A tragikum - 6

Total number of words is 4142
Total number of unique words is 1894
25.6 of words are in the 2000 most common words
37.7 of words are in the 5000 most common words
43.6 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
sejti, hogy életét fosztja ki kecsegtető részeiből, ha feleségét
pusztitja el, a mig meg nem tette. De az élet, akármilyen, azontul is
drága neki. És boszuja! Semmi rendkivüli nem lévén benne, az ő
boszujának is elégségesek a társadalom s az állam nyujtotta eszközök.
Forma szerint, törvényes uton itélteti el vádlottjait; a birák
segitségével áll boszut, semmit sem kiván, a mi a közrend szerint nem
lehetséges. Még az isteneket is belevonja ügyébe, hogy formai hibát ne
tegyen valamiképen. Elküld orakulumért, hogy minden rendesen menjen. Nem
az ő szertelensége követelései, hanem a törvények és szokások szerint Ez
a rendes ember az ő tulságaival, botlásaival, hibáival, tévedéseivel,
melyek következményeinek mértékeig lakolni van hivatva: nem pedig a
rendkivüli, a ki tragikus bukással engeszteli ki nagyságát. Ez a
középfaju dráma, szemben a tragoediával. Leontesz husz évig özvegyi
sorsban epeszti magát, mert feleségét botorul eltette láb alól;
gyermektelenül, mert kis lányát odaadta elemészteni, fiát pedig elvették
tőle az istenek. Meglakol büne mértéke szerint. Szép és szerető
feleségétől megfosztotta magát, lelkifurdalásban, magányos gyötrődésben
tölt el élete virága; vénségére kapja vissza feleségét és lelki
nyugalmát, a mikor már mindenkép ez utóbbi a becsesebb. A fennálló
közrend által nyujtott eszközökkel volt módjában boszut állani
jóhiszemüleg egy képzelt sérelemért; a közrend engedte őt tovább élni,
mint a hogy élt az előtt, de viselve botorsága következményeit a méltó
meglakolás mértékeig. Bün és büntetés fedezik egymást, érzéseink
megzavart egyensulyát az igazságos mérték helyezi vissza A királyi
oktalanság elvette büntetését. De – mivel nem Lear módjára, a kinek
indulatait csak saját indulatainak intézkedései tudják kielégiteni, s a
ki eltapossa, számüzi azt, a ki neki jó tanácscsal szolgál, – maga
intézkedett, hanem a törvényes instrukcziók eljárása: ő, a ki inditotta,
befolyásolta, királyi tekintélyével ugyszólván erőszakolta ez eljárást,
meg is lakolt azzal, hogy kincseit elvesztette; de visszanyerte végül
lelke nyugalmát, öregsége békéjét. Igen gyönyörü darab, kiváló remekmű,
méltó testvére a nagy tragoediáknak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Shylok talán ma érdekesebb az elmélkedésre mint valaha. A szép Jesszika
apja és sorsosai akkoriban sem voltak nagyon népszerüek, Velenczében
sem. Uzsorásoknak voltak kikiáltva és Shylok védelmezi is magát e vád
ellen, még pedig az ó testámentomból, Lábán történetéből. Az csak jogos
nyereség, türelemmel, találékonysággal és koczkáztatással szerezve, a
mit ők zsebretesznek. Igaz, hogy a kik által ők vádoltatnak, azok
szintén kereskedők, tehát szintén jogos nyereségből élnek és
gyarapodnak. Ezek megvetik Shylokékat, Shylokék ellenben gyülölik
ezeket. De se az egyik, se a másik érzelem nem személyes, nem egyesekre
irányul, hanem az általánosra. Sőt az egyesek üzleti összeköttetésbe, de
nem ritkán más összeköttetésbe is lépnek egymással. Shylok pénzt ad
kölcsön Antonionak, egy fiatal keresztény legény pedig elszereti
Jesszikát, az öreg zsidó leányát. Hogy a keresztények megvetése a
gyengébb érzelem és a zsidók gyülölete az erősebb, mutatja a példa,
megmagyarázza ez érzelmek tápláléka. Mikor Antonio Shylokot ebédre hivja
magához – tehát minden megvetése mellett eltürné asztalánál, az öreg azt
feleli: adok-veszek veletek, de nem eszem veletek egy asztalon. Világos,
hogy a nem zsidó megveti a zsidót nem vallásáért, hanem azért, hogy
milyen; milyen gondolkozásban, milyen magaviseletben, ruházkodásban,
életmódban, üzleti elveiben és a többi. A zsidót ellenben törvénye
táplálja a keresztények iránt való érzelmeiben, a törvény, mely a vele
való közösséget, asztala, étele megosztását tiltja neki. Ismétlem tehát,
az összeütközés forrása nem személyes, vagy legalább csak igen csekély
mértékben, a mennyiben tudniillik Antonio a legelőbbkelő keresztény,
Shylok a legelőbbkelő zsidó kereskedők közül való volt s igy általános
érzelmeiket volt mód kölcsönösen egymás irányában kifejezniök a
kereskedő helyeken előfordult érintkezéseik alkalmával. De más-e azért
lényegében, mint más érzelmek? Nem szeretjük-e az asszonyokat általában,
de csak Juliáért halunk meg különösen? Nem zsarnokoskodunk-e általában,
de csak gyermekeink lázadása őrjit meg bennünket?
