A vizözön és egyéb elbeszélések - 3

eltűnt. Rettentő volt az elhagyottság a halál fehér országában.
Reszketett a szíve, félve és bánatosan tekintett körül és a szeméből
lassan szivárogtak a könnyek.
Helyet keresett alvásra. Egy hódombba ásta be magát. Behúzódott
bundájába és nem fázott. Fáradtan, összetörten nyújtózott és bundája
melegségében, a fáradt álom gyönyörűséges lustaságában jól érezte magát.
Ezt mondta:
– Meg fogok fagyni.
Ez sem bántotta. Lustán, fáradtan, mélyen aludt.
Nem fagyott meg. Mikor felébredt, mély köd fogta körül. Sűrűn, nehezen,
lomhán feküdt a köd fölötte, a nap sugárzása alig tört át rajta.
Kényelmesen feküdt és nem volt kedve felkelni. Újra elaludt. Mikor
felébredt, a köd még mindig tartott. Ekkor elindult. De csaknem belement
egy szakadékba és ezért visszatért hótanyájára. A ködben ezt is csak
véletlenül lelte meg.
– Amíg a köd tart, – mondta – itt maradok.
A köd tartott. Eljött az éjszaka és sűrű fátyla mindig ott feküdt
felette. Itt kell hát maradni. Belebámult a feketeségbe. Azután lassan
újra elaludt.
Három nap telt el a ködben. Az élelmiszere fogytán volt. A szívét
félelem szorongatta. Most jön a vég, a nyomorúságos halál, az éhség
hitvány halála. Szorongva járt azon a kis helyen, amelyen járni mert és
kétségbeesve meresztette a ködbe a szemét: nincs-e valahol remény,
nincs-e valahol megváltás. A köd fekete volt, sűrű, kérlelhetetlenül
csendes.
Elfogyott minden. Nem volt semmije. Egy falat sem. Ekkor nekivágott a
ködnek. Inkább jöjjön a halál küzködésben, merész fáradásban,
akárhogyan, mint így, gyáva és nyomorúságos várakozásban.
Imádkozni kezdett:
– Istenem, ha vagy: akkor a jég és a köd fölött is vagy. Ha vagy: akkor
láthatod, hogy benned hinnem lehetetlen volt. Ha vagy: és a te akaratod
volt, hogy eddig megmeneküljek, ne akard, uram, hogy itt pusztuljak el.
Ment keserű haraggal, dühödt, vad bánattal gázolt a homályon át. Teltek
az órák. Remegett a fáradtságtól és az éhségtől és érezte, hogy itt a
vég.
Megállott. Belemeredt a ködbe. Nagy lemondás didergett a szívében.
Kezébe fogta a fegyverét és hogy kipróbálja, hogy hangot halljon, azzal
a titkolt és érezni is alig mert reménnyel, hogy talán más is hallja,
belelőtt a levegőbe. A ködbe belevillant a lövés, a dördülés felverte a
csendet és egy fél perc mulva hangos kiáltás felelt rá:
– Hahó…
Bakacs Tamáson forró borzongás futott végig. Felkapta a fejét, lihegve
és táguló orrlyukkal hajolt előre. Ez emberi hang volt.
Kétségbeesett, remegő erőfeszítéssel, reszkető, teli tüdővel kiáltotta
bele ő is a ködbe:
– Hahó!…
Remegve figyelt. Elnyújtott, hosszú kiáltás válaszolt ismét. Most már az
irányt is észrevette. Nyugat felől, persze, hogy nyugat, nyugat, nyugat
felől. Futva indult előre. Elkiáltotta magát újra, meg újra, hogy az
irányt el ne tévessze s előlről egyre harsogott felé a biztató,
elnyújtott, hangos kiáltás.
Rohanva szaladt át a ködön. És a tisztuló homályban, a közeledés
világosságában látta már, hogy hajó van előtte, erős, szép hajó, tépett
vitorlájú, törött árbocú, hóval és jéggel fedett, rongált hajó, de hajó,
amelyen emberek vannak. Két perc mulva odaér.
Az utat odáig már belátta, a tér már tisztán állott előtte. A tiszta
téren ekkor egy különös alak egyenesedett fel. Tíz lépésre alig volt
tőle, de a minden élettől úgy elszokott szeme nem is ismerte fel
hirtelen. Talán ember… Nem az volt. Egy óriási, fehér bestia, egy
félelmes jegesmedve ágaskodott az útjában. Bakacs Tamás megtorpant.
