A vizözön és egyéb elbeszélések - 5

– Házasodni akarok.
Az öreg asszony csodálkozva nézett rá.
– Édes anyám, – mondta Kelemen – azonnal átmegyünk Wolfékhoz.
Az öreg asszony csodálkozó arcára nagy hidegség ereszkedett.
– Minek, fiam? – kérdezte halkan.
– Elhozzuk Klárikát – mondta Kelemen ragyogó arccal.
Az öreg asszony lehajtotta a fejét és szomorúan és suttogva mondta:
– Édes fiam, elvitték már azt.
– El?
– El. Tegnap volt az esküvője.
Kelemen felordított.
– Tegnap? Nem lehet. Ma van. A meghívó… Huszonkettedikén. A meghívó.
– Huszonegyedikén. Rosszul olvastad, édes fiam. Tegnap volt. Elvitte azt
már… az a Bencsik.
Kelemen borzasztó fáradtságot érzett. A feje szédült; végigsimogatta; és
összetörten ült le egy dívánra. A kezébe hajtotta a fejét; a szeme
égett, kínlódva várta, mikor indulnak meg a könnyei és boldogtalan,
tisztátlan, becstelen embernek érezte magát.


EGY TISZTA ASSZONY
Az asszony egészen eszméleténél volt. Kék szeme bágyadt, de nyugodt
tekintettel siklott végig a szobán, átsurrant a férjén, átsurrant az
orvos és az ápolóné fölött, azután megállapodott Györgyön. A szobában
bántó, rossz csend volt, mindenki mereven és erőlködve ült, hogy semmi
neszt ne okozzon, és ebben a fojtott csendben, ebben a süket
erőlködésben az asszony bágyadt, haldokló kék tekintete rászállott
Györgyre. Rászállott, megnyugodott és megpihent rajta. György
visszahúzódott a sötét sarokba, mert azt hitte, terhére van a haldokló
asszonynak. Az asszony tekintete azonban szelíden és makacsul követte.
György ekkor reszketve és elfogódva belenézett az asszony szemébe.
Eltelt egy félóra, azután egy óra és az asszony hervadó, szép kék szeme
változatlanul, beszédesen, csendesen, mozdulatlanul nézett bele az
övébe.
Sötétedett. Az orvos fölállott és odalépett az asszonyhoz. Föléje
hajolt, azután megfordult és odaintette Jánost, a férjét. János
fölpattant, odaugrott az ágyhoz és rögtön megértett mindent. Keserű,
fájdalmas, gyötrődő zokogásba tört ki. Az orvos utasításokat adott az
ápolónőnek, György pedig reszketve és hangtalanul ült a sarokban.
– Most menj ki innen, – mondta azután Jánosnak az orvos.
Odafordult Györgyhöz:
– Kísérd ki, – mondta neki. – Maradj vele. Itt nincs rátok szükség.
György odalépett Jánoshoz és karonfogta. Kimentek. Áthaladtak három
szobán, azután beértek a János szobájába. Egészen sötét volt már. György
meggyújtotta a lámpákat, azután leültette Jánost és maga is leült vele
szembe. János sírt; György hallgatott. A János könnyei végre elapadtak,
a tenyerébe támasztotta a fejét és égő, vörös szemmel bámult maga elé.
Lassan, halkan, fáradtan beszélgetni kezdtek és a halott asszonyról
beszélgettek éjszakáig. Közben bejött hozzájuk az orvos, vacsorával
kínálta őket, rájuk kényszerített valami ennivalót; azután mozgás és zaj
keletkezett kint: a ravatalt készítették már; János egy percre bement a
gyerekszobába, hogy a fiát megnézze, de amint azután maguk maradtak,
újra szomorúan és szeretettel az asszonyról kezdtek beszélni.
Éjfél elmult. János ekkor fölállott, odament az íróasztalhoz, kinyitotta
az egyik fiókját és egy keskeny, kék borítékot vett ki.
– Mi az? – kérdezte György.
– Viola írta, – felelte János. – Tegnap mondta meg, hogy a szekrényében
találom. Az utolsó üzenete, az utolsó akarata… Most fölbontom.
– Eddig nem nézted meg?
– Nem.
– Kibírtad?
– Ő így akarta. Igy kellett tennem. Nem csalhattam meg.
– Igaz, – mondta György – nem csalhattad meg.
