A vén gazember - 4

vérszemet kapott, nagyon éhes volt, még egy tésztát is rendelt,
káposztás koczkát, kedvencz ételét. Holnap úgyis vége mindennek,
következik a prófunt és a birkózás az élettel.
Messze, az ötödik asztalnál három katona mulatott. Nagy szeretettel
nézegette őket. Holnap már ő is ilyen lesz. De sokért nem adná, ha
hallani lehetne, hogy miről beszélgetnek.
Addig-addig hegyezte a füleit, hogy a cziterahangok daczára valamit
meghalljon, míg egyszer megkisebbedtek a szemei, a fáradtság elnyomta,
feje lehanyatlott váll-lapoczkái közé, pipája kiesett a szájából, ő maga
elaludt és hortyogni kezdett.
Maga se tudja, meddig tartott, csak azon rezzent föl, hogy valaki
megdöfte. A sógorasszony állt előtte.
– Nagyon hortyogtál, édes fiam.
Megrázkódott, kitörölte az álmot szemeiből.
– Elaludtam egy kicsit – szólt röstelkezve.
– Én pedig nem azért fizetem a cziterás lányt, hogy te itt agyonnyomd az
instrumentum hangjait a hortyogásoddal.
– Hát az igaz – mondá bűnbánó mosolylyal. – Fizetek, asszonyság.
– Mid volt?
– Egy rostélyos, egy tészta, két kenyér és két messzely bor.
A vendéglősné figyelemmel megnézte vendégét, finom ruháit, urias arczát
és így szólt:
– Fizetsz kereken egy pengő forintot.
Laczit már maga a tegezés is bántotta, hanem az egy forint rémületbe
hozta, minden vér a fejébe tódult, vörös lett, mint a paprika, majd
holthalavány.
– Hogyan? – hebegte – hiszen a rostélyosért az imént csak tizenöt
krajczárt számított egy úrnak?
– Hát persze, – felelte az asszony nevetve – szegény ember nem fizethet
többet, de te fizethetsz. Neked a rostélyos hatvan krajczár. Csak szúrd
ki!
– Lehetetlen az, – felelte Laczi elképedve, nagy zavarral nyomogatva
ujjaival az egyetlen huszasát – a rőf mindenkinek egyforma rőf, a nap is
egyformán süt mindenkinek.
– A nap azt teheti, ami neki tetszik, – pattant fel a sógorasszony
emeltebb hangon – én azonban nem sütöm egyformán a rostélyosokat.
Tegnapelőtt is bejött a szemben lakó gróf Zichy, másfél forintba
számítottam neki a borjúszeletet. Az Isten se egyformán osztja fel a
javakat az emberek közt, édes fiam, hát istentelenség volna, ha a
korcsmáros is nem ehhez tartaná magát. Szegény vándorló legénynek egy
garas a pörkölt adagja a sógorasszonynál. Tudja azt egész Buda.
– Hiszen szép, szép, – hebegte Laczi röstelkedve – de én erre nem
gondoltam és most nagy bajban vagyok, mert éppen csak egy huszas van
nálam.
– Hát akkor ezt mondtad volna előbb, teringette faszekere. Hiszen én nem
láthatok a zsebetekbe. Nem vagyok én Isten. Felöltöztök, mint valami
báró úrfiak, mint valami pávakakasok, feszíteni, mutatni tudtok, de a
zsebetek rátok czáfol. Nem szeretem az ilyen embereket. Menjetek lábat
lógázni a Privorskyba, ne a sógorasszonyhoz, mert a sógorasszony
potentát a maga szemetjén és adót vet ki a nyegleségekre. No, hát add
ide azt az egy huszast és eredj Isten hírével!
Laczinak ez volt az első keserves megszégyenülése, amelyre rá nem
szolgált, de amely ellen még se tehetett semmit. Mert az életnek nem a
tragikus botlásokból nőtt konfliktusai a legkeservesebbek, hanem azok a
tűrhetetlenek, melyekbe csak úgy esetlegből ütődik bele. Odaadta
huszasát és kisomfordált, mint a leforrázott kutya.
Ott künn szép, lanyha, csillagos éjszaka volt, csak kelet felől látszott
egy kis borulat. Habozva állt meg az utczán, hogy merre menjen. Legjobb
volna lefeküdni valahol, de a zsebében már csak rézkrajczárok csörögtek.
