A vizözön és egyéb elbeszélések - 6

átkarolta és megcsókolta. A leány nem védekezett. Nem volt szokatlan
dolog, hogy megcsókolták egymást, a gyerekkoruk óta hozzászoktak; most
azonban hevesebb, lázasabb, türelmetlenebb, nyugtalanítóbb volt a csók,
a leány megborzongott tőle és eltolta magától a fiatalembert.
– Nem, Jenő, – mondta akadozva – ne… Menjünk le a kertbe… Sétáljunk egy
kicsit…
Lementek a kertbe. Jószagú, meleg nyári éjszaka volt. A fiatalember
karonfogta a leányt, magához szorította a karját és arról beszélt neki,
hogyan fognak élni, hogyan kell élniök. A leány rázta a fejét, nem tudta
magát az igenre elszánni és a Jenő lyoni életéről kérdezősködött. Jenő
mérnök volt ott egy nagy gyárban.
A kertből lassan kisétáltak az utcára. A poros falusi utca most tiszta
volt, csendes és elhagyatott; kétoldalt virágzó akácfák állottak. Az
akácfák alatt átsétáltak a Jenőék házáig, ott leültek egy padra, a
fiatalember fogta a leány kezét. Gondolkoztak és hallgattak.
Előttük, a poros utcán, egy fehérruhás nő ment el. Nesztelen lépésekkel
ment a kocsiút porában; nem vette észre őket. Jenő előrehajolt, hogy
megnézze.
– Ki ez? – kérdezte. – Nem ismerem ezt az asszonyt.
A leány nem válaszolt.
– Mostanában került ez ide? – kérdezte a fiatalember.
Ránézett a leány arcára. A leány arcán zavarodottság és undor volt.
– Ez – felelte – egy utálatos teremtés.
– Ah!
Nem kérdezősködött tovább. Utána nézett a lassan továbbhaladó nőnek és
úgy tetszett neki, hogy a doktor háza előtt, a kisebb kapunál áll meg.
Ez a kisebb kapu a doktor betegei számára való volt és egyenesen a
doktor rendelőszobájába vezetett. A nő itt megállott, azután eltűnt. A
csillagos éjszaka nem volt elég világos arra, hogy meg lehessen
állapítani, hová lett. A fiatalember ránézett a leányra, látta-e vajjon
ő is, hová lett a nő. A leány a házuk felé nézett, összehúzta a
szemöldökét és összeszorította az ajkát.
Sokáig hallgattak. Azután lassan, halkan, nyugodtan és bizalmasan megint
beszélgetni kezdtek. Arról, hogy a leány elmenjen, egyelőre nem volt
szó. Mindenféle elmult dolgokról és eljövendő dolgokról beszélgettek. A
fiatalember pár hétig itthon marad még, azután három-négy hónapra
Törökországba küldi a gyára; azután visszamegy Lyonba.
A templomtoronyba tizenegyet ütött az óra. A leány felállott.
– Kísérj haza, Jenő – mondotta.
A fiatalember karonfogta. Lassan mentek hazafelé. Amikor a házzal
szemben voltak, – az akácfák alatt, sötétben – a ház kis kapuja
kinyilott. A kapu nyikorgott. Kilépett rajta a fehérruhás nő.
Visszafordult a kapu felé, egy-két szót mondott, hallani lehetett a
doktor hangját, amint halkan válaszol neki, a nő azután elindult, a kapu
becsukódott mögötte, a kulcs megcsörgött a zárban és csend lett. A
fehérruhás nő nesztelen lépésekkel ment el, bele az éjszakába.
Jenő megrettenve nézett rá a leányra. A leány mozdulatlanul állott, az
arca sápadt volt és merev, a szeme kitágult, ijedt és fájdalmas.
Mozdulatlanul állott. Jenő gyengéden megfogta a karját és megmozdította.
A leány vele ment engedelmesen, de mereven, sápadtan és szótlanul.
Bementek az udvarra, a kertbe, azután fel a veranda elé.
– Klári! – mondotta itt aggódva a fiatalember.
A leány ajkán hirtelen, váratlanul, megdöbbentően fékevesztett,
kétségbeesett, áradó zokogás buggyant fel. Reszketett az egész teste,
rátámaszkodott a fiatalember karjára és elkeseredve, elveszve,
kétségbeesetten zokogott.
