A tragikum - 4

Total number of words is 4040
Total number of unique words is 1879
26.3 of words are in the 2000 most common words
37.9 of words are in the 5000 most common words
44.9 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
nagymértékü megromlását, elbetegedett állapotát, tévedéseit, kinövéseit
vagy állandó fogyatkozását és hiányát tárja fel. Ily értelemben támad
fel a hős a rend ellen, megostromolja, mert megröviditve van általa,
mert mint ember és nagyság nem jut jogához. Az ostromban a hős lesz a
vesztes, de emberáldozat folytán a megromlott erkölcsi rendet felváltja
a megujhodt, a hiányosról kitünik, hogy érettünk, érdekünkben, a milliók
érdekében hiányos, e hiány csak a rendkivüli embert röviditi meg, a
kinek tulajdonságai is rendkivüliek; ellenben minket ép az biztosit
exisztencziánkban, hogy nem a rendkivül, nem a szertelen, hanem a
közepes ember boldogulásának föltételeit tartalmazza a közrend.
Ebből világos, hogy a tragikum és kibékitő eleme nem két különböző rész,
hanem ugyanaz: az ember nagysága, fényében, pompájában, de
lehetetlenségében is; mivolta saját törvényeinek bilincseiben jelleme és
helyzete végzetes kényszerében és végül megváltó szerepében a
társadalomra nézve.
Nagyságában, mint emberi nagyságban, magunk is emberek lévén,
gyönyörködünk; tetteinek, mint természeteseknek és kényszerüknek
tapsolunk, sorsán részvéttel, sőt eleven érdeklődéssel csüggünk;
katasztrófájának végzetessége megrendit, elfordithatatlansága meggyőz
arról, hogy igy kellett e dolognak lenni, s az utána helyre állt
erkölcsi egyensuly megnyugtat bennünket, mert felmutatja a jogaihoz
jutott rendet, mely mindnyájunk felett ujult erővel őrködik, s melynek
megujhodását cserébe kaptuk a nagyságért, melyet érte elesni láttunk. A
gyönyör, félelem, részvét és megnyugvás: ezek a tragoedia hatásának
fordulói.


IX. A tragikum.
Ismételve emlitett tárczaczikkemben irtam ezeket:
„A tragikumot nem szükség érteni ahoz, hogy érezni, hogy hatását
befogadni képesek legyünk. Ez a hatás pedig mindig ugyanaz, ha
gonosztevő a hős, ha rokonszenves irányban támad fel: a tragikum a
kizökkentett erkölcsi egyensulyt állitja szivünkben helyre. Ha tehát a
végső hatása mindig ugyanaz, akkor kell lényege számára valamely
egységnek is lennie, kell egy formulát találni, mely a fogalmat minden
körülmények közt fedezi, formulát, a mely fedezi Bánk, Lear, III.
Rikhárd fogalmát egyaránt. Sok jeles elme e formulát a tragikai bün és
bünhödés vagy bukás kifejezéseiben találja meg. E meghatározás azonban
engemet nyugtalanit… Igen, bukás a tragikum, de korántsem egy „drámai
bünért“ vagy vétségért, melyet a hős elkövet, hanem az illetőnek egész
mivoltáért. Előttem soha semmisem definiálta jobban a tragikumot, mint a
népies mondás, melyet nem ritkán hallunk gyermekek ravatala mellett:
„Nagyon is jó volt, nagyon is okos volt, nem e világra való volt:
magához vette az isten.“
A szuperlativus a tragikum. A tragikum a „nagy“ szóban rejlik. Nagy
jóság, nagy szépség, nagy érzés, nagy akarat, nagy gonoszság,
külön-külön, vagy csoportosan egy alakban, nagy események s nagy
indulatok szinjátékában, harczban az élet lehetőségeivel: egy rendkivüli
hős kénytelen megsemmisülése önön rendkivüli tulajdonságai által drámai
akczióban: ez a tragikum. A rendkivüli mint áldozata a rendesnek. A
nagy, a mely jogaihoz nem jut abban a világban, a melybe tétetett. Ez a
tragikum.“
*
Az emberi társaság törvények, szabályok, megegyezések szerint él együtt
és keresi czélját. Az emberiség, az összeség czéljának az egyes, az
egyén alája van rendelve, mindazonáltal, hogy az összeség czélja
voltaképen nem egyéb mint az egyesek lételének, fejlődésének, testi és
lelki érdekeinek lehető teljessé tétele. Társadalmon kivül az ember nem
létezhetik, czéljait, melyeket erkölcsi és értelmi szükségei tüznek
elejbe, nem követheti; ellenben a társadalom keretében természeti jogai
egy részéről részben vagy egészben le kell mondania, megszoritásokat
kénytelen eltürni; lemondásra, mag a megtartóztatására, mérsékletre van
utalva. Életünk egy folytonos alku és alkalmazkodás. A törvény és az
általános érdek szabja ki jogainkat nem tehetségünk, annál kevesbé
vágyunk vagy épen egyéni tetszésünk. A földi boldogság ideálja annak az
embernek a sorsa, a ki kivánságait a társadalmi lehetőségekkel teljes
konkordancziába tudja hozni.
