A vizözön és egyéb elbeszélések - 1

A VIZÖZÖN
ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK
ÍRTA
BIRÓ LAJOS
MÁSODIK KIADÁS
BUDAPEST, 1918 – AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSULAT
KIADÁSA
9379. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.


A VIZÖZÖN
Lomnicról vidám társaság indult kirándulásra. Tizenöten voltak a három
vezetőn kívül: asszonyok, leányok, férfiak, mind fiatalok és jókedvűek;
színes, nyári blúzokban a nők, könnyű turistaruhában a férfiak,
mindnyájan szalmakalapban, amely mellé virágokat tűzdeltek később.
Jókedvűen vágtak neki a széles útnak, hangosan nevetve és tréfálkozva. A
júniusi reggel még hűvös volt, de a dél felé haladó nap már melegen
tűzött le.
A társaság elhagyta a széles, kényelmes utat és hegyi ösvényeken haladt
fölfelé. Ez már a magas Tátra alpesi világa volt. A fák megkisebbedtek,
kopasz sziklák tolták felfelé tar fejüket és a haladás lassabbá lett. A
társaság még jókedvű volt. Hol az egyik, hol a másik szaladt előre:
bizonyítani, hogy nem fáradt és hogy az út nem is fáradságos. Egy
karcsú, szőke leány egyre a társaság élén volt vidáman kipirulva, nevető
szemmel: élvezvén ifjuságát, erejét és a nyarat, amelynek a napja izzó
sugárkévékkel verte szét a délelőtt hűvösségét.
Egy kis erdő felé közeledtek. A karcsú fenyők sötéten és komolyan
állottak, homályba zárván a teret mögöttük. A szőke leány gyors
léptekkel vezette a társaságot a sziklás ösvényen. Egyszerre megállott,
hirtelen visszadobbanva és halkan sikoltott egyet.
A könnyű sikoltásra ijedten állott meg mögötte a társaság. Az erdőben
előttük, a zöld ragyogású sötétségben élet támadt, a homály megmozdult
és az erdőből a napsütötte erdőszegély szikrázó világosságába kilépett
egy férfi.
Kalap nem volt a fején, a lábán szandált hordott. Ócska szürke ruha
lógott le rajta, nyári ingéből – gallér nélkül – duzzadva tört felfelé
bikanyaka és a nyakon keményen, gőgösen ült oroszlánfeje. Az óriási
tagok, a titáni váll, a duzzadó nyak, mintha mind csak arra szolgáltak
volna, mintha egyébre nem is teremtődtek volna, hogy ezt a merészen,
magasan, felségesen és ijesztően felfelé szökő fejet hordozzák. Ezen a
fejen a királyiság, a parancsolás, a nagyság és az akarat tündökölt. Az
erős orr mögött mélyen benn a nagy homlokívek alatt két hideg fényű kék
szem szórt sugarat. Az előretörő áll nem rontott a fej szépségén, csak
zordabbá és keményebbé tette. A bajusz és a szakáll úgy símult el a
finom metszésű száj körül, hogy a fejét az oroszlán fejéhez tette
hasonlóvá. Az óriási jobb kéz botot tartott, egy rettenetes dorongott,
egy ijesztő és hatalmas fegyvert. A balkezében nem volt semmi és a férfi
úgy állott a sötét erdő napsütötte szélén, mint a félelmes ősember, az
erdő ura, a féltékeny őrizője és parancsolója, aki jobb kezének hatalmas
fegyverével szétzúzza a birtokába tolakodókat.
A bot azonban nem mozdult. A kirándulók riadtan és zavartan állottak. A
fecsegések, a nevetések elhallgattak és nagy némaság ereszkedett le,
mintha a sötét, csendes fenyőerdőből suhogott volna ki. A férfi az
erdőszélén még végigpillantott egyszer a társaságon és eltűnt az
erdőben.
A kirándulók egymásra néztek. A karcsú, szőke leány erőltetett
vidámsággal kérdezte:
– Ki volt ez a vadember?
Az egyik férfi suttogva válaszolt:
– Nem ismeri? Bakacs Tamás, az igazságügyminiszter.
Még mindig nem mert senki hangosan beszélni. Elindultak újra felfelé és
fojtott hangon, halkan, ijedezve beszélgettek az eltűnt férfiről.
