A trachisi nők - 2

Módomban áll még. Halljátok hát, kedvesim:
Elrejtve érczedénybe régen őrizem
Egy ősi szörnyetegnek ős ajándokát,
Mit ifjú lány koromban a halálra vált
Szőrös mellű Nessos sebéből nyertem én.
Karjával vitte át Evénos mély vizén
Bérért az útazókat ő, sem evező,
Sem csónak, sem vitorla nem kellett neki;
Igy vitt át engem is, midőn atyám lakát
Először hagytam el, mint Herakles neje;
S hogy vállán űltem, a folyamnak közepén,
Hozzám nyult vakmerő kezével; én nagyot
Sikolték, s gyorsan megfordulva Zeus fia,
Rálőtt szárnyas nyilával. Keblét érte ez,
És átszegzé süvöltve tüdejét. A szörny
Igy szóla haldokolva: «Halld ősz Oeneus
Leánya, kit legvégsőnek szállitok át,
Szolgálatomból hasznod lesz, ha szót fogadsz.
Ha az aludt vért sebeimből felfogod,
Hol a lernæi hydravérnek fekete
Mérgébe mártott nyilhegy érte keblemet:[30]
Herakles szivét azzal megbűvölheted,
Hogy bárminő asszonyra vessen is szemet,
Jobban mint téged ne szeresse azt soha.»
Megemlékezve erről most, oh kedvesim!
(Mert házamban tartám azóta zár alatt,)
Bekentem ezt a köntöst, nem feledve el,
Mit életében monda. Meg van téve már.
Boszorkánysághoz bár nem értek, és nem is
Akarnék érteni, s ki igy tesz, gyűlölöm:
De hogy ha ily varázs által legyőzhetem
E lányt s Herakles szivét megbűvölhetem:
A munka kész, ha csak nem látszik vakmerő
Dolognak ez; s ha mégis, – felhagyok vele.
KAR.
Ha van bizalmad abban, a mit készitél,
Nekünk nem látszik oktalannak szándokod.
DEJANIRA.
Bizalmamat csak véleményre épitem,
Próbára még nem tettem erejét soha.
KAR.
De a tudásra tett kell: kisérlet hiján
Tudásod is csak látszat lesz és nem való.
DEJANIRA.
Megtudjuk nemsokára; ime már kijött
A házból Lichas: útazása gyors leszen.
Csak el ne áruljátok titkom. A homály
Megment a szégyentől, tégy bár szégyenletest.
(Lichas kiséretével jő a palotából.)
LICHAS.
Parancsolj Oeneus leánya mit tegyek?
Hosszú időre nyúlt már késedelmem itt.
DEJANIRA.
Hisz épen ebben jártam, Lichas, mig te benn
Az idegen leányokkal beszélgetél;
Vidd hát férjemnek, mint kezem ajándokát,
E finoman szőtt köntöst s add nevemben át.
De átadván, mondd, a halandók közt előbb
Mint ő, ne öltse ezt magára senki sem;
Ne lássa ezt előbb a nap sugára sem,
A szent oltár, az izzó tűzhely fénye sem,
Mig nyiltan nem mutatja benne önmagát
Az isteneknek a nagy áldozatnapon.
Mert felfogadtam, hogyha látom egykoron,
Vagy hallom boldog visszatértét, szentül e
Köntössel ékesitni s mint új áldozót
Új öltönyben mutatni isteneknek őt.
Bizonyságúl vidd e gyűrű pecsétjegyét,
Könnyen megismerhetni, s ő megismeri.
Menj hát, s elsőnek tartsd eszedben e szabályt:
Hirnök lévén, felesleges dolgot ne tégy:
Hogy így az ő hálája egyesülve az
Enyémmel, egyből kétszeres kegygyé legyen.
LICHAS.
Ha biztosan viszem Hermes szolgálatát,[31]
Ne félj, hogy a te dolgodban tegyek hibát;
E szekrényt, ugy a mint van, átadom neki,
Hiven hozzácsatolva, mit mondál, szavad.
DEJANIRA.
Most elmehetsz már; hogy mily rendben állanak
A házi dolgok, azt eléggé jól tudod.
LICHAS.
Tudom s elmondom, hogy minden jó rendben áll.
DEJANIRA.
Azt is tudod, saját szemeddel látva, mily
Jó szivvel fogadám az idegen leányt.
