Apró regények (1. kötet) - 1

APRÓ REGÉNYEK
IRTA
BRÓDY SÁNDOR.
BUDAPEST,
A MAGYAR NYOMDA KIADÁSA
1893.
MAGYAR NYOMDA, BUDAPEST, JÓZSEF-KÖRUT 47.


A BÖLÉNY.

Szeptemberben, éjjel, vadászatról jőve, Wejér Ábrám pihenőt sem engedett
a kéjtől fáradságtól kiállott vendégeknek, megcsendítette a várkastély
harangját, megfúvatta a kürtöket: «tornára!» kiabálták a huszárok,
sipogta a komornyik.
A lovardában készen volt a tornára minden. A luszterok ragyogtak, a
dámák páholyai fölé boróka-fenyő baldachint emelének a darabontok, a
tölgy asztalokon már édesen-kéken füstölt a mazsolás puncs…
Az öreg Taroczkay Gergely gróf vezette befelé Perei Krisztinát, az ősz
dáma helyet foglalt, mosolyogva bólintott mindenfelé, aztán stecherjét
folyton reszkető kézzel, de folytonfolyvást szeménél tartotta. A dámák,
a leányok, az urak betolulván, mélyen meghajoltak előtte, Wejér Ábrám
megcsókolta nénje homlokát és intett a zöldruhás versenymesternek, hogy
kezdődhetik.
Apróságokkal kezdték. Szentkereki Pali ezüst tallérokat tartott két ujja
között és Wejér Ábrám hosszucsövű pisztolylyal lövöldözött arra.
Kilenczszer kilőtte, tizedszerre szinte elhibázta és egy kicsit
szakitott a Szentkereki körméből. Perei Krisztina deakulum flastromot
tett rája, aztán Pali lőtt tizszer, s talált mind a tizszer.
Az asszonyok beszélgettek ezalatt. Ezt már megszokták. Más következék,
valóságos torna. Két mezőségi mágnás fényes pánczélinget öltött, lóra
ült s ugy ment egymásnak. Közöttük Wejér Ábrám lovagló korbácscsal
ingerelte egymásra a két paripát, még jobban a két embert. Rövid nyaka
egészen vörös lett azalatt, kicsiny homlokán megdagadtak az erek,
verességet árasztva rövidre nyirt, ősz haja alá.
– Ne hagyd magad, üssed, öld meg…! – kiáltá hol egyik, hol másiknak.
Azok egészen neki tüzesedtek. A mélységes csendben fogcsikorgást és egy
galambszivű mellecske hangos, gyors pihegését lehetett hallani. Perei
Krisztina még reszketőbb kézzel szoritotta szeméhez okuláréja
fogantyúját…
Egyszerre mindenki elnevette magát.
Gógé, a czigány peczér állt az ajtóban, kitátott szájjal, felhúzott
szemöldökkel, fehéren, mint a kréta. Valamit akart mondani, de nem
tudott, mutatta véresre mart karját, kimarjult kezét, melyen hiányzott
egy ujj.
– Megette… megette… nyögte ki végre nagy kinosan.
*
Egy hajtó – havasi oláh, Harhula nevű – holttestét hozták be az udvarra.
Medvére lesett a radinoti rengetegben, ura parancsából, hogy majd
jelentse neki. Nagyon hamar találkozott a medvével, tüzelnie kellett
rája, elhibázta előszörre, aztán meg a megereszkedett puskapor nem
fogott tüzet. Nagyon megcsúfolta a féreg, nem hagyott rajta emberi
ábrázatot…
Ábrám gróf ott hagyta a tornát, kiment megnézni a testet. Két oláh,
szintén Harhulák, ott állottak a halott fölött, kezükben fáklyával.
Hidegek voltak, mint a szeptemberi éjjel és az urnak minden kérdésére
csak egy-egy szóval feleltek. Azzal sem törődének, hogy Wejér Ábrám
lehajol a halott társukhoz és szeliden, gondosan megigazitja a fejét,
szólongatja, mint egy gyermeket.
– Tor lesz? – kérdezte az egyik.
– Hozzátok be, erre! – mondta a gróf.
A testet letakarták egy fekete atlasz szoknyával, melyet Luigi, a
komornyik teremtett elő, aztán bevitték a lovardába. Ott letették a
középre, az ur viaszgyertyákat állittatott melléje, és őrizetére
alabárdost hivott. Azután pópákért küldött a szomszéd falukba, elhozatta
mind.
