A vizözön és egyéb elbeszélések - 7

– Mit?
– Megírtam neki, hogy szeretem.
– Megőrültél?
Marianne mosolyogva rázta meg a fejét:
– Nem.
– A levelet nem engedem elküldeni.
– De igen.
A levél elment. Másnap követte egy új és terjedelmes levél.
„Itt ülök a kertünkben és nézem, amint a levelek lassan hullanak le a
fáról. Csodaszép, meleg ősz van és én azt kérdezem magamtól, nem a
legteljesebb boldogság-e így élni: nyugodtan, nyitott szemmel álmodva,
egy egyre tisztuló, nemesedő és gazdagodó emlékkel a szívemben.
Belenézek a lelkembe és azt kérdezem: mért vagy boldog; elég, hogy _te_
szeretsz? És azt felelem rá magamnak: elég; ez édes, bánatos, fájdalmas
boldogság, de betölti a lelket…“
Tíz oldalon keresztül. A leánylélek, az asszonyi lélek, a boldogság.
Másnap újabb levél: velencei emlékek. Williams szavai, Williams
tekintetei, a hervadhatatlan, mert egészen befejezett emlékek. Egy hét
mulva válasz jött a levelekre: felindult, izgatott, nyugtalan válasz.
Williams engedelmet kért rá, hogy ő is írhasson.
„Nem, – felelt erre Marianne – nem szabad nekem írnia. Soha többé nem
szabad találkoznunk és soha többé nem szabad írnia nekem, különben én
hallgatok el. Én csak akkor írhatok, én csak akkor mondhatok el mindent,
ami a szívemen van, ha maga hallgat, mint a mult, ha személytelenné
válik, ha emlékké válik, mert csak így tudom szégyenkezés nélkül
elmondani, mennyire szeretem…“
– Marianne, – mondta neki az anyja, aki értesült a dologról – te olyan
ostoba vagy, mint a legbutább liba. Ha magad írod neki, hogy nem szabad
felelnie!
Marianne komolyan felelte:
– Nem, jó ez így… A férfiak nem tudnak hallgatni.
Pár nap mulva újabb könyörgő levél érkezett Williamstól. Marianne
azonban rendíthetetlen maradt. Válasznak nem szabad érkeznie egyetlen
levélre sem, különben nem ír többet. Williams erre elhallgatott.
Marianne szorgalmasan írta a hosszú leveleket Glasgowba a szerelméről, a
leánylélek titkairól, az imádásról, amelyet Williams iránt érez és a
levelekre nem jött válasz. Négy hét telt el, azután újabb négy hét és
Williamstól semmi hír nem jött. Marianne egyre nyugtalanabbul várta a
postát és ekkor pár napra elveszítette a bizalmát és a maga felett való
uralmát. Sokat sírt és szomorú volt és egy napon a földhöz vágta a
tollat, mikor egy hosszú levél írásába belefogott. Nem írt. Egy teljes
hétig nem.
– Na, lemondtál végre róla? – kérdezte az anyja. – Ugy-e, hogy ostoba
voltál!
Mariannenak könnyes lett a szeme és kiment a szobából. Egy perc mulva
azonban sikoltva, kacagva, sírva és diadalmasan szaladt vissza egy
távirattal, amelyet a postamester kis cselédje hozott.
– Nem hiába tiltottam el neki, – mondta kacagva és könnyes szemmel – nem
hiába tiltottam el annyiszor…
– Mit? – kérdezte az anyja bámulva.
– Hogy idejöjjön.
– És most idejön?
Marianne átnyújtotta a táviratot. A táviratban ez állott: „Holnap
odaérkezem. _Williams_.“
– Idejön – mondta boldogan Marianne.
– De… de hogyan?
– Hiszen eltiltottam neki. Beszélnie kell, mert nem volt szabad
beszélnie. Szeret. Mert nem engedtem, hogy elfelejtsen.


AZ AJTÓ
A lány ásítozva járt a műteremben és hangosan, kihívóan mondogatta:
– Unatkozom!… Unatkozom!…
Tass, a festő elfehéredett arccal kelt fel és odalépett a lányhoz.
– Te, – mondta neki – te, meg akarsz csalni!… Megfojtalak!
A lány vállat vont. A festő fogta a kalapját és elment a képeit
megnézni.
A tárlaton egy barátja sietett elébe.
