A vizözön és egyéb elbeszélések - 2

szinte elepedt a részletekért és haragosan kiáltott fel:
– De hátha igaza van!

VI.
A sárga homály künn nem változott. A nappal sötét volt, siváran szürke,
a távolban zengett a mennydörgés és az eső csörömpölve zuhogott le.
Bakacs Tamás háborogva járt szobáiban, elkeserítette, fellázította,
dühbe hozta fogsága. A keze ökölbe szorult, az izmai megfeszültek, úgy
érezte, hogy erejét és nagyságát megalázták. Esztendők óta először
szállott szembe vele valamely ismeretlen erő és vak dühe a felhőknek
akart nekimenni, amelyek vizükkel, ködükkel, homályukkal fogságba
vetették.
Lázadozva, elfuló dühvel, vakon öltött ruhát magára és erőszakosan
csapta ki háza ajtaját. Dacosan lépett ki a homályba.
– Ki áll ellent Bakacs Tamásnak?
Sivító szélroham fogadta. A szél nekidőlt, rázúdította az eső dús vizét
és Bakacs Tamás elkábulva, elvakulva állott háza előtt.
Lemenni nem lehet. Hat lépésre sem látott. A ház falának kellett
nekivetnie magát, hogy meg tudjon állni. Botorkálva, inogva, tapogatózva
haladt előre a falak mellett és úgy tetszett, hogy egy órába került,
amíg a háza túlsó oldalára jutott, hogy egy pillantást vessen legalább a
síkságra.
A ház mellett állva semmit sem látott. Előre kell mennie. Két lépést
tett és a tomboló vihar leütötte a lábáról. Azért sem enged. Azért is
látnia kell a síkot, az emberlakta rónát.
A szél és az eső nekifeszülve és ő csúszva, kezével-lábával kapaszkodva
az esőverte sziklán mászott előre. A gőzfüggöny nem lebbent fel előtte,
de a szikla szélén a felhőrongyokon, a ködön és az elvakító esőn át
mégis ellátott a messzeségbe.
Szemét kezével védelmezte a lezuhanó víztömegek ellen és erőlködve
meredt a távolba, ahonnan folyton harsonázott a mennydörgés.
A széles, tiszta sík ködbe volt burkolva. A ködöt villámok fénye
hasogatta át. Délnyugaton óriási füstoszlopok lökődtek az ég felé és a
füstöt egy-egy óriási lángoszlop felvillanása festette vörösre.
Az eső zörején túl dübörgő recsegés lármája hangzott. A levegő tele volt
ismeretlen zajokkal, a föld dobogott, reszketett, ingott. A levegő
sziszegett és nyögött és a szemhatár végén, a szinte láthatatlan
messzeségben egy fehér vonal csillogott ki a sárga ködből.
A sziklán is érezte a döngető csapásokat, a föld alatta is ingott, a
füstoszlopokba belevilágított a tűz és a fehér vonal a szemhatáron mind
élesebben rajzolódott ki félelmes csillogásával.
Bakacs Tamás térdenállva meredt bele a messzeségbe. A ormon, ahonnan az
emberekre és a tornyokra felséges gőggel letekinteni, most nem látott
semmit, ami az emberé. Rettenetes új hatalmak vonultak fel előtte,
amelyekre nem lehet az uralkodás büszkeségével tekinteni. Azok a
tűzoszlopok délnyugaton tűzhányók és az a fehér vonal…
Reszketve kutatta szemével a messzeséget. A csillogó vonal mind előbbre
hatolt a homályban, egyre láthatóbb lett, egyre világosabb,
percről-percre növekedőbb. Bakacs Tamás, a térdelő Bakacs dideregni
kezdett, szívét, elméjét, lelkét őrült félelem ragadta meg; mámorának
diadalmas helyén a kétségbeesés veszett ordítása tört ki a torkából.
… Az a fehér vonal: a víz.

VII.
És ez az egész kavarodás, a sziklák rengése, a lezuhanó víztömegek, a
sikoltozás és a nyögés, amely a levegőben vonaglik, a földnek ez a
reszketése: ez a vízözön.
*
Térden verte be magát a szobájába. Egyetlen érzéke nem volt, amely
működött volna. Gondolkozása és tapintása egyformán tönkrement. Ledőlve,
összetörve, széttiporva vágódott le szobája padlójára formátlan
gomolyagba: egy reszkető, korbácsolt állat.
