A vén gazember - 5

nincs itthon, nem is volt; az ördög tudja, hol van.
Egy ideig nem is keresték. Rossz pénz nem vész el. De bizony a fiú csak
nem jött. Az öreg pedig nem ért rá bemenni a városba, a sok mezei munka
miatt, míg végre a legközelebbi vásárkor mégis belátogatott Disznóssy
uramhoz, hogy mi az hát azzal a gyerekkel.
– Elveszett, kasznár uram, – mondá a lakatos ünnepélyes mosolylyal –
pedig micsoda elme volt!
– De mégis, milyen körülmények közt tünt el?
– Azt mondta pünkösd vasárnapján, haza megy Sulyomba.
– Hm, hm. Ott ugyan nem volt. És egyebet nem mondott?
– Nem szólt egy kukkot se.
– Szomorú volt?
Disznósy uram vállat vont.
– Minden lakatos szomorú. Már t. i. délelőtt – tette hozzá.
Az öreg Borly homlokára ránczok ültek ki.
– Föl nem foghatom, hová lehetett. Nem hallott semmit?
– Nem.
– Mit kellene csinálni?
Disznósy uram gondolkodott, látszott, kinlódik bent a kis agyveleje,
borsónyi izzadságcsöppek gyültek a halántékára.
– Talán ki kellene doboltatni – tanácsolta aztán bizonytalanul.
– Eh, bolondság – szólt a nagyapa. – Nem mopszli az én unokám, vagy
arany gyűrű, hogy meg lehessen találni. Majd előkerül, ha akarja. Bízzuk
a dolgot az időre.
De már erre kitört Disznósy uramból a fölháborodás.
– No hallja, kasznár úr, maga ugyancsak rossz ember; más egy bornyúért
is jobban búsulna, mint maga azért a kitűnő unokáért. Ez már
istentelenség, kasznár úr.
Az öreg kasznár egy bölcs gunyoros nyugalmával mosolygott. Volt benne
daemoni és visszataszító, de egyszersmind a patriarkából valami
fönséges, megható erő.
– Legyen nyugodt, – felelte csendesen – az én öreg nagyapai szívem
megérezné, ha a fiú bajban volna.
Disznósy uram megvetőleg fordított neki hátat.
– A te szíved? – morogta magában. – Egye meg a kutya a szívedet!
De azért mégis imponált neki a kasznár, mikor még egyszer visszafordult
a boltajtóból, ezeket mondva:
– Az ifjúság tele van megmagyarázhatlan bohóságokkal. A fiú nem
közönséges lélek. Tehát nem is jár közönséges utakon. Tehát nem is lehet
megtalálni. Tehát hiábavalóság is keresni. Punktum. Istennek ajánlom,
Disznósy uram!
Lassanként az egész környéken híre ment, hogy Borly Laczi eltűnt.
Beszélték, hogy öngyilkos lett, – mert elkeseredett, hogy lakatosnak
kényszerítette a nagyapja. Beszélték, szinészek közé állott. Látta is
valaki játszani Szegeden. Az egyik vasasnémetet adta a «Peleskei
Nótárius»-ban. Beszélték, hogy betyár lett és a herencsényi erdőkben
együtt garázdálkodik a gonosz Krudy Kálmánnal. Pedig micsoda becsületes
jó képe volt!
Maga a méltóságos báró is érdeklődött a dolog iránt.
– Igaz-e, – kérdé egyszer a kasznárt, – hogy az unokája elszökött a
lakatostól?
– Sajnos, igaz.
– Lelketlenség volt őt arra a pályára adni.
– Én csak jót akartam, méltóságos uram. (Az öreg lehorgasztotta a
fejét.)
– A fiú karakter volt. Nekem is tetszett – folytatá a báró. – Figyeltem
őt. Sokszor összehasonlítottam a fiammal. Szerettem volna, ha olyan
lenne a fiam.
– Oh, a fiatal báró sokkal több, finom, előkelő lélek – szólt Borly. –
Más anyag, egészen más. Nem is lehet egy napon említeni.
