Apró regények (1. kötet) - 2

Total number of words is 4061
Total number of unique words is 1917
36.7 of words are in the 2000 most common words
50.1 of words are in the 5000 most common words
57.5 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
reménykedéssel, de e gondolatoknak édes lépje mintha elfogyott volna,
érdeklődésem megfogni nem tudta egyik sem.
Nem éreztem semmiféle fájdalmat s mégis végtelenül nyomorultnak éreztem
magam. Halványan élt bennem bár a tudat, hogy van valami szerencsém az
életben, mely épp a válságos pillanatokban mindig segítségemre jön.
A véletlen most is megjött, de csak későn, a tiz órai vonattal. Egy
barátom, az aszódi javítóintézet első családfője, a legtökéletesebb
tanító, a kit életemben ismertem. Juhász Istvánnak hivták, s az első
pillanatban sehogysem akartam ő benne üdvözölni azt a – véletlent.
Fel sem keltem a diványról, azt mondtam, hogy beteg vagyok.
– Na csak maradj, egy óra mulva ugy is tovább megyek, ki a vasúthoz,
áttettek a kolozsvári javítóhoz, aligazgatónak.
Abban a lélekállapotban is észrevettem, hogy kedvetlenül fogadja
előrehaladását. Szegény ember, vagy boldog ember! Ezt még érdeklik a
bűnök és az emberi szenvedések, még izgatják a problémák, melyek épp
ezer milliószor ismétlődnek és ő épp az ezredik millió, a ki elég ostoba
foglalkozni a megfejthetetlennel s azzal, a mi a megfejtésre sem
érdemes. Sajnálja a bűnös gyermekeit, kik nagy és érdekes pszihologiai
kérdések az ő szemében, voltaképen pedig virgácsolni való gazficzkók.
István «családfő» belevágott e gondolatmenetbe:
– Vigye az ördög az ilyen avangeállást, jobb szerettem volna maradni.
– Kevesebb fizetésért?
– Ingyért is… Volt egy, azaz két tanulmányfejem! Milyen fejek, semmi
alkati eltérés, de milyen koponyák!
– Alakra; alma vagy körte?
– Katlan, melyben izzó parázs serczeg.
– Jer, égess meg vele: de tűz legyen; csak tudnál valami rettenetest,
olyant, a mi megborzongat. Valami iszonyút, csak semmi analizis, utálom,
tettem én is, de látom, hogy hazugság. Kidoblak, ha te is beállsz az
újkori haruspexek közé. A bélből jósolni…
– Ne gorombáskodjál, tedd arrább a lábad, adj egy kis helyet.

I.
– Nem olyan nagy dolog az egész, egy fiúról van szó, a ki mindössze
tizennégy éves és mégis elviselhetetlen számára az élet, mert tudja,
hogy anyja megcsalja az apját.
– Hát ez az egész? Egy közönséges házasságtörés, egy tacskó Hamlet?
– A körülményekben van némi érdek. A fiú egy pesti tanár fia, kitünően
nevelték, értelmi ereje elsőrangú, azért került a javítóintézetbe, mert
atyja nem tűrhette tovább brutalitását.
Anyjával úgy bánt, mint egy cseléddel. Nem akart neki kezet csókolni,
nem lehetett rábírni, hogy vele az utczára menjen. Ha anyja tálalta ki
ebédjét, otthagyta, nem evett. Néha egész hónapon át nem váltott vele
szót; egy alkalommal, este, minden szóváltás nélkül hozzá akarta vágni a
petroleumos lámpát. Néha nagy szorgalommal, kitünő sikerrel tanult,
olykor meg hetekig elcsavarogta az iskolát.
Egyszer minden szó nélkül beállt valami erzsébetvárosi dobozkészítőhez
inasnak, két hétig nem leltek rá, végre is az utczán fogták el. Ütötték,
verték, kínozták, – hiába. Ilyenkor mindig kiszökött a teherpályaudvar
környékére az árúraktárak közé, leginkább a tarjáni bányák rakodójában
bujt meg és napszámosok, szeneskocsisok, zsemlyéskofák kegyelméből élt.
Mint javíthatatlan rossz, romlott fiút beadták a javító-intézetünkbe, a
hol annyi elvetemült szegény fiú van, de még több romlott nagyúri
gyerek.