Antonio, hogy egy barátján segithessen, kölcsönpénzre szorul és
Shylokhoz fordul. A remény, hogy e legbüszkébb velenczei kereskedő, a
kinek előkelősége és gazdagsága oly független helyzetet biztosit, hogy
tartózkodás nélkül éreztetheti megvetését az uzsorás zsidóval, valamikép
körmei közé kerülhetne, temperamentumos fajának minden
keresztény-gyülöletét Antoniora konczentrálja. Mint Romeo Róza után
megtalálta Juliáját, Shylok mások után Antonioját. E pillanattól fogva e
két ember fel van avatva a dráma két ellenséges felévé, s nekünk már
most csak a hős minemüségét kell vizsgálnunk, Shylok uralkodó
szenvedélyét, hogy Shakespeare konczepcziójának természetével tisztába
jöjjünk.
Shylok gyülöli – most már előttünk – Antoniot, gyülöli egy életen át
elfojtva volt gyülölet tulságaival, szókészletével és érzelmi
hevességével. Gyülöli oly ellenállhatatlan erővel, hogy kéjélvezettel
forgatja gondolatában azt a lehetőséget, hogy el is vesztheti,
elpusztithatja gyülölete tárgyát.
De itt a lényeges pont.
Hogyan veszitse el? Kést üssön bele? Bravokat fogadjon, – mert pénze
temérdek van s akkorában a bravo elég olcsón dolgozott Olaszországban.
Titkos mérgeket is, hatásukban fölismerhetetleneket árultak jo pénzért
Velenczében s az olasz városokban. Vagy mely más csalhatatlan módon
hütse ki boszuját a gyülölt Antonion?
Mindezektől a jó Shylok gyülölete igen távol van. Ő secundum regulas
artis, ő törvény szerint, a társadalmi rend keretén belül akarná
boszuját gyakorolni. Ha lehet jó, ha nem lehet hát ugy is jó. Megélt
eddig nála nélkül, ezentul is meg fog élni; de ha sikerül, annál jobb.
Shylok valóságos polgári szerződést köt, adóslevelet, melyben boszujának
egy – egyelőre szinte lehetetlennek látszó – eshetőséget tüz ki
czéljául. Ad kölcsön pénzt, de arra az alig képzelhető esetre, hogyha
Antonio a terminusra nem tudna fizetni, neki – Shyloknak joga lesz
Antonio testéből akárhonnan egy font hust kivágni. A dusgazdag Antonio
könnyen aláirja a kötést. Shylokra nézve is az kezdetben inkább egy
gyülölködő tréfa értékével látszik birni, semmint a reménynek komoly
becsével.
De egy fordulat Antoniot fizetésre képtelenné teszi s a gyülölködő
tréfából gyülöletes, ádáz valóság lesz, egy jog a gyilkosságra. Más
izgalmak és közbejött események is hozzájárultak, hogy Shylok indulatait
a végsőre felkorbácsolják: lánya megszökött egy keresztény fiuval és
drágaságai egy részével; de a gyülőlet boszuszomja szemben a boszu
lehetőségével minden egyébnél erősebben ég szivében. Meg is jelenik a
törvényszék előtt, félkezében egy élesre fent késsel, félkezében a
világos kötést magasra tartva, szemében baljós tüzekkel és követeli
jogát, a melyet a velenczei közrend, a birák szája által neki meg is
itél Itt van most a kritikus momentum A nagytudományu Belário, bolognai
jogtudós elmés segélye – Porczia birói parókában – közbejöttével oda
módositatatik az itélet, hogy igenis, egy font hus illeti Shylokot
Antonio testének bármely részéből; de csak is egy font hus, sem több,
sem kevesebb, és semmi egyéb. Ha akár többet, akár kevesebbet vágna ki,
akár egy csepp vérét eresztené (a mire a kötés jogot nem ád) vagy épen
meg is ölné Antoniot, a mire a kötés szintén nem hatalmazza fel,
Velencze törvényei szerint maga lenne halál fia.