– Huzzátok ki az ágyából, a melyik nem akar.
Csendben várták a papokat. A leányok czitromvizet ittak, a dámák meg az
urak csendesen szörpölgették a forró puncsot. Ábrám gróf leült a nénje
mellé és hallgatott.
Jöttek a pópák, hat elvadult arczú, nagy fekete szakállu, szál legény.
Misének öltözve, teljes ornátusban. Megálltak a holttest fölött és
énekelték khórusban a halotti éneket.
– Krisztina néném, a keszkenőjét! – szólt Wejér Ábrám és apró,
keselyüszemeiben nagy könnycseppeket morzsolt szét.
*
Hajnal felé elásta Harhula Pétert a másik két Harhula. Még csak három
óra volt, hatkor kelni kell, az urak nem tartották érdemesnek lefeküdni.
Ábrám grófnak jó kedve kerekedett megint. Felöltözködött tetőtől-talpig
pánczélba és mérkőzésre hivta a két mezőségi gavallért.
Mindjárt-mindjárt sarokba szoritotta őket és a hogy cselei sikerültek:
aczélkaczagása nagy visszhangot vert az elcsendesedett szálában.
Ingerkedett velük, gúnyolta őket, de egyszerre csak szeméhez kapott:
megint arra vette magát a vér a két paripa helyett két tüzes vermet
látott.
Elfelejtkezett arról is, hogy asszonyok vannak még itt, hogy Perei
Krisztina nénje hallja és elbődült mint egy bölény. Leszállt a lóról,
szégyenkezve, támolyogva, és szó nélkül háló kamrájába ment.
*
Hat órakor, reggel, Luigi sorra járta a vendégek szobáit, meggyujtotta a
gyertyákat, teletömte elemózsiával a vadásztáskákat. Egy pár percz mulva
indult az egész társaság, hajtóstul, cselédestöl a rengetek felé.
A tüz irányába mentek, hol Wejér Ábrámnak kellett várakozni reájuk,
rendes szokása szerint, mert a gazda mindig serényeb volt vendégeinél.
Ott is találták, a kicsiny vadászával, egy tömzsi parasztgyerekkel
együtt. Övig pőrére vetkőzve ott állt a tűz mellett, a gyermek meg
vadászkürtből, forrásvizzel öntözte. Az óriás mell párolgott, tüzelt,
mig környöskörűl dér feküdt az avaron, a tölgyek lombjai vörösre csipve,
fázósan zizegtek.
Tél volt már itten és a fára mászott hajtók látták, hogy a hegyek alja
is fehér már. «Hó van!»
Mindannyiuknak különös jó kedvük támadt. Nagyokat húztak a rózsolisos
palaczkból, Ábrám gróf tréfásan magához szorította egycsövű Lazaro
Lazariniját és jelt adott a kürtösöknek.
Megindultak lefelé a ritkás erdő avarján. Szólott a kürt, csaholtak a
kutyák, a lovak nyerítettek alant.
A ház ura maradt hátul, a gyerekkel. Minduntalan meg-megállt s oda szólt
a gyereknek:
– Kölyök, a vállad! Belé-beléfogódzott, mert tartott attól, hogy elesik.
Szemei mindegyre kápráztak, minduntalan tüzes kerekeket, halmokat, veres
fákat látott. Majd egyszerre teljes sötétség borította el, nem látott
semmit.
Belefogódzott egy fiatal cserbe és megrázta azt:
– Nem látok, nem látok semmit! – ordítá és vak dühében szinte kitépte a
fát.
Alant a völgyben gazdáikra lelt paripák vidáman nyerítettek. Az
erdőmester egy sziklahasadékból jelölte a helyeket… az első igazi
kürtszó remegtette meg a szeptemberi reggel szűz csendességét.
És neki le kellett ülni a fa alá, tehetetlenül, mint egy böngészésben
kifáradt pulyának.

I.
Még egyszer, – egy napig – látott, azután megvakult egészen. Nem
lehetett segíteni rajta, húga a ki udvari dáma volt Bécsben, hiába
küldte le a leghiresebb bécsi szemorvost. A látó idegei sorvadtak el
tökéletesen és egy véghetetlen barna tömeg volt körülötte az egész
világ, a piros arczú szelid leányok, a hollófekete szelidíthetlen
paripák, mosolygós mezőségek, elvadult erdők komor belseje… Mindent, a
mit csak szeretett a világon, s mindaz, a mi az övé volt, azokkal nem
birt, azoknak nem parancsolt többé.
