A tragikum - 5

szemben a tökéletlen emberekkel. Ha azonban a tragikum a világi rend
megsértése, miként lehet tragikusnak nevezni azt az alakot, a mely épen
abban jeles, hogy soha sem sérti a rendet, a mely valóságos
inkarnacziója a rendnek? Még abban sem sérti meg, hogy az igazság –
törvényesség – rovására bármely fogással, egy jó szóval, egy hizelgő
szóval, egy meginditó szóval, vagy más hasonlókkal éljen a maga
védelmére, a mire tudvalevőleg nem vala rábirható. Inkább itéljék el,
mintsem hogy igazságát, melynek kultuszát űzte egész életében, hamis,
vagy ahoz nem méltó fegyverekkel oltalmazza s ezzel homályt ejtsen
rajta. Valamint egy izben mint biró életét koczkáztatta a törvényesség
védelmében birótársai és egy bősz néptömeg ellen egymaga, ugy most mint
vádlott nem tett az igazság ellen semmit a maga igazságáért. Azt hitte,
hogy az igazságnak, a törvényességnek becsesebb szolgálatot tesz, ha
ártatlanul hal meg érte, mint magának, ha mással szabaditja ki magát,
mint ártatlanságával, igazságával.
Egy igazán nagy lélek, a mely egész életét hazudtolta volna meg halála
pillanatában, ha máskép teszen a menekvés reményében. És meghalt, nem
mert megsértette a társadalmi rendet; nem mintha vétett volna ellene,
hanem mert ellenkezőleg tökéletessége, maga az erkölcsi rend volt, a
törvény, az igazság volt maga emberi alakban. A rendnek, az
igazságosnak, a törvényesnek oly nagysága azonban, mely ideálnak
képzelhető, de mint ember, ha létezik, a tragikus végzet hatalmába esik,
és belőle talán csak egy módon szabadulhatna meg, akkor, ha a társadalom
élére állittatnék, mint korlátlan ur, mint forrása és feje a
törvényeknek, elsőnek nem csak egyéni tulajdonságaira, erényeire, lelki
nagyságára nézve, hanem külső nagyságban, hatalomban, hivatásban is
elsőnek. Mert ha a társadalom nem oly tökéletes, mint ő, akkor nem
nyujtja az ő lételének feltételeit, ha csak minden hatalma is a
társadalomnak az ő kezébe nem tétetik le.
Mint egyszerü közpolgár ez ideális, sugárzó nagyságban, egy szabad
társadalomban barátok központja, ellenségek czéltáblája, a jók bálványa,
a gyarlók és gonoszok gyülöletének tárgya lesz: és elviselhetetlen
jelenség ama rosszak szemében, kik esetleg a társadalmi rend őrei,
hatalmainak kezelői, tekintélyének képviselői. Ha Athéne rossz kezekbe
kerül, ha a közhatalmat terhelt lelkiismeret, hiuság, kapzsiság, bünös
szándék gyakorolja; az igazság védelme nem találtatik az állami
hatóságok hivatalában, hanem csak a példás bölcs tanitásaiban,
példájában, egyéb módjában, erkölcsi nagyságában: akkor ez utóbbira
nézve megérett a tragikus fordulat. A társadalmi rendet ő képviseli; de
a társadalmi hatalom az ellenséges tábor kezében van. Intézkedik nem a
ki vele él, hanem a ki visszaél a társadalmi rend intézményeivel. Ez
elkorcsosodása a társadalmi rendnek a maga védelmére keresni fogja az
ürügyet, az alkalmat, hogy a fényes példát, melytől az ő feketesége csak
feketébb, eltaposhassa. A konfliktusban a társadalmi rend maga lesz a
tragikus hős vagyis az az alak, a kiben e fogalom ideális tisztaságában,
emberfeletti nagyságban testet öltve megjelenik. Ne mondjátok, hogy
martyr, a ki felmagasztosulva vértanuságot tesz hitéért s földi
mulandóságot cserél mennyei halhatatlanságért. Nem: egy ember, a ki
inkább életét adja, pedig szereti és becsüli az életet, mint erkölcsi
nagyságát. Nem fordit a dolgon, hogy nyugalommal üriti ki a
bürök-pohárt: tanitványai jajgatva, megindulva, sirva állanak körülötte,
épen mint mi a tragikus hősök körűl.
