A vizözön és egyéb elbeszélések - 4

sietett. Vezekényi egy ideig követte, azután abba akarta hagyni az
üldözését.
– Polgári erény – gondolta. – Ez olyan makacsul védekezik, hogy semmi
kilátás a sikerre.
A lány azonban ekkor befordult egy mellékutcába, és Vezekényi
elhatározta, hogy még egy kísérletet tesz. Utána sietett a lánynak és
hamar utolérte. Az utca sötét volt és elhagyatott. Vezekényi a lány
mellé nyomult. A lány rohant. Vezekényi mellette. Ez a rohanás
három-négy percig tartott. A lánynak zihált a melle.
– Az Isten szerelmére, – mondta ekkor Vezekényi – ne tegye magát tönkre.
Ez őrültség, így rohanni. Belébetegszik.
A lány nem válaszolt, elfordította a fejét és rohant.
– Kérem, ne szaladjon így – mondta Vezekényi barátságosan. – Nem tudom a
lelkemre venni, hogy beteg lesz. Inkább megállok. Elmaradok.
Visszafordulok. Akarja? Fáradt?
A lány nem válaszolt.
– Hát fáradt? Akarja? – kérdezte Vezekényi gyöngéden.
– Igen – felelte elfúlva és gyorsan a lány. Vezekényi felnevetett
örömében.
– No hála Istennek, – mondta ujjongva – csakhogy megszólalt már. Kezdtem
kétségbeesni. Azt hittem, teljesen vígasztalan a helyzet. Most látom,
hogy nincs oka… a fogait rejtegetni… Hogy szép a szája… Hogy szép a
hangja… Hogy imádni való édes, okos, szép lány…
A lány nem válaszolt. Vezekényi csendesen felemelte a jobb karját és
szótlanul a lány karja alá fűzte. A lány megrettenve bámult rá. Azután
összeszedte magát és reszketve és félig sírva mondta:
– Kérem, eresszen el. Ha nem ereszt el, segítségért kiáltok.
– Dehogy kiált segítségért – felelte Vezekényi szeretetreméltóan. –
Hiszen abból botrány lenne. És maga fél a botránytól. Igaza is van. A
botrány rút dolog.
A lány tehetetlenül bámult rá, azután sírva fakadt.
– Eresszen el engem – mondta. – Kinek néz maga engem? Mit gondol maga
rólam?
Vezekényi nevetve válaszolt:
– Biztosítom, hogy a legjobbat. Azt, hogy egy kedves, jó, elragadóan
bájos, imádni valóan szép lány…
A lány haragosan vonta össze a szemöldökét.
– Azt, – mondta erre sietve Vezekényi – hogy tisztességes lány. Azt,
hogy úri lány. Azt, hogy jó családból való, előkelő, korrekt úri lány,
akinek semmiképen sem árthat meg az, ha egyszer életében, kivételesen az
utcán köt ismeretséget egy olyan férfival, aki a haragjának is kitette
magát azért, mert nem tudott ellenállni annak a vágynak, hogy gyorsan
megismerkedjék magával. Akit egy félórával ezelőtt látott meg először és
akit követni kellett, kellett, kellett, mert lehetetlenségnek látszott,
hogy az első találkozás után mindenkorra eltűnjék…
Vezekényi nagy figyelemmel várta a szónoklata hatását. A lány kissé
megengesztelve nézett rá. Vezekényi ekkor sietve kihasználta a kedvező
hangulatot.
– Hogy egészen megnyugtassam, – mondta – becsületszavamat adom rá, hogy
semmi egyebet nem teszek, mint elkísérem addig, ameddig most menni akar.
Nem is jó ilyenkor egyedül járni… Mihelyt azt mondja, hogy megérkezett
és én elmehetek, én elmegyek. És ha nem ad rá engedelmet, soha máskor
nem leszek terhére. Nem élek vissza a helyzettel.
Lovagiasan ismételte:
– Erre becsületszavamat adom.
– Igazán? – kérdezte sírósan a lány.
– Igazán – mondta férfiasan Vezekényi.
A lány habozva nézett rá.
– Hová megy? – kérdezte erre gyorsan Vezekényi.
– A Pipa-utcába, – mondta pityergősen a lány – a nagynénimhez…
Vezekényi megfogta a karját és elindult vele a Pipa-utca felé. A lány ki
akarta húzni a karját.
