A természettudomány fejlődésének története (1. kötet) - 5

pontosabb tanulmányozásra. A fiziologia legegyszerübb alapvonalai
ismeretlenek maradtak: a szív számukra erőforrás, az izmok szerepét a
mozgásnál épp úgy félreismerték, mint az idegek eredetét. Olyan finom
elméjü kombináló filozófus, mint Anaxagoras nem ütközik meg azon, hogy a
holló és az ibisz a csőrükkel termékenyítik meg egymást vagy hogy a
menyét a száján keresztül hozza világra kölykét. A bonczoláshoz
hiányoztak az eszközök. Az újabb kutatás alapja, az organikus sejtről
szóló tan, melyből az organizmus összetevődik, ismeretlen maradt
előttük, mert nem volt mikroszkópjuk. Mint a régi egyiptomi papi félelem
öröksége tenyészik tovább egész a nagy orvosok, _Hippokrates_ és
_Galenus_ idejéig, Athén virágkoráig, a római császárságig, az irtózás
az emberi holttest fölmetszésétől, ami az orvostudományt szükségszerüen
megbénítja. A kihalt fajok ismerete teljességgel hiányzik.
Fontosnak tartottuk, hogy ezekre a tényekre rámutassunk, hogy már az
ókor hagyatékából megmagyarázzuk, miért fejlődhetett ki a kozmosz-kép
biologiai része oly roppant későn, még Columbus és Kopernikus
fölfedezései után is századokkal. Hogy a görögök és rómaiak kora
öntudatlanul, nem egyenesen tudományos utakon hozzájárult a külső
ismeretek kincséhez zoologiai és botanikai téren is, azt természetesen
nem lehet tagadni. Nagy Sándor hadjáratai, Hannibal betörése
elefántjaival, Gallia és Germánia meghódítása Caesar és az első
császárok által az új állatformák tömegeit ismertették meg, a
«tevepárducz» (zsiraff) bizarr oszlop-alakjától és a bengáliai tigristől
egész a germán mocsaras erdők hiúzáig és jávorszarvasáig. A plasztikus
és szines állat-ábrázolás, melyben már Ó-Egyiptom templomi képei is
bámulatra méltó dolgokat alkottak, a realisztikus művészi stilus
virágkorában (a pergamoni kigyófejek és a kis állatplasztikai muzeum a
Vatikán antik gyűjteményében) olyan tökéletességre jutott, melyet mi
manapság csak nagy kerülővel tudunk közel érni. Valóságos csodaszámba
menne a rossz tudományos állatleírások mellett, ha nem tanítana arra
minden hely kultur-fejlődése, hogy a képekben való természethű direkt
ábrázolás mindig messze előtte halad a szavakkal való leírásnak. Kezdve
a japániakon[10] egész az eszkimó népekig és valószinüleg Európa
történelem-előtti rénszarvas tenyésztő emberéig.
Ha a hellén ember finom szeme a legkülönbözőbb fajú állat-alakok iránt
még ma is elénkbe tünik márványszobrairól, mozaikjairól és
falfestményeiről, akkor nem kevésbbé nagy benyomást tehet Olaszország
modern látogatójára a rómaiak öröme a növényvilágban magának Itáliának
nagy kultur-kertjében. Nagy Sándor hadjárata először nyitotta meg az
utat a Földközi-tenger félszigetei és a messze Ázsia vízzel borított
rizs és gyapotültetvényei között. A római császárság idejének kertészei
ültették el Közép-Itáliában az első Agrumi-fajt (citronád-czitromot),
melyre aztán a narancs és a tulajdonképpeni czitrom következett. Még a
Rajna is a római hódítónak köszönheti venyigéjét, melyet Probus császár
ültetett el csaknem a kitörni készülő népvándorlás fordulóján, utolsó
adományul az ingadozni kezdő határsánczon. A természettől elidegenedő
kereszténység előző fuvalmai közben mint valami halvány alkonyati pir
