A trachisi nők - 1

Total number of words is 3747
Total number of unique words is 1829
30.1 of words are in the 2000 most common words
43.4 of words are in the 5000 most common words
49.4 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.

A TRACHISI NŐK.
FORDITOTTA
CSIKY GERGELY.
MÁSODIK KIADÁS.
BUDAPEST.
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.
1899.


SZEMÉLYEK.
Dejanira.
Dajka.
Hyllos.
Kar: trachisi nők.
Hirmondó.
Lichas.
Aggastyán.
Herakles.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


BEVEZETÉS.
Sophoklesnek ezen tragœdiája nevét a benne szereplő kartól nyerte, ámbár
ez a cselekvényre semmi befolyással sincs, s a karok szokása szerint
csupán helyeslőleg, rosszalólag, tanácsadólag, vigasztalólag és
részvevőleg kiséri a működő személyek tetteit. A tragœdia tulajdonképeni
hősnője Dejanira, Herakles szerető neje, ki midőn férje szerelmét
biztosítani óhajtja, tragikus tévedése által életét veszi el, s
kétségbeesésében utána hal.
Oeneus, pleuroni király leányát a szörnyü folyam-isten, Achelóos kivánta
nőül, s a szerencsétlen király-leány már-már áldozatul esett atyja
kényszerítésének, midőn Herakles megjelent, s heves küzdelemben
legyőzvén a folyam-istent, elnyerte Dejanira kezét. Nemsokára ezután
Trachisba kényszerülvén menekülni, utközben a mély Euenos folyón kellett
átszállniok. Az óriás termetü Herakles könnyen átkelt, de nejének rá
kellett magát biznia Nessosra, a kentaurosra, ki e folyón bérért szokta
átszállítni az utasokat. A folyó közepén Nessos illetlen módon találta
érinteni a vállán ülő Dejanirát, s ennek sikoltására Herakles tüstént
visszafordult s mérgezett nyilával halálra sebezte a vakmerő kentaurost.
A boszúvágyó szörny haldokolva azon tanácsot adta Dejanirának, hogy a
nyilsebből ömlő vért, mint hathatós balzsamot őrizze meg, mert ennek oly
ereje van, hogy általa Herakles szerelmét mindenkorra biztosíthatja. A
férje szerelmeért aggódó nő hallgatott ez ajánlatra s Nessos vérét egy
edényben magához vette. Herakles Trachisban sem maradt sokáig; új
kalandokra indult, Lydiában Omphale királynő szolgaságába került, s már
tizenöt hónapja volt távol minden hir nélkül, midőn végre aggódó hitvese
azon tudósítást veszi, hogy férje szolgaságából kiszabadulván,
Oechaliát, Eurytos király városát, haddal elpusztította, s foglyait
előre küldve, az áldozat bemutatása után maga is haza készül; de
egyszersmind megtudja azt is, hogy a fogoly nők egyike Jolé, Eurytos
leánya, kinek szerelmeért dúlta volt fel Herakles Oechaliát: és itt
kezdődik a tragædia cselekvénye, mely Trachisban a királyi palota előtti
téren történik. Jolé a darabban mint néma személy szerepel.
(Dejanira és a dajka a palotából jönnek.)
DEJANIRA.
Az ős időkből származott e példaszó,
Hogy ember sorsát, mig sirjába nem jutott,
Jónak vagy rossznak nem mondhatni biztosan;
De az enyémet, bár nem ére még halál,
Boldogtalannak és gyötrelmesnek tudom.
Hiszen már Pleuron[1] földén, Oeneus atyám
Házában borzalommal tölte el a nász,
Minőt Aetoliában még nem érze nő.
Mert Achelóos folyam volt a vőlegény,
Atyámtól három szín alatt kérvén kezem:
Előbb bikának látszott, majd gyűrüzve jött,
Mint tarka sárkány, végre emberforma lett
Ökörfejjel; bozontos állán gazdagon
Csorogtak a forrás vizének árjai.[2]
Ily vőlegényhez jutva én boldogtalan,
Inkább halál után epedtem szüntelen,
Mintsem megoszszam a násznyoszolyát vele.
Hosszú idő multával végre megjelent,
Nagy örömömre, Zeus s Alkméne hős fia;[3]
S amazzal harczra kelve győzedelmesen,
Megmente tőle; mint történt a küzdelem,
Nem mondom el, mert nem tudom; ki rettegés
Nélkül végig nézhette, hadd beszélje el.