– Nem, – mondta Vezekényi – ezt nem szabad. Ez benne van a
megállapodásban. A Pipa-utcában azután elküldhet.
Mire a Pipa-utcába értek, a lány meg volt nyugtatva, jókedvű lett,
nevetett és vidáman kezdett fecsegni.
– Hallatlan a maga arcátlansága és vakmerősége – mondta nevetve. –
Hallatlan. De legalább mindjárt elküldöm.
– Hátha nem megyek el?
– Elmegy. A becsületszavát adta.
– Hátha nem tartom meg a becsületszavamat?
– Leleplezem, ha nem tartja meg.
– Leleplez? Nem is tudja, ki vagyok.
– Dehogy nem.
– Hát ki vagyok?
– Maga Vezekényi István. Képviselő.
Vezekényi meglepetve nézett a lányra.
– Honnan tudja ezt? – kérdezte. – Egy hónapja vagyok képviselő.
Jogászkorom óta nem voltam itt Pesten.
– Az unokabátyám mutatta magát a mult héten egyszer. Együtt jártak maguk
gimnáziumba. Kassán. Az unokabátyám ügyvéd.
– Hogy hívják?
– Boros Károly. Azelőtt Weinfeldnek hítták.
– Ahá!
Vezekényi hallgatott.
– Maga tehát tudja, – mondta azután – hogy engem hogy hínak. Nem
szerezné meg nekem azt az örömöt, hogy szintén megmondja…
– A nevemet?
– Igen.
– Weinfeld Ilonka. Az apám bizományos. Tanítónői oklevelem van. De nem
fogok tanítani. Akar még tudni valamit?
– Köszönöm. Ez elég egyelőre.
– Akkor, Isten áldja meg. Megérkeztünk.
Vezekényi ránézett a lányra. A lány szép volt, friss, fiatal, karcsú,
elegáns. Sajnálta elereszteni.
– Maradjon még – mondta neki.
– Isten mentsen. Mire gondol? Hogy képzeli ezt?
– Úgy képzelem, hogy még egy kicsit sétál velem.
A lány tiltakozott. Vezekényi azonban két perc alatt rábeszélte, hogy
még egy negyedórát sétáljon vele. Megfogta a lány karját, magához
szorította, befordultak egy sötét mellékutcába és negyedóráig sétáltak.
– Istenem, – mondta a lány – borzasztó, amit én csinálok. Utcán
ismerkedni! Karonfogva sétálni valakivel, akit félórával ezelőtt láttam
először!
Összekulcsolta a kezét.
– Mit szólnának hozzá otthon, ha tudnák – mondta sóhajtva.
A negyedóra eltelte után a lány fel akart menni a nagynénjéhez.
Vezekényi azonban egy új negyedórát kért és kapott tőle. Azután egy
újabb negyedóra jött.
– Istenem, – sóhajtotta a lány megdöbbenve – mit művelek én. Mit
szólnának hozzá otthon…
Összesen egy óra hosszat sétáltak. Ezalatt megállapodtak benne, hogy az
ismeretségükről senkinek sem kell tudnia, hogy másnap este találkoznak
és ezentúl mindennap találkoznak, a lány elmondta az egész eseménytelen
multját, minden kis titkát, az egész családi életét és a búcsúzásnál nem
védekezett haragosan előbb egy, azután két-három-tíz-húsz heves csók
ellen.
A búcsúzás után Vezekényi megelégedve és felmelegedve ballagott kifelé a
körútra.
– Milyen kedves kis lány – gondolta. – És maga a tisztesség, a jó,
biztos, elhatározott és rendíthetetlen polgári erkölcs. Minden szavából
csak úgy áradt a becsületes család nagy erénye. Csak a vakmerő
szemtelenség használt vele szemben. És az benne a kedves és azon látszik
meg, milyen tisztességes, hogy amikor egyszer egy pár szót mondott már,
akkor utána bizalommal és kedvesen kipakolt mindent. El kellett
csábítani. Ez a séta az ő polgári lelkének annyi volt, mint egy
elcsábítás. Kedves kis lány! Most hazudik a kedvemért. A tisztességes
családban. Mit szólnának hozzá, ha tudnák!…
Mosolygott. Meg volt elégedve magával.
– Jó mulatság lesz a kis lány – gondolta. – Szeretni fog. Ma rólam
álmodik.