ragyog át a római gazdagok túlságosan jóllakott világán a természet
iránti rajongás valami fajtája, mely különösen a növényzet keltette
benyomásokkal való foglalkozásban elégítődik ki: jól ápolt
puszpáng-sövények között és szentimentális odaadással az öreg fák
suttogása iránt várja a túltáplált nagybirtokos a vihart, melyet a
szegények és rabszolgák üdvözítője támaszt majd fel, kiknek gazdasági
nyomorán már semmiféle szemlélődő természetkultusz nem tudott segíteni…
A természet megismerésének hellén-római korszaka több nagy
_kozmosz-ábrázolással_ végződik, amelyekben még egyszer teljes
valójukban kifejeződnek ennek a hosszú, sokat jelentő kornak hiányai épp
úgy, mint nagysága. Alig több mint ötven évvel a szelid zsidó Messiás
születése előtt, aki mégis hamar megőrlő átalakítója lett az egész
Földközi-tenger melléki kulturának, _Titus Lucretius Carus_
tankölteményében _De rerum natura_ (A dolgok természetéről, értelem
szerinti fordításban talán: «A mindent összefoglaló természet»),
súlyosan döngő ritmusokban fogja össze a görög természet-szemlélet egész
kombinatórius foglalatát, ahogy Demokritos megalapította és ahogy Plato
és Aristoteles daczára, legalább legjobb vonásaiban odáig fenntartotta
magát. Olyan ritmusokba foglalta, melyek kompakt konstrukczióikkal a mai
olvasó szemében bizonyos távoli hasonlatosságot mutatnak Humboldt
sajátságosan terhelt és mégis tagadhatatlanul festői prózájával.
_Lucretius kozmosza_ egy zárt egész az atomoknak kezdetbeli mozgásától
kezdve a világürben, egész az emberek általában természetesen felfogott
kultur-fejlődéséig. A költői forma és a leginkább egymáshoz illő
hipotézisek finom kiválogatása oly nagy mértékben teszi lehetségessé a
hézagok elleplezését, hogy a mű mint egész még ma is hatalmas hatást
tesz. Pedig sok benne mégis csak szép látszat volt! A dolgok idege fel
volt ajzva, de hiányzott az erős izom a maga feszítő erejével, hogy
megadja az elhatározó ütést. Egy filozófiailag blazirt világ számára,
amilyen a Horatiusé, az első görög hajnali idő ez utolsó, legbensőbb
ismerőjének és után-érzőjének nagy adománya kényelmes nyugvó ágyul
szolgálhatott, amely verses formában odanyujtotta neki a kosmosz
látszólag egész empirikus teljességét anélkül, hogy őt magát
megfigyelésre kényszerítse. De a kereszténység megerősödésével növekvő
misztikus áramlatot ez az időelőtti rosszúl megtámogatott
természet-evangelium nem győzhette le. A gondolkodás világossága és a
tekintet elfogulatlansága mindig a józanság szinében tünnek fel a
misztikum józanságával szemben, ha nem támaszkodhatnak a részletek
roppant szingazdagságára. Lucretius kozmoszában ez a gazdagság nem volt
meg s ezért legyőzetett. Előbb Columbusnak kellett kormányrúdját,
Galileinek távcsövét irányítania, hogy a misztikummal szembe állíthassák
a valóság pompáját. Addig azonban még sok idő telt el.
Lucretiusnak akadt néhány finom elméjű követője. Nero miniszterétől,
Senecától maradt ránk egy éleselméjű könyv természettudományi
kérdésekről, mely bizonyos romlott izlésre valló mellékvizek mellett
nagyjában kitünően képviseli a kozmikus szempontot. Az üstökösök
természetrajza például olyan módon van benne tárgyalva, amilyennel aztán
később több mint egy ezredévig nem találkozunk. Zárt pályájú
égitesteknek fogja fel az üstökösöket.