– No igen, a Pali izé, csínos gyerek, de puhány. Ebben a Lacziban volt
valami keménység. Valami különös gentlemanlike. Egy kis izé, egy kis
vadság, de nem nemesség nélküli. Mindig eszembe jutott, izé – szólt a
felesége felé fordulva. – Sapristi! – mi is jutott csak az eszembe? Hát
igen, hogy gyerekkorában ilyen lehetett a Széchenyi Stefi. Hja, bizony
egy kis vadság. Ez a karakter virágja. Ha a nap süti, kibontja a
szirmait, ha árnyék éri, befogja a penész. Egy rablóbetyárból könnyen
válhatott volna kedvező viszonyok közt hadvezér s Napoleon talán a
Bakonyban végzi életét, ha magyar parasztgyereknek születik, – ámbár
iszen így se végezte valami fringiásan. Natürlich. A fiút nevelni
kellett volna, hogy a vadságot levakarják róla az izék, a professzorok,
nem odaadni mesterembernek, ahol csak izék, uj durvaságok ragadnak le
rá.
– Szegény az eklézsia, méltóságos uram, – panaszkodott Borly a verenda
oszlopához dőlve – nem győztem kettőt taníttatni.
– Paperlapap! – nevetett fel a báró gúnyosan, ki ritkán volt olyan
beszédes kedvében, mint éppen ma. – Maga engem szamárnak tart Borly? Mi?
– Oh, uram, méltóságos uram!
– Csak vallja be. Maga minden nagy urat izének, szamárnak tart, mi?
Azért, hogy tükörből fésülködünk, gondolja magában: «Nektek csak hajatok
van, de agyvelőtök nincs.» Pedig lássa, nekünk is van eszünk (s mereven,
megvetően, fixirozta Borlyt). Azt hiszi, én nem tudom, hogy maga gazdag
ember?
– Hogy én?
– Hogy pénzei vannak a losonczi takarékpénztárban, a miskolcziban, az
egriben. Ön gyüjt, mint a méhecske. Ön szorgalmas, mint a méhecske.
Hanem okosabb, mint a méh, mert az egy rakásra gyüjti a mézet s jön
őszszel a gazdasszony és kiszedi a kaptárból. Ön azonban három-négy
kaptárba rakja a dolgait és erre van is oka, mi? Én legalább méltánylom
az okait, mert a méh a virágokról gyüjti a mézet s ezt nem szükséges
neki eltitkolni, ön ellenben nem a virágokról gyüjti, de erről a
thémáról nem akarok beszélni, mert én tükörből fésülködöm. Hiszen ért
engem? Hanem azért azt a gyereket taníttatni kellett volna, nagy vétek
érte, ha valami ferde dologba bonyolódott.
Az öreg kasznár fülig vörösödött, mindamellett gunyorosan, fölényesen
mosolygott.
(Borszasztó szemtelen fráter – gondolta magában a báróné.)
– Majd megmutatkozik az én igaz lelkem egy napon, higyje meg, méltóságos
uram. Majd lát engem még a méltóságos úr az én igazi ruhámban.
– Hiszen látnám én most is, ha nem tartanám a szemem behunyva, – felelte
Inokay csípősen. – De nem akarom tovább feltartóztatni – tette hozzá
fáradtan, hidegen. – Tudom, hogy sok dolga van.
Ily jelenetek gyakran előfordultak a kastélyban, kivált az utolsó
időkben. A főúr idegeit megviselték a ki- és bejáró végrehajtók.
Ingerlékeny lett. A szegénység nemcsak az arczon szánt barázdákat, hanem
a lelken is. A simaság eltünik s még a modor is hepehupás lesz.
Annyiszor figyelmeztették a kasznár üzelmeire, hogy végre is megszokta
őt vagyoni megrontójának tekinteni. A saját könnyelműsége, mint ártatlan
mellékszereplő, mind ritkábban jelent meg a színen, minél jobban
közelgett végkifejléséhez a dráma. De mégse birt volna szakítani
Borlyval. A totum fac nélkül élni se akart volna. Végre mégis csak az
öreg segítette ki minden bajból. Nagy szorultságban még a kőből is ki
tudott pénzt préselni. Olyannak tünt fel nem egyszer a báró előtt, mint
a gondviselés, kivált mióta egyre szegényebb lett. Mikor utolsó
forintját költötte, mikor az inség beköszöntött (mert az is megérkezett
csakhamar) és már nem volt semmi kigondolható forrás, az öreg rendesen
előtoppant valamivel:
– Nini, majd el is felejtettem, itt járt nálam egy ványoki paraszt és
lefizetett ötven forintot, hogy azt mondja, még a méltóságod apjának
tartozott vele. Itt van, elhoztam a pénzt.