A ki erre többé-kevesbé bármi oknál fogva nem képes, vagy nem hajlandó,
az összeütközésbe keveredik az összeség érdekeivel, ez érdekek anyagi és
erkölcsi őreivel, azzal a mit társadalmi rendnek nevezünk, és
összeütközései művészileg mint előttünk történők feldolgozva, adják a
drámát, különféle megoldásaival. De voltaképen az összeütközést az
erkölcsi renddel csak a legritkább esetekben kell és lehet oly
értelemben venni, hogy ez a rend van pozitive és szándékossággal mint
elégtelen vagy ellenséges, mint akadály megtámadva, illetőleg ignorálva.
Sőt épenséggel az esetek tömege az, hogy a társadalmi törvényekkel,
szabályokkal és előnyökkel visszaélések történnek, a melyek
természetesen egyesek vagy a köz jogának sérelmével esnek és viszont
mások részéről a védelmet provokálják. Ez a védelem pedig embert
emberrel, egyént egyénnel állit szembe és nem mindig az az erkölcsös
ember, a ki a harczban az erkölcsi rendet képviseli. Mert ki mondja,
hogy az erkölcsi rend százszor nagyobb sérelmet nem szenved Hamletben a
gyilkos király által, a ki az erkölcsi rend főszolgálatában áll mint
Hamlet által? Ki állitaná, hogy ott Hamlet magán kivül mást nem
védelmez; hogy nem védelmezi egész Dániát és az erkölcsi világrendet
magát, midőn épen ellene lázad fel. És mégis nem attól lesz a darab
tragoediává, a ki a nagyobb „vétséget“ elkövette, hanem attól, a ki a
vétkest megérdemlett sorsára juttatja; nem attól, a ki az erkölcsi
rendet, melyet védeni kellene, gyalázatosan csuffá tette és mint sértő
megtámadta, hanem attól, a ki midőn támadja, hivatva van „a kizökkent
világot sarkaiba visszaemelni.“
Bánk, azt mondja Gyulay, mint legfőbb biró magabiráskodik: ez tragikuma
egy része. Hamlet is maga biráskodik. Othello is és számtalan más
tragikus alak, sőt mondhatnám mindenik, és még ezer meg ezer más nem
tragikus alak is, a ki akárhányszor társadalmi hivatása szerint biró is
hozzá. Az emberben általában rejlik valami, a mi vonzza a
magabiráskodásra. Alig van ember a világon, a kin egyszer-másszor meg
nem esett, hogy fenálló törvényeink, szabályaink és szokásaink ellenére
a magabiráskodás bünében ne találtatnék. A parasztnép verekedése, a
gavallérok párbaja és az egyes öngyilkossága, betetőzése, mondhatnám
exczesszusa a magabiráskodás ösztönének a mai társadalomban. És a
magabiráskodás ez ösztöne valósággal embryoja a tragikumnak, a mely
minden emberben tenyészik. Ha testi, lelki, szellemi tulajdonságok
nagysága, rendkivülisége járul hozzá, akkor már csak alkalom, csak a
viszonyok kedvezése kell hozzá, hogy a tragikus konfliktus kifejlődjék,
egy elkerülhetetlen katasztrófa bekövetkezzék. Vannak oly foku érzelmek,
nagy vágyak, szertelen indulatok, nagy akaratok, melyek vagy czéljaikat
nem látják elérhetőknek, vagy sérelmeiket nem látják megtorolhatóknak a
világot rendezett és kormányzó szabályok s törvények szerint általában
vagy időleges állapotuk szerint. Emberek, ily nagy szabásu
tulajdonságokkal, midőn vágyaikat szolgálva, nagy czéljaikat kergetve
vagy sérelmeiket orvosolva támadnak vagy védelmet gyakorolnak – nem
ritkán mindnyájunkét gyakorolván – nem állanak meg a korlátok előtt, a
melyek nekünk közönséges embereknek áthághatatlanok, nem állhatnak meg,
azok rájok, czéljaikra, nagy kitekintésökre nézve már alig léteznek.