Egész léte egy rongyhalmaz volt, emberi tagoknak egy formátlan dombja,
amelyen át futkosott még az éltető vér, de amely cselekvésre nem képes
már. A félelem vak köde burkolta be az embert.
*
És most jött a nagy katasztrófa. Percek teltek-e el, órák vagy napok, a
remegő állat a tető kis házában nem tudta.
Jött a nagy katasztrófa. Az óriási zendülés, az erők rettentő bomlása,
igazságok, mértékek, súlyok megfordulása, a földteke nagy zuhanása. Az
erők, a hegyláncok, föld és víz keresik az új rendet, az új egyensúlyt.
A hegy, amelyet a féreg maga alatt nagynak és biztosnak tudott,
megingott. Egy zökkenés előbb. Azután, mintha pokolbeli öklök döngetnék,
új rázkódások. A hegy kínozva vergődik. Még ellentáll, de földanyja
parancsol, és a hegy engedelmeskedik.
A hegy meginog és mintha lombos ág volna, amelyet a vihar fú, utána
nincs többé ereje. A gránit gyöngébb a gyönge lombos ágnál és úgy inog,
úgy hajlik, úgy enged, mintha soha sem lett volna kő és hegy.
Künn minden zaj felszökken, megharsog, dübörög. Az ős földteke
megreccsen. Vulkánok szélesre tátják izzó szájukat. A földkéreg reped,
széthasad, megbomlik. A nyugvó földtömegek megrezzennek. Riadva, bomolva
dől a föld, a tűz, a víz, a hegy nyugat felé egy rettentő áradásban,
amint a parancsoló, örök törvény, a súly kívánja.
A homály most már feketére vált. Sűrü, nagy éjszaka borul a vajudó
földre. A pusztulásnak nincs szeme. A nagy halált beborítja a sötétség.
Síkságok közepén vulkánok törnek ki, de piros pokolfényük mécspislogás.
És a halálon, a pusztuláson, embermilliókon, palotatörmeléken át sírva,
bömbölve, riadtan vágtat át a nyugtalan, a harsogó, a hajszolt víz, míg
új ágyát meg nem találja. A föld sötét és a sötétben harsog a halál.
A féreg ott a hegytetői házban nem tud semmiről, nem gondol semmire. Meg
akarta váltani az országát, a népét? Egy világnak akart világítani? A
hegy inog lábai alatt és most nem gondol országára és nem gondol népére,
nem siratja a pusztulást és nem bánja a világot: térdrebukott és porban
csúszik a halál előtt.

VIII.
Mikor a föld megmozdul! Mikor az anyaföld, amelyre mindig biztosan és
hálátlan gondatlansággal léptünk, megrázkódik! Mikor a hegy, az örök
erő, a nyugalom maga, a biztosság maga meginog! És milyen ingás. Széles,
rázkódó, nagy szökkenések, bomlott, borzalmas ugrások! A hegyet
feldobja, taszítja és elragadja valamely rettentő erő.
Künn egy világ pusztult el. Benn vége volt az érzésnek és tudásnak,
szeretetnek, összetartásnak és aggódásnak az embertestvérekért. A féreg
megmozdult, de csak azért, hogy félelme tudatossá váljék, hogy rémülete
formákat öltsön. Gondolata a reszketéshez tapadt még, de az idő – mennyi
idő telhetett el? – legalább gondolatokat hozott.
Bakacs Tamás elméjébe a gyermekkor emlékei nyomultak be: a rettenetes
ó-testamentum. Az írás szavait dadogta ajka, az írás szavait, amelyek
csudálatos frisseséggel keltek fel elméjében:
„_Megszakadának minden kútfejei a nagy mélységeknek és az égszakadások
megnyilatkozának és eső lőn a földre negyven nap és negyven éjjel_“.
… És eső lőn a földre. A földtengelyt, a nehezkedés törvényét, a
tudományt, mindent, ami benne volt, kitörölt agyából a félelem és
helyébe lángbetükkel írta az ódon írást: megszakadnának minden kútfejei…
és eső lőn a földre negyven nap és negyven éjjel.
