A természettudomány fejlődésének története (1. kötet) - 4

gazdag mykénéi sirokban, melyekhez Agamemnon király homéroszi hagyománya
fűződik, tehát már a görög czivilizáczió bölcsőjében a Krisztus előtti
első évezred határán túl. Ez a borostyánkő lett aztán a tulajdonképpeni
híd a kosmosz egy másik nagy erő-területének emberi tudomásulvételére:
görög neve, az _elektron_, visszhangzik a mi «_elektromosság_»
szavunkból, vonzó ereje, melyet eleinte mint mulattató természeti
játékot csodáltak meg, később módot nyújtott az oly messzeágazó
elektromos jelenségek megfigyelésére, melyeknek gyakorlati gyümölcseit a
mi korunk szedi le és melyeknek jövendő fontosságát a kozmosz-kép
kikerekítésére a maga egyetemességében még most át sem lehet tekinteni.
Másfelől természetesen rendkivül nagyok a korlátok. Maga a _világnak a
képe_ olyan szűk, hogy valódi következtetések nem is lehetségesek. Az a
tér, amelyben szoros értelemben véve az emberiség kultur-öntudata
fölébredt, csak egy keskeny sávja volt a földgömbnek. Néhány
folyam-vidék két világrész határán: a Nilus, az Euphrates és Tigris, az
Indus és Ganges, a Hoangho alsó folyása, a Jordán középfolyása. Csak
ezek mögött terültek el a két kontinens gigantikus tömegei: Afrika
sivatagai, őserdei és tómedenczéi, Ázsia észak felé a mérhetetlenségig
kiterjeszkedő steppéi és jéggel födött magas hegységei. És ahol a két
földrész parányi földdarabon összefüggött, abban a derékszögben, amely a
korai kultura döntő gyujtópontja lett, ott nem nyilt a világ-óczeán,
amely Amerikáig átáramolva megnyilatkoztathatta volna a földgömb egész
nagyságát, hanem a kis Földközi-tenger határai közé szorult sok
százakévre a horizont.
A fönicziaiak kereskedelmi és gyarmatosítási czélból tett utazásai ugyan
lassankint rávezettek, hogy Aden és Gibraltar útjain túl nyilt, a
kontinensek széleit nyaldosó tenger merül fel. De a hajózási eszközök
korlátozottsága miatt az emberek megmaradtak a tény egyszerü
megállapításánál, a «külső tenger» képzeletükben mind újra egy vízgyűrű
fogalmát keltette fel, mely a kerek földszigetet «belső»
Földközi-tengerével együtt konczentrikusan körülveszi és túlsó felén a
merev égboltozatot tartja. Az óczeántól körülvett korongnak ehhez a
hagyományos képéhez fűződik az első görög földrajz is; a homéroszi
énekek földképe és később a vas szilárdságával tapad hozzá az egész
görög-római kor néptudatába, ha a hellén-alexandriai tudomány aránylag
korán tanítja is a föld gömbalakját és az Okeanosból gyűrű helyett a
földgömb ellenkező oldalát befoglaló zárt világtengert csinál, egy
világtengert, melybe aztán Columbus csak nagyon sokkal később
helyezhette Amerikáját.
Mindent összevéve, mégis csak gazdag bősége volt ez az anyagnak egy
«Kosmos» első alaprajzához, a természet egészének összefoglaló
ábrázolásához, amely a szürke és a fényes ókor fordulóján az évezredek
szerencsés százados örökösei, a _görögök_ előtt feltárult. A régi idők
megmerevülő néptömegeiből, melyek Egyiptomban és Khinában jutottak
kulturális tetőpontjukra, de egyúttal a megmerevedési folyamat
csúcspontjára is, a kereskedésben jártas sémita-néptörzs, a fönicziaiak
váltak ki a gazdasági kényszer hatása alatt a legszabadabb
mozgékonyságra. A maga érdekétől vezettetve ez a néptörzs, mint a
gondatlan szántó-vető járt teli kézzel a Földközi-tenger partvidékein és
egyszerre pazar pompával virágzott ki új, termékeny földből, ami a
Keleten már túlérett és öreg lett: _a görög-világ_.