János óvatosan és gyöngéden fölbontotta a borítékot és kivette belőle a
levelet. Az asszony rendes, parfümös, kék levélpapirja volt ez, rajta
néhány gyors kézzel írott, finom betüs sor. János átfutotta a levelet,
hirtelen elfehéredett, fölkapta a fejét és szédülő, ájuldozó szemmel
pillantott Györgyre. György nyugodtan állott és csendes várakozással
nézett vele szembe. János újra ráhajolt a levélre, vonagló arccal
olvasta el újra, kétségbeesve, tántorgó rémülettel kereste végig a
sorokat, hátha rosszul olvasott valamit, azután odadobta a levelet
Györgynek.
– Olvasd el! – kiáltott rá.
György elkapta a földre hulló levelet, a lámpa felé fordult és olvasni
kezdte. János reszkető, gyanakvó szemmel figyelte az arcát. György
olvasás közben egyszer föltekintett, azután gyorsan visszahajolt az írás
fölé és végigolvasta. A levélben ez volt:
»János, én azt akarom, hogy a fiamat György nevelje. A fiamat, a
vagyonomat, mindent neki hagyok. A fiam legyen az övé. Úgy kellett
volna, hogy a fiam az ő fia is legyen. De későn ismerkedtem meg vele. Én
téged el nem hagytalak volna már, és talán ő nem is akart volna engem.
De én ő rá gondoltam mindig, mindig, mindig; akkor is, amikor a fiam még
nem volt meg, akkor is, amikor meglett. A fiam legyen az övé. Ezt akarom
tőle és ezt akarom tőled. És ezt akarom magamnak és ezzel az akarattal
halok meg«.
György végigolvasta a levelet és fölnézett. János reszketve várta a
tekintetét. Sápadtan, ijedten néztek egymásra sokáig és nem tudtak
szólni.
– Mit mondasz? – kérdezte végre János rekedten, – mit mondasz?
– Én nem tudok… én nem tudok semmit… – dadogta György.
János összeszorította a fogait, keserűen megrándult az arca és hirtelen
föllángoló dühvel mondta:
– Megcsaltatok… Aljasság…
György ekkor odalépett hozzá, nyugodt és tiszta tekintettel belenézett a
szemébe és halkan és szeretettel mondta:
– Én megértem a fölindulásodat. De értsd meg te is, hogy énnekem épen
olyan megrendülés, éppen olyan meglepetés ez a levél, mint neked. Értsd
meg, hogy sem őt, sem engem nem szabad egy tisztátlan gyanuval
megsértened. Értsd meg ezt a halott asszonyt, ezt a csodálatos asszonyt…
– Hogyan értsem meg – mondta János reszketve és keserűen. – Mit értsek
meg?
– Értsd meg, hogy szenvedett, hogy mégis hűséges volt, hogy az ízlése és
a tisztasága nem engedett meg neki soha egy percnyi habozást sem arról,
elárulja-e mit érez, de hogy a becsületessége rákényszerítette erre az
utolsó vallomásra.
János kínlódva nyögött. Hebegve kereste a szavakat:
– És… és… soha nem volt… közöttetek semmi?
György átkarolta.
– János, édes fiam, – mondta neki melegen – szabadulj meg ettől a rongy
félelemtől. Mit féltesz most már!… És hogyha lett volna közöttünk
valami, hát itt volna vajjon ez a levél? Nem egy tiszta asszony, nem egy
becsületes ember írta-e ezt a levelet abban a feltevésben, hogy
becsületes emberekhez szól?
– Semmi… semmi sem volt közöttetek?
– Semmi. Amikor én megismertem, már a te feleséged volt. Soha,
egyetlenegy mozdulattal, egyetlenegy hangárnyalással meg nem mutatta
nekem, hogy mást is érez irántam, mint rokoni, testvéri szeretetet.
Egyetlen egyszer volt egy hosszú, meleg, búcsúzó, nekem akkor még
érthetetlen pillantása a számomra…
– Mikor?
– Az utolsó órájában. Rám nézett; sokáig, érhetetlenül, melegen,
fáradtan nézett rám. Ez volt a vallomása.
Most az ő hangját fojtották el a könnyek. János fölemelte a kezét és
ideges, reszkető kézzel végigsimogatta a György fejét. György erre
hangosan sírni kezdett.
