A vén gazember - 1

MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI
A VÉN GAZEMBER
MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI
HETEDIK KÖTET
KÖZREBOCSÁTOTTA AZ IRÓ NEGYVENÉVES JUBILEUMÁRA ALAKULT ORSZÁGOS
BIZOTTSÁG BUDAPEST MDCCCCX.
A VÉN GAZEMBER
AZ ORSZÁGOS JUBILEUMI BIZOTTSÁG MEGBIZÁSÁBÓL KIADTA A RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INT. RÉSZV.-TÁRS.
MINDEN JOG FENNTARTVA
Pallas részvénytársaság nyomdája, Budapesten.
A báró Inokay-családnak a gazdatisztje volt Borly Gáspár, ütött-kopott
öreg úr, ezer ránczczal az arczán. Mikor én gyerek voltam, még élt s
minthogy az én édes atyám tartotta keresztvízre a gyerekeit, Jancsit meg
Gézát, per «koma» szólították egymást szemtől-szembe, hanem a háta
mögött soha se nevezte máskép apámuram, mint «az a vén tolvaj», vagy «a
vén gazember».
Maga a földesúri familia, Inokayék, akik a nagy kastélyban laktak,
hasonlóképen vén gazembernek nevezték tisztjüket, mert ismeretes volt, a
vak is láthatta, hogy legalább a fele jövedelmet ellopja. Nincs az a
helyzet, amiből ő hasznot ne húzott volna, még talán a tehénből is
kilopta a borjút. Az erdőből eladogatta a fát; a gabonát, gyapjút potom
áron adta el a zsidónak, miután ezért illendő «rebachot» alkudott ki
magának, együtt trafikált a bérlőkkel, a felesekkel. Szóval, olyan
szemérmetlenül csinálta, hogy már az idegenek is észrevették s gyakorta
figyelmeztették vagy a bárót, vagy a bárónét:
– Ugyan miért nem néznek jobban a körmére?
De a báróné, egy beteges, törékeny teremtés, aki mindig fejfájásról
panaszkodott, csak a vállát vonogatta, fáradtan, unottan:
– Oly régen van már az uram családjánál, hogy sokat el kell neki nézni;
az apja, öregapja, sőt a szépapja is már az Inokay báróknál szolgált,
úgyszólván összeforrt a családdal, az uram nem jó néven venné, ha
áskálódnám ellene.
A báró barátai (ámbár igazabban csak kártyázó czimborái voltak) szintén
szóba hozták néhányszor:
– Te, Gottfried, vezet-e ez a te tiszted valami számadásokat, könyveket?
Inokayt ugyanis Gottfriednek hívták, emlékezetül arra az ősére, aki a
keresztes hadjáratokban Bouillon Gottfried zászlaja alatt harczolt.
Inokay elgondolkozott.
– Lehet, hogy vezet.
– Sok furcsát beszélnek az emberek. Nem szoktál beléjük nézni?
– Az emberekbe?
– Nem. A könyvekbe.
– Tudom, hogy csal a vén gazember, – felelte az oligarcha-ivadék –
ennélfogva undorodom beléjök nézni.
– Nagy könnyelműség, kedvesem. El kellene őt csapnod brevi manu!
– Minek már arra a rövid időre? – felelte a báró álmatagon.
Ebből aztán meg azt sem lehetett tudni, mire érti a rövid időt. Arra-e,
hogy Borly már hetven éves aggastyán, tehát már nem lop sokáig, vagy
arra, hogy már úgy is rövid az az időszak, amíg neki valamije lesz. Mit
érne, ha megtoldhatná is egy csipetnyi idővel? Nem érdemes, hogy e miatt
fáraszsza magát.
Valóban, ezt az utóbbit is lehetett érteni, mert Inokay Gottfried a tönk
szélén állott, mindössze a sulyoki birtoka volt meg, az is megterhelve
apadt a végromlás teljes bizonyosságával.
Hej, hol vannak a régi nagy uradalmak? Drégely vára, Szanda vára,
Végles, Korpona, mérföldnyi búzaföldek, hatalmas erdőségek tele vaddal,
malmok, korcsmák, hidak, melyeken vámot szedtek s a tömérdek jobbágy,
mely nekik dolgozott s kikkel, ha fegyverbe öltöztették, vígan lehetett
elszedni a másét.
