A természettudomány fejlődésének története (1. kötet) - 6

_Columbus Kristóf_.
Oly közel érintkezik az arab korszak vége és a columbusi-korszak kezdete
a kozmosz-kép történetében!
A tulajdonképpeni átmenet már rég végbement: Columbus terve magában véve
is csak olyan pillanatban volt egyáltalán lehetséges, amely már
keresztül ette magát a föld kerékformáját ábrázoló térképen és Kozmasz
világ-hegyén Ptolemaeus tanításáig a föld gömb-alakjáról és hogy ezen
keresztül tudta enni magát, az közvetlen terméke volt az arab
tudománynyal való összeolvadásnak.
Mielőtt ebbe a hatalmas columbusi korba belépnénk, vessünk egy rövid
pillantást a kozmosz-képnek előzetes fejlődésére a keresztény,
mindenekelőtt a germán országokban. Erősen hangsúlyozni kell, hogy
Columbus és Kopernikus kora nem nő ki spontán önmagából olyan fényesen,
de nem is nyugszik merőben az arab-görög örökség alapján. Egy
semmiesetre sem jelentéktelen hullám jött közvetlenül a keresztény
középkorból is. A keresztény tudományt az előbb geográfiai csődjénél
hagytuk el. Ez azonban csak a középkor első, teljesen terméketlen
felének kifejeződése. Ez az idő a kozmoszképre nézve olyan mértékben
értéktelen, mint a kultur-történet egyetlen más korszaka sem. Ennek az
értéktelenségnek a tetőpontja megdöbbentő nyiltsággal mutatkozik meg egy
tényben, mely amióta nyomára jöttek, mindig a legélénkebb érdeklődést
keltette. Körülbelül éppen az ezredév fordulóján, mialatt a keresztény
világ halálos félelemben ostorozza magát, a világ megjósolt végét várva,
és II. Ottó német császár fáklyafénynél meredt szemmel nézi Nagy Károly
holttestét az aacheni sirboltban, hogy tud-e feleletet egy mélyen
meghasonlott, a természettől eltávolodott kor kétségeire, ekkor fedezik
fel a normannok Izlandon és Grönlandon túl Amerika szárazföldjét. Az
utazásaikról szóló történetek úgy hangzanak, mint a mese. Zöld part
merül fel, ahol a vad amerikai venyige zöldel, az idegen partvidéket
elnevezik «jó borföld»-nek, harczok folynak a vad benszülöttekkel. A
látogatást megismétlik, az országban megtelepednek, hajók vitorláznak
ide és oda. De oly hirtelen, ahogy jött, oda is van a világtörténetnek
ez a csillogó délibábja. A gyarmatok elpusztulnak, politikai változások
mindent háttérbe tolnak. A dolgok hívó szava azonban – és ebben van az
idő szegénységének jellemző vonása – időközben nem lett közkincsévé a
keresztény kulturának. Csak néhány északi krónika tud róla és az
összeköttetések megszakadásával minden felbomlik, mintha kioltották
volna. Columbus nem tud minderről semmit, mikor annyira másforma terveit
szövi egy világutazásról olyan térkép előtt, amely az arabok által
megmentett antik forrásokra támaszkodik. Columbus nélkül tehát
Amerikának ez az egész első felfedezése a kozmosz-kép kitágulására
valósággal épp oly hatástalan lett volna, mint például Uj-Zéland
fölfedezése a maorik polinéziai népfaja által, sok idővel Tasman és Cook
utazásai előtt, melyek az európai kultur-világnak az első hirt hozták a
szigetről.