– Azt értsd meg, – mondta tördelt és zokogó hangon – hogy nekem
fájdalmas és rettenetes meglepetés ez a levél. Mert én soha sem mertem
hozzája közeledni, nem mertem rá felemelni a szememet, mindig
reszkettem, hogy elárulom magamat, de még a mozdulataimra is vigyáztam.
Hangosan kitört belőle a zokogás:
– Pedig hogy szerettem. Most megmondom neked, most megvallom neked, hogy
én is szerettem. És soha még csak nem is sejtettem, hogy ő is szeret.
János leültette Györgyöt egy székbe, még egyszer megsimogatta a fejét,
azután halkan és nyugodtan beszélgetni kezdett vele. Előbb arról
beszéltek, hogy jobb lett volna talán őszintének lenni, akkor hármójuk
közül ketten legalább boldogok lettek volna, azután a gyerekről
beszéltek, akit majd ketten nevelnek fel. Halkan, sokáig beszélgettek,
nagy szünetekkel, hosszú elhallgatásokkal, szomorú elmélázásokkal.
Hajnalodott. György ekkor felállott és kinézett az ablakon.
– Ugy-e, nagyon szeretted? – kérdezte azután, félig hátrafordítva a
fejét.
– Nagyon – felelte János.
– Én is. A világon mi ketten szerettük őt a legjobban. Te boldogan,
legalább is hittel; én boldogtalanul és kínlódva. És együtt éltünk vele
évekig. És fogalmunk sem volt róla, mi történik a lelkében.


A BORSVÁRI MANDÁTUM
A budapesti pártvezetőség ajánlólevelével mindenekelőtt a helyi
pártelnököt kerestem fel. A fogadtatás minden volt, csak épen nem
barátságos és nem biztató. Az elnök előbb meggondolta, hogy leültessen-e
és csak akkor szánta rá magát erre az udvariassági aktusra, amikor előbb
ráültem az íróasztalára. Ő maga tudniillik az íróasztala mögött ült és
onnan mordult néhány barátságtalan szót kifelé. Mikor ráültem az
íróasztalra, akkor meglepetve nézett fel és azt mondta:
– Tessék helyet foglalni.
– Köszönöm, – feleltem – már ülök. Felállott.
– Méltóztassék helyet parancsolni.
– Köszönöm, – mondtam makacsul – már ülök.
– De mégis: itt kényelmesebb.
Könyörögve nézett rám. Megszántam és beleültem egy karosszékbe. A szeme
most nyájasan és csodálkozva futkosott végig rajtam. Kis malacszeme
volt, ellenben nagy pápaszeme, torzonborz, őszszakállas arca. Ő is leült
és most már kissé felmelegedve beszélt.
– Nem biztathatom, kollega úr, – mondta – nem biztathatom. Az iparosok
nem kedvelik az ügyvédeket…
– Pártelnöki minőségben sem? – kérdeztem.
Csodálkozva nézett rám. Azután megértette a dolgot.
– Én? – mondta – engem tetszik gondolni? Hja, ha kollega úr helyi ember
volna. Tetszik tudni, mi nem szeretjük az idegeneket. Hja, ha kollega úr
helyi ember volna… A pártvezetőség nem teszi helyesen, hogy idegen
elemeket küld a nyakunkra. Mink nem szeretjük a jöttmenteket.
Meghökkenve néztem rá. De nem, – ez az ember nem akar gorombáskodni
velem. Ez az arc, ez a szem! – lehetetlen. Kielégítetlen ambiciók
egyesültek itt egy megelégedett, nagy butasággal. Néhány zamatos
ostobaságot elmondattam még vele, azután fölkerekedtem okosabb embert
keresni.
Az okosabb emberekben sem volt köszönet. A párt vezető tagjai konok és
megátalkodott hidegséggel fogadtak és versenyeztek benne; ki tud
hathatósabban rábeszélni arra, hogy visszalépjek.
Ezeken a biztatásokon kevéssé épültem és hamarosan elmentem ebédelni. A
kis vendéglőben minden asztal el volt foglalva és a hangosan ebédelő
városi és megyei hivatalnokok semmi kedvet nem mutattak rá, hogy
megtűrjenek valamelyik asztalnál. Az utcán kellett sétálnom, amíg egyik
asztal megüresedik. Az utcán azon haboztam, kikeressem és pofonüssem-e
azt a jókedvű fiatal urat, aki a távozásom percében félhangosan így
szólt:
– Ki a pesti vigéccel.