*
Ma nehezebb mint azelőtt volt, tömör szavakkal megállapítani _a görögség
valódi jelentőségét_ a kosmosz-kép kialakítására. Az egészen
elszigetelt, mindennemü fejlődésből kiváló kijelentésről a görög
szellemben s a minden legfőbb emberiességnek e kijelentésben való
beteljesedéséről szóló álmot már átálmodtuk. Maga a műtörténet is
kibontakozott a minden klasszikusnak vak égigmagasztalásából s átment a
komoly ténykutatásba, amely rövid idő alatt annyira eltérítette az egész
képet, hogy a még fenmaradó jogosult csodálatnak is egészen új
mértékekre van szüksége. A tudomány történetében azonban a buzgóbb
forráskutatás babérlevelet babérlevél után tépett le, amelyek hol
egyáltalán jogosulatlanok voltak, hol nem a megillető fejre voltak
illesztve és komolyan kezdett felhagyni egy mindenesetre jószándékú
kultuszszal, mely a valódi mestereket erősen túlbecsülte és ezenfelül
még minden kompiláló epigont is szentté avatott csak azért, mert rá is
esett a «klasszikus» szó fénye, akár római volt, akár görög. A
legnagyobb átértékelés pedig azóta állott be, mióta _a kelet óriási
befolyása_ a görög fejlődésre kiderült. Nincs benne kétség, hogy már az
utánunk jövő nemzedéknek szemében a görögök szülők nélküli
«ősbölcsesége» épp úgy legenda lesz, mint amilyen a mi felvilágosodott
tudományosságunk szemében az ó-héber legenda. Ezzel karöltve süllyed az
antik hyperbolikus túlbecsülésének magasra dagadt szintje nyilvános
életünkben is és ez az utánunk jövő generáczió már aligha fogja
humanisztikus ifjúkori tanulását egyoldalúan az abszolut «klasszikus
ókor» katekizmusára felépíteni.
A mi elmélkedésünk szempontjából a kérdésnek ilyetén aktuális állása
mellett másfelől kétszeresen fontos, hogy a kétségtelen hellén
eredmények megítélésekor ne ragadtassuk magunkat a _szkeptikus
túlságba_. A görögök tehetsége a természettudomány terén is művészi
volt, vagyis a szó legmagasabb értelmében művészi, amennyiben ez annyit
tesz, mint kombinatórius, törvényekbe összefoglaló. Ez lényeges eleme
legmagasabb formájában a természettudománynak is, sőt teljesen
nélkülözhetetlen egy nagystilü _kozmikus természetkép felépítésében_.
Ebben az értelemben fölötte áll minden kétségnek, hogy a kozmosznak
nemcsak szavát, hanem fogalmát is a görögöknek köszönhetjük és hogy
ezekben a görögökben kell tekintenünk a mai modern formájában való
fejlődési gondolatnak valódi logikai felfedezőit.
A természettudományi anyag azonban, melylyel a hellénség fénykora
dolgozik, a hagyomány legfontosabb pontjaiban azonos a keleti
évezredekével. Ez a hagyomány nagyrészben chaos volt; gazdag, de minden
valódi tudományos rendszer nélkül, csupán véletlen hasznossági okokból
halmozódott fel. A babiloniaiak asztrologiai szinezetü papi
asztronomiája, az egyiptomiak sok tekintetben vallásilag korlátozott
orvostudománya, a fönicziaiak kereskedelmi czélokra kényszerűségből
elsajátított geographiája és a geologiai reminiscentiák zürzavara, amely
vörös fonálként vonul végig a keleti kozmogoniákon. A görögség nagy
időszaka oly rohamos gyorsasággal fejlik le, hogy terjedelmesebb
megfigyelésről már csak azért is alig lehet szó, mivel közben Nagy
Sándor hódításaival és a legvirágzóbb görög kultur-ágaknak egyenesen
Kisázsiába és Egyiptomba való beplántálásával újból és intenzivebben
nyomul előtérbe a kelet meglévő anyaga.
Amit az adott anyagból kombináczió segítségével meg lehet csinálni, azt
megcsinálta a görög.
Egy rövid ideig úgy látszik, mintha a kozmoszról való tanítás itt
valóban egyenesen a mi modern magaslatunkra csúcsosodnék ki.