Megvacsorázott, társaságot keresett, azután hazament és jól aludt.
Másnap délután hat óra tájban kártyázott. Nyert, és nem állhatott fel a
kártyaasztaltól. Hét órára szabadult el; ekkor már hiába lett volna az
Andrássy-útra kimenni és a lányra várni. Pontosan, fél hétkor kellett
volna találkozniok.
– No, majd holnap – gondolta.
Színházba ment, nagyon jól mulatott. Színház után a társaságával
orfeumba ment, azután reggelig pezsgőzött. Délelőtt korán kellett
felkelnie. Délután négy óra tájban nagyon elálmosodott. Lefeküdt aludni.
Mielőtt elaludt, eszébe jutott a lány. Ha most elalszik, félhétkor
megint nem találkozik vele. És a lány várja. Mit gondol vajjon, ha
többet nem találkoznak?
Egy fél percig habozott, azután nyugodtan behúnyta a szemét.
– Jobb is nem találkozni vele – gondolta. – Még baj lehetett volna a
dologból. Polgári erkölcs… a végén még azt kívánhatták volna, vegyem el…
Csendesen elaludt. A lánnyal nem találkozott többet. Egy-két évig az
Andrássy-út és az Eötvös-utca tájékán néha eszébe jutott még a lány;
eleinte az arcára is emlékezett, látta a szemét, a haját, az egész
becsületes, tiszta polgári szépségét; az arca azután egészen elmosódott
az emlékezetében; magára az esetre sokáig emlékezett még, de tíz-tizenöt
év mulva azt is egészen elfelejtette. Huszonöt év telt el és soha a
lány, az üldözése és a meghódítása, az elcsábítása eszébe sem jutott.
Ekkor egy napon felszólítást kapott, hogy valamelyik tízezer koronás
váltóját megóvatolták. Az értesítéssel elment az ügyvédjéhez.
– Nézd csak, öregem, – mondta – mit kaptam. Erről elfelejtettél
gondoskodni.
– Dehogy felejtettem – mondta az ügyvéd. – Fizetni akartam a rendes
törlesztést. De nem fogadták el.
– Nem fogadták el? Hát miért? Hát mit akarnak?
– Hogy az egészet fizesd ki.
Vezekényi káromkodott.
– Miért? – kérdezte azután. – Mi jutott az öreg Pozsonyinak az eszébe?
– Nem Pozsonyinál van már a váltó.
– Hát kinél?
– Valami özvegy Bauer Bernátnénál.
– Ki az?
– A férje ügynök volt. Kölcsönöket is adott. Az asszony is ilyesmivel
foglalkozik.
– És nem akar részleteket elfogadni?
– Nem.
Vezekényi megvakargatta a fejét.
– Hát mit lehet csinálni – mondta sóhajtva. – Felhajkurászom valahol a
pénzt.
– Öregem, – mondta az ügyvéd – csakhogy baj van.
– Mi baj van?
– Ennek a Bauernénak az ügyvédjénél, valami Boros nevűnél, van egy
jelölt. Úri gyerek. Az titokban elmondta nekem, hogy minden váltód
odakerült ahhoz a Bauernéhoz és az mindezt peresíteni akarja.
Vezekényi megdöbbenve bámult az ügyvédre.
– Nem beszélsz komolyan – mondta halkan.
– Fájdalom, nagyon is komolyan beszélek – felelte az ügyvéd.
Vezekényi ijedten nézett maga elé. Gondolkozott.
– Bauer Bernátné, azt mondod, úgy híjják?
– Igen.
– Mit akarhat tőlem az az asszony?
– Nem ismered?
– Soha a nevét sem hallottam.
– Talán ki akar revolverezni valamit. Protekciót, máseffélét…
– Az lehet – mondta Vezekényi megkönnyebbülve.
Egy hét mulva új váltó-óvatolást kapott. Ekkor felkereste Borost, a
Bauer Bernátné ügyvédjét. Az ügyvédet nem találta otthon. Az
irodavezetője azonban szívesen megadott minden felvilágosítást:
– Az ügyvéd úr nem tehet semmit. Utasításai vannak. A képviselő úr
legjobban teszi, ha egyenesen Bauer Bernátnéhoz fordul.
Vezekényi megköszönte a felvilágosítást és elindult Bauer Bernátnéhoz.
Bejelenttette magát. A lakás tiszta és avult polgári lakás volt,
mindenféle kirakott ezüstholmival és plüssfüggönyökkel és takarókkal.