Ijedten hökkent vissza az első pillanatban, azután őrült düh fogta el.
Itt, a menekülés küszöbén akarja megállítani ez az otromba dög? Ököllel
neki tudott volna menni és úgy érezte, legyűrné. De kezében volt a
fegyver. Megkapta. Nyugodtan töltötte meg újra. Az állat előtte volt.
Szinte érintette a fegyverét. Ekkor nyugodtan, hideg elszántsággal fejbe
lőtte. A nagy állat csaknem rázuhant. Átlépett rajta és rohant a hajó
felé.
Hangos kiáltások fogadták:
– Hahó! Agyonlőtted a medvénket! Három hónapja kísér bennünket. Nem
tudtam puskavégre kapni. Hahó, hahó!
Bakacs Tamásnak minden tagja reszketett az őrült, a boldog
felindulástól. Emberi beszéd, emberi hang. Emberek. Ez a boldogság
teljessége, ez az üdvösség, ez a megváltás.
A hajó belefagyva a jégbe, mozdulatlanul állott. Fuldokolva kapaszkodott
fel és a fedélzeten azt hitte, sírnia kell a boldogságtól, azt hitte,
össze kell roskadnia ennyi örömtől. Lihegve a fáradtságtól, felindultan
és szótlanul állott.
A fedélzeten egy férfi volt és egy nő. A nő gyenge, szőke leány:
karcsúságát és szőkeségét a durva, nehéz ruhák alatt is meglátta Bakacs
Tamás. A másik vörösarcú férfi, rideg, rossz, keményvonású. Németül
beszéltek. Elárasztották kérdésekkel.
– Honnan jössz? Milyen hajóval vagy? – kérdezte a férfi.
– Miértünk jönnek? – kérdezte a leány.
– Milyen hajóval? – sürgette a férfi a választ. – Hol van a hajó?
Bakacs Tamás lihegve állott. Bámulva tekintett a két emberre. Mit
képzelnek ezek? Nem tudják ezek, mi történt? Hallgatott. A választ
azonban sürgették és Bakacs Tamás ekkor valami különös indulattól,
valami idegen félelemtől, egy furcsa sejtéstől hajtva, amely a lelke
fenekén reszketett, csendesen, lassan, hazudta:
– Francia hajó. Itt van a közelben. Eltévedtem.
– Mi vagy te a hajón? – kérdezte a férfi.
– Orvos vagyok – válaszolta csendesen Bakacs, a szemébe nézve a
férfinek.
– Azt hittem, értünk jönnek – szólt csüggedten a leány.
– A hercegnő mindig reménykedett – mondta a férfi. – De hiszen
hazavisznek így is bennünket.
– Miféle hajó ez? – kérdezte megütközve Bakacs.
– Ez – válaszolt a férfiu, – a _Margarete_, a hohenkasteli herceg
őfensége hajója. A hercegnőről keresztelték el.
A leány bánatosan intett.
– Hogy került ide? – kérdezte Bakacs.
A leány válaszolt:
– Bizonyosan tudja, doktor, hogy apám két évvel ezelőtt építtette a
hajót: elindult a Spitzbergák felé, hogy befejezze azokat a
tanulmányokat, amelyekből egy kötetet írt már. Úgy volt, hogy én az út
első felére elkísérem. Az északi norvég partok körül rettenetes vihar
kapott meg bennünket és felhajtott északra. Egy hónapig küzdöttünk a
viharral és meghalt mindenki. Apám is. Az egész legénység. Csak ketten
maradtunk. Mikor a hajó legénység nélkül maradt, a vihar belehajtotta a
jégbe és azóta mindig jég között vagyunk. Én mindig vártam, hogy
megmentenek.
A leánynak könnyes volt a szeme. Bakacs kérdő tekintettel fordult a
férfihez.
– Én fűtő voltam – válaszolt az a néma kérdésre. – Müller Johann, fütő.
Hallgatva állottak a fedélzeten. Bakacs Tamás elmerülten gondolkozott és
a többiek várták, hogy szóljon. Végre a leány kérdezte:
– Hol a hajója?
– Eltévedtem – válaszolt megrezzenve Bakacs, – de majd keresnek.
Odafordult a fűtőhöz:
– Éhes vagyok, adjon ennem valamit.
