Apró regények (1. kötet) - 4

leforrázott kávét, melegiti meg a platnin a krajczáros száraz
zsemlyéket.
Négy zsemlye a négy pár kis csizmához. Négyszer annyi is elkelne.
Veszekedés van ezen minden reggel. Csereberélik, csalják egymástól.
Minden reggel kikap ezért egy vagy kettő, néha mind, de leginkább az
utolsóelőtti fiu. Verekednie kell velök az adótisztnek, ha egy kis
rendet akar!
De mikor a gyermekek, ah, oly kedvesek!
– Nem akarok többet! – mondá Tardonnainé, dühösen nézve végig az
adótisztet. Az vállat vont:
– Hát én akarok?!
Megegyeztek abban, hogy nem fognak kinlódni azért, hogy a suszter
megélhessen. Elég négy pár csizma egyszerre. Sőt sok; de ha már megvan,
megvan. Kilencz esztendei házasság után éppen elég. Ha Jánoska meg Izéke
– biztos neve nem volt még – meg nem halnak, több kellene még. Hanem
most már egyetlen párral sem lehet több. Kezet adtak egymásnak.
– Végre nekünk is kell élni! – mondá az asszony.

I.
Tökéletesen igaza volt abban, hogy eddig nem éltek, hogy eddig nem élt
magának. Az első esztendőben mindjárt gyereke született, aztán megint;
egy meghalt, született másik. Már a lakás falai is telitve voltak a
gyereksirás hangjaival. Ki nem jött a szoptatásból, már kezdeni kellett
az etetést. A mellét odaadta a legfiatalabbnak és azalatt ételt rágott
az utolsóelőttinek. Roppant mód étkes volt valamennyi, mint a fiók
vércsék, folyton tátogatták a piros csőreiket. Elszitták,
kifárasztották, csaknem megbolondították. Másfél font húst főzött
ebédre, azt úgy szétosztogatta, hogy ő neki magának csak egy kis
szopogatni való csont maradt.
– Mama! – mondá az adótiszt – én nem tudom, te miből élsz?
– Én magam sem tudom!
Néha sütött magának egy kis iróstésztát, de a gyerekek elkérencsélték
tőle. Idegen helyeken uzsonnakor lakott jól. Mindazonáltal jól nézett
ki, elég erős volt, sőt csinos is, ha nem nevetett. Ilyenkor
meglátszott, hogy két szemfoga kétoldalt hiányzik és a nagy, ép fogai
elől sincsenek valami nagy rendben tartva. Ilyenkor a patikárus küldött
neki fogpépet ajándékba, de a gyerekek rendesen elsikkasztották a
skatulája miatt.
Elhatározta, hogy nem engedi többé. Elhatározta, hogy élni akar. Sőt
elhatározta azt is, hogy gyüjt pénzt és mihelyest az amerikai fogorvos
megérkezik Pestről, betéteti a hiányzó két fogát. Elment sétálni, lapot
olvasott, ha hozzáfért, és egy a házban lakó borbélynéval együtt
előfizetett valami olcsó regénycsarnokra.
Az adótiszt hivatalban volt és a gyerekek, a kik az evésen kivül
leginkább a vasut iránt érdeklődtek, felforgatták az egész szobát és
vasuti szerencsétlenséget játszottak. Tardonnainé beült a másik, a
vizitszobába, a mely állandóan oly hűvös volt, mint a pincze. A falai
nedvesek voltak és a padló között állandóan apró növények csiráztak ki.
A buza, az árpa; valószinüleg az egerek hozták be. Az egerek, a melyek
itt egy nagyobbszabású telepet tartottak fenn. Tele volt velük minden
lyuk, minden bútor. Különösen a garnitura, a sárga kerületű foltokkal
teli zöld ripszdiván, a horgolt kézimunkákkal leteritett karosszékek.
Templomi eredetű igen szegény egerek lehettek, mindig czinczogtak. Sőt
az öregebbek sans géne sétáltak föl s alá az egyetlen szőnyeg téglaszinű
rózsáin. Tardonnainé némi utálattal, de valamelyest ünnepélyesen ült
itt, a karosszékben, maga alá húzva lábait; olvasott. Egyszer-egyszer el
is felejtette, hogy nem leány többé. Mintha csak tegnap adtak volna neki
éjjeli zenét a káptalani tisztek. Künt zajongtak a gyerekek,
valamelyiknek kificzamodott a karja.