LICHAS.
Hogy láttán szivemet öröm ragadta el.
DEJANIRA.
Mi mondandód van még? Félek, nehogy előbb
Beszélj érette égő vágyaim felől,
Mintsem megtudnád, vágy-e értem ő viszont?
(Dejanira a palotába, Lichas kiséretével másfelé távozik.)
KAR.[32]
_Első versszak._
Kik ott a meleg haboknál,
Szirteken s a rév mögött,
Fenn laktok az œtai ormon, és ti ott a
Melia öblénél,
Az aranyijas szűz[33] partjain,
Hol Hellas pyli dicső
Tanácsa egybegyűle:[34]
_Első ellenversszak._
Felhangzik a bájdalú síp
Hangja köztetek hamar,
Nem harczra riasztva, nem, egybefolyva zengő
Isteni múzsával,
Immár hazatér zsákmányival
Zeus és Alkméne dicső
Szülötte, hősi diszben:
_Második versszak._
Tova tengereken, honát
Elhagyva bolyonga egész nagy éven át, s hirt
Nem adva váratott magára; ám szerelmes hitvesét,
Szegény boldogtalan szegény szivét,
Bánat gyötörte szüntelen;
De most bőszült Ares bevégzé
A munka napjait.
_Második ellenversszak._
Legyen itt, legyen itt! Előbb
Ne lelje helyét siető hajója révben,
Mig el nem éri városunkat; erre térve a sziget
Felől, mely látta áldozatjait:
Jöjjön meg onnan e napon
A balzsam gerjesztette vágygyal,
A szörny tanácsaként!
(Dejanira jő a palotából.)
DEJANIRA.
Oh asszonyok! mint félek, hogy tán messze is
Mentem mindabban, a mit épen most tevék.
KAR.
Mi történt, Dejanira, Oeneus gyermeke?
DEJANIRA.
Én nem tudom; de rettegek, jó szándokom
Nehogy nagy bajt hozzon fejemre csakhamar.
KAR.
De csak nem most küldött ajándokod miatt?
DEJANIRA.
Azért valóban! Nem tanácslom senkinek,
Bizonytalan dologban bizni teljesen
KAR.
Mondd el, ha mondható, mi az, mitől remegsz?
DEJANIRA.
Olyasmi történt, mit ha nektek, asszonyok,
Elmondok: hallatlan csodának vélitek.
A bodros bárány tiszta gyapja, melylyel én
A köntösön végig keném a balzsamot,
Eltünt, de nem más által semmisitve meg
Ott benn, hanem önnön magát emésztve fel,
És elenyészett a kövön. De hogy egész
Valójában megtudd, mi történt, halld tovább.
A mit a szörny, a kentauros mondott nekem,
Midőn a gyilkos nyíl átszegzé oldalát,
Szót sem feledtem abból, nem, megőrizém,
Mint érczlap eltörölhetetlen iratát;
Ez volt a mit rendelt, s én mindent megtevék:
A balzsamot a nap meleg sugárítól
S tűztől megóva tartsam jól rejtett helyen,
Mig friss kenésre nem használom iziben.
Így tettem. S most midőn szükségem volt reá,
Titkon szobámba vittem és fölkentem ott
Gyapjúval, melyet enbárányomról vevék;
Majd összehajtva, napsugártól mentesen,
Mint tudjátok, szekrénybe rejtém a ruhát.
De visszatérve olyant láttam, mit a szó
Leirni nem tud, sem felfogni ember-ész.
A gyapjat, melylyel fölkeném a balzsamot,
Véletlenül oly helyre dobtam, hol a nap
Sugára fénylett. S itt a mint fölmelegült,
Egészen eltünt, elporlott a padlaton;
Midőn tuskót reszel a fűrész vasfoga,
Porát oly módon láthatod szétomlani.
Ekként hevert a földön. Ám ott, hol feküdt,
Tajtékzó hólyagok bugyogtak fölfelé,
Miként ha Bakchos kékes szőlőfürtinek
Kövér nedűjét a földön szétöntözik.
S most nem tudom, mit véljek én boldogtalan!
Mert látom, borzasztó tettet követtem el.[35]
Miért lett volna hozzám jó indulatú
A haldokló szörny, ki halálát okozám?
Oh nem! Megsemmisitni vágyva gyilkosát,
Hizelge csak nekem; s én későn ismerem
Meg a valót, midőn már minden hasztalan.