E nagyságai az emberi fajnak visszamennek ugy szólván a természeti
állapotok álláspontjára, az abszolut ember jogaival élnek erejökhöz
képest és nem a társadalmi állapotok korlátolt jogkörü emberéivel.
Egy forradalmi álláspont az már, és kiegyezést vagy katasztrófát
követel, mint a hogy az álladalmak fejlődésében és vezéralakjaiban
szemlélhető. Idézzük ide nemzeti történetünk utolsó évtizedeinek három
nagy alakját: Széchenyi Istvánt, Kossuthot, Deák Ferenczet. Egy azon
helyzetben volt mind a három, egy tragoediának voltak alakjai: melyik
közülök a tragikai nagyság? Mindenki kész a felelettel: Kossuth nem
tragikus alak, Deák sem, ellenben Széchenyi az. Mi teszi azzá? A vétség?
– Nem! – Saját egyéniségének tartalma. A haza – ha ily vonatkozásban
szabad ezt a szót mondani – szertelen szeretete, az a reális szeretete a
szeretett fogalomnak, mely neki mindent alája rendel, mindent
középpontjává tesz, nem csak gondolkozását, hanem az életét is
szabályozza; a mely tanitásai szerint él, másokat arra serkent, sőt
kényszerit szóval, tettel, irásban; a szeretet ez érzelemnek minden
tulajdonságával, fényével és árnyékával, gyönyörével és kinjaival,
elfogultságával és látnoki erejével, erőszakosságával és
önfeláldozásával, fáradhatatlanságával és kimeritő
hangulatváltozásaival, optimizmusával és kétségbeesésével, véghetetlen
indulgencziájával (az apagyilkos iránt egyfelől) gyülölségével másfelől
minden iránt, a mitől vagy a kitől veszedelmét látja tragikus szerelme
tárgyának. Itt van egy tragikus, a ki nem hajtotta végre a föladatot,
mely nagy énjének kora erkölcsi rendjével való összeütközéséből az ő
számára támadt; egy tragikus, a ki, más szóval, nem követte el a
„vétséget!“ És megmenekült?… Nem menekült meg. Nem csinált drámát, de
jellemében rejlett tragikuma, egész nagyságában, félelmességében nőtt
mind pusztitóbb veszedelemmé benne. Lehetetlen volt, hogy katasztrófája
el ne érje; de már a közelgő nemzeti feltámadás allelujájának szakgatott
hangjait szárnyán hordotta a szellő, a mikor a hősre reá szakadt a
tragikai nemezis: egy teljes, poetikus, azt akarom mondani művészi
tragikus katasztrófa, melynek drámája csonka.
Deák Ferencz nagysága ellenben épen nem a költőnek való tárgy, inkább a
szobrásznak. A nyilvános szereplésben, fényében, izgalmaiban, tapsaiban,
parádéiban, diadalaiban széditő csábosság rejlik az emberre nézve. Közös
vonása Deáknak Széchenyivel, hogy a szereplést nem szerette magáért a
szereplésért és izgalmaiért; de eltér e részben is Széchenyitől abban,
hogy nem is volt ránézve élvezetes. Ő, a higgadt, megfontolt, az okos,
sőt a bölcs hiuság nélküli hazaszeretetét hordozta szivében. A
törvényesség volt ideálja, ő tehát a polgárerény mintaképe, a társadalmi
ember bölcs nagyságát látjuk benne. Fegyvere és pajzsa az igazság, a
jog, a törvény vala és semmi más fegyverrel nem élt nagy háborujában és
más paizst is nem tartott föl a rálőtt nyilak ellen a maga védelmére.
Megvetett mindent, a mi nem az volt, lemondott mindenről, a mi sebhetővé
tehette volna. Őt csak ugy lehetett sebezni, ha az ember el volt szánva
a jogot is, a törvényt is sebezni. Hatalmat, vagy állást nem keresett,
hogy hatalmasabb legyen általa; nőt nem vett, családot nem alapitott,
(ezt vétette el Bánk bán, különben nagyon rokon lett volna Deákkal!),
hogy a férfiu legsebezhetőbb oldala nélkül maradjon; a mibe
beleszületett: a vagyont is eldobta magától azon a mértéken tul, a mely
nem volt szükséges anyagi függetlenségéhez. Mindenről lemondott, a mi
emberekre nézve csábitó, édes, vonzó és kecsegtető, hogy mindig
igazságos maradhasson, a törvény és a jog védelmében és tiszteletében.