Az ember nehéz léptekkel távozott, bementek egy kabinba és a leány itt
reszketve fordult Bakacshoz:
– Ó, az ég szerelmére, – mondta franciául – mentsenek meg ettől a
rettenetes embertől. Hála az istennek, hogy találkoztunk, hogy
idejöttek.
– Mi történt? – kérdezte Bakacs.
– Ó, alig tudtam már védekezni, alig tudtam már visszatartani. Azt
mondta, hogy soha sem jön értünk senki.
Bakacs értett mindent. Az ember belépett. Konzervhúst hozott. Bakacs
szótlanul evett. Azután készen volt az elhatározása.
– Princesse – mondta a leánynak, – tud ez az ember franciául?
– Nem – válaszolt a leány.
– Mégis kiküldöm. Felesleges, hogy idebenn legyen.
A leány ijedt tekintetet vetett rá. Bakacs felállott és nyugodtan mondta
a gyanakvó pillantású embernek:
– Menj ki. Semmi dolgod idebenn.
Az embernek megvillant a szeme, dacosan nézett egy percig Bakacsra.
Bakacs kiegyenesedett és az ember kutyamódra kotródott ki.
– Hercegnő – mondta akkor Bakacs, – szomorú közleni valóm van.
A leány rémülten pillantott rá.
– Itt a közelben – mondta Bakacs – semmiféle hajó nincs. Annak a
földnek, amely itt a tenger és a jég alatt volt, valamikor Magyarország
volt a neve. Nem a sarkvidék ez. Az a rettentő vihar, amely a
_Margaretet_ felhajtotta a jég közé, elpusztította talán az egész
földet. Mindenesetre elpusztított mindent, ami tőlünk északra van, mert
hiszen a hajó nem haladhatott volna másképen eddig a jéggel.
A leány tágra nyílt, rémült szemmel tekintett rá, azután kínos zokogásra
fakadt.
– Sejtettem – zokogta. – Tudtam. Láttam, hogy a hajó, a jég egyre dél
felé halad. Mindig délre. És embert sehol se láttunk. Életet sehol se
láttunk. Csak a medve kísért. Tudtam.
Bakacs meleg részvéttel tekintett rá. Megindult a szíve és szeretett
volna ő is vele zokogni. De még egy nehéz feladat volt hátra.
– Most meg fogom mondani ennek az embernek is – szólt a leányhoz.
– Ne, ne – könyörgött a leány. – Ne, ne, rettenetes lesz.
– Megmondom – szólt kemény elhatározással Bakacs.
Kinyitotta az ajtót. Kikiáltott:
– Hé! Gyere be.
Bejött. Alázatosan, sunyi dacossággal.
– Nem érted te a delejtűt? – kérdezte tőle.
– Nem. Fűtő voltam én.
– Nem tudod, hogy a hajó merre haladt?
– Nem. Most szegődtem először tengeri hajóra.
– Hát az a hely, ahol most vagyunk, délebbre van Németországnál.
Magyarország ez. Elpusztult minden. Talán az egész föld. Vízözön volt.
Én csodamódon menekültem meg és két év óta nem láttam embert.
A meghajlott férfi kiegyenesedett:
– Hát nincs itt a közelben hajó?
– Talán az egész világon nincs.
Az ember villogó szemmel tekintet a leányra. Rajta égett a szeme egy
másodpercig; a leány kezébe hajtotta a fejét és zokogott. Az égő szemű
ember meghorkant, lehajolt és dühödt erővel vetette magát a Bakacs
torkának. De Bakacs Tamás készen várta. Rettenetes öklével rásujtott a
fejére és az ember tántorogva bukott vissza. Szédülve állott egy
másodpercig, azután kinyitotta az ajtót és kirohant.
– Fegyvert hoz, – sikoltott a leány. – Engem is fenyegetett.
Bakacs nyugodtan nyúlt a fegyvere után. Megtöltötte. Az ajtó félig
nyitva volt. Melléje húzódott. A folyosó végén megjelent az őrjöngő
ember rohanó alakja. A kezében revolver. Bakacs felkapta a fegyverét, a
leány görcsösen szorította a fülére a kezét. Bakacs lőtt. Az ember
megtántorodott és végigbukott a földön. Bakacs várt egy percig. Ekkor
megsímogatta a zokogó leányt és kiment. Odalépett a fekvő emberhez.