Mert hogyha nem csal sejtelmem, csak én vagyok
Az, oh boldogtalan! ki meggyilkolja őt.
Tudom, hogy Chiron isten is sebet kapott[36]
E nyiltól, és mihelyt érinté a vadat,
Tüstént elhulla mind; s e nyil ütötte seb
Fekete vére hogy ne lenne gyilkoló
Méreg férjemre is? Ah! bizton sejtem ezt.
De föltevém, ha ő meghalna, úgy vele
Együtt és egy csapással én is elveszek.
Hiszen rossz hirben élni nem tud az a nő,
Ki nem-rossz-voltát nagyra szokta tartani.
KAR.
Veszélyes tettnél szükséges bár félni is,
De a reményt ne vesd el, a mig vége nincs.
DEJANIRA.
Gonosz tetteknél nincs oly sejtelmes remény,
Mely a kebelbe bátorságot öntene.
KAR.
De a boszú nem sujt le arra súlyosan,
Ki szándék nélkül vétkezett; így vagy te is.
DEJANIRA.
Nem igy beszél, kinek a rosszból rész jutott,
Hanem csak az, kit otthon nem bánt semmi baj.
KAR.
Jobb lesz a többi szót elhallgatnod, ha csak
Fiad tudtára nem kivánod adni; itt
Van ő, ki atyja nyomdokát keresni járt.
(Hyllos fellép.)
HYLLOS.
Anyám! bár választhatnék e három közül:
Volnál halottként sírba téve; vagy ha élsz,
Nevezne más anyjának: vagy jobb érzetet
Cserélnél, mint a milyen lakja kebledet.
DEJANIRA.
Mit tett ily gyűlöltté előtted, oh fiam?
HYLLOS.
Tudd meg tehát, hogy férjedet, kit én magam
Atyámnak mondék, meggyilkoltad e napon.
DEJANIRA.
Oh jaj! mi szó hagyá el ajkadat fiam?
HYLLOS.
Oly szó, mely tetté vált. Mi egyszer létre jött,
Ki volna képes nem történtté tenni azt?
DEJANIRA.
Mit mondál, oh fiam? Mily ember oktatott,
Ily iszonyú bűnnel vádolni engemet?
HYLLOS.
Nem idegen nyelv mondá, enmagam saját
Szememmel láttam atyám szörnyű kínjait.
DEJANIRA.
De hol találtad őt, hol álltál oldalán?
HYLLOS.
Mindent elmondok hát, ha tudni akarod.
Hogy elpusztítá Eurytos nagy városát,
Győzelmi jellel és zsákmánynyal gazdagon,
Kenæon tengermosta hegyfokára ért
Eubœa földén, hol Zeusnak, ki atyja volt,
Oltárt emelt s lombos ligettel övezé;
Vágyó örömmel itt láttam először őt.
A mint nagyszámú áldozatra készüle,
Megjött hazulról Lichas, házi hirnökünk,
Hozván ajándokod, a gyilkoló ruhát;
Magára öltve ezt, kivánatod szerint,
Előbb kiválasztá a préda legjavát,
Tizenkét ökröt vágva; aztán összesen
Minden fajú baromból százat áldozott.
Kezdetben a szegény jó kedvvel végezé
Imáját, örvendezve ékes köntösén;
De hogy a gyantás ágak és az áldozat
Tüzéből fellobbant a véres lángözön,
Izzadtság tört ki bőrén, testéhez ragadt
A köntös, mintha művész vonta volna fel
Minden tagjára, s a vonagló fájdalom
Átmetszé csontjait; majd mint a gyilkoló
Kigyónak mérge marta megtört tagjait,
Reá kiálta ekkor a boldogtalan
Lichasra, a ki bűnödben nem osztozott:
Mily álnoksággal[37] hozta hozzá e ruhát?
Nem tudva semmit e szerencsétlen, csak azt
Mondá: ajándokod úgy hozta, mint adád.
Ezt hallva fájdalmában, a mint a kinos
Vonaglás át meg áthatotta tüdejét,
Lábcsuklójánál megragadta hirtelen
Amazt, s a hullámverte sziklához dobá;
Széttört agyából és keresztül fürtjein
Vérrel vegyest ömölt ki a fehér velő,[38]
És az egész nép szánakozva jajgatott
Ennek halálán és amannak kínjain;
De közelébe lépni nem mert senki sem.