Lecsaptak a váraikból rablókalandokra, hogy a kis vagyonokat magukhoz
szedjék a kúriákból, összetörve pályákat, szíveket és életeket. Az
embernek szinte a háta borzong, ha az egykori oligarchákra gondol. Pedig
talán nincs is értelme, hogy fázik az emlékükre. Meglehet, szükségesek
voltak, a természet rendje szerint, mint ahogy megvannak a tengerben a
czápák, akik az apróbb halakat felfalják. A nagy tengerparti városok,
mióta a czápák ritkábbak lettek, már szinte arról tanácskoznak, miképen
lehetne a város közelében _házi czápát_ tartani, mint tisztasági
faktort, aki fölegye a beesett mindenféle emberi és állati testeket és
hulladékokat, melyek a tengert elpiszkítják. Egy czápa olyan szükséges
rossz a tengerben, mint egy kormányzó a szárazföldön.
Hasztalan a hosszú harcz a Balassák, Bacsók, Bebekek és Inokayakkal.
Pedig hány emberöltő pusztult bele! Országgyűlések, bölcsek és tudósok
századokig csinálták az institutiókat az oligarchák és rablók ellen.
Kommasszálták az erdőket és újra felosztották, hogy némi aequilibrum
támadjon, a sokból elvettek és a kicsihez hozzáadták, körülbástyázták a
tulajdon szentségét paragrafusokkal, úrrá tették a bírót a legkisebb és
a legnagyobb fölé; lassan-lassan haladt a világ és távolodott az
oligarcháktól és rablólovagoktól. Hogy az úton járó kereskedőktől el ne
szedhessék útközben a készpénzt, kitalálták a váltót. A váltóból
sarjadzott ki a hitel modern formáiban s annak mindenféle szövevényei és
finomságai fejlődtek fokozatosan, és mikor már azt hitte volna a
társadalom, hogy az oligarchák letűntek, századok óta alusznak a
várromok alatti kriptákban, egyszerre megint szembe találja őket,
csakhogy nem pánczélruhákban, sisakosan, de redingot-kabátban
pénzintézetek élén, ahonnan lecsapnak a kis vagyonokra, mint elődeik.
Csak a forma változott – maguk az oligarchák megvannak. A világ haladása
mindössze egy kis optikai csalódás.
Az örök változás elmélete érvényesült. Az emberek porából fű nő, a fűvet
megeszi a bárány, a bárányt megint megeszi az ember (a pápuák legfeljebb
közvetlenebbül csinálják), a régi oligarchákat is az uj oligarchák
falták fel, csak a csontokat hagyták meg az olyanfajta embereknek, mint
Borly kasznár.
Különben originális apró emberke volt a kasznár, tele bibircsókkal kerek
képén, mely a vérbőségtől úgyszólván lilaszínbe játszott. Kegyetlen és
savanyú, legalább látszólag, ami nem is csoda, mert nagy
megpróbáltatások érték. A felesége korán meghalt, mind a két fiát
eltemette embernyi korban s csak az egyik, Géza után maradt két unokája:
László és István. Ezeknek élt, nyilván ezeknek gyüjtött, de ezeket se
szerette, el volt fásulva a világ iránt.
Vagy hogy bolond volt, mert arra is mutatkoztak jelek. Mikor uj tornyot
építettek a sulyokiak és gyüjtöttek rá, Borly nem adott rá egy árva
garast sem, pedig a legszegényebb özvegyasszony is részt vett annak
építésében a maga filléreivel. Hát azt mondaná az ember erre, hogy
fösvény, azért nem adott, de viszont egy külön házikót építtetett a
kertje végében beteg kutyák menhelyéül, ahol ő maga gyógyította a
környék beteg, sánta kutyáit, drága orvosságokat hordogatva sebeikre s ő
ingyen foglalatoskodék azokkal.
Egyszer valaki szemére is vetette, hogy a toronyra nem adakozott,
Istennek nem adott semmit, holott az ebeknek hajlékot épített.
– Istennek az ő háza – felelé az istentelen – az egész világ, neki nincs
is szüksége házra, még kevésbbé arra, hogy én adjak neki valamit, sőt én
várok tőle, ő adjon nekem (no iszen, csak azt lesse a vén imposztor). A
torony a papoké s én a papoknak nem adok semmit, elég fundácziójuk van s
elég sok embert elbolondítanak úgy is, de a beteg kutyákra senki se vet
gondot, pedig azok hű állatok, megérdemlik a gyámolítást.
