A természettudomány fejlődésének története (1. kötet) - 7

_Giordano_ Bruno, a szellemes filozófus fölött, akinek halálra érdemes
bűnei közt volt az is, hogy síkra szállott Kopernikusért. A mindenesetre
emlékezésre méltó helyet ma szép emlékszobor díszíti. Másfelől Luther
Márton, bár Melanchton legalább Kopernikus személye iránt meleg
érdeklődést tanusított, drasztikus szavakba foglalta össze véleményét:
«Ez a bolond az asztronomia egész művészetét teljesen fel akarja
forgatni, de a szentírás kimondja, hogy Józsue a napot állította meg,
nem pedig a földet». A reformált egyház a XVI. század végén teljes
erejével Kopernikus ellen fordult.
Még magának az illetékes tudománynak köreiből is nyomós ellenáramlat
indult meg, amely a szellem zsenge csecsemőjére vészthozó lehetett
volna. Az 1500. évnek utolsó negyedében a Sund magányos szigetén,
Hveenen, kitünő munkatársak táborkarától körülvéve lakott egy hatalmas
férfiú: _Tycho Brahe_, a daczos dán, kinek karakterisztikus alakja épp
oly élesen kiválik az akkori világ forgásából, mint ahogy fáradhatatlan
megfigyelő szorgalmának gyümölcse kiragyog az asztronomiai tudomány
dicső vívmányaiból. II. Frigyes, dán király, az asztronomiai kutatásban
szerencsés tevékenységü IV. Vilmos hesszeni tartományi gróf buzdítására
odaajándékozta Tychonak a szigetet élete fogytáig és segítségére volt,
hogy pazarló pompával átalakítsa a szabad égkutatás páratlanúl álló
azilumává. Tycho, a maga idejében az asztronomia vitathatatlan mestere
(1546–1601), illő nagyra becsülte Kopernikust. De ő szivós, praktikus,
számoló volt: a spekuláczió csak annyiban érdekelte, amennyiben
megkönnyítette számításait. Ahogy egykor Hipparchos visszatért a föld
nyugalmi helyzetéhez, mert úgy látszott, hogy számvetése így is megállja
a helyét, épp igy Tycho is azt hitte, Kopernikus rendszerének éppen
legfontosabb részére nincs szüksége: ő csak a Merkur, Venus, Mars,
Jupiter és Saturnus bolygók keringését fogadta el a nap körül, a napot
aztán mindezekkel a bolygókkal együtt a nyugvó föld, mint középpont
körül mozogtatta. Tycho rendszere igazi kompromisszum-rendszer volt a
régi és az új közt. De éppen az ilyen féldolgok váltak már nem egyszer
az egésznek legveszedelmesebb akadályozóivá.
Ebben az esetben épp oly hiábavaló volt a tekintélyre támaszkodó
ellenfél minden fáradozása, mint a becsületesen tudományosé. Egy nem is
sejtett technikai segédeszköz, a _távcső_ feltalálása hirtelen áttört
egy térbeli korlátot, mely az asztronomia első napjaitól fogva az ókori
Babilonban egész eddig az időig kérlelhetetlenül elzárva tartotta egész
egyik felét annak, amit ma csillagászat alatt értünk. Eddigelé az
agyvelő és az egyszerü emberi szem segítségével kutatták a csillagvilág
építményét. Most egy új, összehasonlíthatatlanúl messzebb vivő szerv
járult hozzá. És feltalálásának pillanata csaknem pontosan a kopernikusi
gondolat javára való kihasználásának pillanata is volt. Az idő két
embert állított a síkra, mindkettőt körüllengte annak a fenségnek a
borzongása, melyet Kopernikusnak az a világképe foglalt magában,
mindketten olyan férfiak, kik Kopernikus lángelméjének örökségét
egyesítették Tycho megfigyelő nagyságával: _Kepler_ és _Galilei_.