Bauer Bernátné kövér, öreg asszony volt, a járása elnehezült, a haja
ősz. Vezekényi udvariasan meghajolt előtte és várta, hogy az asszony
kezet nyújtson neki. Az asszony nem nyújtott kezet. Vezekényi azután
bemutatkozott és várta, hogy az asszony leültesse. Az asszony nem
ültette le.
– Nagyságos asszonyom, – mondta erre Vezekényi – én pár percig igénybe
szeretném venni a szíves türelmét; nem volna kegyes megengedni, hogy
leüljek?
– Tessék – szólt kurtán az asszony.
Vezekényi leült egy székre. Az asszony, jó messze tőle, leült egy másik
székre és mozdulatlan arccal nézett le a földre.
– Nagyságos asszonyom, – mondta Vezekényi – én arról értesültem, hogy a
váltóim nagy része az ön birtokába került. Ez nekem épenséggel nem volna
kellemetlen, ha az a rám nézve nagyon fájdalmas körülmény nem járulna
hozzá, hogy nagyságos asszonyom minden következő lejáratnál a váltók
teljes összegének a kifizetését óhajtja.
Az asszony a földre nézett és hallgatott.
– Én azért vagyok bátor most tiszteletemet tenni, – mondta Vezekényi –
hogy önt megkérjem, kegyeskedjék ettől a kívánságtól elállni és – mint a
váltók eddigi tulajdonosai – részlettörlesztéssel megelégedni.
Vezekényi elhallgatott és várakozóan fordult az asszony felé. Az asszony
nézte a földet és halkan és hidegen mondta:
– Nem.
Vezekényi megütődve nézett az asszonyra.
– Nagyságos asszonyom, – mondta azután – nem tudom, jól értettem-e? Azt
jelenti a válasza, hogy nem egyezik bele a részlettörlesztésbe?
– Azt.
Vezekényi kezdte elveszíteni a biztosságát.
– Kérem, nagyságos asszonyom, – mondta – engedje meg, hogy meggyőzzem
róla, hogy ez a ridegség az ön érdekeinek is árt.
Az asszony nem válaszolt. Vezekényi remegő hangon folytatta:
– Ön bizonyosan tudja, hogy én most már teljesen vagyontalan vagyok. Az
adósságaimat a képviselői napidíjaimból és egyéb jövedelmeimből
törlesztem. Ha ön most a váltóimat peresíti, én nem tudom kifizetni
őket. Semmi esetre sem tudom. Ötven-hatvanezer koronát én semmiképen sem
tudok előteremteni. A vége: a napidíjaim lefoglalása lesz. Akkor
egyáltalában nem tudok fizetni. Valamelyik hitelezőm megkéri ellenem a
csődöt, elveszítem a mandátumomat, semmit ki nem fizethetek, revolvert
foghatok…
Az asszony mozdulatlan arccal nézett a földre.
– De hiszen, ez önnek sem érdeke – kiáltotta Vezekényi. – Csak nem
akarja ön, hogy én főbelőjjem magamat?
– Ahhoz nekem semmi közöm – mondta az asszony. – Én a pénzemet akarom.
– Hiszen megkapja – válaszolta Vezekényi sietve. – Csak kérem: ne
szegezze a mellemre a revolvert. Ne bánjon velem úgy, mint ahogyan
gazdag fiatal urakkal szoktak az uzsorások.
Az asszony hirtelen felnézett.
– Én uzsorás vagyok – mondta dacosan.
Vezekényi összeszedte minden kedvességét.
– Kérem, – mondta – semmi nem volt tőlem távolabb, mint az a szándék,
hogy önt megsértsem. Hiszen én tudom legjobban, hogy csak a jogával él.
A kérésem nem is más, csak az: kegyeskedjék a jogával úgy élni, hogy
valóban haszna is legyen belőle. Az, hogy ezzel a mérséklettel nekem is
módot ad az életre, másodlagos szempont lehet. De arra igazán nincs oka,
hogy a saját érdekei ellenére még a romlásba is kergessen. Azt hiszem,
erre semmiféle oka nincs. Most van szerencsém először beszélni önnel és…
Az asszony felnézett. Vezekényi megakadt és elgondolkozva nézte meg az
asszony arcát.