Végeredményben azonban ez mégis csak agyag-épület. Alapvető hiánya, hogy
a gondolat legnagyszerübb röpte mellett is a megfigyelés, a tények
gyüjtése nemcsak nem jutott előbbre, hanem egyenesen megmerevedett,
azonnal megbosszúlja magát és mikor egy kombináczióban szegény,
regisztráló nép, mint a rómaiak lép a görögök örökébe, csaknem úgy tünik
fel, mintha a hellénség semmit sem végzett volna, hanem csupán
többé-kevésbbé szerencsésen megmentette volna a régi keleti megfigyelés
óriási törmelék-tömegét, mely aztán a következő időkben eredeti hellén
bölcseség számba ment. Maga a görögök kombinácziója, melyet
_Aristoteles_ testesít meg, végül valósággal akadályává lesz a
kulturának épp úgy, mint az elmés héber mithosz. És mikor végre beáll
egy idő, amely nemcsak kimutatja a téredéseket Aristotelesnek ebben a
megfigyelési anyagában, hanem – napjainkban – többé nem is mint
megfigyelőt, hanem csak régebbi anyag gyüjtőjét veszi számba, az itélet
kimondottnak látszik.
És mégis, hogy igazságosak legyünk, ezeket a későbbi fázisokat egyelőre
el kell felejtenünk és a tudományos kombináczió amaz első nagyszabású
virágzásának új értékét a görögöknél egész terjedelmében kell szemünk
elé állítanunk. Az anyag, melyet a görög a keleti évezredek szérüjéről
kapott, semmi esetre sem volt nagyobb, mint az, amit példáúl a khinaiak
elszigetelt régi kulturája halmozott föl a maga számára; mindazonáltal a
khinai az egész rákövetkező két évezredben sem jutott el a
kombináczióig, a természeti törvényektől elrendezett kozmosz képéig; a
természet egészében mindenható causalitás fogalma, melynek vonásait
követni lehet a világosan tagolt fejlődéstörténetig, nem nyílt meg
előtte, daczára üstökös-megfigyeléseinek, állat-leirásainak, daczára
népiskoláinak és vizsgálatainak. A görögségben ellenben a nyugati
emberiség megtette ezt a lépést és ennek a nyoma nem oszlott el soha
többé.
Az ilyen szemléleti mód értelmében magyarázódik meg az állandó ellentét
a legnagyobb és a szánalmasan kicsiny között, mely keresztülvonúl a
görögök egész kosmoszképén. A görög ember csodálatos mennyiségét a
tényeknek, melyeket majdan a sokkal későbbi kutatás bizonyított be,
sejtelemképpen mondotta ki, a művész intuitiójával, amely nem valami
misztikus ihlet, hanem a hézagtalan összekapcsolásnak a teremtő
képességig fokozódott szükségérzete. Eléggé jellemző, hogy a föld
gömbalakjáról való első helyes fogalom _Pythagorasnál_ vagy
tanítványainál nem úgy lép fel, mint valami gondos megfigyelés
eredménye, hanem úgyszólván illendőségi okokból: mivel a földnek mégis
csak a legtökéletesebb alakja kell hogy legyen, az pedig a gömb. Olyan
filozofus ellenben, mint _Anaxagoras_, kinek műveltsége talán sokkal
inkább természettudományi jellegü volt, aki Perikles tanítója volt Athén
virágkora idején, aki a napot az égből lehulló forró meteoritokhoz
hasonló izzó kőnek minősítette s ezért istenkáromlási pörbe jutott,
egyáltalán nem ütközött meg azon, hogy a föld korongalaku sziget, mely
fölött ő a mennyet mint mozogható kristály-boltozatot képzelte el. Csak
_Aristoteles_ oldotta meg végleg a kérdést (legalább a tudósok számára,
a nép számára nem) azzal, hogy a föld árnyékának holdfogyatkozáskor
mindig köralaku formáját vette bizonyítékul a föld gömbalakú volta
mellett. Nem is szólunk arról, hogy az ide tartozó megfigyelések
mennyire ősrégi, valószinüleg babiloni eredetüek.