Mert majd a földön fetrengett, majd felszökött;
Ordítva, bőgve; szirtek, Lokris[39] ormai
Viszhangoztak reá s Eubœa hegyfoka.
A sok vonaglás végre megtöré szegényt,
Elbágyasztá a sok keserves jajgatás,
Átkozva gyászos ágyadat, boldogtalan,
Átkozva Oeneus nászát, melynek élete
Irtózatos megrontását köszönheté:
Felnyitva ekkor ködtől fellegzett szemét,
A nagy tömegben észre vett engem, fiát,
Ki ott zokogtam; rám nézett s megszólíta:
«Oh! jer közel fiam, gyötrelmimtől ne fuss,
Habár halálom által halnod kellene.
Vígy innen engem el; legjobb lesz, vígy oda,
Hol emberek közül ne lásson senki sem;
Ha szánalommal vagy hozzám, minél előbb
Vigy el e földről, hogy ne itt haljak meg én.»[40]
Parancsát téve csónakot vevénk, s reá
Helyezve, sok baj közt e földre érkezénk,
Míg ő kínjában ordított. Megláthatod
Tüstént, vagy élve, vagy végsőt lehelve ép’.
Ime, anyám! ezt terveléd s tevéd atyám
Ellen te, hogy büntessen érte boszuló
Diké s Erinnys! Ezt kivánom, ha jogos.
S jogos bizonynyal, mert te adtál rá jogot,
Meggyilkolván az emberek legjobbikát,
Kihez hasonlót nem látsz többé itt soha.
(Dejanira a palotába megy.)
KAR.
Mért távozol hallgatva? Nem tudod, hogy a
Vádló szemében vallomás a hallgatás?
HYLLOS.
Hagyjátok menni. Kedvező szél hadd vigye
Minél előbb; ne lássa többé őt szemem.
Mit ér hiún ragyogni az anya díszes
Nevével, hogyha nem cselekszik anyaként?
Menjen hát örvendezve; s jusson részeül
Oly élvezet, minőt atyámnak szerze ő! (El.)
KAR.[41]
_Első versszak._
Látjátok, oh lányok! hogy az isteni szó
Ős jóslata mily sietéssel
Teljesíti, mit kimondott:
Ha beköszönte tízen felül a második vetés,[42]
Élete műveinek, keserű fáradalminak
Zeus fia végit éri; és valóban
Teljesül im a végzet.
Mert kit a halál vett el,
Soha se’, soha se’ gyötri azt a munka többé.
_Első ellenversszak._
Hiszen ha álnok végzete átövezé
Véres szövetével a szörnynek,
S tomporához ért a méreg,
Mit a halál szüle és gyarapított a hydratest:
A mai napon kívül ah! hogyan érne más napot,
Kit kebelére zárt a szörnyű sárkány?
S a fekete fürtös szörny
Csalfa szava, mint gyilkos
Tövis, ereiben össze-vissza járja vérét.
_Második versszak._
Nem igy érté ezt a szegény,
Sem a szörnyü veszélyt, mit a csalfa tanács fedett,
Nem sejté ő; de látta remegve
Romba dőlni biztosan
Házának üdvét új nászi kötés után.
Hajh! sóhaja száll immár,
Hajh! öntözi orczáját
Friss harmata könnyének.
Immár kiderült, mily veszedelmet hoza rá
A siető végzet.
_Második ellenversszak._
A könyek forrása kitört;
Iszonyú nyavalyája – nagy istenek! – elfogá
Zeus szülöttét; nem érte az ellen
Keze soha ily keményen őt.
Oh hadvezérlő gyászos kelevéz, miért
Hozta e leányt győző
Harczod a vihar szárnyán
Oechalia ormáról?
Kypris keze volt, mely diadalmadra segélt,
Ő vezeté mindezt.
(A palotában jajgatás hallatszik.)
FÉLKAR.
Eszemen vagyok-e? Való, a mit hallok?
Mi siránkozás tölti be a palotát?
Mit mondok?
FÉLKAR.
Tisztán hallatszik, ámde szivet szaggatón
A jajgatás; új baj szülője lett e ház.
(A dajka fellép.)
FÉLKAR.
Tekintsd ez
Agg nőt, sötéten, felhős arczczal jő felénk,
Bizonynyal új dolog felől hoz hírt nekünk.