Tardonnainé kábultan nézett szét a dohos szagú szobában. Szomorú,
szomorú volt itt minden! Az ablakban muskátlik, elszáradófélben. Egy
befőttes-üvegben leander-ág, a mely már egy féléve kinlódott, hogy
gyökeret ereszszen a szivárványos vizben.
Ágy is volt a vizitszobában; a sárga-paplanos vendég-ágy.
– Ezt ki kellene innen dobni! gondolta magában Tardonnainé.
Aztán a politurozott kerek asztalra nézett. Egy vizitkártya-tartó és egy
könyv volt rajta mindösszesen. A tartóban egy pár elsárgult báli
meghivó, banket-jegy, házassági jelentés. A könyv: Mindszenti Gedeon
költeményéi.
– Egy album kéne ide! gondolta magában az adótisztné. Egy olyan album, a
milyen nekik volt otthon. Piros plüs, a közepén egy megezüstözött réz
szerelmes párral.
Forró vágyakozása támadt egy ilyen album, egy ilyen szép tárgy iránt.
Ugy érezte, hogy ez mindent rendbehozna itten. Ha valakitől kapna
ajándékba! De kitől? A férjétől? Az tőle kunyorál krajczárokat, a
konyhapénzből koldul, hogy szivart vehessen! Meg aztán az nem is érne
semmit. Valami idegennek kellene azt venni. De kinek? Nem volt ilyen
idegenje senki. A házban lakott egy telekkönyv irnok, Búl Emil nevű, ez
laposakat pillantott rá, különösen akkor, ha vállfűzőben, felöltözködve
látta, de erről az igen közönséges emberről – a ki folyton pipaszárakat
tisztított az udvaron – szó sem lehetett.

II.
Elment a boltba, nem minden szégyenkezés nélkül. A boltos csak nemrég
utasitotta vissza két gyermekét, a kik kalapot akartak venni, de pénz
tekintetében atyjuk hitelképességére utaltak. Szégyenkezve jöttek haza,
különösen az egyik, a ki – barátjai és ellenségei állandó gunykaczajára,
– már egy félesztendeje fezt hordott a fején. Ugy hivták: a «török», s
gyakran megverték, mert a régi városban még élénken élt a muzulmánok
emléke.
Tardonnainé kiválasztott egy igen diszes albumot. Olyant, amelynek
eladható voltáról a kereskedő már rég letett. Szivesen adták neki
hitelbe és rátukmáltak még egy divatból kiment keztyüt és egy
aranypettyes kalapfátyolt.
Boldog volt; fölmelegedett. Az album csaknem tökéletes; Faust és Margit
volt a födelén kiöntve nickelből. Gyönyörüen festett a szalon asztalán,
daczára, hogy az ágy benn maradt, nem lehetett hová tenni. Ő jött hát be
feküdni az albumhoz.
Nem hiányzott többé semmi, csak a fényképek az albumból. Valamennyi
fotografiája volt, azt mind elpusztitották a gyerekek; pedig két igen
fess ember, – rokonai, honvédtisztek – is megajándékozta egykor
névjegy-alaku arczmásával. Férje irásai között nagynehezen rátalált a
király, a királyné és a trónörökös arczképeire. Azokat helyezte el az
albumban és estenden jóleső szomorusággal el-el nézte a szerencsétlen
sorsú királyfit.
«Mily szép férfi, mily magas homloka volt!» mondá magában.
Egyelőre lelke nem kivánt semmit; betelt. Az jól esett volna neki, ha
férje meglátja az albumot és számon kéri tőle, hogy honnan szerezte. El
is készitette, hallotta is magában a párbeszédet:
– Honnan vetted?
– Vettem, kaptam.
– Kitől?
– Azt nem mondom meg. Ha én férfi volnék, tudnám, nem kérdeném?
Ő nevet, a férfi elhalványodik.
– Jól van, keresni fogom!
Nem, nem kereste. Pedig meglátta az albumot, a gyerekek figyelmeztették
rá, a kik epekedtek utána és különösen szerették volna bevonni vasúti
természetü játékaikba.
A férj éppen csak megnézte és csupán annyit mondott:
– Hol vetted, neked pénzed van a bőröd alatt is. És nekem agyon kell
kunyorálni magamat, a mig egy pár krajczárt kapok tőled!
