A tragikum - 9

Total number of words is 2762
Total number of unique words is 1265
28.9 of words are in the 2000 most common words
39.0 of words are in the 5000 most common words
44.8 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Thyesztesz, Telephoszról, s ha kik még azonkivül nagyokat tettek vagy
szenvedtek“.
A forditás, melyet idéztem, azt gondolom a Beőthyé s övé a felelősség is
azért, hogy a hamartiát felváltva vétségnek és tévedésnek forditja. Hogy
mért cselekszi, holott e szó jelentés hiba és bűn, azt ő igen szépen
okolja meg könyvében, de hogy csak az ő felfogásának kedveért s nem
Arisztotelesz kedveért használja hiba helyett a vétséget: az egészen
világos.
Erről a „tragikai vétségről“ értekezvén ezeket irja Beőthy:
„A tragikai vétség mindenesetre lehet erkölcsi is; de nem szükségképen
az s igy nem is mindig az. – Lényege legalább nem ebben fekszik. – Az
egyén kiszakadása nyilatkozik benne az élet összhangjából, különködése
az általánossal szemben, kitámadása az egyetemes ellen. – A kiválóságnak
oly kitörése, mely veszedelmes a köznek nyugalmára, békéjére, érdekeire,
s ennélfogva visszahatást idéz fel maga ellen. – Ha a tragikai vétségben
mindig ethikai mozzanatot kutatunk; ha a hősök homlokán mindig a
Káin-bélyeget keressük könnyen jutunk tévutra, mely a börtönökbe, a
gályákra, a gonosztevők közé vezet bennünket. – A tragikai alakok bűne
pedig nem ide sülyedésökben, hanem inkább kimagaslásukban áll. – Nemcsak
mint bünösök nagyok, hanem mint nagyok bünösök! – Vétségök soha sem
közönséges; az erkölcsi felfogásunkba ütközés fogalma soha sem meriti ki
azt. – A félelem, melyet bennünk felkölt, nem csak a közrendet illeti,
hanem őt magát is. Amazt féltjük tőle, őt meg amattól. – Érzésünknek e
sajátságos megosztottságát a vétségnek nem erkölcsi jelleme idézi fel. –
Ha közönséges bünnel állunk szemben, soha sem fordul elő; a tragikai
vétség hatásából ellenben soha sem hiányzik. – Erkölcsi felfogásunk,
igazságérzetünk bizonyos arányosságot követel és állapit meg bün és
büntetés között, mely időről időre a büntető törvényekben nyer
kifejezést. – Ezt az arányosságot a tragikum nem ismeri. – Katasztrófája
igazságérzetünket csak annyiban veszi tekintetbe, a mennyiben nem
csufolhatja, nem sértheti meg. – De kiválólag nem annak kielégitésére
törekszik, mint a büntetés, hanem fölzaklatott indulatainknak,
félelmünknek és szánakozásunknak megnyugtatására. Kérlelhetlen
következetességével, megrémitő hirtelenségével, és szétzuzó sulyával nem
csak a közrendet illető félelemtől szabadit meg, hanem a hőst illető
félelmünket is kielégiti, midőn eltiprásában fölemeli őt… Az
irgalmatlanul sujtó nemezist nem tekintjük és követeljük (tehát)
büntetésnek a szó szoros értelmében és a fogalom minden föltételével. –
Igazságérzetünk, mely a büntetések fokozatait pontosan kiszabja, s az
erkölcsi kihágások, vétségek és bünök mértékéhez arányositja, nem érzi
sértve magát sem a tragikai szenvedésnek és romlásnak aránytalan
nagysága, sem a bukásban nyilatkozó kiengesztelő mozzanat által.
Egyfelül helyben hagyjuk a halálos itéleteknek e rémes egyhanguságát,
másfelül nincs kifogásunk a nagy bünösöknek ily hősi végre jutása ellen.
– Hogyan történhetik ez? – Nem máskép, minthogy a tragikai vétséget sem
tekintjük első sorban erkölcsinek. Nem érezzük merőben azt az erkölcsi
törvény alá vonhatónak, tisztán erkölcsi természetünek“.
Ez idézet szerint a „tragikai vétség,“ a hamartia „minden esetre lehet
erkölcsi is, de nem szükségképen az, tehát nem is mindig az.“ – „Lényege
legalább nem ebben fekszik.“
Tehát mi mégis, és miben fekszik a lényege?