Én félelemtől elkábulva ültem ott,
Nehogy szépségem majdan kínommá legyen.
A harczbiró Zeus végét jóra forditá,
Ha mégis jó volt; mert mióta Herkules
Választott nője lettem, folyton rettegés
Gyötör miatta; egyik éj meghozza őt,
A másik éj elűzi új munkák után.
Vannak bár gyermekink, de egyszer látja csak,
Mint a földmives távol fekvő telkeit
Csak akkor látja, ha aratni, vetni jő.
Ebből áll férjem élte: egyre majd haza,
Majd meg hazulról küldi őt szolgálata,[4]
És hogy most minden munkának végére járt,
Félelmem most miatta még sokkal nagyobb.
Mert a mióta megölé hős Iphitost,[5]
Száműzetésben, idegen födél[6] alatt
Élünk Trachisban, és nem tudja senki sem,
Hová ment férjem; azt tudom csak, hogy nekem
Merő gyötrelmet hagyva hátra, távozott.
Ah! csaknem bizton sejtem, hogy baj érte őt.
Mert nem kevés idője mult, tizen felül
Öt holdja már, hogy hirt nem adva elmarad.
Szörnyü baj történt; hisz midőn eltávozott,
Ez irást hagyta hátra, melyért annyiszor
Imádkozám, nehogy balvégzetű legyen.
DAJKA.
Oh úrnőm Dejanira! sokszor láttalak
Könyhullatások és kinos panasz között
Herakles távozásaért kesergeni;
Engedj tehát kevés szót szólnom, ha ugyan
Rabszolgától tanácsot a szabad vehet:
Miként van az, hogy annyi gyermeked levén,[7]
Férjed keresni még sem küldöd egyikét,
Hyllost kivált, a kit leginkább illet ez,
Ha atyja boldogságát szívén viseli?
De itt közelg im fürge lábbal ő maga,
S ha mit mondék, helyes volt, itt az alkalom,
Tanácsomat követve felhasználni őt.
(Hyllos fellép.)
DEJANIRA.
Oh gyermekem, oh én fiam! Nemes szavak
A nemtelentől is jöhetnek; im e nő,
Rabszolga bár, szabadhoz méltóan beszélt.
HYLLOS.
Mi volt az? Mondd anyám, ha szabad hallanom.
DEJANIRA.
Hogy oly régóta távolban levő atyád
Hollétét nem kutatni, szégyent hoz reád.
HYLLOS.
Hiszen tudom, ha szóbeszédnek hihetek.
DEJANIRA.
És mely hazában hallád lenni őt, fiam?
HYLLOS.
Mondják, a mult év folytán hosszu ideig
Egy lydiai asszony rabszolgája volt.
DEJANIRA.
Ugy mindent várhatunk, ha ezt is eltüré.
HYLLOS.
De mint hallottam, innen már kiszabadult.
DEJANIRA.
S most hol van, élő vagy halott? Mit mond a hir?
HYLLOS.
Euboea földén Eurytos városát[8]
Haddal támadta meg, vagy készül ellene.
DEJANIRA.
Tudod-e, oh fiam! hogy biztos jóslatot
Hagyott számomra hátra ez ország felől?
HYLLOS.
Mily jóslatot, anyám? Ezt még nem ismerem.
DEJANIRA.
Vagy életének végét éri e helyen,
Vagy győzve harczán, boldogságban tölti el
Jövőre élte hátralévő napjait.
Válságos helyzetében nem sietsz, fiam,
Segítni őt? Holott megmentve életét,
Mentek vagyunk, s ha elvesz, elveszünk vele.
HYLLOS.
Igen, anyám, megyek; s ha ezt a jóslatot
Ismertem volna, ott lennék régóta már;
De hallva most, el nem mulasztok semmit is,
Hogy mindenről megtudjam bizton a valót.
Bár megszokott szerencséjét ismerve, nincs
A félelemre s csügggedésre nagy okunk.
DEJANIRA.
Menj hát fiam! a későn érkezőnek is
A jó szerencse, melyet hall, hasznára van.
(A dajka a palotába, Hyllos másfelé távozik. A kar fellép.)
KAR.[9]
_Első versszak._
Te kit a csillaghimes éji homály
Elhunyva szül és újra ölébe temet,
Helios, oh ragyogó nap![10]
Kérve kérdlek, hol van Alkmene fia, mondd, hova lett,
Oh mondd, sugárfényben lobogó tünemény!