És Shylok gyilkosnak látszó gyülölete annak mutatkozik a mi: egy
felfuvalkodott hólyagnak, a mely nem pattan el a mérges gázoktól, hanem
szépen lassan lelohad, megereszkedik és összehull. Ha itt Shylok neki
megy Antonionak, beleüti a kését és kihasitja a szivét, és
megbizonyitja, hogy bosszu nélkül nem tudván élni inkább meghal boszuja
végezetten: akkor az ő gyülölsége tragikus nagyságu, és ilyennek kellene
lennie ahoz a felfogáshoz képest, a melyben e szerepet szinészeink
játszák. De Shylok távol áll e végzetes fordulattól. Ő csak arra
vállalkozik, a mire a társadalmi rend neki módot, jogot és eszközt ád. Ő
szivesen lenne gyilkosa is ellenfelének, de csak ugy, hogy a
felelősséget a közerkölcs viselje. A maga szakállára ő ilyenre nem
vetemedik. Ő adni venni és tovább gyülölni akar, nem pedig hősködni
egyéni felelősség mellett. Egész vállalata nem volt egyéb egy kis
üzletnél a társadalmi renddel, s kis hija, hogy az uzsorás rá nem szedte
ezt is. A végső perczben rajtavesztett, meghunyászkodott és elvette
mértékes büntetését azért, hogy a közlelkiismeretet akarta gyilkossá
tenni maga helyett az ő ellenségén. Ha gyülölete jogaihoz nem juthat a
társadalmi rend keretén belül, ugy szólván rendes polgári per utján,
akkor inkább ne jusson. Shylok megvetve ellenfeleitől s gyülölve
ellenfeleit inkább tovább akar élni, mint sem hogy bosszuszomját
kielégitve, elpusztitsa magát. Akár mily ékes szólóvá teszi polgári
gyülölete, jellemre nézve ő maga marad egy kis lélek, egy közönséges
ember.
Ez a középfaju dráma szemben a tragoediával. Shylok nem egy erős,
hatalmas, rendkivüli tragikus jellem, mint inkább egy heves, erőszakos
természet, a ki kifakadásaiban az indulatok legfőbb hurjait is
megpenditi, de nem ritkán meltatlan tárgyakra pazarolva e fölséges
zenét, és cselekedeteiben annyira számitó és józan, hogy hangjának
páthosza, siralmainak méltatlan tárgya és furfangos cselekedeteinek és
számitásának ad absurdum vitele őt egy valóságos tragikomikus hőssé
avatják. Méltó anyaga egy geniális és ambuciozus szinész próbájának, a
ki a régiek, bár mily nagyok hagyományát is csak birálva követi.


XVII. A halál a tragikumban.
A halál az emberiség köztragikuma. Hogy maradhatna hát el a halál a
tragikus embertől? Természetesnek tartom, hogy ott, a hol valamely
tragikus alak sorsa betelik, ott e sors a halállal visszavonhatatlanul
meg is pecsételtessék. Nem mintha Szász Károlylyal a hatást félteném,
nem mintha az embereknek olyatén frivol gondolkozásától félnék a
tragikai pillanatban, hogy ki tudja, nem játsza-e hősünk, okulva a jelen
eseten, történetét ujra, de komédiának, ha életben marad? Ez a gondolat
nem a tragikai katasztrófa rettenetei által megbilincselt néző
gondolata, hanem a reflexiv birálóé, a ki hideg és gyanakodó. Általában
a hatás nem terjed tul a darabon, nem foglalkozik azzal a mi ismeretlen.
A hatás csak eredménye annak a mit látunk és hallunk. A mi azontul jöhet
vagy nem jöhet: arra se gondunk, se figyelmünk, se gondolatunk nincsen A
hatás csonka, ha a költő nem jól fejezi be művét. Ha gondolkozásunkban
vagy érzelmeinkben meghasonlást támaszt, nyughatatlanságot megnyugvás
helyett: akkor adósunk maradt valamivel, rosszul fejezte be művét A
hatástól életben maradhat a hős, mert önkénytelenül kivégzi – ha az iró
megkegyelmezett értéktelen életének, – kivégzi a néző képzelete, ha
különben tragoedia a darab és bensőleg jól van megoldva. Nem a szinpadi
hatásnak van tehát szüksége a tényleges halálra; az beéri azzal, hogy a
közönség olybá veszi Bánkot, mintha meghalt volna. A halálra a mű
igazságnak, a mű teljességének van szüksége, mert az adja meg neki a
végét. Az aeszthetikai erkölcsnek van szüksége a halálra; a mű erkölcsi
tanulsága visszavonhatatlanságának van rá szüksége. Mert egy ember sorsa
ki van meritve egy tragoediában, sors pedig nincs élet nélkül, tehát be
kell állania annak, a mi a sorsnélküliségnek megfelel, a halálnak.