– Te, – kiáltotta nagy örömmel – _Rachelt_ megvette a miniszter, a
_Gladiatorokat_ pedig Weisz Antal…
Tassnak felderült az arca. Bement az irodába: a Gladiatorokért mindjárt
megkapta a pénzt. Jókedve támadt. Csettintgetett az ujjával és az utcán
kocsiba ült. Az emberek az út szélén – úgy gondolta – felé intenek:
– Ni, Tass, a híres festő…
Tele volt jókedvvel, bízással, megbocsátással. Otthon örömriadallal
törtetett be a lányhoz:
– Nagy ünnep, – kiáltotta bolond jókedvvel – pénz van a háznál…
– Mi történt?
– Megvették Ráchelt, a Gladiatorokat…
– Látod, – mondta a lány – mert én is rajtuk vagyok.
– Buta vagy – mondta mély meggyőződéssel a művészi önérzetében érintett
festő.
… Az volt a lány: buta, de felségesen szép. Lusta párductermet,
klasszikus görög fej, mély zöld szemek. De tudatlan volt, önző,
elrontott, elkényeztetett. Tass, akinek állandó modellje volt, feleségül
vette volna már, ha nem félt volna attól, hogy az esküvő után otthagyja
egy napon. Igy állandóan pokoli féltékenység kínozta a festőt és
mindennap veszekedtek.
… Leültek ebédelni. Tassnak jókedve volt, pezsgőt hozatott. Ebéd közben
bejött a szolgája:
– Egy ember akar beszélni a nagyságos úrral.
– Jőjjön ide.
Egy lerongyolódott alak állított be. Lesütött szemmel, félénken és
óvatosan lépett be az ajtón a szőnyeges szobába.
– Gyuri! – kiáltotta Tass meglepetten – megint itt vagy?
A fiatalember nem válaszolt semmit, csak az ajka remegett.
– No, nem tesz semmit, Gyuri. Ülj le, ebédelj velünk.
A lány kíváncsian nézte az idegent. Tass bemutatta őket egymásnak:
– Az öcsém!… A ház úrnője!…
A fiú leült az asztalhoz és enni kezdett. Tass biztatgatta, a lány pedig
nagyranyitott szemmel nézte. Gyuri mohón evett, éhesen falt fel mindent,
amit elébe tettek. A hosszú éhezés látszott a sovány arcán és az evésén.
A fekete kávénál azt mondta Tass:
– No, Gyuri, most beszéld el, mi történt megint veled.
… A fiú elbeszélte. Az történt, ami minden évben meg szokott történni
vele. A család szerzett neki valami állást, egy ideig jól viselte magát,
azután felébredt benne a szabadságnak és a vándorlásnak csodálatos módon
beléoltódott szomja, a hivatalban összeveszett mindenkivel és azután
nekivágott az országútnak. Most itt van, tele megbánással és jó
elhatározásokkal.
Tass nevetett:
– Egy félév mulva újra az országútra kerülsz… Nem értem, hogy a mi
sűrűvérű családunkba hogyan került a te cigánytermészeted.
A fiúnak is jobb kedve támadt, mikor látta, hogy a bátyja nem haragszik.
Elbeszélte az útját. Ezuttal sokat szenvedett. Brassótól Budapestig nagy
út gyalog; és hideg volt és nem volt mit ennie…
Tassnak megtelt szánalommal a szíve.
– Gyere no, – mondta az öccsének – adok ruhát.
Bementek a másik szobába. A lány elgondolkozva nézett utánuk.
Mikor kijöttek, azt mondta Tass:
– El kell mennem egy órára. Mulassatok addig.
Elment. A fiú zavartan ült az új ruhákban és a lány kigyuló szemmel
nézte. Lustaságát, vadságát izgatta és vonzotta a szabadságnak ez a
koldus és lerongyollott hőse, érezte, hogy hozzá, a pincelakások
leányához az országutaknak ez a fia való. Tetszett neki a fiú sápadt,
kiéhezett, megsoványodott arca és két égő, nagy szeme.
– Beszéljen – mondta neki.
A fiú csendesen beszélni kezdett, azután hevesen folytatta, szinte
lázban beszélt:
– Három hét óta nem is láttam asszonyt…
A lány kitárta felé a karjait.