Egy kissé haragudott; az asszony viszonozta haragját és nem szóltak
egymáshoz egy egész napon át. Másnap este azonban kibékültek.
Kint vacsoráltak az eperfa alatt: kenyeret májusi vajjal és snidlinggel;
Tardonnai tartlin nyert a délután – bár egy krajczár nélkül ült le
játszani – és hozatott egy liter sört. Megkinálta a feleségét, adott a
gyermekeknek, igen enyhe, családias, sőt idillikus hangulat uralkodott
közöttük. A vacsora minéműsége, avagy a snidling, az eperfa, a holdfény
ellágyitotta valamennyiüket. Az adótisztné férje vállára hajtotta a
fejét és a gyerekek örömére népdalokat dudorászott.
Később – rendbe hozván pipáit – odajött beszélgetni hozzájuk Búl Emil
is.
– Emil! – mondá az adótisztné – ez szép név!
Magát az irnokot se tartotta most csunyának. A hold sütött és az irnok
nadrágját hamarosan átváltoztatta ezüst-trikóvá. Arcza is egészen
kellemetesre vált; sárgás, ritka bajusza az eperfa árnyékában tömött és
fekete.
Férfias alak, kár hogy folyton pipázik. De most ezt is megbocsátotta
neki, oly szelid hatást tett az irnok arcza, így a pipaszár csutorájával
a szájában. Emil nem beszélt; rendesen igen keveset szólt, tisztes, uri,
elit asszonyokkal úgyszólván soha. Az adótiszt mesélte a feleségének, –
annak idejében jót is kaczagtak rajta – hogy az irnoknak, saját
vallomása szerint, soha még nem volt szerelmi kalandja. Harmincznégy
éves lett és ekkoráig csak azokat a szerelmi kalandokat ismerte, amelyek
fölött a türelmes policzia őrködik.
«Mert becsületes ember!» gondolta most magában az adótisztné. Sajnálta;
fájdalmas, sőt epekedő vonást vett észre az arczán.
«Igy szemben, en face, egy derék, megállapodott férfi!» jegyezte meg
magának, amig a «kék nefelejts» dallamára valami helyi szöveget dudolt.
És nem jutott eszébe, hogy mily közönséges az irnok alakja, amikor
hivatalba megy. Pipával az utczán! A czipője mindig csikorog, úgy megy a
padlón. Sokszor mosolygott rajta, amikor utána nézett. A fülei – a
melyekkel rossz időben nem hall egészen tisztán – hátulról nézve oly
nagyok és téglaveres a szinük. A kabátja szétválik és láttatni engedi
kiült furulya-nadrágját.
«Rendkivül rosszul öltözködik, de mindegy, az arcza határozottan
érdekes!» folytatta tovább néma megjegyzéseit az adótisztné. Majd
megszólalt:
– Nem vétette le kegyed magát soha? – kérdé Tardonnainé, amig egy kissé
reszelős kezeivel simogatta férje nyakát.
Arra gondolt, hogy jó volna az irnok arczképét betenni az albumba. De
csak egyszer volt levéve, akkor is együttesen, több iskolatársával.
Azonban készült arra, hogy levétesse magát.
Szakítottak a témával; csendesen élvezték az éjjelt. A gyerekek már
lefeküdtek, részben aludtak is, részben az ágyban való jobb helyekért
verekedtek.
– Oly szép a természet! – mondá Búl Emil.
Az asszony édesdeden sóhajtott:
– Egész éjjel is elülnék itt kint!
Az udvar csakugyan igen kedves és szines volt ezuttal. Az eperfa
lombosodott, két kései almafa virágzott; a kis baraczkfákon már
mutatkozott a gyümölcs. A fákhoz kötött szárító-köteleken fehér
alsó-ruhák és az udvarbeli cselédek piros, kék és halványzöld
kartonruhái lógtak. Azonkivül a melegviz – a város természetes
mosó-bassinje – közel esett ide. Onnan békaszó és az asszonyok
sulyokjának ritmikus hangjai hallatszottak át.
Tardonnainénak nem akaródzott bemenni.
