A természettudomány fejlődésének története (1. kötet) - 3

Total number of words is 3873
Total number of unique words is 2033
24.3 of words are in the 2000 most common words
35.1 of words are in the 5000 most common words
41.2 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
odaállított egy őrt és ennek meghagyta, hogy ne engedje kifolyni a
vizeit. Az eget összekapcsolta az alsóbb vidékekkel és szembeállította
az ősvízzel… Ekkor az Ur megmerte az ősvíz kerületét és egy nagy
alkotmányt emelt, mint az ég, nevezetesen az Izara (a föld) alkotmányát,
melyet úgy épített fel, mint egy égboltozatot… megcsinálta a nagy
istenek tartózkodó helyeit, a csillagokat, felfüggesztette az állatok
csillagképeit, megjelölte az évet és megrajzolt minden képet. Tizenkét
hónapot és (mindegyikbe?) három csillagot állapított meg. Ezután
odaállította a Jupiter-csillag álláspontját… az északi sarkot és a déli
sarkot ezzel együtt állapította meg. És kapukat nyitott mindenfelől,
zárat erősített meg balról és jobbról. A középre helyezte a zenithet. Az
(új) holdat felragyogtatta és alája helyezte az éjjelt és megjelölte őt
mint éji testet. Hogy a napokat megjelölje, hónaponkint szünet nélkül
befödte a holdat egy királyi süveggel, hogy a hónap kezdetén este
felragyogjon, hogy szavai ragyogjanak az ég megjelöléseül.» Aki e
leirásnak ezt a részét figyelmesen olvassa, két jelentős dogot talál
benne. Először is nyilvánvalólag egy valódi természeti mithosz
maradványai előtt állunk, ahogy a természeti népeknél mindenfelől
elénkbe tünik. Az istenek csak mellékes szerepet játszanak. Maguk is a
chaos szüleményei. Ennek a chaosnak legyőzésére választják meg Mardukot.
Marduk teljesen úgy jelenik meg, mint a korai nap megszemélyesítése.
Legyőzi a vad, sötét őstengert, Tiamatot azzal, hogy sugaraival két
részre osztja: égre és földre. A részletek kiképzése egy korán a
csillagászat felé fordult népet árul el, amely meglehetős szilárd képet
csinált magának a világ alkatáról: a föld, mint belül üres hegy az
alatta elhömpölygő vizek fölött, fölül pedig az igazi szilárd ég-kupola,
melyen a csillagok, miután egy kapun beléptek, elhaladnak és amely
fölött egész fölül megint egy «égi óczeán» hullámzik, melyen túl végül a
«belső égben» az istenek laknak.
A másik dolog, ami egy bizonyos szempontból nézve elég nyilvánvalóan
szembetünik, a bibliai jelentésre való vonatkozás. Marduk nem egyéb,
mint a biblia uristene, csak éppen hogy a monotheisztikusan alakított
mózesi mithosz elhagyja előzetes történetét, amely őt magát mint az
istenek eszközét, ezeket pedig mint a chaos produktumait vezeti be.
Isten szelleme a Genesis szerint a vizek felett lebeg, mint Marduk,
mikor Tiamat, a chaotikus ősvíz ellen kivonúl. Épp úgy, mint Marduk, aki
a kettészakított Tiamat egyik felét mint égboltozatot állítja fel,
ellátta egy zárral, melynek a vizet kell visszatartania a boltozat
fölött – isten is mennyezetet emel a vizek között és elválasztja általa
a «mennyezet alatti vizet» a «mennyezet feletti víztől», mire a
mennyezet égnek neveztetik. És ép ily párhuzamosan következik mindkét
jelentésben a mennyezet alatt is, a föld és a földalatti víz
elválasztása: a föld berendezése és azután az égi testek felállítása a
nappal és éjjel elválasztására. Egy későbbi tábla töredéke bőségesen
felismerteti, hogy a babiloni mindenesetre nem elég világosan
fenntartott mithoszban ugyanabban a sorrendben, mint a bibliában,
legvégül következik az élő lények megteremtése. Más forrásokból az
következik, hogy kezdetben itt is két ember teremtetett; még pedig
agyagból.
Ha azonban még egy meggyőző bizonyítékra volna szükség, hogy a héber
mithosz valósággal csak gyermeke a régibb babiloniainak, akkor ezt a
bizonyítékot megadja, minden tekintetben kielégítő módon, a babiloniai
és a héber özönvíz-monda egysége. Fentebb különböző özönvíz-mondákat
vettünk figyelembe, melyek egymástól függetlenül alakulhattak ki. Itt
azonban a közvetlen leszármazás annyira nyilvánvaló, hogy szó sem lehet
más föltevésről. A babiloniai özönvíz-monda egy ókori forrás révén
(Berossus fragmentumai, aki kevéssel Nagy Sándor ideje után három
könyvet irt a chaldaeai történetről) is ismeretes, de a gyanusan késői
forrást tekintve a bibliai szöveg befolyására gyanakodtak. Időközben
azonban (George Smith 1872-ben) erre vonatkozólag is ismeretessé vált a
kutatás előtt a valódi babiloni ékirásos szöveg, melynek ősrégisége
végkép eldönti a vitát arról, hogy melyiket illeti meg az elsőség.