Máskor valami száz év előtt kötött üzletből jött vissza hetvenhárom
forint húsz krajczár. És ez így ment mindig a tizenkettedik órában.
Mintha a gondviselés hajigálna le a bárónak éppen a kellő pillanatokban
némi kenyérmorzsákat. De a bárónak úgy tetszett, (mert a báró kombináló
fej volt), hogy ebben Borly uram is segít egy kicsit a gondviselésnek. S
voltak perczei, amikor szinte jó szívvel gondolt a totum facra. A vén
gazembernek mégis van szíve. A vén gazember mégse olyan kapzsi. Hiszen
ezeket a pénzeket, amelyekről senki se tud, mind megtarthatná magának.
Ellenben az unokájával való elbánás mindig felháborította, pedig ez idő
szerint ennek az eltünése volt a környék legérdekesebb beszélgetési
csemegéje. Mindennap bukkantak fel uj és uj hírek, de a valóságot senki
se tudta, csak talán a baronesz sejtette, aki azonban anyja
felgyógyulása után visszament a zárdába és talán nem is sokat törődött a
szegény fiúval.
De hát akármilyen nagy a világ, mégse vész el abban egy gombostű sem, és
végre mégis csak eljutott a valóság, mely a hazug híreknél lassabban
jár, a nagy messzeségből a kicsiny faluba, mivelhogy Korporal Johann
Bőrös huszár levelet írt a soktornyú Majlándból a szeretőjének, Kovács
Juditnak, Sulyom helységébe, Nagy Magyarországon, – amelyben megírta,
hogy hála istennek egészséges, csak éppen a lábán támadt egy bütyök,
akkora, mint egy huszas, amiatt van most ispotályban, ahol minden órában
ezerszer gondol az ő Jutkájára és a huszasról jut eszébe, hogy
véghetetlen keserves szerelmében és dologtalanságában, mert most a lovat
is más puczoválja, (hiszen legalább az lenne mellette ágyánál a nagy
bánatjában), az jól esnék, ha egy kis dohányra valója lenne, de az
sincs, pedig a dohányzás vígasztalná. Azért hát küldj drágám két
forintot, de jól bepecsételd, hogy az olaszok útközben ki ne lopják,
mert olyanok. Ujság itt nincs egyéb, csak egyre beszélik, hogy háború
lesz. A generálisunk magának a császárnak a testvére. Aztán még az az
ujság, hogy itt van a kasznár Laczi is a regementben, aki a legfiatalabb
huszár, beállott valahol Pesten önkénytesnek, bizonyosan a gonosz
nagyapja adta el, és olyan szép legény, hogy valamennyi rozmaringos
ablakból őt nézik a majlándi fehérnépek, de én ugyan rájok se nézek,
mert ne félj rózsám, ha te nem látsz is engem, én mindég látlak. Az
Isten áldjon meg erővel, egészséggel, de a két pengőrűl, meg az én epedő
szivemről felejtésbe ne essél.
Mint a villám futott szét a híre Bőrös János levelének, a nótárius úr
olvasta el, hát el is híresztelte.
– Ahol ni, katonának állt be a Borly-fiú. Otthagyja a foga fehérét
szegényke. Mert van is a golyónak esze? Lám, mivé fejlődik egy gonosz
ember cselekedete. Mert bizonyosan a fölötti elkeseredésében állt be,
hogy mesterembernek adták.
Nagy szenzáczió lett ebből. A sulyomi lányok még nótát is csináltak rá.
Nem emlékszem már szórul-szóra, csak azt tudom, hogy magát a Laczit
szólaltatták meg, mintha ő panaszkodnék:
Tudod-e drága nagyapám,
Hová adtál?
Véres rózsák ahol teremnek,
Rózsának szántál.
Tudod-e drága nagyapám,
Mi az ebédem?
Pecsenyém lóbul,
Italom hóbul,
Ez az ebédem.
Tudod-e drága nagyapám,
Milyen az ágyam?
Jéghideg kövön
Egy durva köpeny,
Ez az én ágyam.