Egy antik polgári nagyság, nyugodt fenséggel, lemondással, bölcseséggel,
plasztikai egyszerüséggel, bámulatunknak, hódolatunknak legméltóbb
tárgya. Szereplő volt egy tragoediában, de nagy dolga nem lehetett
benne. A harmadik Kossuth Lajos volt. Ő még él, ő róla nem beszélek.
Csak annyit, hogy hőse volt a tragoediának a nélkül, hogy tragikus
nagyság lett volna. Vétséget bizonyosan követett el ő is; de az ő
nagysága követeléseit a rend, melyben élt, teljesen kielégitette: minden
meghódolt neki. A mi vonakodott meghódolni, annak elment az utjából s
talált becsvágya számára uj izgalmat s táplálékot. Ime az élet
szabadalmai! Az élet adósunk maradhat sok felelettel; adhat fel
megoldatlan talányokat: élet és valóság marad mindig. A művészetnek erre
nincs joga; mert a művészet csak látszik valónak, tehát zavartalan
valószinüségre van szüksége, különben nem látszhatik valónak, ha
mindjárt valóban megtörtént eseményeket tárgyal is. A művészet nem
nyujthat tragoediát más mint tragikus hőssel. A drámai művészet nem
mutathat katasztrófát hősről, a ki nem vállalkozott feladatára, midőn a
konfliktus feltárta tragikus hivatását; nem mutathat tragikus hőst
tragoedia nélkül…
*
Többé kevésbé törvényt sérteni, előnyt élvezni mások felett mindnyájan
szeretünk; de kiki a jogosság és törvényesség látszatát iparkodik
magának ehez megmenteni, s a hol kenyértörésre kerül a dolog, kevés
ember találkozik, a ki kész legyen életét is serpenyőbe tenni a maga
„igazáért.“ Szivesebben megalkuszik s azután – uj alkalomra vár. Ez az
alku, a melyből a mindennapi élet áll, s a mely a középfaju szinművek
ezerféle összeütközéseit kiséri, idegen a tragikus jellemektől. A
tragikus ember egyébként épen olyan ember mint mi vagyunk nem tragikus
lények, nem minőségben, csak mérveiben különbözik tőlünk. Mi vagyunk a
patakok, a folyók, a tavak, elhelyezkedvén, csörgedezvén, folyván tova a
körülmények szerint: csöndesen itt, ott berzenkedve, majd ilyen majd
amolyan kerülővel; hidak, töltések által megszabályozva és megzabolázva.
A tragikus jellem ellenben a tenger és mérhetetlenségében voltaképen a –
viz, azaz maga az elem, mely nem ismer jármot, akadályt, törvényt a
benne, magában levőkön kivül.
Az elementáris emberi erő feltámadása társadalmak, idők, rend vagy
kényszer korlátai ellen; egy neme a zendülésnek: a rendkivüliség pere az
ellen a mi közönséges és a mit a közönséges tenyészt, a mit adni és
megtagadni, szülni és rombolni tud; a mit megtürni és meggátolni,
elviselni és magáról lerázni képes. Az emberi tulajdonságok oly
nagysága, mely az emberi társadalom vétkei és erényei mellett e
társadalomban boldogulásának föltételeit meg nem találja, benne tehát
ugy a mint e társadalom van, nem létezhetik; maga pedig e társadalom
máskép nem létezhetvén és ember társadalmon kivül szintén nem: – ama
szertelen tulajdonsága az illetőnek az illetőre magára a bukás forrása
és oka lesz. Ez, gondolom, a tragikum: a rendkivüliség az embernek, egy
vagy több tulajdonságában, mint bukásának, vesztének, halálának oka.