Lakolás a katasztrófa is, de nem a vétség arányában. Közönséges bünösnek
nem bocsájtjuk meg azt, a mit a tragikai bünösnek megbocsájtunk. Mért?
Nincs rá más felelet mint ismét az, mivelhogy „a tragikai vétséget sem
tekintjük első sorban erkölcsinek. Hát első sorban minek, és hányad
sorban erkölcsinek?
Ime a félreértett és „vétségnek“ forditott hamartia balkövetkezményei:
negativ magyarázatokkal szolgál tömegesen, egyetlen pozitiv meghatározás
helyett. De ha nem találunk egy kimeritő meghatározást, találunk többet,
a mely egymást nem fedezi, legfölebb kiegésziti s mely további bő
magyarázatokkal van homályosabbá téve. Ide csatolok kettőt:
„Antigone eltemeti bátyját, Oresztesz boszut áll atyjáért, Lear
elkergeti leányát, Bánk kardot huz a királyné ellen, Iréne felesége lesz
hona leigázójának,“ igy szól Beőthy s folytatja: „Ez a tett, mely által
a tragikai törekvés kifejezésre jut, mely által a hős határozott és
visszavonhatatlan sértést követ el az egyetemes ellen: a tragikai
vétség“.
Más helyen, de nem messze ettől a következőket olvassuk:
Arisztotelesz „a tragikai jellem első és fő kellékének azt tartja, hogy
jó (derék) legyen. Ily emberek tévedése, botlása, elragadtatása már az,
a mit az arisztoteleszi harmatia alatt érthetünk.“
Más-e e szerint az arisztoteleszi harmatia mint a Beőthy-féle tragikai
vétség? Az első egy hiba, egy nagy hiba egy nagy emberben. A második
„egy tett, mely által a tragikai törekvés kifejezésre jut.“ Az első egy
ok, a második egy okozat. Mindegy-e egy tett vagy egy tulajdonság? És
megszünik-e Antigone tragikusnak lenni, ha nem temeti el bátyját és
meghasonlásában e miatt eszét veszti? És Bánkbán megszűnik-e tragikusnak
lenni, ha nem öli meg a királynét, hanem szerelme kinjában önmagát? Más
szóval, ha az arisztoteleszi hiba igenis bennök van e hősökben, de a
Beőthy-féle tettet nem követik el? Világos, hogy a görög hamartia s a
modern aeszthetika tragikai vétsége nem egy és ugyanaz, legfölebb csak
mint félreértése ez amannak. És nyilván való az is, hogy a Beőthy-féle
vétség nélkül is a tragikum bennök van ama hősökben és teljes, és e
vétség nem kiegészitő része a tragikumnak. Arisztotelesz hamartiája
jellembeli tulajdonsága a hősnek, Beőthy vétsége csak többi cselekedetei
közül egy cselekedet. Előfordul a tragoediában, a szinpad számára
költött szindarabban, mely cselekedetek utánzása, de nem az élet
tragikai eseményeiben és alakjaiban, vagy nem mindig, tehát nem is mint
lényeges momentum a tragikumban, a mely a hős nagyságának a mérveiben
birja föltételeit. Ez az egész hamartia mint vétség egy csodálatos
hamartiája a kitünő elméknek, melyek rabjává lettek. Az ő rendszerükben
is nem ott van, a hol ők mutogatják, hanem egészen más helyen: ott,
mikor arról okoskodnak, hogy a tragikus alaknak kitünőnek, kiválónak,
tökéletesnek kell lenni; de minthogy semmi ész se lenne abban, hogy a
tökéletes egyén támadjon ki a tökéletes egyetemes ellen, annálfogva, igy
füzik tovább a rendszert, a tökéletes egyénben kell valami –
gyarlóságnak is lenni. („Ime a tragikum két eleme: az egyetemes és az
egyén, s az utóbbinak két oldala: a tökéletes és a tökéletlen, más
szóval: a kiváló és a gyarló.“ Beőthy Zs. A tragikum, 9. lap.)