A lassú fölfelé haladást ellenben az 1000 és 1492, Columbus éve, közti
években, nem szabad alábecsülni. Ebből táplálkozik a
columbusi-kopernikusi napok hatalmas fénye. A többé vagy kevésbé
verekedő kedvü, szerzetesi prédikáczió által csak másodsorban
befolyásolt normann utasok helyébe lép ez öt évszázadban egyfelől a
keresztény kereskedelmi összeköttetések különösen Velenczéből kiinduló
állandó kiterjeszkedése Ázsia felé egész Khina közepéig. Az utat itt
Marco Polo utazásai törik meg, kinek lelkes leirásai a kelet-ázsiai
arany és fűszerországokról beleoltják az európaiak lelkébe a nagy
ideált, hogy valami módon közvetlenül odajuthassanak. Egy nyilván szük
gazdasági alapon nyugvó ideál, mely azonban a világkép gazdag
kibővítésére is vezetett. A másik oldalon a szükös egyházi bölcseség
szétbomlik önmagában. Az antik tudomány szivósan belefuródik a
Földközi-tengerből kiindulva a keresztény dogmák merev khinai elzáró
falába. Üldözve és eretneknek kimondva bár, mint az ördög műve és
szemfényvesztés, bevonulásukat tartják a természettudományok. De éppen a
legnagyobb szellemek, mint Albertus Magnus és Rogerius Bacon (mindketten
a 13. század közepén) erre a «szemfényvesztésre» adják magukat.
Emlékükről, mint a kozmosz-kép megváltozásának első harczosaiéról nem
szabad megfeledkezni. Galilei sokkal későbbi szenvedéseinek története
jobban magára vonta a világ szemeit, mint az oxfordi Rogerius Baconé, a
merész francziskánus barát, akit a geográfia és fizika iránti hajlama
miatt ismételten eretnekké nyilvánítottak és börtönbe vetettek. Pedig
Galilei kora lehetetlen lett volna ezek nélkül a keserves előmunkálatok
nélkül. Galilei fényben tündököl, sorsa így kétszeresen megható;
Rogerius Bacon csak halványan világít elő a homályos háttérből, de az ő
sebei is az emberiség sebei.[14]
Ha visszatekintünk az egész keresztény középkorra, egy dolgot nem
tagadhatunk meg tőle. Ha az arabok voltak megmentői annak, amit az ókor
elért, akkor a keresztény középkor első, egészen tudomány nélküli ideje
bizonyos értelemben legalább elhasználatlan szántóföldet teremtett egy
olyan idő számára, mikor a tudomány visszatért. A renaissance előtti
utolsó évszázadok valamennyire hasonlítanak egy bár kiszáradt, de a
legkisebb erőre is kétszeresen termékennyé vált földdarabhoz. Mint ahogy
mindenkivel megesik a földön: parlagon hagy egy eszmét az agyában; évek
múlva ismét hozzányúl és egyszerre csak észreveszi, hogy hozzájárulása
nélkül bámulatosan megerősödött a nyugalom idejében. Igy esett ez a
középkorban is. Sok évszázadig távol esett látókörétől Ptolemaeusz
világrendszerével; most újra visszatért és mintha az ugaron hagyás által
minden értettebb lett volna, ezután a visszatérés után aránylag rövid
idő alatt oly messzire jutottak, hogy Ptolemaeuszból Kopernikus lett.
Egyes elszigetelt tapasztalatok nagy tömegét felhalmozta az exclusiven
szerzetesi korai középkor is. Ez most hirtelen mind mozgásba jött.
Semmilyen helyen nem válik ez annyira nyilvánvalóvá, mint éppen
Kopernikusnál. Emlékezhetünk még a sajátságosan elmés módra, ahogy
Ptolemaeus vagy példaképei a planéták mozgását konstruálták: minden
planéta nem közvetlenül a föld körül forog, hanem egyidejüleg a
főpályáján még egy sereg kis kört ír le, az epicyclusokat. Ezeknek az
epicyclusoknak exact kiszámításakor most már mind világosabban kiderült
egy dolog. A Merkur és a Venus, a nap és föld között álló két bolygó
epicyclusainak középpontjai a nagy körön pontosan ugyanoly gyorsan
mozogtak, mint maga a nap, a többi bolygók epicyclusai ellenben úgy
mozogtak, hogy a nagy körön-mozgás mind csekélyebb lett, a főmozgás és
az epicyclus-mozgás summája azonban szintén pontosan megadta a napmozgás
sebességét. Évszázadokig forgott ez a sajátságos számviszony a fejekben.
Bizonyára sokakéban derenghetett az egyszerü következtetés: a nap, a nap
a középpont, ezek a planéták köztünk és a nap közt vannak, amazok a
földön túl és maga a földgömb is mozgó planéta. Csak egy merész fej
kellett hozzá, amely a számításnak ezt a végtelen egyszerüsítését
ajánlani merte a bibliai és a klasszikai tekintélylyel szemben.