– Klári, Klári! – mondta a fiatalember ijedten. – Klárikám, nézd… Hát mi
az?… Hát nem kell…
– Az én apám! – zokogta a leány kétségbeesetten. – Az én apám!… Ilyen
utálat… ilyen, ilyen, ilyen piszok…
A veranda ajtaja kinyilott és az ajtóban megjelent a doktor. Meghallotta
a leány zokogását, átsietett a verandán és lejött a lépcsőn. A lány
meglátta az apját és olyant sikoltott, hogy a fiatalember eleresztette a
karját és a doktor ijedten állott meg.
– Mi az, Klári? – kérdezte a doktor.
– Nem, apa, nem! – mondta a leány. – Most nem. Ne… Nem akarok…
A karját kinyújtotta feléje, mintha távol akarná magától tartani, azután
megfordult és elsietett a kert felé.
– Mi történt, Jenő? – kérdezte a doktor.
– János bátyám, – mondta a fiatalember – nagyon is tökéletes voltál a
lányod szemében. Most meglátta, hogy ember vagy.
Elmondta mi történt. A doktor elsápadva hallgatta, azután bólintott.
– Én bemegyek. Te keresd meg és vigasztald meg.
Bement a házba. A fiatalember megkereste a leányt a kertben, melléje
ült, megfogta a kezét, azután megölelte. A lány hozzábújt és
símogattatta magát, nem szóltak egy szót sem. Sokáig ültek így.
– Akarsz még engem feleségül? – kérdezte azután halkan a leány.
A fiatalember felelet helyett még szorosabban magához szorította.
– Akkor – mondta a leány – vigyél el, minél előbb.
Odakínálta az ajkát és szomjasan, lázasan megcsókolta a fiatalembert.
Egy hét mulva a doktor karonfogta Jenőt.
– Jenő, – mondta neki – beszélj te Klárival arról a dologról… Értesd meg
vele, hogy… hogy nem bűn… hogy emberi dolog… hogy… Értesd meg vele, hogy
nem szabad engem gyűlölnie.
A fiatalember aznap este elment sétálni a leánnyal.
– Klárikám, – mondta neki halkan, melegen és bizalmasan – ne légy rossz
az apádhoz.
A leány megrázkódott, lehajtotta a fejét és halkan mondta:
– Én nem vagyok hozzá rossz.
– Nem beszélsz vele úgy, mint azelőtt, hideg vagy hozzá, idegen vagy
hozzá…
– Mert nem tudok hozzá olyan lenni, mint azelőtt, mert nem tudok, nem
tudok… Nem gyűlölöm; nem, azt nem, de olyan fájdalmat és… utálatot
érzek, olyant… Mindig az anyám jut eszembe… És ő, akit olyan jónak és
hűnek és tökéletesnek tartottam…
Sírni kezdett. Jenő megölelte és lassú, óvatos, kíméletes magyarázatba
fogott. A leány félbeszakította:
– Nem, – kiáltotta fájdalmasan – ne mondj nekem ilyeneket. Nem akarom
hallani. Utálat…
A harmadik héten, egy-két nappal az esküvő előtt, a doktor odalépett a
leányához. Könnyes volt a szeme és remegett a hangja.
– Klárikám, – mondta neki – hát így akarsz elmenni tőlem? Hát ezt a pár
napot is így akarod még eltölteni: ilyen hidegen, ilyen idegenül, ilyen
rosszakaratúan?
A leány sápadt volt, vonaglott az ajka és nem felelt.
– Nem szeretsz engem már? – kérdezte a doktor halkan és szomorúan.
– Én szeretlek, – mondta a leány – de…
– Nézz ide. Nézz a szemembe.
– De… nem tudok rád nézni… El akarok tőled menni…
Megfordult és kiment a szobából. Harmadnap megvolt az esküvője és
elutazott a férjével. Búcsúzáskor lesütött szemmel adta oda az arcát az
apjának megcsókolni. A doktornak könnyektől volt fátyolos a szeme,
amikor megcsókolta.
– Mikor jösz haza? – kérdezte tőle.
– Nem tudom – felelte Klári. – Majd… talán… ha Jenő hazajön… egy-két év
mulva…
Felültek a vonatra és elutaztak. A doktor hazament a lakásába és sírt.