– Oly nehéz a bucsu innen! – szólt, és amig elálmosodott férje vállaira
nehezkedett, erősen megszorította az irnok kezét. Az ajtóban – az
adótiszt már a czipőit vetette le – még egyszer megállt, még egy
pillanatig gyönyörködött a természetben, még egyszer kezet adott Búl
Emilnek és csendesen mondá:
– Vétesse le magát, kérem, én kérem: vétesse le magát!


VÉRNYOMOK.

Reggel nem olvasott újságot. Szóval délutánig nem tudott róla semmit.
Délután egy ismerős familiába, rendes szokása szerint, kurizálni ment és
azok otthon is voltak számára, nem is. A cselédek azt mondták, hogy
nincs itthon senki, de az egyik gyerek elárulta, hogy benn vannak és
búsulnak a vörös szobában.
«Családi szerencsétlenség!» gondolta magában, jerünk valami vidámabb
családba. Ezeket otthon találta, kivéve a kisasszonyt. De a mint
belépett, itt is valami változást vett észre, mindannyian elpirúltak, a
mint belépett. És alig ültek le, az asszony megszólította:
– Mit szándékozik tenni?
A fiatal hivatalnok hebegett, most egészen váratlanul jött ez a kérdés,
melyre természetesen, nem lehetett másféleképpen felelnie, csak ugy, a
mint felelt:
– Kérem… egy kis türelmet… négy hónap mulva megkapom a kinevezésem,
rendes miniszteri számtiszt leszek és akkor lesz szerencsém…
Ránéztek úgy, mintha mondanák: «bolond ez?» Leánykérésről beszél most,
mikor az újságok tele vannak, hogy az apja, egy vidéki telekkönyvvezető,
meggyilkolt egy törvényszéki elnököt.
A háziúr végre sem tudta eltürni szó nélkül, kitört:
– Talán végre is legczélszerübb volna, ha nem mutatná most magát sehol!
Végre is mindent megértett. Egy hirlap megmagyarázott neki mindent. Egy
pillanat alatt világos lett előtte minden és azután; sötét… sötét…

I.
Mit tegyen?
Az első pillanatban arra gondolt, hogy legelső kötelessége: megölni az
apját. De azt védte vele szemben a törvény. Aztán az az elhatározás
fogamzott meg benne, hogy az apját nem ölhetvén meg, magát kell
megölnie.
Csak vérnyomok vezethetik ki ebből az iszonyu labirintusból. Más
kijárója nincs, csak egy halál – egy új halál.
Reggel azonban egész mást határozott. Elhatározta, hogy úgy fog élni,
mint előbb, eljár a rendes kávéházába, sőt felmegy a hivatalába is.
Legelsőbb persze a miniszterhez és igy szól hozzá:
– Kegyelmes uram! Én Dim Ferencz vagyok és nem Dim István. Igaz, Dim
István, a ki gyilkolt, az én apám. De anyám sohasem szerette és én nem
hasonlitok rá egy csöppet sem. Bizonyithatom ezt a kegyelmes urnak az
arczképeinkkel, de bizonyitja egész hivatali müködésem.
Ki tud én rólam valami rosszat, ha csak a legcsekélyeb hibát is.
Hátrálékom nincs. Össze nem tüztem soha senkivel. Szabadságot nem kértem
eddig. Kérem kegyelmes uramat, védjen meg engemet!
«Ne féljen, Dim Ferencz, ne féljen semmitől, gondom lesz önre!» – ezt
fogja felelni a miniszter, bizonyosan ezt.
De a hivatalnok nem ment fel hozzá. Bujkált egy hétig. Kis külvárosi
korcsmákban, egész napon át. Látta, hogy bizonyos emberek figyelmesek
kezdenek lenni rá, hallotta egyszer, amint egy előtte teljesen
ismeretlen ember azt mondta egy társának: ez Dim Ferencz, a Dim István
fia…
Hazament, egész napját az ágyban töltötte.
Álmából egy úr költötte fel, egy német újság munkatársa, a ki egy jó
arczképet kért tőle, az apjának egy jó arczképét…

II.
Mit tegyen?
Valamit mégis csak kell cselekednie. És cselekedett. Elsőbben:
névváltoztatás iránt adott be kérvényt. Aztán új vizitkártyákat
csináltatott erre a névre Tardos Ferencz. Albrecht-úti hónapos
szobájának ajtajáról levette a régit és fölszegezte az újat… Erre
valamelyest megkönnyebbült. Most már némileg nyugodtan vizsgálgatta
helyzetét és a «dolog» reá vonatkozó következéseit.
