A tragikum - 2

mindenütt, ha jó nyomon járunk, ugyan azokat az igazságokat fogjuk
megtalálni. Az aeszthetika anyagi része tehát nem egyéb, mint a művészet
erkölcstana. Tételei szedhetők az élet jelenségeiből is, de
szembeszökőbbek, könnyebben megtalálhatók a művész alkotásaiban, a mely
mint okszerü egész, kiindulásával és végső befejezésével kinálkozik oda
vizsgálatunk tárgyának. Az élet tüneményei ellenben rendszerint csak
töredékekben jutnak szemünk elé. Egyszer az elejét, egyszer a derekát,
egyszer pedig csak a katasztrófájat látjuk mint szemtanuk az élet
valamely bonyodalmának: praemisszát konzequenczia, vagy konzequencziát
praemissza nélkül. Ehez járul, hogy a művész feladatához tartozik, hogy
alakjai belső világát is előttünk feltárja. A való élet embereinek belső
világát csak sejtenünk és kitalálnunk lehet. Itéletünk tehát mindig
biztosabb és megbizhatóbb, ha utánzott világot vizsgál, mintha az élet
konkrét jelenségeit tárgyalja, és ennél fogva a művészeti alkotásokból
szedett tanulságok becsesebbek, mint a melyekre az élet tapasztalatai
oktattak bennünket.
E tétel, mely az árnyékot a test fölé látszik emelni becsben, különösnek
látszhatik, de csak is látszik. Vegyük csak a történeti adomák és
jelenetek hosszu sorát, melyek közismeretüek, szájról szájra adatnak és
a hagyomány erejével élnek évszázados, sőt évezredes életet. A mai
történelmi tudomány azonban majd valamennyiről kideriti, hogy a dolog
épenséggel nem ugy esett meg, a hogy mindnyájan tudjuk; de mi van ezzel
bizonyitva? Az, hogy akármilyen volt a valóságos életben az a valóságos
jelenet, egy poéta, több poéta, vagy épenséggel a nép, mely nemzedékről
nemzedékre átörökitette, egyszersmind költőileg át is alakitotta, egy
erkölcsi tartalom, tanulság vagy erény megfelelő hüvelyévé formálta. Igy
tartalmazza a becsesebb tanulságot; a mint megtörtént, mást
tartalmazott, vagy semmit, vagy értéktelent, minden esetre felfogástól
függő bizonytalant. Megszünt többé kevesbé annak lenni, a minek hőse
annak idején cselekedte és lett idővel azzá, a minek nézői nézték. A
történetbuvár hiába helyezi eredeti jogaiba vissza: nem az élet valósága
a becsesebb hanem a művészi átalakitás tartalma, és ehez ragaszkodik a
világ.
Az élet jelenségeit a poézis sokféle formában dolgozza fel. A
tanitókönyvek tele vannak a „műfajok“ osztályozásával. Éposz, regény,
dráma, lyra, ballada és a többi. Természetesnek tartom, hogy tartalmok
szerint mind e műfajok egy azon törvények alatt állanak. Mind emberi
érzést, gondolkozást vagy cselekvést tartalmaznak külön vagy együtt.