Mért e kiváló tudós nem érte be ennyivel s nem mondja „gyarló“ helyett
azt, hogy „hiba“, s tenné hozzá, hogy ez Arisztoteles hamartiája. És
ezentul a tragikum fogalmának teljességéhez nem volna szüksége még a
tragikai vétségre is, a melylyel a rendszer meg van feleslegesen toldva
és terhelve. Elkerülvén a vétséget, elkerülte volna Beőthy Zs. azt a
magyarázatot is, a melyet e szó vétség provokált. Mert ha vétséget kell
mérlegelnünk, lakolást kell rá kimérni tudnunk. A tragoedia azonban nem
mérték szerint, hanem hol mértéken tul, hol mértéken innen sujt Ezt a
megmagyarázhatatlanságot azzal magyarázza meg Beőthy, hogy a tragikai
vétséget nem kell „tisztán“ erkölcsinek tekinteni, vagy nem „első
sorban“ erkölcsinek, vagy mint a fentebbi nagy idézet elején áll, nem
„szükségképen“, tehát „nem is mindig“ erkölcsinek. Mert hiszen ha „a
tragikai vétségben mindig az ethikai momentumot kutatnók“ – hová
jutnánk: „a börtönökbe, a gályákra, a gonosztévők közé!“ Mintha e
boldogtalanok tömegében, kiket paragrafus szerint itélő biró küldött
oda, a ki itél oly esetben, melynek elitélésében a földi juszticzia
serpenyője elégtelen, nem tömegesen volna található a valóságos
tragoedia!
Mily fonák megkülönböztetés vétek és vétek, tragikus vétség és nem
tragikus vétség közt, mely kétféle igazságérzetet is követel az emberi
szivben: egyet tragoediákban elkövetett kiváltságos vétségekre, egyet
nem tragoediákban elkövetett közönséges vétségekre, az elsőket itéli nem
tisztán ethikai szempontból az aeszthetika, a másodikakat ethikaiból a –
praxis kriminálisz vagy Csemeghy kodexe! Van-e valakinek ilyenről
tudomása? S nem ellenkezőleg tudja-e mindenki, hogy ugyanaz a bün emberi
igazság szerint mindig ugyanazon itélettel sujtandó. Bánk gyilkos, Romeo
csábitó, titkos házasságban és emberölésben bünös, Lear apai
kötelességeinek durva megsértésében és igy tovább. És ezek az urak, biró
elé hurczolva, mind elveszik megillető büntetésöket, csakugy, mint a kik
mindennap ott állanak fenyitő biróságaink előtt s esetleg börtönbe,
gályára kerülnek, mint „közönséges gonosztevők.“ A külömbség nem a
vétségben található meg, hanem a személyekben, a személyek
tulajdonságaiban, nagyságában. A tragoediák hősei nem kerülnek biró elé,
mert az ő ügyük nem dönthető el biró által. Oly kiváló emberek, a kik
jogaikat mint kiválóságukat természet szerint megilletőket birói itélet
nélkül veszik, sérelmeiket birói eljárás nélkül torolják, azaz:
önbiráskodók. Hatalmasak, diszben, fényben, szerencsében élők, a kiket
nem lehet a „rendes per utjára“ kényszeriteni, kiket az életben is már
csak a katasztrófában ér utol a világi végrehajtó hatalom, s kik igen is
gyakran jutnak börtönbe, gályára, vagy más kodifikált büntetésre,
mindannyiszor tudniillik, valahányszor a hatóság hatalmába keritheti és
elvonva illetékes birájuk: nagyságok végzete elől – odaállitja,
elővezetteti őket, nekik az ő ügyükben illetéktelen birájuk: a kir.
törvényszék elé!
Oh mily kinos helyzet ez egy lelkes birónak, kinek igazságtevő képessége
az ily esettel szemben megzavarodik, a ki érzi, hogy ugyanabban a
helyzetben maga is mintha ugyanazt cselekedte volna! Nem mondhatja, hogy
a vádlott nem követett el gyilkosságot, de nem mondhatja, hogy bünös
benne s százszor látjuk az életben, mint menti fel az esküdtszék az ily
gyilkost, kinek esetén meghasonlik a biró.
De elég Arisztotelesz harmatiáról és Beőthy vétségéről.