Az első héten, a mikor megjön a javítandó, – tudod – magánzárkában
tartja a házi-rend. Itt megkapja az egyptomi szembetegséget és a lelkét
megvizsgálja az igazgató, ha a konyhakertészet után ideje marad. A rossz
fiú mind a két bajon könnyen túlesik és belekerül a családba, a hol
dologra és tanulásra fogják, annyi dologra és annyi tanulásra, hogy
lélegzeni se marad ideje, nemhogy a rosszaságra.
A fiút az igazgató helyett én vettem vizsgálat, helyesebben vallatás
alá. Nem tudtam tőle meg mit is. Rossz, mert rossz, nem fog rossz lenni,
igéri. Itt jobb, mint otthon.
Végre is – elismerem, szabályellenesen – bevettem az első családba, a
hol én voltam a fő, s a hol csak a «javult» fiúknak volna helye. De
nagyon megtetszett nekem ez a szép, kreolszinű, választékos modorú úri
gyerek. Fognak tőle tanulni.
Mindjárt a második héten folyton velem volt, egy szobában hált velem, az
ágya közel volt az én függönyös ágyamhoz, a honnan láthattam őt és az
egész családot folyton.
Egy fiú mellé fektettem, a kivel bizonyosan nem fog barátságot kötni.
Valami különösen durva, de tiszta tipusu kun parasztfiú mellé. A
fajtáját azt lehetett látni rajta, de hogyan hivják, kik a szülei, mi a
neve, kik a hozzátartozói, azt nem tudta senki. Sem a Kunság, sem az
egész ország nem vállalta. Sem a születési helye, sem az illetőségi
helye nem volt kitöltve az intézet főkönyvében. Nevet itt adtunk neki, a
lehető legszegényesebbet s egyszersmind tisztára királyit. Csak
keresztnevet, ezt, hogy: János.
Jánosban a rabló kunok félezredéve élt vad romantikája nyult ki.
Kilenczéves korában fogták el először Jászberény körül. Ott gyerekekből
rablóbandát alakított és a hóstyai iskolából elcsalta az egyik első
eminenst – a bandába alkapitánynak. A város gyermekei között olyan
riadalmat okozott, mint II. Endre keresztesháboruba induló gyerekhada.
A pandurok kezéből elszökött és télviz idején, gyalog, tizedik évében
neki indult a fővárosnak. A lábai lefagytak, a füle megfagyott, alig
tudott járni s a második napon beállott egy tolvajbandába. De a banda
üzérszelleme bántotta; feladta társait, valamelyik járásbiróság
börtönébe került, majd kegyelem révén valami szeretetházba. Onnan
elcsalt négy árvagyereket és Kis-Kunság valamelyik községében ütötte fel
tanyáját. A dohányos községben annak törvényei szerint élt: meglopta és
megverte a finánczokat…
Ezzel az én uri gyerekem bizonynyal nem fog megbarátkozni. Örömmel
láttam, hogy csakugyan nem.
Öt vagy hat napig nem igen felelt a kérdéseire. Egyszer azonban – éppen
álmatlan éjszakám volt – hallottam, a mint mindakettő mozgolódik ágyán.
– Kinek a fia vagy te? szólalt meg susogva az úri fiu.
A kunok ivadéka egyszerüen, durván azt mondta:
– Tudja az Isten.
– Hát nincs anyád?
– Nincsen.
– Akkor jó neked.
Elhallgattak. Majd megszólalt a paraszt fiu.
– Borsodban a Bükk alján barlangok vannak, gyönyörű lakás esik ott. Az
erdőben ennivaló mogyoró van és som. Jaj de éhes vagyok!
– Miért van maga itt? – szólott némi szünet után a másik.
– Nem akartam juhturós galuskát enni! – válaszolt a parasztfiu és egy
kissé nevetett. – Hát maga?
– Beadott az anyám.
– Miért?
Hosszú szünet következett, majdnem egy negyedórás. Azt hittem, már nem
is válaszol. De egyszerre csak megszólalt tompán, csendesen:
– Mert megcsalja az apámat.
Hajnal felé volt, a gyerekek most aludtak a legmélyebben, bár a nagy
ablakon által föntről kezdve lefelé egyre terjedt be a világosság. Egy
egész sor bünös fiunak megaranyozta fejét a hajnali napsugár. Némely
ágyak még egészen sötétek voltak. Olyan fantasztikus ez a hálóterem!
Csupa ellentét: aranyragyogású világosság és koromsötét hálófülkék.
Gyermek és bűn.