És senki se higyje, hogy Szokrates ilyetén tragikuma más, mint más
tragikus hősöké. Nem csak nem más, de teljesen azonos. Csupán hogy nem
olyan egyszerü, mert itt az élet mint drámairó a legegyszerübb fenséggel
dolgozott; a minő poetáinknak részben nem lehetséges, részben nem
tanácsos. Nézzük csak Bánk-bánt. Mi az ő helyzete más, mint a
Szokratesé? Az erkölcsi rend felett őrködni hivatottak paczkázásai a
nemzeti, politikai és egyéni jogok tömegén hivják őt harczba. Ő nem is
épen az a bölcs, minő Szokrates; hozzá őt egyéni viszonyai, állása,
méltósága, becsvágya, családi köteléke százoldalon sebhetőbbé teszik,
mint minő az igénytelen athenei polgár, de erkölcsi világának
integritása nem fér meg az udvari erkölcsök fenállásával. Ő is, mint
Szokrates, az erkölcsi rend önkéntes bajnoka az erkölcsi rend
hatalmainak hivatalbeli bitorlói ellen. A tragikumuk ugyanaz; a
mennyiben történetük különbözik, az egyéniségek személyes viszonyaik,
más világuk, más környezetük, más föladatuk, a közvetlen konfliktus más
volta által untig meg van okolva és megmagyarázva. És Hamlet? Nem-e
szemben vele jóval, becsületessel és ártatlannal egy – gyilkos király ül
a trónon, mint az erkölcsi rend első őre. Hozzá még az ő apjának
gyilkosa, neki pedig nagybátyja is, sőt most már mostoha apja! Mily
meggyalázott erkölcsi rend, meggyalázva, legázolva az által, a kinek
mint legfőbb birónak, e rend védelme, sérthetetlensége egy egész
országban a kezébe van letéve. És Hamlet, a ki az igazságot keresi,
keresvén a bünöst szorongatja: ép ugy élő veszedelmévé lesz a királynak,
mint a tanitó és erkölcsben élő Szokrates Athene előljáróinak. Hozzá
Hamlet még filozofus is, és ennyivel rokonabb Bánknál Szokratessel, de a
tragikum e nélkül is teljesen azonos volna a három közt és minden egyéb
tragikus rokonaiké közt, a mely nagyságukban, jellem, érzés, észbeli
nagyságuk oly mérvében rejlik, a mely jogaihoz a középszerek számára
törvénynyel rendezett társadalomban avagy az e társadalomban lehetséges
ellenséges erőkkel szemben nem juthat.


XIII. A tragikum egységes mivolta.
Érintettem már, hogy két főfajtája van a tragoediáknak s egy harmadik
keverék fajta a kettőből. Az egyik fajta az, melyben a hős egyenesen
támadja a világi rendet. Ilyen III. Rikhárd, ilyen Macbeth; a másik, a
melyben a hős a világi rendnek, a mintegy benne megsértett világi
rendnek védelmére kel. Ilyen Bánkbán, ilyen Hamlet. Vannak azután
tragoediák, melyekben ez a két momentum elegyül. De mind e kategoriákban
a tragikai momentum nem változik, sőt épenséggel ugyanaz marad. Azéban
is, a ki a támadásban bukik, azéban is, a ki a védelemben idézi magára a
katasztrófát, azéban is, a kinek sorsában mind e két momentum egyesül,
mire a legvilágosabb példa Coriolán. Mert III. Rikhárd, ha meg nem
bontja a világi rendet, nem juthat ama javak birtokába, a melyekre
testi, elmebeli és lelki nagy ereje jogot formál, mint őt legjobban
megillető javaira a földi világnak. Ő egyéni erejéhez képest sértve,
megröviditve van a világi rend által, mely hitványabbak, kisebbek,
pipogyák, gyöngék közt osztogatta el mindazt, a mi legméltóbban az ő
erejét illetné meg Bánk sértve van a világi rend által, a mely
megengedi, lehetővé teszi az ő nagy szivének, nagy lelkének büntelen
való meggyalázását, boldogságának galád megrontását. Hamlet sértve van a
világi rend által, mely lehetővé teszi, hogy az ő anyja, apja
gyilkosának neje, a gyilkos pedig apja után koronás király legyen. Lear,
az apai és királyi zsarnok sértve van a világi rend által, mely
megengedi, hogy ő, a ki országokat osztogat, királyokat tesz boldoggá s