Hanem iszen nem így volt ez versbe rakva, ahogy én irom, hanem sokkal
szebben, úgy hogy összebongtak a szavak a sorok végén, mint a csöngetyűk
a lovak nyakán, én csak úgy nagyjában emlékszem és tudom, hogy gyönyörű
és megható dal volt. Az öreg Borly is hallotta nem egyszer, mert csak
éppen azért is fújták a szénagyűjtő leányok, hogy ő arra ment, de nem
haragudott érte, legalább nem mutatta, csak egyetlen egyszer tört ki
nagy haragosan:
– Ostoba libák vagytok! Van is ilyenkor Majlandban hó!
Hó ugyan nem volt Milanóban, inkább a szokottnál is nagyobb melegük az
olaszoknak, – mert a háború csakugyan kiütött Olaszországban is, bár ez
csak olyan mellék-epizód volt; az igazi nagy hadjáratot a porosz király
indította.
Nekünk egyébiránt meglehetősen közömbös volt. Egy háború, melynek nem
lehet rossz kimenetele. Mert okvetlenül megverik benne a németet. Vagy a
mi saját németünket, vagy a másik németet. De mégis jobb volna, ha a
mienket vernék meg.
Sulyomban mindez a legkisebb izgatottság nélkül esett meg. Balassa Antal
báró hajtatott négyesén egy hétfőn éjfélkor Kékkőre a városból.
Sulyomban a kastély előtt megállott, de már nem volt módja bemenni:
kapu, ajtók becsukva; csak az Inokay ablakát zörgette meg, ahol
világosságot látott.
Inokay, aki franczia regényeket olvasgatott, kiugrott az ágyból,
fölkapta a revolvert és az ablakhoz futott.
– Ki az? Mi az? Mit akar?
– Én vagyok, Balassa. Nagy hírt hoztam.
– Mi történt?
– Megvertek minket – kiáltá be lihegve. – Vége Ausztriának. Fut a
seregünk Königgrätz alól.
– Áldassék érte az úr szent neve! – felelte Inokay ájtatosan.
Szép világ volt ez. Az első föllélegzés. Mintha csak gonosz álom lett
volna az eddigi élet. Új hír jött reggelre, hogy Klapka seregével az
ország határain betört. Hol vette, hol nem vette a seregét, de jön vele
és most már megint mindnyájunknak el kell menni. Mozogni kezdenek már a
rögök is. Nagy dolog az, mikor egy egész nemzet reménykedik, vár
valamit. Nem is tudja, mit. Csodákat. A falusi legény mustrát tart apja
istállójában a lovak közt: melyikre illenék legjobban a nyereg? A kis
parasztgyerekek ellopkodják az üres pálinkás hordókat és dobolnak
rajtuk. Az arató lányok abba hagyják a Szűts Marcsa románczát és azt
kezdik dalolni:
Jön már Kossuth, Klapka. Itt van már Horpáczon.
Hamar a nyergemet, ott van a padláson.
Itt a vesztett csatákról a részleteket várják, Bécsben már tudják
ezeket, – ott meg azt figyelik, hogy miként dobolnak a kis gyerekek az
üres hordókon a falvakban. Félelmes hangot adnak azok ilyenkor. Azt
mondják azok a hangok, hogy a legélesebb kardot nem solingeni aczélból
kell verni, hanem a népek szeretetéből. A Burg termeiben komoran sétál a
császár és nem azon gondolkozik, hogy a hódítókkal kellene beszélnie,
hanem a meghódítottakkal. Egy udvari tisztviselő kel titkon útra
Kehidára az öreg «tekintetes úr»-hoz, hogy a császár szeretne vele
beszélni… és így szövődik a történelem olyan szálakból, amelyekre senki
se gondol.
De azért Sulyomnak is megvannak a maga kis tragédiái.
Egy-egy öreg asszony sírdogál a padkán, mely a napraforgós, muskátlis
előkertben lapul meg a falnál. Ez annyit jelent, hogy valahol egy legény
elesett. A kasznár úr, vagy maga a báró úr olvasta az ujságból. Sokan
megsebesültek, némelyek elvesztek a futásban. Ezekért is reszketnek
itthon a családtagok. Katonalevelek jönnek, azokat az egész faluban
széthordják az írástudók és felolvassák a kutaknál vagy a faluháza
előtt, ahol nagyobb fajta gyülekezés vagyon. Ezek sokkal szebbek, sokkal
érdekesebbek, mint az ujságok. Hát bizony Tóth Pál is beleharapott a
fűbe valahol Morvaországban. Sőt Bőrös Jancsit is derékon szakította egy
kartács. Az se ír már többet levelet Juditjának. Hanem a kasznár
Laczival meg mi történt? Azt írja Kazi István öreg szüleinek, hogy egy
előörsi csetepatéban hat olaszt vágott le, olyan nagy virtus
cselekedetet mutatván, hogy másnap maga Albrecht főherczeg
napiparancsban dícsérte meg az egész ármádia előtt s azon melegében
kinevezte hadnagynak. Bizony, hallja kegyelmetek, öreg szülém, az úr a
pokolban is úr, könyvekben hízott elméjével többre megy mindenütt, mint
mi szegény legények, ha megszakadnánk is a vitézségben.
