkül valamelyikök, (Talán a lány,
vagy az asszony testvér volt. Hátul, majdnem a függöny mögött állt, nem
lehetett tisztán kivenni.)
Aztán felhangzott a tömött fehér tenyerek tapsa. Mindannyian felkeltek,
megváltoztatták a helyeiket. Nyilt az ajtó is, megjelent az inas, hogy
mielőtt felszolgálná a teát, betegye a spaletákat.
– Nem kell! – szólt a háziasszony. És mindannyian az ablakhoz mentek.
Öt nagy üveges ablak, első emeleten az utczára, nagyon szépen nézhetett
ki igy kivilágítva kivülről is. Egy kevés dolgu ur meg is állt az utcza
ellenkező oldalán s megbámulta. Különben is rendes élet folyt az utczán,
melynek kocsijárója is aszfalttal volt burkolva. Az ablakból be lehetett
látni a nagy üzletekbe, a hol csendes, szinte ünnepélyes volt a
forgalom, akár egy gyógyszertárban. Sehol kirakat, a czimek régiek, a
kapuk előtt ládák, terhes kocsik, egy-egy vidéki szekér. Itt-ott
bérkocsi állt meg s kiszállt belőle a bank monogrammos, bőrtáskás embere
s a prémes kabátu, fekete barkós hivatalnok. Vidéki kis kereskedők,
rossz szabásu ruhákban, jól táplált ágensokkal meg-megálltak egy-egy
bolt előtt.
– A tea, tessék leülni! – szólt a háziasszony.
Csakugyan volt eper, de alig jutott egynek-egynek két-három szem. A
férfi nem kapott, a min nevettek.
– Akkor elmegyek, úgy sem tudom, hogy türnek meg maguk között! – mondá s
meghajtotta magát.
– Én pedig mégis adok önnek egyet, ha idejön az én macskaasztalomhoz! –
szólt az egyik kisasszony, a ki – mert fázott – a nagy cserépkályha
mellett ült, külön kis teaasztalnál.
A fiatal ember kivette az eléje nyujtott tenyérből az egy szem epret és
halkan mondá:
– Mégis szeret maga egy kicsit.
– Igen, különösen ha magamban vagyok.
– Ha nem lát.
– Igen, de néha akkor is, ha látom, például most. Sőt szeretném, ha ide
ülne szemben vélem.
Szemben ültek egymással. A tea gőze finom fátyolt vont a leány arcza
előtt; a nagy asztalnál neki indult társalgás zaja magánynyal vette
körül őket. Beszélgettek anélkül, hogy egymáson kivül hallhatta volna
őket valaki. Aztán nem is igen figyeltek rájuk, ha kinek mégis eszébe
jutott: asszonyos pietással nézett a – szerelmesekre.
– Lássa, most azt mondják reánk a nagy asztalnál: ni a szerelmesek! –
szólott szeliden a férfi és mosolygott. A lány meg elkomolyodott:
– Nem is volna rosz, talán van is benne valami.
– Bizony nagyon kevés, ha a maga szivét látnák.
– Igaz. Pedig szeretném, ha több volna, néha akarom. De nevetséges
ilyesmit akarni. Nem lehet. Csak ne volnék annyira józan…
– Mint egy öreg –
– Mint egy huszonkét éves lány az én fajtámból.
– A ki beleunt a báli ruhába.
– A ki sose szerette, sosem élvezte igazán a tánczot, mert olyan erős
volt az öntudatossága, hogy mindig tudta: most két-két kis lépéssel
oldalt vagy előre kell lépni. Kell, mert ez a táncz.
Elhallgattak, megitták a teájukat, a leány egy kis sandvicht kért az
inastól. Szép, széles fehér fogai voltak, vékony, világos piros ajkai,
de ugy evett, hogy majdnem mindenki azt hitte, hogy affektál ilyenkor
egy kissé.
– Enni, az nem rosz! – mondá s nyelvének piros hegyével egy
dominó-alakra szelt kenyérdarabról lekapta az egyetlen kaviár-pettyet.
Aztán folytatá: – Ha felesége lennék, azt hiszem, nem lenne oka
panaszkodni a konyhára.
– És ha rossz is volna, önnel ülnék egy asztalnál.
– Szóbeszéd. De mégis nekem is gyakran úgy tetszik, hogy jobb volna az
ön feleségévé lenni, mint bárki másé! Hanem a mint eszembe jut ez a
gondolat, azonnal követi egy másik.
– Tudom. Az, hogy eszébe jut: ezermillió férfi van, a között legalább 10
millió van ilyen, mint én, talán sok különb is, csakhogy maga nem ismeri
most, de megismerheti, egyet, kettőt okvetlen meg kell ismernie majd. És
akkor?!
– És akkor haragudni fogok magára, mert én – csaltam meg magam. De már
későn lesz becsületes bosszut állni rajta. Azt a közönséges bosszut
elkövetni – fuj, az ellen tiltakozik az izlésem.