ugy szólván a kicsapongásig élvezi ellenmondást nem ismerő
szuverenitásának szertelenségét, saját gyermekeinek érzéseivel ne
rendelkezzék; Coriolán sértve van a fenálló erkölcsi rend által, mely
ugy intézkedik, hogy rendületlen férfinagyság, mely egy egyénben
kivirágozva oszlopa a köztársaságnak, a gyáva, ingatag és ostoba tömeg
szeszélyei szerint viselje magát, meghajoljon előtte, kolduljon tőle
érdemeiért nem is jutalmat, hanem járandóságot. Romeo sértve van a világ
erkölcsi rendje által, mely fentart és nem képes leverni oly
viszonyokat, a melyek mellett lehetetlen az ő szerelme Juliához És igy
tovább: mindenütt ugyanaz. De velünk, közönséges, avagy mondjuk
nem-tragikus emberekkel is hasonló történik lépten-nyomon. Közülünk, élő
emberek közül azonban csak az a lesz tragikus alakká, a kiben, mint a
tragikai hősökben, megvan az a tartalmi nagyság, a mely nem képes a
rövidséget elszenvedni, hanem sikra száll azért, a mit nagysága magának
követel. Ez történik a drámákban is, melyek ha hőseik emberi erőn felüli
tökéletességekkel vagy nagysággal vannak felruházva, tragoediák lesznek,
ha tulajdonságaik szerényebb mérvüek, középfaju drámák.
Folytassam-e példáimat? A tragikum fogalma ennyivel azt hiszem arra az
egyszerüségre és egységre van redukálva, melyet minden ember megláthat,
de melyet mindenki önkénytelen ki is érez a lángelmék nagy alkotásaiból.
A vétség zavaros, ingadozó és bántó tanánál ez általánosabb, világosabb
és azt hiszem nemesebb is. Egy hasonlat nem demonstrál semmit, de
szemléltet és ezzel magyaráz. A czédrus a fák óriása. Büszkén emeli
koronáját az égre. Sőt ezzel sem éri be: hegytetőkön tenyészik, a
hegyeket teszi maga alá, hogy azzal is nagyobb legyen. És még ennél is
tovább megy: nem a mi égövünkalatt tenyészik, hanem délibb vidékeken, a
hol magasabbak a hegyek, magasabban megy a hegyekre a fa, s
legmagasabban a czédrus. És mentül magasabban megy, és mentül nagyobbra
tör: ott üt bele legjobban a villám. A hegytetőn álló óriasba, nem a
völgyben, a tömegben élő szerény exisztencziákba: beleüt nem azért mert
vétkes, mert féreg férkőzött büszke testébe, hanem azért mert – nagy.
Én csak egy értelemben tudok jogosult vétségről a tragikumban és ez az a
momentum, amely az én felfogásom szerint – és azt hiszem, némileg
Arisztotelesé szerint is – közremüködik a katasztrófa kiengesztelő
hatásában. Ez pedig az, hogy bizonyos értelemben nézők és olvasók
mindnyájan erkölcsi büntársai vagyunk a hősöknek, a kik e szerint, a
mennyiben sorsuk bünhödés, ugyszólván érettünk bünhödnek. Mindnyájan
helyesléssel, lelkesedéssel, részvéttel, bámulattal, csodálattal és az
érdeklődés sokféle árnyéklatával kisérjük tetteiket, tapsolunk
elhatározásaiknak, élvezzük az emberi nagyság, az emberi képességek
kinyilatkoztatásait; a hősben magunk mását, tulajdonságaiban saját
tulajdonságaink hatványát szemléljük; önérzetünk feldagad, bizalmunk
fölserken, méltóságunk érzete izmosodik, látván magunkat, az „embert“
rendkivüli fényességeiben, elméje, szive, akarata erejét, vágyai
mérhetetlenségét, erkölcse hatalmát, lelke rettenthetlenségét, szárnyaló
becsvágyát, soknemü tartalmait… Lelkendezve követjük sorsában közvetlen
érdeklődéssel, csak a katasztrófa előtt állunk meg megdöbbenve, ott
válunk el tőle, fölemelve általa, de tele tanulsággal is és
engesztelékenyen rettentő bukása felett. Mert szép és fenséges látvány
az ember érzelmeinek, indulatainak, vágyainak szertelen nagyságában;
félelmes is azonban és emberi részvételünkre méltó törékeny
végességében, és mindenképen gyengébb a rendnél, a mely állandó és a hős
bukása által megujhodik, hogy felettünk kisebbek felett mindörökre
őrködjék.