Ellenben ha megmarad az élet, a hős sorsa tovább tart, nincs kimeritve:
lelke létele eddigi bilincseiben, ugyanazon testben éli tovább a sorsát,
a mi megfosztja a tragikumot attól, a mi kiváló sajátsága: életbevágó
mivoltától, attól, hogy a hős az élettel a maga követeléseiért harczot
viva provokálja a halált. Ha életben marad, magának vivta ki az
eredményt akármily megtörtnek láttuk is a katasztrófa pillanatában. Ez
erkölcsi momentumából fosztja ki a tragikumot. Szüksége van aztán a
halálra a szinmű természetének, a mely némileg sajátságos. Regényben,
eposzban, balladában bizvást életben maradhat a tragikus hős, csak ugy
mint a való életben, mert a regényben és eposzban ráérünk elmondani,
hogy miképen élt – haláláig, az egyetlen momentum a mely még érdekel
bennünket róla; az élet pedig nincsen öt felvonásra osztva és egy
„cselekvényre“ szoritva és jelenetekre logikai következés szerint
felfüzve. Az életben egy-egy jelenet, minö például a megőrült hősé,
eltarthat husz évig; – a szinműiró a 20 évből 20 perczet csinál s
előttünk halatja meg a hőst. A ballada egyáltalán nem részletez. Az csak
azt veszi ki vázlatosan a tárgyból, a mi dalába illik. A halált is, ha a
szerint komponál, a halált se, ha anélkül is jót komponálhat. A szinmű
is elkerüli néha a halált, de ezt a szinpadon oda képzeli a közönség;
csak olvasva nagy csorba a tragoedián a hős életben maradása. Mert
olvasva nem képes az illuzió oly mérvét költeni a költő, mint
szövetkezve a szinpad csalódásaival és az előadó művészek közvetlen
impresszióival. Itt ezer tényező kergeti nagy munkára a képzeletet,
amott csak a poéta eszközei, ki nem veszi észre, hogy mi nagy különbség,
ha Nagy Imre szép alakját a porban fetrengeni látjuk, halljuk kétségbe
esett fájdalmának panaszos hangjait, megtört zokogását, megsemmisült
lényének végső szavait, s ha mindezt csak olvassuk a könyvből? Amott
látjuk a haldoklót, ki nem élheti tul a függöny legördülését; ott
szemünk, fülünk szolgálnak képzeletünknek az elmével szövetségben; emitt
ellenben az olvasás nehézségei s alkalmatlanságai – apró betü, öregebb
betü, homályos idő, sajtóhiba, rossz nyomtatás, lapok forgatása…
megannyi tényező az olvasmány hatásának csökkentésére, az elme, a
képzelet, az érzések lehütésére, s a kritikus vágy izgatására: itt
szabadulnak föl méltán Szász Károly kétségei és föltevései, ha csak meg
nem hal a hős az olvasott tragoediában.
A tragikus dráma tehát természet szerint halállal végződik, vagy a
hősnek oly megtörésével, oly megsemmisülésével, melyben a néző a fizikai
halált is látja. Ez utóbbi azonban nem természetes, csak egy le nem
győzött külső nehézség, melyet a néző illuziója győz le a költő helyett.
Az ily darabokat olybá kell vennünk, mintha valóságos fizikai halállal
végződnének.
Halál nélkül külsőleg nem teljes a tragikai katasztrófa, sőt
természettelen is, mert két halált mér egy emberre a költő, a mivel
isten sem sujtott bennünket. Egyszer meghalatja a megsemmisülés minden
kinjával erkölcsileg, azután föntart számára még egy halált külön, a
fizikait. Épenséggel képtelenség az, ha a költő a hőst a katasztrófa
után még egy uj földi hivatás terhe alá állitja, mint Teleki László gróf
a Kegyenczet. Ez erkölcsi gályarabság. Minekutána erkölcsileg tönkre
ment Petroniusz Maximusz, fogja magát a római birodalom gályája elé és
legyen mozgató ereje, legyen császára! Mi dolgot tud még a költő Bánk
bán számára e földön gondolni, ha csak nem remeteséget – a rettentő
katasztrófa után? És ha nem tud számára jövőt: mivégre hagyja itt
erkölcsi nyomoréknak? Gyakran megesik, hogy a zseni eltalálja a dolog
lényegét, és hibát csinál a jelentéktelenebb részen. Senki, maga Katona
sem tudna mást mondani arra a kérdésre, hogy mért hagyta Bánkot életben,
mint hogy – nem volt képes helyes módját megtalálni halálának.