– Oh te, te, – szóltam közbe kelletlenül, – mindez csak látszik, de hogy
van tovább?

II.
– Az úri fiú szorgalmas volt, jól viselte magát, pompásan tanult –
többet tud, mint a többi – az asztalosmesterségre fogtam, abban is
ügyeskedett, mégis egyre fogyott.
Az első negyedév végén olyan sovány volt, mint egy finom agár. Mi lelte?
Rájöttem, alig evett. A János nagyétű volt s annak adta – titokban –
minden ételét. Ugyszólván csak kenyérrel élt.
Megbüntettem mindakettőt s elfektettem őket egymás mellől. Megesett
azért egyszer, hogy a mint éjjel felébredve, hirtelen megvizsgáltam a
hálótermet: egymás közelében találtam őket.
Ideje volt már, hogy a kun gyerek kikerüljön innen. A büntetése letelt,
helyben is szükség volt, a megjavulásában se lehetett reménykedni: az
igazgató kiadta Budapestre egy fegyverkovácshoz inasnak. Mikor elment az
intézetből, nem is engedtem, hogy búcsúzkodjék az önfeláldozó pajtástól.
Egyszerre csak nem látták egymást. Az úri fiú bizonynyal azt hitte: el
van zárva, de később megtudhatta, hogy elment, mert éjjelenkint
hallottam elfolytott sírását.
Két-három hónapig folyton bánkódott utána. Egyszerre azonban, mintha
csak elvágták volna szomoruságát: vidám lett és kezes, mint a bárány.
Olyan jól és intelligensen viselte magát, hogy gyakran kérdeztem
magamtól, mért van ez itt. Őt is megkérdtem nehányszor.
– Beadott az anyám – mindig ezt felelte: az anyám adott be, mert rossz
és engedetlen voltam vele. Nem leszek többé az, soha többé, megcsókolom
a kezét, szinházba is elmegyek vele, csak haza ereszszenek.
Már egy éve volt itt a gyermekek börtönében; megszántam, biztam is, hogy
megokosodott, beletörődik a helyzetbe s belátja: ilyen a világ…
Az igazgató irt a fiú apjának, az eljött érte, hazavitte.
… Mért ment haza a kis morálhős? egy kissé érdekelni kezdett a dolog.
De a «családfő» nem akart addig tovább beszélni, mig el nem oltom a
lámpát, a szemét sértette a fény és – ugymond – jobban esik sötétben
beszélni.

III.
Az elmult héten visszakerült a «megjavult».
Nem családja, hanem a biróság küldte ide. Hogyan, miért, – el fogom
mondani. Vagy nincs is rá szükség, lemásoltam magamnak a jogerős
itéletet. Ott van a kufferomban, az irások közt, felül. Mégis talán
elmondom.
Igy történt:
Az anyja nem győzött betelni a fiával, olyan jó volt az. Mintha megbánta
volna a multat, hizelgett neki és anyuskámnak nevezte. Mindenhová utána
akart menni, ugy, hogy erővel kellett az anyának leráznia a nyakáról.
Valamelyik délután még könyekre is fakadt, mert nem akarta anyja magával
vinni.
– Majd én haza hozom, a mit vásárolsz, vigy el! – könyörgött neki.
– Ugyan vidd el! – szólt az apja.
– Marad!
Összeharapta ajkát, elfojtotta sirását és hallgatott.
De alig lépett ki a szobából édes anyja, utána suhant. Utána mindenütt a
városban; észrevétlenül, messziről, de szem elől el nem tévesztve,
folyton követte. És az, mintha csak érezte volna, hogy valaki üldözi:
szinte futott előre.
Beértek a belvárosba. Valamelyik utczasarkon megállt az asszony: valamin
gondolkodott, valami útat kereshetett. A fiu is megállott. De aztán
hirtelen, még nagyobb sietséggel, mint előbb, mindketten kicsaptak a
Dunához. Az anya elől, a fiu hátul.
Az alsó Dunasor egy kis háza előtt megint megállt a kifáradt asszony, a
kivel akkor találkozott egy ismerőse. Az látta és megjegyezte később,
hogy sűrű fátyla egészen vizes volt ajka helyén; lázasnak kellett
lennie.
A fiú nagy messziségről látta meg, hová ment be anyja. A házban nem volt
egész bizonyos…

IV.