A tenger árján nyugszik ő, vagy a világ mely oldalán.
Oh mondd, ki mindent látsz szemeddel.
_Első ellenversszak._
Im érte mint árva madár epedez,
Meg nem szünő vágygyal Dejanira, kiért
Annyi csatára kelének!
Nyugtató álomra ah! nem hunyja kisirt szemeit,
A távozott férjért remeg egyre szive,
S osztatlan ágyán gyötrelemben várja szörnyü végzetét,
Boldogtalan sorsán kesergve.
_Második versszak._
Mint ha a tenger özönlő
Habjai összetolulnak,
S éjszaki, déli vihar közt
Tornyosul egyre az ár:
Ugy hajtja a kadmosi törzs[11]
Fiát nehéz harczai közt
A viharos sors, Kreta zajos
Tengereként.[12] De lépteit
Isteni kéz megóvja
Hades szomorú lakától.
_Második ellenversszak._
Halljad azért ajakimról
Szende szavakkal a feddést:
El ne riaszd kebeledből
Égi remény vigaszát.
Bánattalan sorsot a föld
Fiára nem küld soha sem
Jupiter, a mindenségnek ura.
Váltva kereng fejünk felett
Bánat, öröm, miként az
Ég csillaga forg körében.
_Végdal._
Az éji csillagsereg
Sem marad helyén örökre,
Sem nyomor, se’ kincs; tovább
Megy innen és amarra tér
Felváltva bánat és kedv.
Reményt ez adjon, oh királyi nő! neked
Szünetlenül. Hisz’ ki látta, hogy Zeus
Segély nélkűl hagyá övéit!
(Dejanira, ki ezalatt a háttérbe vonult, előre jő.)
DEJANIRA.
Azért jövél, mint sejtem, mert jól ismered
Fájdalmamat; de bár ne éreznéd soha,
Mit szívem szenved, a mint most sem érezed.
Saját tanyáján lakozik az ifjuság,
Hol nem kinozza őt az isten lángheve.
Sem zápor, sem vihar nem gyötri életét;
Örömben, könnyü szerrel tölti napjait,
Mig fölcseréli nő nevével a szüzét,
S az éji gondból osztályrészét elnyeri,
Majd férjeért aggódva, majd szülöttiért.
Önnön sorsát szemlélve, akkor érzené,
Melyek rám súlyosodnak, a gyötrelmeket.
Könyhullatásra hajh! volt már elég okom.
De olyant mondok most, minő eddig nem ért.
Hogy végutjára kelve elhagyá lakát
Herakles fejdelem, egy régi iratot
Hagyott számomra itthon, s az volt irva rá,
Mit eddig bár sok küzdelemre indula,
Egyetlen egyszer sem mert nyilvánitani,
Mert mindig tettre indult s nem meghalni ment.
De most, miként ha már nem volna, megszabá,
Mit nyerjek özvegyrészemül, s az atyai
Birtokból mennyi illet minden gyermeket,
Időt határozván: ha esztendőn felül
Távol marad honunktól három hónapig,
Úgy vagy halál lesz sorsa ez idő alatt,
Vagy áthaladva a megirt határnapon,
Baj nélkül tölti hátralévő életét.
Mondá, ily véget rendelt a nagy istenek
Határzata Herakles fáradalminak;
Igy hirdeté ezt Dodonában egykoron
Az ősi tölgyről két galambnak jós-szava.[13]
S itt az idő, mely megmutatja a valót,
Miként kell a jóslatnak teljesülnie.
Azért oh kedvesim! gyakorta felriaszt
Legédesb álmomból a szörnyü rettegés,
Hogy túl kell élnem a férjek legjobbikát.
KAR.
Légy jó reménynyel; im füzérrel homlokán,
Örömhirt hozva, itt közelg egy férfiú.[14]
(A hirmondó fellép.)
HIRMONDÓ.
Legelső hirnökül jövök, félelmedet
Elűzni, Dejanira! Alkméné fia,
Tudd meg hát, él s a győzedelmes harcz után
Zsengéit küldi a hon istenséginek.
DEJANIRA.
Mit mondasz, oh öreg! mi szót kell hallanom?
HIRMONDÓ.
Hogy nemsokára hőn óhajtott férjedet
Házadban látod győzedelmi fény között.
DEJANIRA.
S mily idegen vagy polgár mondta ezt neked?