A jókedv nem tudott visszatérni. Egyik-másik erőltette a nevetést,
tréfált, bolondozott, de a többiek hallgatagok voltak és végre mindenki
elhallgatott. Az asszonyok mélázva nézegettek a levegőbe, a lányok
megborzongtak és a férfiak kelletlenül, elgondolkozva próbáltak
udvariaskodni.
Nem is jutottak a tetőig. Délben megpihentek, kirakták az ennivalókat,
megebédeltek és azután más úton – a vezetők csodaszép látnivalókat
ígértek – indultak lefelé.
A jókedv ekkor kezdett visszatérni. De amint egy patak mentén lassan
ereszkedtek lefelé és egy sziklafal és egy cserjések mögül kis tóhoz
értek, amelyet a patak alkotott, a nők sikoltva kiabáltak.
A forrás jéghideg vizéből fújva és csapkodva, mint egy mesebeli triton,
mint a vizeknek valamely uralkodója, egy titáni test és az oroszlánfej
merült fel. Bakacs Tamás, ismét Bakacs Tamás, az erdőknek és a vizeknek,
az egész hegyi vidéknek birtokbavevője és ura.
Az asszonyok sikoltva hátráltak, a férfiak megemelték a kalapjukat és az
egész társaság nagy kerülővel, elkésve, fáradtan és hallgatagon
ereszkedett le a cifra nyaralókhoz.
Bakacs Tamás kikapaszkodott a jéghideg viz kövecses medencéjéből,
lefeküdt a mohára és száríttatta magát a délutáni nappal. Azután
felöltözött, kezébe vette botját és lefelé indult. Elhatározása készen
volt és így hangzott:
– Itt nem lehet egyedül lennem. A hegy itt nem lehet az enyém. Már most,
kora nyáron is jönnek az emberek és megrabolják a csendet és a
magányosságot. Fel hát a tetőre!

II.
Másnap reggel Bakacs Tamás átküldött a Wagner-villába:
– Kéretem Wagner urat, kegyeskedjék a kávéházban felkeresni.
Reggelizett még, mikor lihegve rontott be Wagner, a gazdag, sovány,
sárga képű építőmester.
– Parancsoljon velem, kegyelmes uram.
– Wagner úr, szeretnék egy kis házat építtetni magamnak…
– Oh, kegyelmes uram…
– … a lomnici csúcs tetején.
A sovány embernek nyitva maradt a szája.
– Hol, kegyelmes uram?
Bakacs Tamás ránézett az elképedt emberre, maga elé húzta sonkás
tányérját és csendesen nevetett.
– A lomnici csúcs tetején. Egy kis házat akarok, egy kis fészket,
erőset, tartósat, keményet. Itt sok az ember és én az egész nyáron, az
egész nyáron magam akarok lenni.
Wagner lecsapta a fejét, azután újra felkapta, ezzel a mozdulattal
jelezvén, hogy most már mindent ért. Persze, persze, a miniszter magában
akar lenni. Az ilyen nagy embernek ilyen pihenés kell.
– Nos, kedves Wagner úr, mennyi idő alatt lehet készen a házam?
Wagner elpirult örömében, hogy a nyerseségéről híres Bakacs ilyen
szeretetreméltó hozzá, összeszorította az ajkát, ráncokba szedte a
homlokát.
– Nos, kedves barátom?
– Azt hiszem, kegyelmes uram, négy hét alatt elkészülhetek vele, ha
minden erőmet összeszedem.
– Hát jó. Csak minél előbb. Költséget nem kell kímélni.
A sovány, májbajos ember irígyen nézte még egy ideig a miniszter óriási
étvágyát, azután meghajtotta magát, kapott egy kézszorítást, amely ismét
boldoggá tette és elment.
A lomnici csúcs tetején még aznap megkezdődött a munka. Wagner huszonöt
emberét vezényelte fel a tetőre, akik négy hétig fenn táboroztak. Az
építőanyagot óriási fáradsággal cipelték fel és Wagner minden harmadnap,
félholtra fáradva, maga is megnézte a munkát.
Bakacs Tamás mindennap ott volt. A helyet ő választotta ki: egy
tenyérnyi fensíkot, közvetlenül a csúcs mellett. Ha a ház felépül,
mondta a miniszter, a csúcsa olyan lesz mögötte, mint egy őrszem.