A hír valónak bizonyult a lapokból is, hol «egy magyar huszár bravurja»
czímen volt leírva a Borly László vitézi kalandja. A báró maga vitte át
a lapot a kasznárházba a vén gazembernek.
A gazdasszony azt mondta, nincs itthon.
– Hát hol van?
– Elszaladok érte – vállalkozott a szakácsné.
– Majd magam megyek, hol van?
– Megkövetem alásan, a kutyái közt.
A pajtában volt az ebek gyógyterme, az öreg úr felgyűrt ingújjakkal,
derekára kötött köténynyel dolgozott köztük, kötözgette a sebeiket,
pemecselt velök olyan fontoskodással, mint egy nagy operateur; egy öreg
szánnak az alja tele volt orvosságos üvegekkel, zsírtégelyekkel és
mindenféle furcsa szerszámokkal.
A báró vidáman nyujtotta eléje az öreg «Pesti Napló»-t.
– Olvassa el, – szólt mohón – hogy mit művel az unokája.
– Olvastam már – felelte közömbösen.
– És ezt maga csak így mondja? Hisz ez nagy dolog! A fiú karriérje meg
van állapítva. Ember lesz abból.
– Azért, mert hat embert összevagdalt? – kérdé a kasznár gunyorosan.
– Meg van maga bolondulva?
Az öreg Borly vállat vont.
– Könnyű hat emberen akár száz sebet vágni egy félóra alatt, de nehéz,
méltóságos uram, csak egy sebet is begyógyítani. Itt látszik ezeken a
kutyákon. Ezt a bundást már két hónapja gyógykezelem s még mindig fáj a
lába. Fáj még, Bundáskám? (Lehajolt hozzá, szeretettel simogatta.)
Nagyon fáj még, szegénykém?
A báró fejet csóvált s elujságolta mindjárt a bárónőnek, hogy az öreg
egy csöppet se látszott örülni az unokája sikerének, mert az hat embert
összevagdalt és hogy milyen gyöngédséggel gyógyítja az ebeket.
– Talán mégis van szíve – vélte Inokayné.
– Van annak ördöge, nem szíve. Pietista lett, ez az egész. Ami gyakori
jelenség éppen a nagyon bűnös embereknél és a parázna multú
asszonyoknál, hogy életük alkonyán elkezdik a Bibliát olvasni, a
templomot bújni, a szegényeket istápolni, az erényeket prédikálni.
Szóval, fölveszik az apostoli allure-öket, hogy most meg az Istent
bolondítsák, miután már az emberek ellen eleget vétkeztek.
Borly Laczi tehát hadnagy lett, de még ezzel nem ért véget a
szerencséje. További hírlaprészekből, részint saját leveleiből még a
következőket kell róla elmondani.
A főherczeg egy nap Mantuához közel a Mincio balpartján ütött tábort s
egy parasztházat foglalt el lakásul. A vidék délről nyitott volt,
éjszakról ellenben hegyes, erdőborított.
Második éjjel, mikor a tábor már nyugovóra tért, a főherczegnek eszébe
jutott, jóval túl éjfél táján, miután úgy se tudott aludni főfájása
miatt, hogy egy kis sétát tesz a táborban, egy kis friss levegőt szí a
csillagos éjben s megnézi az előörsöket.
Segédtisztjétől követve, végigment a roppant alvó táboron. Csak
imitt-amott pislogtak még tábortüzek, mint macskaszemek a sötétben. Az
egyik tűznél egy fához támaszkodva egy huszártisztet vett észre.
Lépteit szándékosan arra irányozta. Kiváncsi volt, hogy a tiszt mért nem
alszik és mit figyel.
A tiszt is észrevette a főherczeget és szalutált.