Vizsgáló kezüből megtisztultan került ki a mester aranya, s ezután már a
laikus szem sem téveszthette össze egy más, kisebb értékü fémmel.
Galilei életén még a nagy olasz renaissance alkonypirja ömlik el.
Velencze (Páduában), később Firenze befolyásos, világhirü tanszékeket
kinálnak neki; a legfőbb külső ragyogásig jut el; büszke, csaknem
elbizott titánszellem, teljes tudatában a maga óriási erejének,
kérlelhetetlen birája minden ferdeségnek és egyúttal mégis esküdt
ellensége minden tekintélynek. Aztán ráhanyatlik pályájára a pápai
üldözés komor árnyéka. De ekkor is, a borzalmas végnél, megmarad egész
életében egy nagystilü tragédia teljes lendülete. Kepler ő mellette a
szegény, ide-oda hajszolt, szerény udvari tudós a német vallás-háborúk
zürzavarában, anyagi inség kergeti örömtelen életén át s bár a római
inquisitio karmai megkimélik, ezzel szemben azonban hozzá van kötözve a
meztelen létfentartási küzdelemben korának legalantasabb és
legundorítóbb dolgaihoz, Prometheus, a grandiózus monda varázsa nélkül
és csupán azzal a dicsőségével, hogy minden kicsinyes huzavona közben
igénytelen és szeretetreméltó ember, akinek szelleme világot teremtett
magamagának, szabadabbat és fenségesebbet, mint minden más, amivel egy
szerencsés csillagzat megajándékozhatta volna e földön. Emellett a két
férfit barátság füzi egymáshoz és mindkettejükből kisugárzik a magát
fáradságosan felszabadító természettudományi világnézet legragyogóbb
fénye, Galileinél leghiggadtabban s márványsimaságú egyenletességgel,
Keplernél lobogva, változatokban gazdagon, itt-ott fantasztikus
vonásokkal, de épp azért a genialitásnak, az intuitiónak több jelével.
_Galilei Galileo_ (1564–1642) hét évvel időssebb, mint Kepler s tizenkét
évvel túl is éli őt. Életének tetőpontja az 1600-as évek elejére esik,
tehát száz évvel Columbus utánra s körülbelül szintén száz évvel
azutánra, hogy a fiatal Kopernikusban először megfogant a föld
keringésének gondolata. Fejlődésének ideje párhuzamosan halad
Shakespearéval, kivel egyugyanazon évben született.
Galilei 1592-ben lesz a mathematika tanára a Velencze fennhatósága alatt
álló paduai egyetemen. Magával hozza ide és hirdeti a fizika egyik
alapvető tettét: az esés törvényeit (azaz azokat a törvényszerüen
ismétlődő jelenségeket, melyek a földre leejtett kő szabad esésének
sebességében és a sebesség gyorsulásában a gondolkodó és számító
megfigyelő elé tárulnak) s más dolgokban is mint úttörő halad a fizika
területén diadalról-diadalra. Akkor, 1609 körül, Hollandiából az a hír
jut Velenczébe, hogy két meghatározott módon köszörült üvegnek egy
csőben való egyesítése útján távol álló tárgyak eddig nem sejtett
nagyításai érhetők el. _Feltalálták a messzelátót_. Hogy ki és hol
találta fel először, az alighanem sohase fog egész biztosan kiderülni.