A gondolat, a tudomány, az elme bukva hanyatlott lefelé. Már nem volt
kínlódó állat Bakacs Tamás, de volt a legnyomorúságosabb, a leggyávább
ember. A gondolkozás büszke hérosza, a tudó, a tagadó, a hitetlen, a
lenéző most mint a leglenézettebb nyomorultak, mint a tudatlan
hitványok, reszketve, áhitatosan, dideregve és reménykedve imádkozott a
haragvó Istenhez:
– Istenem, én haragvó uram, Istenem…
Napok multak el. Az éjszaka sötétségét ködös nappal szürke világossága
váltotta fel. A váltakozás nem volt szabályos. A megérkező világosságot
sokszor órákra elfojtotta valami sötétség: fekete felhőknek, sűrű
füstnek fénylő gomolygása.
Bakacs Tamás rettegése már tudott gondolkozni. A kis ablaknál ülve
belemeredt a messzeségbe, a vízpárás levegőbe és amíg a víz harsogó
rohamát érezte döngeni a hegyen, kínos erőfeszítéssel dolgozott elméje
azon a gondolaton: megmenekül-e, mit kellene tennie, hogy meneküljön.
A menekülésen kívül nem volt más gondolata. De meg kellett értenie, hogy
ő a menekülésért semmit sem tehet. A rettenetes erővel szemben, amely
künn tombol, haszontalan volna minden erőfeszítése, minden
találékonysága.
Künn dübörgött az áradás; neki benn kell ülnie és reszketve kell várnia
irgalmas lesz-e iránta az ár, a víz, a nagy összeomlás.
A víz óriási hullámokban dőlt neki a hegynek és zúgva törött meg rajta.
Az ár nőtt. Minden nap emelkedett. Viharos zúgása betöltötte az egész
tájat. Amerre ellátott Bakacs Tamás, mindenfelé harsogva bömbölt a víz,
hullámzott, áradt és bőgve tódult távoli síkságok felé. A vihar
belémarkolt és hegymagasságú hullámokat csapott fel belőle. A
hegyoldalon pedig a víz szine nőtt, dagadt, emelkedett fel a kunyhó
felé.
Vajjon elbírja-e a ház? Bakacs Tamás remegő kézzel tapogatta végig
házának sarkait. A ház keményen állott. Eresztékei nem tágultak meg a
viharban. Ez a ház áll addig, amíg a hegy áll. De hátha az ár átcsap a
hegytetőn?
Bakacs Tamás reszketve pillantott le a víz szürke, kavargó, dagadó
szintjére. Meddig emelkedik, vajjon? Az emelkedés állandó volt. A víz
mind közelebb ért a csúcshoz és most már nemcsak hullámai csaptak át a
ház felett, hanem maga a víztükör is ott volt a tetőn.
A ház ajtaját döngette a víz, falait csapkodta és ablakára szórta
szennyes tajtékját. Az ár egy-egy kemény testet vágott a házhoz:
fatömbök is lehettek, de Bakacs Tamás borzongva mondta magában, hogy
holttestek. Ha ezt a rettentő rohamot ki is bírnák a falak, az ár
emelkedik és beléfojtja lakóját a házba.
Multak a napok. Néha elaludt Bakacs Tamás, de fáradt álmából felverte a
dühöngő víz. Néha evett, de torkát minden percben összeszorította a
rettegés. Minden perc azzal telt el, hogy kémlelte: árad-e víz.
Szeme már belefáradt ebbe a kínos munkába. A nézés fájt, a szeme sajgott
és amikor kínos erőfeszítéssel meredt az árra, nyögve kellett
rátapasztania a kezét fájó szemére.
A gyötrődésnek egy napja végül örömet hozott. A víz apadt. Határozottan,
észrevehetően, bizonyosan apadt. Nem akarta hinni az első percekben. De
házának fala szabadon állott, a vízostrom megszünt és a csúcs felső
részéről is visszahúzódott a víz, maga után hagyván sárga salakját. A
víz apad. Fuldokló ujjongás tört ki a torkából. Sírnia kellett;
kiáltania kellett örömében, mintha a kunyhója falának akarta volna
hirdetni örömét. Meg kellett simogatnia ezeket a falakat, szeretettel
végig kellett ölelnie őket, ezeket a drága, erős, hős falakat, amelyek
kitartották az ostromot. Leszállt az éj és napok, vagy talán hetek óta
először feküdt le megnyugodott lélekkel, csendes és bízó álomra.
Ébrenlétének utolsó percében Wagner jutott eszébe, a sovány építőmester.