Ébren volt éjszakákon át és nyögött. Perei Krisztina, néhai anyjának
özvegyen maradt húga, néha lejött hozzá a felső traktusból és fölvervén
Luigit, bejelentette magát. Együtt töltöttek el sok álmatlan éjszakát.
Az idős dáma leült öcscse ágyának szélére és családjáról való
történeteket beszélt el neki. Emlékezett egy asszonyról és kárhoztatta
azt, mert rossz vért hozott be a familiába. Beszélt neki apjáról, annak
gyermekkoráról, mely szakasztott olyan volt, mint az Ábrámé. Elbeszélte
neki azt a történetet, melyre Wejér gróf már csak homályosan emlékezett.
A mikor apját, a főispánt a vármegye gyülésén szonika föl akarták
konczolni. Egyedül ő, a hét éves gyerek védte, kicsiny, gála kardját
fogván az alispánékra… Elregélte azt is, a mikor apja először ültette
lóra… Négy éves volt, de olyan nagy és erős, mintegy tiz éves gyerek…
leesett, kétszer, háromszor, de nem sirt. Akkor sem sirt, mikor apja
megverte olyan kegyetlenül, hogy szinte összetört belé minden csontja…
A vak ember arcza kiveresedett, a mint az apjától ötven esztendők előtt
kapott ütlegekre gondolt.
– Vad voltál, tüzes voltál, egyszer majd lelőtted a tulajdon édes
apádat!
– Igazságtalanul vert meg, most is mondom, igazságtalan volt akkor…
mormogta Ábrám, nénjének kicsiny fehér kezét odanyomva forró homlokához.
Igy virradt rájuk akárhányszor. A mikor álmatlan volt Ábrám, Perei
Krisztina mindjárt megérezte, mindjárt ott volt. Jött egészen fehérben.
Abban a hálóköntösben, melyben urát fogadta, de haja, de arcza egészen
olyan volt már mint a milyen rajta a hollandus vászon. És az egész
várban nem emlékezett rája másmilyennek senki… Csak Luigi, a komornyik
emlegette, hogy ezelőtt húsz évvel még nagyon szeretett kártyázni…
Most is egy nap, hogy öcscsét mulattassa, előhozakodott a pohárszékből
valami régi kártyákkal. De csak némely figurákat ismert már.
Abbanhagyták és beszélgettek. Néha mindennap, néha meg egy hétig sem
látták egymást. Ábrám egyre aludt. Sosem ivott bort, de most sokat és
különösen nehéz fajtákat ivott, hogy elkábítsa magát. Egyszer oszt azt
is abban kellett hagynia, az ital nem birt többé vele, ihatta kupástól,
nem érezte meg.
Tél jött. A völgybe vezető utakat egészen elállotta a hó. Sem a faluba,
sem a várba nem szállt még egy idegen madár sem. Ragyogó, világos,
csendes éjszaka volt az, a mi leszállt reájuk. A verebek potyogtak
lefelé az ereszről, a komondorok behúzódtak a szinekbe. Nem járt sehol
senki.
Ábrám kiült az erkélyre és belémeredt a fehérségbe, hátha megérzi vagy
egyszer ha csak egyetlen csillanását. Hallgatta, nem nyikorog-e valamely
szekér, nem ugat-e tulnan a falu felől valami idetévedt ordas… Egyszer
mintha hallotta volna a jól ismert vonitást, kiabált a puskája után.
Virág, az egyik czigánypeczér kihozta neki a hires Lazaro Lazarinit.
– Tessék!
Ábrám gróf leejtette kezéből a fegyvert és ráordított a czigányra:
– Mit vihogsz, gazember!
Meg akarta csapatni. Voltak napjai, a mikor mindenkit meg akart veretni.