A szerelmi vallomástól eljutottak az izlésig. És ha csak az izlés
határozna a szerelemben, úgy könnyen szerethették volna egymást. A lány
középtermetü, majdnem telt idomú, bájosan érő, szürke szemü, fehér
arczu, szőke. A férfi nagy, erős, szögletes, széles vállán kicsiny,
barna fej. Egy kissé nőtt, de széles szakálla, egyenes irányban álló
kedves sárgás szemei voltak. Tetszhettek és tetszettek is egymásnak.
– Maga sohase volt még ilyen szép! – mondá a férfi.
– Nekem pedig jól esik ez a hizelgés. Szokatlanul jól érzem magam, de
ebben a pillanatban már arra gondoltam, mért esik jól a maga hizelgése –
és nem érzem többé szavainak melegségét. Most pedig a mint magával
beszélek, arra gondolok titkon: ime, ha nem tudnám, hogy sosem engednék
meg szüleim a maga feleségévé lennem: ennélkül a tudat nélkül tán nem is
beszélnék ily bizalmasan magával. Talán a lehetetlenség, a veszély, a
pletyka az, a mi magához köt engem, de magát hozzám mi?
– Talán szintén ez. Nem, van még több is, például az is, hogy tudom: a
mely perczben maga az enyém, nem kell többé ezernyolczszáz forintos
mérnöknek lennem vasúti irodában… Nagy vállalatok… Oh, mi mindent nem
jelent maga nekem! Sokszor magát a szerelmet is. Néha azt hiszem, hogy
örökre azzal a vágyakozással fogok érte égni, mint egyszer, a mikor
hónapokig nem láttam úri lányt, kint a vidéken, a mikor nivelliroztunk.
És volt már olyan pillanatom is, a mikor meg voltam győződve, hogy mi
leszünk az egyetlen pár a világon, a kik sohasem fogunk egymásból
kijózanodni. Mindenki, a ki csak mámorát érezte a szerelemnek,
kijózanodik egyszer, csak mi nem, mi sohasem!
A lány gyengén nevetett.
– Az én gondolataim. Plágiumok. Milyen édes ugy-e ez a pillanatnyi
ostobaság s milyen rossz, a mikor hátba üti az embert józansága, a
fertelmes analysis, az előttünk kitárt élet józanságai, a könyvek
tanulságai, a törvények, melyeket nagyon okos, de nagyon rossz emberek
vontak le nekünk. Ugy hívják őket: korszakalkotó filozófusok.
– Gazok! – mondá valaki véletlenül nagy szenvedélyességgel a nagy
asztalnál.
– Alkalomszerű kijelentés! – szólott a férfi.
– Pointe, már most mehetek – mondá a leány s felállt.
– Hová?
– A jégre. Anyám, meg a hugom, Hanna, ott várnak.
– Ki kiséri el?
– Valamelyik asszony. A Helénnél van korcsolya, jönnie kell.
– Hat óra van, sötét, talán nem is illik.
– Az igaz, hogy ön velem akar jönni. Ez sem illik, hanem jó, talán épen
azért mert nem illik. Jőjjön. Az anyámnak füllenteni fogok, hogy mással,
valami akczeptábilis kisérővel jöttem. Jól esik ez a hazugság, árnyéka
annak, a mi nincs közöttünk – a szerelemnek.
Elmentek, együtt, egyedül. Nem botránkozott meg ezen itt senki, sőt
mintha kellemes volt volna nekik ez a kis kaland s kedvesek ezek a
szerelmesek, a kik úgy viselték magukat, a hogy a könyvekben szokás.
Csak az egyik lány nézett úgy utánuk, mintha valamijét elvinnék, valami
édest, drágát, a mi az övé…
Kint voltak az utczán, mely a száraz, tiszta, de különösen hideg időben
tele volt siető emberekkel. A főváros estéjének ácsorgó alakjai, azok a
kedves páros alakok, a kik akkor kelnek fel, mikor a nap lemegy: nem
voltak most sehol. Egy kapuban megpillantottak végre egy kicsiny vén
arczú cselédet, a ki egy köztűzérrel beszélt. A katona fázott, topogott,
a lány meg szerelmesen nézte csákójának fekete forgóját.
Kiértek az utcza sarkára s ott már láthattak valamit a főváros estjéből.
A gesztenyesütő előtt egy úr s egy fiatal hölgy állott; a férfi
gesztenyét vett az asszonynak.
– Vegyen nekem is! – mondá a lány.
Gesztenyét vettek. Mohón, mint valami iskolás leány, úgy csúsztatta
zsebébe:
– Milyen forró, milyen illatos! és nekem tán egy esztendeje nem jutott
eszembe – enni ilyesmit! – szólt a lány mosolyogva. De hirtelen rossz
kedvű lett:
– De nem lehet belőle ennem, itt az utczán!
– Jerünk kicsiny, nem elegáns utczákba, ott nem látja senki, a kire ad
valamit.
Kis közökbe tértek, a lány előtt félig ismeretlen vidéken jártak.