Öngyilkosság, szivszakadás… banális dolgok és nem épen Bánk jellemébe
valók. Leszurassa valakivel?… De kivel és mely pillanatban? Mikor volna
rá alkalom, még nincs itt az ideje, s mikor már itt volna az ideje,
nincs már rá alkalom. Kardjába dőljön – akár a magáéba, akár hogy
Tiborczéba, a kinek odaadhatná a magáét? – Ez római majmolás. A költő
nem talál magához méltó módot és inkább függőben hagyja a végső
elintézést. Mintsem hogy meghalassa oly módon, a mely se hőséhez, se ő
hozzá nem illik neki, inkább koczkáztat egy tökéletlenséget, a melyen a
szinész enyhithet, melyet azonban az aeszthetika csak mentegethet, ki
nem menthet soha. A tragikus hősnek élethalál harczát tulélnie nem lehet
sem az életben, sem a müvészetben. E kettő közt csak az a különbség,
hogy az életben nem mindig tart lépést a fizikai megsemmisülés az
erkölcsivel. A hős teste néha börtönbe, néha őrültek házába
hurczoltatik, s ott pusztul el lassabban. A költészet drámai formájában
azonban ott, a hol vége a darabnak, végének kell lenni a hősnek is.
Erkölcsileg megölni, testének megkegyelmezni, a legembertelenebb dolog.
Valóságos büntetés, még pedig sulyositó körülményekkel. A tragikum pedig
nem büntetés, hanem közsorsa az embereknék a halálban, mely közsors
egyesekben, kiválóbbakban fenséges példakép járul elejbénk megdöbbentő
tanulságképen.
Beőthy az ő szellemes akadémiai felolvasásában (most könyvében) ezeket
mondja: „… ismételjük, a kibékitő végü cselekvényekben a tragikum és
tragikai benyomás soha sem teljes. Az igazi tragikum mindig
élethalálharcz; s oly csomó, mely bármily nehezen, de mégis megoldható,
nem jelent élethalál harczot. A valódi tragikai hatás az egyetemesnek
csupán oly érvényesüléséből, oly diadalából fakad, mely az egyént
megsemmisiti.“
Megsemmisül-e az egyén, halála nélkül? Nem! Mégis ezt teszi hozzá
Beőthy: „Ez a megsemmisülés… nem nyer minden esetben, föltétlenül és
mulhatatlanul a fizikai halálban kifejezést.“ Mily körülsánczolás!
„Minden esetben,“ „föltétlenül és mulhatatlanul!“ Tehát mely esetekben,
minő föltételek és melyek elmulasztása mellett? Van-e mód rá, hogy
Romeót életben hagyhatom Julia nélkül, vagy megforditva, avagy mind a
kettőt? Elég a teljes belső megtörés, a belső megsemmisülés Nyilván nem
hinnők el Romeonak teljes benső megsemmisülését, ha nem inná meg a
mérget? Vagy a Juliáét, ha nem követné szerelmesét? Mért volna
szavahihetőbb más tragikai hős, p. o. Bánkbán? És a botor Othello, a ki
elmetszi a torkát: hinnénk neki, ha nem tenné? Azt kell hinnem, inkább a
két magyar tragoedia mentségére van az elmélet erőszakolva, semmint az
igazságért, mely nincsen meg benne. Ezt érezni látszik Beőthy is, mikor
ezt mondja: „de tagadhatatlan, hogy ilyenkor mindig nagy és veszélyes
próbára teszi a költő erejét, kinek meggyőzően, minden kétséget kizáróan
éreztetnie kell a véget, a végnek sajátos képe nélkül.“ E mondat maga
feleslegessé látszik tenni minden vitatását a kér désnek. „Minden
kétségen kivül éreztetni kell a véget“, tehát a halált, – „a végnek
sajátos képe nélkül“: nélküle a halál képének. Mi czélja van ennek. Ha
éreztetni kell a véget és ennek természetes és egyetlen biztos módja a
halál: mi indithat egyéb egy költőt arra, hogy elmellőzze a halált, mint
szeszély vagy kénytelenség? A szeszély szeszély marad, méltatlan önkény
a poézis legfenségesebb nemének legkomolyabb pillanatában. A
kénytelenség a felvett tárgy nehézségeiből eredhet és érhet a poéta
erejéhez képest oly sikeres véget, mint Bánkbánban; mentségünkre
számithat, mint kivétel figyelemre méltó, de elméletet nem lehet reá
épiteni. Beőthy tanitásának is az értelme ez: a tragikai hős végül
meghal; de életben is maradhat, ha a költő elég erős arra, hogy bennünk
a hős halálának illuzióját fölkeltse, ha oly benyomást tud ránk tenni,
mintha a hős előttünk valóban meghalt volna, ha – az ő elmés
fogalmazásával élve – minden kétséget kizáróan tudja velünk éreztetni a
véget, a végnek sajátos képe nélkül.