Mesélik azonban, hogy ennek rejtélyes oka volt. Hiszen nem lehet a
babonában hinni, de az emberek száját se lehet befogni. Szörnyű dolgot
mesélnek. Gyurcsányi Pál, Kiriáky Józsefné, Varga Istók élő emberek s
látták Lucza napján éjfélkor, mikor egy csomó kutya csörtetett elő a
temetőből s megmarta a Galandánét, s hogy az egyik lompos farkú kutya
maga a kasznár volt. És ahogy ez a kisérteties hír bejárta a környékbeli
fonókat, azóta többen megfigyelték, hogy valahányszor a kasznár elutazik
Pestre (vagy hogy ez csak ürügy), akkor mindig megjelenik vagy itt
Sulyokon, vagy a szomszéd községekben egy-egy idegen kutya, akinek a
tekintetében (dícsértessék a Jézus Krisztus!) fölismerhető a gonosz
kasznár. Semmi se bizonyosabb, suttogják, mint hogy a kasznár nem megy
Pestre, de valahogy kutyává vedlik át (és ekkor van ő a maga helyén)
máskor aztán hosszú ideig megint ember, de csak nézzék meg jól
kegyelmetek, van valami az arczában, a homlokában, a szemeiben a
kutyából.
A két Borly-árva velem diákoskodott Rimaszombatban. Egy osztályba
jártak, mert ikrek voltak, csinos fiúcskák, valóságos két Adonisz; még
most is élénken emlékszem csattanó piros orczáikra, sugár alakjukra.
Testben szinte a felösmerhetetlenségig hasonlítottak, míg szellemi
tulajdonokban nagyon is elütöttek egymástól. Laczi első eminens volt,
István hátul faragta a padot, vásott «durae capacitatis puer» volt,
akinek tölcsérrel se lehetett volna a fejébe valami nagy okosságot
önteni, egész nap pigézett, vagy gombozott, vagy verekedett, míg
ellenben a gyors felfogású Laczkó a múzsákkal és az auctorokkal
társalgott s bámulat tárgya volt lelki ékességei miatt. Kevélyen
mondogatták a professzorok:
– Borly Lászlóról vegyetek példát. Micsoda ember lesz abból! Egy kis
Deák Ferencz a maga nemében már most is.
De mennyire összeomlanak a legtudósabb emberek egész sokaságának
megjegyzései és jóslatai egyetlen egy embernek egyetlen egy ostoba
bogarával szemben, annak kiáltó jele volt Borly kasznár úr elhatározása,
hogy t. i. Laczkót kiveszi az iskolából és lakatosnak adja, míg ellenben
Pistát tovább nevelteti papnak.
A professzor urak szörnyűködtek s valóságosan megrohanták az öreget.
– Hát van önnek lelke, kasznár úr, hogy ezt a jeles ifjút erőszakkal
kitépi a tudományok kertjéből és a másikat hagyja itt, akinek ahhoz
semmi hivatása?
– Hm, – felelt az öreg – a lakatossághoz sok ész kell, tehát azért adom
az okosabbat lakatosnak, versenyeznie kell egy városnak valamennyi
lakatosával úgy az árúk készítésében, mint azoknak eladásában, míg
ellenben a papnak csak eklézsiához kell jutnia, a többi mind magától
megy. Isten az ügyetlen szolgáit se csapja el.
Bárhogy erőlködtek, nem sikerült eltéríteni tervétől, állhatatos maradt.
Neki – úgymond – nem telik két fiút iskoláztatni, hát azt taníttatja
tovább, amelyik nagyobb szamár. Punktum.
Persze szapulták e miatt is a környéken:
– A vén gazember tönkre teszi azt a geniális gyereket. Igazi daemoni
lélek. Örül a szíve, ha valami rosszat tehet. Még a saját unokáját se
kíméli. Szégyen, gyalázat. Sőt hülyeség. Összelopkod az unokáinak egy
nagy vagyont s aztán lakatosnak adja az egyiket, a derekabbat. Megeheti
aztán a hagyatékot. Minek egy lakatosnak a nagy vagyon?
Ami magát a Laczi gyereket illeti, neki tetszett az uj mesterség.