… Tass csendesen nyitotta ki az ajtót. Nem vették észre. A festőnek
öccse sovány, elkínzott arcára esett a pillantása és a szívét újra a
forró szánalom öntötte el. A fiú megölelte a lányt és benne nem ordított
fel mindig lázas féltékenysége. Gazdagnak érezte magát, jónak; és jó
szíve úgy érezte, hogy abból a bőségből, amelyben él, két kézzel kell
adnia szegény, kiéhezett öccsének. A fiú karjai szorosan kulcsolódtak a
lány körül és Tass csendesen, halkan, óvatosan újra behúzta az ajtót.


APÁK ÉS FIUK
Árbócz Sándor hidegen, megbántottan, gőgösen emelete fel a fejét.
– Jól van, Kálmán, – mondta a fiának – megmondok neked mindent. Ha már
fenyegetsz engem!…
– Nem fenyegetlek, apám, – felelte Kálmán – de lásd be, hogy nekem jogom
van arra, hogy mindent tudjak.
– Én ezt nem látom ugyan be, de ismerem az eszed járását… a vad
elveidet… És mióta egészen független vagy tőlem… amióta nem vagy
rámszorulva… azóta egyre attól félek, hogy egy szép napon itt hagysz… a
fiúi hálád kétségbevonhatatlan jeléül…
– Édes apám, – szólt Kálmán kissé ingerülten – ezt igazán hagyjuk. A
fiúi hála kérdéséről nekem csakugyan megvan a magam külön véleménye.
Biztosítlak, hogy ha nekem gyermekeim lesznek, sohasem fogok tőlük hálát
követelni. Ezt a patriárka-gőgöt csakugyan gyűlölöm. Majd az unokáidnak
adom vissza, amit tőled kaptam és ők a dédunokáidnak, amit tőlem kaptak.
Utálom ezt a hálaüzletet, amelyet apák a fiúkkal akarnak kötni.
Árbócz Sándor szikrázó szemmel nézett a fiára, azután elfordult,
legyűrte a feldagadó mérgét és hallgatott. Csend volt egy ideig, azután
Kálmán nyugodtan és kérlelhetetlenül mondta:
– Nem erről van szó. Arról van szó, hajlandó vagy-e tehát nekem
megmondani, ki volt, mi volt az anyám, él-e még, hol találhatom meg?…
Árbócz Sándor visszafordult a fia felé.
– Igen, – mondta haragosan – hajlandó vagyok. Igenis. Az anyád egy
nyírkövesdi parasztlány volt. Szobalány, szolgáló, cseléd nálunk
Borsod-Madarason. Ott találtam a kastély udvarán, mikor egyszer
hazamentem látogatóba az apámhoz. Mielőtt te megszülettél, elküldték. Én
egy félév mulva felkerestem, téged tőle elhoztalak… felneveltelek…
Megkeresheted, ha akarod, Kövesden vagy Madarason él, három éve
hallottam a hírét, pénzt kért tőlem, küldtem neki, valami erdőkerülőhöz
ment férjhez, az azután meghalt, most özvegy…
Kálmán nyugodtan hallgatta az apja heves beszédét és csendes, komoly,
mély fejbólintással válaszolt rá.
– Hát most tudod, amit tudni akartál, – szólt kissé lehülve és fanyarul
Árbócz Sándor – most mit akarsz tenni? Remélem, lemondtál arról, hogy
felkeresd…
– Nem, – felelt Kálmán – arról nem mondtam le. Sohasem gondoltam, hogy
az anyám titokban valami hercegnő volt. De a te romantikus és rejtelmes
kijelentéseid után azt hittem, hogy az eset nem volt ez az egészen
közönséges, piszkos kis elcsábítási eset, cseléddráma, úrfi és szolgáló…
– Tűrhetetlen ez a hang, amin velem beszélsz! – kiáltotta Árbócz Sándor.
– Tűrhetetlen a hangod…
– Nehogy azt hidd, – szólt közbe Kálmán – hogy engem bánt a… az
eredetem. Hogy én szégyenlem a származásomat. Én, amióta tudom, még azt
sem titkoltam el senki előtt, hogy törvénytelen gyerek voltam és te csak
később törvényesítettél.
– Látod, ha más nincs, amiért nekem hálával tartozol, hát ezért mégis
csak hálásnak kell lenned. Nevet adtam neked.
Kálmán legyintett egyet:
– Nekem nincsenek efféle babonáim. Te úr voltál egész életedben, én
munkás vagyok, ha diplomám van is, én a ti érzékenységeiteket nem
ismerem.