Formai eltérésöket meghatározza az a mód, a mely szerint forgalomba
hozatnak s rendeltetésöket szolgálják. A drámát a szinpad viszonyai és
törvényei formálják; a regény szabályai és szabálytalanságai erednek
abból a körülményből, hogy könyvből, időhöz és helyhez nem kötve
olvassuk; a rövidebb versek véghetetlen határvillongásainak az a
forrása, hogy egy azon módja van élvezésöknek: felolvastatnak,
szavaltatnak vagy énekeltetnek. Az emberi természetnek két
ellenállhatatlan iránya van, mely itt is nagy szerepet játszik:
szétbontja, határok közé szoritja, a mi össze van van keverve és viszont
összezavarja, összeházasitja, egymásba oltja a mi külön van válva. A
tudósok kategóriákat csinálnak, műfajokat határoznak meg, törvényeiket
statuálják, ellenben a gyakorló költők összezavarják a szabályokat s a
műfajokat és ugyanazzal a változatossággal hozzák létre műveiket, mint
az anyatermészet a magáéit. Tele vannak átmeneti vegyes fajokkal, nagy
boszuságára a törvények tanitóinak, az akademiáknak; de egyszersmind
nagy szerencséjére az emberiségnek. Meg is volna akadva a tudományos
akadémia nagyon, ha egy pomologiai akademia kihirdetné, hogy csak egy
almafaj, egy körtefaj, egy szőlőfaj, csak egy faja a szilvának,
baraczknak, cseresnyének a hiteles és a jó; azonképen a bornak,
szesznek, kávénak és egyebeknek. Az alma, a mely borízü, az rossz és
kárhozatos. Az almának legyen almaize, a bornak borize. És ki látta,
hogy forma szerint almának nézzen az ember valamit s mikor beleharap,
akkor süljön ki, hogy a látszólagos alma a legfinomabb körtefajból való
példány. Ehez hasonló szakrilegium, a mikor valaki drámai alakban
nyujtja költői egyéniségének tartalmát, noha természete tulnyomóan lyrai
vagy regényes. A helyett, hogy hálásak lennénk iránta, szidjuk a –
törvények nevében, mintha nem a poéta tanitaná a tudóst, hanem a tudós a
poétát. Nem hiszed el nyájas olvasó? Avagy azt véled, hogy a törvény
megelőzte a poézist? És nem a poétai termékekből vonattak le a poézis
szabályai?
Én azt hiszem, hogy Szofokles nélkül nincsen Arisztotelesz.
Arisztotelesz nem azt irta meg, a mi a priori a fejében volt, hanem azt,
a mit a posteriori megtalált egyszer az életben, egyszer Szofoklesben. Ő
neki csak az a tehetsége volt meg, hogy a dolgok lényegét képes volt
meglátni és szabatosan körül irni. Az aeszthetika tudománya nem a költők
tanitására való. Az épen ugy mint a költői alkotások, mindenki számára
készül, hogy izlését művelje, itéletét élesitse, megtanulja
öntudatosabban élvezni az irodalom értékesebb részét. Alkotni, a kinek
ez az isteni tehetség meg nem adatott, aeszthetikai törvénykönyvekből
meg nem tanul. A kinek pedig megadatott, az alkot a tudósok számára s
okulására, a kik az ő alkotásából tanulják tudományukat, szedik
törvényeiket.
De senki se higye rólam, hogy én ezekben a korcsalkotások szószólója
vagyok. Szabálytalanságok és korcsalkotás még igen messze vannak
egymástól. Az akademiák kötelessége őrizni a kodexeket; ellenben az élő
irodalom joga, tehetségével szabadon élni. Utmutatója ebben a természet
s az élet korlátlansága. A természet nem tenyészt hóban virágot, nem
hullat kánikulában havat: fái nem nőnek gyökérrel az égnek, koronájukkal
a földbe; ezer változást enged meg magának a természet,
természettelenséget nem követ el; változásai föltételekhez vannak kötve,
nem önkényesek. Az emberek milliói tökéletlenségek és tökéletességek
elosztásában különböznek egymástól. Külső és belső tulajdonságok
változatos birtoka teszi őket egy véghetetlen skála billentyüivé. Sem a
legszebb, sem a legjobb nem a legtökéletesebb, vagy a legkivánatosabb,
valamint nem a legrutabb vagy a leggonoszabb a legtökéletlenebb vagy a
legkevesbé kivánatos embertársára nézve. Az a tökéletesség, melyet a
századok művészet dolgában alkottak, az életben elő alig fordul; a minőt
a művész képzelni tud, az nem lehetetlen ugyan, de nem létezik, sőt
létezvén, ugy föl nem ismerhető az életben mint a művészetben, a hol az
ember ki van emelve mindennapi szükségeinek, apró bajainak és