A tűz amint reá világított az arczára, a fővezér ráismert Borly Laczira,
aki néhány nap előtt lett hadnagygyá.
– Ön még nem alszik, hadnagy úr?
– Nem, fenség.
– Talán észre vett valamit? – kérdé a főherczeg.
– Igen, fenség s éppen azon gondolkoztam, hogy felköltöm ezredesemet és
jelentést teszek neki.
– Ah – szólt a főherczeg meglepetve. – És mit vett észre?
– Igen gyanús dolgokat, fenség.
– Sapperlot, hadnagy, beszéljen hát.
– Attól tartok, hogy az ellenség a hátunkba jön és meglep az éjszaka
álmunkban.
– Az lehetetlen! – mondá a főherczeg elgondolkozva. – Hiszen az
előőrseink fel vannak állítva és még eddig semmit se jelentettek.
– Mert még ők nem vették észre az ellenséget és az későn is talál lenni.
– De hát akkor miből szopja ön ezeket?
– A madarak sokasága röpül ki az erdőségből órák óta, pedig ezek a
madarak aludnának, fenség, ilyenkor, ha az erdőben csend volna. Az
erdőben hadtestek nyomulnak előre felénk s ezek verik fel a
szárnyasokat.
A fővezér lábai a földbe gyökereztek.
– Sapperlott, önnek igaza lehet! – kiáltotta s maga is figyelni kezdett.
Csakugyan hallani lehetett az erdő felől s annak monoton zúgásától
megkülönböztetni az elütő rebbenés neszét: zsr, zsr, amit csak
madárszárnyak suhogása okozhat.
A fenséges fővezér rögtön kiadta a parancsot a tábor fölébresztésére s
hogy harczra készen álljon.
Alig egy óra mulva visszatért éjjeli pihenő helyére, de még le sem
ereszté fejét a vánkosra, mikor már az előőrsök puskalövései az ellenség
közeledését jelentették. A támadásra kész sereg most már pozdorjává
verte őket s Borly László ezért a megfigyeléseért megint fölvarrhatott a
dolmányára egy csillagot.
– Ha így fog haladni ez a fiú, – mondogatták a táborban – hogy minden
héten egyet lép előre, egy esztendő mulva Isten lehet.
Ehhez az epizódhoz a kiegészítő magyarázatot egy katona-levél adta meg,
mely egy pár hónap mulva megérkezett Sulyomra a kasznár úrhoz.
«Kedves nagyapka! (így szólt a levél.) E soraimat Bécsből írom, ahol a
Ringlottengasse 15. szám alatt lakom. Jó tágas udvari szobám van, tíz
forint havonkint. Mindenekelőtt kezeit csókolom és bocsánatát kérem,
kedves nagyapka, hogy híre-tudta nélkül otthagytam Disznósy uramat és a
lakatosságot, de ez a pálya nem birt kielégíteni és a sors úgy akarta,
hogy katona legyek. Ha megszomorítottam ezzel a lépésemmel, talán vétkes
vagyok az Isten előtt, de másrészt csak az ő szent akarata olthatott
belém oly vágyakat, melyeknek ellentállni nem tudtam s melyek a
katonaéletbe vittek. Eddig, hála Istennek, nincs okom panaszkodni, a
szerencse kísért uj pályámon, a golyó megkímélt s kitüntetések értek.
Közkatonából főhadnagy lettem rövidesen. Amiben az Istennek én hozzám
való jóságát látom és azt, hogy a nagyapa órája nekem szerencsét hozott.
Mert mikor a Mincio mellett feküdtünk a táborban és egy éjjel egész
tizenegyig inspekcziós voltam, órámat a nagyapa meghagyása szerint, hogy
azt pont fél tízkor minden este kitegyem a zsebemből, hogy nyugodt,
vízszintes helyzetben legyen s ne járjak vele, ösztönszerűleg gépiesen
azon este is kitettem a mondott időben, mint ahogy általában mindazt
teljesítettem és teljesítem most is az órával, amit akkor rám parancsolt
nagyapka. Nem találgatom, miért mondta ezt vagy amazt, teljesítem, amit
mondott. Ahogy aztán tizenegy óra után magam is le akartam hajtani a
fejemet nyugalomra, egyszer csak megtapogatom magam, hát nincs az óra a
zsebemben (megijedek, hiszen az az egyetlen emlékem otthonról),
halaványan emlékezni vélek, hogy kitettem valahol a zsebemből, de hol?