Az 1200-as évek végén már voltak Olaszországban pápaszemek (tehát
egyszerü köszörült nagyító üvegek.). 1590-ben valószinüleg _Jansen
Zakariás_, egy middelburgi pápaszem-készítő, előállította az első
_összetett mikroszkópot_ több köszörült üveg megfelelő egymás
elé-tételének egyszerü elve alapján. Közkeletü hagyomány szerint
ugyanannak a férfiúnak kezéből került ki kevéssel utóbb az első távcső
is. Mások szerint ellenben ennek feltalálója egy másik middelburgi
pápaszem – köszörülő, _Lippersbey János_, akinek állítólag 1608 táján
sikerült a nagy mű. Bármi fontos maga az esemény, oly kevés jelentősége
van az első feltaláló nevének. Miután a pápaszem s a lupe már megvolt, a
legkisebb véletlenség is szükségszerüen rávezetett a több üveglencse
összetételére. Galilei a maga számára követelte a dicsőséget, hogy
tisztán annak a hírnek alapján, melyet szóbeszéd és egy levél útján
tudott meg, azonnal csinált maga is egy távcsövet. Annyi bizonyos is,
hogy 1609-ben olyan saját-készítette távcső volt a kezében, mely
meghaladta a hollandi apparátusokat használhatóság dolgában. Ez sem volt
egy távcső ideálja abban az értelemben, ahogy ma ezt a szót használjuk.
A mi tulajdonképpeni asztronomiai távcsövünket, amely ellentétben
Galileinek egy domborúan köszörült objectiv-lencséből és egy homorúan
köszörült ocularlencséből összetett készülékével két domború lencsével
éri el erős nagyításait (persze feje tetejére állított képpel), 2 évvel
később ajánlotta Kepler theoretikus alapon s 1613-ban állította elő
Scheiner, mig azután lépésről lépésre mai tökéletességére jutott.
Galilei távcsövének azonban az adja meg világtörténeti varázsát, _hogy
minden valószinüség szerint ő irányította először az ég csillagaira_.
Vágyódva függött a csillagokon annyi évezred szeme. Nép nép után tünt
el, Cheops és a szumer-akkad kultura óta az Eufrates völgyében egész az
alexandriai múzeum nagy napjáig és aztán ismét az olasz renaissance
szellemóriásaiig, anélkül, hogy a függönyt, melyet a szem korlátolt
látóképessége vont össze odafönn, áttörhette volna. A mathematikus
czirkulusai elrendeződtek, a számítás számjegyei lassankint valódi
hangot kaptak és elkezdtek prédikálni a világ épületéről. Maguk a
csillagok azonban távoliak maradtak. A vörös Mars, melyre Tycho
kitartása egy emberöltőt pazarolt és amely éppen Keplert lépésről
lépésre rávitte sajátságos pályaviszonyaival a legnagyobb
eszme-gazdagodásra Kopernikus óta, az ellipsis-alakú planéta-pálya
eszméjére, egyetlen parányi pont maradt a firmamentumon, amely alig
különbözött szinével a többi planétáktól. És ekkor következett az első
éjszaka: Galilei csillagvizsgálóján, az új tér-kicsinyítő eszközzel
kezében… és a fátyol lehullott! Plutarchos előre megsejtette s most egy
pillanat alatt valósággá lett. A holdban hegyek vannak, melyek
árnyékokat vetnek. Galilei hozzáfogott valószinü magasságuk
kiszámításához és némely köralakú, köröskörül hegy-ivektől bekeretezett
síkságot Csehország földi alakjával hasonlított össze. Ezt a hasonlatát
később gyakran ismételték. Beteljesült, amit Demokritosz a tejútról
jósolt, kezdett felbontódni egyes megszámlálhatatlanúl egymáshoz
halmozott csillagok fényére. A Plejádok csillagképe, ősidők óta szép
égijel, mely már Homérosz hőseinek is világított, hat vagy hét különböző
csillag helyett negyvenre oszlott, időmultával csaknem ötszáz lett
belőle. A leghatalmasabb, valóban úttörő fölfedezések azonban akkor
merültek fel, mikor a távcső a legközelebbi évek folyamán, egymás után
elkezdte átkutatni a _planétákat_. Dobogó szívvel, csaknem habozva a
megrendüléstől, hogy _ez_ éppen _most_ következik be, figyelt meg
Kopernikus hiveinek szaporodó kis csapata négy parányi fény-pontocskát,
melyek a Jupiter bolygó fehér korongja körül mozognak. A négy holdat
valószinüleg egyidejüleg több helyen és bizonyosan egymástól függetlenül
látták. Köztük Galilei, aki a fölfedezést a legintenzivebben fogta fel.