nyomoruságainak, tehát mindnyájunk által ismert, mindnyájunkéival közös
és állandó tökéletlenségeinek a keretéből. De a művészt nem mindig a
tökéletesség érdekli, valamint minket sem. Érdekel bennünket minden, a
mi emberi és a mi embert érdekel s mind ez a természetben mutatkozó
véghetetlen változások szerint méltó tárgya a művésznek; s ismét maga a
művész méltó tárgya a mi érdeklődésünknek, ugy is mint ember, ugy is
mint művész, az az rendkivüli adományokkal biró ember. Kérdés, jogos-e,
hogy egy ujabb és ujabb művész szabadsága megköttessék más törvényekkel
is, mint melyekkel kötve voltak művész elődei? Példának okáért azokkal,
a melyek ez elődök műveiből vonattak el? Sőt nem ellenkezőleg azt kell-e
mondanunk, hogy ugyanazt a szabadságot adjuk minden művésznek, a
melylyel elődei birtak s ezek közt az, a ki első volt sorban valamennyi
előtt. De vajjon ezt minő szabályok kötötték? Seminők. Aeszthetikai
törvénykönyvek nem lévén, kötve volt saját izlése, itélete és szelleme
által, mit az a tudat kormányozott, hogy embertársainak tetszeni, nekik
szolgálni akar, midőn az életet utánzásban másolja. Törvénye tehát az
volt, hogy tartalmilag igazat, formailag pedig valószinüt alkosson. Ezt
ám tehesse ma is mindenki a saját belátása és tehetsége szerint, ne
pedig – mások belátása és tehetsége szerint. Egy régibb művész, a kinek
alkotásaiból szabályok vonattak le, vagy nagyobb, vagy kisebb annál az
ujabb művésznél, a kinek mai munkássága igényli méltatásunkat. Ha
kisebb, akkor a róla szabott mértékkel az uj ember nem mérhető meg
helyesen; ha pedig nagyobb, akkor nem mérhető meg igazságosan. A mit én
is e lapokon irni fogok, nem azért irom, hogy ujabb tehetségek
működésének értéke az itt foglaltató szabályok szerint határoztassák
meg, hanem egyszerüen azért, hogy ama művek és a hozzájok hasonlók,
melyekből tanulságaimat elvonom, olvasóim előtt mivoltukban feltünjenek,
tartalmuk világosabb legyen, hatásukról magának mindenki számot
adhasson. E hatást nem én csinálom, azzal nálam nélkül is birnak ama
művek, korábbi művészek remek alkotásai; én csak az olvasó előtt e hatás
tényezőit, titkait és erkölcsét tárom fel. Nem tukmálok a művekre
semmit, legkevésbé valamely filozofiai rendszerbeli zubbonyt; nem
bizonyitok velök semmit, a mi nem bennök volna. Én csak magokból a
munkákból mutogatom a munkákat.
Az érzéseknek, hangulatoknak, a lélekállapotoknak ezer változatai és
megannyi okai vannak az emberekben. A mely iró magának valamely
történetben alakokat választ és állit fel, hogy a lélek helyzetének, az
érzések játékának jelenségeit feltüntesse, s ezt – ha nem is mutat vagy
tüntet fel teljes embert – vonzón, érdekesen, tanulságosan, illuziót
keltve és érdeklődést gerjesztve tudja tenni, az az iró művész, az költő
a szó legszebb értelmében és alkotásai, ha a meglevő kategoriák és
műfajok keretébe egyáltalán bele sem is illenek, poetikus alkotások,
melyekben a poetai remekművekéivel rokon vagy azonos törvények
uralkodnak, mint ahogy az életben minden a mi él és van, egy azon
erkölcsi és anyagi törvények szerint van és él. Nincsen külön
nehézkedési törvény az ember és a kő számára; a mozgás törvénye minden
testre nézve ugyanaz; a lélegzés ugyanazon elemben azonos vagy rokon
szervek által történik és igy tovább. És valamint benne van az alkotó
lángesze a legkomplikáltabb szervezetben, nem kevésbé csodás e lángész a
legegyszerübben is. A legnagyobbszerü tragoedia csak olyan tökéletesség,
mint Petőfi versecskéje: „Falu végin kurtakorcsma,“ nem különb. És a
végtelen soron, mely a remekek ily kimagasló csucsai közt elterül, végig
vonul az alkotó lehellete, s az alkotásokban élnek törvényei. Érzi-e
valaki a szükségét, hogy oly álláspontot találjunk, a melyről biztos
kitekintést nyerhetünk a művészet termékeinek e tömegére? Érzi-e
szükségét annak, hogy oly meghatározások birtokába jussunk, melyek az
egész mezőre tájékoztató világosságot vetnek? Kell-e tétel, a mely mint
bűvös kulcs, egy zárral egy tündérkastély összes termeit megnyitja
előttünk? Egy determináczió, melybe, mint kiindulóba az utvesztő összes
utjai összefutnak?