Eltelt négy hónap. A fiatal asszony lent volt a férjével Törökországban;
úgy volt, hogy onnan egyenesen Lyonba mennek. A negyedik hónapban
azonban a doktor táviratot kapott, hogy két napra hazajönnek.
Csodálkozva, értelmetlenül, reménytelenül és kissé aggódva várta őket.
Megérkeztek. A fiatal asszony egyedül akart lenni az apjával.
– Édes apám, – mondta – én azért jöttem haza, azért kértem meg Jenőt,
hogy jöjjünk haza…
– Miért? – kérdezte a doktor.
– Azért, – mondta – azért, hogy tőled bocsánatot kérjek…
Megcsókolta az apja kezét. A doktor megölelte.
– Édes apám, – mondta a fiatal asszony felvidultan – ne haragudj reám,
ne haragudj reám, nem tudtam attól a gondolattól igazán boldog lenni,
hogy milyen rossz voltam hozzád… Pedig olyan boldog vagyok.
A doktor magához szorította és magyarázatba akart fogni. A leánya
elvágta a magyarázat utját.
– És azelőtt, – mondta könnyezve és mosolyogva – azelőtt olyan ostoba
voltam, olyan ostoba voltam…


KINEVETETT EMBEREK
Pásty délelőtt érkezett meg a fürdőre és délután már találkozott
Töröknével. Udvariasan és hidegen köszönt neki, azután utána nézett. Az
asszony karcsú volt, izmos, teli szőke, az arca kissé szomorúnak és
bágyadtnak látszott. Pásty hallotta, hogy mindössze két napja van itt.
Ettől fogva mindennap, szinte minden órában találkoztak és két-három nap
mulva lehetetlen volt kikerülni a beszélgetést. Az első beszélgetés
rövid volt, hideg, túlzottan udvarias és egészen üres. A második
beszélgetés valamivel hosszabb ideig tartott és az első hét sem telt el,
már nagy sétákat tettek együtt és hosszasan és bizalmasan beszélgettek.
Eleinte aggódva kerülték a Török Gábor nevét, később azonban az asszony
halk és panaszos célzásokat tett a férje erőszakosságára, durvaságára,
kíméletlenségére. Kiderült az is, hogy otthonról most azért jött el,
mert az már tűrhetetlen volt, amit Gábor művelt… ott… otthon… a tanyán…
szinte az ő szemeláttára…
Pásty összeszorított ajakkal, merev nyakkal, magára erőszakolt
diszkrécióval hallgatta ezeket a panaszokat. Nem akart a Török Gábor
dolgairól véleményt mondani. Egyszer azonban az asszony egyenesen
hozzája fordult ezzel a gyors kérdéssel:
– Maga gyűlöli az uramat, ugy-e?
Pásty habozott, az asszony azonban bátorította:
– Csak mondja meg nyugodtan.
Pásty ekkor kipirulva a haragtól, amely hirtelen feltámadt benne, szinte
dadogva mondta:
– Gyűlölöm… gyűlölöm… gyűlölöm!
Összeszorította az öklét.
– Ne haragudjék érte, – mondta az asszonynak akadozva – gyűlölöm…
utálom… megvetem… Meg tudnám ölni, nyugodtan és hidegvérrel… nem, nem
nyugodtan, hanem… hanem rátaposva, az eszemet elvesztve, rugdalva
tudnám… Oh, nem akarom a maga érzelmeit megbántani.
Az asszony kíváncsi szemmel nézett rá.
– De igen, – mondta egy másodpercre elakadt lélekzettel – mondja csak.
Hát _így_ gyűlöli?
– Igy. Katonakorunkban még jóbarátok voltunk, de azóta… Akkor
összevesztünk valamin és azóta ő meg akar alázni, tönkre akar tenni,
elém akar vágni. Csakhogy most már én vagyok elől. És maradok is, mert ő
őrült, őrült, őrült, tönkreteszi magát…
– Igaz – mondta az asszony gyors fejbólintással. – Tönkreteszi magát. Az
egészségét, a vagyonát… De hiszen maguk… verekedtek már…
– Igen, – felelte Pásty fanyarul – ő felém legyintett egyszer, én azután
karddal vágtam végig rajta. De ez semmi… Nem így akarom… mi az, egy
kardvágás!… A torkát, az életét…
Ijedten fordult az asszony felé, nem sokalja-e meg a gyűlöletének ezt a
kitörését. Az asszony azonban elámult, csodálkozó nagy szemmel nézett
rá, azután elfordult tőle és látni lehetett, hogy hirtelen
összerázkódik. Megborzongott valamitől.