– De azért, hogy elhoztalak, magamhoz vettelek, le nem tagadtalak,
felneveltelek, önönmagamtól is függetlenné tettelek, azért csak hálásnak
kell lenned? Ki van még rajtam kívül, aki ilyen becsületes és
lelkiismeretes? Száz férfi közül kilenvenkilenc nem törődött volna a
gyerekével, pusztulni hagyta volna, nyomorúságban és piszokban hagyta
volna.
Kálmán összeszorított ajakkal nézett maga elé.
– Sok a sötét gazember ezen a szép világon – mondta halkan. – Azzal az
elismeréssel, igaz, tartozom neked, hogy te nem vagy közéjük való, hogy
te különb ember vagy, hogy te becsületes ember vagy.
– Köszönöm szépen, – kiáltotta Árbócz Sándor gúnyosan – nagyon szép,
hogy ezt elismered.
– Sok fiú nem mondhatná ezt az apjának, ha őszinte akarna lenni –
felelte Kálmán komolyan.
Megint elhallgattak, azután Kálmán felállott.
– Hová mégy? – kérdezte az apja.
– Megyek csomagoltatni. Két óra mulva indul a gyorsvonat Kövesd felé.
Elutazom.
– Ne menj, Kálmán… Kérlek, mirevaló ez? Minek ez? Minek bántani azt, ami
elmult? Te az én fiam vagy és én szeretlek és maradj az én fiam.
– Édes apám, – felelte Kálmán – te nem értheted ezt. Neked volt anyád.
Nekem nem volt. És… ha nem is akarok érzékenykedni… legalább látni
akarom azt az asszonyt, akinek a fia vagyok… ismerni akarom, amiből
lettem, ami bennem van.
– Hát jól van, Kálmán, menj el. Legalább tudni fogod, hogy engem igenis
szeretned kell, hogy te igenis hálával tartozol nekem, ha más fiú az
apjának nem is, te igen.
– Majd meglátom, apám – mondta Kálmán komolyan.
Elbúcsúztak egymástól és Kálmán elutazott. Harmadnap reggel
hazaérkezett. Éjjel jött, sápadt volt, fáradt, kimerült, szomorú. Az
apja megölelte, Kálmán eltűrte az ölelést.
– Kálmán, édes fiam, – mondta Árbócz Sándor melegen – szomorú vagy?
– Igen, apám – felelte Kálmán.
– Miért?… Ugy-e mondtam?… Mit láttál?
Kálmán összeszedte magát, leült, a szemébe nézett az apjának és halkan
mondta:
– Megpróbálok neked nyugodtan és röviden elmondani mindent, hogy
megértsd azt, amit érzek, ami az én lelkemben most történik. Megérkeztem
tehát Madarasra. Ott nem tudtak semmit egy Kis-Tót Apollónia nevű nőről.
Átmentem Kövesdre, ott annyit tudtak róla, hogy az ura, akit
tolvaj-Csipcsányinak neveztek, csakugyan meghalt és az asszony most a
gyerekeivel – a gyerekeivel! – Györkön él. Átmentem Györkre. Ott
megtaláltam.
Elakadt a szava és elfordította a fejét.
– És? És aztán? – kérdezte Árbócz Sándor.
Kálmán nagyot lélegzett, az undorodását és a sírását nyelte le egy nagy
erőfeszítéssel.
– Voltam a házában, – mondta reszkető hangon – láttam a gyerekeit… az én
anyám gyerekeit… az én testvéreimet… azután jött ő is… rút, piszkos,
bűnös öregasszony… szennyes banya… Pálinkaszaga volt…
Nem tudott tovább beszélni. A kezébe hajtotta a homlokát és eltakarta a
szemét. Árbócz Sándor megdöbbenve, megindultan nézett rá és sokáig nem
szólt hozzá.
– Kálmán, – mondta azután halkan, gyöngéden – látod úgy-e? Megmondtam.
Most tudod legalább, hogy az én fiam vagy és senki másé nem vagy és
hozzám tartozol.
Kálmán felemelte a könnyes szemét. Ránézett az apjára, összeráncolta a
homlokát, a szeméből lassan kiszáradt a könny, hallgatva nézett egy
ideig az apjára, azután megrázta a fejét.
– Nem, apám, – mondta – én nem tartozom hozzád sem.
– Kálmán! – kiáltotta meglepetve Árbócz Sándor.
– Őhozzá sem tartozom. Senkihez sem tartozom.