Kopernikusban megvolt ez a bátorság. Galilei szenvedett érte utólag.
Alapjában véve azonban csak az a folyamat ment végbe, mint a szikránál,
mely a puskaporos hordóba esik: a feszítő erőnek meg kellett lennie; ezt
a feszítő erőt a középkornak kellett felhalmoznia.
Hasonlókép állott a dolog Columbus esetében. A fűszer és aranyországok
fontosabbak lettek, mint valaha. A tengeri hajózás megerősödött. A
kompasz megtanított a magányos víz-sivatagban megtalálni a helyes utat.
Éppen az Atlanti-óczeán határán, Portugáliában és Spanyolországban a
kultura nyomatékosan megszilárdult. A legközelebbi szigetcsoportok,
melyek mint oszlopok meredtek ki a tengerből, már jól ismert területek
voltak: Columbusnak magának is volt birtoka Porta Santón, Madeira
mellett. Ehhez járultak a régiek mondái a nyugati országról. És jött a
föld gömbalakjáról szóló tanítás. Behaim Márton megszerkesztette
glóbusát. Itt is készen állott tehát minden a tettre.
A nagy technikai találmányok, melyek, igaz, hogy időben kissé később, a
kozmoszképet két egészen új oldaláról a végtelenségig kiterjeszteni
voltak hivatva, anélkül, hogy egy nagy kalandor-vállalat kellett volna
hozzá, mint a Columbusé: _a távcső_ és _a mikroszkóp_, szintén épp oly
hosszú múltra tekinthettek vissza. Amit később Galilei meghódítandó
volt, azt Rogerius Bacon már sejtette. A merőben gyakorlati haszon
egyelőre a szemüvegek előállítására vezetett. A Columbus és Kopernikus
utáni idő hallatlan szellemi megrázkódásában egymástól függetlenül
három-négy helyen is jutottak arra a geniális gondolatra, hogy hasonló
üvegeket párosával egymás mögé lehet helyezni, és ezzel megvolt a
fegyver, amely aztán betörte a mennybolt kapuját és következményeiben
megnyitotta az organikus élő rejtély-világának kapuját is.
A renaissance fordulója táján minden készen volt. A kultura, mely oly
sokáig meg volt oszolva az arabok és keresztények között, ismét egységbe
záródott. Az oly sokáig törmelékekbe temetett és csak idegen nyelvü
népeknél még élő ókor új hangot kapott. A kereszténységhez bomlási
folyamat erjedett. _A művészet_ olyan módon kezdett felvirágozni, hogy
kétségtelen lett: ugyanolyan kor egyengeti a maga útját, mint a hellén
idő volt, ahol szintén Phidias állott Anaxagoras mellett és közvetlenül
Aristoteles előtt és egy nagy, szabad kozmosz-kép révén a templomok
oszlop és szoborpompája túlnőtt a nép szükös vallási képzetein,
formálisan kozmikus eszmék, mély bensőségü ritmus-kinyilatkoztatások
felé. Aki még ma is föltekint a római Szent Péter-templom fénytől átjárt
boltozatára, vagy elmerül Michel Angelo Mózesének daczos
márványnagyságába, az megérzi a renaissancenak ezekben a csak látszólag
szorosan egyházi művészeti csodáiban s minden vonalukban a kozmikus
vonást, impulsiv kitörését egy olyan világnézetnek, mely visszatér a
természethez és hirtelen új országokban, új csillagokban, új
törvényekben kiterjeszkedve látja maga előtt ezt a természetet.
Az emberiség még nem állott ily dicső kor előestéjén. Nem csoda tehát,
ha az izgalom minden területet elfogott és a nagy egyéniségek sora
csúcsosodott ki csaknem egyszerre a tömegből, amilyet semmiféle más
korszak nem ismer, olyan erős, akaratos, kényszerítő erejü egyéniségek,
hogy az azután következő egész haladás úgy tünik fel, mintha csuppán
csak az ő geniális felfogásuktól függne. A valóság szerint azonban csak
az van megtestesülve bennük, aminek a _maga egészében_ ennek az órának
szerencsés megérettségében meg volt vetve az alapja.
A MODERN VILÁGKÉP ALAPVETÉSE.
I.
KOPERNIKUSTÓL KEPLERIG.