Ide legközelebb eső faluját, a verbéniaiakat, kiket tiz, esztendővel
hamarabb szabaditott föl az általános fölszabaditás ideje előtt, de
kiket még most is jobbágyainak nézett. Kik még mind az ő földjét
szántották, erdejét tüzelték, zsarnokságát nyögték. Ezt a fél székely,
fél oláh keveréket, kik között – csudálatraméltó – nem egy legény
hasonlitott reá. Olyan nagy fejüek, olyan sürü hajuak szögletes,
Hephaistos mellüek voltak mint ő. Reményteljes állapotban levő szép
fekete asszonyok álmodtak tán róla, a mindenható urról, kinek nem sok
szavába került volna, hogy fölelevenitse egy elévült jogát, a jus
primaeről… A mi néha tán eszébe is jutott Ábrámnak…
Verni, ütni, ölni. Ádáz vérének vér után való vágyakozása talán sohasem
volt olyan erős, mint most, a mikor a csinyt tevő béres is elfutott
előle. Dühvel és utálattal töltötte el tehetetlensége és szerette volna
szemeit kivájni, mert nem tudott az meglátni még csak egy pusztát sem
abból a temérdek hóból, mely vadászlovak patái alatt nyikorog, vad
vértől piros most mindenfelé…

II.
A tél mind erősebb lett. A hó megfagyott, még az árkokban is úgy
összeállott, hogy megbirta a szekeret. Jöttek a kis-páli várhoz az urak,
régi czimborák. De a kapuk be voltak zárva mindenfelől, hiába
zörgetének. Ábrám nem bocsátott be senkit, még Perei Krisztinát is
elküldte Kolozsvárra, szinházba, mint ilyenkor rendesen. A magányosság
még egy kissé hűtötte vérét, nem volt kivel mérkőznie, kivel
zsarnokoskodnia, kivel – nagylelküsködnie. A számtartót, a belső
tiszteket is bekergette a falubéli kastélyba, nem maradt itt némi
cselédségen, néhány lovászon, Luigin és a kis vadászgyereken kivűl
senki.
A felső traktusban egyedül lakott a Perei Krisztina kisasszonya, egy
húsz éves, csendes, satnya leány, a kit Penészvirágnak hívott itt
mindenki. Most ezzel együtt költötték el az estebédet, szótlanul,
komoran. A lány ugyszólván még lélekzeni se mert és egyszer, a mikor
véletlenül megfogta a vak ember kezét, a félelemtől elfakadt sirva.
Ábrám gróf a sirástól forró kis arczot magához vonta és hosszan, hevesen
odaszorította arczához, mormogván mellé egy pár szives szót…
Aztán nem ettek többet együtt.
Ábrám egészen bebujt odujába. Most már csak Pétert a vadászgyereket
türte meg maga mellett. Ezt költötte föl éjjel, baraczkot mérve a
csontos, nagy fejére, mely szakasztott olyan formájú volt, mint az övé.
De a gyerek, a mikor csak szerét ejthette, elszökdösött mellőle, kiment
madarászni, vagy veréb-göbecscsel lőni össze-vissza mindenre. Baja volt
vele, pedig a kis paraszt úgy rettegett hangjától, mint menydörgéstől
városi gyerekek.
Néha úgy bánt vele, mintha tulajdon gyermeke lett volna. Tanította
parancsolni, pipázni, uszitotta a cselédleányokra.
Éjjel – többször is – lovat nyergeltetett neki a lovardában.
Meggyujtatta a lámpákat, befüttette a nagy bólyai kemenczéket. Aztán a
terem közepére állva, biztatta a gyerek paripáját, csattantott a
nyelvével, pattintott ostorával…
Egyszer-egyszer, a mikor Péter lebukott és nagyokat nyögött, nevetett
is. És ráült a megvadult ménre maga, de hiába köttette magát a lóhoz,
mint egy gyermek, leesett és a ló elragadt vele, vonszolván maga után ki
az udvarba.
Összetörte egészen. Le kellett fektetni. Penészvirágot lehivatták, az
etette. Egészen ellágyult és hagyta magát pólyáztatni, beczéztetni, mint
lázbeteg kis lány. Egész estén át fogta a kisasszony kezét.
Egyszer-egyszer beszédbe is ereszkedett vele. Megkérdezte:
– Úgy-e maga kicsi Penészvirág most mosolyog?
– Igen, hogy tetszik tudni?
– Úgy érezem. – Nem fél már tőlem, mi?
– Nem.
– Nem is szomoru?
– Nem, miért lennék az?
– Mert itt nincsenek férfiak?
– Hát a gróf ur?
– Én?