XIV. Ismétlések.
A tragikum, az eddigiek szerint, a földön nem lehetséges emberi nagyság
összeütközéseinek megnyugtató megoldása katasztrófa által. E
katasztrófa, mint meglakolás egy vagy több vétségért, a mennyiben vétség
és bünhödés rendszerint megforditott arányban vannak benne egymással és
igy fogalmainkat az igazságról sértik, magában véve erkölcstelen és
kinos volna, ha az emberi társadalom föltételei szerint lehetséges
emberek sorsát intézné el eképen, vagyis olyanokét, a kiknek jogai,
igényei, vágyai, szenvedélyei társadalmi intézményeink keretén belül,
együtt élő szokásaink szerint kielégithetők, vagy a kiknek vétkei ugyan
ez intézmények és szokások szerint megfelelő mértékü büntetéssel
igazságosan büntethetők volnának. A ki boldogulása föltételeit a földön
megtalálja, vagy a ki nem sérthető ugy, hogy sérelme orvoslatát meg ne
találná a társadalomban, vagy a ki nem vétkezik ugy, hogy bünei mértékét
megfelelő mértékkel meg ne tudná torolni a társadalom: annak bárminemü
konfliktusa az emberi fogalmak szerinti igazságos mértékkel elintézhető.
Ide tartozik az emberek sokasága az életben, ide a középfaju drámák
tenger hősei. Egy más kategoriába tartoznak azok, a kik erkölcsi,
érzelmi, és értelmi rendkivüliségöknél fogva vagy boldogulások
föltételeit nem találják meg a földön, vagy oly sértékenyek, hogy a
sértés megtorolva is elviselhetetlen rájok nézve, vagy a vétkezésben oly
szertelenek, hogy a földi igazságszolgáltatásnak e vétkezés megmérésére
nincs mértéke, megfelelő megtorlására nincs eszköze. Ezek, mint
rendkivüli lények, saját szertelenségök sulya által katasztrófába
hajtatnak, a mely nem vétkességöknek, hanem nagyságuknak felel meg. Ezek
az életben a kivételes lények, a müvészetben a tragikus természetek.
Impozansak, félelmesek, fenségesek megjelenésökben; impozansak,
félelmesek és fenségesek megsemmisülésökben Lényök rendkivülisége és
megsemmisülésök rendkivülisége fedezik egymást, ez a kettő adja azt a
titokzatos egyensulyt, mely más művek megoldásának megnyugtató, mert
világos igazságszolgáltatása helyébe lép s mely voltaképen a tragikus
hatásnak mondandó.
Tényezők e hatásban 1) a tragikus természet, melyről már szóltam; 2) a
tragikus helyzet, melyről szintén volt szó: 3) a közrend elégtelensége;
4) az esemény szemlélője és 5) a közrend érdeke.
A tragikus természet egy rendkivüli emberi tulajdonságokkal – egygyel
vagy többel – felruházott emberi lény, a kin, egy adott esetben, e
rendkivülisége uralkodóvá lesz. Ekkor áll elő a tragikus helyzet: a
kényszerüség leszámolni vagy természetével, vagy az adott esettel: a
czéllal, a föladattal, mely uralkodó szenvedelmét kihivja. A helyzet
tragikus volta abban rejlik, hogy a tragikus hős sorsára a végső
eredmény ugyanaz, ha vállalkozik föladatára, ha nem. Nem vállalkoznia
annyi mint mindarról a mi az életben rá nézve becses, sőt magáról az
életről is lemondani; vállalkozni annyi mint czélját elérni saját
magának feláldozásával. Az első eset, a melyben a tragikus természet e
természetét zabolázza tétlenségre, a drámai müvészetben nem fordul elő,
csak az életben, minthogy a drámairónak épen a harcz, a cselekvés az
anyaga, a melyből dolgozik. Tőle a katasztrófa elé szindarabot várunk, a
mely a katasztrófát valószinűség által a valóság erejével ruházza fel.