Lucretius és Seneca mellett azonban annak bizonyítékául, hogy milyen
természetü volt annak a kornak a megfigyelési anyaga, szemünkbe tünik az
idősebb Plinius konverzations-lexikona. Ebben diadalmaskodik a
regisztráló római hivatalnok. Itt is kialakul egy kozmosz-kép,
összehasonlíthatatlanúl terjedelmesebb, mint a Lucretiusé, de nagy
tömegében meddő anyaghalmaz marad, melyet egy inkább csak kivülről
rákent, kombinatorius gondolat csak igen hiányosan tart össze. A valóság
szerint ez az antik természettudomány egész zavaros alapépítménye,
túltömött raktára az Ős-Babilon csillagvizsgálóitól Drusus és Tiberius
germán hadjáratáig terjedő évezredeknek, amelybe a finom görög
dialektikusok csak itt-ott nyúltak bele óvatos kézzel, hogy kivegyék
belőle ezt vagy azt, ami czéljaiknak megfelelt. Sokat belőle Plinius
maga elégtelenül kompilált, nagyjában és egészében azonban
természetrajza világosan mutatja a megfigyelésben való zürzavart. A
hézag eközött a rossz, kritikátlanul összekapkodott, ezer mesével és
fordítással összeelegyített anyag és a görög hipotézisek csillogó
kozmos-építménye között sokkal nyilvánvalóbb, semhogy ne válnék az
utóbbinak kritikájává. Igy válik a nagy kompilátor gigantikus gyüjtési
egyvelege az egész korszak valódi epilógusává. Legelőször is jobb
tényekre volt szükség, hogy a kombináczió megint értékre jusson.
Plinius élete egy valódi kozmikus fontosságú eseménynyel végződik, mely
alkalmas arra, hogy az ilyen tény-megfigyelések iránti érdeklődésre
kényszerítőleg rávezessen… Rettentő jelenségek közben a 79-ik évben
Krisztus után kitör a Vezuv, melyet nem egészen száz évvel előbb az a
görög kombináczió szunnyadó vulkánnak nyilvánított és népes
kulturvárosokat temet el az iszapszerüen aláhulló, meglágyult hamu alá.
Plinius, a pedáns, a mindent registráló jegyzőtáblácskával odasiet,
mikor a fekete felhő mintegy pinia-fa emelkedik fel a vulkán torkából és
mint a vulkanikus földi erők e legirtózatosabb nyilvánulásának áldozata
fullad meg, melyet az ókor ismer. Mindenesetre nemes halált halt a
tudományért.
Mégis nem ezekből a vörös Vezuv-lángokból világít ki a görög-római
kultura alkonypírja. Sokkal komorabb tűzlángban dereng, mert nemcsak egy
rövid fizikai emberlét halálát jelenti, hanem egy intellektuális csődöt
is, egy szellemi telet, amely természetesen tele volt a nagy kozmosz-kép
kialakulásának is. A Krisztus utáni 384. évben fanatikus keresztény
szerzetesek, abból a fajtából valók, mint akik 415-ben a nemes
neoplatonista filozófusnőnek, Hypathiának letépték testéről a ruhát és
megkövezték, megostromolják Alexandriában a művészi és szellemi
drágaságokkal dúsan telerakott Serapis templomot. Ez alkalommal égett el
a nagy alexandriai könyvtár maradványa, melynek könyvtárosai közé
tartozott egykor Eratosthenes is. Ez volt az idők átalakulására tipikus
tűzvész, első könyve a világ-megismerésnek, mely itt fellobbant, hogy
rossz leírásokban és csak töredékekben terjedve szét az országok fölött,
csak igen későn váljék termékeny hamujává a megismerés egy új vetésének.
A KOZMOSZ-KÉP VÁLTOZÁSAI AZ ARABOK FÖLLÉPÉSÉTŐL COLUMBUS KORÁIG.


A kozmosz-kép változásai az arabok föllépésétől Columbus koráig.
A római császárok birodalmának összeomlásával a germán és ázsiai
néptörzsek kettős ostroma alatt eltünt az a nagyszerü kultur-egység,
amely nem kevéssel járult hozzá, hogy előtérbe juttassa az egységre való
törekvést a természet-felfogásban is, a kozmosz felé fordított
tekintettel. Visszahozhatatlanul elmult az idő, mikor – mondjuk –
Demokritos mellszobra a germán határtartomány, a Tannus vidékén valamely
üvegablakkal elzárt és mesterségesen csővezetékkel fűtött villának
könyvtárpolczáról tekintett le s havas tájékra s ugyanakkor talán
ugyanennek egy másik mellszobra, egy másik, az afrikai sivatag
napfénytől fehér homokja felé nyilott villában állott.