HIRMONDÓ.
Lichas, a hirnök hirdeté a legelőn
Nagy néptömegnek ezt. Alig hallám szavát,
Hozzád siettem tüstént első hirnökül,
Hogy dijat nyerjek tőled és kegyelmedet.
DEJANIRA.
S miért nincs ő még itt, ha ily jó hirt hozott?
HIRMONDÓ.
Nem oly könnyű ezt véghezvinni, asszonyom!
Mert Meliának[15] összes népe állja őt
Körül kérdésivel, s igy nem mehet tovább;
Kiváncsian mindenki vágy őt hallani,
S el nem bocsátja, mig nem hallott eleget.
Igy kedve ellen kedvükért még ott marad,
De nemsokára szinről szinre láthatod.
DEJANIRA.
Oh Zeus, ki Oeta szűz virányain honolsz,[16]
Nekünk is adsz hát valahára örömet!
Ujongjatok, oh asszonyok! a házban úgy,
Mint a falon kivül; mert nem remélt öröm
Világát kelti most e hir fejem fölé.
(Dejanira a palotába megy. A hírmondó másfelé távozik.)
KAR.[17]
Zengjen ujongva most öröm
Danája csarnokidon
Oh nászi lak! Vegyüljön egybe hangotok,
Legények, zengve pártfogónkat,
Apollót, a nyilast! De zengjen
Pæant is, Pæant[18] dalotok, oh
Szűzleányok! És ortygi Artemist
Áldja az ének, a szarvasölőt is, a fáklyatüzűt,[19]
És a nymphaserget.[20]
Magasra szökellek, és a síp
Dalának ellenállni nem tud a szivem.
Immáron a borostyán,[21]
Evoé![22] felizgat,
Tánczra hajtva Bakchos égi mámorában.
(Dejanira kijő a palotából.)
Ió, ió, Pæan![23]
(Lichas és kisérete fellép a fogoly nőkkel, kik közt van Jolé.)
Ime, drága asszonyom,
Tekintsd saját szemeddel,
Előtted állnak immár.
DEJANIRA.
Jól látom, kedves asszonyok; nem csalta meg
Szemem figyelmes őrködését e menet.
Örömmel látom oly hosszú idő után
A hirnököt, ha ő is örömet hozott.
LICHAS.
Jóval jövünk valóban s jó üdvözletet
Érdemlünk, asszonyom! Ki bátran harczola,
A férfiút jó szó jutalma illeti.
DEJANIRA.
Mondd, kedves ember, legelőször azt, miért
Leginkább vágyom: élve látom Herkulest?
LICHAS.
Én bizonyára jó erőben hagytam őt,
Életben, virulóan, kórtól mentesen.
DEJANIRA.
Hol? Itthon-e vagy idegen földön? Beszélj!
LICHAS.
Eubœa partján, hol oltárt emel s a föld
Gyümölcseit Kenæos Zeusnak szenteli.[24]
DEJANIRA.
Fogadást teljesitve, vagy jóslat szerint?
LICHAS.
Fogadásból, hogy meghóditá fegyvere
E nők hazáját, kikre most szemed tekint.
DEJANIRA.
De istenért, kik hát ezek, ki lányai?
Ha nem csal sorsuk, részvételt érdemlenek.
LICHAS.
Megvéve Eurytost, őket szemelte ki
Herakles önnön s istenek sajátjaul.
DEJANIRA.
E vár előtt tölté el hát a végtelen
Hosszú időnek számlálhatlan napjait?
LICHAS.
Nem; Lydiában tölté a legtöbb időt,
S mint maga mondá, nem szabadságban, hanem
Rabszolgaként. De asszonyom, nem kell ezért
Haragra lobbanod, mert Zeus rendelte igy.
A barbar Omphalénak eladatva, itt
Töltött egy teljes évet, mint mondá maga.
De e gyalázat úgy megsebzé bensejét,
Hogy megfogadta egyben esküt tett reá,
Rabságra vetni nőstül, gyermekestül azt,
Ki rá hozá e szégyenitő szenvedést.