Ha érzitek ennek szükségét, gyertek, keressétek velem. Meg fogjuk
találni azon a ponton, a hol a müvészet érintkezik az élettel, a hol a
kettőnek egy igazsága van: az eredetinek és művészi másának is. Meg
fogjuk találni a müvészet anyagában, s nem a formájában; állandó és nem
esetleges részében. S megtaláltuk, azt reméllem, abban a pillanatban, a
melyben megfejtettük a legnagyobbat, a mit emberi elme alkotott: a
tragoediákat. Ha megmondottuk, mi a tragoedia s mi nem az, akkor az
összes poétai jelenségeket két főrészre osztottuk erkölcsi alapon.
Széptani törvényeik nem oszthatók két felé. Azok egyformán uralkodnak
minden poétai műben. A tragikum kérdése tehát nem aeszthetikai, hanem
ethikai kérdés. A tanitás róla, ismétlem, a művészet erkölcstana.


IV. Az erkölcsi világrend.
Az erkölcsi világrend nagy szerepet játszik a drámai művek
megitélésében. Az erkölcsi világrend megsértését tragikai vétségnek,
vagy bünnek mondják a műbirák, melyet a tragikai bukás követ
bünhődésképen. De mi vajjon az az erkölcsi világrend? Egy képzelt,
ideális forum-e, foglalatja minden erkölcsi szabálynak, mely sérelmet
szenved az által, a mit az emberek rosszat cselekesznek és erőben
gyarapszik minden jó cselekedet által? Avagy talán csak mint egy
kommasszácziója a jók lelkiismeretének, mely kárhoztat minden vétséget
és botlást, a mely törvényeivel daczol, vagy érdekeit sérti? Azt hiszem,
sem nem az egyik, sem nem a másik. Erkölcsi világrend alatt sem egy
elvont fogalmat, sem egy képzeleti intézményt, sem egy ideális fensőbb
forumot nem lehet értenünk. A mi nem létezik se mint személy, se mint
testület, se mint intézmény, se mint világos érzés, a minek nincsen
foruma, képviselője, hatalma, még csak tiszta képzete is az emberekben,
az egyáltalán nem létezik az emberekre nézve. Ha tehát van egy erkölcsi
világrend, azt a létező dolgok sorában és nem ideálista tudósok
gondolatvilágában kell keresnünk. Az erkölcsi világrendet valóban meg is
találjuk itt; már Szokratesz meghatározta e fogalmat akkor, a mikor
kimondotta, hogy az igazságos az, a mi – törvényes. Az erkölcsi
világrend rendeltetése szerint nem lehet más, mint igazságos. Ha tehát
az igazságos az, a mi törvényes, akkor a mi törvényes, az az erkölcsi
világrend. E fogalom alatt értenünk kell tehát az isten által teremtett
és egy erkölcsös élet folytathatása végett társadalmakká alakult világ
létezésének anyagi és erkölcsi föltételeit, mindennemü törvényeit. A ki
ezek szerint él, igazságosan él, az erkölcsi világrend értelmében él. A
ki e törvények ellen él, nem él igazságosan, az erkölcsi világrend
sérelmével él. Krisztus ugyanezt tanitotta, a mikor mondá: add meg
istennek, a mi istené, s a császárnak, a mi a császáré.
Ebből azonban az következik, hogy a törvény oly tekintély, a melynek
szót kell fogadni akkor is, a mikor meggyőződésünk szerint rosszat
rendel. Az erkölcsi világrend szerint élünk, ha a törvény szavát
követjük, nem ha a meggyőződésünkét, mely a törvényével esetleg
ellenkezik. És a dolog valóban igy is van. Az erkölcsi világrend a mi
erkölcsi és anyagi jólétünk őre és biztositéka, a végett van, hogy az
legyen s engedelmességet méltán követel tőlünk. Hogy ez az erkölcsi
világrend igen sokszor – egyes időkön át – minden inkább mint az, a mit
rendnek vagy erkölcsösnek szoktunk tartani: azt bőven tudjuk a
történelemből. Ez azonban nem jogosit fel bennünket az ellene való
feltámadásra. Az ember romlékony és minden romlékony a kezében, az
erkölcsi világrend is, mely időközönként igen nagy elfajzásokra jut. Az
államok, az egyház intézményei, minden átalakul, romlik és fejlődik,
reformácziók által megujhodik, irányt, elveket cserél. Az erkölcsi
világrend tehát nem mindig ugyanaz, változik az emberekkel, változik
államok, országok, világrészek szerint, változik a helylyel, az idővel.