Az új egység, mely egyidejüleg a felszabadult római provincziák egy
részében és magában Itáliában a győzedelmes kereszténység formájában
alakult, egyelőre nem adott semminemü kárpótlást. Lénye ellentétben
állott a kutatással. Részben a mindig hidegebbé váló, a világtól mind
jobban eltávolodó görög filozófia csődjének terméke is volt, amelyben a
hellének kombináló képessége végül kimerült, mert a kombináczió nem
tudott megbarátkozni a tények megfigyelésével; terméke volt a
rendezetlen kozmikus tények halmaza miatti boszuságnak is, amilyet
például Plinius hetvenhárom vaskos könyvében kritikátlanúl felhalmozott
anélkül, hogy felismerte volna az innen a kombináczióhoz visszavezető
utat. A kereszténység mind a kettőből rengeteg tápláló anyagot szítt
fel, amely egyesülve az erkölcsi-szocziális alapgondolattal,
tulajdonképpeni nagy haladási csirájával, és a kornak vele mindenesetre
korán összeelegyedő misztikus hajlamaival, segített neki megszerezni
világmozgató hatalmát. Mikor azt állítják, hogy a kereszténység – ha
talán akaratlanúl is – hatalmas haladást szerzett a kozmosz-képnek
egységeszméjével és minden embernek egységes felfogásával a meztelen
vademberig, akkor megfeledkeznek arról, hogy az egységnek ez a neme
sokkal inkább közvetlen tenyésztési eredménye a minden birodalomnak
népekben legváltozatosabbjának, a római birodalomnak egységes jogi
viszonyaival, mint egy olyan világnézetnek, mely csaknem azonnal
korlátokat emelt szekták képződése és vallási ellentétek által saját
hivei közé és emellett saját hiveit a pogányokkal szemben olyan merev
ellentétbe állította, amilyet a római birodalom már rég nem ismert a
barbárokkal szemben.[11] A jókora adag miszticzismus már a korai
kereszténységben sokkal inkább elszigetelt, semhogy szabad elmélkedésre
ösztönzött volna az emberiség egészéről: az aszkéta a pusztába menekült,
a kolostor elzárkózott a világtól, a pap a laikustól. Mint merőben
szocziális mozgalom is ránehezedett a kereszténység a tudományra. Az
ókori filozófusok és előkelő szellemi tobzódók mögött egy roppant nagy
tudatlan, neveletlen néptömeg állott, amely mélyen bele volt ragadva a
legdurvább babonába. A kereszténységgel ez a széles, alsó néptömeg
lépett előtérbe. És megboszulták magukat annak a néptől idegen
szibaritaságnak a veszedelmei. A filozófusok szava elhangzott, a
szocziális viharban megjelentek, sok ezerekre támaszkodva (hasonlóan
mint az alakuló román nyelvekben a megvetett népies latin nyelv) a
tudományban, azokon a helyeken, ahol Eratosthenes és Lucretius
tanítottak, a legrégibb, szivósan a népben megiratlan hagyomány útján
fennmaradt keleti kozmogóniai mesék, melyeket az új vallás csak meg
kellett hogy szenteljen, hogy az évszázadok sorára megint
legyőzhetetlenné tegye őket.
Miután a régi hatalmas alexandriai iskola térképei és földgömbei elégtek
vagy feledségbe merültek, _Kozmasz_ alexandriai szerzetes keresztény
geographiájába hirtelen visszatért valami lomtárból a már előbb említett
babiloniai (s Indiában is, ahol Kozmasz járt, meghonosodott) nézet a
föld alakjáról: a földet, melynek gömbalakját Ptolemaeusz napnál
világosabban kimutatta, úgy írja le, mint egy óriási, négyszögletü
alapból kiemelkedő hegyet, melynek csúcsa mögött a szilárdul zárt
mennybolton fel-alá jár a nap. A csillagok mozgatását angyalok végzik:
ez csak variánsa a régi chaldaeai asztrális isteneknek. A korai középkor
siralmas térképei felfrissítették az ősi semita fogalmat a föld
kerék-alakjáról három mathematikai pontossággal elkanyarított
földrészszel s a kerék középpontja Jeruzsálem lett. Egy misztikus
össze-visszaság ez, melyben az egész geografia természetesen
reménytelenül összeomlik. Rettentő figyelmeztetés van ebben az
összeomlásban a mi időnkre nézve is: az a figyelmeztetés, hogy mi lesz
belőle, ha a lusta közömbösség mind messzebbre halasztja el a valódi
népművelésen és a tömegeknek a tudomány eredményeivel való áthatásán
való munkát, míg végre egy szép napon valami társadalmi mozgalom a
fejére nő és az alkalmas idő elmulasztása megboszulja magát a durva
tudatlanság évszázadokig tartó uralkodásával.