A modern világkép alapvetése.

I. Kopernikustól Keplerig.
Végig kisértük a kozmos-kép kialakulását gyermeteg kezdeteitől fogva.
Eleinte mint rezgő, elmosódó délibáb tünt fel, naiv tükörképe homályos
első megfigyeléseknek, melyet izgékony, de szabályozatlan képzelet
varázsolt a kék mennyboltozatra. Láttuk aztán, hogy lett a görögség
virágkorában ebből a szétfolyó szinjátékból egy gigantikus, ritmikusan
szabályozott oszlop-építménynek első viziója, melyben minden részletnek
megvan a maga logikai helye és minden oszlop segít az egészet hordani.
De még most is csak vizió maradt. Maga a természet felismerésének
temploma még nem volt meg: csak egy álom róla, melyet az érett
művész-szellem már csaknem a megvalósultnak igazi képmásáúl festett ki
nagy körvonalaiban. És láttuk, hogy halványodott el, hogy foszlott szét,
hogy rejtőzött el egy sötét harczias kor füstfellegei mögé még ez a
vizió is, mintha még túlságosan jó, túlságosan magas volna az emberiség
számára, mig végül, a középkor legsötétebb napjaiban, jóformán csak mint
egy elhangzott kor halvány regéje, mint egy gyönge, aggasztó lidérczláng
lebegett át a fekete éjszakán. Láttunk időket, mikor továbbépítésről nem
is lehetett szó, hanem csak az első építőmesterek eszméinek fáradságos
megmentéséről. Annál a fordulónál, melyet legutóbb szemléltünk, ez a
varázs végre megtörött. A görög oszlopcsarnok megint elkezdett ragyogni
és úgy tünt fel, a renaissance első napjaiban, mint egy új, megszabadító
megváltás. Abban a pillanatban azonban, amikor fénye kezdte köröskörül
átsugározni a sötétséget, sajátságos jelenség mutatkozott. Köröskörül
felhalmozott épületkövek hevertek. A kedvvel dolgozó, megaczélozott
munkások egy generácziója állott készen, hogy belefogjon a viziónak
szilárd, leronthatatlan építménynyé való átalakításába. És az első
szerencsés pillanatban, amikor a régi fény láttára, mely mint egy
elmerült korona kelt ki az éjszakából, hirtelen tudatára jöttek az új,
csöndben felhalmozódott erőnek, megvetették az alapját a
természettudomány igazi korának, melynek ma is részesei vagyunk.
Nem igen lehetséges például Galilei és a mi napjaink kutatása közé
bármiféle alapvető választófalat emelni. Bármennyi küzdelem és tévedés
van is közben, a nagy vonal ettől fogva egységes.
_A kutatási módszer_ alapkérdéseire vonatkozólag nincs többé kétség.
Ez a módszer azonban, abszolut igazság-követelésével, csak az ismertre,
megfigyeltre szorítkozó voltával és lassú, vesződséges, kimért,
lépésről-lépésre, megfigyelésről-megfigyelésre haladásával, egészen
határozott theoriájával a kisérletről, mely elzárja az utat minden
fantasztikus előrehaladás és ugrás elől, ez a módszer maga is alapjában
véve ismét egy nagy, tisztúlt világnézet terméke és eszköze. Ez a
világnézet tehát ezentul épp oly állandó, mint a módszer.