Wagner – mikor találkoztak – tüzesen magyarázgatott a miniszternek.
– Egészen különös építésmódot alkalmaztam, kegyelmes uram, mert egyrészt
a háznak gyorsan kell készen lennie, másrészt erősebbnek kell lennie,
mint Szebasztopol várának. Az egész váz vasból van; mindenütt vasbetont
alkalmaztam, mert a házacska nagyon ki van téve viharnak, esőnek. Arra
is kell gondolni, hogy itt bizony kicsit nehéz fűtőszerhez jutni és a
pompás, modern kályhát, amelyet beállítok majd, nem igen használhatja
kegyelmes uram. Pedig itt néha irgalmatlan hideg van forró nyárban is. A
háznak azonkívül sokáig is kell állnia. Ha kegyelmes uram nem is
használná majd – ereklye lesz itt…
Bakacs Tamás elnevette magát és elégedetten mondta:
– Köszönöm, kedves Wagner úr, nagyon köszönöm. Én is így képzeltem a
dolgot és nagyon örülök, hogy önhöz fordultam.
A Wagner ambicióját megkétszerezte a dicséret és kikérte magának azt a
kegyet is, hogy a házacskát ő bútorozza be és ő gondoskodjék arról, hogy
a miniszter – aki három hónapot akar fenn tölteni – semmiben ne
szenvedjen hiányt.
A negyedik héten készen állott a ház: csinosan, erősen, tisztán,
kényelmes, tartós bútorzattal. Két szoba volt az egész, kicsi
előszobával, amelyben főzni is lehetett és amely éléskamrául szolgált.
Az egész házacska a maga alacsonyságában és tömörségében olyan volt,
mintha egy óriási sziklából esztergályozták volna ki. Lapos tetején csak
a villámhárító szökött felfelé és egy nemzeti színű zászló, amelyet
Wagner tűzött ki. Az ablakai kicsik voltak, vastag, szinte törhetetlen
üveggel. A bejáró-ajtó magas volt, erős, mint egy várkapu, páncélozva,
mint a Wertheim-szekrények.
– Ezt azért csináltam így, kegyelmes uram, hogy rossz melegvezetővé
tegyem. A falaknál is ezt a rendszert alkalmaztam. Forró napokon így
hüvös marad a ház, hideg napokon megtartja a melegét.
Az előszobában Wagner büszkén mutogatta a készleteket:
– Itt konzervek vannak, kegyelmes uram, itt húsok, sonkák, itt tea, itt
a saját termésű boraimból húsz üveg és itt huszonöt üveg pezsgő, amit
bátor voltam szintén mellékelni.
– Az Isten szerelméért, Wagner úr, hiszen ez tíz évre is elegendő még
nekem is – mondotta nevetve Bakacs.
Wagner komolyan válaszolt:
– Minthogy kegyelmes uram esetleg hetekig maga akar maradni, mindenre
kell gondolni. Felhalmoztam jókora mennyiségű fűtőszert is: préselt
széntörmeléket, lévén ez a legkiadósabb. A kályhákat egyébként fával is
lehet fűteni.
– Jó, jó, kedves Wagner úr, lássuk a szobákat.
Bementek a szobákba. A miniszter el volt ragadtatva. Wagner mindenre
gondolt; a könyvállványtól a barométerig, egy elsőrangú messzelátótól a
kényelmes karosszékig, íróasztalig, minden volt a két tágas szobában,
amire csak szüksége lehet az embernek. Két puskáról is gondoskodott
Wagner: egy könnyebbről és egy nehéz golyós fegyverről, mert nem lehet
semmit tudni… Sőt vívókard is az íróasztal felett.
– Kegyelmes uramnak, mint az ország egyik legjobb vívójának, bizonyosan
jól fog esni, ha néha-néha egy pár kardforgatást csinálhat.
– Wagner úr, – nevetett Bakacs – ön igazán csodatevő. De hiszen mindez
belekerült egy millióba.
– Oh, kegyelmes uram, ha megengedné, hogy felajánljam…
– Wagner úr, – mondotta kissé szigorúan Bakacs – erről egy szót se. Nem
akarom, hogy akárki is rajtam gazdagodjék meg, de ingyen nem fogadhatok
el semmit. Kérem, mondja meg, mivel vagyok adósa.