Egy sétányt keresett, ahol leülhet, batyuját feje alá tette és végigdőlt
a padon, betakarva magát köpenyegével, szemhéjjai legott édesen kezdtek
tapadozni, midőn ott termett a sétányok ismeretes poloskája, az
invalidus katona és a főváros nevében megrázta istenesen.
– Hé! Ni! Mi ez? Itt nem szabad aludni!
– Hisz azzal nem bántok senkit.
– Bántja a rendet és a rend a fő, punktum.
Laczi ványadtan szedte fel a czók-mókját s elhatározta, hogy járkálni
fog reggelig, megnézi az érdekes házakat odaát Pesten, melyeket azóta
építettek, ahogy itt járt, de alig ment egy félórát, rettentő
bágyadtság, kimerültség vett rajta erőt.
Gondolta, hogy egy éjjeli kávéházba nyit be és egy asztalnál ülve várja
be a reggelt, megszámlálta krajczárjait, de nem volt annyi, hogy
feketekávét rendelhessen vagy akár egy pohár szilvóriumot. Ejnye no, mit
tegyen már most? Most légy okos, Domokos! Más ember kétségbeesett volna,
de ő nem. Ifjúság, bolondság. Hiszen ott volt a nagy kincs a zsebében, a
Mariska levele. Ha nem volt étele, elolvasta, ha álmos volt, elolvasta.
Ha nem tudott hová menni, egy utczai lámpáig mindig eljuthatott s ez már
is czél volt, mert kivette a levelet a lámpánál és ujra elolvasta. Talán
a kávéházat is csak azért óhajtotta, hogy milyen lehet abban a ragyogó
gázvilágításban a Mariska kezeírása.
De hát a kávéház lehetetlen a krajczárok csekély száma miatt. Azok pedig
nem kölykeznek meg maguktól. No, semmi, ott a verbunk, lesz felpénz
holnap s kezdődik a gyöngypálya. Csak az éjszakát kellene még eltölteni
nyugodtan valahol.
Egy mentő gondolata támadt. Hopp, elmegy a Hárompáva-utczába, fölkeresi
a nagyapa puszta telkét, ott úgyis van egy félszer-féle, nyugodtan
lefekszik, senki se fogja háborítani s legalább a maga földjén van.
Ösmerte jól az utczákat, nosza nyomban megindult és meg sem állt, csak
mikor már odaért, pedig egészen künn volt a Krisztina városrészben.
Magas palánk vette körül, de mi volt az Laczinak, bedobta előbb a
czókmókját, aztán áthajította magát a palánkon, könnyedén, ruganyosan,
akár egy akrobata.
Nem sokat érő telek volt, mindössze néhány száz négyszögöl, benőve
labodával, farkastejjel és mindenféle vadbokrokkal. A balszögletben
nyitott faoszlopokon valami tákolmány pipiskedett, olyan, aminők a
szénaszárító pajták falun, csakhogy ezt egy vihar egyenesen lefejezte, a
korhadt fedelet lecsapta a földre, csak az oszlopok ágaskodtak az égnek,
mint akasztófák. Az öreg Borly nem sokat törődött vele, bár kérték a
szomszédok, nem adta el. «Hadd nőjjön benne a pénz».
Laczi sokszor járt itt kis gyerek korában a nénikével, mikor még itt
tartották az üres hordókat, amelyeken pompásan lehetett dobolni. Most is
ott állott még néhány öreg hordó s egész halom szétesett donga. De biz ő
ezekkel nem sokat törődött, feje alá csapta batyuját egy óriás hordó
tövében, betakaródzott a köpenyegével, egy perczig fölnézett a
hunyorgató csillagokra, vajjon melyik az ő csillaga és melyik a
Mariskáé, aztán elaludt.
Talán föl se ébred, csak világos reggel, ha eközben a keletről jövő
felhő szét nem húzza a maga fekete köpenyegét szinte egész végig az
égbolton s nem kezd a csendes nyári eső cseperegni. Már ennek aztán fele
se tréfa. Egy-két kövér csöpp az orrára pottyant, meg a nyakába gurult.
Fölriadt. Az uj viszontagság egészen elkedvetlenítette. Hát csakugyan
minden összeesküdött a nagy mindenségben, hogy ő ki ne pihenhesse magát?
Az ördög műve, hogy azt a fedelet elvitte a szél. Azelőtt itt állott tíz
évig, most egyszer vehetné hasznát és nincs többé. De nini, itt vannak a
hordók. Egynémelyiknek nincs feneke. Éppen egy olyan állt a fejénél is.