Még egy dolog van hátra, melyet jó volna, ha Arisztoteleszből igazolni
lehetne: a modern erkölcsi világrendet, az egyetemest, melyet az egyén
maga ellen kihiv, s mely katasztrófával boszulja meg harmoniájának
sérelmét a kiváló egyénen. Azonban ez, vagy ehez hasonló semmi sincsen
Arisztoteleszben. Ezt az intézményt a görög bölcs nem ismerte
aeszthetikájában, s rendszerében neki szerepet nem adott. Az istenek
parancsát, az állam jogait és hatalmát s a természet törvényeit mindenki
tudta és ismerte; ezek szabták meg korlátait a közönségesnél nagyobb
emberek törekvéseinek és természetének, ezek oltalmazták a gyengébbeket
az erősebbek ellen, ezek keretében mozogtak az élet képei, ezek keretébe
illesztettek e képek müvészi utánzásai. Ezeken kivül csak a fatum
hatalma lebegett isten és ember, kicsiny és nagy felett. Egy külön
ideális intézmény a tragikus bűnök elkövetését megtorló hivatással nem
találtatott szükségesnek. A tragoedia elméletét Arisztotelesz ki tudta
meriteni e nélkül is.
Ha pedig ez az atyja minden aeszthetikának ennyi egyszerüséggel, ennyi
józansággal, ily gyakorlati módon és felfogással, a tragikai vétség
titokzatos és kétes természetü fogalma nélkül, nélküle a
világegyetemsség metafizikai intézményének képes volt a dramaturgiának
évezredekkel daczoló kánonait megirni, – kérdés: nyereség-e az ő
tételeinek mind sürübb ködbe boritása, tanitásainak és szavainak
kibővitett értelemmel, meg nem határolható jelentéssel való felruházása
által? És nem ellenkezőleg haladás-e visszatérni az ő egyszerűségéhez,
az ő világosságához, az ő természettességéhez, az ő gyakorlatiságához?
Mért ne legyen a tragikus ember ujra a tehetség, állás, disz, fény és
születés és szerencse szerint nagy ember, a harmatia benne a hiba, – a
mely nélkül nem emberhez lenne hasonló, – a vétség és egyetemes pedig
semmi.


Befejezés.
S itt, a hol könyvem végére jutottam, az a kérdés merül fel előttem,
végre is nem mindegy-e a nagy közönségre nézve – a melynek érdekei
minket az irásban is szabályoznak, – akár nekem hiszen az olvasó, akár
azoknak a kik a más nézeteket hirdetik? Akár azt hiszi, hogy a tragikum
az egyénnek a földi törvények szerint lehetetlen nagyságában áll, akár
vétségében, melylyel maga ellen bosszura hivja az egyetemes megsértett
összhangját; akár hogy mindenben egyformán az erkölcsi s anyagi életet
szabályozó törvények szerint alakul az ember sorsa, akár hogy kivételes
esetekben egy e kivételes esetek számára megkonstruált ideális forum
szab sorsot az embernek?
Némely irányban ez kétségkivül egészen mindegy: az emberek se az egyik,
se a másik felfogástól nem lesznek mások. A tanitásoknak a tragikumról
gyakorlati eredménye a világ folyására s fejlődésére nincsen. Egy másik
irányban se látok hasznot, akármiként vélekedünk is a tragikumról.
Ebbeli felfogásunknak – se egyiknek se a másiknak – soha sem lesz az az
eredménye, hogy magunk jó tragoediát tudjunk irni, vagy másokat
megtanitsunk rá. Arisztotelesz, a kinek poetikája oly tendencziával van
irva, hogy a poetákat tanitsa saját mesterségökre, bezzeg arra, a mit mi
tragikumnak nevezünk, s a miről könyveket irunk, egy silány szót is nem
vesztegetett. Ő a maga könyvét csupa okos, tanitó, felvilágositó,
utbaigazitó jó tanácsokkal irta tele, mig mi az elvont fogalmakon
veszekszünk. A ki tehát – poéta létére – drámát irni akar megtanulni, az
ne hozzánk forduljon, hanem Arisztoteleszhez. Ebben az irányban a mi
harczunknak s megkülömböztetéseinknek szintén nincsen gyakorlati haszna.
Mire való tehát a mi munkánk, s mire nézve nem mindegy, hogy mit
tanitunk?