Változik erkölcsi becse rövid időközönként is. Ha a társadalmi, egyházi
vagy állami hatalmak gonosz kezekbe jutnak, az erkölcsi világrend gonosz
czéloknak jármába kerül. De értékével nem változik egyszersmind
jelentősége is az emberek összeségére nézve, és szükséges, hogy
tekintélye mindenkor megvédelmeztessék. Az erkölcsi világrend intézménye
a társadalmak érdekeinek, szellemi, erkölcsi és anyagi érdekeinek,
melyek prédává lesznek e világrend általános felbomlásánál ép ugy, a
hogy ez érdekek soknemü sérelmével jár az erkölcsi közrendnek bárminemü
jelentékenyebb megromlása is, akár politikai korrupczióban, akár a
lelkek elvadulásában vallásos életük elernyedése folytán; akár
társadalmi elerkölcstelenesedésben, akár hasonló egyebekben legyen
beteggé. De mind ez csak részleges veszedelmévé lesz a társadalmak
érdekeinek. Maga a társadalom indul bomlásnak ott, a hol a rend maga, az
erkölcsi világrend, a társadalmi élet viszonyait szabályozó erkölcsi
hatalmak ellen lázad maga a társadalom. Mi emberek tehát minden
vágyainkat korlátozni tartozunk az erkölcsi világrend lehetőségeire, és
semmire sem szabad törekednünk, a mi ezek szerint elérhetetlen. A mi az
erkölcsi világrend föltételei szerint nem lehetséges, az egyáltalán
lehetetlen. E világrenden kivül, minthogy nála nélkül nincs társadalom,
lehetetlen maga az ember is, a kit az állattól nem annyira nagyobb
intelligencziája különböztet meg, hanem abbeli társas természete, hogy
öntudatos része a maga köztársaságának, eltökélés szerint és saját
választásából teljesit benne hivatást. Ehez nem lehet a méh, a hangya s
más társas állatok köztársaságát hasonlitani, melyben mint falanszterben
teljesiti minden individuum a munkát, melynek teljesitésére a tojásból
kikelt, s melyet nem cserélhet fel más állással. Az anyaméh –
királynénak nevezve – megtermékenyűl, benépesiti a sejteket és meghal, a
nélkül, hogy uralkodott volna. Más a herék, más a dolgos méhek munkája.
És a here soha sem lesz dolgos, a dolgos soha sem lesz here. Az emberek
társadalma évezredek óta átalakulásokon megy át, a munkás erők munkát és
helyet, az osztályok szerepet cseréltek és az individuumok ily cseréje
állandó.
Ezek szerint azonban ugy látszik nincsen különbség erkölcsi világrend és
társadalmi rend közt. Valóban ugy gondolom nincsen is, csak a
kifejezésben. Egyet és ugyanazt kell a kettő alatt értenünk: foglalatját
mindannak, a mi a társadalmi életet, mint az emberiség erkölcsös
czéljának szolgálót fentartja, védi és biztositja. A hol tehát erkölcsi
világrendről, társadalmi rendről, közrendről szó lesz: mindig ezt értem
alatta. Más rendet nem tudok, a mely által akár isten, akár földi
hatalmasság létét éreztetné az emberrel, befolyását reá gyakorolná,
vágyait, czéljait szolgálná vagy korlátozná. Csak ezt a rendet tudom,
csak ezzel is számolhatok tehát az életben is, a művészetben is.


V. A középfaju dráma.
A szorosabb értelemben vett dráma, az ugynevezett középfaju dráma ugy
viszonylik a tragoediához, mint egy per a biróság előtt egy perhez az
isten előtt, vagy hogy korlátozzam az utóbbit: mint egy komoly
duellumhoz. Amaz megoldható, ez megoldhatatlan, csak válsággal
elintézhető összeütközéseket vesz tárgyul. Az ó testamentom erkölcsi
világrendjének főtanitása vala: szemet szemért, fogat fogért. Az uj
testamentomé: a ki téged kővel dobál, kenyérrel dobáld vissza.