_A filozófiai szemlélet_ dolgában a régebbi görög filozófusok, mint
Demokritos, aránylag legközelebb állanak a mi tudományosan egyedül
helytálló, a tényekre alapított világelméletünkhöz. Ők még
legszorosabban gyökereztek az eredeti keleti tudáshagyományban. Ha
kozmogoniájuk idő előtt kombináló volt is (Humboldt mondása szerint: egy
tudományos természetszemlélet csiráit rejtő fantázia), azért mégis az ő
materialista tanításukból összehasonlíthatatlan könnyebben nyílhatott
volna valódi megfigyelő kozmosz-kutatás, mint Plató és iskolája későbbi
spekuláczióiból. Hogy az utóbbi merő szódefinicziókkal és dialektikai
mesterkedésekkel járó misztikájával egyáltalán lehetséges lett,
_daczára_ Demokritosnak, ez annak a bizonyítéka, hogy mennyire hijával
volt ez is a tulajdonképpeni alapnak arra, hogy kozmogoniáját mint az
empirikusan legvalószinübbet a többi sok fölé emelhesse. A régi
materialisztikus iskola föltételei ezek voltak: «Semmisem lett semmiből;
semmi, ami van, nem válhatik semmivé; a változás csak a részek
elválasztását vagy kapcsolását jelenti; semmi sem történik véletlenül,
minden okkal és szükségszerüen történik; az egyedüli valóban létezők az
atomok (legkisebb anyag részecskék) és az üres tér, a többi mind csak
képzet; az atómok számra és a formáik különbözőségére végtelenek;
állandóan keresztül hullanak a téren, egymáshoz ütődnek és forgásokat
idéznek elő, melyekből a világok keletkeznek; ezek a világok
számtalanok, melyek hol megalakulnak, hol megint széjjelhullanak; a
lélek is különösen finom, sima és kerek atomokból áll, amilyenek a tűz
atomjai, ezek idézik elő az életjelenségeket azzal, hogy áthatják az
egész testet. Ezeknek a tételeknek egyes részleteiben kétségkivül benne
rejlenek a valódi természetkutatás alapelemei, igy pl. az anyag
elpusztíthatatlanságáról, a causalitás mindenütt való uralmáról szóló
tanításokban. Szinte megvesztegetően hat a világ keletkezése a térben
egymáshoz ütődő anyagrészecskék forgásából. Más dolgok persze
jelentékenyebben hangzanak, mint amilyenek. A modern tudomány atom-tana
(daczára a bele átszármazott homályos _atom_-szónak = oszthatatlan,
utolsó anyagrészecske, ami önmagában fogalmi ellentétet rejt) csak
nagyon korlátolt mértékben van rokonságban amazzal a régi filozófiai
atom-elmélettel és lehet, hogy olyan időnek megyünk elébe, mikor az
iránta való bizalmatlanság még erősebb lesz, mint már ma is. És hogy
mennyiben merőben spekuláczió kellett hogy maradjon az egész a hellénre
nézve, mutatja az olyan kézzel fogható fizikai tudatlanság, amely a
«tüzet» mint külön «anyagot» fogja fel, amely szintén atomokból van
összetéve vagy a külön «lélek-atomok»-ról való kezdetleges felfogás,
amelyre könnyű szerrel fel lehet építeni mindenféle kisértet-elméletet.
Mindazáltal a helyes irányban való nekiindulás ténye megmarad. És pedig
annál fontosabbá válik, mert nem merül fel elszigetelten egy gondolkodó
szellemi munkájában. Hasonló csirák tömegesen vannak. Heraklitoszszal a
_levés_ fogalma már a mi modern fogalmunkhoz hasonló formát öltött.
Minden örök folyásban van, egyetlen folytonos fejlődés. Empedoklesben
fogamzott meg az a gondolat, hogy a dolgok czélszerüsége a természetben
annak az eredménye, hogy minden ami czélszerütlen, állandóan kiirtódik a
létért való harczban, ez már a magva a sokkal későbbi darwini
gondolatnak. És a görög politikai szabadság összeomlása közben föltámad
végre Epikurosz emberileg oly rokonszenves alakja, aki egy szép kertben
a lét örömben való gazdagságát tanítja tanítványainak, a létet, mely
harmóniába jutott a természettel. Később a hitvány érzéki kéjek
filozófusaképpen vált hirhedtté, holott Epikurosz nem volt más, mint a
lét törvényszerüségében való örömnek első tudatos képviselője. A dolgok,
a természeti folyamatok kikutatását, tehát éppen azt, amit később a
keresztény tanítás semmisnek és vigasztalannak nyilvánított, úgy
ünnepelte, mint az embernek kijutó legfőbb boldogságot. Ezzel bizonyára
előre meg volt sejtve az a morális szempont a kutatással szemben, melyet
sokkal később Humboldt monumentális szavakba öltöztetett.