Az élet valóságot nyujt, nem szorult arra, hogy esetei logikus
fejleményeit mutogatva, valószinüséggel csaljon meg bennünket. A
müvészet tehát okokkal, okszerű fejleménynyel visz minket a tragikus
megoldásig. A tragikus megoldás azonban csak akkor ok szerint való, csak
akkor tragikus, ha összeütközései kiengesztelésére a közrend elégtelen;
ha érdekeinek kielégitésére, büneinek büntetésére társadalmi, álladalmi
és egyéb hatalmak kezében nincsen elegendő eszköz. A tragikai természet
a neki elégtelen közrend fölibe emelkedik egyéni erejével, uralkodó
szenvedelme hatalmával és kiveszi magának, a mi emberit meghalad, vagy a
mi egyest nem illet, vagy a mi a közrend szerint mást illet, nem őt. Az
esemény szemlélője én vagyok, vagy te, szives olvasóm, vagy más, vagy
mindnyájan, egy szóval az „ember.“ Látjuk a magunk mását, még pedig egy
rendkivüli jelenségben; látjuk a magunk vágyait, a magunk érzéseit, a
magunk szenvedelmeit rendkivüli mértékben; látjuk az egyént tetszős
harczában egyénisége jogaiért: nem-e mindnyájunk küzdelme ez? De látjuk
egyszersmind a magunk és százféle érdekeink védelmére törvényesen
fenálló közrend megbontását az erős, a szertelen ereje által. Azonban az
erős bukik és helyre áll az erősebb: a közrend.
Igazságszolgáltatás nem történt a bün mértéke szerint, de történt más, a
mi ezzel felér. Láttuk egy rendkivüli hős minden fényét és fölemelő
erejét; láttuk helyzete kényszeritő voltát, mely a végső eredményre
nézve nem enged választást; hallottuk a rendkivüli emberek vágyainak
ellenségét: a világi közrendet sarkaiban recsegni, ropogni; szemléltük
embertársunk elszánt küzdelmeit érzésekért, vágyakért, czélokért, melyek
kisebb-nagyobb mértékben mindnyájunk érzései, vágyai és czéljai; és
láttuk végre egy bár rendkivüli ember elhárithatatlan bukásának az árán
jogaiba visszahelyeztetni mindnyájunk jogainak állandó őrét, a
közrendet. E tényezők szülik a kiengesztelő tragikai hatást, lelkünknek
félelem és részvét által való tisztulását, mint Arisztotelesz mondja.


XV. Az élet mint poéta.
Egy kérdés merülhet még fel, melyre szivesen keresem a választ. Ha a
tragikum az életben és a művészetben ugyanaz és lényege valóban az
emberi rendkivüliség: nem mutat-e az élet valjon számos rendkivüli
nagyságot, a ki elkerülte a tragikus sorsot és nem kinálkozik-e
tragikusnak látszó esetekkel, a hol a nagyságot nem látjuk?
A kérdés megfontolásra érdemesnek látszik. Azonban a választ keresve,
mindenek felett azt ismétlem, hogy az élet oly poeta, a ki felelősségre
nem vonható. Az eseteket nem titkolja mindig, de a motivumokat ezer
esetben nem tárja elénk. Az élet nem is szindarabokat, az élet
rendszerint csak töredékeit mutatja az általa konczipiált drámáknak,
melyeket többé-kevesbé furfangos vagy elmés találgatásokkal vagy kétes
értékü értesülésekkel szoktunk kiegésziteni. Mindazonáltal az élet nem
rosszabb drámairó, mint másolói. Ha nagyságokat, minő Göthe, Deák
Ferencz, Mátyás király és mások sértetlen hagy, nem adott-e
kiválóságukhoz mért kiváló helyzetet nekik? Melyik volt ezek közül és
közüle más boldog nagyoknak a közrend mindennapi bilincseiben? Ha Göthe
abban az időben, midőn a mi boldogtalan Csokonainkat tragikus tehetsége