– Kálmán, én elhoztalak, én megmentettelek.
– Igaz, te jó voltál. Becsületes voltál. A magad módja szerint meghoztad
a legnagyobb áldozatot. Száz ember közül, aki a te társadalmi viszonyaid
között él, mit!… ezer férfi közül nem akadt volna még egy, aki ezt
teszi. Becsületes voltál. És – be kell ismernem – ha más fiúk nem
tartoznak hálával az apjuknak, én hálával tartozom neked.
– Ugy-e? Ugy-e igen, Kálmán?
– Igen. Hálával tartozom neked. De nem tartozom hozzád. A hála megöli a
szeretetet. Nem vagyok a tied. Nem tudlak szeretni.
– Kálmán!
– Nem tartozom hozzád. Nem akartál engem. Nem akartad, hogy a fiad
legyek. Te ott születtél a madarasi kastélyban, az anyám egy kövesdi
parasztodúban született, – ezt nem tudja eltüntetni, ezt nem tudja
elfelejtetni velem soha a te becsületességed és nagylelkűséged. Senkihez
sem tartozom. Nem akartátok, hogy a fiatok legyek. Egy véletlen vagyok.
Nincs eredetem. Nincsenek szüleim. El kell tőled is mennem, itt kell
téged is hagynom, mint azt a rettenetes… pálinkaszagú öregasszonyt…
– Kálmán!
– Örökké hálásnak kell lennem irántad. De nem tudlak szeretni. Hiába…
emeltél fel engem, ha az anyámat ott lent hagytad. Sohasem tudom
elfelejteni, hogy azzá a rettenetes öregasszonnyá engedted sülyedni az
anyámat… hogy ezt a rettenetes, szennyes asszonyt tetted az anyámmá…


ÁGNES
A Geiger-palotából lejött a két Geiger testvér: Iván és Ágnes. A
szélesvállú, díjbirkózó-formájú és díjbirkózó-erejű, huszonnyolc éves
Iván és a karcsú, szőke, szelídszemű és egy kevéssé – bájosan –
piszeorrú, tizennyolc éves Ágnes. Az utcán Iván körülnézett és
bosszankodva mondta:
– Ezt a Mártont most már igazán el kell csapni. Már megint nincs itt.
Bizonyosan iszik valahol. Hét órára iderendeltem; most hét óra öt perc…
Gondolkozott.
– Tudod mit, – szólt azután a testvéréhez – ne várjunk rá. Menjünk át
gyalog. Autón úgyis korán érnénk oda. Egész nap nem jártam… és a
gyalogjárón már semmi sár… Ha megunjuk, útközben beülünk egy fiakkerbe.
Az autót majd a portás utánunk küldi. Jó?
– Jó, – felelte Ágnes vidáman – menjünk gyalog.
Elindultak. A gyalogjárón nem volt már sár; a téli szél
fölszikkasztotta; csak a kocsiút volt még sáros és a gyalogjáró mellett
állottak halomba gyűjtött, sáros hókupacok. Tiszta, friss téli este
volt, csak épen annyi hidegség, hogy az ember szaporán járjon benne és
az arca kipirosodjék tőle. Szaporán és kipirosodó arccal mentek előre,
és Iván így szólt Ágneshez:
– A híd előtt, azt hiszem, kocsiba ülünk majd. Hanem a pályaudvarnál, ha
megengeded, én beszaladok egy percre a specialitás-trafikba. Odaát
mindig nehéz havannákat adnak; – szeretnék néhány könnyű szivert venni.
Odaértek a pályaudvarhoz.
– Hát vársz egy percig, úgy-e? – kérdezte Iván. – Állj oda a gázlámpa
mellé, hogy kint légy a forgalomból. Rögtön itt vagyok.