Talán valamelyik tábortűznél, ahol megfordultam. Alkalmasint letettem
szórakozottan a gyepre. Nosza, indulj Laczkó, keresd meg az órádat.
Keservesen esik, de meg kell keresni. Kerestem, kerestem, szinte egész
hajnalhasadásig, amikor végre megtaláltam, de épp e keresés közben
lettem figyelmes a közeli erdőség felhessegetett szárnyasaira, amihez
járult a fővezér váratlan megjelenése, akinek erről jelentést tettem
(reménylem, már olvasta nagyapa az ujságokból) s így léptem megint előre
egy fokkal, amit, mert babonás vagyok, egyenesen az órának köszönök,
vagyis annak, hogy a tanácsokat, melyek hozzá fűződnek, betartottam.
Csak azért nem írtam előbb, mert be akartam várni, míg a haragja kihül
irántam. Ha már kihült volna, írja meg, kedves nagyapa, mert már nagyon
szeretném látni. Ha ki nem hült is, szeretném látni.
Kezeit csókolja
szerető unokája
_László_.
_U. i._ Én most a Feldmarschall Kapronszki adjutánsa vagyok.
Az éjjel nagyapkáról álmodtam. Hát a kastélybeliek mit csinálnak? Pistát
csókolom, ő is írjon.»
Ez a levél csak fölfrissítette azokat a legendákat, melyek a gyermek
főhadnagyról szálldogáltak a mi vidékünkön. Na, ha abból nem lesz nagy
ember, akkor megette a fekete herkenytyű az egész ármádiát. Ime, mit
érhet egy kis megfigyelés! Ha az a fiú észre nem veszi a madarak
röpülését, Olaszországban is könnyen Benedeket fog az ellenség. Mert
mind Benedek az – az Isten akárhová tegye őket. Egy félmillió Benedek.
Hanem ebből a fiúból, majd meglássák, valami Savoyai Eugén ugrik ki.
Hiszen Napoleon se kezdte jobban.
Voltak, akik ezt se hitték. Végre is nem minden kaparás származik
oroszlánkörömtől. És hát mit ért, hogy Olaszországban mi győztünk? Mit
ártott volna, ha ott is elvesztjük a csatát – mikor a béke azért úgy
lett megkötve, mintha elvesztettük volna? Velencze, Lombardia az olaszé
lett.
A professzor úr a gimnáziumban, ahol Inokay Pál báró és a nehézkes eszű
Borly Pista tanult, ragyogó arczczal jött be egy reggel az osztályba és
a kék czeruzájával a mappán kijelezte, ami Olaszország figurájából
visszaszármazott Olaszországnak.
– Mars ki a csizmából![1] – mondá, mintha a szegény Ausztriához intézné
szózatát s aztán felénk fordult és elmagyarázta a világra szóló
fordulatot, kiéreztetve a szavak háta mögül, hogy Ausztria most már
meglehetősen mezítláb van. Azt is kisejtettük, hogy bár ő húzta ki a
lábát a csizmából, mégis a mi lábunk (a magyaroké) szabadult meg a
szorítástól.
Jókedvében lévén, az egész óra alatt a custozzai és a königgrätzi
csatákról mesélgetett, el nem felejtkezve arról sem, hogy ott messze a
csatatereken is a főiskola egyik kiváló növendéke, Borly Laczi tüntette
ki magát a legjobban (bizony használhatta volna az eszét másra is),
kiemelte a megfigyelések hasznát minden téren, ez lévén a tudományok
tudománya s miután ezeket elvégezte, kiszólította az első eminenst,
Inokay Pál bárót és a következő kérdést intézte hozzá:
– Mondd meg nekem ezek után Inokay, hol kel fel a nap?
Pali báró elgondolkozott a szokatlan kérdésen, minthogy növénytani óra
volt, aztán így felelt meg hasonló ünnepélyes hangon:
– Sadovánál.
– Valde bene, fiacskám. Valde bene. Szeretnélek megölelni e helyes
feleletért. Csak egyben hibáztál. Königgrätzet kellett volna mondanod.
– Én Sadovát olvastam az ujságban.
– Igaz, vitás a dolog; a poroszok Sadovát mondanak, az osztrákok
Königgrätzet, de én az osztrák pártján vagyok ebben.