Mindenütt azonban, ahol csak egy gondolkodó fej felfogta a tényt,
parancsoló módon merült fel egy gondolat: a Jupiter e világában látták
maguk előtt először félreérthetetlenül azt, amit Kopernikus akart: egy
«rendszert», drabantokat, melyek szabadon mozogtak egy főégitest körül,
amely ismét maga is szédítő forgással egy nagyobb központi uralkodó
körül szalad. Az analogia a föld és a hold, valamint a nap és a planéták
között félreérthetetlen volt. S Kopernikus ez egyik igazolása után,
melyet nem vártak, mely magától adódott, csakhamar következett a másik;
amely még sajátszerübb volt. Ha Kopernikus rendszerének igaza van, akkor
helyzetének, mozgásának és megvilágításának megfelelően, a Vénus
planétának fázisokat kell mutatnia, mint ahogy a holdnál látjuk,
sarlóból teljesen megvilágított koronggá kell nőnie és fordítva. Látni
még halandó szem nem látta épp úgy, mint a Merkurnál sem, amelyre
ugyanez a törvény érvényes. Galilei távcsövében azonban 1610
deczemberében tökéletes világossággal tünt fel a Venus sarló-alakja. A
sarló a planéta akkori földközelsége miatt oly intenziv fényt árasztott,
hogy tekintve az objektum kicsiségét szabad szemmel lehetetlen lett
volna rájönni a gyanításra, hogy éppen most van sarló-alakban. Másfelől
nagy veszedelem fenyegette volna a kopernikusi rendszer hitelét, ha a
Venus azon az éjszakán nem mutatkozik sarló-alakban Galilei előtt. Igy
azonban ekkor nemcsak igazolás, hanem egyuttal alapvető jelentőségü
stich-próba is ment végbe, amelynél jobbat a legélesebb szkepszis sem
találhatott volna ki. Ptolemaeus rendszere összetört, megmenteni nem
lehetett többé. Magán az égen ott voltak Kopernikus könyvének
szövegillusztrácziói és akinek csak volt távcsöve, lapozgathatott az új
díszműben és új lapokat üthetett fel benne, melyeket Kopernikus
szellemileg már csaknem mind láthatott. A Vénus fázisaihoz csatlakoztak
csakhamar a Merkuréi. A napon sötét foltokat fedeztek fel és
visszatérésükből következtettek a tűzgömb saját tengelye körüli
forgásának tényére. A Marson és Jupiteren látható állandó sávok
csakhamar ugyanarra az eredményre jutottak ott is: mikor ezek a sávok
visszatértek, a gömb fordult egyet tengelye körül. A távcső lencséje
itt-ott egész idegenszerü dolgokat is mutatott, ha ezek nem érintették
is közvetlenül Kopernikust. A Saturnus gyűrűrendszere évekig gyötörte
Galileit. Látta a gyűrűk nyomait, melyek úgy tüntek fel neki, mint
valami kinövések, mint kicsiny támasztó golyók a planéta két oldalán.
Aztán látszólag eltünt a jelenség és a megfigyelő azt hihette, valami
érzéki csalódás ingerkedik vele. Csak sok évvel később tanította meg
Huygens a bámuló világot, hogy csakugyan hozzá kell szoknia egy szabadon
lebegő gyűrűképződmény gondolatához. Ha csakugyan valami analogia
nélküli új dolog előtt állottak, akkor már a nagy évszázad első
tűzlángjában felfedezett dolgok csak ezután kellett, hogy megtalálják
alkalmazásukat. A legérdekesebb efféle eset Cassininak a Galileiénál már
jóval későbbi időből való felfedezése a Jupiternek polusain való erős
összelapultságáról. Mikor ez a felfedezés bekövetkezett, még nem tudtak
semmit ugyane jelenség meglétéről a földgömbön és az égi analogia ebben
az esetben a szó szoros értelmében megelőzte a földi tényállás
felismerését.