DAJKA.
Ah gyermekim! mily nagy bajoknak kezdete
Volt az ajándék, melyet Herakles kapott.
KAR.
Mily újabb bánatot jelentesz, oh öreg?
DAJKA.
Ah! mozdulatlan lábbal Dejanira már
Megtette életében a végső utat.
KAR.
De csak nem mint halott?
DAJKA.
Mindent hallottatok.
KAR.
Meghalt tehát szegény?
DAJKA.
Másodszor hallhatod.
KAR.
Szegény, oh a szegény! Tudod-e mily halála volt?
DAJKA.
Iszonyú a csapás, mely érte.
KAR.
Asszony! oh minő
Csapás ölte meg?
DAJKA.
Önnön magát sujtotta.
KAR.
Mily őrület, mily láz veré
Ah! keblébe a bősz csapást?
Halálhoz új halált miként
Adhata ő egyedül?
Mi vezette kezét?
DAJKA.
Keblét a gyilkoló vas érte.
KAR.
S te láttad, szegény, e borzalmat?
DAJKA.
Bizonynyal láttam, mert ott álltam oldalán.
KAR.
Ki volt? Mint tevé? Szólj!
DAJKA.
Önnön kezével hajtá végre önmagán.
KAR.
Mi szó ez?
DAJKA.
Valóság.
KAR.
Ah az új, ah az új ara mily
Iszonyú harag boszúját
Hozá e födélre!
DAJKA.
Valóban; ah! de mint szánnád még akkor őt,
Ha szemtanúként láttad volna, mit mívelt.
KAR.
És mindezt gyönge női kéz mivelheté?
DAJKA.
Borzasztó módon. Hallgass meg és légy tanúm.
Midőn a házba visszatért magányosan,
És látta gyermekét, a mint ágyat vetett
Az udvaron s aztán atyjához készüle:[43]
Elrejtezett, hol nem láthatta semmi szem,
S az oltár mellett összerogyva, hangosan
Keserge árvaságán, s bármi tárgyhoz ért,
Mit azelőtt használa, egyre zokogott.
Majd fel s alá bolyongva a szobák során,
Ha látta kedves házi népe egyikét,
Rá néze és sírásban tört ki a szegény,
Átkozva gyászos sorsát, hogy gyermektelen
Leend ezentúl összerombolt létele.
Hogy ez kissé lecsillapúla, hirtelen
Herakles násztermébe látom törni őt.
Látatlanúl árnyékba álltam, meglesém,
Mit lesz teendő; és látom, hogy asszonyunk
Herakles ágyát szőnyeggel teríti le.
Megtéve ezt a munkát, gyorsan felszökött
Az ágyra és ledőlt a nászlak közepén.
Kitörtek aztán újra forró könyei,
S így szóla: Oh én ágyam, oh én nászlakom!
Isten hozzád örökre, nem fogadsz soha
Többé szerelmes nőként falaid közé.
Ezt mondva, lázas kézzel megragadja és
Letépi öltönyét kebléről, hol arany
Kapocs kötötte össze; meztelen hagyá
Egész baloldalát s balkarját is vele.
És én a mint erőm engedte, elfuték,
Fiának tudtul adni anyja szándokát.
De mig mi erre és amarra futkosánk,
Szivén keresztül kétélű kardot döfött
Keblébe ő; hozzája érve, így lelők.
Ezt látva, jajgatásban tört ki a fiú.
Most érté, hogy haragja volt e tett oka,
Későn hallván a házi néptől, hogy a szörny
Szavára járt el anyja akaratlanul.
Nem szűnt meg ekkor a boldogtalan fiú
Szemében a köny, ajkain sem a nyögés;
Csókokkal árasztá el anyját, és szivét
Erősen szivéhez szorítván jajgatott,
Hogy oly hamis váddal meré illetni őt;
S hogy kettős árvaságra jut most élete,
Atyát, anyát egyszerre vesztve egy napon.
Im ez történt itt. Balga hát mindaz, ki két
Vagy tán több napra mer számolni biztosan;
Holott a holnap addig nem tulajdona,
Mig boldogul le nem futott a mai nap. (El.)
KAR.[44]
_Első versszak._
Ki az, kit először sirathatok?
Ki az, kit utoljára hagyhatok?
Merre tekintsek én szegény?