fölemésztette, – magyar poétának születik közsorsban; ha nem egy nagy
herczegi udvar szuverén kegyeltje, egy virágzó irodalom fölkent királya;
egy nagy nemzet ünnepelt költője, egy szellemben és bájban vetélkedő
hölgyvilág elkényeztetett beczéje; ha mindezek helyett az ő nagysága az
akkori magyar viszonyokba, magyar közrendbe születik bele: elkerülte
volna valjon-e a tragikus fordulatot, ereinek gyászos fölemésztetését,
holott a nálánál abszolute kisebb Csokonainak vérét vette a kor? Göthe
nagysága kora német viszonyaiban nagysága érvényesülésének föltételeit
megtalálta, azért elkerülte a katasztrófát. Csokonainak, midőn abban az
időben a magyar nemzetnek adták őt, nem kedveztek az istenek! Deák
Ferencz nagyságának megfelelő föltételei megvoltak abban a korban, a
melyben ő, az egyszerü köznemes fejedelmeknek és népnek törvényt
diktált. – Mátyás király trónon ült s nagy volt mint uralkodó; de
ambicziója nem volt nagyobb a hatalmánál; hire, dicsősége nagyobb volt
hatalmánál is. A sors kedvezése nem volt ezekkel szemben kisebb mint az
ő lényök nagysága. A társadalomnak, a kornak, a környezetnek, melyben
élniök adatott, volt módja nagyságukat jogaihoz juttatni. És igy élt és
hozott a világra áldást sok más nagy lélek, melyet az isten nem csak
adott, de meg is áldott. Hányat adott, a kit ez áldásában nem
részesitett: ki tudná megmondani közülünk? A régibb századoknak
nyomorban, kórházakban, éhségben elhalt müvészei, félreismert lángelmék,
a kiket csak késő maradékok juttattak dicsőségökhöz: ez csak a kisebb
rész. Mint vélekedel, nyájas olvasóm, ama névtelenek tömegéről, a kik
elzüllve, életkedvök vesztve ténferegnek a világon? Megbomlott családi
élet áldozatai, a kik a korcsmában keresnek feledést; tört szivek, a kik
az éj leple alatt keresik fel temetőnek a vizek hullámait? Az
öngyilkosok, az őrültek halavány legióiban hány jogaihoz nem jutott
nagyság – becsvágy, szerelem, művészi tehetség – jár-kel mint a
„társadalmi rend“ áldozata? Exczesszivus természetekkel, tragikus
lényekkel tele van az élet. A drámát nem látjuk, azért nem látjuk hősünk
nagyságát; de a katasztrófa ott van a hirlapok „rendőri jelentéseiben“ s
„apró hireiben,“ röviden, mint a nyomorult hősnek utolsó lehellete, és
megtanít bennünket arra, hogy az élet a legtermékenyebb tragikus költő:
dusan osztja a léleknek a nagy tulajdonságokat, de ritkán tesz értök
kivételt, inkább learatja a nélkül, hogy mutogatná is fényöket.
Az élet mint poeta nem költ tehát más törvények szerint, mint a költő, a
ki az életet utánozza. De a nyilvános karakterekre nézve mértéke ama
relativ nagyságnak, mely az életben lehetséges, azaz a maga föltételeit
megtalálja, idők szerint változik. Kossuth, Luther, Gőthe, Mátyás
király, Nagy Lajos, Deák F. nagyok, de nem nagyobbak koruknál, a mely
magát e nagyságoknak ugyszólván rendelkezésére bocsájtotta. Igy a
magánéletben is magán és társadalmi viszonyok kedveznek egyeseknek, kik
érzületben vagy tehetségben nagyok. Más korok nem nyujtják nagyjaiknak
kedvezéseiket s e nagyok tragikus sorsra jutnak, és százezerre megy a
magán viszonyok tragikus alakjainak is a száma. De az élet nem számol be
velök, mi csak sorsuk szánandó, néha épen megvetésre méltónak látszó
töredékeit látjuk.