Végre elhatároztam, hogy egyelőre nem verekszem. Teszek egy utolsó
próbát, azután majd meglátom, mi a teendő. Az utolsó próba ebédutáni
látogatás volt a polgári körben. Ez a próba sült el a legrosszabbul. Ha
a polgári kör tagjai – szinte kivétel nélkül – nem derék kisgazdák,
csizmadiamesterek, tímárok és szabók lettek volna, akkor alighanem az
egész polgári kört provokálnom kellett volna. Itt ugyanis semmit sem
használt az a metódus, amely a pártelnökkel szemben olyan kitünően
bevált; ha itt az asztalra ültem volna, akkor alighanem lelódítottak
volna róla. A bemutatkozásaimra itt nem is válaszoltak; a szabók még
csak mormogtak valamit, de a csizmadiák már egyszerűen elfordultak, a
timárok pedig nyiltan meggyanusítottak azzal, hogy ha értéktelen gépeket
nem, hát bizonyosan részletfizetéses díszmunkákat akarok rájuk sózni. A
kisgazdák nem is vették tudomásul, hogy a világon vagyok.
A kinézés olyan nyilvánvaló volt, hogy már mulattam rajta. Mosolyogva
körülnéztem még egyszer a polgári körben és dicstelenül el akartam
távozni, amikor egyszerre néhány hangos szó hítta a tanítót. Csak így:
– Tanító gyere be. Tanító ide gyere. Itt a pesti úr.
A tanító bejött. Soha ilyen tanítót nem láttam még. Három fejjel volt
magasabb a társaság legmagasabb tagjainál; olyan széles vállai voltak,
mint egy díjbirkozónak; a mellkasa: egy pinceboltozat; a karjai egy-egy
csontbuzogány. Keményen kifent bajusz, rideg, kegyetlen arc: – jaj lehet
annak a szegény borsvári gyereknek, aki ennek a keze közé kerül.
A tanító egyenesen felém jött. Bemutatkozott.
– Nagyságodat keresem, – mondta. – Ezek a parasztok bizonyosan nem
beszélnek értelmesen nagyságoddal. Én, mint művelt ember, azt a tanácsot
adom nagyságodnak, távozzék minél előbb Borsvárról.
– Nagyon szeretetreméltó, – feleltem neki – azt hiszem, hogy ezt a
szíves tanácsa nélkül is megtettem volna most már.
– Látjátok, – mondta a tanító a többieknek – az intelligens ember mégis
csak többet ér az ilyen parasztnépségnél. Látjátok: ő nagysága már
megértette, hogy eltévesztette a hivatását…
Némi csodálkozással néztem a tanítóra, de láttam, hogy egészen komolyan
beszél.
– Igen, – mondtam neki – úgy látszik, alaposan eltévesztettem a
hivatásomat.
Barátságosan kezet nyújtottam neki és menni akartam, de a tanító még
tartóztatott. Olyan ritkán van alkalma intelligens emberrel beszélgetni,
– mondta – és ha már nem akarok képviselő lenni, akkor barátságosan
beszélgethetünk. Beleegyeztem. A vonatom este kilenckor indul, – mit
csináljak addig?
A tanító politizált velem. A nézetei kissé különösek voltak, de a
polgári kör közönsége határozottan helyeselte őket. Nekem már minden
mindegy volt. Én is helyeseltem. A tanító szívét a helyesléssel egészen
meglágyítottam, úgy, hogy végül így szólt:
– Bizony kár, hogy nagyságod…
– Jöttment, – szóltam én közbe.
– Igaza van, – felelte boldogan. – Kimondta. Bizony az a kár.
Búcsúzóul még a párt választási reménységeiről volt szó.
– Az iparosok mind velünk vannak, – mondta a tanító.
– Hát a kereskedők? – kérdeztem én.
– Azok is. Az kéne még csak.
– Hát a gazdák?
– Azok is. Egy szálig mind.
– Hát a hivatalnokok?
– Az államiakat kivéve mind a miénk.
– Hát a papok?
– Mind a miénk.
– Hát a lateinerek?
– Mind a miénk. Nem él itt meg olyan orvos vagy ügyvéd, aki nem a miénk.
– Hát ki van akkor ellenünk?