Mind e merész kezdetnek azonban nem jutott állandóság. Mikor a görög
filozófia gondolatszerkezete Nagy Sándor korában _Aristoteles_
rendszerében nagyszerü egységbe tömörült, beleszövődtek ama hypothesisek
mindenféle töredékei is, de alapjában véve mégis csak a tőlük elforduló,
merőben spekulativ és öntudatlanúl ismét mithoszokat alkotó _platói_
továbbfejlődés győzött.
Arisztotelesz szemében is a természet valami önmagában egész, kivülről
jövő behatások nélkül való; a létezőnek lépcsőzete nála hézagtalanúl
emelkedik az anorganikustól a növényig és az állatig. De a mozgásnak e
mögött a világa mögött áll a _mozdulatlan valami_, az isten, aki az
egészet mozgatja és ezzel meg van törve az útja annak az átalakulásnak,
mely azután a keresztény filozófia föllépésével és győzelmével hosszú
időre egyáltalán megbénította a fejlődés fogalmát és az olyan
fogalmakkal, mint a «csoda, mely pillanatnyilag felfüggeszti a
természeti törvényeket» és a «semmiből való teremtés» sikerrel
megnyitotta a miszticzizmus legsötétebb mélységeit. Ha a Kozmosz
alapkérdéseinek tárgyalási módja csak egy arabeszket írt is le, anélkül,
hogy sokkal messzebbre hatott volna, a szabad filozófiai
gondolkodásmódhoz való hozzászokás mindenesetre megadta a görög tudósnak
_a tekintet olyan elfogulatlanságát_, amely nevezetes fölfedezésekre
kellett hogy vezessen. Paradoxnak hangzik, de talán nyomatékos igazság
rejlik abban, hogy a görög, közelebbről az Arisztotelesz utáni
csillagászat Alexandriában azért jutott olyan csodálatosan messzire,[7]
mert kevésbbé állott a valóságos megfigyelés nyomása alatt és kevesebb
aggálylyal tehette túl magát az érzékek látszatán.
Az alapvető segédeszközt a közvetlen megfigyelés kitágítására, a
távcsövet _nem_ találta fel s így az egyik fontos út el volt vágva.
Annál élénkebben mozgott _a mathematikai spekuláczió_. A világtól
eltávolodott spekuláczió határain belül egyáltalán nem látszott
lehetetlennek az a gondolat, hogy a föld a nap körül kering. Szamoszi
Aristarchos Krisztus előtt 260 körül szavahihető adat szerint csakugyan
már ki is mondotta ezt a gondolatot. Mindenesetre nem jutottak tovább a
hypothesisnél. Ott ellenben, ahol az asztronomia szorosabban belemélyedt
az ismeretes mozgási jelenségekbe, _a pergai Apolloniusnál_ (Kr. e.
200), _Hipparchosnál_ (Kr. e. 150) és _Ptolemaeusnál_ (Kr. u. második
század), törhetetlenül hittek tovább is a föld mozdulatlanságában és a
nap mozgásában. Más értelemben azonban éppen ebben a három elmélkedőben
ünnepli a görög szellem kombináló képessége legnagyobb diadalát. Éppen
azért, mivel itt összhangba akarták hozni az alapjában véve téves
alap-magyarázatot a megfigyelés helyes tényeivel, kitalálták minden idők
legmerészebb és eltekintve az alapvetéstől önmagában legkövetkezetesebb
hypothesis-szerkezetét, azt a világrendszert, melynek dicsősége később
szorosabban véve Ptolemaeus nevéhez fűződik.