Ábrám elhallgatott, majd kevés vártatva elbeszélte a leánynak, hogy is
ragadt ő itten. Olyan bőbeszédű lett, mint egy poéta. Apró részleteket,
humoros, szines, apróságokat mondott el arról a napról, a mikor
szinészeit kiverte a házból. Nem akartak tanulni, mindig csak ettek
volna, olyan kövérekké lettek, mint egy-egy hörcsög…
– Csak maga maradt itt kicsi Penészvirág. Magát is ki akartam dobni, de
tél volt, a primadonna könyörgött, hadd maradjon itt… hát itt maradt… Az
apja egyszer másszor még eljött, egy tiszt, jólövő, morva.
A leány csendesen, édesdeden sirt. Ábrám megszorította a kezét, szinte
vért facsart belőle. De aztán nem szólt többet hozzá, aludni küldte.
Egész éjjel jó kedve volt. Többször megijesztette a kis Pétert, olyant
kaczagott. Reggelre fölkelt, nem volt semmi baja. Beküldött sebten
Torda-Ditróra papért s másnap ennek némi ellenállása után
összeeskettette magát Penészvirággal.

III.
Februárius negyedikén ujra nagy hó esett. Reggel kezdte és hullt az
egész éjszakán át. Ábrám gróf éjjelre mindig nyitott ablakán keresztül
jól hallotta a pelyhek melancholikus zenéjét és szive olyan hangosan,
különösen dobogott, hogy nem tudott többé hanyatt feküdni, fölkelt és
kezét kidugta az ablakon.
Nem is pelyhek, teljes, nagy, puha tollak estek a tenyerére. Olyan hó
volt ez, mint a milyen nem esik a világon sehol, csak erre az erdélyi
havasok fölött. Nem is havazás ez többé, mert az egész levegő-ég egy hó,
a föld felett s az ég között egy fehér, puha, sürű, de könnyü elementum
foglalja a levegő helyét. Mintha a világ ujonnan formálódnék, mintha a
föld egyszerre más plánéta lenne… És mintha ez a különös állapot, ez a
szomoru, félelmes, édes muzsika meg nem szünnék soha.
– Nagy hó, finom nagy hó! – mormogta magában a vak ur és odaült az
ablakhoz, hogy jobban hallja, mint muzsikál az éjben neki egész
operákat, regéseket, hősit, fényeset…
Milyen gyönyör hallgatni is ezt az ezüst éjszakát, hát még belemerülni
testestől, lelkestől, nekiindulni a fehér végtelenségnek, a puha
hullámokon, fekete vadat űzve. Menni, csak menni, loholni előre, sziklán
föl, sziklán le, kis hegyi lóval szügyig merülni a havas szakadékba… Nem
aludni, nem enni, csak be, be a rengetegbe!
A várkastély körül ötvenezer hold erdő terült el. Minden szál fa benne –
Ábrám grófé. Tavaly ilyenkor harmincz napig vadászott benne és nem lelte
végét. Pedig erőnek-erejével végére akart járni… Kidőlt mellőle
mindenki, az urak a hidegtől feketére égett ábrázattal átszöktek tőle,
előle Moldovába. Maga is, a fagytól olyan ábrázattal, mint az ében,
visszatért a harminczegyedik napon.
Most ez jutott eszébe és haragudott magára. Ez egyszer ki kellett volna
magát tombolnia, nem megfutnia gyáván, inkább meghalni, ott fagyni a
hóban, pakulár lelt volna a holttestére és nem tudta volna, hogy
kicsoda. Elásta volna, esett gödölyék mellé…
Megborzongott, a hó befujt az ablakon. Meghalni, nem. Tehetetlenül
feküdni, nem parancsolni önmagával, tűrni a mint vele, fölötte csinálják
a hókusz-pókuszt. Meghalni, elesni, olyan tehetetlenül, mint egy vén ló,
a ki teleette magát friss luczernával.
Ilyen rettentő düh soha sem fogta el még állapota ellen. Fogait
csikorgatta az éjben és szerette volna megrázni a kastély oszlopait,
hogy fölötte összerogyjék az, és vele eltemessen mindent.
De a harmadik szobából, a nyitott ajtón át a kis Penészvirágnak, az
asszonynak egészséges, édesded lélekzése hallatszott be. Úgy aludt, mint
egy gyermek, mig a pitvarból izgatott és hangos, férfias
lélekzetvétellel szunnyadt a kis Péter. Néha álmában szólt is
egyet-egyet, kutyát, lovat szólingatott, kergette a vizslát a vadtól
«csiba te!»