X. Példák.
Két csoportja van a tragikai hősöknek. A praedesztinált – mert annak
kell mondanom – a praedesztinált tragikai hős vagy támadja a világi
rendet, vagy sértetik általa s e szerint van a tragikai remekműveknek is
két főcsoportja. Mindkettő azonban lényegében ugyan az, mert a ki támad
is, olybá nézi a világot, mint a mely a maga rendjével az ő erejét
megillető jogokban őt megröviditi. E tragikum embryoja, mint már
érintettem, mindnyájunkban benne van. Az ember gondolkozó elméjénél,
itélő tehetségénél fogva összeköttetésben áll a világrendszerrel, melyet
felfog és birál, és annak lelkével, melyet istennek nevez, tökéletesnek,
kimondhatatlannak és megfoghatatlannak mond. Ez a kapocs a véges embert
a véghetetlenhez köti, vágyainak, érzéseinek, határtalanságát
megállitja, s véghetetlensége fonalán függ a véges ember tragikuma, még
pedig ismétlem, mindnyájunkban. Nem egy elkövetett vétség avatja emberét
azzá, tragikai hőssé; hanem az alkalom kinálkozása, viszonyok nyomása
vagy kedvezése és a nagyság mérve a lélek és elme egy vagy több
tulajdonságában. Vannak példák, hogy a végzetes embryo egy egész életen
át érlelődik, egy egész életen át vár szövetséges elemre, mély nélkül
nem ébred föl s nem születik meg tragikai életre. Lear királynak teljes
életében ellenmondást nem tűrő zsarnoknak kellett lennie, de jó és bölcs
ember is volt mindig és zsarnoknak születvén egy korban, melyben a
király abszolut jogához kétség nem közeledett, egészben jó királynak is
kellett tartatnia teljes életében. Elöregedvén, a királyi nagyság, a
majesztasz exczesszivus érzelme és önérzete, a fenséges komoly
elbetegedése hova tovább makacsabbá, zsarnokabbá, zabolátlanabbá,
türhetetlenebbé tette az aggastyánt. Ekkor érnek nagy kort és lesznek
menyasszonyokká leányai. Engedelmes gyermekek voltak, vagy azoknak
látszottak eddig. És az, a ki nem gyermekétől, de idegentől,
alattvalótól nem hallott, nem türt eddigelé ellenmondó szót: kénytelen
legkisebb lányától leczkét kapni nyilvános gyülésben, idegen fejedelmek,
saját országa nagyjai előtt, pedig még csak kérik a lányt, még az apai
hatalom alul való felszabadulása nincs meg, csak kilátásban van. Ez a
kis jelentéktelen momentum az, melytől a tragikum megfogan, kipattan és
végzetes hatalmát kiterjeszti az agg királyra. A zsarnok fenséges
nyugalma, az édes apai szeretet melege mellett félelmesen nyilik meg egy
kráter és ontja a forró lávát oly bőségben rögtön, a mint csak egy
vulkántól telik, a mely egy életen át leste a kitörés pillanatát. Hol
itt a szóra érdemes vétség? Lear lelki tulajdonságai nélkül az egész
dolog egy hóbort lenne, figyelmünkre sem érdemes, nem olyan
következményekre, minőket kifejlődni látunk félelmesen dobogó és
szánakozó szivvel. A tragikum ez benne: Lear kényur volt, könnyen volt
az zsenijével és fiatal erejében hű és szerény alattvalókkal és
neveletlen gyermekeivel szemben. De maga megöregedett, gyermekei pedig
megnőttek s a ki közülök a zsarnokság alatt nem lett képmutató, az most
igaz érzelmei jogait védi a zsarnok ellen; a világ rendjét, a társadalom
igazait, ebből is a legcsekélyebbet, a saját érzelmei elosztásának
szabadságát. Lear tultengett fölsége ennyit se enged, neki minden kell;
és a ki nem adhat, az inkább hazudjék, csalja meg őt, de tegyen ugy,
mintha mindenét ugy adná, a hogy az ő kénye kivánja; enélkül ő
megröviditve érzi hatalmát, tekintélyét, apai és királyi jogait és
utjára indul, perbe keveredik lányaival, a szelekkel, a viharral végre
és nyomorultabb lesz a vaknál, az eszelősnél, saját bolondjánál,
szegényebb a koldusnál, tehetetlenebb leghitványabb alattvalójánál. Nem
büntetésül azért a vétségért, a mért hozomány nélkül, kitagadva adta
férjhez Kordéliát, hanem kényszerü következményeül egész erkölcsi
mivoltának. Ez az ő erkölcsi tartalmának szertelensége űzi őt és töri
semmivé borzasztó válságokon át és egy megrázó s meginditó
katasztrófában. Más apa nem nagyobb okon cselekszik hasonlót – az
életben és szindarabokban egyaránt, – de nem lévén Lear, nem jut Lear
sorsára, ugyanazért a vétségért.