A mi szemünkben ma már nagyon is képtelennek tünik fel az a tanítás,
hogy a föld a mozdulatlan középpontja a bolygórendszernek. Ha behatolunk
ama késői hellén gondolkodó munka részleteibe, akkor legalább is a
legnagyobb tiszteletet kell éreznünk az iránt, amit az egyszer megvont
határon belül végeztek. A ptolemaeusi-rendszer jellemző vonása t. i.
semmiesetre sem magában abban az állításban rejlik, hogy a nap, hold és
a bolygók a föld körül forognak. Ez a föltevés ősrégi volt és szigorú
értelemben véve Ptolemaeus nem is vallotta a leginkább használatos
értelemben. Már _Hipparchos_, hogy az évszakok egyenlőtlen hoszszát, ami
a valóságban a föld elliptikus alakjának következménye, megmagyarázhassa
anélkül, hogy fel kelljen áldoznia állítólagos nap-pályájának
köralakját, nem gondolta ugyan mozgónak a földet, hanem a saját körének
középpontjától sugarának egy huszonnegyedrészével eltolódottnak, úgy
hogy a nap nem a föld körül forog, hanem egy ideális pont körül s a
földhöz hol közelebb van, hol távolabb. A ptolemaeusi (valóság szerint
főrészeiben Ptolemaeus által csak összeállított, nem kitalált)
asztronomia legnagyobb mesterműve azonban a bolygók mozgása volt. A
bolygók eszerint nem mozognak közvetlenül köralakú pályákon a föld
körül, hanem mindegyik egész körforgása közben saját főpályáján még
újabb kis köröket is ír le, az úgynevezett _epicyklusokat_. Ez a
sajátságos csavarszerü mozgás egyelőre kielégítő módon megmagyarázta a
bolygók látszólagos megállásait és visszatolódásait, ahogy a valóságos
megfigyelés számára mutatkoznak. Jó példája ez annak, hogy az éleselméjű
kombináczió még téves alapon is mennyire hozzá tud alkalmazkodni a
tényekhez. Nagyon valószinüleg nem egy dolog van a mi modern
tudományunkban is, ahol számításunk szembetünően megfelel és mégis egy
jövendőbeli Kopernikus ptolemaeusi epicyklusokat fog ránk bizonyítani,
amelyek nem egyebek, mint egy téves előzménynek a képzelhető legélesebb
elméjü alkalmazkodása az igazság következtetéseihez.
_A tengely körüli forgás_ tanítása fölmerült ugyan egyszer mint
hypothesis a görögöknél, de éppűen a legjobb elmék, mint Hipparchos is,
elvetették. Annyit vesződtek az epicyklusok theoriájával, hogy
megmentsék a föld nyugalmi állapotát, hogy nem lehetett hajlandóságuk a
tengelykörüli forgás kedvéért az utolsó pillanatban akár föltételesen is
föláldozni. Pedig éppen földünk e saját mozgásától függött a lényeges
haladás ahhoz a kosmosz-képhez, amely egyáltalán lehetséges volt az első
alaprajz után, amelyet Demokritos iskolája geniálisan odavetett. Sok
időbe tellett még, amig odáig jutottunk!
A kombináló szellem, a kosmoszra vetett tekintet nem tagadja meg magát,
akárhol vizsgáljuk a görög tudományt. Az az értékes _csillagkatalogus_,
mely a csillagok nagysága szerint rendezve, mint lényegében véve
Hipparchos munkája Ptolemaeus útján maradt reánk, az égbolton lehetséges
változások kozmikus szempontja alatt összeállítva, ebben lényegesen
különbözött a régebbi módszerü fennmaradt jegyzékektől.
Mikor az ókor legnagyobb geographusa, _Erathostenes_ (Kr. e. 276–196)
elvégezte világhirüvé vált _fokmérését_ Syene és Alexandria között
Egyiptomban, kétségkivül maguknak az egyiptomiaknak régi meséire
támaszkodott; ezeknek azonban valószinüleg csak helyi közigazgatási
érdekük volt, holott Eratosthenes a maga számaiból átment a föld
terjedelmének megállapítására.
Ezerhatszázkilencz évnek kellett a mi időszámításunk kezdete után
elmúlni, amíg amaz igazán dicsőséges éjszakák egyikén, mikor Galilei ég
felé irányíthatta épp akkor konstruált távcsövét, az árnyékvető
holdhegységek valódi természete kétséget nem türő módon állapíttatott
meg a megfigyelés által. Már pedig ez az állítás mint analogia útján
való következtetése egy kombináló görög agynak feltünik Athén
aranykorában, Perikles idején, Anaxagorasnál és visszatér Plutarchosnál,
aki egyenesen a holdbeli hegyek árnyékáról beszél, szemben mások abbeli
föltevéseivel, hogy a hold tükör és kissebbítve veti vissza a föld
felületének képét.