Halott volt. A revolvere mellette hevert. Ezt felvette. Kikutatta a
zsebét, hátha talál benne valami hasznavehető dolgot. Nem volt semmi. A
fedélzet szélére hurcolta ekkor a holttestet és kilökte a jégre.
Utána nézett. A jog jutott eszébe, a viták, amelyeket vívott, az ideális
törvények, amelyeket védelmezett; és elmosolyodott. Egy perccel
megelőzte a másikat: ez az ő joga.
Visszament a leányhoz. Az könnyes szemekkel bámult maga elé. Bakacs
odaült hozzá.
– Szőke leány, – mondta – egyedül jártam ebben a rettenetes
jégsivatagban és vágyva vágyódtam utánad.
A leány bánatosan nézett rá. Bakacs megsímogatta a haját. A szívében
mintha forró és illatos bimbók pattogtak volna fel. Az ereiben lüktetett
a vér; soha nem érzett kábító mámor tette részeggé.
A törött hajón, az ölés után csupa tavaszi boldogság volt a szíve.
Elmult életének minden öröme nem ért fel ezzel az örömmel, hogy itt van
ez a szőke leány, símogatta a haját és hallgatta a szíve dobogását. És
kérés és kérdezés nélkül, sem a fiatal bánatot, sem asszonyi, emberi
jogot nem is tekintvén, az erős jogán, mámorosan és habozás nélkül,
egyszerűen birtokába vette a leányt.

XI.
Az asszony elmélázva nézett maga elé. Összekulcsolta a kezét és
bánkódva, töprengve hallgatott. A férfi vidám volt, tele jókedvvel,
örömmel és boldogsággal. Áradó jókedve egyre azon fáradozott, hogy
felvidítsa az asszonyt is. Bohókás volt, tréfált, fecsegett. Verseket
idézgetett és szavalt. Letérdelt és szerelmi vallomásokat tett. Minden
szellemessége kigyult és ötletei körülsziporkázták az asszonyt. Eleinte
egy fáradt mosoly volt csak az eredmény. De Bakacs Tamás hatalmas
elméje, duzzadó férfiassága, szerelmes boldogsága végre is győzött.
Meghódította az asszonyt. Az asszony mosolygott, nevetett, kivirágzott,
az lett, amivé lennie kellett: mámoros, szerelmes, boldog, fiatal
asszony.
– Látod, – mondta Bakacs, – mit törődöm most vele, hogy künn elpusztult
a világ. Nem akarom tudni. Nem is tudom. Nincs gondolatom a számára. Nem
mindegy-e, mi van odakünn? Vágyódtam utánad és most itt vagy. Ezt a
szobát megtölti a boldogságom. Mi van kívüle, érdekelhet az engem?
Az asszony hozzásímult és boldogan intette, hogy nem.
Később mégis törődniök kellett vele, mi van odakünn. Hajójuk az ifju
nász, a mámor és a boldogság háza volt. De jégben úszott. Egy halott
világban haladt. Hová? Délre. Mindig délre. Egyre délnek mozgott a
fagyott áradás.
Bakacs Tamás elméje türelmetlenül feszegette a kérdést: hová jutnak?
Mikor áll meg ez a halott mozgás. Válaszolni nem tudott. Nézte a hajót:
az erős volt még, ép, kitartó. Nézte az élelmiszereket: ez elég lesz
talán, amíg élünk.
Ebbe bele kellett nyugodni.
– Leéljük itt az életünket – mondta az asszonynak – olyan szépen és
olyan boldogan, mint ahogy ember csak élhet. Azután elcsattan az utolsó
csók a jég fölött és nem lesz több élet a földön.
Az asszony egész lelke alázatosan hozzásímult már a férfiéhoz. Szépnek
találta ezt a gondolatot is.
– Az utolsó csók a világon…
Ezt a gondolatot azonban nemsokára elkergette egy másik. Egypár szép
szerelmes hónap telt el és az asszony megmondta Bakacsnak, hogy
nemsokára hárman lesznek.
Bakacs Tamás megdöbbent. Idejön egy kicsi lény, egy gyöngéd, egy gyenge
teremtés a pusztulás világába. Azután hatalmas öröm rázta meg. Az apaság
büszkeségét érezte.