– Vagy lett volna már szerencsém? – kérdezte udvariasan. – Talán a
hollódi kerületből való a nagyságos asszony?
– Nem.
– Akkor talán földiek vagyunk? Talán szomszédok voltunk Újlakon.
– Nem.
Vezekényi udvariasan folytatta a kérdezést; az asszony végre egy rideg
mozdulattal elvágott minden találgatást.
– Ne tessék törni a fejét. Csak itt Budapesten találkoztunk egyszer. Az
utcán.
Vezekényi abbahagyta ezt a témát és ismét előterjesztette a kérését:
elégedjék meg asszony a részletekkel. Az asszony megint a földre nézett
és halkan és kurtán válaszolta:
– Nem.
Vezekényi kezdte elveszteni a talajt a lába alól. A méltóságát és az
elegánciáját próbálta még megőrizni, de nem lehetett. Eleinte csak kért,
azután megrettenve és ellágyulva könyörgött. Az asszony konokul és
kurtán válaszolta minden könyörgésre:
– Nem.
Vezekényi kétségbeesve bámult maga elé; az asszony ekkor felkelt.
Vezekényi is felállott.
Minden nyugalmát elveszítette. Érthetetlen, megfoghatatlan volt neki az
asszony kegyetlensége; elkábította, megzavarta, lesújtotta.
– Kérem, – mondta dadogva – ne küldjön így el… Hiszen ez borzasztó.
Hiszen ez halálos ítélet. Hiszen ez oktalan kegyetlenkedés.
Az asszony nem válaszolt. Ment az ajtó felé. Vezekényi rémülten ment
utána.
– De hát miért teszi ezt? – kiáltotta kétségbeesve. – Csak épen
kegyetlenkedésből? Csak épen meg akar ölni valakit? Gyűlöli az
embereket… pusztítani akar… mert mindenkit gyűlöl…
Az asszony felkapta a fejét.
– Én nem gyűlölök senki mást – mondta gyorsan.
– Senki mást? – kérdezte reszketve Vezekényi. – Csak engem?
– Csak önt – felelte halkan az asszony.
Vezekényi megdöbbenve nézett rá.
– De miért? – mondta kétségbeesve. – Mit vétettem én önnek? Hiszen
sohasem bántottam. Miért gyűlöl engem? Minek tart engem?
Az asszony nem válaszolt.
– Minek tart engem? – kiáltott újra Vezekényi.
Az asszonynak reszketett az ajka. Vezekényi harmadszor is megkérdezte:
– Minek tart engem?
Az ajtónál voltak. Az asszony ekkor elpirosodott, előrehajolt és
reszketve és a gyűlölettől sziszegve súgta:
– A világ leglelketlenebb gazemberének!


EGY BECSTELEN EMBER
Hát Isten vele, Klárika – mondta Kelemen barátságosan.
A lány felállott.
– Isten vele – mondta remegő hangon.
Kezet fogtak és Kelemen érezte, hogy a lány keze reszket. Megsajnálta.
– Viszontlátásra, Klárika – mondta melegen.
– Viszontlátásra – mondta halkan a lány.
Az ajtónál állottak, Kelemen ki akart menni; a lány ekkor hirtelen,
kétségbeesetten, dadogva megszólalt:
– Nem… üzen… haza… semmit? Hogy… mikor… jön… haza?
Kelemen érezte, hogy ez a kérdés csak arravaló volt, hogy az elválást
még egy kicsit halassza. Megesett a szíve a lányon.
– Csak azt, Klárika, amit már mondtam, hogy tiszteltetek mindenkit. És
hogy nemsokára hazamegyek. Nagyon hamar.
A lánynak homályos volt a szeme. De hősiesen tartotta magát. Nem sírt,
sőt amikor Kelemen még egyszer megrázta a kezét és kiment az ajtón, nagy
erőfeszítéssel még mosolygott is.
Kelemen is mosolyogva ment le a lépcsőn. Furcsán, fanyarul,
felsőbbségesen, de megindultan mosolygott. Ez a kedves kis lány, –
gondolta magában. Ez az édes, szerelmes, bolond kis lány. Milyen
megható, meleg, furcsa, alázatos kis jószág. Miért keresett ki épen
engem, egy cinikus, harmincéves gazembert, egy kérgesszívű, romlott
aggastyánt? Mit csináljak én vele? Csak nem teszem boldogtalanná azzal,
hogy elveszem? Mit csináljak vele?