Fölvehetjük, hogy e két czivilizácziót megelőzte egy természeti korszak:
az erősebb joga. De a társadalom elemei megalakulván, az egyesülés
föltételei kifejlődtek s megalkották az első erkölcstant, mely az ó
testamentoméhoz hasonló, ha nem ugyanaz. Kétséget nem szenved azonban,
hogy sem ezt régibb, sem az uj testamentombelit az uj törvényhozások nem
vették épen betü szerint. Mindössze amazok a régit szigoritották, emezek
az ujat emberségesebbé tették. Az emberek magok lényeges
tulajdonságaikban ugyanazok voltak minden törvényhozások alatt s nem is
fognak megváltozni, mert erkölcsi mivoltuk föltételezve van anyagi
mivoltuk és lételük föltételei által, a melyek lényegükben mindig
azonosak voltak is, lesznek is. Az emberek táplálják testüket-lelküket,
élnek közösségben és meghalnak ezerféle módon egy azon bizonytalan
halálban. A művelődés sokat könnyebbé, sokat nehezebbé, sokat
fölöslegessé, sokat szükségessé tett; de Ádámot ki nem irtotta az
emberből, az ember őslénye hamisitatlanul él az emberekben maig is és
élni fog idők idejéig és az emberi törvényhozás mindörökké e két véglet
között fog mozogni: a fogat fogért és a kőért kenyérrel való
visszadobálás két véglete közt. Egyes emberek pedig voltak a régi
kegyetlenebb törvények alatt is olyanok, a kik kegyesen bántak
bántalmazóikkal és vannak ma is, a humánusabb időkben is viszont
egyesek, a kik egy fogért inkább kettő elvételével állanak boszut, mint
egyével se. Az ember tele van erénynyel és hibával, s e keverék átlaga
egy különös jó, a mely rendesen mindig uralkodik az emberek felett.
Nevezzük erkölcsi rendnek, foglalatja ez mind ama törvényeknek és
szokásoknak, a melyek az embereknek társadalmi együttéletét szabályozzák
s ezzel lehetővé teszik. Ez nem csak a törvényekből és szokásokból áll,
hanem erkölcsökből, fogalmakból, társadalmi hallgatag megállapodásokból,
illendőségekből és hasonlókból, melyekkel a társadalom minden tagja
korához, állásához, műveltségéhez mérten tisztában van; melyeknek
megtartását minden embertársától követeli, meg nem tartását mindenha
gáncsolja, esetleg meg is torolja, a nélkül, hogy magával szemben
hasonló szigoruságot gyakorolna. Ez a legemberibb tulajdonságok közül
való. Egy-egy kor erkölcstana jóformán igazságszolgáltatásában, büntető
törvényeiben van kodifikálva. De ne tévedjünk meg: csak a koré, a művelt
emberek többségeé, nem általában az emberé. Ez mindig ugyanaz volt, a mi
az ó testamentomban megirva van: fogért fogat. Alig van ember a világon,
a legjámborabb is, a kinek ne lett volna egy-egy pillanata, a melyben
elementáris erővel tört ki belőle az öreg Ádám: fogért fogat!
Akármiképen intézkedik a filozofikusan művelt vagy elfajzott törvényhozó
elme: akár szigoruan tul megy az ó testamentomon is, akár
humanisztikusan Krisztus tanához közeledik halomra hordott tapasztalati,
bölcseleti, erkölcstani és egyéb okai alapján: az ember, az egyes,
mindig serpenyővel méri a bünt és a büntetést. Erkölcsi szükség neki az,
hogy a kettő egyensulyos legyen, egyik a másikat fedezze: a kisebb bünt
kisebb büntetés sujtsa, a nagyobbat nagyobb és ne megforditva.