Sárga arcát, furcsa alakját elevenen látta maga előtt. A szíve
megindult. Hol van most ez az ember? A végtelen víz zúg fölötte. Tele
volt a szíve hálával és gyöngéd szeretettel iránta. Jónak, nagylelkűnek
és hatalmasnak látta azt az embert. Ő mentette meg. Ő építette ezt a
szép, ezt a jó, ezt a drága házat…
Csendes, tiszta, mély álmából éles dübörgés zaja verte fel. Csodálkozva
nyitotta ki a szemét. A levegőben ismét mennydörgés harsogott és a
szobát vöröslő tűzfény töltötte el. Felszökött. Kitekintett az ablakon.
Éjszaka volt, sötét és mély feketeség. De az éjszakát a távol délkelet
felé égő tűz festette meg. A feketeségben egy tűzoszlop meredt felfelé,
egy óriási lángcsomó nyult az égre. Körülötte sötét felhők gomolyogtak,
fehér villámok cikáztak a sűrü füstben és a mennydörgés újra meg újra,
harsogva zúdult szét a levegőbe.
Mi ez? Rémülete szinte öntudatlanul kérdezte magától: mi ez? Nem tudott
válaszolni. De a sötétség meglágyult egy kevéssé. Keleten halvány
világosság jelent meg és a nap fénye átszűrte a feketeséget. A
derengésben a lángoszlop esett és újra felnyult, tüze a végtelenségbe
csapott, villámai újra sziporkáztak és a dörgés újra zengett. Bakacs
Tamás ingadozó szeme a lángoszlop alján sötét és merev körvonalakat
látott meg. Egy hegyből tör ki a tűz. Tűzhányó hegy rázkódik ott a
sötétségben.
Tűzhányó délkelet felé? Ott síkság volt, termő, puha, lágy, síkság. Az a
tűzhányó most született. A vajudó föld most tolta fel sziklagerincét
láng és villámlás között.
A derengés megvilágosodott. Látta a hegyet. A tűz még mindig áradt. Új
meg új lángoszlop tört ki a hegyből és a szikla kúpalakja egyre jobban
emelkedett a víztükör fölé, a melyben villogva tükröződött a láng.
Bakacs Tamás nem félt most, de végigborzongott rajta egy ismeretlen
borzongás. Néma didergéssel nézte az emelkedő hegyet: íme, így alkot a
föld.
Elmult életének minden dolgát törpe gyermekjátéknak érezte. Ez itt a
nagyság. Ez itt a szépség. Nem félt és valóságos művészi gyönyörködéssel
nézte a homályba sötéten rajzolódó hegyet és a vöröslő lángot, amely
feltört belőle.
Egyszerre megdobbant lába alatt a föld. A hegy újra megingott, mint
ahogy már ingott egyszer. A szikla megmozdult. Nem nézte már
gyönyörködve a tűz nagyszerű játékát. Remegve várta, mit hoznak a
percek.
A hegy megmozdult. De mozgása most különös volt. Bakacs Tamás nem is
merte végiggondolni, milyen mozgás is ez. De a gondolat elől menekülni
nem lehetett. Meg kell érteni, végig kell gondolni, tudni kell, hogy a
hegy sülyed. Sülyed. Rettentő, de a szemet becsukni lehetetlen és a
szemnek hinni kell. Amott a síkságból szökött fel egy hegy, itt pedig
lassan, lágyan, de egyre mélyebbre sülyed a hegy. Körülötte a csúcsok
már kimeredtek a vízből. Eddig föléjük nyúlt. Most egyszerre hozzájuk
sülyedt és leszállása itt sem áll meg.
Hová visz? Talán le, egészen az anyaföld szinéig, vissza a földbe,
ahonnan valamely másik forradalom kivetette. Le a földbe. Le a víz alá.
Bakacs Tamás őrjöngve tekintett körül. Menekvés nincs sehol. Kiszökni,
rohanni: ez a halál útja. A hegy pedig lassan, lágyan száll lefelé. A
szomszéd csúcsok már fölébe emelkedtek. Most jön a halál, mondta Bakacs
Tamás. A rettegés percei úgy kínozták, mintha évszázadok lettek volna.
Fuldokló gyötrelemben vergődött. Azt hitte, hogy a víz már elborította
házát. A hegy újra megingott. Szilaj, erős lökések rázták meg és egy
rándulás után megállott.