Egy nagy ötvenakós alkotás, ha oldalt gurítja, szépen belefekhet, meg
nem ázik. Hiszen Diogenes is ilyenben lakott. Nosza, neki gyürekezett és
feldöntötte s amint a taszítás folytán odább csúszott a vén hordó
feneke, a szuroksötétségben valami csillámló pont szúrta meg Laczi
szemét a hordó előbbi helyén. Olyan volt, mint egy szentjános-bogár
teste, csakhogy még sokkal élénkebben csillogott, tündökölt és szinte
szikrázott, megvilágítva kicsike körben a barnás talajt. Laczi lehajolt,
odanyúlt, de csakhamar ijedten kapta el az újját. Valami megszúrta. Hah,
talán valami mérges pók vagy Isten tudja mi? Előkereste gyufáját s
megvilágította a helyet. Hát egy melltű volt, akkora darab
gyémántgömbbel, mint egy borsószem. Laczi ugyan még soha se látott
gyémántot, de hallott meséket a karbunkulusról, mely a sötétben világít.
Erről legott ráösmert a becses kőre s megörült neki: «No, ezt egyenesen
az Isten hajította le nekem most, mikor a legnagyobb szorultságban
vagyok, reggel eladom a zsidónak».
Minthogy az eső még mindig permetezett, bebújt egészen a hordóba s
megörült egyszerű ötletének, mert ott mentve volt minden bajtól. A Szűz
Mária kötényében sem volt jobb dolga a szent gyermeknek. Egyrészt, hogy
pompás sötétség volt odabent, mint egy kosnak a szarvában, másrészt,
hogy odakünn azalatt megeredt a zápor s altató monoton czuppogással
verdeste a hordó dongáit kivülről. Csak egyetlen eshetőség maradt fel
aggályosnak: ha annyi esővíz talál lezuhanni, hogy fölemeli a hordót s
elúszik lakójával a kert közepén terpeszkedő régi meszes gödrökbe és
pocsolyákba.
Szerencsére semmi ilyesmi nem történt, nyugodtan aludt s kipihenve
ébredt fel. Kidugta a fejét. Fölnézett az égre, hát bizony az
aranykarika már magasan járt, volt elég szárítani valója, de a nagyobb
részt már bevégezte, csak még a fűvek és a falevelek tartották meg
csillogó gyémántjaikat, a vízcseppeket s himbálták kaczérkodva. Ezekről
eszébe jutott az esteli gyémánt-tű – vagy talán csak álom volt? Mohón
kapott a kabátja hajtókájához, ahova szúrta, és nini, csakugyan igazi
tű. Most már hirtelen röppent ki szemeiből az álmosság. Megmosakodott a
hordók tetején felgyűlt vízben s aztán megvizsgálta a helyet, ahol a tűt
találta. Érdekes volt. Az eső egy kört vájt ki azon a helyen, ahol a
talaj lazább volt, mint egyebütt, tehát beljebb nyomta a zápor s mert
mint piczinyke pocsolya húzódott a támadó mélységbe a víz, az állandó
nyomással rohamosan átdolgozta sárpéppé a talajt.
– Itt gödör van, – gondolta Laczi s egy éles végű dongával elkezdte a
sarat kihányni. – Ide valamit elástak.
Hányta, piszkálta ki a sarat, míg nagyot kondult valami; vashoz ért a
donga.
– Hopp! Megvan!
Szíve hangosan dobogott, mint otthon Sulyomban, mikor a madárfészekbe
benyúlt és megtalálta vagy a tarka-barka tojásokat, vagy a kopasz, meleg
kicsinyeket.
– Itt vagy, kutya? – szólt végre, a kezét egész hónaljáig bedugva,
miközben óvatosan emelte ki a súlyos tárgyat.
Hát egy kis vasládikó volt, erős rovátkos pántokkal, a zárján külön egy
kis rézlakat. Szerette volna Laczi kinyitni, hogy mi van benne,
feszegette, nyitogatta a bicskájával, egy követ talált, verte, paskolta
a lakatot, de nem birt vele boldogulni. (Kár, hogy nem hozott magával
szerszámot.) Ez a lakat jobban hozta ki a sodrából, mint maga a ládácska
s ami kiváncsiság hajtotta, az a lakat belsejének, nem a kis láda
tartalmának szólt – mert a lakat szerkezete tulajdon annak látszott,
amit ő talált fel Disznósy uramnál. A művész hökkent meg; nem a találó
örült meg, de a feltaláló sápadt el, hogy amit ő kigondolt, azt már
mások előbb tudták. A kíváncsiság mellett, hogy a szerkezetet
megvizsgálhassa, lehangoltság, elkedvetlenedés vett rajta erőt, mint
mikor az ember valami nagy polczról szédül le a semmibe.