A tanító gondolkozott egy kicsit; némi zavarodottság látszott rajta;
azután gyors elhatározással kibökte:
– Az arisztokrácia.
Elámulva néztem rá.
– Mi? – kérdeztem tőle. – Hát van Borsváron arisztokrácia?
– Hogyne, – felelte ő – hát a Csaplovics báró.
Most már semmire sem voltam kíváncsi többé. A borsvári arisztokrácia,
Csaplovics báró személyében a pártunk ellen van: – én igazán mehetek
vissza Budapestre.
– A Csaplovics báró, – mondta a tanító – egészen svarcgelb. És nincs,
aki szembe merjen vele szállni.
Otthagytam a polgári kört és sétálni akartam egy kicsit a borsvári
utcákon. A séta azonban nehezen ment. Az éjjel bő, májusi eső esett és a
borsvári utcákon sűrű, mély, fekete sár volt. Visszafordultam tehát a
fogadó felé, ott becsomagoltam a holmimat és fájó szívvel gondoltam rá,
hogy még vagy öt óra hosszat kell Borsváron unatkoznom. Másfél órát
nagynehezen eltöltöttem a szobámban, azután újra lementem az utcára.
Meguzsonnázom, – gondoltam – azzal is telik az idő. A fogadóban csak
vendéglő volt; amikor uzsonnát kértem, a cukrászdába utasítottak.
– Hol a cukrászda?
– A Fő-utca végén.
Nekiindultam a Fő-utcának. Itt a gyalogjáró aszfaltos volt; a kocsiúton
mély sárban vergődtek előre a parasztszekerek, de a gyalogjárót
felszikkasztotta a májusi nap és itt legalább száraz lábbal lehetett
járni. Szép májusi délután volt; öt óra elmult; a Fő-utca kezdett
megélénkülni; sétáló kisasszonyok jelentkeztek rajta és furcsáló
pillantásokkal méregettek végig. No ez is csak majd elmúlik már; szép
Borsvár, engem se látsz többé…
Lassan ballagtam előre a Fő-utcán és a távolból megpillantottam a
cukrászda széles ablakát. Messziről látszott azonban – és feltűnt nekem
– hogy az egyre szaporodó sétálók a cukrászdánál nem mennek tovább, a
cukrászda előtt visszafordulnak. Miért? A cukrászda előtti
gyalogjáródarab bizonyosan a legjobb sétálóhely. Miért kerüli mindenki?
Hamarosan megtudtam. A cukrászda előtt – keresztben a gyalogjárón – egy
állat feküdt. Ha nyilvánvalóan kutya nem lett volna, akkor valami
ismeretlen fenevadnak néztem volna, olyan nagy volt. Borjúnagyságu
állat; valami vérebfajta, rettentes állkapoccsal és lelógó, félelmes
szájjal. És keresztben feküdt a gyalogjárón, úgy, hogy az egész
gyalogjárót elfoglalta. Mintha odarendelték volna, mintha kiparancsolták
volna a gyalogjáró őrzésére. Aki tovább akart menni, annak vagy át
kellett lépnie rajta, ha mert, vagy le kellett kerülnie a kocsiútra, a
sárba.
Egyikhez sem volt kedvem. Előbb azonban megálltam és vártam, mit
csinálnak a borsvári sétálók. A borsvári sétálók mind visszafordultak a
kutya előtt, mintha természetes lett volna, hogy a kutya eltiltja őket a
továbbhaladástól. Egy-két mezítlábas cseléd haladta csak túl a kutyát;
azok azonban lementek a gyalogjáróról és sietve belegázoltak a kocsiút
sarába.
Úgy elbámultam ezen a látványon, hogy pár percre egészen megfeledkeztem
a cukrászdáról. Később azonban rátévedt a szemem a cukrászda széles
ablakára és itt, az ablakban néhány vigyorgó arcot pillantottam meg. A
fejek előrenyomultak, oldalra hajoltak, összebújtak, hogy engem jól
lássanak. Ott nyilván én rajtam mulatnak…
Nézőim akadtak azonban az utcán is. Sokkal hosszabb ideje álltam már,
semhogy a borsvári sétálóknak fel ne tűnt volna. A hátam mögött tehát
nem késett egy társaság összeverődni; fiatalabb és idősebb hölgyek,
továbbá fiatal urak és a közeli boltok néhány gazdája gyűlt egy csomóba
és várta nyilvánvaló kárörömmel, mihez fogok most. Borsvár tanúja akart
lenni, amint a pesti úr visszavonul a kutya elől vagy pedig belemászik a
sárba.