A lány könnyes szemére gondolt és megint fanyarul és megindultan
mosolygott. Most hazamegy, – gondolta – azután átmegy édes anyámékhoz,
elmondja, hogy nagyon kedves voltam hozzá, kalauzoltam, vittem
képviselőházba, színházakba, beszél a lágy, langyos, meleg kis hangján…
anyám hallgatja… beszél… azután elakad… anyám várakozóan néz rá… elakad…
nincs több mondanivaló… lesüti a szemét… anyám is lesüti a szemét… és
mind a ketten hallgatnak…
Újra elmosolyodott. Szeretnék, – gondolta – ha megházasodnám. Szeretnék,
ha elvenném. Hogy kidicsérték, amikor feljött; mintha sohase láttam
volna. Úgy küldték fel, hogy menyasszonynak menjen haza. Kedves, drága,
meleg kis macska, furcsa, megható, szőke kis jószág… Csak nem veszem
el!? De egy hónap mulva hazamegyek a kedvéért látogatóba.
Felért a szerkesztőségbe, beszélgetni kezdett; azután munkába fogott és
lassan elfelejtette a lányt. Egy hét mulva levelet kapott az anyjától,
akkor eszébe jutott. Egy negyedóráig gondolt rá, mosolygott,
elérzékenyült, elhatározta, hogy nemsokára hazamegy, azután
elfelejtette. Néha még eszébe jutott egy-két percre, de mindig hamar
elfelejtette; egyszer csakugyan haza akart utazni, de elaludta a vonat
indulását és Budapesten maradt; belátta, hogy ebből sem lesz semmi és
bele is nyugodott, hogy semmi sem lesz belőle. Eltelt három hónap, négy
hónap, mindig ritkábban jutott eszébe a lány és nyár elején már egészen
elfelejtette.
Augusztusban szabadságra utazott. A tél végén megismerkedett egy
feketeszemű asszonnyal, az asszony Abbáziában nyaralt, ő is Abbáziába
indult. Az asszonyt ott találta, a barátságuk gyorsan fejlődött és nagy
eredményeket ígért. Kelemen nagyon megelégedetten és nagyon boldogan
kezdte meg a nyaralását.
A negyedik napon a fürdőben, a tengerben, egy vöröses kócszakállú, kövér
fej bukkant fel mellette a vízből, fújtatva és prüszkölve.
– Szervusz Kelemen, szervusz kedves barátom – prüszkölve a szakállas.
Kelemen meglepetve nézett be a szakálla közé, azután némi undorral
emelte fel a fejét.
– Te vagy az, Bencsik? – kérdezte kellemetlenül meglepetve.
– Én bizony. De örülök, hogy itt vagy; együtt leszünk majd; jó?
Kelemen boszankodott.
– Furcsa – mondta.
– Micsoda?
– Hogy téged is megtűr a tenger. És gyanutlan emberek ezrei most egy
vízben vannak veled.
Bencsik nevetett.
– Jó vicc – mondta. – Te csak mindig jókedvű vagy.
Kelemen fel volt bőszülve. Mindenáron le akarta magáról rázni az embert.
– Hát te mit csinálsz? – kérdezte tőle pártfogó hangon. – Uzsorázod
otthon a parasztokat? Nyúzod őket?
Bencsik vidáman hahotázott.
– Bizony, barátom, – mondta – még pedig most már kettős minőségben. Mint
ügyvéd és újabban mint takarékpénztári igazgató. Új takarékot
csináltunk.
Kelemen elcsendesedett és elszomorodva nézett maga elé. Látta, hogy ezt
az embert nagyon nehéz lesz elsértegetnie magától. Nem is lehetett.
Egyszer-kétszer még mondott neki valami mázsás gorombaságot, de Bencsik
nem sértődött meg, nem tágított tőle és mellette is maradt. A
feketeszemű asszonnyal való dolog szépen haladt előre, ebben nem
zavarhatta Bencsik, mert ilyenkor egyszerűen elküldte, ahhoz pedig pár
nap alatt egészen hozzászokott, hogy olyankor, amikor egyedül van, hozzá
csatlakozik.
Egy napon megszólalt Bencsik a fürdőben.
– Te Pista, valami tanácsot kérek tőled.
– Tessék.
– Mondd, Pista, megházasodjak én, igen vagy nem?
– Házasodj meg.