*
Ami a román-germán népekből ama történeti végzet hatalma alatt nem
válhatott: egy sémita népfaj, a hirtelen feltünő arabok váltak a
kozmikus gondolat hordozóivá.
Különös játéka a dolgoknak! Mialatt a Földközi tenger európai oldala
felől föl egész az északig a sémitaságtól talán képzelhető legtávolabb
eső népei az indogermán néptörzsnek kétségbeesetten iparkodnak, hogy
egész gondolkodásukat hozzáidomítsák egy őshéber hagyományhoz (a
kereszténységgel együtt járó ótestamentom révén) és ez erőlködésükben az
egész természettudományi kutatást parlagon hagyják és mélyen az antik
ismeretek szinvonala alá engedik szállani, ugyanennek az ősi
kulturtengernek keleti, déli és nyugati partvidékén az arabok
személyében megjelenik a sémita-törzsnek egy friss fogékonyságú ága és
megmenti a klasszikai kulturát. Szintén egy nagy vallás-alapítás, a
Mohammed tanítása ébresztette új, intenzivebb életre, de itt ez a
folyamat organikusabb, nem foglalja le a gondolkodást annyira egészen a
maga számára, mint odaát a keresztényeknél: az erőteljesen felingerelt
fölvevő-képesség, melyet egy szerencsés véletlen érintkezésbe juttatott
a hellén bölcseség örökségével, a vallási problémák fölött legalább
huzamos időn át a természet eseményein való elmélkedés felé fordul.
Mesés gyorsasággal növekszik az arab birodalom politikailag a szétomlott
római császárság egy óriási darabjává, a Kelet megszentelt
kulturterületeitől Spanyolországig. Erre a hódítás és vándorlás hamar
véget ér, állandó kultur-centrumok fejlődnek ki és a kezdetbeli sivár
vallási fanatizmus és a később a vallási megkövülés hatása alatt itt is
elkerülhetetlenné váló scholasztikus elposványosodás közé a békés
szellemi munka hosszú korszaka ékelődik be, amely nem a legcsekélyebb
mértékben esik javára a kozmosz-képnek.
Amaz első fanatikus napokhoz még hozzáfűződhetett az a legenda, hogy
Amru, Omár Kalifa hadvezére Alexandria elfoglalásakor (641 Kr. e.) a
város fürdőit hat hónapig a nagy klasszikai könyvtár könyveivel
fűttette.[12] Nagy Károly kora táján ellenben (800 Kr. u.) Bagdadban
Harun al Rasid jogara alatt már olyan kultura virágzott fel, amely még
egyszer összefoglalni igyekezett a görög szellem minden kombináczióját
és egyuttal a Kelet minden tudás-anyagát egész Indiáig és Khináig. Az
efezusi keresztény zsinaton egykor, 431-ben Nestorius konstantinápolyi
patriárkát csúfosan elitélték hitetlenség vádja alatt, mert a Krisztus
emberi és isteni természete kérdésében saját véleménye mert lenni.
Hiveinek menekülniök kellett s ezek Perzsiában, Mezopotániában és
Arábiában telepedtek meg. Szabadabbak lévén felfogásukban, mint a
hivatalos egyház, eljuttatták a kereszténység előtti görög irodalom
műveit Elő-Ázsiába olyan időpontban, mikor a nyugaton ezeknek a görög
mestereknek még a nevei is feledésbe mentek. A legnagyobb kultur-kincs
megmentése volt az, ami ezen a keskeny hídon átjutott, mert sziriai
közvetítéssel az antik kozmosz-kép maradványai később eljutottak
Bagdadba, a kalifák oltalmába: _Arisztoteles_, mindenek előtt azonban
_Euklides_, az alexandriai mathematika mestere, és Ptolemaeus az
asztronomus és geographus, megelevenedtek és alapot adtak az arab
szellem saját munkájának, amely a megfigyelésnek és kombinácziónak min
den újabb szaporulatát szervesen beleillesztette a nagy fejlődési sorba.