– A pusztulás nem tarthat örökké. Újra jön majd az élet országa. Lehet,
hogy vannak emberek és lehet, hogy találkozni fogunk velük. Az én
fajtám, az én vérem az első lesz közöttük. Lehet, hogy nincsenek
emberek. Akkor az én fajtámé lesz a föld.
Lázassá tette ez a gondolat. Letérdelt az asszony előtt, aki anyja az ő
gyermekének és tüzes, rajongó lélekkel gondolkozott.
Más élet lesz itt a földön, mint az elmult. Bakacs Tamás vére nem fog
itt gyűlölködésben és butaságban, vérben és szennyben élni. Olyan élet
kezdődik itt majd, amely a mult minden tudását, minden eredményét,
minden javát felhasználja arra, hogy különb életet, különb fejlődést,
jobb életet teremtsen magának annál, amely elmult.
– Oh, – mondta Bakacs Tamás, – itt van a fejemben az egész emberi
civilizáció. Itt van az elmémben minden tudása a meghalt emberiségnek,
minden lehetősége annak, hogy emberek jobb, tisztább, szebb és
becsületesebb életet éljenek a földön. Az eljövendőknek azért az egész
civilizációért, amelyért az emberiség százezer évig szenvedett, nem kell
küzdeniök. Készen kapják. Örökségül. Soha apa ilyen örökséget a fiaira
nem hagyott.
Boldog volt. Büszke. Mámoros. Imádta az asszonyt. Boldogsága és hatalmas
szelleme betöltötte házukat és az asszony szíve csupa hála, öröm és
szeretet volt. Bakacs Tamás a jövő terveit építgette. Hogyan kell
megrakni alapjait az utódok boldogságának. Ha valahol majd partot érnek
és eljő újra az élet, a tavasz és a nyár, hogyan kell kezdeni az életet,
hogy a mult bajai ne bánthassák soha.
Teltek a napok és ajtójuk zárját kellett egyszer megjavítani. Nem
csukódott jól. Bakacs Tamás szerszámokat keresett elő, levette a zárat
és meg akarta csinálni.
A vasdarabok ott voltak előtte. Ott volt az egész szerkezet. Ebben a
pillanatban rémült kétségbeesés rohanta meg. Ezt a zárat ő nem tudja
megcsinálni. Nem tudja. Sejtelme sincs róla, hogyan kell hozzáfogni és
talán hetek telnek el, míg töri rajta a fejét és még mindig nem tudja.
A zár itt volt előtte minden nap. Csak egy vaslap takarta el. Használta
minden nap. És ekkor gyötrődve és sikoltó lélekkel mondta, hogy az egész
emberi civilizációt, az emberiség minden tudását és minden eredményét
csak úgy ismerte, mint ezt a zárat: használta, de lényegét, mivoltát
eltakarta valami láthatatlanul az ő számára.
Mit tud ő voltaképen? Át akart adni az eljövendőknek minden eredményt,
minden tudást. De mi van birtokában?
Minden nap látta a villamos csodákat. De mit tud róluk? Összeszedte
ismereteit. Hogyan világított a villamosság, hogyan vitte a hangot,
hogyan hajtott gépeket? Tudta az elvet, ismerte a nagy összefüggéseket,
de nem ismerte a valóságot, nem tudott egyetlen részletet sem. Gépekről
álmodott, amelyeket utódainak ad? Egy zárat sem tud megcsinálni. Nem
tudna megépíteni semmit azokból a csodákból, amelyekről azt hitte, hogy
elevenen és készen élnek a lelkében.
Nem tud semmit. Semmit. Gyűlölettel és undorodva gondolt arra, amit
hajdan tudományának nevezett és amit mások is annak csodáltak. Akkor
talán volt valami értéke. Most kínos gúny. Itt van a zár és nem tudja
megcsinálni.
Most már azt is látta, hogy az eljövendő fejlődést még akkor sem tudná
kényelmessé, széppé és szabályossá tenni, ha valóban élne az elméjében
az egész emberi civilizáció, az eredmények és a tudás összessége. A
civilizációnak csak halvány tükörképe élt a lelkében. De a jövendőt úgy
sem lehetne a mult alapjára építeni. A szoporodás, a fejlődés kénytelen
volna járatlan új utakat törni magának. A tizeknek és a huszaknak hiába
hagyná ő a villamosságot. Mit érnének vele? Nem volna erejük, nem volna
emberük a géphez. Boldogok volnának, ha valaki a faggyúgyertyát
feltalálná és megajándékozná őket vele. A jövendőnek új utakon kell
előre törnie: a régi bajokkal, vagy új bajokkal, de új utakon. Az új
emberiség megint át fog menni a régi nyomorúság minden iskoláján. Lesz
könny és gyötrelem, vér és verejték.