Lényege abban áll, hogy nem egy állítólag «kinyilatkoztatott» vagy egy
művészileg «kigondolt» világképből indul ki, hanem inkább mint jövőbeli,
mint még ezután kivivandó czélt tüzi maga elé a világképet. Valahol csak
időközben Galileitől Darwinig épületkövet épületkőre gyüjtöttek, ott át
voltak hatva attól a reménytől, hogy ezekből a kövekből tágas és
kielégítő világkép fog összeillesztődni. És tulajdonképpen ez a fenkölt
vonása az egész fejlődésnek e korszak kezdetétől fogva: a magasabb
egység, amely a módszer mögül kiviláglik. Ha minden áron bele akarjuk
keverni a «vallásos» szót, akkor ez utóbbi szempont alatt a
természetkutatók csöndes munkáját Kopernikustól és Galileitől fogva
kétségkivül vallásos műnek is mondhatjuk, sőt talán a vallásos
tevékenység képzelhető legmagasabb formájának, amennyiben a kutató
egészen biztosan tudja, hogy ő és talán utána még megszámlálhatatlan
nemzedék egészen önzetlenül, – a teljes világ-megismerés legmagasabb
értelmében – egészen díjtalanúl és kielégítetlenül kell hogy dolgozzon
és fáradozzon és mégis dolgozik és fáradozik. Oly követelése ez az
önmegtagadásnak, mely nek ekkora súlyát csak egy rendkivül erős
_kedélybeli_ elem teszi elviselhetővé, amelyet alig lehet a másféle
vallásos lelkesedés legmélyebb csiráitól megkülönböztetni. Végzetes, bár
gyakran és nem egy zászlóra felírt és nem egy jelszóban fennen
hangoztatott tévedés, ha a természetkutatás óriási eredményeit merőben a
szó durva értelmében materiális rugókra vezetik vissza, szembeállítva a
világtörténelem ethikai mozgalmaival vagy a művészi tevékenységgel. A
tudományosan képzett utazó önfeláldozása a lázat lehellő őserdőben vagy
a sarkvidék életölő hidegében, a magányos számoló lemondása a teleszkop
vagy a reszkető mágnestű előtt sehogyan sincs egyszerüen megmagyarázva
azzal, ha egyszerüen, hidegen rámutatunk a nagy utazások hasznára,
példáúl a gyarmatosításban vagy a mágneses megfigyelések hasznára a
kereskedelmi és hadi flották helyesebb vezetésében. Az új magasztosabb
és jobb világnézetért való csöndes törekvés és dolgozás kedélybeli eleme
nélkül a haladás egész bizonyosan nem lett volna akkora, mint a mekkora.
A közvetett kapcsolatot azért magától értetődőleg nem lehet tagadni,
mert a kutatás eredményei állandó kölcsönhatásban vannak az anyagi
haladással is. És ezzel a szóval: «vallásos odaadás», egyáltalán nem
csempésztünk bele semmiféle misztikus elemet. A kutató a maga
világfelfogását az egyedülinek és a legjobbnak tartja. Ebből az érzésből
nő ki az odaadása, végeredményben egy misztikusság nélküli
gyönyörérzésből, amely az ő szemében fölér a részletmunka minden
kinlódásával és őt lemondása daczára épp oly boldoggá teheti, mint ahogy
az első keresztény egyház kereszten vonagló vértanuját boldoggá tette
sziklaszilárd hite a boldogabb túlvilágban.
*
Columbus tette, melyhez a kozmos-kép történetének nagy fordulója,
amennyiben meghatározott dátumra van szükség, még a legjobban
hozzákapcsolható, maga is talán a legkimagaslóbb példa egyfelől az
emberi érdekek kapcsolatára, másfelől épp ama világnézet
megvilágítására.
Columbus Kristóf nem volt kutató a mi értelmünk szerint. A vallásos
nézetek, melyekben felnevelkedett és amelyeken belül egész életén át
skrupulus nélkül mozgott, mindenre inkább hajlandóvá tehették, mint a
természet felkutatására a világ felépítésének mélyebb felismerése
végett. Amikor elhatározta – és elhatározását emberileg mindenesetre
imponáló jellem-szivóssággal keresztül is vitte – hogy Spanyolországtól
nyugat felé vitorlázik, csupán csak az a gondolat uralkodott rajta, hogy
megkeresi a legrövidebb utat keleti Ázsia arany-országaiba. Álmában ez
út felfedezőjének látta magát, ama boldog szigetek aranykincseiből várta
jutalmát és a tisztelet ama tőkéjéből, melylyel a spanyol állam
kincstárának ilyen gazdagítója iránt bizonyára viseltetni fog. Igaz,
hogy a tudomány tényeire támaszkodott. A föld gömbalakja az ő szemében
biztos valóság volt, ha bizalmasával, Toscanellivel túlságos rövidnek
számította is ki, a spanyol félsziget és arany utáni vágyának czélpontja
(Japán) közti távolságot es sejtelme sem volt róla, hogy egy óczián
helyett kettőt és egyetlen megszakítás nélküli víz-mező helyett egy
közbenfekvő szárazföldet (Amerika) kell a világutazónak Ázsiáig
bejárni.[15]
Ez az «önmaga kedvéért való» tudomány azonban, a világkép kitágításának
szükségérzete maga, nem ragadta volna ki a szürke víz-sivatagra. Az
arany volt a csábító. A véletlen úgy akarta, hogy a merész, a mi
ismereteink értelmében vakmerő indiai út tényleg aranyban gazdag
országok fölfedezésére vezetett. Columbus maga sohasem jutott annak
tudatára, hogy más országot talált, mint amit keresett; mikor tettekben
gazdag, de a terméketlen becsvágy és az arany után való durva kapzsiság
szükségszerü csalódásaival is csordultig tele élete végére járt, még
mindig abban a hiszemben volt, hogy élete legszebb órájában, mikor az
első sziget fénye csillag módjára merült fel előtte az éjszakában, Ázsia
keleti tartományát érintette. És nem ő hozzá, hanem a kor egy békés
geografusához, Amerigo Vespuccihoz fűzi a hírnév, ha igazságtalanúl is,
az új földrész nevét, mikor kezdik valódi természetét felismerni. Az
egész rákövetkező spanyol hódítási korszakban az arany után való
vadászat marad a tulajdonképpeni nagy vállalkozások vezető csillaga.