Othellot rendszerint a féltés tragoediájának mondják. Hogy erre elég
okot ád a velenczei mór története, azt ki fogná kétségbe vonni. De végre
is mi Othello féltése más, mint egy konkrét esetben a nagy szerelem
viszája, negativ oldala, jóformán mértéke szerelmének. A tragikai
momentum nem is a féltésben, hanem a szerelem szertelenségében rejlik, a
mely a féltés féktelenségeiben lesz kicsapongóvá. Othello kemény tábori
életben érte el élete delét a szerelem édességei nélkül, meg is halt
volna tán szerelem és féltés nélkül, ha Dezdemónát meg nem ismeri. Vele
ismerkedvén, hősi nagy szivében tábort ütött Ámor és megrázta a nagy
embert mint a kegyetlen hideglelés. És a mit remélni nem mert, Dezdemóna
az övé lett. A félig gyermek leány, a delén túl levő férfié; a bájos
hóarczu szüz a barnabőrü móré; a velenczei kényes kisasszony a tábori
élet durva növendékeé; mesének látszanék, ha való nem volna. Ily mesés
fordulatok szövetkezve gyanus látszatokkal és csalárd elámitással a
szerecsennek mértéktelen szerelemmel és természetes aggodalmakkal telt
nagy szive érzetit viharrá korbácsolják. Mesés, földi eszközökkel
lehetetlen próbákat kellene Dezdemónának hűségéről és szerelméről adni
tudnia, hogy a mór érzelmeinek szertelenségét ellensulyozza.
Természetesnek látszik, hogy ne szeresse, természettelennek, hogy
szeresse; minden legkisebb ok az elsőre óriási sulyu; minden ok a
másodikra pehely, melyet a fülbesugó szavára a szerelmes mór egy sóhaja
szerte fuj. Nincs a földnek bölcsesége, törvénye, intézménye, a mely a
mórnak nyugalmát megadhassa; csak gonoszsága van, a mely feltornyositsa
gondjait, kinjait és katasztrófájához gyorsabban juttassa. Mi a vétség?
Hogy elvette? Hogy utóbb gyanuba fogta? Hogy végül megfojtotta? És a
megfojtásig nem játszik mint ható erő a tragikum? El is szöktethette, el
is vehette, gyanuba is foghatta volna, sőt ki is békülhetett volna vele,
ha – Száz „ha!“ Ha – többek közt nagy szerelmének megfelelő szerelemre
termettsége, egy Adonisz, egy ideál lett volna; ha magához hasonló és
való iránt támad fel szerelme; ha e szerelem a hős korához, helyzetéhez,
egész mivoltához illő s nem bősz ifjonti hevület és illuziók szertelen
csapongása lett volna, vagy ha a mór szerelem dolgában is, mint
egyebekben, józan, okos, mértékletes alattvalója lett volna a világi
rendnek s jobban számot vetett volna magával, mielőtt feleségül vette
Dezdemónát. De e rendkivüli emberben, mikor szerelmes lett, a szerelem
is rendkivüli volt, szerelme tárgya is, módja is és végső sorsa is…
A szerelem tragoediája a veronai Romeoé, de az sem jobban, mint az
Othelloé. Itt csak más a szerelmes és ennyiben más a szerelme is. Romeo
nem olyan legény mint a mór. A deli veronai kora ifjuságától fogva Vénus
és Ámor szolgálatában áll. Neki valósággal levegője a szerelem. Kész
volt már egy tuczat kegyetlenért meghalni, a mikor Juliára akad, a kiért
végül meghal. Ugy szólván terhesen az extrentikus szerelemmel jár ez a
két lény a földön egymást keresve s megtalálván egymást, egymás karjaiba
omlanak, meghozzák keblök istenének – a szerelemnek – a legfőbb
áldozatot, ugyszólván magok égnek az oltárán, kiüritik meggondolás és
idővesztegetés nélkül a poharat. Mi van még hátra? Hogy a második pohár,
ez emberi kimerülés és a dégoût előtt egymásért meghaljanak A
katasztrófa után ott pihen mind a két pár: Othello Dezdemona, Romeo
Julia oldalán. Leitták az aranyserlegről a habot; de már végzetük lesben
állt: egyik külső, a másik belső ellenségtől esik el, ennyi
történetjükben a különbség. Tragikumuk egy és ugyanaz: az érzelem oly
szertelensége, melyet a földi lét nem képes táplálni, fentartani. Mert
az a mértéke az érzéki szerelemnek ezen a földön fellobbanhat de
tartósan nem éghet. Az csak isteneknek való az Olympuson, nem embereknek
a földön. Egy szertelensége az érzelemnek, a melyet akadályok tarthatnak
fenn, melyek bujkálást, titkos találkozókat, titkos összekelést,
menekülést idegen országba tesznek szükségessé; de mind ezeken végül a
társadalom kényszere kifog; mielőtt azonban erőt vehetne rajtok, hogy
megjuhászitsa, közönséges emberekké: a szertelenség krizise beáll s a
hősök a katasztrófa áldozataivá lesznek, hogy mint az impetuozus
szerelem inkarnácziói, ha tán nem örök életet, legalább tartósabbat
éljenek a művész kezétől, mint a melyet isten kezéből vettek. Vétségök
teszi-e őket tragikai hősekké? Mások – ellenségek gyermekei is – nem
szöktek-e, nem keltek-e egybe titkon és nem jutottak-e boldog végre? Nem
vétségök, hanem szenvedélyök, érzelmi nagyságuk adja meg történetüknek a
tragikumát fokozva a viszonyok, amaz erkölcsi rend és kinövései által,
melyben élniök adatott, melynek keretében azonban nem élhettek meg.