– Majd beterjesztem a számlámat, kegyelmes uram – mondta könnyű
sóhajtással, rezignáltan a sovány ember.
– Köszönöm, köszönöm, igazán nagyon lekötelezett a kedvességével, a
gyorsaságával, az ügyességével. Ha egyszer szüksége lenne rám, ha
kívánna majd valamit, örömmel állok rendelkezésére.
Wagner újra boldog volt. Arra gondolt, hogy a lapokat elárasztja most
hírekkel, a Bakacs Tamás különös kívánságáról, amelyet annyi ügyességgel
és tudással elégített ki Wagner, a neves műépítész és nem vette észre,
hogy a miniszter türelmetlenkedni kezd. Bakacs Tamás idegesen járkált és
végre megszólalt:
– Kedves Wagner úr, most szeretnék magam maradni…
Wagner összerezzent, felkelt a puha karosszékről, amelyen ült és
búcsúzott.
– Kérem, Wagner úr, mondja meg a szállóban, hogy az összes könyveimet,
ruháimat, minden holmimat küldjék fel ide. A postát minden héten egyszer
küldjék fel…
Wagner elment. Bakacs Tamás kikísérte, utána nézett, amint embereivel
lassan lefelé haladt és azután háza elé ment. Megállott a kis sík szélén
és körültekintett. Mögötte volt a csúcs, de maga előtt nem látott
magasabb helyet a tetőnél, amelyen állott. Messze előtte mindenütt
sziklaormok nyujtogatták fel a fejüket, de őt egyik se érte el. Az
ormokon túl pedig hosszan, szélesen, a messzeségbe nyulva terült el az
óriási síkság csillogó folyóival, amelyek vékony vonalként rajzolódtak a
távolba, tornyaival, amelyek fekete foltoknak látszottak és embereivel,
akikből nem látszott semmi. A nap lenyugvóban volt és felfelé törő
sugarainak sárgás fénye tündökölve omlott Bakacs Tamás lábához. Az óriás
ember a sziklatetőn, a sugárzás közepette, az ormok felett, a tornyok
felett és az emberek felett, érezte, hogy büszkeséggel, örömmel, ittas
mámorral telik meg a szíve. Nagy melle dagadva szítta be a tiszta, hűs
levegőt és királyi gőggel mondta:
– Itt a helyem.

III.
Ott volt a helye. És ha nem volt is az ormon, ő mégis úgy állott a
bámuló ország előtt, úgy élt és beszéde úgy hangzott, mintha magas
hegytetőn állna egy félelmes óriás.
Bakacs Tamás egy van négyszáz képviselő között, – terjedt el egyik
bámulójának az igéje – de a többi háromszázkilencvenkilenc nem
hiányoznék, ha nem volna meg. Ha a mérleg egyik serpenyőjébe őt tennék
és a másikba a többi százakat – a mérleg rohanva buknék le a Bakacs
Tamás súlya alatt.
Az egész ország hipnotizálva bámulta az elmének azt a gigantikus erejét,
amelyet Bakacs könnyed leereszkedéssel mutogatott meg a képviselőház
vitáiban és amíg egyre szaporodott az a tábor, amely tőle várta az
ország megváltását, az ellenségei bátortalanul, gyáván és
meghunyászkodva állottak meg szemközt vele és csak pletykákkal tudták
kikezdeni hozzáférhetetlenségét.
Érvényesülni még sem tudott. Nagysága túlságosan félelmes volt, ereje
sokkal jobban feszegette a határokat, elméje és bírálata sokkal
kíméletlenebbül dörgött felfelé és lefelé, semhogy vezéri helyre
engedték volna. A tanári katedrát otthagyta az igazságügyminiszteri
székért, amellyel jóindulatát megvásárolták és amellyel félelmes erőit
foglalkoztatták, de az a munka, amelyet így végzett, pedáns
okmánygyártás volt, bürokrata ügyintézés és a nagy munkaterek, a széles
és termékeny mezők, a tágas horizont zárva maradt előtte. Ő az országot
akarta újjáalakítani és járásbírák konduit-lisztáit kellett
tanulmányoznia, a jövendőt akarta meghódítani a magyarság számára és a
kereskedelmi törvény novelláján kellett pepecselnie. Herkules fonalat
tartott – és duzzadó, tomboló ereje keserűségre vált, nyerseségre, durva
szavakra, lenézésre az emberek iránt és megvetésre irántuk. Útjában és
előtte törpéket látott és a törpéken lehetetlen volt átgázolnia.