Általánosan ismeretes, hogy mikép lett az ilyen «fölfedezések»
következményeképpen Amerika megszállása megrázó tragédiává, miképp
zúzódtak össze Mexikó és Peru páratlanul álló autochton kultur-államai
néhány évtized leforgása alatt és mikép pusztultak el a borzalom és
barbárromantika vértől gőzölgő keverékében egy rakás aranyért a kultura
kutatójára nézve megbecsülhetetlen kincsek.[16]
Mégis és mindennek daczára Columbusnak ebből az aranyat vadászó útjából
az igazi tudományos világnézet fejlődése olyan erőt szívott fel, hogy
Amerika fölfedezésével ebben is új és pedig valamennyi közt
legjelentékenyebb korszak kezdődik.
A rejtély megoldását az új természettudományi megfigyelések óriási, az
emberiségre nézve páratlanúl álló tömege adja, melyet ez az utazás
feltárt.
«Nem egy világrész – mondja Humboldt – hanem a földgömb csaknem
kétharmad része volt akkor új és ki nem kutatott világ, látatlan, mint a
hold tőlünk elfordult fele, mely az érvényben levő gravitácziós
törvények szerint örökre el van vonva a földlakók tekintete elől». Most
azonban sziget sziget után emelkedik ki a tengerből, utóbb maguk a
gigantikus kontinensek, melyeket csak egy keskeny föld-szalag köt össze,
hófödött hegylánczaikkal, a Nilusnál vízben gazdagabb folyamaikkal,
mennydörgő vulkánjaikkal, mesés új állat- és növényvilágukkal. _Erről az
új világról a biblia nem tudott semmit_. Az ünnepelt klasszikai ókornak
alig volt róla valami sejtelme. Mindjárt az első utazás csodát csodára
halmozott. Egy új csillagos ég nyilt meg, a sugárzó kereszttel, a déli
sark nagy ködfoltjaival. Kétkedő félelemmel vette észre Columbus 1492
szeptember 13-án (tehát első útján) először, hogy a mágnestű
horizontális elhajlása (declinatió) az Atlanti-tenger bizonyos
meghatározott helyén északkeleti irányból északnyugati irányba tér át.
Ez ismét egyike a nagy forduló pontoknak a magnetizmus történetében és
ezzel együtt a valódi föld-képnek az emberi szellemben való
fejlődésében. Néhány évtizeddel később Fernaõ Magelhaẽs expeditiója
megcsinálta a távoli mesés tettekre mind elámultabban figyelő világ
számára a nagy dolgot: egészen körülhajózta a kerek földgömböt.
Nem csoda, hogy – ha nem is annyira maguknak a fölfedezéseknek
forgatagában, mint inkább odahaza a csöndes tudós-szobában – a dolgok
kezdtek kicsirázni. Itt nem kérdezték a meghódított Mexikó aranyát vagy
drágaköveit; itt éleselméjü koponyák azt mérlegelték, mi desztillálódik
ki mindebből a világnézet átalakulása számára. A biblia és Ptolemaeus, a
legszürkébb és a legfényesebb ókorból való két tanítómester, mind a
kettőnek egyszerre száll alább az értéke. Ezzel szemben megnőtt a
bátorság a világképről való spekulácziók sommás megújítására, –
szerencsés eretnek-szellem mozdult meg.
