A vén gazember - 10

fegyvereivel vetélkedik, az egyik fegyverrel szabad a másik fegyvert
kiparirozni. Azért hát, ha ön kincset talált a budai telek belsejében,
mutassa elő és én megadom magamat. Dixi.
Nagyot fujt és hosszú lélekzetet vett, mint aki megint kilőtt egy
bombát.
– A kincs megvolt, méltóságos uram (a báró gúnyosan mosolygott),
bizonyára mondom, hogy megvolt, magam néztem át darabonkint, de…
– Hiszen éppen az a de – vágott közbe nevetve.
– De nem akartam megtartani, hát elküldtem postán a méltóságod
leányának, a baronesznek.
Inokay felugrott, mintha egy villámáram lökte volna fel.
– Ez volt az? – kiáltott fel. – Kibújt hát a megfoghatatlan rejtély!
Igen, igen, most kezdem már érteni az összefüggést. Az öreg úr sajnálta
a családi ékszereinket és a maga pénzéből vette meg egy költött eladási
lajstrom szerint, valójában pedig elásta a telkén Miczi számára.
Most a főhadnagyon volt a meglepetés sora.
– Hogyan? A méltóságtok ékszerei voltak?
– Sajnos, mi adtuk át az öreg úrnak, hogy zálogosítsa el, s miután több
pénz kellett, azt az instrukcziót kapta, hogy adja el. Ő aztán el is
adta, be is mutatta, milyen czégek vették meg, melyik darabot mily áron.
Képzelheti ennélfogva meglepetésünket, midőn egy napon megérkeztek a
különböző firmáknak eladott ékszerek együtt egy ládában a lányom nevére
czímezve. Azóta sem mertünk hozzájuk nyúlni, senki se viselte, mert nem
tartottuk a mienknek.
– És az öreg úrtól nem kértek felvilágosítást?
– Resteltük volna előhozni. Annyit azonban mégis gondoltunk, Isten
bocsásson meg, hogy valami inkorrekt dolgot cselekedett. Pedig hát egy
szent volt ő akkor is köztünk. Mit érezhetett az ő hófehér lelke a mi
gyanakodó, szemrehányó tekinteteink alatt? Oh istenem, istenem, mily
vakok voltunk! Milyen igazságtalanok. De legyen ön megnyugodva, én is
foglalkozom egy gondolattal, kiásatom és az Inokayék kriptájába
temettetem el. Elégtételt adok neki.
– Köszönöm, méltóságos uram.
– Ha van túlvilági élet, – folytatá a báró ellágyulva – bizonyára jól
fog neki esni ez a kis figyelem. De mondja csak, főhadnagy, tudta már ön
akkor a végrendelet tartalmát?
– Hogy tudtam volna?
– Hát talán fölismerte az ékszereket?
– Miről ismertem volna fel?
– Hát akkor miért küldte a leányomnak?
Egyszerű volt a kérdés, de a főhadnagyot ugyancsak megakasztotta. Nem jó
sokat beszélni, kivált katonának, mert befonódik a saját kifejezéseibe,
mint az Ábrahám báránya az iszalagok közé. Kínos verejték ütött ki a
homlokán, míg arcza csupa láng lett.
– Nem haragszik meg méltóságod, ha egészen őszinte leszek? Nem ítél meg
engem? – tagolta idegesen, szomorúan, zavartan, – ha elmondom, tekintve
a körülményeket, a helyzetet, amit talán nem kellene, amit, hogy is
mondjam csak, oh Istenem… de talán mégis…
– Csak beszéljen őszintén. Hiszen máskép nem érthetnők meg egymást.
A főhadnagy lehunyta szemeit és a kardjába fogodzott, szédült, a szoba
forgott vele.
– Fiatal gyermek voltam akkor – szólt el-elhaló, rekedt hangon. – És
tudja a báró úr, milyenek a gyermekek, nem veszi rossz néven, szerelmes
voltam a kis baroneszbe.
Félve nyitotta ki szemeit, hogy áll-e még a világ és csodálkozott, amit
látott és hallott. A bignonia-gallyak csak úgy lóbázták a fürtjeiket,
mint azelőtt, a nap besütött és fényes aranysávot vont az Inokay
Katherina brokát szoknyáján, a madarak csipogtak odakünn, a báró pedig
nevetett.