Sietett befelé. Nyolc perc is eltelt azonban, amíg megint
visszajöhetett. A dohányárus bolt előtt egész tömeg ember állott, azután
az ő szivarját nehezen keresték ki; azután nem tudtak váltani. Amikor
kiért az utcára, kereste Ágnest. A lány nem állott már a gázlámpa
mellett, ahol hagyta, hanem jóval távolabb a villamos vasút bódéja
mellett és egy elegáns, karcsú fiatalember volt a társaságában. Iván
csodálkozva nézte meg ezt a fiatalembert, – elegáns volt, monoklis,
huszonhat éves lehetett – és megállapította, hogy nem ismeri. Feléjük
indult, amikor a fiatalember egyszerre csak fölemelte a keztyűs kezét és
megcsípte az Ágnes arcát. Ivánban elhült a vér és egy ugrással ott volt
mellettük. Hallotta, amint Ágnes megrémülten dadogja:
– De kérem… téved… mindjárt jön a bátyám…
És hallotta, amint a fiatalember nevetve válaszolja:
– Tudom, gyöngyöm, drágaságom… ilyenkor előbb mindenkinek jön a bátyja…
csak azután…
Ekkor ott volt mellettük, két ujja közé fogta a fiatalember nyakát és
elpenderítette Ágnes mellől. Ágnes halálsápadtan bámult rá, a
fiatalember elvörösödve fordult vissza.
– Mars! – mondta neki nyugodtan – mert beleduglak a sárba.
A fiatalember kiejtette a szeméből a monokliját, fölemelte a kezét és
dühtől reszketve felelte:
– Pimasz!… Ezért most…
Pofon akarta ütni. Nagyobb volt Ivánnál egy fejjel. Mielőtt azonban
megüthette volna, Iván megkapta a kezét, megcsavarta, azután az egész
embert derékon fogta, fölemelte és fejjel lefelé beledugta egy sáros
hókupacba, amely a gyalogjáró szélén állott. Ágnes nagyot sikoltott; a
fiatalember kétségbeesve rikoltotta el magát, de azután belemerült a
feje a sáros hólébe és a hangja hörögve fulladt el. Iván eleresztette; a
fiatalember végigdőlt a földön és kapálózva, fuldokolva, elvakulva, síró
hangon káromkodva próbált talpraállni. Rettenetes állapotban volt. Iván
előbb meg akarta várni, míg magához tér, de a megtépázott, sártól csurgó
ember se látott, se hallott. Ágnes is olyan arccal dűlt neki a bódé
falának, mint aki készül elájulni; nagy tömeg is gyülekezett köréjük;
Iván odaintett egy hordárt.
– Itt egy forint. Ha ez az úr majd magához tér, átadja neki ezt a
névjegyet… Fogja.
Karon ragadta a remegő és ájuldozó Ágnest, áttört vele a tömegen és
beült vele egy fiakkerbe. A fiakker robogott át velük Budára.
Hogy történt ez Ágnes? – kérdezte Iván. – Hihetetlen, hogy Budapesten öt
percig nem lehet egy tisztességes nőt egyedül hagyni az utcán.
Ágnes fehér arccal dőlt hátra a kocsiban és vacogott a foga.
– Hát hogy történt, Ágnes?
Ágnes ájuldozva forgatta a fejét és nem tudott válaszolni.
– Irtózatos, – mondta azután. – Irtózatos… Mit tettél vele!
– No hallod, – felelte Iván – ez csak nem érdemel szánalmat. Egy ilyen
piszkos betyár!… Ez nem fog többet tisztességes nőket molesztálni.
– Nem kellett volna így… Nem kellett volna ilyen rettenetesen… Hiszen ez
borzasztó. Rettenetes volt.
– Inkább mulatságos.
– Nem, nem – rettenetes. Miért is nem hallgatott rám! Hiszen én mondtam
neki, hogy jössz. Én figyelmeztettem. Miért tetted ezt, Iván?
– Ugyan kérlek, – felelte Iván bosszankodva – hagyj már békében ezzel a
szentimentális jajgatással. – Azért tettem, mert pimasz volt. Jobb lesz,
ha elbeszéled, hogyan történt a dolog.
Ágnes nem tudta elbeszélni a dolgot. Sápadt volt és didergett és
kétségbeesve hajtogatta:
– Borzasztó volt! Borzasztó…
Megérkeztek.
– Tudod mit, – mondta Iván – én azt sem bánom, ha szörnyűködöl. De itt
hagyd abba. Hazamenet majd folytathatod. Nem akarom, hogy itt tudjanak
róla.
Ágnes elhallgatott. Egész este nagyon szomorú volt és keveset táncolt.
Hazafelé menet, már az autóban, megkérdezte a bátyját:
– Mondd, Iván, mit gondolsz, mi lesz most?
– Miből?
– Abból… az afférból… az estiből?
– Hja… Valószínűleg provokáltat. Ha úriember, akkor provokáltat. Ha
úriember…
– Az, – mondta Ágnes határozottan.
– Honnan tudod?