De lehetetlen-e? Keserű lelke ezen a kérdésen tépődött.
Vannak erők, – mondta magában – amelyeket egyetlen ütés szabadít fel,
vannak jegecek, amelyeknek egy érintés kellett csak, hogy
alaktalanságukból ragyogó formába szökjenek. Hatalmas erejét hiába
korlátozták a kicsinyes viszonyok, imádta a magyar fajtát és úgy érezte,
hogy egy ütés hihetetlen erőket szabadítana fel ebben a csodálatos,
rokontalan, ázsiai fajtában, egy érintés sugárzó formába szöktetné
lelkének, haladásának és kultúrájának alaktalanságát.
De az ütéshez kinek van ereje? Az érintésnek ki válhatnék művészévé? Úgy
érezte, hogy ő.
Mikor harminc éves korában egy nagy német egyetem kínálta meg
katedrával, visszautasította az ajánlatot. Úgy érezte, hogy a történelem
szavát hallja: ennek a nemzetnek szüksége van rá, ez a fajta és ő
csodálatos dolgokat fognak még együtt végezni.
Utóbb sokszor azt kérdezte magától: nem csalódott-e. Alkotni azóta
keveset alkotott, világhírű jogtudós helyett lett egy kis ország
minisztere, a felséges tudományt elcserélte a piszkos politikával és
eredményt alig látott.
Negyvenöt éves lett. Az elégedetlenség, a csüggedés, a lemondás, a
kezdődő tél férfi-korszakát járta és nem volt egyéb, mint
igazságügyminiszter és nem alkotott mást, mint egy pár hasznos, de
jelentéktelen törvényt.
Megemlékezett arról, hogy internacionális közönsége külföldi
kongresszusokon mennyi hódoló alázattal, bámulattal és lelkesedéssel
fogta körül francia, angol, vagy német szónoklata után és keserűen
mondta magában, hogy itthon már csak vacsorázó társaságban beszél néha.
A párolgó húsok mellett megilletődve hallgatják esténként, azután mennek
a miniszterelnökhöz, meg másokhoz.
Egy-egy ötleten hetekig nevetett az ország és ő keserűen gondolt rá,
hogy csak ötletekkel látja el már azt az országot, amelyet megmenteni
akart.
De az ötletekből, a habozásból, a tétlenségből és a várakozásból elég
volt. Határidőt adott magának:
– Őszre cselekedni kell.
Óriási elméje nehéz fáradsággal őrölte titáni gondolatait. Az őszre
készen kell lennie elhatározásának, szándékának, csatatervének: letép
magáról minden köteléket, messze hajít el minden tekintetet és kiáll a
síkra, hogy kötelékeitől és tekinteteitől megszabadítsa az országot is
és messze lódítsa előre a halhatatlanság csillagos útján…
… A magány, az alpes, a hegyorom ezért kellett neki. Óriási testét
fojtogatta a város, erejét ingerelték az emberek, elméje munkáját
zavarták, bántották a szavak és a pillantások.
A tetőn megtalálta a magányt, a csendet, önönmagát, amely szabad
repüléssel szárnyalt a magasságokban, a síkok, a városok és az emberek
felett. Első napja a tetőn a mámor napja volt. Terve olyan készen,
tisztán, annyi biztonsággal és erővel megépítve, olyan merészen és
határozottan a magasba szökve állott lelke előtt, hogy már a siker és az
eredmény diadalát is érezte. Így kell történnie mindennek, így kell az
eseményeknek egymásba kapcsolódniuk, így kell az óriási gépezetet
megindítania gigászi erejének, így kell győzni. Hosszú évek óta először
feküdt le elégedetten.
Másnap feltámadtak a kétségek. Látta a hézagokat, az ingadozásokat, az
erők hiányosságát, de bizalma, bátorsága és ereje nem hagyta el. Járta
az ormokat, fegyverét ráemelte egy-egy vadra, fürdött a jéghideg
forrásvízben és elméje szakadatlanul, zúgva, zakatolva, lázasan
dolgozott.