Mindegy, egyelőre mégse lehet tenni egyebet, mint begöngyölgetni a
vasládát a czókmók közé, aztán bemenni a városba, egy kis pénzt csinálni
a gyémánttűből, megreggelizni derekasan, aztán odaállni, ahol a verbunk
szól.
Úgy is tett, valahol, a káptalan se tudná a sok utcza közül, egy boltot
talált, ahol ki volt írva: «Arany ezüst ékszerekre pénz-kölcsönök.
Ékszerek esetleg meg is vétetnek.»
De így a batyuval restelt bemenni, odament tehát előbb egy kofához, hat
krajczárért cseresznyét vett nála, hogy ismeretséget kössön vele.
– Édes-e a cseresznye, szüle?
– Édes bizony, édes.
– Nincs benne pondró?
– Ropogós, mint a mandula – felelte az anyóka.
– Engedje meg néni, hogy egy darabig itt hagyhassam a holmimat. Egy kis
dolgom van itt a közelben (a zálogházra mutatott).
Az öreg asszony titokzatosan hunyorított.
– Nincs benne pondró, hé?
A «pondró» szóra bizonyos hangsúlyt tett s petyhüdt ajkai vigyorogva
húzódtak szét.
Laczi nem felelt, nem értette, hova czéloz, letette a batyut a sátor
alá, aztán bement a zálogos boltba, hol egy nagyszakállú zsidó üldögélt
a rács mögött, a «szegénység tornya», a különböző elzálogolt csomagok
padlásig érő garmadája alján.
Vöröses pillájú szemeivel fáradtan pillantott fel az érkezőre, aki némán
nyujtotta oda a gyémántos tűt.
A zsidó figyelmesen nézegette, – a Laczi szíve hangosan dobogott. –
Hátha valami hamis ékszer, cseh üveg, vagy mármarosi gyémánt.
– Száz forint – mondá a zsidó egykedvűen.
Laczi elsápadt a rémítő összeg hallatára, ennyi pénze még soha se volt s
szó nélkül bólintott a fejével, mire a rács mögötti ember gyorsan
lebonyolítá az ügyletet, kezébe nyomta a bankókat és a zálogczédulát.
Rohant ki vele, mint a bolond (mert hátha visszaszívja a zsidó), künn az
utczán is ment, ment czél nélkül, mint akit kergetnek, csak valami
messzi mellékutczában jutott eszébe, hogy nini, ott hagyta a holmiját a
kofánál. De a nagy öröm, a gazdagság szédítő mámora annyira
megkonfundálta, hogy sehogy se tudott többé az utczák labirintusából
kiigazodni. Elveszett előle az a pont, ahol a kofa volt, mintha az ördög
nyelte volna el. Olyan formájú zálogos boltot hiszen talált, de a kofa
sátra nem volt ott, viszont hasonló kofát is látott egy helyütt, de itt
meg a zálogház hiányzott az átellenes sarokból. Loholt, futott,
kapkodott az útvonalak közt vagy egy óráig, míg végre megpillantotta az
öreg anyókát. Már messziről hívogató mosolylyal tekintett feléje.
Laczi odasietett örvendezve a sátrához, de a jószágát sehol se látta a
cseresznyés, szamóczás kosarak, a tojások és a zöldség-boglyák közt.
– Hová tette a holmit, nénike?
– Miféle holmit? – kérdé az élesen.
– Amit itt hagytam.
– Én nálam?
– Hát persze. Csak talán nem akarja eltagadni?
– Fusson ki a szemem, ha láttam – s ezzel megrázta magát, mint mikor a
pulyka fölborzolja a tollait. – No hallja, fiatal ember, miféle kolmark
ez? Korán kezdi a csirkefogóságot, galambom. De jóra talált az öreg
Cserepesnében. Ám csak volna itt valahol egy rendőr, hogy a nehéz
nyavalya jőjjön rá valamennyire kapitányostól. Hanem most már azt mondom
(és a csípőjére rakta fel a kezeit, katonás magatartásban), takarodjék
innen íziben, mert különben a hátán lesz ez a néhány záptojás, Isten
engem úgy segéljen.