– Aha, ni! Hát így sülnek ki a selymaságok? Aztán lássuk csak, – mondá
évelődve – meddig tartott ez a szerelem?
– Bocsánat, de az már nem tartozik ide, – sóhajtá mélán, álmadozón.
– Bizonyos esetben idetartozik.
– S ez az eset, méltóságos uram? – kapott a szón Borly, mint az éhes hal
a csaléteken.
– Ha még most is szereti – felelte Inokay csöndesen, kiégett csibukját
leeresztve a padlóra.
A hadnagy lesütötte szemeit, mint egy elítélt.
– Ha szeretem-e? – szólt szenvedélylyel, álmodozón. – Ki se lehet azt
mondani.
– No, iszen akkor mégis nekem van igazam, hogy megtalálható a megoldás.
– Hogyan? – nyögte a főhadnagy, kételkedő, réveteg tekintettel.
– Föl van adva a rébusz, találja ki, – mosolygott a báró.
– Méltóságos uram! Igaz lenne? Nem tréfa? Szabad szólanom?
– Csak egyenesen, katonásan, mint a nyíl, katona uram.
– Hát adja nekem feleségül a baroneszt.
– Én pedig két kézzel adom oda, – szólt egyszerűen, minden ünnepélyesség
nélkül a báró – föltéve, hogy ő is akarja.
S ezzel mintegy jelképileg oda nyujtotta a főhadnagynak mind a két
kezét.
A főhadnagy pedig lehajolt, elöntötték szemeit nagy boldogságában a
könyek, némán megcsókolta kezét, de érezte a báró, hogy egy-két köny is
hull rá s ezzel hirtelen átnyalábolta a fejét, a melléhez szorította,
hogy síró katonát ne lásson és a nyaka tarkóján csókolta vissza.
– Mi ketten végeztünk, édes fiam: mostan eredj be az asszonyhoz és
végezz a leányommal magad!
A főhadnagynak sem kellett több. Boldogan hagyta ott a bárót, szinte
mámorosan az örömtől. A milyen kishitű volt a kezdet kezdetén, éppen
olyan elbizakodott lett; katonaerkölcs az. Ha félig sikerül az attak, a
győzelem nem lehet kétséges többé.
Ment, ment, azaz hogy szinte futott a hangos folyosón, megszólítván
kurtán, parancsolón az ott ődöngő komornyikot.
– Jelentsen be a hölgyeknél.
– Nem szabad senkit bebocsátani, bent tanácskozik a két méltóságos
asszony az ügyvéd úrral és Balassa báró úr ő méltósága is bent van; azt
mondták, zavartalanul akarnak maradni, hogy még a bárót se bocsássam be.
– Hát a kisasszony?
– Az kiment a kertbe.
Iszen éppen az kellett Borlynak, hogy az öregek nélkül találja. Ámor
okosan diktálja az ilyenfajta dolgokat a gondviselésnek.
Megindult a komoran susogó ős platánok alatt, vizsgálva a kavicsot és a
füvet, nem mutatják-e meg a kis czipők nyomait. Bizony nem mutatták.
Bolyongott ide-oda, de a kisasszony sehol se volt, csak kis mókusok
riadtak meg lépteire és futottak fel a fákra. Végre valahol a zöldséges
kert tájékáról parasztnóta csendült meg: «Magas a kaszárnya teteje.» A
második sort elnyomta a kerekes kút zörgése. Aztán megint kicsattant a
nóta:
Hej csak egy kis magyar szót hallanék,
A kitől az rózsámnak üzennék.
Borly mellét kevélyen feszegették az üde hangok, a katona után epedő
lányka keserűsége (amiben már benne van a _nyelvi kérdés_ is embrióban.)
A dal a kerekes kút felől hangzott. A káposztapalántát öntözgette a
kertész lánya, kit a kút melletti szomorúfűz takart el a szem elől.
Körös-körül vidám volt minden, csak a nótában rejtőzött valami kis
szomorúság. Méhek, darazsak zöngtek a szerelemről, gyíkok suhantak a
füvek között, virágokhoz tapadt bogarak ringatták magokat vékony száron.
Illatot, mámort lehelt minden, még a szomorúfűzfa is nevetett.