S nem esküdött hiában; hogy megtisztula,
Serget toborzott és Eurytos városa
Ellen vonult; mert a halandók közt csupán
Csak őt okolta minden szenvedéseért;
Kinek házát, hogy régi jó barátjaként
Meglátogatta, sértő szókkal illeté,
S gyakorta rossz lelküleg ingerlé szivét,
Mondván: Herakles íja bár bizton talál,
A nyilcsatában többet érnek fiai;
Szemére hányta aztán, hogy nem is szabad,
Hanem csak szolga; s végre bortól ittasan
Kidobta házából. Haragra gyúlt ezért,
S hogy a tirynsi[25] halmon látta Iphitost,
A mint fürkészte eltévedt mének nyomát,
Másutt kalandozván szemével, másfelé
Eszével: a tornyos szirtről ledobta őt.
E tette volt az, mely Zeust, az Olymp urát,
Mindennek apját, felbőszíté ellene;
S rabszolgaként eladta, mert nem tűrheté,
Hogy csellel gyilkolá meg annyiak közül
Ez egyet. Ám ha nyiltan áll boszút, jogos
Győzelmét megbocsátja Zeus kétségkivül.
A gőgös sértést istenek sem kedvelik.
De kik gonosz nyelvökkel hetvenkedtenek,
Hades lakóivá lettek mindannyian,
És rabbá városuk. Kiket most látsz, e nők,
Gyászos sorsot cserélve boldogságukért.
Im hozzád jönnek. Férjed igy parancsolá,
S parancsát teljesitem, én, hű embere.
Őt is magát, mihelyt a tiszta áldozat
Be lesz mutatva ős Zeusnak győzelmeért,
Azonnal várhatod. Sok szép szavam között
Ezt hallanod bizonynyal a legédesebb.
KAR.
Öröm derül reád most, oh királyi hölgy!
E nőket látva s hallva a hirnök szavát.
DEJANIRA.
Miként ne örvendeznék szivem mélyiből
Férjem szerencsés helyzetének hallatán?
Szükségkép hozzá kell járulnom nékem is.
De jó megfontolás rettegni kényszerit,
Nehogy bukás is érje majd a boldogot.
Mély szánalom fogá el szívem, kedvesim,
Im e szegények láttán, kik hazátlanul,
Árván bolyongnak idegen föld térein,
S talán szabad szüléktől nyerve éltöket,
Osztályrészük most a rabszolga sorsa lett.
Oh bajháritó Zeus! ne lássam azt soha,
Hogy ily keményen sujtod ivadékomat.
S ha mégis tennéd, vajh’ ne éljek akkor én!
E nőket látva, oly nagy félelem gyötör.
(Joléhoz.)
Ki vagy te, oh boldogtalan ifjú leány?
Még hajadon? Vagy anya? Nem, külsőd szerint
Mindebben járatlan vagy, de nemes szülött.
Lichas, kinek leánya ez az idegen?
Ki volt az anyja? Mely atya nemzette őt?
Beszélj! mindnyája közt legjobban szánom ezt,
Ki egyedül látszik balsorsát érteni.
LICHAS.
Mit tudjam én? Mit kérdesz engem? Meglehet,
Nem a legaljasabb családból származott.
DEJANIRA.
Királyi törzsből? Tán Eurytos magzata?
LICHAS.
Én nem tudom; nem is kérdeztem hosszasan.
DEJANIRA.
Nem hallád egyik útitársától nevét?
LICHAS.
Nem ám; hallgatva végezém el dolgomat.
DEJANIRA.
Mondd hát te, oh boldogtalan, magad; hiszen
Balsors az is, ha nem tudjuk kilétedet.
LICHAS.
Bizonynyal fel nem nyitja most sem ajkait,
Mint eddig sem tevé; egyszer sem hallatá
Szavát az úton, sem halkan, sem hangosan;
Hanem nehéz sorsán kesergve, szüntelen
Csak sir, szegény, mióta elpusztult honát
Elhagyta. Bizonyára keserű e sors,
Mely érte őt, de elnézést is érdemel.
DEJANIRA.
Hagyjuk hát nyugton, és a mint kedvére van,
Vonuljon palotámba; újabb bánatot
A meglevő bajokhoz tőlem ne vegyen;
Elég ez is már. Menjünk most mindannyian
A ház felé, hogy te siess, hová akarsz,
Én meg, mint illik, oda benn rendet tegyek.
(Lichas a foglyokkal a palotába megy. Dejanira utána akar menni, de a
hirmondó fellép és elállja útját.)
HIRMONDÓ.
Maradj még itt egy pillanatra, hogy ezek
Távollétében halld, házadba kit vezetsz,
S megtudd, a mit kell, és mit eddig nem tudál.
Mert mindezek felől jól értesültem én.