Logikáját egy pokoli, gyilkoló düh zavarta meg, úgyszólván minden
harmadik perczben. Apja iránt olyan öldöklő gyűlölséget érzett, hogy
egész arcza beleződült.
«Mit csináljak vele, mit!?» fogcsikorgatva ezt kérdé magától. Hangosan,
mert több nap óta nem beszélhetvén senkivel. Erős vágya volt saját
hangját hallania. Kinozta az a némaság, a melybe száműzte magát, hogy
nem jött hozzá senki, hogy a megszokott ebédlő- és vacsorálóhelyén nem
beszélhette ki magát, mint rendesen Elkerülte e helyeket, a minthogy
elkerülte minden ismerősét. Hivatalba nem ment, hanem – egy heti
gondolkodás és időzés után – küldött maga helyett egy levelet, a melyben
betegségét jelentette hivatali főnökének.
Nem hazudott, beteg volt csakugyan.
Óriási, forró, szárasztó láz jött rá, se enni, se aludni nem tudott
többé. Nyolcz-kilencz nap alatt lesoványodott egészen; eddig maga volt a
jól táplált, szolid fiatal ember tipusa. A rendes, a beosztott és elég
kényelmes élet nagyon is meglátszott rajta azelőtt. Most mindezekből nem
maradt meg semmi, csak öltözködésében nem változott; most is pontos,
tiszta, csinos szinte pedáns volt, akár egy bankhivatalnok.
A lányok – a kik mosolyogni szoktak ezekre az emberekre – rá is
mosolyogtak, az ismerős hordárja csak olyan alázattal köszönt, mint
régen, a trafikos kisasszony, mint rendesen, beszédbe akart ereszkedni
vele.
«Nem tudják, ki vagyok, az egész város még sem tudja, ki vagyok!»
A mikor ezt konstatálta, megvigasztalódott egy kissé és ez éjjelen elég
jól aludt.

III.
Másnap nagyon daczos hangulatban kelt fel. Tudta már, mit tegyen. Úgy
fogja magát viselni, mint a kire az egész «dolog» nem tartozik. A ki
elég gyöngédtelen lesz mégis szóba hozni: azt megfenyíti, ha kell:
megöli. És egészen úgy él, mint régen.
Megindult hivatala felé. De kerülő úton, nem akar hamar odaérni. Addig
kimódolja, hogy tesz és vesz tiszttársai előtt, mit kérdez tőlük és mit
felel nekik.
Példáúl elhatározta, hogy beszélni fog egy szinésznőről. Lovakról, egy
jockeyről…
A hidon átjőve, úgy érezte, mintha újra született volna. De a város
pesti partján, a sokadalomban egyszerre megváltozott jó hangulata. Az
jutott eszébe, azzal kellett foglalkoznia, a mit eddig csak
meg-megpendített magában.
Hiába minden, a leány elfordul tőle, az nem megy végig többé vele
karonfogvást az utczán, az nem köti hozzá életét.
A katasztrófa előtt voltaképen egyre dühösködött magában: ama két lány
közül, kinek komolyan udvarol, melyiket vegye el? Az egyik parthie – az
anyagiak tekintetében – jobbnak tetszett, de a másik leány csinosabb
volt és kedvesebb. A legutolsó időben a választás kérdése okozta neki a
legtöbb gondot. Most, minden gondolkodás nélkül választott: a
csinosabbat és a kedvesebbet. Nem tudta maga sem, hogy történt, de az
utolsó nehéz napokban valósággal beleszeretett ebbe a lányba. Előbb
ezzel is csak csendes és nyugodt boldogságot igért magának, most bírni
ezt a lányt: a boldogságok boldogságának tünt fel neki. Reménysége, hogy
feleségévé teheti, ezerszer kisebb lévén, vágya, hogy azzá tegye,
ezerszerte nagyobb lett.
És most egész világosan látta, hogy minden lehet a világon, a jó sors
még mindeneket megváltoztathat, de siketítő, ordító, égető vágyát nem
hallgathatják meg többé.
Sírni szeretett volna elkeseredésében és meg is teszi bizonynyal, ha nem
fél az utczától, közellététől a leánynak. A térről – a hol járt –
odaláthatott annak ablakához, küzködött magával, nem mert arra nézni. És
az ablak vonzotta, egyre vonzotta, arra kellett mennie, el kellett
mennie alatta.