«Az éjjelt érzi!» – susogta Ábrám és hirtelen gondolva valamit,
rányitotta az ajtót. A gyerek nyomban fölébredt és fölült vaczkán.
– Öltözz! – szólt Ábrám.
A gyerek magára kapta a bekecsét.
– Megyek valahová?
– Együtt megyünk. Húzz csizmát is. Menj ki, nyergeld fel Muczit meg
Barabolyt. De ne verj föl senkit. A fegyver-szálából hozzad ki a
Lazarinomat, vadászkést is hozz, magadnak is fegyvert, de nem göbecscsel
hordót. Férfifegyvert, birod?
– Birom, hová megyünk?
– Ki. Nem szünik a hó, nézzed?
– Szűnik, mindjárt eláll. Hajnalra nem lesz.
– Ne beszélgess. Igyekezzél. Egy, kettő.
… Megindultak a Korabgyia felé. A hátsó ajtón mentek ki, hogy a kapus
meg ne tudja. Valósággal szöktek, s az úgy tetszett a gyereknek, hogy
szeretett volna nevetni. De nem mert, nem merészelt urára se nézni, a ki
mereven, de bizonytalanul ült a kis hegyi lovon. Erősen fogta a kantárt
és szorosan a gyermekhez tartotta magát:
– Vigyázz rám, ha Baraboly észre nem vesz valami bajt, te figyelj,
szólj. Világos van?
– Akár nappal. Merre menjünk.
– Neki egyenesen a Korabgyiának. A bánya felé, a forráson tul, be a
fenyvesbe. Jártál már ott?
– Nem, de megtudom. Messzebb van, mint a nyárfák?
– Messzebb. Három óra, de sietnünk kell, hogy ott legyünk pirkadás
előtt.
Serényen poroszkált alattuk a két kis ló Nem esett velük semmi baj,
Ábrám és még inkább lova tudta erre az utat. Ritkás erdőkön mentek
keresztül. Halott vidéken, a hol még csak egy sármány se mutatkozott.
Csak a hol a fenyvesek kezdődtek, ott látott a gyerek valami mozgó
vörösséget.
– Róka! róka! kiáltá.
Nem szabadott reája lőnie.
– Majd benn a Korabgyiában! – szólt Wejér Ábrám egészen szeliden.
Ott akart űzni még egyszer vadat. Oda vágyott, annyi tűzzel, olyan
éhséggel, hogy ettől az érzéstől alig tudott lélekzeni is.
– Oda, oda, siessünk.
Beértek a fenyvesekbe. A lovakat itt kellett hagyniok, bekötötték egy
összeboruló fenyőpadmaly alá. A rövidebb, de a nehezebb út most
következék. Kúszniok, mászniok, kapaszkodniok kellett. A vak ember
egészen összevérezte magát, lélekzete is elfogyott, minduntalan kérdezte
a gyereket, nincs-e itt mély?
– Nincs, nincs, csak ne tessék félni.
Nem félt, de a félelemnél egy sokkalta kegyetlenebb érzés kapta karmai
közé. Fölfelé igyekezvén, úgy érezte, mintha egy rettentő mélységbe
zuhanna lefelé, de nem egyenest, hanem hol erre, hol arra dobódva. És ez
alatt egyre vérzett, minden pillanatban megütötte fejét, hogy szinte
elszédült bele. A gyerek, mint egy mókus, úgy mászott előtte. Néha
lenyujtotta feléje kezét s neki belé kellett fogódzkodnia.
Fölértek. Benn voltak a rengetekben. Megállhattak egyenesen. Pihenni,
mindketten odatámaszkodtak egy fához. Perczekig nem tettek egyebet, csak
lélekzettek. Előbb jól kellett lakniok ezzel az élettel itt, csak azután
ocsudtak föl.
Már reggel volt. A sötét luczfenyők alatt világított a hó. Az erdő
mélyében végig-végig rezgett a napnak egy erővel betolakodott szilánkja.
Elhullajtott aranyszögek ebben az óriási kriptában, holott örökös
szomoru zsolozsmákat, fájdalmas halotti énekeket zizegtek a fehéren
mumifikált tű-lombok. Egy végtelen halotti mise, melyben a nagy, kinőtt
fenyvek celebráltak, a törpe, koldus, kopott kis fák ministráltak. –
Folytonos orgonazúgás, mely, ha elállt egy pillanatra, ujra kitört
nagyobb erővel, olyan forte, hogy szinte beleszakadt az ég.