Megállott-e vajjon? Az öröm és a kétség remegett Bakacs Tamásban. A
szomszéd csúcsok fölötte voltak, de a víz alatta volt. És a hegy állott:
oly erősen, olyan rendületlenül, olyan biztosan, mintha sohasem ingott
és sohasem sülyedt volna.
Bakacs Tamás remegve kémlelte, nem sülyed-e újra. Kitekintett a
messzeségbe. Délkeleten ott állott az új hegy, kopáran, magasan, éles
vonalakkal, de tüze, villámai és dübörgése elmultak már.
Itt is csend volt. A hegy nem mozdult, alatta mozdulatlan volt a
víztükör is. Néha szívébe nyillalott még a félelem, de azután bízott a
hegyben Bakacs Tamás. Néhány napig nyugtalan volt még, de amikor jöttek
a napok egymásután és jöttek az éjszakák, ismét megnyugodott.
Csend volt. A víz lassan hullámzott. Nem áradt és nem apadt. A nagy
víztükör hallgatagon fogta körül a hegyeket és némaság volt fölötte. A
napok teltek és egyik sem hozta az életnek egyetlen jelét sem. Halott
hegyek és halott vizek…
A hegyek felső részéről letakarodott a víz. Az ár lehántott minden
gyepet, minden fát, minden termőföldet róluk. A sziklák meztelenül,
halottul meredeztek felfelé és a sziklasíkokat meddő, agyagos iszap ülte
meg. A víz is csendes volt.
Bakacs Tamás napjai azzal teltek el, hogy ezt a halott csendet nézte.
Menekülésének, az életnek az öröme nem didergett már újra, meg újra
keresztül rajta; megnyugodott és gondolkozott.
A halott víz eltakarja egész Magyarországot. Az áradás délről jött,
átgázolt az egész termékeny rónán és letiport minden életet. Hetek
teltek el és nem mutatkozott senki és semmi, ami életet jelentene.
Máshol, szerencsésebb tájakon élhetnek még emberek, itt megfojtott a víz
minden életet.
Magyarország nincs… Megindította ez a gondolat. Forró szeretete országa
és népe iránt megremegett benne. Kár ezért a szép, ezért a különös,
nemes és érdekes fajtáért. Ő megél akárhol. Ő az elsők között lesz
akárhol. De kár ezért a népért.
Jövendő életére gondolt. Valahol, valamilyen nép csak él. Talán németek,
talán angolok. Ausztrália csak megmaradt. Vagy Amerika. Ott fog majd
élni: talán az egyetlen gyanánt, de mindenesetre a legelsőnek, aki a
magyarságból megmaradt. Ő lesz az őrizője, a megtartója egy évezredes
nép emlékének. Némi büszkeséget és valami hiú örömet érzett erre a
gondolatra: milliók nyelvének, érzésének, tudásának, történelmének,
vágyainak és gondolkozásának ő lesz az őrizője.
Kitekintett a messzeségbe és büszkesége és reménye első feltámadásakor
szomorúnak és boldogtalannak érezte magát. Az egyedüllét gyötörte. A
nagy csendességben valamely hangot kívánt, a nagy meghalásban valamely
életet.
Soha nem érezte a nőnek, az asszonynak, a feleségnek igazi szükségét.
Most világosan látta, hogy asszonyi társ kellene életéhez. Az élet és a
megmenekülés öröme így semmi. Asszony kellene, hogy hozzásímuljon, hogy
simogassa a haját, hogy átkarolja és szíve dobogását hallgassa a
rettentő csendben. Kétségbeesve, gyötrődve vágyódott egy asszony után.
Képzelete végigszárnyalt elmult évein és egyszerre megállott az utolsó
nőnél, akit látott. Az a karcsu szőke leány jutott eszébe, akivel a
hegyen találkozott, mikor fenyveserdejéből kilépett. Behúnyta a szemét
és látta a leányt: virágos szalmakalapban, színes blúzban, kipirult
arccal, karcsúan, erősen kívánatosan. Forróság futotta át. Soha nem
érzett, lihegő, fojtogató vágyódás fogta el, gyötrödve kívánta azt a
leányt, a karcsút, a szépet, a szőkét.