A csillagos ég is mintha kegyesnek akarta volna mutatni magát és mintha
élénkebben ragyogtatta volna csodáit a legjobban megfeszült emberi
figyelem ez idejében. Óriási hosszúságú üstökösök mentek át épp akkor a
föld látókörén, az első nagy üstökös a távcső feltalálása után 1618-ban,
1664-ben és 1680-ban pedig mások, melyek befödték a fél eget több mint
husz millió mértföldnyi hosszuságú farkukkal. «Uj» csillagok lobbantak
fel, a legnagyobb és legsajátságosabb éppen a Kopernikus és Galilei
közti idő fordulóján. Tycho, a Kopernikusban kételkedő, akkor vette
észre, mikor 1572 november 11-én hazafelé ment laboratoriumából, csaknem
a Kassiopeja csillagkép zenitjén. Hófehér fénye túlsugározta Siriust és
Jupitert. Az előtte való este pedig – Tychonak úgy tünt fel – még
egyáltalán nem is volt meg. A csillagász munkásokat hivott elő, hogy az
egyszerü emberek itéletével bizonyíthassa be, hogy szeme nem szenved
hallucinácziókban. Bizony, a csillag igazán ragyogott. Átderengett a
felhőkön, végül élesen előtünt nappal is. Mikor aztán az év véget ért,
fénye alábbhagyott, a csillag sárgás-vörös lett, szemmel láthatóan
sötétedett, végül már csak ólomszinüen állott, mint a távoli Saturnus az
égen, s aztán 1574 márcziusában örökre eltünt a fegyvertelen szem elől.
1604 körül, kevéssel Galileinek a távcsővel nyert első győzelmei előtt
hasonló esemény következett be a kigyóvivő csillagképében. A két esemény
közé esik azonban egy rokontermészetü, de még rejtelmesebb jelenség
megfigyelése. Nem egy «új», hanem periodikusan változó csillagról volt
itt szó a czethal csillagképében. Később a «Mira», a «csodálatos» nevet
adták neki. Mint szép, pirosan ragyogó állócsillag 1596 augusztusa és
októbere közt egyszerüen eltünt az égről Fabricius, a szorgalmas
megfigyelő szeme elől, hogy a következő év februárjában ismét előtünjön.
Ma tudjuk, hogy a Mira valóban kifényesedik és elhomályosul nem egészen
egy évnyi szabályszerü periodusban és hol csaknem elsőrendü, hol pedig
csak másodrendü csillagképpen, sőt néha egyáltalán nem is tünik elő. Igy
elegyedett bele ez a «csoda» – is az asztronomiai csodáknak az 1500-as
években és az 1600-as évek első felében feltünő nagy korszakába és
támogatta az égi mozgalom általános eszméjét, melyet Kopernikus oly
szerencsésen és elhatározóan indított meg.
Ha meggondoljuk, hogy a távcső hozzájárulása a 16. és 17. század
fordulójának nagy eszméihez többé-kevésbbé véletlenségnek tekinthető,
melyet egy meglepően szerencsés pillanat vetett bele az anélkül is
előretörő időbe, akkor azoknak az embereknek a sorsát, akik ezt
öntudatosan élték át – első sorban tehát Galileiét – különösen
megáldottnak kell mondanunk. Galileinek azonban a legkeserübben meg
kellett ismernie a visszáját is. Leplezgetés nélkül hirdette
felfedezéseit s szállott síkra Kopernikus tanításáért. Rossz csillaga
akarta úgy, hogy 1610-ben engedett a rábeszélésnek s Páduából, ahol a
velenczeiek alkalmazták, átköltözött Firenzébe. Időközben azonban a
hitbuzgók közt valóságos pánik tört ki a tudós büszke szabadszellemüsége
miatt. Róma igazi hivei ösztönszerüleg érezni kezdték, hogy itt egy oly
reformáczió kezdődik, melynek távcsöve még aggasztóbb, mint a biblia
eredeti szövege, melyet Luther kijátszott. 1614-ben egy dominikánus,
Caecini nyilvánosan föllépett Firenzében és az Apostolok cselekedeteivel
így mennydörgött: «Galileai férfiak, mit állotok és néztek az égre?»