_Első ellenversszak._
Itt látom a házban az egyiket,
Ott várom epedve a másikat,
Innen is, onnan is halál.
_Második versszak._
Bár kelne minél előbb
E ház felől erős karú fuvallat,
És vinne messze, messze innen engemet,
Hogy meg ne öljön iszonyú
Félelmem a pillanatban,
Zeus fiát ha látom itt;
Mert rettenetes gyötrelmeivel
Immár közelegni hallom.
Vért fagyaszt e látvány!
_Második ellenversszak._
Nincs messze a fájdalom,
Mit hirdeték kesergő csalogányként:
Im idegen csapat közelg e hely felé.
Mint hozza őt! Mi csendesen
Jő, mily szomorúan erre,
Mintha volna jó barát.[45]
Jaj! Karjaikon van, szótalanul!
Ah! mit hihetek? Halott-e?
Vagy csak álmot alszik?
(Több férfi hozza Heraklest; a menetet egy aggastyán vezeti. Hyllos
szembe jő velök a palotából.)
HYLLOS.
Oh jaj nekem, jaj!
Te miattad atyám, oh jaj nekem!
Mit tegyek? Mibe fogjak én? Jaj, jaj!
AGGASTYÁN.
Csendesen, fiam, ne költsd fel
Dühszállta atyád rettenetes kínjait:
Mert élve pihen még. Zárd le tehát
Ajkadat.
HYLLOS.
Mit szólsz öreg? Él még?
AGGASTYÁN.
Álmát el ne riaszd, mely befogta szemét,
Ébredése gyötrelem lesz,
Mert vele ébred
Baja, oh fiam!
HYLLOS.
Ah! eszemet veszi már
A reám nehezült iszonyú sors.
HERAKLES.
Oh Zeus!
Mily földre juték? Kik ezek körülem?
Hol fekszem e nem pihenő kínok
Közepett? Oh én boldogtalan!
Ah! újra mar a gonosz, jaj![46]
AGGASTYÁN (Hilloshoz).
Ime ládd, mondtam, a némaság
Tanácsosabb lett volna, míg igy
Szempilláiról
Elűzéd álmát.
HYLLOS.
Oh! de ha nem bírom
Hallgatva tekinteni kínját.
HERAKLES.
Oh! Kenæon szirtoltára,
Mi dicső volt rajtad áldozatom,
S mi jutalmat adál nekem! Oh Zeus!
Mily szörnyű gyalázatba sújtál!
Oh vajha szemem soha ormaidat
Ne látta volna! Nem érzeném úgy
E kiirthatatlan gyötrelmeket.
Hol van az orvos, hol van a varázsló,
A ki e kínokat oltaná,
Ha Zeus nem nyújtja segélyét?
Mint várhatnék e csodára!
Ah, ah!
Hagyjatok engem aludni, nyomorultat,
Hagyjatok engem aludni, szegényt;
Hol érsz hozzám, hova fektetsz?
Hisz ez öl, hisz ez öl!
Pihenő kínom is felébredett.
Megragadott immár, jaj! jaj! tagom égeti újra!
Mely haza szült titeket, hálátlan hellasi népség?
Hányszor adám éltem, boldogtalan én, e hazáért,
Tengeren, erdőben; s most nincs itt köztetek egy sem,
Ki a beteg kínját tűzzel, dárdával eloltsa?
Ah, ah!
Senki se’ vágja hát le fejem s vele
Gyűlölt életemet? Jaj, jaj!
AGGASTYÁN.
Oh ki e férfiunak fia vagy! nem birja erőm már
Ezt a nehéz munkát; jer, tartsd velem őt. Szemeim tán
Jobban felfedik a gyógyszert.
HYLLOS.
Ime felfogom őt már;
Oh de szerem nincsen, mely kínjait oltani tudná,
Itt sem, a házban sem! csak Zeus adhat segedelmet.
HERAKLES.
Oh hol vagy, hol fiam?
Jöjj ide, jöjj ide, nyújtsd kezedet, segíts!
Ah! ah! jaj! jaj! átok!
Rám rohan, rám rohan újra
Iszonyú kínom,
A halálos, az olthatatlan kór.
Oh Pallas, Pallas! gyötrelmeit érzem ujonnan.