Laczi a dal irányában a kertészlányhoz ért.
– Nem látta, kérem, a bárókisasszonyt?
– A búzamosókhoz ment – felelte a leány.
– Merre vannak a búzamosók?
– Nem tudom. A pataknál valahol.
Igen ám, de a patak, a Litva, végigfolyt az egész ötven holdas parkon,
most tehát még kevésbbé tudta Borly, merre induljon. Mert a fák miatt az
ember csak egy arasznyit lát a parkból egyszerre. Fülelt, hallgatott,
semmi nesz, csak a harkály kalapácsolt valahol messze s fönn magasan
száll egy vagy két galamb. Tovább megy, megint szárnysuhogás a
levegőben, megint galambokból száll egy kis csapat, ez is bal irányban.
Hopp, menjünk a galambok után! A főhadnagy irányt változtatott. Hiszen a
madarak segítették már egyszer megtalálni a szerencsét, miért ne indulna
ezúttal is utánuk? Amit megkezdtek, hadd végezzék be. Ha búzát mosnak
valahol, a kis torkosoknak tudniok kell, hol van ma a lakoma.
Tudták is. Hír jár erről galambok országában. Csakugyan ott mosták a
búzát a béresasszonyok rostákban, teknőkben a Litva patakban, azután
lepedőn szárították. Ebből lesz a kalács az urasági asztalon. Ugyancsak
a pataknál a túlsó parton fehérítették az otthon szőtt vásznat, mely
szét volt teregetve a pázsiton. Ebből lesz a bárókisasszony kelengyéje.
A galambok nyomán oda talált Laczi. Mihelyt kiért a sűrűségből,
messziről megpillantott egy óriási pipacsot. Az volt a bárókisasszony
napernyője. Ott ült a patakparton buja páfrányok közt, a lábait
lelógatva, horgát leeresztve az elsikló pisztrángok közé. Mellette a
lepedő szélein, ahol a búza száradott, egy csomó galamb járt-kelt és
csipegetett nagy biztonsággal. Fél is a galamb a galambtól! Se ők nem
vetettek rá ügyet, se ő rájuk, mélázva hallgatta a patak csobogását.
Hanem egyszer csak mi történik? A patak olyanformán kezd csörögni, nem
ahogy a víz, de ahogy egy kard szokott. Ez mégis rendkívüli, ez mégse
lehet. Hátra tekint, elsápad és felugrik. Megdermed benne a vér,
mozdulni se tud. A főhadnagy jön.
Az első ösztönszerű mozdulat az apró lilavirágos szoknya gyüremléseit
lesimítani. Majd megjelenik szemében a halálos rémület. A búzát rostáló
asszonyok bent állanak a patakban s szoknyáik felgyűrve és a deréknál
görcsbe kötve láttatni engedik fehér lábikráikat, föl egész térdig, sőt
még felül is. Jaj, mindjárt meghal a szégyentől, ha ezt a főhadnagy
meglátja.
– Le a szoknyákat! – kiáltja hevesen, mint egy vezényszót. – Hamar,
hamar!
A béresasszonyok csodálkozva neszeltek fel s látván a közeledő tisztet,
eltalálták az ijedtség okát, mire meg is szólalt a csintalan Horpácsi
Verona nevetve:
– Jaj, lelkem kisasszonykám, ne féltse a katonát. Látott az már az
asszonyból többet is.
De már ekkorára oda is ért a főhadnagy nagy sebbel-lobbal s messziről
kezdte a beszélgetést németül, hogy a cselédség ne értse.
– Önt keresem, kisasszony.
– Engem? – csodálkozott Mária (pedig ugyan ki mást keresett volna ott?).
– Szép, hogy én is eszébe jutottam.
– Sohase is ment ki onnan.
– Katona szava lőpor nélküli füst – mosolygott Mária, kék pántlikás
kalapját megigazgatva fején, mely alól hátul két vastag szöszke hajfonat
lógott végig a derekon, le egész a szoknya csipkefodráig.
– Hát mivel mulatja itt magát?
– Képzelje, horgászgatok.
– És fogott-e valamit?
– Semmit, uram, semmit. Nincs szerencsém.
– Azért hagyja abba?
– Azért, mert maga jött.