Tanulni vágyó lelke nem kereste a megtanulni valókban a különbségeket;
arra még nem volt elég érett. Sőt különb dolognak tartotta, ha valaki
egy csutorát ki tudott esztergályozni, mintha valaki egy szép verset
komponált meg vagy egy szép kriát. A lakatosmesterség titkai érdekelték,
izgatták fantáziáját.
Még ezt az utolsó vakáczióját otthon töltötte a nagyapai háznál, de már
nem oly vidáman, mint tavaly vagy harmadéve, mikor még az urasági park,
tavával, kuglizójával, bújócskáival nem volt eltiltott paradicsom, mikor
még együtt játszottak ők ketten és a kis Pál báró, meg a Mária baronesz.
Kergették a lepkéket, csónakáztak a tavon, horgásztak a Sulyok vizében,
kiszedték a fészkeket a magas fákról.
Egyszer harmadéve a kis Mari (mert nagy ördög volt a kis Mária) olyan
magasra mászott föl galyról-galyra egy fészekért, hogy mikor a magasból
letekintett, szédület fogta el és zsibbadás. Görcsösen kapaszkodott meg
a felső ágban, olyan volt ott rózsaszín szoknyácskájában, hátára
lecsúszott szalmakalapjával, mintha egy nagy virágja nyílt volna ki a
fának. Csakhogy a virág reszketett és sírva fakadt.
– Jaj, nem tudok többé lemenni. Nem merek. Apa, mama, ne hagyjatok!
Pál báró (akkor tizenhárom éves volt) elképedve futott a kastély felé a
szülékért. Borly Pista segítségért kiabált, Laczi azonban egyenesen
utána mászott, mint a mókus s mire a kastélyból előszaladtak a szolgák
és cselédbeliek dunyhákkal, lepedőkkel, létrákkal, már akkorra fenn volt
a legtetején.
– Kapaszkodjék a nyakamba baroneszka, én majd leviszem.
A kis lány átfogta a nyakát, odatapadt hozzá szorosan.
– Az egyik kezemmel fogom a lábacskáját; ne féljen semmit.
– No, már nem félek. Jó lesz így?
– Jó.
Már nevetett is hozzá; ilyen a leányszem; mosoly lakik benne a könyek
alatt is.
Denique lehozta a fáról szerencsésen, mire a báró megdícsérte a fiút és
megveregette a vállát.
– Boszorkányos Varga János, ezt nem hagyhatjuk jutalom nélkül. Válaszsz,
mit akarsz inkább? Egy baraczkot a fejed búbjára, vagy egy
flóbert-puskát?
– Se az egyiket, se a másikat – felelte a fiú a verejtéket törülve a
homlokáról.
– Hanem?
– Hanem adjon a bárókisasszony egy csókot! – követelte bátran.
Az oligarchák ivadékának tetszett a szó, elnevette magát, pedig ritka
volt a mosoly penészszínű, bágyadt arczán.
– Ohó, te paniperda! Hát már te regényeket olvasol? A várkisasszony egy
csókot ad az életét megmentő lovagnak, amit az térdenállva vesz át. Nos,
ugorj oda Miczi és csókold meg a leventét…
Miczi fülig pirult, aztán elpityeredett.
– Hát nem akarod megcsókolni?
– Mert ha előre megcsókolnám, aztán nem venne feleségül, – mentegetőzött
a kis lány – úgy járnék, mint Rozália tante az orosz ezredessel.
– Ostoba liba vagy! – förmedt rá haragosan a báró. – Kitől hallottad ezt
a sületlenséget?
– A madame beszélte.
– Takarodj a szobádba! – parancsolta szigorú hangon.
A báró mérges volt és nagy patáliát csapott a bárónéval (született
Münster grófnővel) és a franczia gouvernante-tal, hogy a kis Mária
elhanyagolt nevelésű, akinek lelkét holmi illetlen és pikáns pletykákkal
már eleve közönségessé teszik. A madame visszafeleselt, amiből éles
jelenet támadt. A báró menten el akarta csapni a madame-ot a háztól, a
madame is rögtön el akarta hagyni a házat, de minthogy a fizetése több
évről bent volt az uraságnál és hirtelen kifizetni nem tudta, minden a
régiben maradt, bebizonyosodván ujra és ujra, hogy a hitvány anyagiság,
a pénz, sokszor elnyomja a lelkek finomságának érvényesülését.