XI. Krisztus és Luther.
Jézus Krisztus, a kinek tanitásaira az apostolok és utódaik a keresztény
vallásokat alapitották, a legtisztább tragikai alak. Ép oly egyszerü a
tragikuma mint Szokratesé, közvetlenebb azonban, mert szándékos.
Szokrates nem uj tanitásokat hirdetett.
Krisztus ellentétbe hozta magát a régi tanitásokkal. A régiek azt
mondták,… „én pedig azt mondom tinéktek…“ igy szólt ő a néphez. Krisztus
a farizeusok kezében megrothadt erkölcsi világrenddel szemben állitotta
fel tételeit. A nemzeti istenekkel szemben az egész világ egy istenét, a
faji szeretettel szemben a felebaráti szeretet, a visszatorló igazsággal
szemben a keresztény megalázkodást és türödelmet. Uj világrendet a
réginek helyébe, nem roszabbat, sőt jobbat, szebbet és erkölcsösebbet.
Nem erőszakosan, nem karddal a kezében, nem hadsereg élén, hanem a
szónak és az igazságnak az erejével, erejével az ő isteni nagyságának.
Azt hirdette: add meg a császárnak a mi a császáré, istennek a mi
istené. És ő meg is adta. Nem lázitott az erkölcsi világrend
hatalmasságai ellen; nem támadta meg jogaikat, nem vonta kétségbe
törvényességöket. Ebben tanitásai szerint cselekedett, ép ugy mint
Szokrates; de elitélte tanitásaikat és ujakat hirdetett, és a kiknek
érdekeit védte a régi rend, azok meglátták érdekeik veszedelmét az uj
tanitásokban és ezzel az összeütközés meg volt adva és a tragikus
helyzet Krisztusra nézve készen kinálkozott: vagy lemondani tanitásairól
és eltünni a történelemből vagy elejbe menni a katasztrófának, indulni a
kalváriára, mely e fordulótól, az összeütközés órájától készen várja a
nagyságot, a tragikus természetet.
A farizeusok erkölcsi világrendjében Krisztus nagyságának a föltételei
nem voltak meg. Krisztus tanitó volt. Nem tanithatott mást mint a mit az
igazságnak tartott; nem tanitania lehetetlen lévén, tanitott és meghalt
érette. Minden más tragikus alaktól különbözik abban, hogy a mig amazok
a régi erkölcsi világrendet régi jogaiba helyezik vissza mint tragikus
áldozatok, ő a régi helyébe ujat tett megváltó halálával Senki sem
közeliti meg őt a tiszta sziv és tiszta elme nagyságában.
Egy érdekes történeti tragoedia hőse kerülte el a tragikai bukást,
Luther Márton, a hitujitó. Nekem e tény maga bizonyitja azt, hogy Luther
nem volt tragikus természet, más szóval hija volt a nagyságának. Az
erkölcsi rend a XVI. században lehetővé tette azt, a mit tőle e
jelentékeny ember magának mint megfelelő jogot követelt. De egy pár
adatra is hivatkozhatom, midőn ez érdekes themát érintem. Tudva van,
hogy Luther, első föllépésekor, sem nem gondolt oly mozgalomra, minővé
későbben a reformáczió fejlődött, sem előre nem láthatta e fejlődést. Ő
állása körében, és fegyvereivel az erkölcsi rend keretén belül, hivatása
teljesitésében akart czélokat elérni, melyeket kivánatosaknak tartott.
Csak az ellenállás, a melyre talált, vitte őt lépésről lépésre tovább.