– Ne zavartassa magát.
A baronesz szót fogadott, lehajolt a horgáért, aztán ujra le akart ülni,
de Borly figyelmeztette:
– Talán menjünk följebb, mert a halak megijednek a rostáló asszonyoktól
és visszaúsznak.
Fölfelé mentek a zizegő füzesekkel szegélyezett parton, míg végre a
főhadnagy talált alkalmas helyet egy satnya bodzafa mellett.
– Ez a jó hely. Itt fogtam én sok halat azelőtt.
– Hátha azóta már megváltoztak a halak is – ellenveté a leány.
– Hát még ki változott?
– Mit tudom én? – felelte Mária vállat vonva és leeresztette a horgot.
Leült, kecsesen elrendezvén szoknyája redőzetét a térdein, míg a két
hajfonat sziszegve lecsapódott végeivel a földre a fűtestvérei közé.
– Engedje meg baronesz, hogy én tartsam az ernyőjét.
– Ha nem restelli.
A hadnagy tartotta most már a piros ernyőt, föléje hajolván, folyt a
társalgás közömbös dolgokról, imitt-amott ejtvén egy-egy czélzást, amit
a baronesz gondosan kikerült, mint a vízben úszkáló pisztrángok a
horgot.
– Engedje meg baronesz, hogy én is leüljek melléje.
– Mit? már elfáradt? Nem, nem, csak maradjon.
– Attól tart talán, hogy a halak megijednének tőlem?
– Ugyan ki félne magától?
– Hát maga sem fél?
– Én? Hogy félnék? Hiszen meg nem esz.
– És mégse enged magához leülni?
– No, hát üljön le, nem bánom.
Így ültek aztán ketten egymás mellett és megint csak ilyen dib-dáb
dolgokról beszéltek. Kakuk szólt valahol. Annak a szavát számlálták. Egy
vén kecske jött a túlsó partról szomjasan s éppen velük szemben
leereszkedett a patakba inni. Mária megint igazította a szoknyáját,
nehogy a kecske megláthassa alulról a bokáit. A főhadnagy édesdeden
nevetett az efféléken, a nap pedig szállt-szállt lefelé elbágyadva,
szóval, telt az idő és nem jött alkalmas gondolat, amelylyel a főhadnagy
megkezdhetné a rohamot.
– Hát maga azóta mindig Bécsben lakik?
– Igen.
– Vannak-e ott szép lányok?
– Szép lányok mindenütt vannak – felelte Borly.
– Persze el sem jött volna, ha ez a szomorú eset nem történik.
– Még nem.
– Ugy-e furcsának tetszik most a falu?
– Szebbnek találom, mint valaha.
– De a mi kertünk nemde csunyább most, elhanyagolt? A papának nincs rá
pénze. Sok szép dolog elpusztult. Az áloék, a nagy agavék, amiket nyáron
kiültettünk.
– Az én eszem most csak két növény körül jár, – felelte a főhadnagy
rejtélyes arczczal – azokból kell egyet elvinnem. S az mind a kettő
megvan. A többinek pedig nem érzem a hiányát.
– No, ugyan melyik két növény az?
– Hát az egyik ez – felelte Borly, leszakított egy pitypangot s a Mária
ölébe tette.
– A másik?
– A másik meg ez – letörte egy fűzfavesszőnek a felső végét és azt is
odabocsátotta a pitypang mellé.
– No, ezek, mondhatom, nem valami nagy ritkaságok. Maga igen szerény.
– Nem ritkaságok, de nagy jelentőségük van.
– Hogy-hogy?
– A pitypangból lánczot és gyűrűt csinálnak a falusi leányok, a fűzfából
pedig a kosarat fonják.
Mária elértette és elfordította a fejét, hogy pirulása ne lássék.
Amint pedig a fejét elfordította, láthatóvá lett, hogy egy hernyó mászik
a hófehér nyakán. Laczi ösztönszerűleg odakapott, de a hernyó becsúszott
a ruha derekán, azon a tündérárkon, mely a nyakból kezdődik, hát bizony
minden komolyabb megfontolás nélkül gallér alá kellett nyúlni és kivenni
a szörnyeteget. Hanem hát a baronesz se rest s ha nem érzi meg a hernyót
a nyakán, megérzi a főhadnagy izzó, lüktető újjait, felugrik, mint egy
megriadt őzike s eközben haragosan hátra legyintett a tenyerével, hogy a
főhadnagy kezét megüsse, de éppen az arczot találja nagy csattanással.