Lehajtott fővel, a földre nézve, ment arra, a honnan egyszerre csak a
neve hangzott felé:
– Dim Ferencz!
Felnézett, a lány volt ott, az szólt és intett neki, azt, hogy várjon,
mindjárt lejön hozzá.

IV.
És lejött, csakugyan ott volt.
A szemei kisirva, veresek, ez talán még többet szenvedett, mint ő. De
nem tudta mondani, már vagy negyven lépést is mentek együtt és nem
szólt. Végre beszélt valamit, de Dim Ferencz nem hallotta, vérének
zugása perczekre megsüketítette. A lány ismételte, a mit mondott:
– Maga Dim Ferencz, nem tehet róla. Hát mit tehetne róla maga?
Megértette: ime, védbeszédet tart mellette a lány. Egészen azokat mondja
el hangosan, a miket ő elmondott magának.
– Mit tartozik ez az egész dolog magára? Ne törődjék azzal, ha az
emberek bolondokat beszélnek és maga ne gondoljon bolondokat. Aztán, ha
elhagyta az egész világ is, én azt szeretném, hogy hagyja el az egész
világ és ne maradjon meg mellette senki, csak egyedül…
Egy hirtelen kitörő, hangtalan sirás elfojtotta az utolsó szót. De bátor
és erős lány volt ez, lebirta könyeit és folytatá:
– Mindenek ellenére, apám, anyám, bátyám s mindazok ellenére, a kiket
szeretek – én maga mellé állok, maga mellett maradok. Szeretem magát
régen és nagyon, de most szerencsétlenségében úgy, hogy majd meghalok
bele. Elmentem volna hozzá, ha nem tudom, hogy a sorsnak elém kellett
vezérelni. És elmegyek hozzá feleségül, habár az esküvőről rabságba,
börtönbe is kellene menni vele!
A tied vagyok.
A sarkon a lány apjának alakja mutatkozott.
– Hagyjon el, szökjön a túloldalra! – szólt Dim Ferencz a lánynak. És az
eltünt mellőle, egy pillanat és ujra egyedül volt.

V.
Ah, egyedül! Milyen boldogság lenni igy egyedül, igy párosával. Ez a
kettős magány olyan erőssé tette, mint a milyen nem volt még a
szerencsétlenség előtt sem. Megjelent hivatalában s megjelent mindenütt,
ahol eddig járt, kivéve a lányos-házakat. Önérzetesebb és büszkébb volt,
mint valaha, az apja «dolgáról» sans gène beszélt és minden zavar nélkül
tárgyalt arról, hogy valószínüleg «felkötik az öreget». Dolgozni duplát
dolgozott, mint eddig, az egész osztályban kétségkivül ő volt a
legelegánsabb fiu, szemet szúrt a miniszternek is, egy katholikus
főúrnak, a ki egy izben szemlét tartván, reámutatott és igy szólt
tanácsosához:
– Ennek a fiúnak az apja gyilkos, maga a fiú egy szelid divatbáb. Ugyan
menjenek a pokolba azokkal az öröklési törvényekkel.
(Dim) Tardos Ferencz tényleg az élő persifleagea volt a haeresis összes
tételeinek. Csupa lágyság, csupa sziv, csupa kötelességtudás volt, ugy,
hogy a leány apja, ki egy hivatalban volt vele, egy szép napon csak
megszólította:
– Tardos úr, mért nem jön ön hozzánk? Felénk se jön.
Másnap ott volt. Két hétig járt minden napon. A harmadik héten
megtartották az eljegyzést. Az esküvőt maga a lány sürgette, hát a
gyűrűváltástól egy hónapnyira tüzték ki.
Ez időtájt hirdették ki Dim István előtt az elsőbiróság halálos
itéletét:
«Óh mért csak az elsőt, mért nem az utolsót, ha csak már vége volna az
egésznek!» gondolta magában a fiú, aki egyszerre ujra kényelmetlenül
érezte magát.

VI.
Rehabilitálva van teljesen. Az emberek talán titokban szemére vetik
eredetét, de nyilvánosan ki merné?