A keserüségtől és önmaga okozta nyugtalanságtól épp akkor lobbant ki
(1506-ban) Amerika fölfedezőjének viharos élete, mikor Krakkóban a
későbbi frauenburgi kanonok, Kopernik vagy Köppernigk Miklós
(latinosított nevén Kopernikus, szül. 1473 február 19-én Thornban,
meghalt 1543 május 24-én Frauenburgban) elkezdte írni nagy művét _De
revolutionibus orbium coelestium_ (Az égi testek mozgásairól) czímmel.
Amilyen felforgató, a szó igazi értelmében «forradalmi» volt tanitása a
föld mozgásáról, épp oly békésen áll emberi alakja a kor minden
zürzavara közepett. Mialatt a világ megremegett Luther Márton harsona
szavától a pápaság ellen, azalatt az egész reformáczió harczok
leghatalmasabb tétele – amely nemcsak Rómát, hanem évezredek
világnézetét volt hivatva sarkaiból kiemelni – harminczhárom évig
kiadatlanúl hevert a szerény asztronómus iratai között, kinek szemében
minden világi hirnév közömbös volt. Akkor halt meg, mikor életének műve
éppen kikerült a sajtóból. Nem gyávaság volt, ami oly sokáig
visszatartotta. Folyton újra meg újra simítgatott rajta, mig a halál meg
nem állította tollát. Mint Kepler mondja: «a legmagasabb szellem embere
volt és ami különösen dicsőítésre méltó: szabad szellem».
Nem von le a fölfedező geniális művének értékéből semmit, hogy
ismeretesek voltak előtte a klasszikai ókor némely elszigetelt
nyilatkozatai a föld mozgásának lehetőségéről. Nem a _lehetőségről_
szóló ókori elmés aperçue – bár önálló – ismétléséről van itt szó, hanem
exakt kisérletről a meglévő gazdag megfigyelések összességének a
heliocentrikus (a napot a középpontba helyező) rendszerbe való hézag és
erőltetés nélküli beillesztéséről. Hogy mily nehézségeket kellett itt
legyőzni, Kopernikus valódi eredményeinél jobban mutatják _tévedései_.
Nagy könyve az égitesteknek háromszoros mozgását tanította. 1. A föld
évenkinti mozgását a nap körül nyugatról keletre való irányban. 2. Az
összes planétáknak ezzel egyező mozgását a nap körül. 3. A föld
mindennapi forgását saját tengelye körül nyugatról keletre való
irányban. Ez a három mozgás megfelel az igazságnak. Megtisztították a
rendszert Ptolemaeus ama bonyodalmas planéta-epicyclusainak többségétől
és teljesen fölöslegessé tették azokat a spekulácziókat, melyek az álló
csillagok egének a nappal és a planétákkal együtt való huszonnégy
óránkénti álmodott megfordulásáról szólnak. A planéták pályáinak
elliptikus alakjáról azonban Kopernikus még nem álmodott. Az a kisérlet
pedig, hogy mindent tökéletes körökre vigyen vissza, a részletekben
Hipparchos és Ptolemaeus nézeteinek zavarosságába szorította vissza. Az
epicyclusok nélkül még ő sem tudott _egészen_ ellenni. Hasonlóképp nem
lévén képes egy egészen szabadon lebegő gömb gondolatát felfogni,
ragaszkodott az ókorból fennmaradt tanításhoz a szilárd körökről vagy
szférákról, melyeken az égi testek mozognak. «Hogy mennyire bele volt
rögződve Kopernikus a szférákról való ősrégi tanításba, – mondja egy
német csillagász – mutatja az a nehézség, melyet a térben mindig
egyformának maradó föld-tengely okozott neki. Amig a föld állott még a
világegyetem középpontjában, akkor – még ha tengely körül forgónak
gondolták is – e tengely szilárd helyzete az állócsillagokkal való
vonatkozásban egyáltalán nem lehetett feltünő. Másképp állott azonban a
dolog, amikor a földet kör-mozgásban vitték a nap körül. Vegyünk pl.