Gyermekem, oh szánj meg, vond ki szeplőtlen aczélod,
Üsd vele torkomat át; gyógyítsd meg bősz nyavalyámat,
Melyet anyád gyújtott; hogy látnám őt is elesni,
Úgy a miként, a miként engem sújt! Jószivű Hades,
Isteni Zeus-testvér,
Küld a halált, a halált, hogy elaltassa
Kínjaimat tüstént!
KAR.
A borzadás fog el, ha látom, kedvesim,
A fájdalmat, mely ily dicső hőst így gyötör.
HERAKLES.
Oh mennyi munkát bírt már el vállam s karom,
Veszélyes munkát, mit kimondni is nehéz!
De annyi szenvedésre sem Zeus hitvese,
Sem ellenséges Eurystheus nem juttatott,
Mint Oeneus hitszegő leánya, e ruha
Csalárd hálóját vetve rám, mit furiák
Szőttek, hogy elveszítsék éltemet vele.
Mert oldalomhoz nőtt s lemarta húsomat,
Beszívódott tüdőmig és kiszárítá
Az éltető eret; kiszopta véremet,
Fölette, szétroncsolta testem tagjait,
Rejtélyes lánczként fogva át oldhatlanul.
Nem harczi dárda tette ezt, nem földszülött[47]
Órjások serege, sem vad szörnyek ereje,
Nem Hellas, nem barbár hazának férfia,
Sem más hon, melyen tisztogatva áthaték;
Nem, asszony volt az, és nem hősi férfiú,
Ki kard nélkül meggyilkolt engem egymaga.
Oh én fiam! légy méltó és igaz fiam,
Ne tartsd nagyobbra nálam rossz anyád nevét.
Ragadd ki tenkezeddel a födél alól
Szülő anyádat s add kezembe, hadd tudom,
Kinek fájdalma gyötri inkább lelkedet,
Enyém-e vagy övé, ha boszúm széttöri.
Menj, oh fiam, s merd tenni ezt; szánj engemet,
Kit szán mindenki; mert miként ifjú leány
Sirok kínomban; nincs ember, ki mondaná,
Hogy sírni látott volna engem azelőtt;
Sóhaj nélkül viseltem mindig én a bajt.
De most asszonynyá tett a kín, boldogtalant
Lépj közelebb atyádhoz, állj mellém fiam,
Tekintsd saját szemeddel, mennyit szenvedek.
Im fölemeltem tagjaimról a mezet,
Nézzétek hát mindnyájan gyötrött testemet,
Nézzétek, én szegény mi nyomorult vagyok.
Jaj, jaj, gyötrelem, oh jaj!
A kín megint éget már, újra átnyilal,
És tomporomba hat; a gyilkos nyavalya
Nem enged megpihenni pillanatra sem.
Oh nagy Hades, ragadj el!
Zeus tüze, sujts fejemre!
Csóváld meg, oh isten, felettem, s küld le rám
Villámodat, atyám![48] Mert újra megrohan,
S növekvő dühvel mardos. Oh kezem, kezem,
Oh hátam, mellem és ti kedves karjaim!
Ti vagytok hát valóban, melyek egykoron
Elpusztíták Nemea szörnyű honosát,
A hozzáférhetetlen arszlánt,[49] pásztorok
Ijesztő rémét; Lerna hydráját: a két
Természetű vad szörnyek dúló seregét,
A szemtelen s erőszakos kentaurokat;
És Erymanthos vádját; meg a föld alatt
Hades háromfejű ebét, az iszonyú
Echidna kölykét; és a sárkányt, mely a föld
Végső határán aranyalmát őrizett?
Ezernyi más küzdelmet izlelék meg én,
S kezemből nem birt senki győzedelmi jelt.
De most minden tagom megtörve, testemet
Szétmarczangolta láthatatlan kór keze,
Ki a legjobb anyának viselem nevét,
Kinek nemzője Zeus volt, a csillaglakó.
De tudjátok meg ezt: bár semmivé levék,
Bár lábam sem bir: így is megtorlást veszek
Azon, ki ezt tevé. Hadd jöjjön hát elő,
Tanulja meg s hirdesse a világ előtt,
Hogy élve, halva a gonoszt megbüntetem.
KAR.
Szegény Hellas! mily gyászba látom arczodat
Borulni, ha e hősödtől megfosztanak.
HYLLOS.
Megengedvén, hogy válaszoljak, oh atyám!
Bajod daczára hallgass meg hát csendesen.
Nem kérek tőled semmit, a mi jogtalan.