És mégis úgy érezte, hogy ő maga véres nyomoktól van körülvéve, véres
nyomok visznek nászágyához is. Apja akasztófán fog kimulni egy pár hó
alatt, habár nászágyában őt a legszebb, a legjobb, a legédesebb lány
várja is. Megváltoztatni az ő becstelen eredetét, elvenni tőle apját, a
gyilkost, s adni helyébe egy tiszta életű férfiút: nem, erre még a jó
isten sem képes!
Kevés nap választotta el esküvőjétől és ő mind ezzel a gondolattal
foglalkozott: «Bizonyosság, hogy a szerencsétlenséget, a szégyent nem
lehet eltávoztatni tőlem. Bizonyosság, hogy ő – én és én – ő vagyok.
Bizonyosság, hogy vére az enyém és nincs hatalom, mely a vért
kiszivattyúzza ereimből. És mi biztosit arról, hogy a vér melyik
pillanatban forr fel bennem és melyik pillanatban követeli ádáz
jogait?!»
Ha egy pillanatban előtte ismeretlen vér olyan dolgokra kényszeritené,
mint apját!! Iszonyú, a legiszonyúbb, hogy éppen nem lehetetlen.
Sőt valószinü. Behúnyta szemeit és egy pillanatig feltüzelt képzelete
látta, hogy jövendőjében, előtte egy gyilkosság van… A tettes ő,
üldözik, keresik, elfogják, bitóra hurczolják…

VII.
Tardos Ferencz pénzt is kezelt. A mi kézi pénztárában volt, azt
zsebretette és ment, ment szabadulni a vérnyomok elől. Sikkasztott,
megszökött az esküvője előtt négy nappal. Tengeri hajó ringatta már, a
mikor a lőporgyári dülőben egy keskeny udvarban, még sötétben ácsoltak,
de nem ácsok…
És az ezernyi mérföldeken át, át viharos tengeren, hullámok mormogásán
át, hiába húzta fülére takaróját: hallotta ezt a lassú, vigyázatos
kopácsolást. Hiába vette körül az Oczeán éjjele, hiába csukta be
szemeit: látta a vérnyomokat, amelyek követték át az ujvilágba is…


A MÉH.

Kőből készült, nagy méhe diszitette a háromemeletes palota homlokzatát.
Olyan nagy volt, mint egy kisebb fajta kövér ember, a nagy potrohával,
kis fejével, rövid lábaival.
Mikor fölrakták a házra, melynek egyetlen disze volt, az utcza átellenes
oldaláról egész nap nézte egy fölöttébb takaros öreg ur, kicsiny fejü
nagy potrohu, a lábai aprók; mintha a nagy méh odafent a stilizált
hasonmása lett volna. Ugy is örült, örvendezett neki, valahányszor csak
ismerős ment el mellette, megfogta és mutogatta:
– Nézze a méh-t, az ám az állat, ezer forintba került…
– Pajtás, nézzed a méh-ünk, ez nagy, kőből való és drága. De a kicsi… az
istenadtuk! Olyan légy…
Mikor minden be volt vakolva az uj palotán s a méh két oldalán ott
ragyogott a fölirás is _Takarék Pénztár_, a mikor a városban nem
beszéltek többé az új palotáról, hanem egy most nyilt szerfölött
kényelmes kávéház lett a férfiak beszédtárgya: a kövér kis ember még
mindig nem tért napirendre a méh fölött. És akár ki jött is föl az
igazgatósági szobába, nem mutatta többé viz alá sülyeszthető nagy
wertheimját, hanem a méhről tudakozódott, arról beszélt:
– No, látta-e? Mit mond hozzá, mi?
Szerelmes volt ebbe a kezdetleges, vidéki kőfaragó munkába, mely
legkedvesebb állatát rögzitette meg azon a palotán, mely szinleg a
takarékpénztáré volt, de tényleg az övé, a legfőbb részvény
tulajdonosáé, a főpénztárosé, az igazgatóé, a «méh»-é. Mert egy hónap
sem telt el és már is mindenki ugy nevezte a városban, sőt egyszer egy
rakonczátlan gyerek utána is kiabálta: «méh… méh!» Csudálkozva nézett a
kölyök után, aztán hirtelen elmosolyodott, vidám lett egészen. Motyogott
magában, valószinüleg azt: «Ni ez a gyerek… igaza van!»