A «családfő» olyan hangon beszélte el mindezt, a mi arra vallott, hogy
már másoknak is beszélte. Lassan vontatva, haszontalan
körűlményességgel. Hideg borzalom fogta el szivemet, agyamat égő
kiváncsiság tüzelte. Nem tudtam bevárni a beszéd sorját, felugrottam:
– Nos, megölte?
– Meg. Szerelmi találkozáson, egy nőrokonuknál, a ki a szerelmes pár
czinkostársa volt. A fegyver a Jánosé… Az asszony mindjárt meghalt, két
lövés érte az ajtóból; a szerető egy pár percz előtt ment el.
– És a férj?
– Azt hiszem, nem sejti, miért kellett feleségének meghalnia. Maga
jelentette fel fiát, a ki nem töltötte még be tizennegyedik évét, tehát
nem küldhető se fegyházba, se bitóra. Az apa mégis oda szeretné küldeni.
Megesküdött: nem fogja látni többé.
– Hát még nem is sejt semmit?
– Nem. A dolgok úgy találkoztak. A fiú nem vallott semmit, csak ezt:
«megöltem, haragudtam rá!» A nőrokon hallgatott, a férfi, a szerető, –
annak mi oka volt volna lovagiatlannak lenni egy halottal szemben?
– És a háziak?
– Nem voltak. Cseléd se volt, a rokon – öreg kisasszony – egyedül
lakott. Csak egy öreg, mulya házmestere.
De én tudom. Mit gondolsz, talán nekem kellene szólnom? De nem volna ez
inkorrekt? És minek, micsoda czélt érek el véle; javítok valamit a fiu
helyzetén, letörölhetem róla a gyilkosság bélyegét?
Új szivet, új emlékezést a régi helyébe, ha adhatnék neki!
Különben nem is érzi magát olyan rosszúl, mint gondoltam. Csendes
mindig, a mióta nem láttam, nagyon elbutult. Benn a javitóintézetben
lassan-lassan melancholikus lesz és onnan elviszik máshová…
De egy darabig még együtt lehet a kunok névtelen ivadékával, a
fegyvertolvajjal, a ki még régebben visszakerült. Aznap, a mikor
búcsúztam tőlük, láttam, hogy összevillan, szinte összekapcsolódik
tekintetük. A szemük, mintha foszforeszkált volna, az egész arczuk,
sovány, megnyult képük, mintha megvilágosodnék valami szokatlan sápadt
fényben. Sohase lesz ilyen két szép tanulmányfejem.


A HALOTT.

Kilencz óra felé, este kaptam a sürgönyt, hogy bátyám meghalt és hajnali
három órakor már ott voltam a halottas ház előtt.
Tél eleje volt, a mikor a hajnal-éjszaka amolyan sem nem sötét, sem nem
világos, de azért kellemetlenebb, mint a legcsikorgóbb csillagtalan
deczemberi éjjel.
Hiába csengettem, nem nyitották ki a halottas ház ajtaját, meg kellett
koczogtatni azt az ablakot, melyen – a tábla hasadékán át – egy vékony
világos vonal jelentette, hogy ott ébren vannak.
A kinyilt ablak előtt egy halottvirrasztó öreg zsidó ősz feje jelent
meg. Álmában zavarhattam, mert morózus volt, kijelentette; hogy az egész
család alszik, holnap lesz a temetés, menjek hôtelbe. Hanem ezenközben
megpillantotta a hintót, mely a vasuttól ide hozott és megkérdezvén:
«mikor jöttem?» bebocsátott.
A családhoz csakugyan nem lehetett bemenni, a gyerekek szobája sötét, a
legidősebb leány szobájában égett valami olajmécses a szekrényen; sárga
világossága a húgom arczára feküdött. Behunyott szemekkel, de bizonynyal
álmatlanul feküdt ott a szegény leány s a mikor elmentem mellette, a
zajra felnyitotta szemeit, de egy pillanat mulva lecsukta ujra.
Még a gyermekek szobáján kellett átmennem, hogy a halotthoz jussak. És
ott az öreg virrasztó köhögése fölverte a legkisebb fiút, a ki felült
ágyában, engem felismert s azt kérdezte: «hoztam-e valamit?» És mert nem
feleltem neki, lassan pityeregni kezdett, de két percz mulván már aludt.

I.
Ott feküdt előttem a halott bátyám. A mi ritusunk szerint a földön,
teste fekete takaróval leterítve, sötétben. A feje fölött gyertyák égtek
csendesen, mozdulatlan lánggal.