XVI. A kontrárium.
– Shylok, Leontesz. –
Azt, hogy mi nem tragikus, nem rosz tragoediákon kell bizonyitani. Rosz
tragoedia voltaképen a szó ily értelmében nincsen is. Lehet valamely
darab tragoedia vagy nem tragoedia, de nem lehet rosz tragoedia, csak
rosz szindarab. A tragoedia egy műforma oly tartalommal, melyhez közepes
költők képességei fel nem érnek. Rendkivüli embereket képzelni,
szavaikban és cselekedeteikben nekik életet adni, életök folyását az
élet törvényei szerint művészi és erkölcsi igazsággal feltárni,
küzdelmeiket szemléltetni s egy katasztrófával az emberiség
gyönyörüségére, tisztulására és megnyugvására befejezni: mily feladat,
Olympusz istenei, mily feladat! Egy-két kiválasztott kedves emberének
adta Apollo! A többi sokasága a költőknek e feladatokból tud egyetmást,
sok sokat, még több keveset, ezerekre megy az oly irók száma, a kik
semmit sem tudnak belőle, de különféle ügyességekkel ékesek. Azt a
legfőbbet, midőn a rendkivüli egyén sérelme kinjában vagy szertelen
vágya lázában forradalmat támaszt magában s maga körül, kilép a
közsorból s rendkivüli erőben fénylik, rendkivüli uton jár és rendkivüli
végre juttatja magát és juttat másokat: ezt igaznak, tehát
rokonszenvesnek, félelmesnek és megnyugtatónak lemásolni egyeseknek
adatott. És e rendkivüliségek rajzának kontráriumát, a tragikussal
szemben azt, a mi nem tragikus, helyesen ismét csak ez egyes
kiválasztottak oly műveiben vizsgálhatjuk, a melyeket e nagy szellemek
ilyeneknek, nem tragikusoknak irtak meg. Ezeknél van a tartalmi
tökéletesség. A poéták többi seregeinél csak részeket találunk és csak
formai tökéletességeket. Az életből és Shakespeareből mutattuk ki mi a
tragikum, ezektől kell a nem tragikus konczepcziók iránt is
felvilágositást kérnünk, ha oly felvilágositást akarunk, a mely
gyertyáját az ellenkezőhöz, a tragikumhoz is oda tartsa. Mert a
tragikumnak ellenkezője nem a komikum, hanem az, a mi nem tragikus. A
komikus az valóságos mellékképe a tragikumnak, teljesen rokon, majdnem
azonos vele: erős tulajdonságok exczessusa a nevetséges felé ez, a
tragikum pedig erős tulajdonságoké a szomoru felé. Alapjában egy
dolognak más-más irányu végletes elágazása. A legjelesebb komikus
művészi alkotások akárhányszor szinte át is csapnak a tragikus
hangulatba, megoldhatatlanságuknál fogva. A nem tragikusok csak
hangjával élnek, eszközeit, fegyverzetét használják: hangulatát,
benyomását soha sem teszik.
A tragikum kontrariumát tehát nem ugynevezett rossz tragoediákon vagy
épen komédiákon kell bizonyitani, hanem nem-tragikus hősü komoly
szinműveken. S ha az eddigiekben láttuk egy felől a művészet tragikus
alkotásait és a tragikumot az életben, – nézzük meg a művészetben ama
termékeket, melyek a vétség s az indulatok mérveinél fogva a tragikus
alkotások körébe látszanak tartozni, és mindazonáltal nem tragikus
megoldást nyertek a költő kezéből Shakespeare ismertebb művei közt kettő
van ilyen, mely kiválóképen magára vonja a figyelmet: a Velenczei kalmár
és a Téli rege Mindkettő megoldása szerint középfaju dráma,
indulataiban, hangjában, cselekvéseiben azonban erősen tragikus izü
mindenik, elannyira, hogy nem tudom mióta, – mert nem hiszem, hogy
mindenkor igy volt volna, – a szinpadon mind a kettő valóban tragikus
felfogással adatik elő. A hőst ebben is abban tragikus ábrázolók játszák
kiváló szeretettel s el is látják félelmes szinészi temperamentumuk
minden erejével és szilajságával. Én ezt egy sértő tévedésnek tartom, a
mely fényes tanuságot tesz ugyan egy szinészi erő közvetetlen
hatalmáról, a mely az egyszeregy elmondásával is egy társaságot könyekig
tud inditani – mindazonáltal nem szünik meg hamisitásnak lenni. Az
érdeklődés és hatás, melyet vele a szinész elér, nem ugyan az, a melyet
a költő czélzott, sőt inkább egy neme az erőszaknak, melyet tehetségei
iránt való érzékeny fogékonyságunkon gyakorol. Hatalmas egyénisége,
szinészi eszközei: hangja, arczjátéka, szenvedélye rabul ejti képzelő
tehetségünket és kénye szerint bánik el velünk, erkölcsünkkel s a –
költővel.