De a fizikai halál csak „sajátos képe-e“ a végnek és nem inkább csak az
maga a valódi vég? Egy egyén, egy ember élete megszünik-e a halál
nélkül? Nem folytat-e uj életet, nem termékenyül-e meg lelke és szelleme
a legret: tentőbb csapások után is ujra, ha csak tuléli a csapást? Csak
kettő lehetséges, ha a katasztrófát a hős fizikailag tul éli. Vagy
megtörte a csapás, megsemmisitette a hős erkölcsi és szellemi életét,
vagy nem fosztotta meg reagáló képességétől. Az első esetben a tragoedia
ötödik felvonásában a siralomház egy nemében hagyjuk vissza a hőst. Vége
van, tanyája a beteg szoba, az őrültek házának valamely osztálya, a hol
a hős magáról mit se tudva, várja a fizikai halált, a melylyel a költő
adósa maradt. Lehet, hogy mint veszélytelen bolond vagy hülye az
utczákat járja, gyermekseregtől űzve, gunyolva. Bármi lesz is sorsa ezek
vagy hasonlók közül: semmi oka nem mutatkozik a költőnek arra, hogy
miért hagyta ki darabjából a hős halálát, mint tragoediájának bezáró
kövét. Mért juttassa a földön gondolható legszánandóbb sorsra egy
katasztrófa által azt, a kinek nagysága megbámulására, mint isteni
látványra hivott meg bennünket. Csak hogy nagyobb erejét mutassa? Ereje
ezzel csak látszhatik nagyobbnak, nem nagyobb valóban. Ellenben darabja
vége teljesebb, tökéletesebb, bezártabb a halál békéje, a per
visszavonhatatlan befejezése által. A poéta egész ereje benne van és
hozzá a természetes vég is, tehát a dolog ereje is, melynek pótlására
nem kell amabból elvonni semmit. A hol a katasztófa kimeriti, fölemészti
a hős erkölcsi és szellemi lényét, ott értéktelenné lesz a fizikai élet:
a hősre nem is létezik, a világra nézve teher és gyötrelem Egy ember, a
ki nagy volt, de most csak vegetál: ezt produkálni, ily lényekkel
benépesiteni a világot, ezért találtatott volna fel a tragoedia vagy
csak mint szabadalmat is igényelheti fensége csorbája nélkül? Nem. Ily
hőst életben hagyni csak kisebb-nagyobb tökéletlensége a szerzőnek, –
mely többé-kevesbé sérelmes a mű becsére nézve is, a melyben előfordul.
A második eset az, ha a hős erkölcsi és szellemi tartalma sem semmisül
meg teljesen, ha gondolkozó és helyesen érző tehetségeit kimenti a
hajótörésből. Az ilyen ember uj életet kezd, uj kötelékekbe lép, uj
viszonyok központja lesz, vagy a régiek megmaradt töredékeiből alakult
ujabb bonyadalmak sodrába jut. Ez történik trilogiák, tetralogiák
hőseivel; cziklusokba osztott történeti darabokéival. De ezekre az
utólsó lapon mégis ott leselkedik a halál, a vég, ezekben egy bizonyos
egység van, ezek tragoediák, melyeknek előadása annyiszzor a menyiszer
több időt igényel mint másoké, ennyi az egész. Nem ezekről van Beőthy
elméletében a szó, hanem a Bánkokról s a Petroniuszokról, azokról a
boldogtalanokról, a kik egy tragikai vétségért – háromszor bünhődnek;
először egy katasztrófával, azután (sit venia verbo) a Lukács Mór-féle
(voltaképen csak német) „tetszélettel“, végül valóságos halálukkal De
persze, a költői igazságszolgáltatás csak a katasztrófát számitja be; a
többit nem az aeszthetikáért szenvedik, hanem ingyért, az istentől.