– Oh milyen kedves dolog ez, egészen más emberek, új nekem, milyen jó –
úgy érzem, szeretem magát igazán, igazán! – szólt a lány s
belékapaszkodott a férfi karjába. Az pedig megszorította a kezét és a
szemébe akart nézni, de a lány félre fordítá fejét:
– Megszoríthatja, nem haragszom, de ne nézzen úgy rám, zavar, éget, egy
kissé rossz – de mégis jó inkább. Szeret?
– Nagyon. Nem igaz, a mit mondtam, szeretem. Nincs más vágyam, csakhogy
az enyém legyen. Szeretnék érte dolgozni, kétségbeejt az a gondolat,
hogy most mindjárt nem vihetem el magammal messzire, messzire. Mennyit
tudnék még mondani, de félek, hogy azt mondja rá, plágium, ez: Tibbij
Dunbar, az irója Burns, skót volt és meghalt 18…
– Nem tudom mikor, mondja el a verset!
– Maga kell, maga és senki semmi más a világon – ez az egész.
– Szép, édes, ha mondja! Ostobaság, a mit fent összebeszéltünk…
– A mit én mondtam, azok csak hazugságok; félek öntől, rettegek attól,
hogy kinevet, és fázom, ha szeméből fagyos csilláma ragyog rám valami
különös fénynek, mely olyan, mint a jégvirágé…
Ujra kezdődtek a szerelmi vallomások. Az egyik igyekezett hevesebbet,
arczpirítóbbat, édesebbet mondani, mint a másik. És bár érezték, hogy
mindannak, a mit mondanak, fele hazugság, önámitás, csalás; olyan jól
esett versenyt haladniok, ámítani, csalni magukat és egymást. Olyan jól,
hogy szinte hittek is benne már és a heves szavakra a szerelem édes
borzalma futott át rajtuk.
– Eh, – szólt a férfi – el fog velem jönni, most mindjárt. El se
megyünk, egymáséi leszünk. Az önéi úgy sem akarnák soha, és nekem nincs
semmi kedvem könyörögni, ha javamra is válna. Ön kell egyedül.
– Szeretem.
– El fog velem jönni?
– El.
A lány nem reszketett, még jobban belekapaszkodott a férfi karjába s nem
tiltakozott, a mint meglátta, hogy a vasút felé mennek. S kölcsönösen
folytatták a vallomásokat, vegyest igazat, elképzelttel, hazudottal.
Aztán terveket szőttek. Megállapították jövendő boldogságuk rendszerét.
Különösen a lányt fogta el valami sajátságos láz, félt és örült,
reszketett, majd szinte türhetetlen forróság lepte meg. Egy pillanatban,
azt forgatá eszében: ebben a sötét közben a férfi meg is csókolhatná…
Majd félt tőle, s szeretett volna elfutni előle, messze, messze lenni.
Nem lehetett többé. Az indulóház facadeja, mint valami nagy diadalív,
előttük állott, talán elejükbe jött?
Nappali világosság volt itt, és lázas, nagy, hangos forgalom. Kocsi
robogott, lóvasút fütyült, bent az udvarban az indulásra készen álló
gépek mozogtak.
Megálltak:
– Hová megyünk? – kérdé a férfi.
Egy hangos kaczaj volt rá a felelet. A lány nevetett először, aztán a
férfi:
– Oh, hogy bolondítjuk mi egymást és magunkat! szólt halkan,
megszégyenülve és alig vette észre, a mint a lány kivonta karjából
karját.
– Akarjuk, nem tudjuk, hiába, nem nekünk találták fel! szólt a leány
némi vígsággal, majd hirtelen a pályaudvar órájára tekintett: Fél hét!
hamar egy bérkocsit, mit fognak gondolni! mondá aggodalommal.
A férfi beültette egy bérkocsiba. Elváltak, de előbb erősen
megszorították egymás kezét.
– A jégre! szólt a férfi a kocsisnak s az lovai közé csapva elvágtatott.
Ő még ott maradt állva egy pillanatig, aztán hirtelen bérkocsiba ült s a
lány után vágtatott. Miért? maga se tudta.
Kiért a ligetbe, hanem nem ment le a korcsolyázók közé. A pavillon
ablakából nézte a korcsolyázókat, a temérdek hölgy-alak között kereste a
leányt.
Nem találta, pedig a villamos fényben úgy ragyogott az egész pálya, mint
mikor a lehunyó nap a hegyoldalba tűz. Meg sem is érezte hol van, a mint
azt boldog, igazi szerelmesek szokták. A szeme is kifáradt végre a
keresgélésben, egy nagy parázszsá vált előtte az egész jég közönségestől
együtt. Le kellett róla venni szemeit, s már csak az ablak üvegére
nézhetett.
A nagy, fényes, drága üvegre, melyen – talán leheletétől is – lassan
jégvirágok képződtek. Egy darabig ezeket nézte, milyen szépek, aztán még
egyszer kitekintett a pályára, melynek feléje eső részén bájos, de lassú
tempóval, pirosra fázott arczczal, de közönyös tekintettel, egyedül
korcsolyázott a lány.