Mikor a görög világnézet ama klasszikusai aztán sokkal később
Spanyolországból arab közvetítés révén ismét eljutottak a román-germán
világhoz, az arabok kezeiből frissen és elevenen kerültek ki, mindennemü
kommentárokkal és újkori kibővítésekkel, nem mint poros
pergament-tekercsek, melyek valahol mint a piramisok mesés buzája sok
évszázad éjjelét be-befalazott pinczében aludták át. A körül az idő
körül, mikor nyugaton a Jámbor Lajos és fiai közti áldatlan viszály
folyik, Al-Rasid utódja, _Al-Mamun_ lefordíttatja arabra Ptolemaeus
asztronomiai főművét, ami mindenesetre összehasonlíthatatlanul nagyobb
kultur-tett, mint az iskoláinkban sajnos nagyon is gondosan tárgyalt
viszálykodások a birodalmak felosztásáról. Ezzel mindenek előtt meg volt
mentve _a föld gömbalakjáról_ való tanítás, mely a keresztény
országokból úgyszólván nyomtalanul ki volt irtva. Ugyanaz a kalifa
megújította Eratosthenes ókori kisérleteit és megpróbálta egy geográfiai
szélességi fok pontos méréseivel megfejteni a földgömb valódi
nagyságának problémáját. Az eredmények gyöngék voltak, de ami ebben nagy
volt és a haladást jelentette, az nem az eredmény volt, hanem a kisérlet
metodusa. Csillagvizsgáló intézetek keletkeznek, persze még most is
nagyító készülékek nélkül, ami a megfigyelést most is, mint azelőtt a
szabad szemmel látható csillagok helyi eltolódásaira korlátozza,
amelyekhez aztán mathematikai spekulácziók fűződnek. Az arabok
virágkorukban mindenek előtt _számoló_ nép. Joggal figyelmeztet a mi
használatos _algebra_ szavunk (al gebr val-mokábala, annyi mint
összekapcsolás és összehasonlítás) az ügynek éppen arab mathematikusok
által való föllendülésére. A misztikus elem, mely a mathematikai
tehetséggel, elég sajátságosan, gyakran együtt jár a világ történetében,
emellett bőségesen felburjánzik a csillagoknak az ember életi
részleteire való befolyásáról szóló asztrologiai álmodozásokban,
csakhogy itt is, mint egykor Babilonban, aránylag ártatlan formában. Ha
meggondoljuk a borzasztó ugrást például Lucretius tisztára okszerüen
fölépített Kozmosz-képétől a középkori keresztény csodahit féktelen
önkényességeig, akkor az arab asztrologia is csaknem még nagyon
mérsékelt kompromisszumnak tünik fel, mely a természetes causalitas
leglényegesebb elemét legalább fogalmilag megőrizte: az istenség a
szilárdul megállapított csillagpályák konstellácziója által hatott az
emberek sorsára, mint valami változhatatlan természeti törvény által. És
ahol az arab filozófia a legszabadabban emelkedik fel, ez a természeti
törvény pantheisztikusan összeolvad az isten-fogalommal, egyetlen
causalis kapcsolat maradt a Jupiter vagy Mars vándorlásaitól az emberek
születéséig és haláláig. A kapcsolat mindig álmodott maradt, de az ilyen
örök törvények érzése által átlelkesített asztrologia legalább aránylag
mindig jobban megfért az igazi asztronomiával, mint a semmiből való
teremtés tana szerinti metafizikai önkénynyel. Schiller a maga elmés
módján, ahogy Wallensteinnel elmélyítteti és kozmikusan indokoltatja az
asztrologiát, találóan ragadta meg ennek a dolognak a gyökerét.
Mint _a föld képének_ az emberek tudatában való kitágítói az arabok nagy
dolgot műveltek. A született utazónép voltak, mozgékonyak és
simulékonyak, ebben az értelemben igazi utódai az ókori fönicziaiaknak.