De már erre csakugyan megfutamodott a hadsereg legujabb katona-palántája
s csak a szögleten állt meg, bekukucskálván az ott lévő zálogos-bolt
üvegajtaján, amennyire a zöldfüggöny engedte s csak miután látta a
nyíláson, hogy ott egy másforma zsidó ül, ámbár a rács meg a batyu-gúla
szakasztott olyan volt, kezdett némileg habozni, hogy hátha még se az a
bolt, még se az a kofa.
– Eh, ostobaság! – szőtte a gondolatait – nem lehet azt már megtalálni.
Sőt talán nem is érdemes. Egy kis fehérnemű van benne, egy pár czipő, a
fésűje, kendői, harisnyái. Tegnap még ez volt mindene, de ma már a száz
forint mellett haszontalanság, csekélység, vesz másikat, jobbat. Hisz
most már ő úr. Beül egy kocsiba, bevásárol, behajtat egy vendéglőbe s
miellőtt a «gyöngyéletbe» belemenne, csinál még magának egy jó napot.
Eszébe jutott, hogy még nem is reggelizett. Egy kirakatnak a sonkái,
pörzsölt szalonna-darabjai, fehér czipói, pirosló szalámirudacskái
incselkedve nevettek rá.
Ejh, menjünk reggelizni! Az ördög vigye el a holmit is, ha már az öreg
kofát elvitte, hanem a vasláda… Ohó, a vasláda! Bizony, majd
elfelejtette. Teringette, a vasládát mégis kár volna ott hagyni. Nem, az
nem lehet. Legalább látta volna, mi van benne. Aztán a lakat. No, a
lakatot meg éppen nem hagyhatja, ha térdig nyüvi is lábát a
mászkálásban.
A legelső fiakker-állomásnál megtapogatta a zsebében levő bankócsomagot,
ott van-e még és mivel az Isten rendesen észt is ad annak, akinek pénzt
ád, legott megtalálta a jobbik eszét.
– Hej, kocsis! Ösmeri maga a budai zálogházakat?
– Hogyne – szólt az röhögve. – Többet járok oda, mint a templomba.
– Hát vegyük őket sorba.
– Melyik tájon?
– Hiszen ha tudnám. Maga csak figyelmeztessen, ha valamelyikhez odaér. A
helyszínén majd megösmerem, melyik volt.
Czipelte vagy másfél óráig a Rácz-városban, a Vízivárosban, mindenfelé,
de eredmény nélkül. Ez sem az, meg ez sem.
A beszédes kocsis megszagolta végre rajta a vidéki embert, s ő kezdte a
dolgok mibenlétét firtatni.
– Talán megcsalta valamelyik zálogos az ifjú urat?
Laczi a fejét rázta.
– Talán zálogban van valamije?
Laczi a fejével bólintott.
– Hm, értem. Elvesztette a zálogczédulát?
– Nem, megvan.
– Ejnye gigom-gágom! – rikkantott fel a kocsis. Hiszen a czédulán rajta
van a zálogház czíme, száma.
Laczi a homlokára ütött.
– No, erre igazán nem gondoltam volna – szólt felvillanyozva s mohón
előhúzta pénze közül a vastag sárga czédulát.
– Látszik, hogy nem pesti ember – kaczagott a kocsis diadalmas, szinte
fenhéjázó arczczal.
– Már az igaz – hagyta rá.
– Itt sok mindent kell tudni, ha az ember meg akar élni. Éles ész kell
ide.
A czédulából aztán kiokoskodták a helyet s nehány percz mulva
megtalálták az igazi zálogházat és az igazi gyümölcsárus asszonyt.
Mintha gyárilag készülnének ezek a kofa-pofák, éppen olyan volt, mint a
többi.
Csodálkozott, hogy kocsiról látja leszállani és bizalmasan vigyorgott.
– Hát sikerült? – kérdé rekedten kapzsi, irígy pislantással.
– Igen! – mondá Laczi őszintén és a holmija után nyúlt.
– Nem oda Buda, – ugrott fel a székéről, mikor látta, hogy Laczi távozni
akar – egy kis borravaló nekem is kijár a zsákmányból.