Pásty összevont szemöldökkel nézte oldalról végig és ebben a percben ő
rajta is végigborzongott valami. Megrázta, felmelegítette, elkábította
egy gondolat, amely most egyszerre tűrhetetlen melegséggel fellobbant az
agyában. Miért csak most? Miért nem jutott eszébe előbb? Miért nem
rögtön, mikor meglátta ezt az asszonyt? Azért, mert az asszony nem
tetszett neki. Szép asszony, karcsú, szőke, de nem az ő ízlése, az ő
szemében nem volt eddig szép. Hanem most… Most úgy érezte, hogy ez a
világ legkívánatosabb asszonya, hogy egy sürgető, parancsoló, egy
percnyi várakozást meg nem engedő vágy hajtja hozzá. Oh, ez az asszony…
ezt az asszonyt… A bosszúnak ez a diadala, a megtorlásnak ez a gőgje, a
gyűlöletének ilyen ünnepe…
Félt, hogy a gondolatai is megriasztják az asszonyt; hallgatott; óvatos
akart lenni. Az asszony azonban nemsokára megszólalt, ismét a
gyűlöletéről kérdezősködött, látni akarta, amint ő reszket haragjában.
Talán meg akart borzongani tőle.
Az egész dolog olyan egyszerűen és természetesen ment, hogy Pásty szinte
belekábult. Alkonyodott; szótlanul sétáltak a felhevült beszélgetés
után, az asszony karja hozzáért a Pásty karjához, azután diszkréten, de
kitartóan hozzásurlódott. Pásty megfogta az asszony karját. A kezét. Az
asszony engedte. Pásty ekkor átkarolta a derekát és megcsókolta az
ajkát. Az asszony mohón, szomjasan, részegen viszonozta a csókját, olyan
lázasan, türelmetlenül és elszántan bújt hozzá, mintha valami rettenetes
hatalmú, nagy erő hajtaná. Pástynak éjféltájban kellett majd hozzá
mennie.
Amikor útban volt, mielőtt benyitott volna hozzá, hirtelen valami nagy
csalódásnak a hüvössége legyintette meg. A forrósága lehült tőle.
Kiábrándulást érzett. Miért? Mi történt? Nem akarta bevallani magának. A
csalódás azonban úgy fájt neki, hogy kénytelen volt vele. Mit ér ez a
diadal? Mit ér ez a bosszúállás? Igen, a legnagyobb győzelem ez volna a
világon: elhódítani ezt az asszonyt, birtokba venni ezt az asszonyt, az
övét, elvenni, birtokba venni. Szeretőnek azt, aki neki felesége. De mit
ér az olyan megalázás, amelyről a megalázott nem tud? Mit ér ez a
győzelem, ha a másik mégsem érzi magát megvertnek, hanem érzi magát
tovább is győzőnek, hozzáférhetetlennek, meg nem alázhatónak? Ha egy
óriási kiáltással a levegőn keresztül odakiálthatná most neki: Török
Gábor! – most megy a feleségedhez Pásty Béla!… Ha volna mód rá, hogy
megírja neki, hogy besúgja neki, hogy elárulja neki! Egy másodperce még
az a gondolat is felvillant az agyában, nem kellene-e inkább feleségül
vennie az asszonyt… De nem, hiszen nem szereti. És az már nem volna
győzelem. És meg sem lehet írni semmit, el sem lehet árulni semmit,
lovagiasnak kell lenni, titoktartónak kell lenni… Pásty azon
gondolkozott, ne forduljon-e vissza az asszony ajtajától. Ne menjen-e
haza. Ne utazzék-e el.