DEJANIRA.
Mi ez? Mi végre állod így el útamat?
HIRMONDÓ.
Maradj s figyelj; nem volt hiú beszéd, előbb
Mit tőlem hallottál; hiszem, most sem lesz az.
DEJANIRA
És vajjon vissza hivjam-e a többit is,
Vagy csak velem s e nőkkel kivánsz szólani?
HIRMONDÓ.
Veled s ezekkel szólok; a többit bocsásd.
DEJANIRA.
Eltávoztak már, mondd tehát, mi szándokod?
HIRMONDÓ.
E férfiú, ki most beszéle, semmiben
Sem monda igazat; vagy most hamis követ,
Vagy akkor volt hazug, midőn előbb beszélt.
DEJANIRA.
Mit szólasz? Mondd ki tisztán véleményedet;
Nem értek semmit abból, a mit hallatál.
HIRMONDÓ.
Ez ember önnön ajkiról hallottam én,
Számos tanúval, hogy csupán ez ifju lány
Végett hóditá meg Herakles Eurytost
S magas tornyú Oechaliát; az istenek
Közt Eros volt csak az, ki harczra birta őt,
S nem szolgasága Lydiában, Omphale
Rabságában, nem Iphitos halála sem;
S ezt elmellőzve, most ellenkezőt beszél.
Nem birhatván Herakles arra Eurytost,
Hogy lányát titkos nászra adja át neki,
Hiú ürügykép fölkap egy csekély panaszt,
S haddal rohan e lány honára, hol – miként
Amaz mondá – Eurytos ült a trónuson;
Megölte atyját, a királyt, és városát
Kiirtá. S most, mint látod asszonyom, haza
Jő, nem terv nélkül – mint a többit – küldve ezt,
Nem is rabszolgaként; távolról se reméld;
Hogy is lehetne igy, ha vágytól ég szive?
Jónak tartám, királyné, mind elmondani,
Mi a hirnök szavából tudtomul jutott;
Sokan hallották ezt a trachisi
Piacznak kellő közepén s rásüthetik
Hazugságát. Ha mit mondék, nem kellemes,
Sajnálom, ám igazság volt minden szavam.
DEJANIRA.
Oh jaj, hová jutottam én boldogtalan?
Mily romlást fogadék be öntudatlanul
Tetőm alá? Oh én szegény! Nem névtelen
Hát e leány, mint kisérője esküvék?
HIRMONDÓ.
A mily szép szemre, születésre oly nemes;
Mert atyja Eurytos, s hazájában neve
Jolé volt; törzsét nem nevezte meg sehogy
A hirnök, mert bizonynyal nem kutatta azt.
KAR.
Pusztuljanak a gonoszok, s ha mind nem is:
Az veszszen, ki méltatlan rosszat titkon űz.
DEJANIRA.
Oh mit tevő legyek most, asszonyok; holott
Egészen elkábítnak a hallott szavak?
KAR.
Menj és kérdezd ki Lichast; kétségen kivül
Elmond mindent, ha szigorún kivallatod.
DEJANIRA.
Megyek tüstént; tanácsod nem volt esztelen.
HIRMONDÓ.
Hát én maradjak, vagy más egyebet tegyek?
DEJANIRA.
Maradj, im önszántából és nem hirnököm
Által hivatva, itt jön ő a ház felől.
(Lichas kijő a palotából.)
LICHAS.
Mily választ küldesz Heraklesnek, asszonyom?
Beszélj; mint látod, induló félben vagyok.
DEJANIRA.
Miért sietsz oly késő érkezés után,
Holott beszélgetésünk meg sem újitám?
LICHAS.
Ha van mit kérdened még, im jelen vagyok.
DEJANIRA.
S igéred-e, hogy igazat fogsz mondani?
LICHAS.
A nagy Zeus látja, azt mindenben, mit tudok.
DEJANIRA.
Ki hát e nő, kit épen most hozál ide?
LICHAS.
Eubœából való; ki lánya nem tudom.
HIRMONDÓ.
Te ember, nézz reám! Tudod kivel beszélsz?
LICHAS.
Te meg miért fordulsz e kérdéssel felém?
HIRMONDÓ.
Felelj, ha eszeden vagy, kérdésemre csak.
LICHAS.
Kivel beszélek: Dejanira, Oeneus
Leánya, Herakles neje – ha csak szemem
Nem lát rosszul – s királynőm és úrnőm nekem.