A legtöbbet kedvet a visszavonuláshoz éreztem; de amikor egy pillantásom
rávetődött a cukrászda ablaka mögött diadalmasan vigyorgó pofákra, akkor
elöntött a düh. Nem hallgattam az okosság szavára, hanem elkövettem egy
oktalanságot. Odaléptem a kutya elé.
– Hé! – kiáltottam – takarodj innen!
A kutya meg sem mozdult.
– Takarodj innen! – kiáltottam még egyszer. – Csiba te!
A hátam mögött vihogni kezdett a gyorsan szaporodó nézőközönség és én
magam is éreztem, hogy nevetséges vagyok. A józan eszem újra azt súgta,
forduljak vissza. Mit akarok én itt? Mit erősködöm én itt? Mit bánom én,
hogy Borsvár utcáin ilyen forgalmi akadályok vannak? A cukrászda ablaka
mögött azonban pokoli módon jól mulattak rajtam, és ez újra dühbe
hozott. Egy sárga pofaszakállas ember – az ablak mögött – szinte
rázkódott a nevetéstől. Egészen elöntött a düh.
Felemeltem a jobb lábamat és teljes erőmből belerúgtam a kutyába. A
kutya felkapta a fejét és morogni kezdett. A morgása olyan volt, mint a
mennydörgés. A hátam mögött csend lett. A kutya véres szemmel és morogva
nézett rám; az ablak mögött még mindig vigyorogtak az emberek. Jobb
volna még mindig visszafordulni. De most már nem lehet. Ránéztem a
cukrászda ablakára és még egyszer belerugtam a kutya oldalába.
A kutya egy szökkenéssel talpon termett és szembe állt velem. Én úgy
tettem, mintha meg volnék elégedve az eredménnyel és elindultam a
cukrászda bejárata felé. Ugyanebben a másodpercben benyúltam a zsebembe
a revolveremért, amit helyesen tettem, mert a kutya az első
mozdulatomnál egy óriási ugrással rám vetette magát. Félreszöktem; a
roham a vállamat érte; csak megingatott, de nem döntött el. Ekkor már a
kezemben volt a revolverem és mielőtt a kutya másodszor ugorhatott
volna, felindultan, de vigyázva és jól célozva rálőttem. A széles
szájába akartam lőni; a golyó a hátába ment be. A kutya megrázkódott,
összekapta magát és újra ugrani akart. Én nem vártam be ezt az ugrást,
hanem – most már még nyugodtabban és még jobban célozva – belelőttem a
fejébe. Ez a lövés egészen jól talált. A golyó a két szem között
fúródott be; a kutya megingott, összecsuklott és végignyúlt a földön.
Gyorsan támadt egy kis vértócsa körülötte.
A revolver még a kezemben volt, amikor egy hadonászó, üvöltő, őrültnek
látszó ember rontott ki a cukrászdából. A sárga pofaszakállas vigyorgó
volt: hosszú, vékony, öreg legény, lódenruhában. Úgylátszott,
elvesztette az eszét. Hadonászott, tombolt, üvöltött. Előbb kétségbeesve
ugrált a kutya körül és ebben a furcsa gyásztáncban szívrehatóan
szólítgatta a döglött ebet:
– Leonidász! Leonidász! Leonidász!
A kutyát nyilván Leonidásznak hítták. Leonidászon persze nem lehetett
már segíteni. Ekkor nekem fordult:
– Gazember! Gyilkos! Sehonnai! – ordította. – Megölöm. Keresztülmegyek
rajta! Megölöm!
Egy ideig türelemmel hallgattam. De azután én léptem oda egészen közel
hozzá, az öklömmel az orra alá.
– Csend! – ordítottam rá. – Meglepetve hallgatott el.
– Ne üvöltözzön itt, – mondtam neki. – Ha akar valamit tőlem,
rendelkezésére állok. Érti?
Értelmetlenül bámult rám és szemmelláthatóan összerezzent.
– Értette? – kérdeztem még egyszer. – Itt a névjegyem. Ha akarja, a
segédei a Bárányban megtalálnak.