Nem szégyellem bevallani, hogy a metsző fájdalom daczára észre tudtam
venni egy pár külsőséget. Valamelyik kis leány babája ott feküdt a
sarokban. Tegnap még itt játszhatott a beteg szobájában, itt feledte és
azóta nem vették észre. Egy nagy légy zümmögött az ablaktáblán, ki akart
szállani az utczára vagy fel akart mászni az üvegen… A halottvirrasztók
befüstölték a szobát és most égő pipájukat dugdosták előlem.
Ezek a sajátságos megfigyelések csak egy pillanatig tartottak, aztán nem
láttam semmit, csak a halottat.
Leültem egy székre, egészen közel hozzá és néztem arczát, melynek
vonásait nem változtatta meg a halál. Ugyanaz a jóságos arcz, a régi
naiv, majdnem gyermekes ajk, a barátságos kicsiny, de derült homlok,
mely alatt rossz gondolat, vagy eszme nem fogamzott meg soha. Csak
kicsiny gondok azokért, a kiket szeretett és egyszerü gondolatok, melyek
egy tiszta, de kicsiny eszü embert foglalkoztatnak: hogy lehessen egy
kis vagyont szerezni, egy kis fekvőséget, házat, és hogy a gyermekeknek
legyen becsületes pályája és valami vagyona is, ezt a pályát megkezdeni.
A leányok jóravaló férfihez menjenek nőül, a ki el is tudja őket
tartani…
Ezek a gondok ott ültek most is a halott arczán és a sárgafényü
vonásokból szomoruan világoltak felém. Éreztem, tudtam, hogy megvannak,
de erő nélkül. És ez az érzés jobban átjárt, inkább szivembe nyillalott,
mint az a tudás, hogy az az ember, a ki velem egy vér, kinek élete és
alakja össze van fonódva az én életem és alakommal: eltünik
látóhatáromról, nincsen többé. Úgy vélem, hazudnak azok az emberek, kik
megállnak a szeretett kihült teteme fölött és igy szólnak: rettenetes,
hogy nem vagy többé!
Ez a fogalom felfoghatatlan volt nekem, akármennyire kinoztam is magamat
vele. Hiába néztem az arczot, a mely szinte megkövült volt, hiába
idéztem fel ama alakokat, a kiket szerettem, mégis eltüntek szemeim elől
mindörökre. Sanyargatni vágytam eszem és szivem, zokogni szerettem
volna, a legnagyobb fájdalmat és borzalmat felidézni, a mi csak
alaktalan masszáival imbolyog az emberek fölött. Imádkozni nem tudok,
hát szenvedéssel akartam áldozni a halottnak – mindhiába.
A mit igy elértem, csak az volt, hogy lassan-lassan elvesztettem –
magamat. Érzékeim épek, de öntudatosságom meggyengül és egyszerre ugy
látom, hogy a földön fekszem, kiterítve, holtan.
Az élettelen test, az erő nélküli gondolat, itt a földön én vagyok. Az
én arczom, az én testem, egészen én, csakhogy egy oly élet után, melyről
nem tudok magamnak pontosan számot adni. Mi történt velem addig, a mig
megőszültem? Mind ama tervek, sejtelmek, álmok melyeket ébren és álomban
a jövendőről álmodtam, gondoltam: egygyé olvadva feléledtek lelkemben.
Ime ezt éltem át, a mig ide jutottam. De családom, gyermekeim? Egész
világosan láttam különös, de kedves arczukat, a kik az én véremből
eredtenek.
A fantasztikus gondolatok rohantak velem tovább. A hasonlóság, mely
bátyám és köztem az életben is nagy volt, most egyszerre csodálatosan
megnövekedett és egészen suggerált. Nem tudtam tekintetemet elvonni a
halottról – magamról. Mondhatatlan kín fosztott meg akaratomtól. Mintha
valami feneketlen mélységbe zuhantam volna alá.
Az egyik öreg zsidó végre megsokalhatta ezt az elmerülést és megérinté a
vállamat:
– Nem szabad így nézni… ez bűn… jöjjön imádkozni.
Hanem az öreg még sem igen ragaszkodott az imádkoztatáshoz, inkább
beszélgetni akart. Megkinált pálinkával, megkérdezte, mi vagyok és
mennyit keresek havonta? Aztán a bátyám anyagi ügyeiről kérdezősködött:
«volt-e biztositva?»