Laczi zsebébe nyúlt és egy forintos bankót adott neki, majd föltette
podgyászát a kocsira és a «Fehér farkas»-hoz parancsolta magát vitetni,
eszébe jutott a «sógorasszony», akinek kevesebbet adott tegnap este egy
huszassal, mint amennyit kért. Útközben megállította a kocsit egy
vaskereskedésnél, ahol feszítő vasat s egyéb szerszámokat vásárolt,
amelyekkel aztán a «Fehér farkas»-nál, ahol szobát rendelt, magára
maradván, feltörte a vasládikót.
A lakat csakugyan szomorúságot okozott neki, mert éppen olyan volt, mint
az ő lakatjai, megesküdött volna rá, ha valahol otthon találja, hogy ő
csinálta, de szomorúságát csakhamar eltompította az ámulat, mert amint
fölpattant a vasláda zárja, elkáprázott a szem, mintha az «Ezeregy
éjszaka» valamelyik meséje ugrana ki belőle valóságnak. Színültig tele
volt a láda kincsekkel, arany lánczokkal, smaragd kösöntyűkkel,
rubinttal, topázzal, kirakott csattokkal, egy násfa gyémántokkal, egy
könyvnek (alkalmasint imádságos könyvnek) az arany táblája, kirakva
ezerféle színekben tündöklő nemes tüzű opálokkal, két arany serleg,
drágakövekkel rakott gyűrűk, fülbevalók, nyolcz sor keleti gyöngy,
akkorák, mint a legnagyobb borsószemek, de ki győzné azt mind
elszámlálni.
Valóságosan megijedt a sok kincstől. Mit fog ő ezekkel csínálni?
Hamar megtalálta a választ szívében. Hát mit csinálna velök, vesz egy
kis faládát, abba rakja, aztán elküldi Inokay Mariskának Sulyomra. Hogy
fog az azoknak örülni, hogy ugrál majd a tükör előtt, mint egy kis
bárány. Fölpróbálja valamennyit s találgatni fogja, ki küldhette?
Az aranykönyvtáblába imádságos könyvet köttet be a kompaktornál, aztán
imádkozni fog belőle azért a derék emberért, aki a csecsebecséket
küldte. – Ő reá persze gondolni sem fog, hogy is küldhetne egy rekruta
ilyesmit? Milyen szép lesz aztán, ha hosszú évek mulva, mikor már öregek
lesznek, a kandallónál ülve, lábukat melengetve téli estén, egyszer csak
így szól hozzá: «Mesélj valamit öregem» (már mint ő, Laczi), mire aztán
így szól: «Hát mit meséljek, édes szívem? Jó lesz, ha elmondom, kitől
kaptad te kis lányka korodban azt a sokféle aranyholmit?»
Úgy elábrándozott ezeken, hogy reggelizni is elfelejtett. Már delet is
harangoztak, mikor lement az ebédlőbe, ahol a «sógorasszony» pompás
töltött káposztát adott és rántott csirkét és számított neki az egészért
tizenöt krajczárt – mert akinek az Isten pénzt ad, annak szerencsét is
ád.
Ebéd után azonban hozzálátott a dolgaihoz, megvette a faládát s feladta
a postára a kincseket, úgy, hogy harmadnapra furcsa jelenet fejlődött ki
ebből a sulyomi kastélyban.
Éppen a kastélyban járt délelőtt az öreg Borly és miután a Pestről
hozott pénzt még tegnapelőtt átadta az uraságnak, most csak a
letisztázott részletes kimutatást nyujtotta be arról, hogy milyen árakon
adott túl az Inokay családi kincseken. Nyolcz különböző ékszerész és
régiségkereskedő vette meg a portékát. Ebből három bécsi czég (mert azt
mondja, Bécsben is járt a vén gazember s fölszámította a költségeit).
Az egész lajstromot ott hagyta az uraságnál, az bele is nézett s szokott
könnyedségével megelégelte, hogy vagy két-három tételt megfigyelt.
Egy arany serleg kétezer frt.
Egy régi emaillirozott láncz szebeni ötvösöktől háromszáz forint.
Keleti gyöngysor kétezer frt.
Egy gyémántos násfa ötszáz forint.
Hanyagul az íróasztalra dobta a lajstromot. Minek most mérget nyelni?
Majd előveszi máskor. Már azért se szeretett ezzel a dologgal
foglalkozni, mert bántotta a lelkiismeret, fájdalmat okozott neki az
ereklyék elpocsékolása. Legjobb az ilyenre nem gondolni többé.