Galilei arra a hatalmára támaszkodva felelt a dominikánusnak, melylyel
sajnos, már Firenzében nem birt. Caecini és hivei erre a pápánál tettek
panaszt. V. Pál pápa (Kopernikus egyszerü szelleme még III. Pálnak
ajánlotta a _De revolutionibus_-t!) egy bizottság véleményét kérte ki.
Ez a bizottság 1616 február 24-én kijelentette, hogy valóban «képtelen,
filozófiailag téves és valósággal eretnekség, a napot a világ
középpontjába helyezni és a föld mozgásáról szólni, mert kifejezetten
ellentmond a Szentírásnak». Erre hivatalos dekrétum következett, amely
elrendelte Kopernikus művének «suspendálását», amig «kijavíttatik» és
szigoruan eltiltja mindennemü helyeslését. Galilei személyes tilalmat
kapott és egyelőre az összeütközés külsőleg el volt hárítva. De ez csak
a nagy vihar előtti csönd volt. 1623-ban új pápa lépett a római trónra,
VIII. Orbán, kit Galilei előbbi barátságos próbák alapján
veszélytelennek tartott. 1632-ben új könyve jelent meg a tudósnak, egy
dialogus Ptolemaeus és Kopernikus rendszereiről. Jó barátok
közvetítésével, egy idegen kéztől származó enyhítő előszó árán, épp úgy,
mint egykor Kopernikusé, megkapta Rómában a kinyomatás engedélyét.
Ellenfeleinek azonban megszerezte azt az óhajtott alkalmat, hogy a régi
harczot új erővel kezdjék meg. A pápával elhitették, hogy Galilei őt
magát tette nevetségessé dialogusának egy együgyü alakjában. Ugyanekkor
hirtelen előállottak egy dokumentummal, melynek értelmében Galilei az
előbbi intés alkalmával állítólag személyesen kötelezte magát, hogy
felhagy Kopernikus tanításával és nem fogja többet hirdetni. Ha ez a
dokumentum valódi, akkor megvolt benne az ürügy a szószegés miatti
panaszra, az inquisitió működésbe lépett és Galilei, ha szilárd marad,
Giordano Bruno sorsának ment elébe. Galilei ekkor hamisítottnak
nyilvánította a dokumentumot és nincs még árnyéka sem semmiféle
bizonyítéknak, hogy felfogása téves volt. Tiltakozását az
inquisitionális törvényszék mégis elvetette. 1633-ban Rómába idézték és
kihallgatták, vita folyt arról, hogy csakugyan alkalmazásba vonták-e
ellene a kínpadot, vagy csak fenyegették vele. A vita ma sincs eldöntve.
Galilei ebben az időben csaknem hetven éves, beteges öreg ember volt,
akit csak nagy ügygyel-bajjal, hordágyon hoztak Firenzéből Rómába. A
testi kinzás gondolata tehát kétszeresen borzalmas. De a merőben
szellemi kinzás, amelyről szó volt, talán még nagyobb kínszenvedés volt
neki, mint minden hüvelykszorító és egyéb testi kín. Galilei kétségkivül
el volt telve azzal a tudattal, hogy az ő élete még hasonlíthatatlanúl
értékes a tudomány számára. Még sok mondani valója volt és utóbb
csakugyan mondott is még jelentékeny dolgokat. Valószinüleg mérlegre
tette a hamuvá égett hitvalló martiromságát és az önfentartás
kötelességét egy oly tudomány számára, melynek e pillanatban nagyobb
szüksége volt csöndes munkásokra, mint hangos vértanukra.