– Haragszom, menjen, menjen!
– De hisz a hernyót vettem le a nyakáról – védekezik a főhadnagy
elszontyolodva s arcza kipiroslik, nem annyira az ütéstől, mint a
gondolattól, hogy ütés érte.
– Mi történt köztetek? – csendült meg e perczben mögöttük egy ismerős
hang, a báróé, aki keresésükre jött s akit a nagy izgatottságban észre
sem vettek. – Összevesztetek?
Mária makacsul elfordította fejét és lenézett a vízbe, Borly is
hallgatott.
– Látom, történt valami. Nos? Tegyen jelentést, főhadnagy uram!
– Hát csak az történt, – felelte Borly – amit igértek az Inokay-házban.
Betelt rajtam a végzet. Egy csók várt rám itt hosszú idők óta és egy
pofon. Nos, hát megkaptam a csókot is, a pofont is, de megfordítva,
ahogy képzeltem. A csókot a ház gazdájától, a pofont a ház
kisasszonyától.
Inokay bosszús arczot vágott.
– Talán egy kicsit ajtóstól rohant a leánykérésnek, főhadnagy uram?
– Még el se értem odáig – szólt a főhadnagy sóhajtva.
– De hát akkor mint történt a dolog?
– Egy hernyót vettem le a kisasszony nyakáról.
– Ejnye, Mária, hát pofonokat osztogatsz, mint egy markotányosnő?
– Hiszen csak a kezét akartam – szólt Mária elpityeredve.
– És alkalmasint nem nagyon?
Mária ujból nem felelt.
– No, felelj hát. Nagyon akartad vagy nem nagyon?
– Nem nagyon – tagolta Mária fáradtan.
– Látod, pintyőke, nem szép volt tőled. Hiszen Borly csak udvarias volt
és semmit nem tett és nem mondott, pedig tőlem felhatalmazása volt
többre is.
– Tőled? – hebegte Mária csodálkozva és megfordult, hogy a könyein
keresztül apja lelkébe mélyeszsze tekintetét.
– Hiszen ha nem szereted, arról nem tehetek, – folytatta – tégy úgy
jövendő sorsodra nézve, ahogy akarsz, de ez egyenesen illetlen volt,
azért hát ne durczáskodj, eredj oda, engeszteld meg Borlyt, nyujts neki
kezet.
Mária lehajolt a halászó botjáért, a napernyőjéért és ha már ott hevert,
felemelte a pitypangvirágot is, odament Borlyhoz és átnyujtotta neki…
– Hát itt van a pitypangja, de most azután ne okoskodjék többé.
A megdicsőülés verőfénye ragyogott a főhadnagy arczán. Lehajolt,
megcsókolta a hófehér kezecskét, mely a pitypangot nyujtotta. Mária
pedig szemérmetesen lehúzta a nagy szalmakalapját a lángoló arczára.
– Nos, rendbe jöttetek? – kérdé Inokay meglepetve.
– Örökre – felelte a főhadnagy boldogan.
– Hát mégis szereted? – szólt Inokay nevetve.
A leány a fejével bólintott, hallgatagon, mélán lépegetve mellette a
kastély felé, halászbotjával a rögöket ütögetve.
Áthaladva a sűrűségen, a vakmerő fiatal hős (a hogy Laczit a hadseregben
nevezték) egy-kétszer titkon a Mária kis kezecskéjét a magáéba merte
zárni s Mária engedte is, de a hol a kert megnyílt titkon lappangható
emberi szemeknek, ott csendesen kihúzta. A mint kijutottak a park
gondozott részébe, a hajdani szökőkúthoz, a kavicsos úton szembe jött a
bárónő, Máli tante és Balassa.
Máli néni meglátván a horgászó botot a Mária kezében, szokása szerint
messziről elkezdte a zsörtölődést.
– Nos hát, pintyőke, hogy szolgált ma a szerencse? Fogtál valamit?
– Oh, igen, – kiáltá eléje Inokay hamis szemhunyorítással. – Egy
főhadnagyot.