Volt, nincs… Pezsgőbe fojtani az egészet.
– Hej, Baptiste, hozz egy palaczk eliquot-t a pinczéből, de itt legyen
az egyik lábad.
Délután azonban éppen a verandán ült a beteg feleségével és a leányával,
mikor a postás csomagot hozott haza a levelek közt, a csomagra ez volt
írva: _Báró Inokay Mária kisasszonynak Sulyom. U. p. Bokrosd_.
– Mit rendeltél, lányocskám? – kérdé a báró.
– Semmit.
– Valami csomagod van.
– Nyisd fel, papa. Neked van peniczilusod.
A báró elmetszette a spárgát, fölfeszítette a fadobozt és ámulva
kiáltott fel:
– A családi kincseink! Hát hogy lehet ez?
A beteg úrnő, ki egész fülig gyapjas nagykendőkbe volt beburkolva,
gépiesen ismételte:
– A mi kincseink? Ne beszélj!
Aztán sóhajtott és köhécselt.
– Istenemre mondom, itt vannak – lihegte a báró. – Csodálatos egy eset.
Mind itt vannak. Megfoghatatlan!
Elsápadt, mint akivel valami kísérteties történik s egymás után kezdte
behányni a beteg asszony ölébe a násfákat, gyűrűket, fülönfüggőket,
kösöntyűket.
Az a reszkető sovány kezét kinyujtotta és babrált rajtok, simogatta őket
és téveteg mosoly játszott az elsárgult ajkai körül. Örült nekik, mint
egy gyerek.
Mariska is csodálkozott a jeleneten. Azon csodálkozott, hogy a szülei
min csodálkoznak.
– Hát hol voltak az ékszerek? – kérdé.
Férj és feleség összenéztek, a grófnő aztán behunyta a szemeit és nem
felelt, magának a bárónak kellett felvilágosítást adni.
– Elküldtük az ötvösnek Pestre.
– No és az mostan visszaküldte. Hiszen ezt könnyű megérteni. Hát mit nem
értesz még, papa?
– Nagy csacsi vagy, lányocskám; az ékszereket nem egy ötvöshöz küldtük,
egyik részét elküldtük Bécsbe ehhez, ahhoz, tudod, igazítás kedvéért,
mert más a serlegek mestere és más a gyöngyök befoglalója és elküldtük
anélkül, hogy egyik a másikról tudott volna és most visszakapjuk az
összes ékszereket egy helyről, egy dobozban a te nevedre czímezve,
anélkül, hogy az aranyműveseknek valaha megmondtuk volna, hogy egy ilyen
nevű lányunk van.
No, már erre Mariska arczán is látszott a megütődés.
– Hisz ez képtelenség!
– No, látod!
– Nincs valami kisérő levél? – kérdé a beteg grófnő – amely világosságot
áraszthatna.
– Nincs – szólt a báró, megvizsgálva a dobozt. – A csomag Budán adatott
fel. Ez az egész.
– Talán Borly adhatna felvilágosítást?
– Alig hiszem. Éppen az ő jelentése teszi megfoghatatlanná a dolgot. De
minek is koptassuk az eszünket. Haza kerültek, mint a Polycrates
gyűrűje. Ez a fő.
– Mariska, kérlek, kelj föl és hozd ki szívem az orvosságot.
Mariska távozása arra kellett, hogy a grófnő egy kellemetlen gondolatját
közölje az urával.
– Félek, Gottfried, hogy az ékszereket még sem szabad a magunkénak
tartani.
– Természetesen, Francziska. Arra egy perczig sem gondoltam. Mi már
fölvettük az árukat, tehát nem a mieink. Elég olcsón vesztegettük el, az
igaz.
– Nem gondolnám, hogy Borly ezúttal is csalt.
– Sőt bizonyosnak tartom, hogy valami miskulancziát csinált. Vagy
legalább nem járt egyenes úton, mert az egyenes úton nem teremnek
csodák. Az egyenes utakon kavicsok vannak és kátyuk, de ez az esemény,
hiszen majd megjön a nyitja, azt engedi hinnem, hogy valami rendkívüli
disznóságról van szó. Rendkívüli komplikácziók rendkívüli disznóságokból
fejlődnek.