HIRMONDÓ.
Ezt, épen ezt akartam tőled hallani.
Urnőd tehát ő, azt mondod.
LICHAS.
Valóban az.
HIRMONDÓ.
Nos hát, mi büntetésre tartanád magad
Méltónak, ha kitünnék, hogy megcsaltad őt?
LICHAS.
Hogyan? Megcsaltam? Mily talányokban beszélsz?
HIRMONDÓ.
Én nem; de te bizonynyal ebben sántikálsz.
LICHAS.
Megyek; rég balgaság volt, hogy hallgattalak.
HIRMONDÓ.
Nem addig, mig egy kis kérdésre nem felelsz.
LICHAS.
Beszélj, mi kell hát; látom nem vagy szófukar.
HIRMONDÓ.
A hadifoglyot, kit e házba vezetél.
Bizonynyal ismered?
LICHAS.
Mondám. Mért kérded ezt?
HIRMONDÓ.
Nem mondtad e leányról, kit most nem akarsz
Ismerni, hogy Jolé, Eurytos magzata?
LICHAS.
Kinek mondám? Ki az, honnan jő, hol van az,
Ki bizonyságot merne tenni ellenem?
HIRMONDÓ.
Akárhány polgár. Trachis nyilvános terén
Saját ajkadról hallá ézt nagy néptömeg.
LICHAS.
Igy mondám hallomásból; ám hirt hordani
S határozottan szólni – két külön dolog.
HIRMONDÓ.
Miféle hirt? Nem esküvéssel állitád,
Hogy e leányt mint Herakles nejét hozod?
LICHAS.
Én, mint nejét hozom! Az istenekre, mondd
Kedves királyném, kicsoda ez idegen?
HIRMONDÓ.
Oly ember, a ki hallá tőled, hogy e lány
Kedvéért dőlt meg a város; nem Lydia
Okozta pusztulását, csak a szerelem.
LICHAS.
Kergesd el ezt az embert, oh úrnőm! Hiszen
Őrülttel nem fecseghet józan férfiú.
DEJANIRA.
Nem, Zeusra, a ki Oeta erdős ormain
Szór villámot – ne titkolj tőlem semmit el.
Hisz nem hitvány asszonyhoz intézed szavad,
Ki ne ismerné emberek természetét,
Hogy egyben mindig nem találnak örömet.
Mind esztelen, ki Erossal csatára száll,
Bajvívóként kezét emelve ellene;
Hisz istenek felett is győz, ha kedve jő;
Győzött felettem is, miért ne másokon?
Botorság volna kárhoztatnom férjemet
E szenvedély miatt, mely keblét égeti,
Vagy e leányt, ki semmit el nem követett,
Mi szégyent hozna rá, vagy bánatot reám.
Távol van tőlem! De hazudni ha talán
Gazdád tanitott, nem szép dolgot tanulál;
Ha meg te voltál tenmagadnak mestere,
Úgy jó óhajtván lenni, rosszként állsz elő.
Mondd hát ki hímezés nélkül az igazat,
Szabad emberre szégyen a hazug neve.
Ne is reméld, hogy eltitkolhass valamit;
Mert soknak elmondád, kitől meghallhatom.
Ha félelem tart vissza, nincs reá okod,
Hisz a bizonytalanság jobban gyötrene.
Mi bajt okozhat a valót meghallanom?
Nem szeretett-e sok más nőt már Herkules?
És egyikét sem érte tőlem bántalom,
Sem rossz szó e miatt; bizonynyal erre sem
Száll haragom, bármily forrón szeresse őt;
Sőt inkább szánalommal nézek rá, hiszen
Szépsége volt az, mely megrontá életét,
S szülőföldét feldúlta és rabbá tevé
Szándéka ellen. Ámde hagyjuk a maga
Útjára ezt. De téged intelek: lehetsz
Mindenkihez csalárd, de engem meg ne csalj.
KAR.
Fogadd a jó szót, úgy panaszra ellene
Nem lesz okod, s kiérdemled hálámat is.
LICHAS.
Látom kedves királyné, nem vagy oktalan,
És ember dolgát embermódra fontolod:
Elmondok hát mindent, semmit sem titkolok.
Valóban úgy van, mint ez ember állitá.
Forró szerelmi lángra gyúladt egykoron
E lányért Herakles, s miatta verte le
Oechaliát, szegény hazáját, fegyvere.