Természetes körülmények, melyek közé tartozott első sorban a Keletnek
mind erélyesebb föltárása Nagy Sándor mesés hadjárata által, majd a
római világbirodalom kiterjedése a Rajnáig és a britanniai szigetekig,
maguktól jelentékenyen kiterjesztették a klasszikai népek képét, a
földről. A térképek különösen a római katonai államra nézve
nélkülözhetetlenek voltak és a vándorkedvü turistának Hadrianus császár
idejében épp úgy szüksége volt az utazási kézikönyvre, mint a modern
alpesi hegymászónak. Néhány évszázad alatt gyorsan haladt a világról
való ismeret. _Herodotos_ (450 Kr. e.) még szorosan hozzá van tapadva
Homérosz köralakú világképéhez, ha elveti is a mathematikai kör alakját;
tulajdonképpen csak a Földközi-tenger keleti felével van tisztában,
Afrika déli irányban való kiterjedéséről, déli Ázsia félszigeteiről
fogalma sincs, Európa akkorának tünik fel előtte, mint Afrika és Ázsia
együttvéve. Egész más alapon áll már _Eratosthenes_ földképe (Kr. e.
240). Európa ismeretessé válik föl egész Irlandig, a Nilus folyása
helyesen tagolódik egész a csak napjainkban újra megtalált
forrástavakig, habár Afrika valódi alakja még mindig rejtelem; Ázsia
növekszik terjedelemben és legalább Elő-Indiába és Ceylonba
kihegyesedik. Emellett azonban utólag szívós életü tévedések csúsznak
be, mint pl. a Kaspi-tenger nyilt összeköttetése az északi Óczeánnal.
_Strabo_ (hihetőleg nem sokkal Krisztus előtt), a gyüjtő, ki a földre
vonatkozó görög bölcseséget még egyszer elmésen összefoglalja, hozzáfűz
még néhány részletet, anélkül, hogy a fővonalakban sokkal túlhaladná
Eratosthenes világképét. _Ptolemaeus_ térképe végül (másfél századdal
Krisztus után) újra bezárja ugyan a Kaspi-tengert és a római ismeretek
teljes birtokában tagolja északi Európát, de Hipparchoszra támaszkodva
összeköti keleti Afrikát Hátsó-Indiával egy az Indiai-óczeánon átvezető
csodálatos föld-híd segítségével, egyenes ellentmondásban azzal az
ókorban is elterjedt állítással, hogy _Necho_ egyiptomi király
parancsára (Kr. e. 600 körül) egyszer fönicziai hajósok a
Vörös-tengerből kiindulva egész Gibraltarig körülhajózzák egész
Afrikát.[8] A föld gömbalakjáról Ptolemaeus meg volt ugyan győződve,
mégis az egyenlítőt jókora darabbal rövidebbnek vette a valóságnál: ez a
tévedés annyiban vált kiválóan fontossá a kosmosz-kép jövendőbeli
kiterjesztésében, hogy Columbus belőle merítette a bátorságot, hogy
csakugyan átvitorlázzon a Spanyolország és Keletázsia közti látszólag
keskeny tengeren.
A lényeges szolgálat azonban, melyet a görög geográfia itt is mint
kozmológiai tudomány tett, a jelenségek okozatiságára való tekintet
volt. _Empedokles_ már korán átalakította a Pythagoraeusok misztikus
tanítását a világ egy titokzatos központi tüzéről és a föld izzóan
folyékony magvát tette helyébe, amely forró forrásokban és a szicziliai
tűzhányó, Etna lávafolyamaiban nyilvánul. _Strabo_ jó idővel a Vezuv
hirtelen kitörése előtt, mely Tibus uralkodása alatt borzalmas véget
vetett Pompeji virágzó városának, már kitalálta a kráter alakjából, hogy
ez a hegy is tűzhányó.
Mindebben csak a _fizika_ hiánya volt zavaró hatású, amely megint a
legegyszerübb készülékek hiányának eredménye volt. Nemcsak a
helymeghatározáshoz hiányzott a delejtű, de nem volt se hőmérő, sem
légsúlymérő s ahol a kombináczió és az ezen alapuló mathematikai
számítás nem volt alkalmazható, minden értéktelenné foszlott szét.