Annyi mégis történt, hogy a kis Máriának ezentúl nem lehetett olyan
szabadon elkalandoznia fivérével és a kasznár-fiúkkal; egyedül szedték a
réteken a magvast, üldözték a kenderáztatókban a békákat és molesztálták
csúzlijukból a falubeli kutyákat. (Látná csak a kasznár, lenne, tudom,
ne mulass.)
A báró különben tökéletes nagyúr volt. Az ő szava okmányszámba ment,
mint a királyé s a legközelebbi napok egyikén, mikor Pestre ment
(gyakran vonzotta oda a Nemzeti Kaszinó), egy flóbert-puskát hozott
kasznár Laczinak, át is küldte az inasával, mihelyt megérkezett, de az
inas visszahozta.
– No, mi az? Nem volt a fiú otthon?
– De otthon volt, hanem azt mondja, ő mást kért, a puska nem kell neki.
Hogy amit mondott, megmondta.
– Itt van, – nevetett a báró gúnyosan, egyenest a madame felé tekintve –
a kisasszony egy csókkal tartozik és a követelő fél nem enged. (Aztán az
inashoz fordult.) Vidd vissza a puskát, a másik fiúnak.
A flóbert-puskát tehát Borly Pista kapta, amely esemény, ha a sulyoki
verebek rendes történelmet vezetnének, véres betűkkel lenne felírva a
verébannaleseken, így azonban nyomtalanul zajlott le, ha csak azt nem
veszszük, hogy Pista azóta nagy háládatosságot érzett a bárói család
iránt, szolgálatkész volt és elnéző, valóságos meghunyászkodással
engedte birkózás közben, hogy a vézna Pál báró földhöz verje. Úgyszólván
lefeküdt neki, a puskáért.
Az öreg kasznár, aki a keritésen át látta a Pista szolgai
önmegtagadását, körülbelül ilyenfélét dörmögött magában:
– Nem, ez nem való mesterségre. A mesterembernek vissza kell ütni az
öklével, mert különben nem becsülik meg a társai. Ez a nagyurak közé
való, enged nekik, ilyet szeretnek, püspök lesz.
Talán ez adta neki az első impulzust, hogy Pistát taníttassa és a
Lacziból faragjon lakatost, amely mesterséget azért szerette, mert a
megboldogult apósa után, aki lakatos volt, mind megmaradtak a
szerszámok, elrakta szépen ládákban a padlásra. Itt meg a szerszámok
adtak impulzust. De mindegy is, akár a lakatos van meg előbb és csak
azután szerez szerszámokat, vagy a szerszámok vannak meg előbb és csak
azután neveltetik hozzájok a lakatos.
Az öreg kasznár ezt a tervét még csak érlelte az a kis epizód, hogy a
piskóta-dongájú kis báró, vérszemet kapván a Pista feletti hatalmaskodás
által (mert a hatalmaskodást csak egyszer kell megkóstolni, hogy
rászokjék az ember: roppant jó íze van), a Laczi gyerekkel is olyan
fölényesen akart elbánni, mire az úgy elagyabugyálta rövidesen, hogy a
kis báró vért köpött egy pár napig.
Az öreg báró éktelen dühbe jött s első perczben korbácscsal kereste a
kasznár Laczit, úgy hogy az elszaladt az erdőbe és ott a csősznél húzta
meg magát egy pár napig. Azontúl is kerülnie kellett a kastélyt, mert a
báró megmondta nyiltan Borlynak:
– Az unokájának pedig mondja meg, hogy ne mutatkozzék többé a szemem
előtt, mert ki nem kerüli a pofont.
Az utolsó vakáczióban tehát már a tájékára se ment Laczkó a kastélynak,
– ahol egy csókkal tartoznak neki és egy pofonnal.
Pedig veszedelmes várandóság volt együtt a kettő. Nehéz a mérleget
megcsinálni róla. A «követel» rovatba kell-e tenni, – vagy a
«tartozik»-ba az egyiket? Majdnem elepedett a csókért (semmi sem
makacsabb a gyerekszerelemnél) és minden vére felforrt a pofon
gondolatára (semmi sem érzékenyebb, mint a kamasz-büszkeség). Pedig nem
juthatott eszébe az egyik a másik nélkül. Mintha egy pajkos dzsin
kivenné a szívét s folyton mártogatná felváltva mézbe, marólúgba.