Azonban titkos remények, félgondolatok, szégyenlett elhatározások halk
szándékai bukkantak fel a lelkében, a bosszút bosszúnak érezte, újra
átmelegítette a győzelem gondolata és benyitott az asszonyhoz. Megint
eltelt egy hét, egy vergődéssel, mohósággal, dühösen élvezni akart
diadallal és igazi enyhülést nem adó ölelésekkel teli hét, és ekkor
Pásty nem bírta tovább: kora reggel lázasan és reszketve kiugrott az
ágyából, bezárta a szobája ajtaját és józanságot, éles és hideg
óvatosságot magára erőszakolva leült névtelen levelet írni. Egy hétig
küzdött ez ellen az elhatározás ellen, a titkos reményei, a
félgondolatai, a szégyenlett szándékai azonban elviselhetetlenül
kínozták, minden aggodalmát és minden kétségét szétszórták, le kellett
ülnie és írnia kellett. Aljasság – mondta magában. – Hát aljasságot
követek el. Becstelenség, hát becstelen vagyok. A harcuk életre-halálra
ment, mi ezzel az életre-halálra menő harccal, ezzel az irtózatos
gyűlölettel, ezzel a halálos nagy üggyel szemben az olyan szamár és üres
szó, mint a diszkréció, a lovagiasság, a tisztesség? Egy embernek kettő
közül meg kell halnia.
Leült és írt. Három levelet egyszerre, kettőt a hotel levélpapirjára,
egyet levelezőlapra. Ez a levelezőlap különösen nagy, szinte didergő
örömmel töltötte el. Ezt elolvassák otthon, a falu kis falusi postáján
és Török Gábor tudni fogja, hogy elolvasták… Didergett a maga tudatosan
aljasnak érzett aljas örömétől. Oh, ez végre a hozzá méltó, a Török
Gáborhoz méltó gazság, most lett ő – Pásty Béla – méltó ellenfele Török
Gábornak, így harcolt ő is, így kell ellene is harcolni.
A levelezőlapra csak annyit írt, nem tudja-e Török Gábor, hogy a
felesége két hét óta mindennap együtt van Pásty Bélával? jó volna, ha
érdeklődnék a dolog iránt. „Egy jóbarát“. A levelek részletesebbek
voltak. Az első levél tudtára adta egy jobb sorsot érdemlő, derék,
szegény megcsalt férjnek, hogyan vigyáz itt felesége a becsületére. A
második levél hivatkozott a pincérekre, az egész felháborodott
fürdőközönségre és pontosan megjelölt minden éjszakát, amelyet egy
idegen férfi Török Gábornénál töltött, amelyen a Török Gábor becsületét
meggyalázták. Nem is erőlködött nagyon, hogy az írását elváltoztassa.
Elküldte a leveleket és feszült lélekkel, dobogó szívvel várt.
Másnap délután táviratot mutatott neki az asszony.
– Nézze, – mondta elfordított szemmel – megjön az uram. Holnap indul,
holnapután itt lesz.
Pásty meghökkent. Mi ez? Mi történt? Hogy lehet ez? A leveleket még meg
sem kaphatta. Vagy ha megkapta, akkor miért táviratoz előbb? Miért nem
jön váratlanul? Ő meglepetést várt, rajtaütést, botrányt, harcot,
ököllel, késsel, revolverrel. Vagy megszökést az utolsó percben, úgy
hogy semmit se lehessen bizonyítani, de mindent kelljen sejteni. Miért
táviratoz?
Az asszony is meg volt zavarodva. Nem tudtak egymásnak mit mondani,
három zavarodott, szégyenkező és ostoba napot töltöttek el. Pástynak az
a bizonytalan érzése volt, hogy lassan és különösen kicsúszik a kezéből
a diadala. De hogyan? Milyen módon? Hogy lehetséges ez?
Harmadnap délben megérkezett Török Gábor. Pásty délután találkozott
vele. A feleségével sétált; csendesen, békésen és nyugodtan sétáltak.
Pásty már messziről az arcát kereste, elfojtott remegéssel az arcát
kutatta. Török Gábor felemelt fővel járt, erős volt, hatalmas, délceg,
szép és mosolygós. Mosolygott… Nyugodtan, felsőbbségesen. Gúnyosan
mosolygott, amikor közelebb ért hozzájuk, Pásty nem tagadhatta le
magának rémülten, ájult ijedelemmel kellett bevallania magának, hogy
gúnyosan mosolyog. Rajta mosolyog. Lenéz rá, egy fejjel magasabb nála,
erős, délceg, gőgös és szép és gúnyosan mosolyog.
Pásty megemelte a kalapját, tüntetően, félreismerhetetlenül az
asszonynak köszönt, az asszony bólintott. Török Gábor pedig mosolygott.