közvetlenebb szemléltetés czéljából a föld pályájául egy kocsikereket és
erősítsünk rája egy kis földgömböt tengelye segítségével olyformán, hogy
ez utóbbinak a kerék kerülete felé bizonyos tetszés szerinti elhajlása
legyen, olyaténkép, hogy a földgömb kissé befelé, a kerék középpontja
felé hajoljon. Tetessünk most már a kerékkel, a ráerősített globuszszal
együtt egy félfordulást, akkor a globus még mindig elhajlik befelé, a
centrum felé. Igy kellett volna, hogy álljon a dolog a földdel is
Kopernikus nézete szerint, hogy a jelenség különösebb magyarázó ok
nélkül felfogható legyen. A valóságban azonban az évszakok
váltakozásának játéka a legkétségtelenebbül megmutatja, hogy a dolog
egészen máskép áll. Ha t. i. egy bizonyos meghatározott helyzetben a
föld-tengely felső végének elhajlása fentebbi példánkban befelé
történik, akkor, hogy a valódi állapotnak megfeleljen, egy fél fordulás
után kifelé kell hajolva lennie, azaz helyzetének önmagával
párhuzamosnak kell maradnia. Fentebb leírt mechanizmusunkban ezt csak
akkor hozhatnánk létre, ha a föld-tengely csak annyiban volna a
kocsikerékre ráerősítve, hogy a globuszt ugyan szilárdan megtartja, maga
azonban szabadon mozoghat. Akkor még egy sejtelmes erőt kell
belevonnunk, mely a tengelyt az egyszer vett irányban a keréktől
függetlenül szilárdan megtartja. Kopernikus valóban abban a véleményben
is volt, hogy egy efféle tengelymozgást kell mint az égitestek
mozgásának negyedik osztályát a számításokba belevonni. Ez súlyos
tévedés, melynek már Galilei is ellene mondott és melyet ma már csak nem
éppen könnyü észbeli megfeszítéssel tudunk világosan meglátni. _A
bizonyítékok_, melyeket Kopernikus a maga rendszere mellett fel tudott
hozni, – a mi szempontunkból nézve – lényegükben csak valószinüségi okok
voltak. Meggyőződése az egésznek igazságáról mégis sziklaszilárd volt és
csak egy idegen kéztől becsempészett névtelen előszó a kinyomtatott
könyv elején, melyben a haldokló mesternek semmi része sem volt,
rejtette el az egyházra való tekintetből a merész szellemi tett
veszedelmességét a mögé a kifogás mögé, hogy csak inkább játékos, mint
bizonyító erejü hypothesisről van szó.[17]
Amilyen gyorsan ez a kor élt, nem tarthatott soká, míg a valószinüség
kényszerítő bizonyítékok nyomása alatt csakugyan azzá lett, amit
Kopernikus prófétailag látott benne. Mert a kopernikusi eszméknek sorsa
épp oly magában álló volt, mint eredményük. Egy nehezen érthető
tudós-munka, hozzá még egy halott hagyatéka, melyet idegen kéz tett
közzé meglehetős gondatlanúl és amely csaknem abban a pillanatban
vettetett ki a világba, mikor a pápaság és a reformáczió összecsaptak s
a biblia és Szent Péter kulcsai között egy harmadik, az önálló tudomány
számára látszólag kevésbbé nyilt tér, mint valaha. A «mozgásokról» szóló
könyvnek az a sorsa lehetett volna, mint _Lionardo da Vinci_
(1452–1519), a hatalmas mester természettudományi eszméinek, melyek
kéziratokba eltemetve hatás nélkül maradtak a kor
természetfelfogására.[18] A könyvben magában még egészen ártatlanúl volt
egy ajánlás III. Pál pápához. De hogy erről az oldalról nem lehetett
békét várni, az magától értetődő volt. Formálisan eretnekségnek 1616-ban
nyilvánították a tanítást (a Galileivel való még említendő viszály
alkalmával), s ezt a tilalmat csak 1821-ben oldotta fel a pápai szék.
Alig ötven évvel a kopernikusi főmunka nyilvánosságra jutása után, 1600
február 17-én csaptak össze a római Compo di Fiorén a máglya lángjai