Mondhatná valaki, hogy a mi a darab keretén kivül esik, ami a
katasztrófa után jő, ahoz már nincsen közünk. De én ez ellen tiltakozom.
A szindarabbeli ember és az életbeli ember mint erkölcsi lények közt
nincsen különbség. S a mint az életbeli ember, bármely katasztrófán ment
légyen keresztül, ha megmentette életét, megmentette a legbecsesebbjét,
– ugy a szinpadi ember is. Mert az ember ugy van fizikai és erkölcsi
törvényekből egységgé szerkesztve, hogy minden egyebet ujra
visszaszerezhet, minden veszteséget kipótolhat, csak élete van neki egy.
Ha tehát az embert meg kell semmisitenünk, nem teljesitettük
feladatunkat, a mig élete birtokában meghagyjuk. Beőthy a maga
definiczióját, a melyet idéztem, csak a szók illuziójával menti meg. Azt
mondja, hogy a költő „éreztetni tudja“ hőse teljes benső megsemmisülését
„a véget a vég sajátos képe nélkül.“ Ez csak szó kereskedés. A véget
éreztetni kell tudni minden körülmények közt. Ha a költő ezt nem tudja
éreztetni, akkor hiába mutatja a véget sajátos képével együtt is, mert
nem hiszünk neki, a halál nem teszi ilyenkor a halál benyomását a
szinpadról. Megmarad mutatványnak, hiányzik belőle az igazság. Ellenben,
a hol a költő szükséges ereje megvan, ott – ha nem mutattatik is a halál
képe – a néző oda képzeli, munkás, felizgatott fantáziája kiegésziti a
költő művét s ott is látja a halált, a hol a költő külsőleg nem léptette
fel. Meg vagyok győződve, hogy azok közül, a kik Bánk bánt csak
szinpadról ismerik, nem egyszersmind olvasásból, a legnagyobb zavarba
jönne nem egy, ha azzal a kérdéssel lepnők meg, hogy mi történik a darab
végével Bánk bánnal. Egy pillanatig ránk bámulna az illető, aztán
felelne: – a törvény értelmében, a mely benne él s erkölcsét
kormányozza, – hát természetesen, meghal!
A beteg theoria, a mely a szinpad tragikai hőseit egyes esetekben
fölmenteni hajlandó a halál elszenvedésétől, csakis kiegészitése a
theoriának a vétségről és bünhődésről. Ha elégségesen van vétségéhez
képest a hős büntetve magával a belső megsemmisüléssel, – a külsőt a
fizikait elengedhetjük neki. Ez Bánk esete. De mért nem Hamleté is?
Mivel talán Hamletet nem lehet lénye egyes tényezőire szétszedni, mint a
vesszőcsomót s mutogatni, hogy megbukott mint lovag, mint hazafi, mint
királytisztelő mint férj Ennélfogva Hamletnek életét kell venni, hogy
meglakoltnak mondhassuk. Én Bánk ilyetén felbontását is elemeire inkább
csak elmésnek találom, kevésbé csodálom meg e felfogást igazságáért. Én
azt hiszem, hogy Bánk mindezeket a bukásokat kiheverte volna, ha egy
dolog nincsen beleszőve a játékba: az ő szerelmes nagy szive! Ebben és
csak ebben az egy pontban szenvedett helyrehozhatatlan és rá nézve
elviselhetetlen veszteséget. Ezt megpecsételte feltörhetetlen
pecsétjével a halál. Loyalitása, nő-tisztelete, hazafisága – mind
szilárdul állott, a mig a fenállott korcs közrend Melindát el nem vette
tőle. Az ország állapotát látta, az udvar dorbézolásának tanuja volt,
feslett erkölcseit szemlélte, midőn Otto Melinda előtt térdelt és mégis…
az összeesküdt hazafiakat lecsendesitette. Mikor sérelme megesett,
indult leszámolnni azzal, a kiben boldogtalansága forrását látta, immár
összeesküvők nélkül is. Természetes, hogy most már az ő szemében a
hazafiság szinében is játszott cselekedete. Lovaghite nem szenved
csorbát, ha csak egy keritő esik el boszuló keze alatt. De az ő
loyalitása, lovagbecsülete, törvénytisztelete, az mind csak egy irányban
tényező: hogy boszuja müve elé tornyosult erkölcsi akadályokat
görditsen, nem pedig hogy tragikumának a kritika prizmája által
szétszórt szinképét adja. Mind ez érzelme a király bocsánata folytán
megtalálta volna egyensulyát; de egyet nem adhatott neki már vissza se
király se isten: Melinda hitvesi tisztaságát és életét. És e nélkül,
melyért maga tultette volt magát mind a többin, értéktelennek kell lenni
rá nézve az egész életnek, melyben mindent feltalálhat még, csak
Melindát nem többé. Ha pedig azt is találhat, akkor egy hitvány komédiás
volt, nem pedig tragikai hős. És ha mindez igaz, akkor halála nélkül
sokkal sulyosabban van büntetve mint halálával. Egy értéktelen fizikai
élet terhével a vállán, semmi, se dologgal, se föladattal, se
hivatással, semmi, czéllal, csak várni a fizikai halált, ugy szólván itt
felejtve haldokló állapotban a halál angyala által. Ez se nem erkölcsös,
se nem költői, se nem emberi, se nem törvényes igazságszolgáltatás. A
költő minden funkczióját bitorolta az istennek, midőn egy embert a sors
ádáz haragjának martalékul dobott oda, csak az – irgalmát, az isten
legfenségesebb tulajdonságát vetette meg hetykén, vagy mellőzte, mert
valamivel mégis gyengébb volt feladatánál, bármi erős volt is különben.