Pásty tovább haladt és a szívében egy nagy ürességet érzett, a
megsemmisülést érezte. Miért mosolyog? A leveleit azóta meg kellett
kapnia. Megismerte az írását? Vagy általában nem hiszi, hogy a levelek
igazat beszélhetnek? A gőgje olyan rettenetes, hogy el sem képzelheti,
hogy őt egy percre is el lehet felejteni Pásty Béla miatt?
Török Gábor másnap elutazott. Egy éjszakát töltött a fürdőn, azután
hazament. Pásty másnap találkozott az asszonnyal. Az asszonynak ki volt
sírva a szeme, bágyadt és fáradt volt az arca. Pásty nem tudott mit
mondani neki. Nem tudott hozzá szólni. Az asszony is hallgatott; azután
földre fordított szemmel halkan megszólalt:
– Maga is írt neki…
Pástynak megrendült az egész teste. Az arca elfehéredett.
– Láttam a leveleit – mondta az asszony.
Pásty nem is védekezett, nem is akarta letagadni, nem is próbálta
megmagyarázni. Más volt az, ami megrendítette.
– Hát… egyéb levelet is… kapott? – kérdezte reszkető szájjal.
– Igen, – felelte eltörődve és szomorúan az asszony – én már… már az
első napon… már az első találkozásunk után írtam neki. Azóta is
mindennap.
Pásty azt hitte, hogy megértett mindent.
– És ő megismerte az írást – mondta gyorsan – és nem hitte el, azt
hitte, hazudunk.
Az asszony megrázta a fejét.
– Nem, – mondta csüggedten – nem ismerte meg az írást. Nem is gondolt
rá. Vagy ha megismerte is, elhitt mindent.
– Hát akkor?…
– Azt mondta, természetesnek találja, hogy mikor a két legnagyobb
ellensége találkozik egymással, hát bosszút áll rajta.
– És nem bánta? Azelőtt olyan vérszomjasan érzékeny volt… a becsületére.
Azelőtt olyan féltékeny volt.
– Most már nem – mondta panaszosan az asszony. – Nem törődik velem. Azt
mondta, néha talán kellek még neki, de csak úgy… mint akármiféle lány…
Nem féltékeny rám. Nem törődik velem. Ha öt évvel ezelőtt lett volna,
akkor igen… De most már nem. Már el sem akar válni tőlem. Elkéstem.
– És én… az, hogy én voltam…
Az asszony kifakadt:
– Azzal sem törődik. Magával sem törődik. Én azt hittem, hogy maga…
magával megbosszulhatom magamat… Amikor találkoztunk, azért örültem meg.
Maga gyűlöli. Én is gyűlölöm, szent Isten, hogy gyűlölöm. De magával sem
törődik. Azt mondta…
– Mit mondott?
– Azt mondta, magunkra hagy bennünket… tehetetlenek vagyunk… hogy eddig
sem szerettük egymást… egy pillantással meglátta… Hogy gyűlöljük meg és
utáljuk meg egymást…
Pásty rábámult. Az asszony is rémülten nézett a szemébe. Érezték, hogy
idegenek, hogy a harmadiknak a törhetetlen és hozzáférhetetlen ereje és
gonosz okossága ismét legázolta őket, hogy máris gyűlölik és máris
utálják egymást. Rémülten bámultak egymásra. Pásty az öklét szorította
rá a szédülő fejére és az asszony kétségbeesve és sírva fakadt ki:
– Kinevet bennünket… Azt mondta, hogy kinevet bennünket.


MARIANNE
A szoba tele volt kofferekkel és skatulyákkal. Marianne kinyitott egy
skatulyát, kivette belőle a pirosvirágos kerti kalapját, egy pillantást
vetett a tükörbe és megállapította, hogy ez a kalapja áll neki a
legjobban, belemosolygott a tükörbe és szótlanul indult kifelé.
– Marianne, – szólalt meg az anyja kétségbeesve – hová mégy? Magam
pakoljak?
– Igen, mama, – felelte Marianne – pakolj magad.
Az anyja kiegyenesedett és elszörnyedten nézett rá. Marianne biccentett
a fejével és indult kifelé. Az anyja panaszosan mondta:
– Bizonyosan megint…
Marianne félbeszakította:
– Igen, mama, megint a terraszra megyek, megint mister Williams-szel
fogok beszélgetni, megint nem lehet a beszélgetés végét kivárni… és te
igazán hálás lehetnél a leányodnak, hogy így fáradozik az érdekedben.