A nagy tömegben, amely körülöttünk állott, ekkor egy borsvári rendőr
jelent meg. A sárga pofaszakállas észrevette és újra ordítozni kezdett.
– Becsukatom, becsukatom… Vidd be ezt az embert! Fogd meg ezt az embert!
Becsukatom! Becsukatom!
– Hallja! – mondtam ekkor neki. – Ha be nem fogja a száját, én úgy vágom
magát pofon, hogy elájul. Ne ordítozzon itt. Ami dolga van velem, azt
elvégezheti másképen is.
A rendőr ott állott előttünk és nyilvánvalóan habozott: vigyen-e engem.
A pofaszakállas magánkívül, de most már sokkal halkabban sürgette:
– Vidd be! Vidd be!
– Nézze, – mondtam a rendőrnek – én magával megyek, csakhogy végét
vessük ennek a dolognak.
– Leg is jobb lesz az tekintetes úr, – mondta a rendőr helyeslőleg.
Elindultunk. Elől táncolt a pofaszakállas, aki félőrülten szaladgált
előre meg vissza; azután én, mögöttem a rendőr, a rendőr mögött pedig
egy folyton növekvő tömeg. Végre odaértünk a kapitánysághoz. Mielőtt a
kapun bementem volna, a vállamra teszi a kezét valaki. A tanító.
Lihegett a futástól; erősen szaladt, hogy még a kapu előtt elérjen.
Felnéztem rá. Mi az?
– Éljen, éljen! – lihegte a tanító. Rábámultam.
– Majd hall rólunk nagyságod! – mondta. – Csak ezt akartam közölni.
Bementem a kapitány elé. A pofaszakállas már ott táncolt előtte. A
kapitány nyugodtan pipázott és hunyorgatva hallgatta.
– Csukasd le, csukasd le! – ordította a pofaszakállas.
Bemutatkoztam. A kapitány kezet nyújtott.
– A báró úr, – mondta – már előadta a dolgot. Talán elmondaná a doktor
úr is, hogy történt…
A báró úr? Ez, úgy látszik, a borsvári arisztokrácia: Csaplovics báró.
No, én nagy hatalmakkal kezdtem ki… Elmondtam az ügyet. A kapitány
hunyorgatva hallgatta, azután csendesen megszólalt:
– Igen. Eljárásra nincs ok. Semmi ok. Jó, hogy ide tetszett jönni, – ezt
megállapíthattuk legalább. Most tessék nyugodtan hazamenni.
A báró újra üvölteni kezdett. A kapitány nyugodtan hallgatta. Amikor
láttam, hogy nem lép közbe, odamentem a báróhoz.
– Akar ön én tőlem valamit végre is, igen vagy nem?
A báró nem felelt.
– Ha igen, – mondtam – rendelkezésére állok. Ha nem, akkor ne üvöltsön,
mert ha megmukkan, akkor én…
A báró nem várta be a mondat végét. Kapta a kalapját és kirohant az
ajtón. A kapitány arcán a gyönyörűség széles, édes mosolygása terült el.
Odajött hozzám. Megfogta a kezemet és melegen, elragadtatva
megszorogatta.
– Ezt jól csináltad öcsém, – mondta boldogan. – Megszabadítottad a
várost Leonidásztól. De még, úgy látszik, a bárótól is. Hiszen ez gyáva.
Mink meg elhittük neki, hogy vakmerő. Mind féltünk tőle, öcsém, mind!
Kiderült, hogy a báró nyugalmazott katonatiszt; pár éve került Borsvárra
és a pár év alatt agyonterrorizálta a várost a toporzékolásával, de
különösen Leonidásszal. Leonidásztól már a szomszéd községek is
rettegtek.
Elbúcsúztam a kapitánytól és kimentem az utcára. Amikor a kapun
kiléptem, zúgó éljenzés fogadott. A kapu előtt nagy tömeg várt rám,
amely ezideig nyilván attól tartott, hogy ott tartanak a rendőrség
börtönében. Amikor megláttak, eltűnt az aggodalom és lelkes örömnek
adott helyet. Alig győztem az éljenzést megköszönni.
Elmentem a cukrászdába, mert most már igazán nagyon éhes voltam. A
cukrászdából azonban meg kellett szöknöm, mert nemcsak a szűk helyiség
telt meg emberekkel, akik engem bámultak, hanem az utcán is megakadt a
forgalom, olyan tömeg gyűlt össze engem megbámulni. Megszöktem.