– Megfuladok, vágd szét a bekecsem gallérját! – nyögte Wejér Ábrám,
szédülve a kéjtől, a fájdalomtól.
A gyerek megcselekedte a parancsot. A vak ember bele fogódzkodott a
kezébe:
– Vigy beljebb, valami tisztásra.
Elvezette.
– Állíts egy nagy, széles törzsű fához. Add kezembe a fegyvert. Vadászni
akarok.
A gyerek odaállította, maga pedig odahuzódott egy száraz törzs mellé és
vizsgálgatta a fák koronáit.
Ábrám kezébe fogta fegyverét és kereste rajta a kakast. Keze most
fázott, nem találta. Ingerülten akasztotta vállára:
– Nem látsz valami nyomot?
A gyerek elszaladt körülnézni, majdnem egy negyedóráig volt oda.
– De; róka- meg medvenyomot.
– Bizonyos vagy benne?
– Bizonyos.
– Nem félsz?
– Nem.
– Mit fogsz tenni, ha jönnek?
– Lelövöm.
– Majd csak én.
A vak ember ujra kezébe fogta a fegyvert, figyelt, hallgatódzott olyan
szenvedélylyel, hogy arcza szinte eltorzult bele! Visszafojtotta
lélekzetét is, hogy jobban halljon.
Hallott. A rengeteg megmozdult, a halotti kórus fölött diadalmaskodott
az élet. Mindenfelé megmozdultak a vadak, ordasok jönnek csapatostúl,
medve topog magányosan, maga alá törve a tűlevelű cserjéket… Még olyan
vadak is, melyek nem tanyázhatnak itt, most el ide tévedének. A
makkosból erre bujkál a rőt-vad és éles röffentésének karéneke hangzik…
Rüggyent a szarvas-ünő… Fölötte fajdkakas szól, császármadár hullatja
fölülről a havat…
És most mind e zaj egyszerre elfül. Hatalmas bőgés remegteti meg a
végtelen, a visszhangos kriptát. A vak ember arczán kiüt a verejték,
fejét odaszoritja a fához, világtalan szemeit tágra nyitja, kezével
reszketve keresi fegyverének kakasát és suttogja magának:
– A bölény, ez a bölény!
Az utolsó bölény, melyet negyven évvel ezelőtt itt ejtett el apja, nem
pusztult el, itt van, él, csörtet feléje rettentő robogással.
Nekivadulva jön, mindjárt itt lesz a királyi vad, az első, a
legnemesebb, a legerősebb, melyet ősei dárdával, buzogánynyal űztek,
mert golyó nem fogta… A kihalt vadkirály, melynek fajtája ez országban
elpusztult egészen, nincs már talán csak egy, az utolsó… –
– Hallod, a bölény! – suttogá Ábrám.
A gyerek nem értette, nem hallott semmit.
Wejér Ábrám hallgatta tovább, mint közeledik feléje, már látnia is
kellene, már biztosan feketéllik… Jön, eltiporja rettenet.
Fölkapta fegyverét és lőtt a levegőbe.
A durranástól kijózanodott. Kietlen csend, egy feketeség volt körülötte.
Sóhajtottak a fák, miserere deit zizegtek a lombok. Kripta volt ez,
semmi élet sehol.
Egészen magához tért:
– Nincs itten semmi, gyerünk!
– Várnunk kellene, méltsás uram, valamit hallok, mintha ordas söprené
farkával a havat…
Vártak egy kissé. A vak ember szótlanul meredt maga elé, a gyerek
izgatottan mászkált a hóban. Egy félóra is eltelt igyen. Zaj
hallatszott, megint elhallszott. A szellő is megállt szinte egy perczre.
Ebben a halotti csendben egyszerre megszólalt Wejér Ábrám. Rekedten
beszélt, majd hirtelen olyan érczczel, hogy Péter megrémült belé.
– Kölyök, haza tudsz-e innen menni magadban?
– Haza.
– Jól van, derék gyerek vagy, állj velem szembe. Vagy tiz lépésnyire, ne
nagyon távol.
A gyerek oda állott, Ábrám folytatá:
– Ne félj semmitől, nem lesz semmi bajod. Erősen meg van töltve a
puskád?
– Meg! – motyogta a gyerek reszkető szájjal.
– Derék gyerek vagy, nem félsz. Nem szabad sohasem félned. Magyar vagy:
tudsz-e egy zsoltárt? Mondd.