– Az én érdekemben?
– Igen, hogy minél előbb megszabadulj tőlem.
Az anyja megint elszörnyedve akart felelni, azután meggondolta a dolgot
és intő hangon mondta:
– Marianne, vigyázz! Megjárod. Hátha ez a Williams kalandor és csak
pénzt akar?
Marianne rejtelmesen mosolygott. Az anyját idegessé tette ez a
mosolygás.
– Csak nevess, – mondta haragosan – azt hiszed, mindig te vagy az
okosabb. Majd meglátod még! Ez az ember ka-lan-dor!… Ha glasgowi gyáros
volna, nem ülhetne itt Velencében harmadik hónapja. Te pedig egy ostoba
liba vagy, tudod, hogy beugrasz neki. Ka-lan-dor! Érted?
– Édes mamám, – felelte Marianne halkan, nyugodtan és felsőbbségesen –
hát azt hiszed, hogy ez nekem sohasem jutott eszembe?
– Annál rosszabb!
– Édes mamám, ez nekem már az első héten eszembe jutott és én rögtön
írtam Viktornak Pestre és rögtön irattam vele egy nemzetközi
hiteltudósító irodának.
– Mi-i-i?
– Felvilágosítást kérettem mister Joseph Robert Williams glasgowi
gyárosról. Megnyugtathatlak: a legkitünőbb információkat kaptam.
Elsőrangú referenciák!
Az anyja álmélkodva nézett rá, ő csókot dobott az anyjának és mosolyogva
kiment a szobából. Lement a terraszra. Williams már várta. Elébe ment,
megszorította a kezét, azután mind a ketten leültek a terrasz sarkába, a
kis sátor alá. Előttük tágan, kéken, hullámosan, őszi napfényben
ragyogva terült el a tenger.
Hallgattak. Néztek ki a tengerre.
– Este utaznak? – kérdezte azután Williams.
– Igen, este utazunk – felelte Marianne.
Odafordult Williamshez, csendesen ráemelte a szelíd és őszinte
tekintetét, azután elfordult és ismét kinézett a tengerre.
– Milyen szép napok voltak ezek – szólt halkan Williams.
– Csodaszépek – mondta melegen és halkan Marianne.
Állandóan kinézett a tengerre.
– Most elválunk egymástól – szólt Williams.
Marianne összeszorított ajakkal szótlanul bólintott.
– Miután úgy összebarátkoztunk.
Marianne feléje fordult és barátságos, bizalmas, helybenhagyó mosollyal
intett igent. Azután ismét komoly lett az arca és komolyan,
elgondolkozva, mélázó szemmel a messzeségbe bámulva nézett ki a
tengerre.
Williams nem szólt többet. A leányt nézte egy ideig, azután ő is a
tenger felé fordult és habozva, töprengve, összeráncolt homlokkal nézett
maga elé. A leány egyszer-kétszer óvatosan rápillantott; Williams
láthatóan küzdött magával; a leány nem szólt bele ebbe a küzdelembe, de
amikor az idő mult és még mindig csend volt, akkor felemelte a fejét.
– Na, – mondta – búcsúznunk kell és most felmegyek majd.
Nem mozdult, de Williams ijedten kérte, hogy maradjon még.
– Nem lehet, – felelte Marianne – akárhogy szeretném is. Segítenem kell
a mamának.
– Még csak egy kicsit!…
Marianne várt, de ismét csak hallgatás következett.
– Mi – mondta Marianne azután – soha többé nem fogjuk látni egymást.
Milyen különös…
– De nem… nem… – dadogta elpirultan Williams.
– De igen. Soha többé. Hiszen ez természetes. Én hazamegyek egy kis
magyar faluba, maga hazamegy egy nagy angol városba, nincs olyan
véletlen, amely még egyszer összehozna bennünket.
– De nem… kérem… nézze… az lehetetlen…
– De igen; ez így van. Ezt tudomásul kell venni. Soha többé nem
találkozunk.
– Soha többé…
Marianne rátette a kezét a terrasz párkányára, mintha fel akarna állni.
Puha fehér keze ott pihent a szürke párkányon Williams előtt. Williams
feléje hajolt… most ráhajol… most megcsókolja!… Nem csókolta meg.