Mikor tulajdonképpen igazában beleelegyednek a világtörténetbe, már
akkor kereskedelmi összeköttetéseik eredeti hazájukból kiindulólag
messze délre terjednek Afrikában. Maguk is sivatagi nép voltak s egymás
után hódítják meg a nagy északafrikai sivatagi tartományokat és mélyen
behatolnak a néger területekre, országokat alapítva és mecseteket
építve. A homályos hajós-mesék ködéből náluk emelkedik ki először
Madagaszkar titokzatos szárazföld-maradványa, mely egykor mint a
fél-majmok hazája soha nem sejtett fontosságra volt jutandó a darwini
kutatásra nézve.[13] Az Indiai-oczeán ismeretessé válik egész a
Sunda-szigetekig, Khina meg éppenséggel jól ismert ország. És hogy
minden a földgömb déli fele felé tett lépéssel, a föld képével
egyidejüleg, _egy új égbolt_ megpillantásával a világkép is felével
megnövekszik, épp úgy arab kutatók szeme pillantja meg először – s ez
mindenesetre fontos pillanat a kozmosz történetében – a minden kozmikus
_ködfoltok_ legcsodálatosabbikát és legnagyobbikát, az úgynevezett nagy
_Magelhan-féle felhőt_, mely magányos pompában köríti a mennyboltozat
csillagtalan déli pólusát. Egy ezredévvel a mi időnk előtt, amely a
ködfolttal kezdi tudományos kozmogóniáját! Az arab kulturának sajátszerü
áthelyezkedése Spanyolországba egyidejüleg lehetségessé teszi, hogy _az
északi országok_ ismerete, melyet egykor a rómaiak nagy fáradsággal
szereztek meg, ne menjen veszendőbe: _Edrizi_ geografus (1154 körül Kr.
u.) maga is meglátogatja Skótországot és följegyzi a neveket egész a
Farői-szigetekig, sőt amennyiben a magyarázatok helyesek, egész Izlandig
és a normannok mesés Winlandjáig (Amerika).
Edrizi térképe azonban megmutatja az arab bölcseség korlátait is. Az
arabok megmentették Ptolemaeus geográfiáját és egyes részletekben ki is
bővítették, de szentesítették egyuttal ugyane Ptolemaeus leginkább
sarkalatos tévedéseit is. Ptolemaeus az Indiai-oczeánt egy második
köröskörül zárt Földközi-tengerré tette meg. Afrika keleti partja
szerinte derékszögben fordult és ívet írva le hozzákapcsolódott
Ázsiához. Az arabok uraivá lettek ennek a keleti partnak egész
Zanzibarig és mégis osztoztak ebben a tévedésben. Edrizi Madagaszkarja
összeolvad Sumatrával és Jávával egyetlen szigetté, melynek Guamara a
neve. Ebben a Guamarában csaknem az a «Lemuria» közvetítő kontinens
tünik elő, melyet bizonyos darwinista hypothesisek mint az emberi nemnek
a harmadkor óta elmerült őshazáját akarnak ezen a vidéken rekonstruálni.
A belső-afrikai folyók hálózata Edrizi térképének másik, bár
megbocsáthatóbb csodálatossága: a Nilus és Niger (Ghana) közös forrásból
indulnak ki nála.
Mint az asztronomiában, a _kémia_ területén is, a legmélyebb kozmikus
kijelentések e bölcsőjében, megmutatkozott az arabok misztikus érzéke,
és pedig sokkal hasznothozóbban, mint ugyane kor keresztény népeinek
hasonló hajlama. Mialatt a keresztény misztika elkergetett a
természettől, az arabok misztikus tevékenysége az ő «alchimiájuk»-ban
mégis csak fölfedezésekre vezetett. A fémek átváltoztatását, a
varázserejü bölcsek kövét nem találták meg. Mialatt azonban tervszerüen
ezt keresték, akaratlanúl valami összehasonlíthatatlanúl termékenyebb
dolog állott elő: _a kisérletezésben_ való ügyesség, a nagy methodus _a
természet megkérdezésére_, hogy az ember kicsalhassa titkait egy ügyesen
rendezett vallatással. A felismerés kezdettől fogva abban volt, hogy _a
természet nem hazudik_, hogy öröktől fogva változatlan törvények
uralkodnak benne, melyek bizonyos meghatározott előfeltételek között
határozott és kiszámítható dolgokat örökre változhatatlanúl hoznak
létre. Mikor az alchimista egy darab vasat tett a kék vitriol-oldatba és
észrevette, hogy a vas bizonyos idő múlva eltünik, de helyette egy darab
réz van ott, akkor arról álmodozott, hogy nyomában van a fémek
átváltozásának, melynél fogva egykor aranyat is fog csinálni rézből. A
következtetése téves volt. A réz benne volt az oldatban és kivált a vas
helyébe, mikor az oldat magába szítta a vasat. A kisérlet azonban, mint
ilyen, győzedelmesen végre volt hajtva. Homályos sejtelem támadt _a
chémiai rokonságok_ természetéről. Észrevették, hogy a misztikusnak is a
természetes folyamatokon át kell megtennie az útját. Az arab alchimia
minden _kisérlete_ egy-egy _lépés volt a kémia felé_, holott a világtól
elidegenedett keresztény aszkéták minden misztikus-filozófiai
spekulácziója hátralépést jelentett messze a hellén kozmosz-kép mögé.