Nagyon rövidlátónak kell lennie, aki nem látja be, hogy a kötelességek
ilyen összeütközése is lehetséges. Galilei úgy cselekedett, mintha arra
az eredményre jutott volna, hogy jobb, ha megtagadja tanításait és
tovább kutat, mintsem hogy megégettesse magát és megőrizze morális
hírnevét. Bizonyára nem volt ez neki könnyü dolog, büszke szelleme
számára bizonyára ez volt nehezebb része a martiriumnak, melyet vállalt.
1633 jun. 22. az a sötét dátum, melyen az ország és Kepler mellett az
egész kor legnagyobb tudósának a római inquisitió palotájában le kellett
térdelnie és az evangeliumra tett kézzel esküt kellett tennie a
kopernikusi tanítás megtagadására. Az itélet eretnekségre gyanusnak
mondotta ki, mert olyan tanításban hitt és ragaszkodott hozzá, «amely
hamis és ellenkezik a szent és isteni irással; t. i. hogy a nap a
középpontja a föld körének, hogy a nap nem mozog keletről nyugat felé,
hogy a föld kering és nem centruma a világnak, hogy ez a nézet
valószinünek tartható és védhető, holott a szentirással ellentétben
állónak találtatott és nyilváníttatott». Miután Galilei ezeket a
«tévtanokat» és eretnekségeket esküvel megtagadta, elitélte és
megátkozta, bizonytalan időre szóló börtönre «kegyelmeztek» neki, azzal
a klauzulával, hogy a három rákövetkező három évben «hetenkint egyszer
el kell mondania a hét vezeklő zsoltárt». A néphagyomány ehhez hozzáfűzi
azt a legendát, hogy a megkinzott ember az aktus végeztével dobbantott a
lábával és ezekben a szavakban tört ki: «és mégis mozog!» Gondolni
bizonyára gondolt ilyet, de talán nem annyira haraggal, mint inkább
bizalommal. A föld mégis mozgott… ha ő nem prédikálta is nyiltan…
Galileli nem nyerte vissza többé szabadságát. Szigorú felügyelet alatt
maradt. Mindazáltal szüntelenül kutatott végső órájáig, amennyire
korlátozott helyzetében tehette. A távcsövét már nem érinthette többé,
mert a pör után csakhamar teljesen megvakult. Mikor a halál 1642-ben
elszólította, a «gyanus ember» holttestét nem volt szabad a családi
sirboltba temetni. Hátrahagyott kéziratainak egy részét nagy
ügygyel-bajjal megmentette tanítványa, Viviani és elrejtette. Viviani
halála után hozzá nem értő kezek felfedezték s kevés hiján makulatura
gyanánt adták el. A véletlenség mentette meg őket.
Rövid vonásokban ez Galilei tragédiája. Nem egy részlet benne
történelmileg homályos. Ezek a helyek azonban keveset mondanak, szemben
azzal a szellemi sötétséggel, mely Galilei birái felett lebeg. Rájuk
vonatkozólag nincs többé kétség. Taktikai szempontból Galilei elitélése
még az akkori egyházi pártra nézve is roppant nagy hiba volt. Mert
Galilei martiriuma több kárt tett benne, mint bármely más esemény a
világnézetek harczában. Az a hatalom, mely rátette kezét Galileire – így
érezték már annak a kornak jobbjai is – akármilyen volt is az
álláspontja, elvesztette nagy czélját és visszafelé vezetett a
kulturátlanságba. Nem pánik következett – ahogy hitték – az 1633-iki
nagy drámára, hanem nagyon _üdvös felébredés_.