– Te is azt mondod? Azt mondod, hogy házasodjak?
– Igen.
– Hát akkor talán megteszem. Hát akkor már megteszem. Ámbár az öreg Wolf
nem nyithatja ki valami nagyon a bugyellárist.
Kelemen meghökkenve nézett rá.
– Az öreg Wolf? – kérdezte gyorsan felébredt érdeklődéssel.
– Igen. A Klárikát venném el. Nagyon ajánlják nekem. Szép kis lány,
igaz. De nem kap többet tízezer forintnál. Én meg kaphatnék ötvenezret
is.
Kelemen egy másodpercig összeszorított foggal bámult rá. Nagy kedve lett
volna gyomron vágni. Azután lecsitította dühét.
– Mi közöm nekem hozzá! – mondta magában. – Ez legalább gazdag ember.
Otthon azt fogják mondani, hogy Klárikának fene nagy szerencséje volt.
Elfordult és komolyan mondta:
– Vedd el mégis. Nagyon szép lány. Jó, kedves, derék lány.
– Szép lány. Az igaz. Ha meggondolom, milyen asszony lesz. Micsoda
dereka van…
Részletezni kezdte a Klárika szépségét és rajongani kezdett a
részletekért. Kelemen ekkor otthagyta és kiment a partra.
Aznap egészen rendbe jött a feketeszemű nővel, és másnap, amikor Bencsik
a fürdőben újra kezdte a dolgot, már nyugodtan adott neki tanácsokat.
– Hát elvegyem? – kérdezte Bencsik.
– Okvetlenül vedd el. Ilyen szép asszonyt nem kapsz egyhamar.
– De kevés a pénze.
– Van neked elég. Milyen szép feleséged lesz.
– Az igaz. Láttam egyszer kivágott ruhában…
Újra a részletekről rajongott.
– Te a pénzedért már előre kiélvezed a szépségét – mondta Kelemen.
Bencsik nevetett, Kelemen nagy megvetéssel fordult el tőle, de most már
minden részletet végighallgatott. Ez így volt aztán mindennap.
Bencsiknek szüksége volt valakire, aki erősítse azt a nagylelkű
elhatározását, hogy ilyen szegény lényt vesz el. Kelemen elszántan
erősítette. Hadd legyen a kis lány gazdag asszony legalább. Bencsiknek
szüksége volt valakire, aki a rajongását meghallgassa. Kelemen elszántan
hallgatta.
– No, holnap utazom haza – mondta Bencsik szeptember elején.
– Te, – kérdezte ekkor Kelemen – biztos vagy te benne, hogy az a lány
hozzád megy?
Bencsik harsogóan kacagott.
– Hogyne! – mondta nevetve. – Kihez menne, ha hozzám nem? Nagy szerencse
ez neki. Nem futkosnak Létán az utcán a kérők. Húsz éves lesz már.
Különben már beszéltek is az apjával. Vele is. Jön, ha kérem.
– Hát, sok szerencsét.
– Köszönöm. Hazaérek. Megkérem. Három hét mulva meglesz a lakzi. Eljösz?
Ott kell lenned. Elgyere.
– Majd meglátom.
Bencsik másnap elutazott. Szeptember ötödike volt. Ez volt az első nap,
amelyen a feketeszemű nő kissé terhére volt Kelemennek. A fürdőben is
rosszul érezte magát.
– Mi a bajom? – kérdezte magától csúfolódva. – Talán Bencsik hiányzik
nekem.
Gondolkozott. Eszébe jutott, hogy Bencsik holnap otthon lesz, mindjárt
megkéri Klárikát és ez a gondolat rosszul esett neki. Másnap a fürdőben
újra eszébe jutott Bencsik.
– Most már megkérte – gondolta. – Bizonyosan meg is csókolta.
Fájt neki ez a gondolat. Leszidta magát a fájdalomért.
– De szamár vagyok – mondta. – Mi közöm hozzá!
Mégis fájt neki a gondolat, és amikor másnap megint eszébe jutott,
összeszorult tőle a szíve. Próbálta magának magyarázni ezt a fájdalmat.
– A férfibestia ez – mondta. – Az alávaló irígység. Nekem nem kell. És
mégis fáj, hogy más kapja.
Megpróbálkozott egy rút vígasztalással:
– Minél hitványabb a férje, annál több reményem van asszonykorában.