Fizikai hypothesisekben nem volt hiány és a gondolkodó munka tömegét
tekintve csakugyan találkozunk már a mi saját kombináló fizikánk
legbecsesebb újabb oszlopainak csiráival. _A gravitáczió_ törvénye
mindenféle formában fölmerül, Aristoteles idejéből felénk hatol a
fényrezgés elméletének valami halvány sejtése abban az állításban, hogy
a látás érzetét épp úgy a közegnek a szem és a tárgy közötti mozgása
idézi elő, mint ahogy a hang légrezgésen alapszik.[9]
Ha egy korszak pozitiv megismerésének magasságát ilyen legmerészebb
hypothesiseken akarnók megmérni, akkor a görögöknek a lehető
legmagasabbról vett pálmát kellene nyujtanunk a biológia terén. Mert
filozófiai rendszerek ben, mint már említettük, merőben spekulativ
alapon kétségbevonhatatlanul eljutottak a növény- és állatfajoknak az
emberig való természetes fejlődése gondolatáig. Valóság szerint, amit
elértek, zoologiai és botanikai téren nagy mértékben hézagos. A
mathematikai tárgyalásnak egyelőre megközelíthetetlen lévén, a
legdurvább fajta kombinácziónak is csak egy szisztematikus rend
pillanatától fogva lévén nyitva (amely csak aránytalanul későn
következett be Linnével), ez a terület magától értetődőleg meddő maradt.
Nem jutottak tovább a nyers anyagfelhalmozásnál. Ebben azonban a
speczifikus hellén szellem mindig háttérbe szorul a meglevő keleti
örökséggel és a későbbi római regisztráló tehetséggel szemben. A
felsőbbrendü állatok nagy csoportjai korán bevésődtek és nem kellett
őket Arisztotelesnek kitalálnia. Ahol a fordulópont volt: az alsóbbrendü
állatfajoknál Aristoteles, aki itt a kombináló korszakot még mindig
legjobban képviseli (az ezutáni alexandriai virágzási kor
asztronomiai-geographiai haladásában nincs ennek megfelelő biologiai
kiterjeszkedés), szintén nem adott gyümölcsöző indítást. Bizonyos még
mindig bámulatraméltó részletismeretek, melyeket itt-ott mindenféle
mende-monda közt elárul, nyilvánvalóan tengerjáró nép praktikus életéből
erednek, nem pedig zoologiai czélú tanulmányokból. Arisztotelesz tudja,
hogy a czethal tüdővel lélekzik és elevenet szül és külön csoportba
sorolja az elevenet szülő négylábuak, a madarak és a tojást tojó
négylábuak közt, (reptiliák és amphibiák a mi rendszerünk szerint);
ezekhez kellene az újabbkori zoológiának számítania a tojást tojó csőrös
állatokat is, mig bizonyos elevenet szülő reptiliák, mint a Lacerta
vivipara és amphibiák, mint a Salamandra atra máshova lennének
sorolandók. Azt is tudja Aristoteles, hogy a tintahalak embriójának a
szájából lóg ki a petezacskó, hogy, amit csak 1839-ben állapított meg
újra Johannes Müller, bizonyos elevenet szülő czethalaknál a méhlepény
bizonyos fajtája köti össze a petevezető falát a petezacskóval, úgy mint
a magasabbrendü emlős állatoknál; állítja a kétnemüek létezését (t. i. a
him és a nőnemü nemi szervek összekapcsolódását egy és ugyanazon
egyénben) bizonyos halak között, amit a mi megfigyeléseink bizonyos
sügér-fajokra nézve csakugyan valószinüvé is tesznek. Ahol azonban a
filozófus kapcsolatokat akar létesíteni, éppen a leginkább alapvető
dolgok hagyják cserben. Olyan dolgokban téved, amelyekben az illető
állatnak egyetlen egyszerü szétvagdalása a helyes útra vezette volna. Az
ő állat és növény közti összekötő tagjai nem a mi Häckel-féle
protistáink, hanem a kagylós állatok és ascidiák, melyek közül az
utóbbiak már csaknem a gerinczes állatok közelébe jutottak. A rovarok
metamorphosisának nagyszerü tényeihez, melyeket ma már minden iskolás
gyermek tud, _Swammerdam_ mint csaknem szűz talajhoz törhetett utat, a
régiek ugyan nagyjában ismerték, de nem találták elég érdekesnek a