Felhozták ruháit, könyveit házába, a reggel és este hidege miatt
bundákat és téli csizmákat rendelt, ebédjét és vacsoráját maga
készítette el, felirogatta, amire szüksége volt, hogy alkalomadtán
felhozathassa és ezenközben kimondhatatlan gyönyörűséggel élvezte saját
elméjének erejét, a teremtés büszkeségét, a nagy koncepció mámorát és
azt az óriási munkát, amelyet gondolkozása – egyszerű élete közben –
végzett.
Egyszer végigtekintett a síkon. Ekkor az emberek felett valónak érezte
magát, különbnek, többnek egy embernél. Csendesen mosolygott:
– Ha azok ott tudnák, hogy a lomnici csúcson Magyarország történelme
készül.

IV.
Voltak órái, amikor valami különös szórakozást kívánt. Egy ilyen órában
elővette golyós fegyverét és célba lövöldözött vele. Irt Wagnernek,
szerezzen be neki töltést és az építész harmadnapra egy nehéz ládát
küldött neki ötszáz golyóval. Az élelmiszereket is ontotta Wagner.
Minden másod-harmadnap megjelent egy küldötte valami különlegességgel,
valami pompásan konzervált hússal, sülttel, tésztával, gyümölccsel,
amely hónapokig eláll. Bakacs már bosszankodott:
– Ez az ember azt hiszi, hogy minden igaz, amit az én rettenetes
étvágyamról az élclapok írtak.
Később megbékült:
– Valami kitüntetést akar, ordót vagy nemességet.
Emberismerete elnézővé tette az efféle gyengeségek iránt és a dologgal
nem foglalkozott többet.
Élte a maga vad, férfias és szabad életét, óriás erejű teste és óriás
elméje egyformán dolgozott és meg volt elégedve.
Egy napon szokott kirándulását el kellett hagynia. A ragyogó kékségű ég
az éjjel elborult, nehéz fellegek rongyai szántották az ormot, súlyosan
dübörgött a távolban a mennydörgés és köd sötétlett a hegyiutak felett.
A reggel ragyogó világossága helyett sárga felhőköd burkolta be a házat
és tíz lépést sem tehetett a lezuhanás veszedelme nélkül. Elégedetlenül
tért vissza szobájába és hogy tagjainak mozgást és munkát juttasson,
először fennidőzése óta, levette a vívókardot és egy párszor
megforgatta.
Ez nem elégítette ki. Fel és alá járt, azután újra lefeküdt és elaludt.
Mikor felébredt, még mélyebb volt a vak homály. Órája két órát mutatott,
de künn alkonyati sötétség volt.
Kimenni hasztalan lett volna. Evett, szivarra gyujtott és komoran bámult
ki az ablakon a szürkeségbe.
A távolban állandóan zengett a mennydörgés. Dübörgő, lassan és zúgva
hömpölygő hanghullámok követték egymást szakadatlanul. Egy pillanatra
nem szünt meg a zaj, egymásra tolulva, felemelkedve és leszállva,
élesedve és tompulva, tolakodva, fenyegetően és hömpölygő hullámzással
követték egymást az óriási villámszikrák hangjai.
Az órák teltek. Bakacs Tamás kibámult az ablakon a sárga ködbe, a
mennydörgés pedig szélesen zengett a messze távolból a hegyek és rónák
felett.
Este lett. A homály feketére vált, Bakacs Tamás nem tudott aludni, nem
tudott lefeküdni sem. Soha nem érzett riadozó félelem tartotta
feszültségben minden idegét.
– Különös – mondta magában. – Valóságos állati félelmet érzek. Óriási
vihar előtt kínlódhatik az állat így.
Nyugtalanul járt-kelt és úgy tetszett neki, hogy az éjszakán, a ködön,
szobája falain át riadt állati hangok sírása tör hozzá: ijedt üvöltés,
halálfélelem vonítása, menekülő vadállatok nyöszörgése és vinnyogása.