Leontesz szicziliai király – a Téli Regében – vendégül fogadja ifjukori
barátját, a cseh királyt udvarán. Még mielőtt vendége távoznék, föltámad
a gyanuja, hogy neje és barátja közt bűnös szerelmi viszony fejlődött
ki. E nyomon tova haladva, féltékenység által gyötörve, végre nejét
börtönbe vetteti, halálra itélteti, s a szegény királynénak börtönbe
született kisdedét szintén megöletné, – ha hű embere, a kire a
végrehajtás bizva van, mind e vérengző szándéknak csellel utját nem
állná. A királynét elrejtik s a kisdedet tengerre bocsátják. A király
husz évig siratja meggondolatlan ádáz tettét, a királyné ugyan addig
rejtve marad, a kis leány idegen földre vetve szerencsésen
fölnevelkedik, hazakerül s husz év mulva minden jó véget ér.
A király féltése tölti be a darab első felét. E féltés ép oly szertelen,
mint akár Othelloé. A különbség annyi, a mennyi a különbség Othello és
Leontesz között Leontesz feleségéhez illő férj külsőre és származásra
nézve és király, királyi hatalommal és kezében eszközeivel egy királyi
boszunak. És valóban, a mig a mór sajátkezüleg lesz Dezdemona hóhéra,
addig Leontesz törvényszéket, tanácsot (mondhatnám országgyülést) és
orákulumot mozgósit, hogy királyi pompával és csalhatatlansággal essék
meg a bosszu műve. A vétség persze ugyan az marad: a gyanusitott asszony
elpusztitása. A törvényszék előtt külömbséget tehet, hogy Leontesz csak
hiszi, hogy elölte feleségét, a kit egy becsületes miniszter elszántsága
megmentett, ellenben Othello nem ad rá módot, hogy Dezdemona
megmeneküljön; de a muzsa vagy az erkölcs szemében az egyik olyan
gyilkos mint a másik: sőt Leontesz a gyilkosabb, a ki hatalmánál,
királyi voltánál fogva még a földi igazságszolgáltatás alul el is
vonhatja magát. Hiszen ő a legfőbb biró, az utolsó forum. A féltékenység
tehát itt is, ott is ugyanaz, következményei is ugyanazok, csak az
eljárás más, a mi tisztán a hős más-más voltán fordul meg. Ha nem jönne
tekintetbe más, csak a féltékenység és a vétség, melyre e lelki kórság a
hőst ragadja, akkor Leontesz ép oly tragikai hős volna mint Othello,
vagy az utóbbi ép oly kevéssé volna az, mint Leontesz. Hol keressük
tehát a különbséget? Ott, a hol a tragikumot megtaláltuk: az emberben, a
hősben.
Othelloról ugy találtuk, hogy tragikus momentuma nem a féltésben rejlik,
hanem szertelen szerelmében, melynek a féltés csak excesszivus
elfajulása. Tragikuma, hogy erkölcsi világrendünk nem nyujtja e szerelem
léte föltételeit a velenczei mórnak. Ez érzelmi nagysághoz hasonlót
Leonteszben hiába keresünk. Szerette feleségét, kétségkivűl, szerette
ugy, azt is megengedem, a hogy a földön legjobban szeretni – szokás.
Égett tűrhetetlen lánggal mint vőlegény, czélt ért a lakodalom által,
kivette részét a mézeshetek édességeiből, azután lett egy rendes szerető
férj, egy boldog papa, a ki mint egykor menyaszonyát, utóbb ölébe
ültetgette gyermekeit Azért van neki a darabban fia is, a kis Mamiliusz,
a mit felettébb fontosnak és jellemzőnek tartok. Gyanuja nem annyira
szerelmét sérti, mint becsületét, hiuságát, méltóságát; nem vesztesége
elviselhetetlen, hanem szégyene, pironkodása. Hogy őt igy meglehetett
csalni! Vigyázzatok férjek! Ez a sorsotok! Most már azt sem hiszi, hogy
Mamiliusz az ő fia volna és brutális gúnynyal támad a kis ártatlan
gyermekre. Egy közönséges kis lélek, teli nagy szavakkal, kicsinyes
kedvteléseivel egy sebzett hiuság boszuságának; nevelése és a királyi
palást menti meg sorsa folyásának előbbkelő stilusát. Hol látjátok őt,
mint Othellot, vesztesége gyötrelmeiben bucsuzgatni az élettől,
egyenkénti felsorolásával mindannak, a mi becses és drága volt benne
előtte: isten veled harczi mén, trombita, ágyuk dörgése! Othello tudja,
hogy az élet becse ránézve elveszett Dezdemonával, Leontesz addig nem is