S ezt ő (mert meg kell adnom, a mi illeti)
Nem titkolá s titkolnom nem parancsolá;
Én voltam, oh királyné! a ki vétkezém,
Rettegvén ily beszéddel kebled gyötreni, –
A bűnös én valék, ha bűnnek tartod ezt.
És most, hogy mindent, a mi történt, megtudál:
Férjednek úgy mint tenmagadnak kedveért,
Légy e leányhoz jó szivvel, s miként előbb
Beszéltél róla, tartsd meg állandón szavad.
Mert őt, ki hős karjával minden mást legyőz,
Legyőzte e leány szerelme teljesen.
DEJANIRA.
Ez szándokom, s a meglevő bajt nem fogom
Sulyosbbá tenni istenek ellen való
Haszontalan küzdéssel. Térjünk vissza most
A házba, hogy átadjam izenetemet,
S ajándokáért, mint illik, viszont az én
Ajándokom; üres kézzel nem volna szép
Távoznod, a ki nagy csapattal érkezél.
(Dejanira és Lichas a palotába mennek. A hirmondó másfelé távozik. A kar
egyedül marad.)
KAR.[26]
_Első versszak._
Örökös diadal koszorúzza dicső Kypris fejét.[27]
Nem hozom fel
A nagy isteneket, se miként szedi rá Kronosfiát,
Sem komor éjjeli Hadest,
Sem Poseidont, földeket a ki remegtet.[28]
Ám Dejanira kezéért
Mi dühös viadal vala ketteje közt!
Mi szörnyü küzdelemre keltenek
A csatatér fövényén.
_Második versszak._
Achelóos az egyik, alakja bikáé, szarva nagy,
Négy a lába,
S rohan Oenia tájairól;[29] s a ki szembe száll vele,
Bakchosi Theba felől jő,
Rázva kézíját, gerelyét s buzogányát:
Zeus fia ő. Az aráért
Vadul összerohannak a tér közepén;
S a harcz birája Kypris egyedül,
Nászöröm alkotója.
_Végdal._
Felharsan az öklök és íj zaja most,
Egyben megrecseg a bika szarva;
Birkózva egymást
Átölelik, dühösen összecsapódnak
Homlokaik, nyög a két mell.
S távol halmon ül a
Szép, gyöngéd menyasszony,
Várva a hőst, várva vőlegényét.
E harcz felől anyjaként beszélek.
Kisirt szemekkel, kesergve várt ott
A szűz, a harczi díj,
Elszakadva e nyomban anyja
Mellől, árva üszőként.
(Dejanira lopva jő a palotából).
DEJANIRA.
Mig a fogoly leányokhoz búcsúszavát
Intézi vendégünk a házfalon belül,
Titokban hozzátok siettem, kedvesim,
Hogy elbeszéljem, mit készite két kezem,
S előttetek sirassam szenvedésemet.
Mert, úgy hiszem, nem szűzleány, de asszony az
Kit felfogadtam, mint nagy terhet a hajós,
Érzelmeim szégyenletes jutalmaul.
És most egy ágyon ketten várunk ölelő
Karokra. Igy fizet Herakles engemet,
Ki mindig jónak és hűnek neveztem őt,
És házát oly hosszú időn át őrizém.
Bár nem tudok haragra gyúlni ellene,
Ki oly gyakorta lett e kórnak rabja már;
De mely nő volna képes, egy fedél alatt
Lakozni ezzel, egy nászt osztva meg vele?
Látom, miként nő ifjuságban e leány,
És én miként fogyok; gyönyörrel néz a szem
Nyiló virágra, hervadótól elriad.
Félek hát, hogy Herakles név szerint uram
Lesz bár, de férjül majd ez ifjabb birja őt.
Hanem haragra gyúlni, mint mondám, eszes
Nőhöz nem illik; s e bajon segiteni
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A trachisi nők - 2
  • Parts
  • A trachisi nők - 1
    Total number of words is 3747
    Total number of unique words is 1829
    30.1 of words are in the 2000 most common words
    43.4 of words are in the 5000 most common words
    49.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A trachisi nők - 2
    Total number of words is 3815
    Total number of unique words is 1858
    28.6 of words are in the 2000 most common words
    41.2 of words are in the 5000 most common words
    47.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A trachisi nők - 3
    Total number of words is 612
    Total number of unique words is 374
    40.5 of words are in the 2000 most common words
    50.6 of words are in the 5000 most common words
    53.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.