A mennydörgés egyre hullámzott a csúcsok felett. Dübörgő tompa hangja
egyszerre élesre vált, a hömpölygő hullámzásból egy csattanó ütés
emelkedett ki, és eldördült harsogó csattanással a csúcs felett az első
villámütés. Hangja és fénye sükítve és vakítva töltötte el a szobát;
utána mindjárt új csattanással dördülve csapott le a második villamos
szikra és a csúcs körül a titkos erővel terhes felhők sziszegve,
csattogva, dörögve ürítették ki tartalmukat. A szikrázó tűzostor egyre
ott pattogott a tetőn, a zászló a házon kormos rongy lett, a
villámhárító vége pattogó szikrák tüzében égett. Egy dördülés, vakító
fényáradás, csattanó gyilkos villámszikra a házban, a homályból fehér
világosságra emelkedik minden kis tárgy a szobában és Bakacs Tamás nehéz
zuhanással bukik végig a földön.

V.
Mikor eszméletre tért, a nagy félelemre emlékezett csak, amelynek még az
óriás villámszikra hatása előtt ideje volt a gondolat gyorsaságával
megráznia elméjét. Most örült, hogy él. Bénán hevert a földön, mozdulni
sem tudott, de az élet öröme lüktetett benne. Nagy dolgokat alkotni
szép, a halhatatlanság nagy és kívánatos, de élni, élni – mégis ez a
legnagyobb.
Mennyi ideig hevert eszméletlenül, nem tudta. De elgyengült teste az
éhséget is érezte; ezért azt gondolta, hogy legalább huszonnégy óráig
tartott ájulása. Óriási erőfeszítéssel vonszolta be magát előszobájába.
Nem tudott felállni. Miután evett, egy kissé erősebbnek érezte magát.
Felállott. Bevánszorgott hálószobájába, lefeküdt és vágyódva tekintett
az ablak felé.
Künn szürkeség volt, köd, homály. A mennydörgés a távolban morajlott, de
rettenetes tüzijátéka nem látszott. A sárga felhők most vizet ontottak,
zuhogva, zúgva, csobogva dőlt le a víz; a ház tetején hallatszott a
zöreje és hallatszott, amint csörömpölve zuhog a sziklákra. Egyenletes,
bőséges, dús zuhanással hullott alá, nem szálakban, hanem tömeges
hullásban, fehérlő áradással, hullámzó, habzó, kavargó eséssel.
Bakacs Tamás búsan fordult el az ablaktól. Most társaságot kívánt volna,
ápolást, dédelgetést, vagy talán csak egy jó szót.
Vagy talán csak egy emberi szót, egy emberi hangot. Megdöbbenéssel
vallotta be magának, hogy társaságot kíván, akármilyen, csak emberekből
álljon, csak élő lények legyenek benne. Egy embert csak, egy emberi
hangot. Vagy akár egy állatot, egy élő, meleg állati testet, egy világos
szempárt, valami életet…
Fázva fordította el fejét az ablaktól és elaludt.
Ébredése ismét a büszkeségé volt, az erőé, a gőgé. Az egészsége
visszatért, az ereje is és közömbösen lépvén túl elmult gyávaságát és
gyengeségén, ezt mondta magában:
– Ennek az országnak a legkülönb embere én vagyok. A kerek földön alig
van egy pár koponya, amelyben az enyémhez hasonló elme székelne. Ennek
az országnak tehát én leszek a vezére, az ura, a megváltója.
Frissen ugrott fel ágyáról. Künn sárgán zuhogott le a vizek tömege és ő
bosszusan gondolt rá, hogy heti postáját ma nem fogja megkapni.
A kívánt és szeretett magányban is egyre feszült figyelemmel
hallgatózott a világ nagy érverésére, amelyhez az ujságok juttatták el
hozzá. Elfogódva és tisztelettel tekintett bele mindig a telenyomtatott
lapokba. Az ujságok íróiról nem volt általános véleménye: megbecsülte
vagy lenézte őket külön-külön, értékük szerint. De a legjelentéktelenebb
ujság fekete soraira is tisztelettel tekintett: – ezek a sorok – mondta
– a világot jelentő sorok. Az emberiség életét, haladását, magát az
emberiséget jelentők, mert általuk fogja fel elménk a felfoghatatlan
milliókat, a beláthatatlan országtereket, a határtalan eseményeket.