– Én… én csak gondolom…
– No jó. – Akkor kap egyet a fejére.
Ágnes szótlanul dőlt hátra az ülésen és Iván szivarozva nézegetett ki az
ablakon. Otthon szótlanul búcsúztak el egymástól és mentek lefeküdni.
Reggel Ágnes már hét órakor talpon volt és leste, jön-e valaki Ivánhoz.
Tíz óra tájban csakugyan jött két idegen úr; bent voltak három percig,
azután elmentek. Alighogy kitették a lábukat, Ágnes rontott be a
bátyjához.
– Iván, – kérdezte lihegve – ezek úgy-e provokáltak?
– Igen.
– És mit feleltél nekik?
– Mit!… Szent Isten, hát megneveztem a magam segédeit.
– És mi lesz?
– Ha megígéred, hogy mamának nem szólsz, megmondom.
– Megígérem.
– Hát, én szeretem gyorsan csinálni az efféle dolgokat. Ezek már ma
délben találkoznak az én segédeimmel és délután öt órára már túl is
leszünk az egészen.
– Ma délben találkoznak a segédeiddel?
– Igen.
– És te hogyan kapsz értesítést?
– Az egyik segédem feljön ide.
– És ezek… ezek az ő segédei… nem mondtak neked semmit?
– Mit mondanának? Ami mondanivalójuk van, azt a segédeimnek mondják meg.
Ágnes töprengve hallgatott. Iván újságolvasásba fogott és Ágnes
nyugtalanul járt föl és le. Az idő borzasztó lassan múlott, úgy
tetszett, hogy a délelőttnek sohasem akar vége lenni. Végre egy óra
tájban megérkezett az Iván segédje. Ágnes rettegve várta, míg elmegy,
azután sietett be Ivánhoz. Megállott az ajtóban.
– Iván, – kérdezte gyáván – mi újság!
– Mi volna, – felelte Iván – minden rendben van.
Ágnes aggódva nézett rá és lesütött szemmel és remegve kérdezte:
– És… és az ő segédei… nem mondtak semmit?
– Mit mondtak volna. Elmondták a mondókájukat. Uriemberek ezek.
Csakugyan.
– De… azonkívül… nem mondtak semmit?…
– Ejnye, de furcsa vagy. Hát mit mondtak volna?
– Hát… arról a dologról… ott a pályaudvar előtt… Arról sem mondtak
semmit?
– Persze hogy nem. Arról szó sem volt már.
Ágnes megint föl- és lejárt; az arca sápadt volt és tördelte a kezét.
– Kard? – kérdezte halkan.
– Igen.
– Súlyos föltételek?
– Ah… bandázs nélkül… de könnyű kardokkal.
– Iván, – fakadt ki Ágnes hirtelen – ennek a párbajnak nem szabad
megtörténnie.
– Miért? – kérdezte Iván bámulva.
– Nem szabad, – mondta Ágnes könnyes szemmel. – Nem szabad. Békésen kell
elintézni.
– Ugyan ne…
– Nem szabad. Én nem engedem.
– Csacsi.
– Megmondom mamának.
– Ágnes!
Utána indult, de Ágnes már kint volt az ajtón és rohant az anyjukhoz.
Iván bosszankodva ment utána. Mire odaért, Ágnes zokogva fejezte be az
elbeszélést:
– Nem szabad, úgy-e mama, nem szabad én miattam megverekednie?…
– Ne szamárkodj, – kiáltott rá Iván.
– Mama, – mondta azután – ez a lány meg van őrülve. Sajnálom, hogy
megtudtad. De úgy-e, te belátod, hogy ez nem megy másképen.
Hosszú tanácskozás jött, kérések, könnyek, végre az Iván segítségére
megérkezett az apjuk és az öreg asszony így belenyugodott a párbajba.
Ágnes úgy jajgatott, hogy az apja megfogta és kilódította:
– Eredj a szobádba, – mondta neki – és jajgass ott. Megbolondítod az
embert.
Ágnes fölment a szobájába és nemsokára ágyba kellett fektetni, olyan
rosszul volt. Hat óra tájban megérkezett Iván egy hosszú tapasszal a
jobb arcán és fölment hozzá.
– No nézz ide, te kis hisztérika, – semmi bajom.
– Hát neki? – kérdezte Ágnes halkan.
– Nem utolsó legény az se, – mondta Iván elismerően. – Nekem jött. De az
egyik vágása laposra fordult a fejemen.