Mindnyájan naponta vétkezünk, mindnyájan naponta biró elé kerülhetünk: a
vétkesben, a ki igazságtalan biróra talált, a magunk közvetlen
veszedelmét látjuk. Ha vétkéhez mérten szigoru volt a rámért büntetés:
elejbénk lépett az igazságtalan büntetés veszedelme, mely minket is
érhet bünösökül; ha enyhén itéltetett meg s nem lett oly vesztes
büntetése által, mint a mennyit nyert büne által: föl van bátoritva
tovább vétkezni embertársai kárára. Mikor Spangát és társait halálra
itélték, hallottam egy cselédsorbeli asszony méltatlankodó felkiáltását:
egyért hármat, ez nem igazság! Nem azt nézte, hogy a társadalomra nézve
egy Majláth értéke hány száz Spangáéval ér fel, hanem azt, hogy egy
megölt emberért három embert öl meg az igazságszolgáltatás. A halállal
szemben mind egyenlők lévén, ez nem volt neki igazság. Az ember semmiben
sem oly kényes és semmiben sem érzi magát annyira érdekelt félnek, mint
a bün és büntetés összemérésében. És semmi sem hasonlit a megnyugvás
amaz érzetéhez, melylyel eltölt bennünket egy igazságosnak talált
itélet. Szigoruan itélvén meg másokat, enyhén magunkat, azzal áltatjuk
magunkat, hogy igazságból élünk, s megis élünk ha igazsággal bánnak
velünk, noha tizannyi könyörületet és százannyi elnézést költünk el,
mint igazságot. Mégis ez az ember örökös csatakiáltása s ez alatt nem
ért mást mint a bün megfelelő büntetését, az érdem megfelelő jutalmát.
Szemért szemet, fogért fogat. Igy lévén ez az életben, természetesen igy
kell lenni az élet művészi utánzásában a költészetben is. Annak sem
lehet más erkölcstana, mint a mely – nem a törvényekben áll, hanem az
emberekben él. Tárgya se más mint az ember, és élete igazságai és
igazságtalanságai. Peripecziái tehát ismét ugyanazon módja alá esnek a
megitélésnek mint az élet jelenségei. Ha az életben az első és utolsó
itélet mindig az, hogy Péter vagy Pál „megérdemelte sorsát“, vagy nem
érdemelte meg, – ugy a művészi utánzás alakjai felett is a legelső és
legáltalánosabb itélet ez: megérdemelte büntetését, vagy nem érdemelte
meg. Természetesen, a ki igy itél, az nem a tudós, hanem a közönség, a
melynek számára voltaképen az iró is, a művész is dolgozik. Ha valamely
hős hibái vagy vétségei mértékéig van büntetve, akkor a naiv közönség,
vagyis az egész világ jónak fogja találni a művészi alkotást, a melynek
tárgya e hős sorsa; ha ellenben nem, ha a művész mértéke hamis volt az
igazságszolgáltatásban, akkor a világ annál igazságosabban iparkodik
mérni a művésznek s kimondja, hogy ily büntetést a hős nem édemelt meg,
a mű hibás, vagy épen rossz is.
Ez állitások szerint azonban ugy látszik, mintha nem léteznék az, a mit
„költői“ igazságszolgáltatásnak nevezünk? Én azt hiszem, hogy mint
különös, kiváltságos intézmény valóban nem is létezik. A költői
igazságszolgáltatás különbözik ugyan a fenyitő törvényszékek
igazságszolgáltatásától, ellenben igenis rokon az esküdtszékek itélő
módjával. A költői igazságszolgáltatás nem egyéb, mint gyakorlása egy
szellem által a közszellem itéletének. A költő egy maga kitalálja az
emberiség érzületét (azért költő) és a szerint intézkedik művében. Ez a
költői igazságszolgáltatás. Voltaképen csak annyiban
„igazságszolgáltatás“, a mennyiben embereket mivoltukért, szándékaikért
és cselekedeteikért megillető, megérdemelt sorsukhoz juttat, bárha
minden törvényszéki eljárás nélkül. A mit költői igazságszolgáltatásnak
mondunk, az helyesebben nem egyéb, mint fölidézett összeütközések és
bonyodalmak helyes, igazságos vagy méltányos megoldása a művészi
utánzásban. Tehát egyszerüen helyes megoldás és nem épen
igazságszolgáltatás.
Nagy tömege a drámai műveknek van ugy megoldva, részint a hősök
boldogulásával, részint halálukkal, részint enyhébb lakolással, hogy a
bün és büntetés mérlege gyönyörü egyensulyban van. Sorsát e művekben
kiki megérdemelte, a közönség erkölcse sértetlen marad, élvezete teljes.