Szerette volna, ha találkozik Marival, úgy, mint azelőtt, minden este
kiszínezte ágyában azt a jelenetet, ha be találna állni másnapra, de a
baroneszka is kurta kapiczányra volt most fogva, gyorsan kezdett fölfelé
nyúlni, a tavalyi szoknyácskán mind ki kellett ereszteni a hajtásokat s
megjött a lánygyerekek első halálos ellensége: a «Nem illik»; többé már
nem lehetett künn kószálni a réteken és a faluban, az urasági parkban
ellenben Laczinak volt koczkáztatott vállalat mutatkozni.
Így mult el az utolsó vakáczió is anélkül, hogy valami történt volna. A
végzet, úgy látszik, ad acta tette a csók és a pofon dolgát. Ő maga
pedig óvatos volt. Hogy az egyiket kikerülhesse, lehetetlen volt
behajtani a másikat.
Szent Mihály-napkor mindennek vége lett. («Csak még egy napig lehetnék
itthon» – sóhajtozott Laczi.) A borjúbőrös ládát föltették a kocsira s
azzal upre pupos bevitte a nagyapa a városba, egyenest a
templom-utczába, Disznósy Mihály uramhoz, akinek a czégtáblája egy
alacsony sárga házacskán volt kiakasztva, egy akkora kulcsot ábrázolván,
aminővel talán csak Szent Péter nyitogatja az ég óriás kapuit.
A mester éppen künn szipákolt a boltajtóban, hosszú megyszárát lelógatva
s kezeit zöld posztó köténye alá dugva, miközben hangosan beszélt, a
felhőket nézegetve, mintha azokkal disputálna.
Mivelhogy háttal volt fordulva, nem vette észre Borly kasznárt és
unokáját, akik a piaczon hagyván a szekerüket, gyalogosan közeledének.
– Adj isten jó napot, Disznósy Mihály uram, – köszöntött rá Borly. – Úgy
látszik, önmagával beszélget kegyelmed?
Disznósy uram megrezzent, hátra fordult, de egy csöpp meglepetést se
árult el.
– Hát azt teszem, – felelte – mert szeretek becsületes emberrel
beszélgetni, aki tovább nem adja, amit mondok. Fogadj isten azonban.
– Elhoztam a fiút, Disznósy uram.
Lopva bandzsalított rá a mester, majd így szólt az ő szokásos finom
módján, mert igen finom beszédű vala a neve végett. Meg akarta mutatni a
világnak, hogyha Disznósy is, azért nem disznó.
– Szívemből épülök látásának körülményein és mikéntjén.
– Neveljen belőle embert – tette hozzá a kasznár.
– Magától nő a fa görbére vagy egyenesre – jegyzé meg Disznósy uram és
kivette az egyik kezét a köténye alól, hogy a kasznáréba tegye.
Mire lemozdult a boltajtóbul s előre ereszté a vendéget, mondván:
– Falak között vagyon a komoly megbeszéléseknek a barázdája, hogy a mag
át ne guruljon a szomszédba.
Beléptek a boltba, hol senki sem volt s hol száz meg száz lakat és
kilincs fénylett az üvegrámák alatt. A belső helyiségekből, hová egy
ajtó nyílt, kalapácsolás, fűrészelés, nyiszálás zaja hallatszott be.
A kasznárnak egy kis támlanélküli széket gurított a gazda, mialatt még
egyszer végigmustrálta a gyereket a tekintetével, aztán megnyomogatta a
vállpereczeit:
– Hogy hívnak?
– Borly Lászlónak.
– Rossz név, – mondotta elégedetlenül – nem lakatosnak való. Miska,
Gyurka a lakatosoknak való név. László nevű lakatost az öregapám se
ösmert, talán nem is lehetséges, de azért meg lehet próbálni.
– Reménylem, áll a multkori szavunk – törte meg a csöndet a nagyapa.
– Nem szoktam a kötelet elrágni – felelte a lakatos gőgösen.
– Úgy állapodtunk meg, hogy a fiút kitanítja a mesterségre.
– No, no – bólintott fejével a mester.
– De már azt nem szeretném, hogy a fiúval mégis úgy bánjon, mint más
inasokkal szokás, hogy az öreg legények megüssék, fülét megczibálják,
mert a fiú igen önérzetes és ki nem állná.
Az öreg Disznósy kétkedve csóválta szőrös, idomtalan fejét, melyen rajta
volt a mongoltipus.