Csakugyan olyan volt, mint ama munkásállatkák, melyek milliószorta több
vagyont gyüjtenek, mint a mennyire nekik vagy övéiknek szükségük van.
Csak gyüjtenek, egyre csak gyüjtenek, a nélkül, hogy tudnák kiért és
minek. Mohón, buzgón, olyan dühvel, hogy szinte megölik azt, a ki
munkájukban meg akarja akadályozni őket.
A méh is egyszer… A fullánk mérges volt, az ember belehalt. De ez csak
egyszer esett meg, régen, akkor még fiatal volt. Most már ebben
különbözött a sárga kis bogaraitól, azt tartotta, mondotta, cselekedte:
– Pénzzel bánó embernek haragudnia, boszankodnia, boszúra gondolnia nem
szabad. Vidámnak kell lenni mindig, mint a méhnek…
Ő maga ilyen is volt mindig. Az volt mint főpénztáros, a ki kieszközölte
magánál az igazgatónál a kölcsönt. Az volt, a mikor a parasztok hozták a
sok ajándékot, hogy nagy kamatra, teljes biztositék mellett váltóra
pénzt adjon nekik. És mért ne lett volna vidám, a mikor szép asszonyok
jöttek föl az igazgatósági szobába, hogy a férjeik helyett kegyes
elnézést kérjenek tőle?! A mikor földhöz ragadt szegények, zsellérek,
kofák hozták neki a lakására a sok pulykát, kacsát, hogy várjon… csak
egy kicsit várjon még. Várt is, különösen ha biztos volt a pénz és
összegyüjtötte a majorságot, soha el nem adott egyet is, neveltette,
gyarapította, egyikében ama kerteknek, melyeket az ajándékhozóktól
liczitáltatott el.
Gyüjtött, nem csak pénzt, nem volt kincssovár ember, csak gyüjteni
szeretett, mint a méh. És eszébe sem jutott, hogy mást megakadályozzon,
ha kinek ilyen tiszteletreméltó passziója akadt. Ellenkezőleg, mindig
utalt a palota homlokzatának diszére. «Legyenek olyanok, legyen mindenki
olyan!» Ezt mondta, a mikor beiratta a betéteket, erről beszélt ha
kölcsönt adott, ha visszautasított egy váltót, ezzel vigasztalta azokat,
kik a tizenegy százalékra növekedett kamatláb ellen békétlenkedtek:
– Hja, gyüjtenünk kell, gyüjtsön maga is, takarítson s tegye be hozzánk,
legyen olyan mint a…
Egy bizonyos idő multán már annyira rájárt a szája kedves szavára, hogy
a mikor már izét mondott, ő akkor is csak a méht emlegette.
Tanulmányozta is kedves állatjait, és életmódjukból mindenre volt
hasonlata. A mikor az új palota megevett egy egész házsort, künn a
hostyán, leginkább a mesteremberek városrészéből és sírva, szitkozódva,
fenyegetődzve járultak elébe bognárok, csizmadiák, kötélverők:
elhallgattatta őket egy erőszakos, de néha különösen poetikus
hasonlattal, a köpük világából.
Elhallgattatott mindenkit, mindenki hallgatta.
– Szépen beszél – mondták – igaza van. Ő nagy lesz igazán!
Sokan – de csak mélyen magukban – mégis csudálkoztak: mért teszi, kinek,
miért. Nem volt senkije, sehol egy rokona, hogy ilyen lett volna valaha,
még azt se hallotta senki. Nem szerette a szegényeket, nem sajnálta az
árvákat, hazafisága csak annyiban állott, hogy szidta az olcsó külföldi
tőkét, melyet szélhámosok könnyelmüen pazarolnak. Nem törődött az
irodalommal, a művészet az ő számára: kulminált egy kőből készült nagy
méhben. Képtelenség volt föltenni, hogy ezeknek takarít, ezek számára
gyüjt, hogy majd ha meghal, milliói azé legyenek, a kitől elvonta,
visszaháruljon a közre. Nem, ezért nem tette, bizonynyal. Sőt gúnyolta
is a híres örök-hagyókat, azt mondta róluk, hogy hiú bolondok, a kik
mikor testamentumot csinálnak, azt hiszik, örökké élnek… vagy azt, hogy
haláluk után feltámadnak ujra…
– Ejh, olyannak kell lenni mint a –
Már ki sem mondta a szót, értette mindenki és bólintott fejével.