Bosszankodott, hogy a lapjai elmaradnak és unottan keresgélt a régi
papirok között. Végiglapozott egy ujságot, és mindent, amit olvasatlanul
hagyott, most érdeklődve futott át. És valamelyik jelentéktelen és
lenézett rovatban, ahol szerinte a tudományos szédelgésnek volt a
tanyája és ahol hazug érdekességekkel szoktak csalni, különfélékben vagy
vegyesben, ezt találta:
_Új vízözön_. A világnak sokszor megjósolt pusztulásáról ismét szól egy
jóslat. Ezúttal komoly ember hirdeti veszendőnek szegény földünket.
Franklin Henrik, a greenwichi csillagvizsgáló-intézet igazgatója cikket
írt a londoni Daily Newsba a fenyegető kataklizmáról. Szerinte egy hónap
mulva következik be a nagy világpusztulás, amelynek egyik részlete lesz
a vízözön. A katasztrófát az okozza, hogy a naprendszer külső bolygói
felől egy eddig ismeretlen sötét égitest közeledik felénk, amelyet látni
éppen sötétsége miatt eddig nem lehet ugyan, de amelynek a hatása a
Neptunuszon és Uranuszon látszik már. Az ismeretlen égitest hat majd a
földre is. Közvetlenül nem okoz katasztrófát, mert pályájából annyit már
biztosan meglehet állapítani, hogy a földdel nem ütközik össze. Hatása
mégis rettenetes lesz, mert a földtengelyt – amelyet egykor hasonló
hatás térített el pályájára merőleges helyéből – ismét megingatja. A
földtengely elmozdul helyéből és ez okozza a katasztrófát. A földtengely
elbillenése következtében meg kell változnia a földtömeg
elhelyezkedésének is. A nyugalom és az egyensúly megbomlik és a most
pihenő gigantikus földrétegek nyugat felé torlódnak. Hasonló katasztrófa
okozta egykor annak a nagy földterületnek a sülyedését, amely a
Csendes-óceán helyén volt. Ez a földterület hihetetlen mélységbe
sülyedt, fölé áradt a víz és alkotta az óceánt. Az egykori geológikus
forradalomra, a rettentő földtorlódásra vall az Andesek hosszú lánca,
amelynek magasságai közvetlenül a legmélyebb tenger szélén esnek
hirtelen a mélységbe. Az Andesek születéséhez hasonló katasztrófát okoz
a greenwichi tudós szerint az ismeretlen égitest. A földtengely
megmozdulását kérlelhetetlenül követi az, hogy a földtömeg új
elhelyezkedést, új egyensúlyt keres. A vészthozó égitest közeledését
rettenetes viharok fogják jelezni, vulkánikus zivatarok, földrengés és
áradó eső. Mihelyt a nagy kozmikus forradalom végbement és a földtengely
elmozdult helyéből, jön a kataklizma, amely az angol tudós szerint
minden életet elpusztít a földön. Először a tengerek vize mozdul meg és
beárad a szárazföldekre. Azután megmozdulnak a szárazföldek is és
rettentő torlódásban tartanak nyugat felé. A mai kontinensek talán mind
tenger alá merülnek és a tenger új, nagy világokat hajít szine fölé.
Rettentő vulkánikus kitörések lesznek, síkságok közepén születnek
hegyek, az északi sark jege megindul dél felé és amit a tűz nem emészt
meg, azt a víz és a jég pusztítja el. A nagy kataklizmát – mint minden
geológiai forradalmat – jégkorszak követi, amely talán rövid lesz. De
mire ez véget ér, a földön minden élet elpusztul. Franklin részletes és
alapos számításokkal bizonyítja jóslata helyességét és kijelenti, hogy a
fenyegető veszedelem elől nincs menekvés. A londoni ujság vezető helyen
közli a nagy veszedelmet jósló cikkét, amely azért kelt figyelmet, mert
Franklint igen komoly tudósnak ismerik és világszerte a legelső
szaktekintélynek tartják, különösen meteorológiai téren. Érdekes
pesszimista jóslására természetesen már meg is jött a válasz, több
tudóstársa alaposan lecáfolta a greenwichi tudóst és valószínű is, hogy
ez a jó, öreg föld ezúttal is békén forog tovább keserű levében.
Bakacs Tamás ijedten bámult a betükre. A tréfálkozó hangot frivolnak
találta, egy nagy dolognak ez a könnyenvevése bántotta, bosszantotta,