Bakacs Tamásnak sírt a szíve. Eljövendő gyermekére gondolt és bánatával
az asszonyhoz kellett menekülnie. Hozzáhajtotta a fejét, homlokára húzta
a kezét és sokáig ültek együtt csendesen.

XII.
A jég olvadni kezdett. Recsegve töredezett mindenfelé és hatalmas tócsák
foltozták be fehér csillogását.
A hajó ingadozott. A jég engedett súlya alatt és néha már víz emelgette
nagy testét. Árbócairól, bordáiról lassan olvadt le a jégburok, minden
repedése megnyílott, minden eresztéke ingott. A nagy testet a romlás
veszedelme fenyegette és néha úgy látszott, hogy összeomlik.
De ezen aggódni nem volt idő. Jött a nagy óra, a szenvedés és a
gyötrelem órája, amikor a harmadik életet várták kettejük közé.
Bakacs lihegve járt a nagy hajón. A levegő telve volt egy újjászülető
világ lehelletével, a tavasz nehéz szaga, fojtott melege töltötte meg a
levegőt és olvasztotta a jeget, és ő reszkető, elboruló szemmel, lihegve
és verejtékezve, tehetetlenül meredt maga elé. Az asszony minden
sikoltása a lelkébe mart és nem tudott rajta segíteni. Nem tudott. Nem
értett hozzá. Ha megérintette, fájdalmat okozott neki és azt hitte, nem
szabad hozzányúlnia.
A tehetetlen fájdalom minden hatalmas erejét felemésztette, reszketett
minden tagja és a halál fáradtságát érezte magában.
Gyermeke aztán megszületett. Az asszony pedig meghalt. Nyomorultul
meghalt, mert segíteni nem tudott rajta. Szenvedő teste hidegen feküdt,
halálban, elnémulásban. Búcsút sem vett tőle. Egy szempillantása sem
lehetett gyötrelmei között az ő számára.
Ott volt a gyermek. A szenvedés, a halál gyenge gyermeke. Bakacs Tamás
félve tartotta erős kezeiben. Mire újra este lett, meghalt a gyermek is.
A kezei között. Érezte, mint válik az élő, puha, gyenge testből halott
anyag.
Ez volt a fájdalmak teljessége. Több már nem jöhetett. Sem a földről,
sem a végtelenből, sem a testére, sem a lelkére több gyötrelem nem
hullhatott. A fájdalom beborította Bakacs Tamást. Ereje, amely sohasem
érzett meg hajdan semmi veszteséget, széttiporva vonaglott most. Bakacs
Tamás hangtalanul vergődött. Végigzuhant a padlón és arcát lefelé
fordította.
A hajót himbálta a víz. A nagy test tehetetlenül ingott és ment, amerre
az ár parancsolta.
Bakacs Tamás nem tudott róla. Arcát lefelé fordítva feküdt; hogy egy új
világ születik, hogy a régi elpusztult, nem bánta most. A maga világának
a pusztulása sikoltozta be a szívét és kétszer lett éjszaka, amíg meg
sem mozdult. Élt még és a nagy hajó a két halottal és az élővel
csendesen ringott az éjben előre.
Végre megmozdult. Fáradt mozgás volt, egy haldokló fáradt mozgása. Az
életet most már nem kívánta egy gondolatrezzenése sem. A halált várta.
Körültekintett. Szabad vízen úszott már a hajó, szabad, kék tengervízen.
Vajjon hol? Nem tudta. Nem is akarta tudni. A távolban partot látott. A
hajó lassú ringással haladt a part felé és Bakacs Tamás most már nem
törődött vele, mi van ott a parton és mi van túl rajta.
Fáradt szeme végigjárta a szemhatárt. Karcsú, fekete sziklákat látott a
szárazföldön, magas bazalttűket, amelyeket vulkánok toltak fel. Életnek
nyoma sem volt sehol. Egy fűszál sem sarjadt a sziklán; kopár hegyhát,
itt nyúlt ki a tengerből, amelyet talán csak évszázadok tesznek majd
zölddé. A halál partja felé közeledett a hajó.