Mindenki a legnaivabb néző is, ha csak nem együgyü, még számot is tud
adni magának arról, a mit látott és a mit érezett. Hiszen nem történt
más, mint hogy kiki erénye jutalmához és vétke büntetéséhez jutott. Ez
közértetü dolog, ehez megérett elme, közönséges elme, közönséges érzések
kellenek, semmi egyéb. Se tudomány, még csak különösebb műveltség,
nagyobb megfigyelő képesség és iskolázottabb itélet se. Ellenben vannak
művek, melyeknél a számvetés nem megy ilyen könnyen. Lát az ember
darabokat a szinpadon, a hol kisebb hibákért, jelentéktelenebb
vétkekért, mint minőkért más jó darabok hősei semmi nagyobb büntetést
nem szenvedtek, – itt a hősök végzetes sorsra, kinos halálra
ragadtatnak; lát viszont más darabokat, a hol egy-egy alak rémtetteket
halmoz egymásra és ezért még sem éri külömb büntetés, mint azt, a kit a
kicsiny hiba sodort az örvénybe. A bün és büntetés mérlege itt
bizonytalanul ingadozik, végre teljesen kiesik megrettent kezünkből a
serpenyő, itélő tehetségünk cserben hagy bennünket, már mint a bünök és
büntetésök mérlegelése dolgában; az ügy az összeütközés fölébe emelkedik
birói látókörünknek, az érdeklődés egy uj neme foglalja el keblünket,
mely bilincsel és bájol, félelmet és gyönyört elegyesen kelt szivünkben,
előbbi birói szerepünk helyett a lelkes hivők szerepe jut részünkül, s a
végső itélet, a költői „igazságszolgáltatás“ helyett egy katasztrófa
fejezi be a művet, egy költői megoldás, melyet a néző már nem képes okok
szerint méltatni, melynek igazát, vagy tán jobb, ha azt mondom,
tartalmát már inkább csak érzi és kevesbé érti. Az ily művek a
tragoediák, a poétai utánzás csucsai; a másik csoport, tekintet nélkül
arra, hogy halállal végződnek-e egyes esetekben vagy boldogabb
fordulattal, a drámák e szó szűkebb értelemben. Komoly drámák tehát ama
szinpadi művek, a melyeknek összeütközései a vétkesség mérvei szerinti
büntetések és jutalmazások által a közérzés kielégitésével megoldhatók;
tragoediák ellenben ama szinpadi termékek, a melyek összeütközéseinek
megoldására e mérték nem elégséges.


VI. A tragoedia.
A drámai műfaj két válfajának egy lényeges különbsége ennyiben
megtaláltatott volna; de persze, a tragoediára nézve ez csak egy
negativum, csak annyi, hogy a tragoedia megoldásában nem az a faja
szerepel a költői igazságszolgáltatásnak, a mely más, nem tragikus
összeütközéseket helyesen old meg; a tragikus konfliktus egy
katasztrófát idéz fel, a mely rendszerint sujtóbb, rombolóbb, mint a
mennyit a mű anyagából szedett okok igazolnak, néha pedig megforditva is
áll a dolog. Nem mintha fejleményeiből az oki összefüggés hiányoznék;
nem az okoknak van voltaképen hija, hanem csak a bűnösségnek. Okozva van
a katasztrófa, de érzésünk szerint megérdemelve nincsen; vagy esetleg
megforditva ugy kell mondanunk, hogy büntetésnek kevés, ha természetes
és elég is okozatnak. Avagy melyik néző nem ohajtott még Romeonak boldog
lakodalmat? Hamletnak szerencsés sikert ádáz mostoha apja ellen? Ki meri
mondani, hogy Bánk más, jobb sorsot nem érdemelt? Avagy van-e, a ki ne
kevesellené III. Rikhárd büntetését egy halállal, hozzá a harcztéren!?
A különös az, hogy e művekben a megoldást minden óhajtásaink mellett is
helyesnek, kielégitőnek érezzük a nélkül, hogy fogalmainknak a bünről és
megillető büntetéséről megfelelne. Sejtenünk kell, hogy van valami a
tragoediákban, a mi e meghasonlást kiegyenliti, valami a mit meglátni,
megtapogatni nem lehet, a mi azonban érezhetően gyakorolja reánk hatását
s közreműködik ahoz, hogy ilyetén megzavart erkölcsi egyensulyunkat