– Hogy ki nem állná? Kiállja azt mindenki. Nem láttam még én soha
lakatos-inasból cserepet. De legyen úgy, ahogy a nemzetes úr mondja.
– Hát abban állapodtunk meg, ugyebár, hogy a gyerek kosztját én fizetem
fél huszasával naponként, de ebben benne van háromszor hetenként a
pecsenye és a tanítás is, mert semmi munkát nem köteles végezni, amit az
inasok szoktak, csak olyant, ami a mesterséggel jár.
– Szóval, hogy egy Esterházy herczeget tartok itt a műhelyben – egészíté
ki a mester keserűen.
– Ebben maradunk.
– No, no – bólintott ismét a lakatos.
– A fiú tehát most már itt marad, a ládáját majd ide hozzák, ott van a
kocsin. Ami pedig a tartási pénzt illeti, azt előre kifizetem egy
félévre.
S ezzel elővett egy zacskót az oldalán levő bőrtarisznyából és kiöntötte
tartalmát a pulpitusra, csupa fényes, csillámló huszasokat, amelyekből
három tett ki egy forintot.
– Egy fél esztendő száznyolczvan nap, tehát itt van kilenczven huszas,
olvassa meg kegyelmed.
Disznósy uram föltette a rezes okulárét savószín szemeire s elkezdte
megszámlálni a huszasokat, külön garmadára rakva, egy, kettő, három,
négy, fel egész ötvenhatig, itt aztán elúnta a monoton dolgot és így
szólt:
– Ej no, ha eddig stimmelt, ezután is stimmel – mire a kezével nagy
hirtelen besöpörte mind a két ezüstgarmadát a nyitva álló fiókjába,
melynek alján tallérok, huszasok és mindennemű rézpénzek voltak
összehalmozva.
Laczi tehát ott maradt a lakatos-műhelyben és szorgalmasan tanulta a
mesterséget. Azt lehetett volna hinni, hogy nem szokja meg a
lakatosságot, de ellenkezőleg történt: a lakatosok őt nem bírták
megszokni. Kirítt e szurtos környezetből a nyalka úrfi, a tintanyaló,
amint nevezték. Nem tudott összeforrni velök, nem húzott sem a
legényekhez, se a magához hasonló inasfiúkhoz, nem hanczurozott velök,
hanem könyveket olvasott vagy rajzolt, ha üres ideje volt.
Nem is igen szerette a személyzet.
– Mit keres itt köztünk? Hát már mindenki mesterember akar lenni?
Megéljük még, hogy az esztergomi érsek is maga csinálja meg a lakatokat
a pénzesszekrényeire. Még csak az kellett, hogy az urak kapjanak rá a
mesterségünkre. Akkor aztán miből éljünk meg?
A városka egyéb lakosai sem vették komolyba a Borly fiú lakatosságát.
– A kis Capet Lajost is csizmadiához adták inasnak a hóbortos párisiak –
emlegette Buriusz Ferencz, a városbíró.
De maga Disznósy uram hova-tovább kezdett más nézeten lenni s nem
egyszer lehetett hallani, amint a fiú felől beszélgetett magában.
– A külseje egy patikáruslegényé vagy egy grófé, de a lelke, az egy
igazi lakatos lelke.
Egy félév alatt csakugyan bámulatos eredmény lett. A fiú fölszedte az
egész mesterséget az öt újjába, úgy hogy csodájára járhattak volna.
Minthogy a rajzolásra is igen könnyű vala a keze, többet ért a legjobb
öreg legényeknél is, a második félévben pedig egy olyan lakatot talált
fel, hogy Disznósy uram majd megbolondult örömében, jeges borogatásokat
kellett rakni a fejére, legott szabadalmat is vett rá s megküldte egy
bécsi üzletnek a mintát, aki negyvenezer ilyen lakatot rendelt ennek
folytán, mire másodszor is borogatni kellett a Disznósy uram fejét.
Mikor egy kicsit magához jött, megiratta a bécsi üzletnek, hogy
negyvenezer lakatot ugyan nem készit (minek is volna annyi lakat a
világon?), hanem öt darabot, ami kész, itt küld prezentbe. A másik
levelet pedig megiratta Sulyomra, a kasznárnak, mellékelvén ahhoz
mintegy harmincz darab huszasokat, írván, hogy a fiú odáig emelkedett
agyvelejének ékességében és kezének ügyességében, miszerint e naptól
kezdve, nem hogy a nemzetes kasznár úr fizetne érte naponként
félhuszasokat, ellenkezőleg, ő (Disznósy Mihály) fizetend a fiúnak
naponkint két egész huszasokat.