Helyeselte, hogy a megboldogult ezt nem cselekedte. És egész
fanatizmusával kikelt azok ellen, a kik megszentségtelenítik a halált,
mert üzlettel kötik össze.
– Az Isten – mondá – gondoskodik arról, hogy az özvegyek meg az árvák ne
legyenek koldusok. Az bűn, nem bizni a Bizodalomban.
És a vén fatalista – mintha csak az ó-kor valamely feltámadt alakja
volna – hosszú példálózgatások után valami történetet beszélt el nekem
egy meghalt férjről és egy itt élő asszonyról.
Megpróbálom rendet hozni az elbeszélés kaoszába és leirni ugy, a mint a
halottas szobában, a zord és sajátságos környezetben előttem kibővült,
élt, megelevenedett a modern szomorújáték.

II.
Két hónapig siratta férjét az asszony, azután szólt:
– Lássuk, miből fogunk megélni!
Végig nézte férje iratait és mindjárt a fiókban felül rátalált a
biztositási kötvényre.
A kötvény ötvenezer forintról szólott és két év előttről kelt, tehát
akkorról, a mikor anyagi romlásuk még nem kezdődött.
Az asszony egész világosan emlékezett még arra a napra. A biztositási
intézet orvosa jött megvizsgálni férjét és egészségesnek találta. A férj
még tréfálkozott is:
– Mégis van valami bajom doktor… itt, itt! és oldalzsebére mutatott.
Irjon ellene reczeptet: százezer forint…
Nevettek. A férfi szólott tréfásan…
– No asszony, most egyszerre gazdag lennél, ha meghalnék egy kicsinyt…
ötvenezer forint! A gyerekeknek is juttatnál belőle tiz-tizet, maradna
még harmincz. Milyen pompás parthie volnál ujra…
Az asszony méltatlankodva fordult el, hanem akárhogyan is haragudott a
csinizmusért: szivébe valami sajátságos érzés nyillalott. Egy érzés,
melynek nyomán egy másik férfi képe és egy uj élet homályos gondolata
támadt fel. Mindez csak egy pillanatig élt, aztán nem is ébredt fel
többé azalatt a két esztendő alatt, amig együtt éltek.
Pedig az ötvenezer forintos biztositás sok gondot okozott nekik. A férj
alig tudta fizetni a köteles részleteket. Anyagi viszonyai mindegyre
romlottak, az utolsó esztendőben megtörtént nem egyszer, hogy délben még
nem volt pénz húsra. A férfi mindegyre apró kölcsönök után szaladgált,
nagyra már reménye sem lehetett.
Régi találékonysága tökéletesen elhagyta. Csak sóhajtozni tudott; és
mint valami bűnös, úgy csókolta a felesége kezét. A gyermekeire rá sem
mert nézni.
Az utolsó hónapban, isten tudja honnan szerezte azt a summát, melylyel a
biztositási részletet kellett törlesztenie. Végre is kiteremtette, sőt a
mikor haza hozta a szelvényt, még jó kedve is volt.
És a mi kis pénze maradt, azon felment Budapestre, «valami dolog után
nézni.»
A dolog a mi után nézett, az volt, hogy hôtelbeli lakásán főbe lőtte
magát.
Miért? azt nem mondta meg senkinek, nem irta meg sehol. Az okát mégis
bizonyosra vette mindenki. A törvényszék ép az nap mondta ellene ki a
csődöt, vagyona nem volt, passzivája sok, nem akart becstelenül tovább
élni.
Az asszony, a mikor az értesitést vette, a férj már kint feküdt a
kerepesi temetőben. Mégis felment, imádkozott a friss sirnál, aztán
visszatért két kis gyereke mellé – sirni.
Két hónap után könnyei elfogytak, rémülete, fájdalma eltompult, az
életre gondolt.
Friss volt és fiatal. A férjébe nem volt szerelmes soha, úgy ment hozzá,
mint a fajtájabeli lányok szoktak.
Apja s anyja mondta:
– Derék ember, el fog tartani. Jó dolgod lesz mellette, a pénzt a kezébe
lehet adni.
Hozzá adták, hát hozzá ment, daczára hogy egy kissé ügyetlennek találta.
Ennél jobban zavarta az, hogy még rövidruhás lány korában ő is szeretett
valakit. De az nagyon fiatal volt még. És a mikorra készen lesz, ő már
vén lány. Az is igaz, hogy egy kissé fura volt neki feleségévé lenni egy
olyan embernek, a kit egy hónap előtt látott először, de belátta, hogy
ez már így van, nem lehet várni egy valakire, a ki szerelmes lesz belé.