Péter mondta.
Ábrám gróf lehajtott fejjel hallgatta, majd rándított egyet vállain,
egészen kiegyenesedett, kigombolta mellén a bekecset, hogy meztelen
melle látszott és szólt:
– Vigyázz reám. Számolni fogok: egy, kettő, három. A mikor a hármat
mondom, már czéloztál és lősz ide, de nem máshová, vigyázz!
A gyerek alig tudott már lábán állani. Kitörte a hideg, lázban volt
egészen, szeretett volna elfutni, de nem tudott. Büvölet tartotta itt e
tehetetlenül is óriás hatalmu emberrel, ezzel a királyi vadak
legutolsójával, kinek világtalan szeme is jobban tudott parancsolni,
mint mások ép tekintete…
Ott álltak egymással szemben. A gróf meztelen mellén szive helyére
mutatva, a gyerek dideregve tartván kezében puskáját.
– Vigyázz! – kiáltá Ábrám. Emeld föl a puskát, czélozz.
A gyerek eszméletét vesztve, fölemelte fegyverét, nagy, csontos fejéhez,
ahhoz a fejhez, mely kicsiben tökéletes mása volt annak a hatalmas
főnek, mely ijesztően, parancsolólag büvölettel meresztette rá szemeit…
– Egy… hangzott érczesen.
– Kettő…
Mintha e pillanatban a gyerek láza egyszerre elmult volna. Egy másik láz
kerekedett föléje. Az a vad tűz, melyet egy házasságot törő nagy ur
lopott be az ő paraszti vérébe. A pusztitás, az öldöklés, a hősiesség,
az akarat, a vér után való vágyakozás forró vágya… Keze nem reszketett
többé, izmai megfeszültek, szeme megvilágosodott, czélzott és mikor a
«három» felhangzott, annak második szótagja beleveszett egy durranásba –
és abba a zajba, melyet egy hatalmas test zuhanása okozott a szűzi
csendességben.


TANULMÁNYFEJEK.

Legnyomorultabbnak azon a napon éreztem magam – egész életemben – a
mikor egy novellát kellett volna irnom és nem tudtam.
Ez a «kell» nem volt a közönséges kényszerek közül való, majdnem
életkérdés volt, hogy öt-hat lapot tele irjak valamely fabulával és
egész napi kinlódás után sem tudtam többre vinni eldobott első lapoknál,
a melyek legtöbbén csak ez az irás állott: «… elbeszélés, irta:…»
Tárgyaim is voltak pedig; sőt nyolcz-tiz téma közül válogathattam volna.
Boldogtalan herczegkisasszonyok és boldog napszámoslányokról történetek
jártak az eszembe. Nagy szerelmek, izzó szenvedélyek, a mint mozgatják,
lázítják az embereket: világosan láttam. Előszedegettem régi és uj
keletű feldolgozatlan meséimet, a melyek elgondolása kész volt, papirra
vetése most: – egyszerüen lehetetlen.
Mit bánom én herczegkisasszonyok boldogtalanságát, groteszk öröme buta
málterhordó lánynak mit érdekel engem! Emberek szenvedélye, forró nagy
szerelme: milyen kicsinyes, üres, hazudott, vagy legjobb esetben vad és
állati most nekem. A mi belőlük megérint: kiáradó füstjök nehéz és
kellemetlen; szabadulni vágyom szürke felhőik közül.
De hová? Ezen a napon az élet és annak tükrözése: a művészet, szinte
ilyen nyomasztó, kellemetlen és érdektelen füstfelleg az én elkínzott
agyamnak. Élet, halál, szerelem, gyűlölség és bosszúvágy, mindenféle
ambiczió és minden szeretet, mindaz a mi fentartja és tovább mozgatja a
világot: szürke felhő, a mely rámborúl, elfogja az én látóhatáromat,
alakul, mozog körülöttem, alakot vált, oszlik, szakadoz, eltűnik.
Semmi az egész. Valami ismeretlen nagy, de gyerekes hatalom, gyerekes
játék: kaleidoszkop; unalmas, mert mindig más és mindig ugyanaz.
Aludjunk inkább.
Lefeküdtem a diványra, este lett; behunytam a szemeimet s azokra a
dolgokra gondoltam, a melyekről tudom, hogy nekem kellemesek, az én édes
lányomra, anyámra, egy regényre, a melyhez nem rég fogtam tűzzel és