– Nem lehetséges-é, – találgatta a grófnő – hogy Borly valami
ismerősünkkel közölte az ékszereladást, aki vele járt mindenütt s mikor
Borly hazakerült, ő visszavásárolta az ékszereket és elküldte ajándékba
Miczinek?
– No, persze, – nevetett gúnyosan Inokay – az anyáknak és a
regényíróknak mindig van egy történetkéjük. Különösen az anyák esze
termékeny. Egy herczeg vagy egy álruhás királyfi, aki a kisasszonyra
vetett szemet. Oh, Francziska, Francziska, nincsenek ma már ilyen
ismerősök…
De bármiként magyarázták is, az eset folyton talány maradt. Várták, hogy
az idő belevilágít, de az idő nem mutatott ehhez semmi kedvet. Ment,
ment feltartóztatás nélkül és hozta magával, amit a sors a kerekei közé
vetett. Előjöttek sorba régi húszéves adósságok, ellágyult
pillanatoknak, apró ballépéseknek, nemes gavallér-stikliknek végzetes
következményei, csak az ékszerek visszatérése maradt kifürkészhetlen
titok. A jezsuita-atya, aki gyóntatni szokta az Inokayakat s minden
évben két hetet töltött a kastélyban, maga is fejet csóvált az eset
hallatára s végre is csodának minősíté a dolgot, hogy a családi kincsek,
melyeknek alapját a szent földön harczoló I. Inokay Gottfried vetette
meg, maguktól térnek vissza a családhoz. Istennek dicsősége és Urunk
Jézus Krisztus ereje nyilatkozik ebben. Utoljára a ház barátja, Balassa
is, aki pedig mindenféle furfangokat képzelt eleinte, beadta a derekát
és a jezsuita-atya nézetét fogadta el, azzal a záradékkal, hogy talán
meg kellene még egyszer próbálni.
Falun lassan, csöndesen múlik az idő – az emberek máskép élnek, a
világrázó események máskép hatnak. Azaz, hogy nincsenek is események.
Idáig el nem jönnek. Ha egy kolosszus törik is össze valahol, itt nem
hallatszik semmi recsegés. Még a szöcskék ugrálása is nagyobb neszt okoz
a fűvek közt. A fűvek pedig megnőnek minden évben, csak egyszer-másszor
vagy nagyobbra vagy kisebbre és ez itt a nagy esemény. Az összetört
kolosszusból talán elvetődik nemsokára egy cserépdarab… de azt se lehet
tudni, miből való. Ágyúk bömbölnek a messzeségben, mindegy, itt azért
tisztán hallatszik a fülemilék hangja a bokrokból. Száguldó lovak
dübörögnek a csatatereken villogó szablyájú huszárok alatt – eh, semmi,
itt vígan ficzánkolnak azért a kis csikók a pázsiton. S ha ide ér is
egy-egy morzsája a nagy eseményeknek, drámáknak, az csak olyan, mint
mikor a finom pernye leszáll a sárga kalászra, mint fekete czérna és
ringatja magát rajta, – hát ugyan ki gondolna arra, hogy az ötödik
faluban egy templom égett el s abból való a kis fátyolszilánk?
Hanem ’iszen azért ide is eljut, ami ide való. Különösen, csodálatosan,
de eljut. Csak az, ami ide való, nem úgy, mint a nagyvárosokba, ahová
minden beér, még az is, ami sehová se való; Disznósy uram példának
okáért beüzeni a kőszenet fuvarozó sulyomi emberektől, mondják meg Borly
Laczinak vagy a nagyapjának, hogy mit lustálkodik otthon a gyerek, csak
hadd jőjjön vissza a zöld posztókötényhez, elég herőczét ehetett már. A
kőszenes emberek azt felelik Disznósy uramnak, hogy a fiú tán nincs is
otthon, mert nem látták mostanában, hanem azért majd megmondják, ha
otthon volna, ő neki, ha otthon nem volna, az öregnek.
Így ér be a fiú elveszésének híre a kőszenes emberektől, mint ahogy
minden beér, csak nem a rendes úton. Lám az özönvíz-katasztrófa is beért
a kőszénben, – most már Sulyomban is látják, hogy a kőszéndarabok valaha
fák voltak és hogy kívül voltak. Nagy dolog lehetett, mikor úgy befelé
fordult a világ, ez a nagy bunda, a fürtös, szőrös oldalával.
Borly uram vállat vont a hírre és beüzente Disznósy uramnak, hogy a fiú