Isten tudja, mikor jön az, ha eljön-e, és ha el: hozzáadják-e, lesz-e
benne kellő garanczia?
Egy kissé rosszul érezte magát az esküvőn, de aztán egészen jól – egy
évig. Reggel is olvashatott az ágyban – otthon takarítania is kellett –
nyáron a Salzkammergutban volt, télen egy párszor theát adtak. Cselédje
volt kettő. A férje figyelmes, hű és munkás.
Csak néha fogta el valami sajátságos unalom. Majd valami vágyakozás
ismeretlen érzések után. A lelke éhezett valamire, de maga se tudta, mi
az.
Aztán egy kis gyermeke született és annak a sirása elnyomta azt a
sajátságos titokzatos zsongást, mely néha-néha fölébredt elaltatott
szive mélyén.
Még egy gyermek. Anyagi gondok.
Egészen megszokta a férjét. Nagyon ritkán támadt fel benne a titokzatos
vágyakozás. Alig beszél idegen férfiakkal. Egyszer, kétszer
mindösszesen.
Az élet – melybe a szülők juttatták – egészen természetszerü kezd előtte
lenni, a mikor hirtelen megszakad. A férfi, a kit úgy megszokott már,
mint magát, erőszakosan elválik tőle, a becstelenség elől a halálba
menekül és őt ott hagyja özvegyen, de gazdagon.
Az özvegy magához vette a kötvényt és maga ment fel a fővárosba a
pénzért.
Kupé ablakában ülve, tavaszszal, a mikor az útat mindenfelé virágzó
gyümölcsfák szegélyezik: nem foglalkozott többé a halállal. Kezdetben
egy kissé félénken ugyan, de végre is jelentkezett benne az élet friss
ösztöne.
– Élni kell, ha itt maradtam.
Aztán:
– Szép élni, élni jó!
Végül:
– Nem akarhatta ő sem, hogy elássam magam elevenen!
Mennél jobban közeledett a vonat Budapesthez, annál hangosabb lett ez a
vágyakozó fölkiáltás: élni, élni!
Ott volt végre az intézetben. Némi nehézségek után fölvette a
biztositott összeget is – és mehetett haza gyermekei közé.
De délután volt, és ha most ül gőzösre, csak éjszaka ér haza. Hát
elhalasztotta útját reggelig. A délutánt majd csak eltölti valahogy; egy
szegény rokona van itt az Erzsébetvárosban, elmegy, visz neki egy kis
pénzt, valami édességet a gyermekeknek.
Elébb kocsira akart ülni, de aztán meggondolta a dolgot: olyan szép
verőfényes, tavaszi nap van! Gyalog indult neki a külvárosnak.
Sehol sem találkozott semmi ismerőssel. Gyászruhája, friss piros arcza
fel-feltünt egy-egy járó-kelőnek. Ezek a kiváncsi tekintetek egy kissé
melegitették. Ő a tavaszi napot okolta és átment egy kis utczába, a hol
nem volt napsütés.
Lassan, alig gondolva valamire, haladt előre. Egyszer valami férfit
látott, a ki hasonlított az elhalt férjre: megdöbbent és ezuttal már
erőszakos módon szabadította meg magát a halott emlékétől. De útközben
is többször gondolt arra, hogy az «jó és derék ember volt». Valami
babonás kötelességérzet parancsolta neki, hogy ezt minél többször
elgondolja.
Végre is nyomát vesztette ennek a gondolatnak és a gyerekeire, ruhákra,
egy vásárolandó új butor-garniturára, pénze befektetésére gondolt és
ezen a nyomokon végre eljutott oda, hogy ujra feltámadt benne a régi
titokzatos érzés.
Vágyakozott az új életre.
Egy utczasarokhoz ért és ott hirtelen valami jutott az eszébe. Beült egy
bérkocsiba és az Erzsébetvárossal ellenkező irányba hajtatott. A
belvárosban megállt egy ház előtt és az ott ácsorgó hordárt beküldte a
házmesterhez, hogy egy lakásczímet megtudjon.
A mit kivánt, megtudta. A házmester megmondta, hol lakik az az
orvosnövendék a ki két évvel ezelőtt itt lakott.