Kitekintett a csendességbe és most érezte meg először a pusztulás
rettenetes mivoltát. Eddig a maga félelme, a maga öröme foglalta el. De
a víz alatt, a halálban van az a szőke leány is. A leány pusztulása
megérttette elméjével az egész pusztulást, az óriási, a végtelen, nagy
halált. A csendes, néma víz eltakarja halálos hallgatásával azt a szőke
leányt is. Belemarkolt szívébe a pusztulás fájdalma és megtörten,
kétségbeesve, az egyedüllét bánatától sajgó szívvel, minden halottat
siratva, tiszta, nagy, gyermeki, testvéri fájdalommal zokogni kezdett.

IX.
Az élet azután lassan telt. Nyugalom volt a vizek felett; ha jött is
néha vihar, az szelíd suttogás volt az elmult pokolzivatarokhoz. Bakacs
Tamás biztosságban érezte magát háza védelme alatt, kimerészkedett a
sziklára és csodálkozva szívta be a levegőt, amely párásan, vízgőzösen
ugyan, de a régi maradt. Apró örömei is támadtak. Néha kivillant egy kis
kékség a szürke felhők közül: ez boldoggá tette. A vízben mintha halakat
látott volna: megdobbant a szíve az örömtől. Szivarjai voltak: néha jól
esett a dohányfüst is. De a csendességben, a halál közepette egyre
forróbban vágyódott ember után, hang után, lágy, meleg, édes asszonyi
beszéd után. Ez a kívánság zúgta be állandóan a lelkét: asszonyt,
asszonyt kívánt. De a holt vizek hallgattak és az életnek nyoma sem volt
sehol.
Törte a fejét: hol lehet élet most még, hogyan élhetnek az élők, hogyan
juthatna el hozzájuk? Bánatosan nézte a vizeket és látta, hogy várnia
kell. Várnia kell, míg eljön a nagy apadás. Akkor talán nekiindulhat a
messzeségnek, hogy társat keressen életéhez. Addig várnia kell a csendes
házban. Ostoba könyvei között. Türelmetlen dühvel tekintett ezekre a
könyvekre. Haszontalanoknak, léha fecsegőknek látta őket, akik
nagyképűen forognak egy semmiség körül és zajt ütnek hitvány szavakkal.
A gyújtónak volt most értéke előtte, a drága, a kímélt, a dédelgetett
gyújtónak.
A jövővel sokat foglalkozott. De gondolatai nem tudtak szabadon repülni.
Az asszonynál akadtak meg mindig. Gondolkozásában addig jutott el, hogy
embertársaságba kerül ismét és asszonyt hódít magának. Elméje reszketni
kezdett itt és aláhanyatlott ennek a gyönyörű gondolatnak a súlyától.
Oh, csak távozhatnék már innen: megmentő várából, átkozott fogságából…
Hónapok teltek el. Egy reggelen dideregve ébredt. Az elmult idők
langyos, meleg napjai után meglepte a változás. Bundával takaródzott be,
hevert még egy kicsit és félálomba tekintett ki ablakán. A levegő künn
éles és tiszta volt és az ég kék. Kék volt az ég. Tiszta, világos kék.
Örvendve ugrott fel és sietett ki háza elé. Künn dermesztő hideg
fogadta. Fázva szorította össze ruháját és körültekintett. A csúcsokon
dér ült, a vizeket pedig jégréteg fedte. A tél jött el egyetlen
éjszakán? Nem tudott erre a kérdésre válaszolni. Bámulva nézte a tájat,
de a hideg beégett a ruhája alá, mart és csípett és sietve kellett
visszahúzódnia házába. Benn tüzet rakott. Ült a kályha mellett és
gondolkozott. Örült a hidegnek. A jégen most elindulhat megnézni a
környéket. Keresni fog. Felkutatja a szomszéd hegyeket: hátha vannak
menekültek valahol. Megdidergett örömében erre a gondolatra.
Másnap bundát vett fel és elindult. A sziklákon veszedelmes volt a
kapaszkodás; a víz símára fagyott rajtuk és egyszer csaknem lezuhant. A
jégen is nehéz volt a járás. Tükörsíma volt az óriási sík és minduntalan
megcsúszott. Hősies erőfeszítéssel verte át magát a síma táblákon;
eljutott a szomszéd csúcshoz, de órákig tartott az útja. A csúcson túl
új horizon tárult ki előtte: új hegyeket látott, de életet sehol. A síma
jég csillogott csak a végtelenségben.