A mi munkánknak némi értéke abban rejlik, hogy az életnek és az életet
másoló müvészi alkotások némely fajának helyes megitélésére mértéket ad
a kezedbe, nyájas olvasóm, s ezzel megadja egyszersmind mind azt a jót,
a mi a helyes itélettel és a biztos itélettel mindig jár: lelki,
erkölcsi, szellemi értékek egész sorát. És ez a pont az, a mely a két
felfogás körül egyikét a másik fölé helyezi okvetetlenül; mert kettő
közül, a mi egymással ugyan egy dologra nézve részben vagy egészben
ellenkezik, nem lehet mindenik helyes, vagy egyformán helyes. A
helyesebb pedig az, a mely tanitványát az itélet jobb nemére, vagy jobb
módjára, vagy jobb tényezőire, tehát jobb, biztosabb, egyszerübb,
világosabb s értékre nézve kiterjedtebb, általánosabb itéletre tanitja.
Szembesitnük még egyszer utóljára a két felfogást.
Beőthyt Zs., az enyimmel ellenkező felfogás legkülömb magyar apostola,
ezt mondja: „haza és család, állami rend és korszellem, természeti
kényszer és erkölcsi törvény, szabadság, gondviselés: egy közös
fogalomra utalnak bennünket… elemei, töredékei, nyilatkozásai egy közös
és egyetemes hatalomnak, egy minden irányu tökéletességnek, mely
uralkodik fölöttünk.“
Ez mint „egyetemes“ egyik eleme a tragikumnak tökéletességében és
harmoniájában. A másik eleme az egyén, de ez kétoldalu, azaz kiváló és
egyszersmind gyarló, azaz tökéletes is de tökéletlen is. És „a tett,
mely által a hős (egyén) határozott és visszavonhatlan sértést követ el
az egyetemes ellen; a tragikai vétség.“ És a katasztrófa, melyben ezért
őt a megsértett egyetemes meglakoltatja: a tragikai bukás vagy bünhödés.
E logikai felfüzésből iparkodtunk e könyvben ezt a felfogást
kivetkőztetni. Mondtuk, hogy nem bün és büntetés a tragikum, mert
méltatlan, hogy akár az egyetemes, akár a véges biró megforditott arányu
büntetésekkel sujtson: a nagy bünöst kisebbel, a kisebbet nagyobbal.
Erre a rendszer azt feleli, hogy se ez a tragikai bün nem szükségkép
erkölcsi, se a büntetés nem erkölcsi szempontból mérendő meg. Minthogy
azonban a költészetben csak azok a bünök és vétségek létezhetnek, a
melyeket az életből ismerünk; az életben pedig minden bünök és vétségek
egyformán itéltetnek meg és nincsenek külön megitélés alá esendő bünök,
csak enyhitő és sulyositó körülmények, és Beöthy is nem mondja meg, hogy
mi szempontból kivánja a tragikai vétséget megitéltetni, csak azt, hogy
nem épen vagy nem leginkább erkölcsi szempontból, – ennélfogva e
feleletet egészen sulytalannak kell tartanunk.
Isten és a törvény előtt mindnyájan egyenlők vagyunk; csak a tökéletes
egyetemes előtt nem vagyunk egyenlők. Ott az én büneim erkölcsi
szempontból itéltetnek meg, Bánkbánéi vagy Antigoneéi nem erkölcsiből.
Ez privilegium, sőt több, ez önkény, semmi esetre sem igazság. A
rendszer pedig, mely ily alapokon nyugszik, szintén nem igazságos, hanem
önkényes; mesterkélt, nem természetes. És lévén a tragikai harcz egy
kiváló egyén élethalálharcza: megnyugtató-e, helyes-e, biztató-e és
méltó-e a komoly momentumhoz ily rendszer szabályai szerint egy
önkényesen alkotott földöntuli ideális intézmény illuziói szerint tenni
egy embertársunk borzasztó esetét és katasztrófáját megitélés tárgyává?
Fikcziókat találni, hogy egy azon törvénynek – illetőleg
törvénytelenségnek – keretébe legyen hozható Romeo és III. Rikhárd?