Hazamentem a fogadóba. Alig hogy hazaértem, itt is csoportosulás támadt
a kapu előtt és nemsokára kopogtatás hallatszott az ajtómon. A tanító
jött be a polgári kör néhány tagjával. Hogy menjek el a polgári körbe. –
Köszönöm, nemsokára utazom. – Miért akarok elutazni? – Semmi értelme,
hogy maradjak. – Dehogy nem, most határozzák el a polgári körben, hogy
nekem ajánlják föl a jelöltséget. – Ne bolondozzanak. – De igen, ők
voltaképen már deputáció is, ha forma szerint nem is az; és méltóbb
embert a jelölés nem is érhetne; mert aki rettenthetetlen bátorságáról
már olyan tanuságot tett…
Elmentem a polgári körbe, és három hét mulva megválasztottak
képviselőnek.


MEGBOCSÁTÁS
Kint ültek a verandán. Csendesen borozgattak. A lánynak valami dolga
akadt; kiment; a két férfi hallgatott.
– János bátyám, – szólalt meg azután kissé elfogultan a fiatalember –
János bátyám… mit szólna hozzá, ha én megkérném Klárikát?
A doktor meglepetés nélkül, de nyugtalankodva nézett rá és kissé
szorongva kérdezte:
– És elvinnéd magaddal?
– Az bizony nem menne másképen.
– Lyonba?
– Bizony oda.
A doktor csendesen, állhatatosan nézett át rá az asztal felett, azután
szomorúan és hősiesen mondta:
– Hát… ha ő veled akar menni, hát vidd. Nekem az életem fele megy el
vele, de hát ez a dolgok rendje. Ez a lányok sorsa és ez az apák sorsa.
Már láttam úgyis, amióta itthon vagy, láttam, hogy ez így jön…
Felállott és bement a házba. A fiatalember egyedül maradt. Egy félperc
mulva visszajött a lány.
– Hol van apa? – kérdezte.
– Bement a házba.
A lány leült. A fiatalember feléje fordult, előrehajolt, a lány
ránézett.
– Klára, – mondta a fiatalember – szeretnék tőled megkérdezni valamit.
Azt, hogy nem jönnél-e el velem…
A lány megrezzent, lehajtotta a fejét, azután felnézett.
– Nézd, Jenő, – felelte halkan – én megmondom őszintén: én gondoltam már
rá, hogy te ezt megkérdezed majd tőlem. Én gondolkoztam róla…
Bizalmasan, egy meleg mozdulattal, a szeretetnek egy fellobbanásában
odanyújtotta neki a kezét.
– Én szeretlek téged – mondta. – Az bizonyos. Amióta nem vagy itthon, öt
év óta öntudatlanul is rád várok. De most nem érzem magamat elég erősnek
arra… most úgy érzem, nem tudom itthagyni az apát.
– De Klári – mondta nevetve a fiatalember.
– Nem, Jenő, ne nevess ezen. Ő neki olyan nagy szüksége van rám és én őt
úgy szeretem… a drága, kedves, okos, jó apámat… Nem ismerek nála különb
embert, nincs nála különb ember; ha férjhez mennék, a férjemet mindig
vele hasonlítanám össze… Bizonyos vagy-e benne, hogy megállod az
összehasonlítást?
– Édes Istenem… nem! Bizonyosan nem. Ő csakugyan nagyon kitűnő ember;
egy tiszta és előkelő falusi bölcs. De Klári, egy férj más ám, mint egy
apa…
A veranda ajtaja kinyilott és a doktor jött ki hozzájuk. Megnézte őket;
a lány zavarodottság nélkül visszahúzta a kezét; a doktor bólintott és
halkan mondta:
– Tíz óra lesz; én lefekszem; ti maradhattok még, ha akartok.
Megcsókolta a lányát, a fiatalembernek kezet nyújtott és elment. A leány
és a fiatalember ott maradtak a verandán; előbb hallgattak, azután a
fiatalember a lány keze után nyúlt. A lány átengedte neki a kezét.
– Az a kérdés, Klári, hogy szeretsz-e engem?
– Igen.
– Akkor velem jösz.
– Nem tudom, Jenő…
A fiatalember megcsókolta a kezét, azután felállott, odalépett elébe,
felállította őt is a kertiszékről, amelyen ült, magához emelte,