Megpihent. Végigdőlt a sziklán és a messzeségbe bámult. Ekkor
észrevette, hogy a jég mozog. Az óriás síkon alig volt változás, de
egy-egy hulláma, egy-egy dombja mégis akadt a símaságnak. Ezek a
hullámok mozogtak. Ezek a dombok lassan, de láthatóan haladtak dél felé.
Felszökött a szikláról. Most hallotta, hogy a mozgásnak zaja is van:
lassú, állandó, fürészelő zúgása van a mozgó jégnek. Merev rémülettel
tekintett a jégsíkságra. Hogyan jut el a házához? Hogyan lehetett olyan
oktalan, hogy elhagyja biztos várát?
Vágyódva tekintett az elhagyott csúcs felé. Tisztán látta az éles
levegőben a csúcs, a ház rajzát, de rettegett a mozgó jégtől. Az útnak
mégis neki kell vágni.
Remegve ugrott rá a jégre. Vergődve, botorkálva haladt előre. A jég nem
volt most teljes egész, mozdulatlan síkság. Óriási darabokra tört szét
és a hatalmas táblák nagy robajjal törték egymást. Átugorni néha
veszedelmes volt egyikről a másikra.
Alkonyodni kezdett és még mindig nem volt otthon. Reszketve,
verejtékezve tört előre. A lábai inogtak a fáradtságtól, de az est
fenyegetett. Ha itt marad, míg a sötétség eljő, veszve van. Rohant a
jégen. Elbukott és feltápászkodott újra, sajgó tagokkal szaladt előre és
a sötétség mind teljesebbé vált. Végre ott volt a csúcs mellett. Egy
utolsó iramodással szaladt a hegy felé, ekkor recsegni kezdett lába
alatt a jég és belezuhant a vízbe.
Nem merült el. Megkapaszkodott a jégbe. A vastag táblákat itt vékonyra
horzsolta a szikla és támaszkodása alatt mindenütt zörögve szakadt a
jég. Rémületének, halálfélelmének végső erőfeszítésével verte magát a
szikla felé. A lába erős talajt érzett. Reszketve gázolt ki a vízből és
két perc mulva dideregve, fázva, összetörve, bűnbánóan omlott oda
kunyhójához. Odasímult a falhoz, reszketve ölelte meg a házat, a drága,
a megmentő, a nagylelkű, az áldott házat.
Ezentúl nem mozdult ki. Nézte a mozgó jeget, kutatva bámulta a távolt,
de nem mozdult. A környéket a jég zaja töltötte be. Északról délnek
mozgott az óriási áradás. Eleinte síma táblák mozogtak csak. A jégtáblák
később felrepedtek, összetornyosultak, óriási halmokká dagadtak. Hetek
teltek el és északról egyre áradt a jég. A sarki világ mozdult meg
talán. Bakacs Tamás előtt minden nap új meg új jégmezők vonultak el,
fantasztikus alakú, hullámos, repedezett, váltakozó jégmezők. Később
jéghegyek jöttek. Tornyosodó, nagy havasok mozogtak előre, rettentő
recsegéssel. A jéghegyek összeomoltak, egymásnak mentek, töredeztek és
összecsapásuk úgy hangzott néha, mint az ágyúdübörgés.
Az áradás nem szünetelt. A jéghegyek egyre dübörögtek északról. A
sziklák között összeszorultak, megdagadtak és Bakacs Tamás reszketve
látta, hogy a jégár hozzá ér már fel. A jég szintje egyre nőtt, egyre
dagadt. A csúcsot már a ház alatt horzsolták a jégmezők és néha arra
ébredt fel Bakacs Tamás, hogy egy-egy éles jégszirt háza falán recseg
végig.
A pusztulás közeledett ismét feléje. A jégáradás bömbölve zúgott a csúcs
körül. A jéghegyek egyre nagyobbak lettek, dübörgésük egyre
fenyegetőbben zúgott feléje és most már látta, hogy a jég el fogja
söpörni házát. A vízostromot kibírta a kunyhó, a jégrohamot nem bírja
ki.
A jég föléje emelkedett már a szomszéd csúcsoknak. A kunyhó még állta a
rohamát; a jégmező ropogva tört meg rajta, de a falakon éles vágások
nagy sebei mutatkoztak. Ez a halál. Bakacs Tamás szorongva járt házában.
Künn ropogott, csattogott, dühöngött a jég és menekülés nincs sehol. A
jég egyre magasabbra emelkedik; vagy ki kell szökni a jégmezőre, vagy
elpusztulni a házzal együtt.