Az én rendszerem ellenben a következő: A tragikum oly mérvü nagysága az
egyénnek, a mely nagysága jogaihoz a maga korában és környezetében a
világi közrend szerint nem juthat. Jóban vagy nem jóban oly kitünőség,
mely kitünősége jogait keresvén vagy sérelmeit torolván, maga magát
semmisiti meg. A viszonylagos nagyság fogalma: oly nagyságé, mely az
adott térben el nem fér, tehát szétfesziteni igyekszik korlátait
másoknak – vele egy törvény alatt élőknek – veszedelmére, magának
pusztulására, mert a tér kiszabott nagyságára a létező világnak van
szüksége. E világ abból él meg, hogy az a tér se nem nagyobb, se nem
kisebb, a tragikai nagyság pedig ettől pusztul el, mert a tér mivolta
nem az ő exczesszivus nagyságához, hanem az átlagemberéhez van szabva.
Egy kicsit kisebb, egy kicsit nagyobb lehet az ember és rendszerint az
is a nagy többség, a mely ajjal-bajjal, perpatvarral él, de megél. A
rendkivüli az, a ki nem él meg. Nem külömbözik tőlünk se erényben, se
bünben (se a beszámitás tekintetében) csak mérveiben. A mi bűneinket és
erényeinket birja, de rendkivüli megnyilatkozásban. Erényeket, melyeknek
nem jutalom az, a mi a mi erényeinknek méltó és kielégitő jutalma;
bünöket, melyeknek nem büntetés a mi büneink megfelelő büntetése. Azaz:
nincs a világnak se megjutalmazására se büntetésére módja, még csak
mértéke sincs. A hol ily esetben láttok embert, az a tragikus ember, a
kire nincs megoldás csak a halál, a mely jótékony: a kinos, függő, ki
nem elégithető helyzetből megszabaditja az oroszlánt és meghagyja nekünk
épségben a helyzetet, mely nekünk nem kinos, nem függő, sőt
kielégitéssel kinálkozó, tehát nem elviselhetetlen. Szép és tanulságos
az eset, megrázó és megnyugtató, képzelt hatalmasságok káprázata nélkül.
Mellékes, ethikai természetüek-e nem-e a hős cselekedetei, csak
nagyságához legyenek méltók, hogy nagyságuk szemléletében gyönyörünk
teljék egyfelül, másfelül pedig ép e nagyságból érezzük, hogy azt méltón
se nem jutalmazhatjuk, se nem büntethetjük: jutalma s büntetése magában
ismét nagyságában rejlik, mely alatt az ember, kinek osztályrészül
jutott, törvényeink bilincseiben, földünk levegőjében összeroskad.
Ez ugy szólván két ókula.
Próbáld fel, szives olvasóm mind kettőt a szemedre és a melyiken át az
élet jelenségeinek tanitásait, a művészet tökéletességeinek tanitásait,
az emberi sziv tartalmát folyékonyabban tudod olvasni, – azt tartsd meg,
a másikat pedig vesd el.
És ezzel végeztem.
You have read 1 text from Hungarian literature.
  • Parts
  • A tragikum - 1
    Total number of words is 4066
    Total number of unique words is 1858
    26.2 of words are in the 2000 most common words
    39.0 of words are in the 5000 most common words
    44.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tragikum - 2
    Total number of words is 4058
    Total number of unique words is 1811
    24.5 of words are in the 2000 most common words
    35.6 of words are in the 5000 most common words
    41.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tragikum - 3
    Total number of words is 4079
    Total number of unique words is 1614
    26.2 of words are in the 2000 most common words
    36.7 of words are in the 5000 most common words
    42.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tragikum - 4
    Total number of words is 4040
    Total number of unique words is 1879
    26.3 of words are in the 2000 most common words
    37.9 of words are in the 5000 most common words
    44.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tragikum - 5
    Total number of words is 3996
    Total number of unique words is 1898
    24.6 of words are in the 2000 most common words
    36.2 of words are in the 5000 most common words
    43.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tragikum - 6
    Total number of words is 4142
    Total number of unique words is 1894
    25.6 of words are in the 2000 most common words
    37.7 of words are in the 5000 most common words
    43.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tragikum - 7
    Total number of words is 4176
    Total number of unique words is 1954
    26.3 of words are in the 2000 most common words
    37.6 of words are in the 5000 most common words
    43.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tragikum - 8
    Total number of words is 3984
    Total number of unique words is 1662
    24.6 of words are in the 2000 most common words
    36.2 of words are in the 5000 most common words
    40.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tragikum - 9
    Total number of words is 2762
    Total number of unique words is 1265
    28.9 of words are in the 2000 most common words
    39.0 of words are in the 5000 most common words
    44.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.