Csakhamar veszedelmessé is vált reá nézve a helyzet, a melyet teremtett,
s ha akkor a helyett, hogy biztos helyre menekül, imádkozni megy az
olajfák alá mint Krisztus, és ellenfelei kezébe kerül: akkor elejbe
állittatott volna nagysága próbájának, melyet esetleg megpecsételhetett
volna halálával is, mint előtte Huss. De ő menekült s kora erkölcsi
világrendje csakhamar tartományokat, országokat, hadseregeket és hősöket
bocsájtott rendelkezésére s müvelt nagyot: százéves háborut, egy
epopoeát tele tragikummal, tragikus vészekkel és fordulókkal, de mindezt
Luther csak inditotta, nem művelte. Az ő szavára az erkölcsi világrend
meghasonlott, két ellenséges táborba gyüjtötte a hiveket s küzdött a két
fél az uralomért, az egyik Luther, a másik a pápa tanitásainak nevében.
A küzdelem hőse se nem Luther, se nem a pápa volt: egyiknek is a
nagysága megfelelő próbára nem tétetett, jogaiban meg nem csorbittatott,
csak csatákat nyert és vesztett zászlajuk felváltva. A hősök voltak tán
oly nagyok mint az idők, de nem voltak nagyobbak, és a szerencse
kedvezett is nagyságuknak annyiban, hogy elkerülhették nagyságuk
személyes próbáját. Ezért maradt az a kor egy véres és küzdelmes
történeti dráma és nem lett Luther tragoediája.


XII. Szokrates.
A kedves athenei bölcs is egy tragoedia hőse, egy mondhatnám mosolygó
tragoediáé. És ha egy felől sok való és költött esetből tudjuk, hogy a
vétkesség nem sodor okvetetlen katasztrófába bennünket, más felől az ő
esete megtanit bennünket arra, hogy a tragikus bukás várakozhatik ránk
nagy vétség, sőt minden megállapitható vétség nélkül is.
Tudvalevő, hogy Szokratesz egyik filozofikus alaptétele az volt, hogy az
igazságos a törvényes. Tudvalevő, hogy ő ez elve szerint élt is. A
törvényeket megtartani neki annyi volt, mint igazságosan élni, s ő,
mikor már halálra volt itélve, azt mondta magáról: nem hiszi, hogy ember
jobban és kellemetesebben élt volna, mint ő. Mert a törvények szerint
élt mindig, tehát igazságosan is élt.
Ha az erkölcsi rend nem más, mint az isten teremtette világnak,
szükebben az emberi társadalomnak isteni és emberi törvények szerinti
létezése, tehát törvényes állapota s a tragikum az összeütközés ezzel:
akkor ime látunk egy embert Szokratesben, a ki e renddel sohasem jött
ellentétbe, ő az a minta ember, a kinek önmérséklet, testi és lelki
gyakorlatok szakadatlan sora által sikerült magát teljesen harmoniába
hozni a világi renddel. Sikerült neki, a mi rajta kivül ugy szólván
senkinek sem adatott meg. Ő e tekintetben az emberi tökéletesség,
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A tragikum - 5
  • Parts
  • A tragikum - 1
    Total number of words is 4066
    Total number of unique words is 1858
    26.2 of words are in the 2000 most common words
    39.0 of words are in the 5000 most common words
    44.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tragikum - 2
    Total number of words is 4058
    Total number of unique words is 1811
    24.5 of words are in the 2000 most common words
    35.6 of words are in the 5000 most common words
    41.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tragikum - 3
    Total number of words is 4079
    Total number of unique words is 1614
    26.2 of words are in the 2000 most common words
    36.7 of words are in the 5000 most common words
    42.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tragikum - 4
    Total number of words is 4040
    Total number of unique words is 1879
    26.3 of words are in the 2000 most common words
    37.9 of words are in the 5000 most common words
    44.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tragikum - 5
    Total number of words is 3996
    Total number of unique words is 1898
    24.6 of words are in the 2000 most common words
    36.2 of words are in the 5000 most common words
    43.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tragikum - 6
    Total number of words is 4142
    Total number of unique words is 1894
    25.6 of words are in the 2000 most common words
    37.7 of words are in the 5000 most common words
    43.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tragikum - 7
    Total number of words is 4176
    Total number of unique words is 1954
    26.3 of words are in the 2000 most common words
    37.6 of words are in the 5000 most common words
    43.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tragikum - 8
    Total number of words is 3984
    Total number of unique words is 1662
    24.6 of words are in the 2000 most common words
    36.2 of words are in the 5000 most common words
    40.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A tragikum - 9
    Total number of words is 2762
    Total number of unique words is 1265
    28.9 of words are in the 2000 most common words
    39.0 of words are in the 5000 most common words
    44.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.