De ha emberek várták volna rajta, akkor sem törődött volna vele Bakacs
Tamás. Nem akart már mást, mint meghalni.
Halottait lennhagyta a szobában. Puha agyat vetett magának a fedélzetre
lassan, csendesen, fáradtan. Lágy pihenőre ide feküdt meghalni.
Az elhatározáson és a fájdalmon túl, a halál várásában már tudott
gondolkozni. Csak az asszonyt siratta. Ha ő meghalt, a gyermeknek jobb
volt meghalnia. Mi lett volna itt vele? Összetörött, fáradt,
megöregedett apja sem táplálni, sem tanítani nem tudta volna. Egyszer
maga maradt volna ebben a csendes, szörnyű világban, anélkül, hogy
apjától kapott volna valamit. Nem tudta volna tanítani sem fiát, ezt
érezte már Bakacs Tamás.
Nem tudott volna semmit átadni neki abból, ami elmult. Azt sem lehetett
volna megmagyaráznia, mi volt itt a földön a pusztulás előtt. Honnan
tudja azt, mi a _város_, aki soha házat nem látott? Még azt a halvány
képet sem tudta volna átadni neki, ami a multról lelkében élt. Jobb volt
meghalnia.
Nyugodtan gondolkozott Bakacs Tamás és minden gondolatának az volt a
vége, hogy jó íme meghalnia. Egyetlen idege, egyetlen vércseppje sem
kívánt élni; egész teste, egész fizikai mivolta csak az elmulást
kívánta.
Feltekintett a mennyboltra, amely újra ragyogott. Tiszta, mély,
bársonyosan kék volt; csillagai sziporkáztak és felkelő teli holdja
fénnyel szórta tele a kezdődő éjszakát.
Bakacs Tamás nézte a holdat és különösnek találta. Ragyogó színének
homályos rajza más volt, mint amilyennek ismerte. Éles szemmel, látását
megfeszítve figyelte. Más ez a kép, más ez a rajz, más ez a hold.
Borzongás futott keresztül a tagjain.
A tudás vágyát érezte, erőt érzett. Felugrott és a teleszkópot kereste
meg.
Remegő kézzel fogta szeme elé és beleirányozta a tiszta éjszaka végtelen
messzeségében, a hold felé. A domború üveglencsékben megjelent a sugárzó
gömb óriási nagy képe. Bakacs Tamás feszült figyelemmel vizsgálta.
Megdobbant a szíve és fejétől lábáig egy forró vérhullám szökött rajta
keresztül. A hold más. A hold megváltozott. Az ismert holdtérképnek
nyoma sem volt. A Tycho di Brache és a többi csúcs, az ismert
holdkráterek sehol sem voltak. A kiégett, tátongó, szaggatott szirtes
tájék eltűnt. Új világot mutatott az üveg: új hegyeket, új völgyeket,
amelyek lágy símulással olvadtak össze.
A kiégett kráter-vidék eltűnt; termékeny tájat mutat a hold, amelyen víz
és levegő és bizonyára élet is van.
Mi történt? Bakacs Tamás fáradtan tette le a teleszkópot, szabad szemmel
meredt a sugárzó égitest felé és türelmetlenül sürgette elméjét a
válaszért. Mi történt? Felsóhajtott. Megértette. A rettenetes erő, amely
a föld nagy zuhanását okozta, megrázta pályáján a holdat is. Ki nem
lódította útjáról, amelyen az erő törvényei viszik, de megfordította és
új forgásra kényszerítette.
A hold mindkét oldalát megmutatja ezentúl a földnek; szabályosan
fordítja mindkét oldalát a nap felé, természetet és életet kap mindkét
felére.
Nem tudott betelni a csodálatos látvánnyal. Szeme újra meg újra kutatva
kereste fel a mennybolt felséges csodáját és a szíve bámulattal és
hódolattal telt meg.
Ime, ott a végtelen messzeségben kezdődik az élet. Kezdődik talán a
földön is. De ha itt vége volna is, ott íme folytatódik.
Egyszerre megérezte, hogy a születés tavaszi levegője úszik körülötte. A
termékenység friss és mámorító illatát érezte. Tavaszi éjszaka jött az
elpusztult földre.