Ettől a vígasztalástól úgy felháborodott, úgy dühbe jött, olyan undorral
telt el, hogy nem tudta megérteni: ez a mocskosság hogyan juthatott
eszébe. Megindultan és tiszta szeretettel gondolt a lányra, a könnyes
szemére, a hősies mosolygására. Kedves, drága, meleg, kis jószág. Egész
nap a lány járt az eszében, és amikor este lefeküdt és behúnyta a
szemét, a lány képét látta maga előtt. Milyen édes, meleg, illatos, puha
ajka lehet…
Egy hét mulva felrázta magát.
– Nem szabad többet rá gondolnom. Ha ez így tart, komolyan és
fájdalmasan szerelmes leszek bele. Pedig nem veszem el; nem vehetem el.
Nem szabad rágondolnom.
Megpróbálta nagyon foglalkoztatni magát. A feketeszemű asszonyt új
buzgósággal kereste fel, társaságokba járt, hajnalban feküdt le; így
áthúzott egy hetet nyugtalanul, idegesen, de baj nélkül. Ekkor vége volt
a szabadságnak és hazautazott Budapestre. Az első napja gyorsan eltelt.
A második napon bement a szerkesztőségbe. Az asztalán egy csomó levél
feküdt. Átolvasta őket. Az utolsó levél meghívó volt. Wolf Klára és
Bencsik Gáspár jelentik…
Kelemen gyorsan fölforrott haraggal tépte szét a meghívót és a darabjait
bedobta a papirkosárba. Haragosan és idegesen fogott munkához, munka
után színházba ment, azután vendéglőbe, azután egy mulatóhelyre.
Hajnalban indult hazafelé. És amikor az utcán volt és felgyűrte a
gallérját, mert hűvös hajnali szellő fújt, eszébe jutott a lány, akit
egész este ki akart verni a fejéből és fájni kezdett a szíve.
– Hát meg vagyok én őrülve? – kérdezte másnap magától. – Hát mit akarok
én? Amikor itt volt, nem kellett és most egyszerre kell? Hát ábrándos,
szerelmes legényke vagyok én, hogy egy szőke lányról ábrándozom? Hát mit
érdekel engem az egész lány, az egész házasság!…
Egy órára össze is tudta szedni magát. Akkor azonban egy
bozontosszakállú emberrel találkozott az utcán, eszébe jutott Bencsik,
eszébe jutott, hogy megcsókolja és megöleli majd a lányt, és olyan
fájdalmat és olyan dühös haragot érzett, hogy ökölbe szorult a keze és
véresre harapta a száját. Másnap számolni kezdte a napokat az esküvőig.
Szerdához egy hétre lesz, – mondta – huszonkettedikén. Ma van
tizenkilencedike. Még három nap.
Az első napot idegesen, tompa haraggal, magán mérgelődve töltötte el. A
második napon az idegessége tűrhetetlenné, fájdalmassá, izzóvá lett. A
harmadik napon, huszonegyedikén olyan vad elkeseredést, olyan
megsemmisítő kétségbeesést érzett, hogy nem bírta tovább.
Berohant a szerkesztőségbe.
– Kérek egy napi szabadságot – mondta.
– Minek?
– Fontos családi ügy. Meg fogok házasodni.
Rohant ki a vasúthoz. A hatórás vonatot elérte. Beült egy fülkébe,
egyedül volt, hátradőlt, kinyújtotta a lábait és elmosolyodott.
– Milyen szamár voltam – mondta. – Ezt megtehettem volna már előbb is.
Mindig szerettem. Már a télen is. Édes, drága, kis lányom…
Egész éjjel ébren volt. A lányra gondolt.
– Botrány lesz – mondta magában. – Nem bánom. Reggel hétkor otthon
vagyok. Az édes anyámnak megmondom: »Édes anyám, átmegyek és elhozom
Klárikát. Megszöktetjük«. Szörnyűködni fog, de boldog lesz. Azután
átmegyünk. Megfogom a Klárika kezét. És egyszerüen elhozom…
Mosolygott. Boldog volt. Reggel hét órakor hazaért. Leugrott a kocsiról
és bement a házba. Az anyja már ébren volt. Sikoltott egyet, amikor
meglátta.
– Pista, drága fiam…
Kelemen megölelte, megcsókolta anyját.
– Édes anyám, – mondta sietve – nagy dologban jöttem ám haza.
– No, édes fiam.