Visszadőlt a székében és halkan mondta:
– Milyen szomorú, hogy soha többé nem látjuk egymást. Milyen kár. Maga
nem sajnálja?
Marianne meghökkenve figyelt a hangjára. A hangja kissé hideg és
kijózanodott volt. Marianne rögtön felállott és nyilt, tiszta, nagy
szemmel nézett rá.
– Isten vele! – mondta.
A kezét nyújtotta neki és a pillantása elborult.
– Isten vele! – mondta újra.
Williams felállott és habozva fogta meg a kezét. Marianne öt másodpercet
adott neki. Az öt másodperc eltelt; Williams még mindig habozott;
Marianne megrázta a kezét és nagyon melegen és nagyon barátságosan
mondta:
– Isten vele!
– De… írnom… szabad? – kérdezte Williams.
– Oh… ha kedve van rá… Ha valami történik magával, írja meg; én is
megírom, ha van valami esemény az életemben.
Marianne megfordult és elment. Az emeletről lenézett és látta, hogy
Williams gondolkozva néz maga elé, azután töprengve sétál fel és le. Ez
nem ér már semmit – gondolta. Benyitott a szobájukba.
– No! – kérdezte az anyja.
Marianne megrázta a fejét.
– Semmi, – mondta – egyelőre semmi.
– Egyelőre? – kérdezte gúnyosan az anyja. – Sohasem látjátok egymást
többé.
– Én is ezt mondtam neki – felelte Marianne.
– No hát akkor!
– Várjunk…
Este elutaztak. Mikor hazaértek, egy képes levelezőlap várta már őket
Williamstól. A levelezőlapon pár szó állott, de ez a pár szó nagyon
meleg volt. Másnap új képes levelezőlap jött. Williams hazafelé tartott
és Angolország felé való útjában minden hosszabb stációjáról képes
levelezőlapokkal számolt be. Eltelt egy hét és Marianne gyanakodva
kezdte olvasni a sűrűn érkező híradásokat. Pár sor volt az egész mindig,
de ennek a pár sornak a melegsége mintha csökkent volna. Az anyja, a
kinek megmutatta a levelezőlapokat, szintén észrevette ezt a változást
és rosszalóan és aggódva rázta a fejét minden újabb levelezőlap
elolvasása után.
Tíz nap mulva Párisból jött levelezőlap. Ez volt Glasgow felé az utolsó
stáció; Williams öt napot akart itt tölteni. Mikor a párisi
levelezőlapot megkapta, akkor Marianne leült és hosszu levelet írt.
Szólt a levél Williams úrnak Glasgowba; mire hazaérkezik, már ott várja
majd az asztalán.
„Irnom kell magának, – szólt a levél – nem azért, hogy válaszoljak a
rövid útihíreire, nem is azért, mintha választ várnék. Erre a levélre ne
is válaszoljon, – általában ne válaszoljon a leveleimre. Kérem rá;
teljesítenie kell ezt a kérésemet; – eltiltom tőle, hogy írjon nekem. Én
azonban írok, mert nagy és ellenállhatatlan lelki szükség kényszerít rá,
mert meg kell mondanom, most elmondhatom már és el kell mondanom, mi
volt az én számomra az a két hónap, amelyet együtt töltöttünk. Mi
sohasem fogjuk többé egymást látni és nem is szabad többé egymást
látnunk, hogy én most megmondhassam és mert én most megmondtam, hogy az
én számomra akkor kezdődött az élet, mikor magával megismerkedtem és
hogy az én számomra ez lesz a legszebb, a legdrágább, a legszentebb
mindabból, amit az élet adhat. Meg kell köszönnöm ezt a nagy és
csodálatos ajándékot; a szívem tele van vele; írnom kell, hogy
megmondjam és írnom kell, mert az én számomra ez most már az élet… Mi
sohasem fogjuk többé egymást látni, ezért írhatom ujjongva és
fájdalmasan, hogy szerettem és szeretem és hogy amilyen kevéssé szabad
valaha látnunk egymást, – nem tudnék a szemébe nézni – annyira az élet
értelme és tartalma nekem, hogy újra meg újra elmondjam…“
Nagyon hosszú levél lett belőle. Marianne gondosan átolvasta és
borítékba tette. Ekkor jött be hozzá az anyja.
– Mit írtál?
– Williamsnek írtam.