Nem. Itt sincs vége az életnek. Megértette, hogy az az évmilliós
fejlődés, amelynek eredményeiben része volt, épen olyan pusztulásból
nőtt fel, mint amilyen most tört a földre. Az élet nő, árad, virágzik,
fejlődik és megdagad és elpusztulása nem más, mint talaj egy újabb
évmilliós fejlődésnek.
Civilizációk jönnek és elpusztulnak; de pusztulásuk csak rétegeket rak
le és az élet el nem pusztul. A földön talán mindig más lény az úr, az
élet csodálatos változatokkal játszik, de az élet maga megmarad.
Az élet nem pusztulhat el. És künn, a végtelen messzeségben, más
világokon most is tobzódik az élet, ujjong, hörög, vonaglik. Születik és
átváltozik. De élet van mindig a nagy mindenségben. Az élet egy és
halhatatlan.
A halál hajóján még egyszer átérezte az élet minden örömét, az élet
igazi megértésének mámorát Bakacs Tamás. De az az anyag, amelyből
alkotva volt, összetörött, meggyötört, kiéhezett, elfáradt mivolta halni
kívánt, új életeket termő nagy átváltozásnak kívánta átadni magát. A
halál gályája reccsenve ért partot és Bakacs Tamás nyugodtan hajtotta le
fejét, hogy meghaljon.
_1904. február havában_.


ELCSÁBÍTÁS
Vezekényi a liget felől jött; felfelé ment az Andrássy-uton, lassan
sétálgatott és az volt az egyetlen gondja, hol lehetne jól vacsorázni.
Jókedvűen ballagott, kigombolta a felöltőjét és nagy passzióval szítta
be a tavaszi este friss levegőjét. Az Eötvös-utca sarkán összeütközött
egy nővel, aki sietve jött kifelé az utcából.
– Pardon, – mondta gyorsan.
Megemelte a kalapját. A nő nem válaszolt, elfordult és sietett fel a
körút felé. Vezekényi csak a hátát, a nyakát, a fejét, a termetét
láthatta. Ezek a részletek azonban felkeltették az érdeklődését. A
karcsú termeten és a formás nyakon finom fej ült. Vezekényi rövid
habozás után utána eredt.
A körútnál már elébe került. Az ismeretlen nő ekkor bal felé fordult és
Vezekényi egy másodpercig szemügyre vehette. Gyorsan megállapította,
hogy az első sejtése helyes volt: az ismeretlen nő nagyon csinos. Az
arca fehér és puha, mint a tej, a szemei mélyek és valószínüleg kékek, a
szája friss, a haja szőke, a járása ringó és elegáns. Szép lány;
bizonyosan lány; tisztességes, tiszta, meleg, bizalmat keltő polgári
szépség.
A lány ment előre a körúton. Vezekényi utána. Mire a Király-utcához
értek, Vezekényi néhányszor már elébe került a lánynak és nem indiszkrét
és nem bántó módon, de figyelmesen és észrevehetően az arcába nézett. A
Király-utca sarkán a lány észrevette, hogy Vezekényi ő utána megy.
Összerázkódott, meghökkenve szegte fel a fejét és sietni kezdett.
Vezekényi a nyomában maradt. A lány menekült egy ideig, de amikor látta,
hogy Vezekényi makacsul követi, akkor hirtelen a kocsiút felé fordult és
a gyalogjáró szélén megállott. Vezekényi meglepetve nézett utána és
rövid habozás után lassan feléje indult. Mikor odaért hozzá, akkor
látta, hogy a lány egy villamosmegálló oszlopához menekült. Melléje
állott és oldalról nézett bele a lány kipirult arcába. A lány
mozdulatlanul bámult maga elé. Vezekényi jókedvűen és mosolyogva
nézegette és meg akarta szólítani. A lány ekkor két lépést tett előre.
Villamoskocsi jött. A lány sietve ugrott fel a lépcsőkön, Vezekényi
nyugodtan utána ment. A lány leült és elfordította a fejét. Kinézett az
ablakon. Vezekényi leült vele szembe és csendesen nézegette.
A lány az Üllői-útig ment. Az Üllői-útnál felállott és leszállt a
kocsiról. Vezekényi is leszállott. A lány sietve ment át a kocsiúton és
szaladva indult meg az Üllői-úton felfelé. Vezekényi utána ment. A lány
észrevette, hogy még mindig a nyomában van és szinte rohant, úgy