Borly uram nagyon jó szívvel vehette a Disznósy Mihály levelét, mert
mikor a következő hetivásárra bejött, egy disznófő-sajtot hozott a
mesternek ajándékba, a Laczi fiúnak pedig egy ezüst órát, melyet egy
nyájas hátbaütés kiséretében adott vala a ficzkónak.
– Látom, hogy ember lesz belőled, Laczkó fiam. Csak te iparkodj ezentúl
is, mert hidd meg nekem, hogy minden pálya jó, csak jónak kell lenni
hozzá az embernek is. Az pedig mégis a legjobb, amelyik a legkevesebb
embernek kell. Ha volna például esőt csináló mesterség, mindjárt
odaadnálak inasnak.
Mire aztán panaszkodott a nagy szárazság ellen, hogy nem lesz mit enni,
hogy éhen fognak halni az idén, még talán az uraság is, majd elbúcsúzván
Disznósyéktól, ekképen szólt:
– Hanem most pünkösdre még talán akad egy kis pogácsa, gazd’uram: azért
hát bocsássa el a gyereket vagy három napra; megérdemli azért a
lakatért.
Disznósy uram komor méltósággal szólt közbe:
– Megfogja a macska az egeret anélkül is, hogy Ferencz József-rendet
kapjon érte.
– Te pedig vigyázz az órádra, hékás, – folytatá a kasznár a fiúhoz
szólva – mert igen jó óra. Bécsben vettem egy megszorult török
zarándoktól s az a tulajdonsága vagyon, hogy egy kicsit lassan jár. De
hát tíz forintért nem is szaladhat lóhalálában. A báróé ötszázforintos
chronometer, annak meg az a baja, hogy siet. És az se jó. Látod, nekem
soha se volt órám, mégis itt vagyok. Tudom az időt, a napról, az
árnyékról, meg a gyomrom hangulatából. Nekem nem is kell óra.
Ostobaságnak tartom. Hanem azt mondja a zarándok, hogy pompás szerkezete
van. Csakhogy holmi regulák szükségesek és ezeket be kell tartanod. Adj
rá kezet, amicze, hogy mindig be fogod tartani a regulákat és akkor
pompás óra lesz a zsebedben. No, adod a kezedet vagy nem adod?
– Adom, nagyapa!
– No, így már jól van. Hát minden reggel pont négy órakor fell kell
húznod és egy félórával előre igazítanod, ha napközben még se járna jól
vagy megállna, megrázod egy kicsit, mintha rostálnál vele. A rázás addig
tart, míg megindul, mert okvetlenül megindul. Az egész megállás csak egy
kis móka, egy kis kötekedés tőle, ne ijedj meg, egy porszem esett bele
vagy eféle, mert filigrán, finnyás portéka. Este féltízkor megint
felhúzod és megint előre igazítod háromnegyedórával, aztán föltétlen
nyugalomban hagyod reggel négyig, azaz vízszintesen fekvő helyzetbe
teszed az asztalra vagy a párnád alá, szóval, hogy ne járj vele. Ezek a
szokásai. Különben remek jószág, pompás gépezet. Valami csodálatos,
kedves ketyegése van. Vigyázz, nehogy elrontsad.
Laczi boldog volt az órával és igyekezett a természetéhez alkalmazkodni,
korán kelt, korán feküdt, hogy az órának eleget tegyen s e közben édes
álmodozások közt gondolt a pünkösdi napokra, amikor talán Mária is
meglátja az órát a zsebében. Hogy fog az annak imponálni! Hiszen órája
Pál bárónak sincs.
Míg Laczi színes terveket szőve, mohó vágygyal készülődött Sulyomra, sőt
éjszakánkint álmaiban már ott is járt Mari mellett az urasági parkban –
addig ott meglehetős rossz ünnepekre volt kilátás. Sötét felhők
tornyosultak, kivált a kastély fölött. Az egész községben arról
beszéltek, hogy az uraság nagy bajban van. Az a bizonyos suttogás volt
ez, mely a dobpergést szokta megelőzni.