– Hát a tied?
– Az enyém nem. Szépen végigvágtam a fején és ő szép csöndesen leült a
földre.
Ágnesnek remegni kezdett az ajka, mondani akart valamit, de azután
szótlanul befordult a fal felé.
Hat hét mulva egy napon Ivánt félrehívta az apja.
– Te, – mondta neki fölindultan – ide hallgass… Egy hallatlan történet…
– No, – szólt Iván izgatottan – mi az?
– Ma eljön hozzám Schack igazgató, tudod, Schack a Hazaitól. És azt
mondja: – „méltóságos uram, közölnöm kell önnel valamit…“ – Tessék, –
mondom én. Erre elmondja, hogy ő a józsefvárosi házában néhányszor
találkozott már egy nagyon csinos fiatal hölggyel, aki fölment a második
emeletre. Ő neki nem jutott volna eszébe, hogy kicsoda… nem is gondolta
volna… de a felesége egy koncerten figyelmeztette, hogy köszönjön nektek
és akkor látta, hogy – Ágnes. Figyelmessé lett; megkérdezte a
házmesterét és a házmester azt mondta, hogy az a csinos, fiatal hölgy –
hol magában, hol egy idősebb nő társaságában – hetek óta jár egy
fiatalemberhez, aki a második emeleten lakik két bérelt szobában.
Hónapos szobában. Neki kötelessége engem figyelmeztetni.
Iván elhülve hallgatta.
– Az anyádnak nem akarok még szólni, – mondotta az öreg úr – de veled
most elővesszük Ágnest. Én félek, nem tudnék elég energikus lenni.
Iván vörös volt a dühtől.
– Hogy hívják azt a fiatalembert? – kérdezte.
– Valami Antalffy… nem a; – Áronffy Kázmér.
– Áronffy? – kérdezte Iván meghökkenve. – Hiszen ezzel verekedtem én. Mi
ez? Mit jelent ez?
Gondolkozott.
– Várj csak, apám, – mondta. – Az az idősebb nő nyilván miss Bryan volt.
Előbb vele beszélünk.
Hivatta miss Bryant. Rárivallt és a reszkető angol kisasszony az első
kiáltására bevallott mindent. Igen… Ágnes kisasszony kényszerítette őt…
azt mondta, öngyilkos lesz, ha nem teszi meg… ő mindig be akarta
vallani, lelkifurdalása volt… különösen amikor Ágnes kisasszony egyedül
akart fölmenni… és neki majd lefagyott a lába a sétatéren, ahol várnia
kellett.
Iván bekergette miss Bryant egy mellékszobába és hivatta Ágnest. Ágnes
vidáman, kedvesen, szelíden jött és mosolyogva állott meg előttük. A
mosolygása azonban gyorsan elmult, amikor az Iván arcát meglátta.
Megszeppenve nézett rá az apjára; az apja elfordította a fejét. Ekkor
megpróbált dacosan szembenézni Ivánnal, de remegni kezdett, lesütötte a
szemét, hangos sírásba tört ki, összecsuklott, belevetette magát egy
székbe és a kezébe temette az arcát.
– Ágnes, – mondta Iván a dühtől remegve – azt, úgy látszik, sejted,
miről van szó. Azt is, hogy mindent tudunk. A legjobb lesz, hát ha
mindent bevallasz…
Ágnes sírt és nem válaszolt.
– Mindenekelőtt azt mondod meg, hogyan jutottál el először oda?… Hogyan
jutott eszedbe?… Hogyan ismerkedtél meg vele?
Ágnes sírt és hallgatott.
– Hogyan mentél föl először?
Ágnes hallgatott.
– Hogyan ismerkedtél meg vele?
Ágnes hallgatott. Iván megfogta a karját és megszorította.
– Te! – mondta neki – majd mindjárt beszélni fogsz…
Ágnes fölsikoltott; az apjuk csitítóan lépett közbe és Ágnes az apjukhoz
menekült. Zokogva bújt a mellére.
– Igen, kis lányom, – mondta az apja elérzékenyülve. – Hát csak mondj el
szépen mindent.
Ágnes zokogott még egy ideig, azután az apja biztatására és az Iván
fenyegetésére beszélni kezdett:
– Én akkor ismerkedtem meg vele, mikor először fölmentem hozzá.
– De miért mentél föl hozzá? – kérdezte Iván felhördülve.