Az özvegy nem találta otthon azt, a kit keresett. Izgatott lett, most
már ellenállhatlan vágyakozás fogta el: találkoznia kell vele akárhogyan
is.
Este felé felment újra és szemben állott az egyetlen fiatal emberrel, a
kit valaha szeretett.
Nem is köszöntek egymásnak, némán szorítottak kezet. Az asszony leült az
egyetlen székre és felvette arczáról a fekete fátyolt. A férfi – sovány
és sápadt ember – előtte állott az asztalhoz támaszkodva. Tán két percz
is elmult addig, mig megszólalt.
– Tudom – mondá halkan.
– Jó és becsületes ember volt! – szólt az asszony, mintha csak egy
beemlézett imádság refrainjét mondaná.
Aztán a mikor felócsudott, egy kissé önigazolásul hebegett valamit:
– Régen hallottam magáról… A régi barátság, meg akartam nézni…
Régi szerelmükről nem szólt egyikéjük sem. Talán öntudatlanul az elhunyt
emlékét akarták kimélni?
Kezdetben alig tudták, mit beszéljenek egymással. Végre is az asszonyban
érett meg a sürgető vágyakozás: megtudni, megnyerni, most, azonnal,
mindent.
– Azért jöttem – mondá kevés zavarral – hogy leszek a felesége, ha
szeretni fogja a gyermekeket…
És őszinte szóval megmagyarázott mindent a férfinak. Megmondta, hogy
férje gondoskodásából gazdag lett, nem lesz kénytelen a férfi
összekoldulni a vizsgapénzt. És itt hagyhatja ezt a várost, a hol csak a
küzdelmekben és a nyomoruságban volt része.
Megértették egymást és nedves szemeikben kigyulladt a régi szerelem
tüze. Ha szivükön mult volna, elmennek mindjárt most.
– De az asszony szólt: hat hónap mulva.
– Hat hónap mulva! – ismételte a férfi és megcsókolta a fekete kesztyüs
kezet.
De arczon nem csókolták egymást. Forró ajkaik előtt, mintha valami hideg
tárgy állott volna. És édes lázukat egy-egy pillanatra hideg borzongás
váltotta fel.
Hirtelen váltak el egymástól. Az asszonynak csak a lépcsőházban jutott
az eszébe:
– Reggel, holnap, megyek haza. A vasútnál látom!
Aztán – úgyszólván – elszaladt haza. Alig várta, hogy egyedül legyen;
feküdni, pihenni akart, az izgalom egészen elgyengitette.
Talán álmos is volt, mert alighogy ledőlt a hôtel divánjára: elaludt.
Késő éjjel ébresztette fel a szobalány. Express levelet hoztak, alá kell
irni.
Otthonról irtak. Talán valami bajuk van a gyermekeknek? Nem volt semmi
baj, éppen csak a kis leányról irtak: «Ujra foga jött… És ezt a levelet
küldék ide tegnap, talán fontos.»
Csakugyan egy másik levél hullott ki a boritékból. A budapesti rendőrség
küldte azzal a megjegyzéssel, hogy az öngyilkos férje asztalán
találtatott, neki szól, hát most hozzája hivatalosan «áttétetik».
Az özvegy feltörte a levél pecsétjét és még álmos szemekkel olvasta a
férj utolsó sorait:
«Még tavaly szeptemberben elhatároztam, hogy meghalok, te és a gyerekek
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Apró regények (1. kötet) - 3
  • Parts
  • Apró regények (1. kötet) - 1
    Total number of words is 3956
    Total number of unique words is 1997
    33.1 of words are in the 2000 most common words
    45.1 of words are in the 5000 most common words
    51.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Apró regények (1. kötet) - 2
    Total number of words is 4061
    Total number of unique words is 1917
    36.7 of words are in the 2000 most common words
    50.1 of words are in the 5000 most common words
    57.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Apró regények (1. kötet) - 3
    Total number of words is 4155
    Total number of unique words is 1944
    35.3 of words are in the 2000 most common words
    49.3 of words are in the 5000 most common words
    56.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Apró regények (1. kötet) - 4
    Total number of words is 4057
    Total number of unique words is 1917
    36.4 of words are in the 2000 most common words
    49.2 of words are in the 5000 most common words
    55.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Apró regények (1. kötet) - 5
    Total number of words is 2787
    Total number of unique words is 1324
    42.2 of words are in the 2000 most common words
    54.8 of words are in the 5000 most common words
    61.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.