– El fogok pusztulni – mondta magában Bakacs Tamás. – Inkább most
egyszerre jöjjön a halál, mint lassú kínlódás, vergődő megfagyás után a
jégmezőn.
Künn összetornyosult a jég. Egy hegyóriás, egy jégszörnyeteg közeledett
a ház felé. Hullámzása recsegve zúzta a jeget és a sziklát. Most jön az
összeomlás. Egy perc még.
Ebben az egy percben Bakacs Tamás reszkető sietséggel kapta fel
bundáját, felmarkolt valami élelmiszert, kezébe ragadta golyós fegyverét
és kiszökött a jégmezőre. Néhány ugrással eltávolodott kunyhójától.
A jég ráomlott a házra. A falak erősen állottak. A kemény jég
sziporkázva csillogva, recsegve pattogott szerteszét. A ház még mindig
állott. De a jéghegyet irtózatos erő szorította előre, úgy tört, úgy
pattogott, mint az ágyúlövés, irdatlan, fagyott, fehér tömegével
rázuhant a házra és a falak ropogva omlottak össze. A jég haladt előre,
ráfeküdt a romokra, szétgázolta a házat és ment parancsolt útján dél
felé.
Bakacs Tamás ott állott a végtelen jégsíkságon.

X.
Egész életének nagy ellensúlyozója, a halál gondolatával való nagy, szép
megbékülés volt. Nyugalmának mindig ez volt az alapja:
– A halál nem a legrosszabb minden földi nyomorúságok között. A
legrosszabb eshetőségeket ezzel a kevésbé rosszal mindig felcserélhetem.
Most itt volt a nagy csere ideje. Eljött az eshetőségek legrosszabbika,
a nyomorúság teljessége, az átkok összessége. Itt áll, íme, a fagyott
halál közepette, a jég nagy, fehér poklában, elhagyatva, reménytelenül,
társtalanul. A föld vágtat végtelen útján az óriási űrben és fagyott,
meghalt, fehér síkján talán egyetlenegy ember mered könnyező,
reménytelen szemmel a távolba. Most meg kell halnia. Most önként, erős,
szabad férfiakarattal kell a halált választania a vergődő, állati
elpusztulás helyett.
Nézte a fegyverét. Jó, erős, hatalmas fegyver, ez megmaradt a multból,
ez lezárja az elmult életet. Felemelte a fegyvert. Belenézett a csövébe.
És undorodva, gyülölettel, méltatlankodva és felháborodva taszította el
magától. Oh, milyen gyáva, milyen ostoba gondolat. Milyen ostoba
mindenekfelett. Nem képtelenség: erejének teljességében eldobja magától
egy férfi az életet? Hiszen erős, bátor, okos, félelem nélkül való férfi
ő; fegyvere van, ha küzdeni kellene; meleg prém védi a hideg ellen;
élelmiszere van – ha takarékoskodik – egypár napra. És miért ne
találkozhatnék egypár nap alatt emberekkel? Mi bizonysága van arra, hogy
talán a közelben is nincsenek-e élő lények?
Vállára vette a fegyverét és bátran, erősen, dacosan vágott neki a
jégmezőnek. Nagy, csendes, sivár, halott fehérség volt mindenütt. Havas
volt a jég és lépte alatt néhol ropogott a fagyott hóréteg. Másutt síma
jég következett és itt csak bukdácsolva tudott haladni. De ment, ment
határozottan, habozás, ingadozás, megállás nélkül, előre, nyugat felé.
Úgy gondolta, úgy érezte, hogy arra találkoznia kell emberekkel. Az
óriási jégmező ropogva, recsegve haladt előre dél felé; az útjába dombok
és hegyek akadtak; néhol egy mély szakadékot kellett megkerülnie és
csaknem a vízbe hullott, de töretlen bátorsággal vágta át magát a
csenden, a jégen, a halálon, az ismeretlen reménység felé. Csend volt és
hallgató halál mindenütt.
Alkonyodott. A napgolyó vörösen feküdt a nyugati szemhatáron és a fehér
síkságon veresen csillogott a fénye. Bakacs Tamás erőlködve nézett bele
a fénybe, nem lát-e valahol életet. De a hómezőt látta csak mindenütt.
Elfáradt. Leült. Sötéten közeledett az éjszaka. A bátorsága most már