Figyelj reám, s ne égjen benned úgy a düh,
Miként a kín gyötör; mert máskép nem tudod,
Miért vágyódol s mért boszankodol hiún.
HERAKLES.
Mondd el hamar mondandód s hallgass; kínjaim
Között nem értem én e szószátyárkodást.
HYLLOS.
Anyámról óhajtok beszélni, mostani
Sorsáról, s hogy nem vétkezett szándékosan.
HERAKLES.
Oh te gonosz! fülemnek hallatára mersz
Anyádról szólni, ki meggyilkolá atyád?
HYLLOS.
Olyan történt, miről hallgatni nem szabad.
HERAKLES.
Bizonynyal nem szabad arról, mit vétkezett.
HYLLOS.
Nem így fogsz ám arról beszélni, mit ma tett.
HERAKLES.
Beszélj; de őrizkedjél rossznak látszani.
HYLLOS.
Beszélek; most ölé meg gyilkoló keze.
HERAKLES.
Ki ölte meg? Csodát jelent baljós igéd?
HYLLOS.
Önnön magát ölé meg, nem más kéz tevé.
HERAKLES.
Hah! mért nem sujthatá karom le jog szerint?
HYLLOS.
Ha mindent megtudsz, majd lecsillapul dühöd.
HERAKLES.
Nagy szóba kezdél; szólj tehát, mint érted ezt?
HYLLOS.
Egy szóval mondom: jót akarva vétkezett.
HERAKLES.
Hogyan, gonosz! atyád’ megölve jót akart?
HYLLOS.
Látván az új nászt, bűvös szerrel akará
Szerelmedet megóvni, s ebben tévedett.
HERAKLES.
S ki volt a nagy varázsló Trachis népe közt?
HYLLOS.
A kentaur Nessos vette rá hajdan, hogy ily
Varázslat által gyújtsa fel szerelmedet.
HERAKLES.
Oh jaj nekem szegénynek, végórám ütött!
Elvesztem, elvesztem, nincs már számomra fény!
Jaj, jaj, most érzem teljesen balsorsomat!
Menj, oh fiam! mert nincsen többé már atyád;
Menj s hivd elő testvérid összes fajzatát,
Boldogtalan Alkménét is, ki hasztalan
Lett Zeus nejévé; hadd hallják a jóslatot
Éltem végéről, melyet ah! jól ismerek.
HYLLOS.
Anyád nincs már itt, más tanyára távozott,
Tiryns a parti város lett lakó helye;
Nehányát gyermekidnek elvivé oda
Nevelni, és a többi Thebában lakik;
Hanem mi, kik jelen vagyunk, atyám, ha kell
Szolgálatodra állunk; szólj hát, mit kivánsz.
HERAKLES.
Figyelj tehát szavamra, s mutasd meg azt,
Hogy méltó vagy magad fiamnak mondani.
Atyám igéje rég megjósolá nekem,
Hogy élő lény kezéből nem jő rám halál,
Hanem csak attól, a ki Hadest lakja már.
És most a szörnyeteg kentaur, az isteni
Jóslat szerint, elvette holtan éltemet.
De mondok nektek még egy újabb jóslatot,
Mely úgy szól, mint a régi, s egyenlő vele;
A hegylakó vad sellek[50] szentelt erdején
Atyám soknyelvű tölgyéről hallottam ez
Igét, s felírtam minden szót, mit jósola:
Hogy a jelen napokban megjő az idő,
Mely a reám szabott súlyos munkák alól
Felszabadít. Boldogságot reméltem én;
Pedig mit igért nem más volt, mint a halál:
Mert szenvedés nem éri már a holtakat.
Tisztán beteljesülvén minden, oh fiam,
Légy újra hű segédem abban, mit teszek,
S ne várd, hogy zordonabb szavakkal intselek;
Kövesd önként parancsomat, s törvényedül
Válaszd a legszebbet: fogadd atyád szavát.
HYLLOS.
Bár reszketés fog el szavadra, oh atyám!
De teljesítem mindenben parancsodat.
HERAKLES.
Nyujtsd jobbodat hát mindenek előtt nekem.
HYLLOS.
Miért kivánsz e hittel kötni engemet?
HERAKLES.
Nem nyújtod iziben, nem fogadod szavam?
HYLLOS.
Im jobb kezem, nem mondok ellent semmiben.