Csendes, kedvetlen morgás futott végig az osztályon.
– Mert, hogy kit hol vertek meg, – folytatá az ő professzoros humorával,
– arra visszaemlékezni mindig a megvert az illetékes.
Tényleg felkelt a nap Königgrätznél. Rásütött a rögökre, a hangyák
kibújtak alóluk, rásütött a koporsókra, a halottak feltámadtak,
bevilágított a kulcslyukon, a nyirkos börtönök megnyíltak, öreg, fakó
irások, amelyek már nem értek semmit, bástyákká váltak és felvonó
hidakká; nyüzsögni, mozgolódni, élni kezdett a nemzet.
De Sulyomra persze ennek is csak bágyadt visszfénye jut el. A falu csak
falu. Mit lát az ebből az ujjászületésből? A nagy halleluja-zengésből
akkora lesz, amit a cserebogár szárnyverése is elnyom. Nincs itt se
szózat, se fáklyafüst. Legfeljebb arról lehet egy kicsit sejteni az uj
aerát, hogy a bíró uram bemeszelteti a sárga-fekete oszlopot, melyen ott
áll a táblácska a maga primitiv rébuszával:
_Sulyom Helység tilos._
Hanem az már itt is valami, mikor egyszerre csak nemzetiszín zászlók
jelennek meg a házakon, mintha a fakó, füstös zsúpfedelekből nyiltak
volna ki. Vajjon megérzik-e ezt a csodát a Kossuth-bankók, amiket a
nagyapó tizenhat évvel azelőtt szintén oda dugott a zsúpok közé? Ma már
rájok se tudnak akadni. Pedig hátha még eljön az idejük. Csak lobogj,
lobogj öreg zászló, régen nem lobogtál; játszszál vele szellő, régen nem
játszottál!
Hanem iszen, ha a szellő nem játszott volna is a zászlókkal, játszottak
volna ők maguk eleget az emberi szívekkel. Két név volt rájok írva:
«Éljen Inokay Gottfried képviselőjelöltünk» az egyiken, Peszerényi Gábor
a másikon.
Hja, ezek a zászlók! Bizonyára a legszebb hely a fehér közepük, ahová
egy emberi nevet felírni lehet. Fölfelé már csak a történelembe visz az
út, – de lefelé is mehetni. Innen pedig rendesen a hivatalos lapba kerül
a név, az «Árverés» rovatba. Mert a fülemile-nyelveknél is, melyek
egykor a Lucullus-lakomán szerepeltek, költségesebb eledel a választói
nyelvek, az éljenek és a szavazatok. Már hatvanegyben is Inokayt akarta
fölléptetni a sulyomi kerület, de akkor Borly lebeszélte a méltóságos
urat.
– Isten ments. Mit gondol a báró úr? Hisz az nagy költséggel jár. Nem
birjuk meg. A birtok nagyon meg van terhelve. Nincs pénzünk hozzá. De ha
még volna is a választáshoz, nincs a Pesten való tartózkodáshoz. Ha csak
egy évet töltene ott a báró úr rangjához illően a családjával,
összeroppanna minden. Csőd lenne ennek a vége. Gondoljon az apró
gyerekeire méltóságod.
Inokay engedett akkor az érveknek, meghökkent a következményektől és nem
lépett fel.
Most megint felszólították a kerületben és most már Borly is azt
javasolta, hogy föl kell lépni.
A báró csodálkozott.
– Maga nyilván meg van bolondulva, Borly. Hiszen tudja, hogy a tönk
szélén állok, hogy a fiamért, a leányomért a kosztot nem tudom fizetni,
hogy már a helybeli mészáros húst nem akar hitelbe adni s ennek daczára
azt javasolja nekem, hogy lépjek fel. Miből, honnan vegyem a
költségeket? Talán valami aranybányát fedezett fel?
– Hát ’iszen éppen azért kell föllépni, mert nem fedeztem fel és mert a
tönk szélén áll méltóságod. Ezt a helyzetet még csak úgy lehet
ideig-óráig fenntartani, ha most megválasztják. A hitelezők lecsitulnak,
sőt még a hitel zsilipjei is megnyilnak egy időre.
– De hát aztán?
Borly a vállát vonogatta.
– Ami «aztán» van, az már Isten dolga.
– És mi lesz szegény gyermekeimből? – sóhajtott a főúr, fejét