Tehát a büntetés, a tragikai bünhödés elmélete csábitja Beöthyt a
halálos vég nélküli tragoediák igazolására Sajátságos ebben még az, hogy
attól látszik tartani, mintha a hőst nem látná az emberiség eléggé
büntetett állapotban a halál elszenvedése nélkül. Ez abszolute ugy is
van, természetesen föltéve az emberben az élet szeretetét, az élethez
való ragaszkodást. A halál az egyetlen, a mit helyrehozni vagy
kárpótolni nem lehet. Ez a megismerés viszi Beöthyt egy érdekes
fejtegetésre a haláltalanságról, a legenda amaz alakjairól, a melyek nem
halhatnak meg: a bolygó zsidó, a bolygó hollandi, a büvös vadász.
Ezeknek boldogság volna a halál, mert az élet teher nekik, tehát a
haláltalanság a nagyobb büntetés. A legenda ez alakjai azonban nem a
társadalom, nem a rend ellen lázadtak, hanem isten kisértéssel, isten
sérelmével lettek bünösök: bün és büntetés vallásos felfogásával, a hol
az örök üdvösség és örök elkárhozás a bezáró kő. Az egyik a szenvedő
Krisztust bántalmazta tettleg s örök bolygásra átkoztatott; a másik
elbizottságában az istent provokálta, s bolyg a tengeren; a harmadik az
istennek szentelt napot szentségtelenitte meg s mindörökké üzni
kénytelen a vadat. Nem halhatnak meg, mert meghalván pihenést találna
testök, lelkök örök üdvösséget is. Rájok pedig átokul van függesztve, a
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A tragikum - 7
  • Parts
  • A tragikum - 1
    Total number of words is 4066
    Total number of unique words is 1858
    26.2 of words are in the 2000 most common words
    39.0 of words are in the 5000 most common words
    44.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tragikum - 2
    Total number of words is 4058
    Total number of unique words is 1811
    24.5 of words are in the 2000 most common words
    35.6 of words are in the 5000 most common words
    41.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tragikum - 3
    Total number of words is 4079
    Total number of unique words is 1614
    26.2 of words are in the 2000 most common words
    36.7 of words are in the 5000 most common words
    42.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tragikum - 4
    Total number of words is 4040
    Total number of unique words is 1879
    26.3 of words are in the 2000 most common words
    37.9 of words are in the 5000 most common words
    44.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tragikum - 5
    Total number of words is 3996
    Total number of unique words is 1898
    24.6 of words are in the 2000 most common words
    36.2 of words are in the 5000 most common words
    43.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tragikum - 6
    Total number of words is 4142
    Total number of unique words is 1894
    25.6 of words are in the 2000 most common words
    37.7 of words are in the 5000 most common words
    43.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tragikum - 7
    Total number of words is 4176
    Total number of unique words is 1954
    26.3 of words are in the 2000 most common words
    37.6 of words are in the 5000 most common words
    43.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tragikum - 8
    Total number of words is 3984
    Total number of unique words is 1662
    24.6 of words are in the 2000 most common words
    36.2 of words are in the 5000 most common words
    40.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tragikum - 9
    Total number of words is 2762
    Total number of unique words is 1265
    28.9 of words are in the 2000 most common words
    39.0 of words are in the 5000 most common words
    44.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.