A biologia területén is lényegében a korai középkori kulturátlansággal
szemben való ellentét fokozza az arabok értékét, bár alapjában véve
maguk keveset alkottak e téren. Csaknem ezer évig – a Kr. u. 14-ik
századig – uralkodott a keresztény iskolákban zoologiai kompendiumképpen
az úgynevezett «_Physiologus_», egy értéktelen tákolmány, amely
alapjában véve a zoologiát csak úgy fogta fel, mint a bibliai (azaz a
bibliában véletlenül említett) állatok magyarázatát. Az araboknak
ellenben, már a tizedik században bizonyos hogy voltak kielégítő és
hozzátételekkel ellátott fordításaik _Aristoteles zoologiai műveiből_.
Aristotelesen nem jutottak túl. Plinius valószinüleg ismeretlen maradt
előttük. Utazásaik a világban nem egy új állatfajt ismertettek meg velük
a Vörös-tenger tengeri tehenétől India röpülő kutyájáig (egy növényevő
bőregér), sőt talán, ha hinni lehet bizonyos problematikus
magyarázatoknak, a Sunda-szigetek oráng-utángjaig és az ausztráliai
világ határának erszényes állatjaiig. Mint a rómaiak, az arabok is, mint
praktikus botanikusok részt vettek a Földközi-tenger mellékének a keleti
flórával való feldíszítésében I. Abdurrhaman kalifa ültette az első
datolya-pálmát Spanyolországban. Egészben véve ezen a téren kevés
maradt, amit tettek, ha nem kortársaikról, hanem az abszolut
gyarapodásról veszszük a mértéket. A biológia órája még nem ütött. Az
organikus világ csodás gazdagsága még nem állott mint uralkodó kép a
mennyboltozat vagy a kémiai jelenségek csodás gazdagsága mellett.
Hiányzott minden világos rendszer és ezzel a kiindulás a törvényhez a
forma-tömegen innen. A külső alkalmazkodások mind újra szembetüntek: a
madáré a levegőhöz, a tengeri állatoké a vízhez és megadták a vézét egy
első, durva rendtáblázatnak. _Az anatomiai szétbonczolástól való
irtózás_ azonban még az arabnak is legyőzhetetlenül vérében volt és
megbénította a haladást.
Világtörténeti szerepüket mint megmentő és megőrző nép azzal koronázzák
meg az arabok, hogy – a legszélsőbb ellentétben a khinaiak elzárkózó
kultur-fösvénységével – műveltségüket a legszerencsésebb módon tovább
tudják adni abban a pillanatban, mikor politikai hatalmuk összeomlik és
a keresztény népeknél bizonyos krizis megy végbe a szellemi fölemelkedés
irányában. Kulturájuk egy része visszavándorol a keresztesekkel a
nyugatra. Magában Itáliában II. Frigyes, a nagy Hohenstaufen alatt olyan
keveredés kezdődik, amelynél a felvilágosodott keresztény világ legjobb
elemei már teljes készséget mutatnak. Spanyolországban végül az arab
tudományművelés virágzásának tetőpontja – különösen az orvosi tudomány
virágzott itt – kultur-csőd nélkül, simán megy át az alakuló új, román
uralomba. Ugyanakkor, 1492-ben, mikor az arabok utolsó birtoka spanyol
földön, Granada, elesik, erre a bukásra várakozik, mint nagy utazási
terve végrehajtásának hosszas küzködés utáni kedvező pillanatára