Mint a természetből táplálkozó költői alakító erő műve a babiloniai
özönvíz-mithosz épp oly magasan áll a bibliai fölött, mint régiség
dolgában. A királyok korabeli héberek nagyon alkalmatlan nép voltak
özönvíz-képzetek kifestésére. Holt tengerük sötét, puszta tava oly kevés
árvizi képett nyujtott, mint a mély völgyektől barázdált, hegyekben
gazdag országuk, amely mindenben ellentéte az Eufrates melléki lapos, a
tenger felől nyilt agyagsíkságnak, amelyen a babiloniai mithosz
megfoghatóan világos természeti képekből szívta erejét. Mint epizód egy
nagy nemzeti eposzba beleszőve áll elénk a babiloniaiak özönvíz-mondája,
közvetlen beszédben, a bárkaépítő elbeszélésekép, aki megmenekülése után
fölvétetett az istenek közé és halhatatlanúl él tovább «a folyamok
torkolatánál» – vagyis az Eufrates és Tigris torkolatánál a perzsa
tengeröbölben, egy nemén a «boldogok szigetének», – ahol Gisztuber, az
eposz hőse veszedelmes vándorlás után meglátogatja. Szit-napisztim, a
babiloniai Noé, elmondja, hogyan határozták el az istenek (a
politeisztikus elemet a bibliai mithosz itt is gondosan kiirtotta), hogy
az emberek megsemmisítésére vízáradást támasztanak. Ninigiazag Ja
azonban, a tenger istene, figyelmezteti barátját, Szit-napisztimet, aki
Szurippak városából való. «Ácsolj házat, építs hajót, hagyd el földedet,
keresd az életet, ne törődj holmiddal és mentsd meg életedet. Vigyél
mindenféle életmagvakat magaddal a hajóra. A hajót, melyet építened
kell… indítsd bele az ősvízbe». Az ember ekkor megkérdi istent, hogy
felelhet meg egy ilyen hajó építéseért a népnek és a nép véneinek és Ja
ezt tanácsolja: «Válaszul mondd ezt nékik: Mivel Bil gyülöl engem, nem
akarok városotokban lakni és a földön… az ősvízbe akarok lehajózni és
uramnál, Ja-nál lakni. Ti reátok ő ekkor gazdag áldást hullat,
madarakat, tömérdek halat, bőséges marhát, gazdag aratást». A hajó
felépül (egy másik töredékesen fennmaradt formájában a legendának
Szit-napisztim előbb megkéri istent, rajzolja le neki a földre a hajó
képét) és pedig 140 rőf magas falakkal, hat emeletre. Ellátják evezőkkel
és gondosan beszurkolják. Ünnepi lakoma ünnepli meg elkészülését. Ekkor
a bárkába hordják «ami ezüstöm és aranyam volt». «Megtöltöttem
mindenféle életmagvakkal, amim csak volt. Felhoztam a hajóba egész
családomat és női cselédségemet, a mezei barmokat, a mezei állatokat,
mesterembereket, mindvalamennyit együtt felhoztam.» Mikor este eső jön,
neki magának is a bárkába kell szállnia és el kell zárnia kapuját. «Ez a
megbeszélt jel beállott: az, aki a záporesőt küldi, este nehéz esőt
hullatott. Ettől a naptól fogva féltem felragyogásától. Rettegtem a
napba nézni. Beléptem a hajóba és elzártam a kaput… Amint a reggel
pirkadni kezdett, az ég fundamentumán sötét felhő szállott fel.»
Mennydörgés és villámlás közben kitört a veszedelem, «a vizek úgy
rontottak az emberekre, mint valami harczi robaj». Maguk az istenek is
menekülnek és kuporogva ülnek, «mint a kutya», az ég boltozatán. Isztar
úgy visítozott, mintha vajudna, az istenek úrnője, a széphangú így
kiáltott: «az elmult idő (azaz az előbbi emberiség) újból agyaggá lett,
mert az istenek előtt gonoszat parancsoltam és… emberiségem
megsemmisítésére vihart parancsoltam. Amit szültem, hova lett? Mint a
halak ivadéka tölti meg a tengert». «Az istenek vele sírtak… Hat nap és
éjjel száguldott a szél, a vízár, az orkán lecsapott a földre. Mikor a
hetedik nap megjött, alábbhagyott a vihar, a vízár, az égiháboru, melyek
úgy harczoltak, mint egy hadsereg. Nyugodott a tenger, melyet az orkán
felkorbácsolt, a vízár megszünt. Ránéztem a tengerre és megcsendítettem
hangomat, de minden ember ismét agyaggá vált, s mint egy kopasz tarló
feküdt előttem az erdő. Megnyitottam a légnyilást, a napfény arczomra
hullott, lehajoltam, leültem, sírtam, arczomon végig folytak a könnyek.
Ránéztem a világra, minden egy tenger volt. Tizenkét nap mulva
szárazföld tünt fel, a Nizir földjéhez közeledett a hajó. Nizir
földjének hegysége megállította a hajót és nem eresztette tovább… Mikor
a hetedik nap bekövetkezett, kieresztettem egy galambot és
elbocsátottam. A galamb röpködött ide-oda, de mivel nem volt hely, ahova
leüljön, visszatért. Aztán egy fecskét eresztettem ki és elbocsátottam.
Röpködött a fecske ide-oda, de mivel nem volt hely, a hova leüljön,
visszatért. Ekkor egy hollót eresztettem ki és elbocsátottam. Röpködött
a holló, látta a víz alászállását, közelebb jött károgva, de nem tért
vissza. Ekkor kimentem, áldozatot áldoztam a négy szélirány felé,
békülési áldozatot áldoztam a hegy csúcsán.» Az elbeszélésnek ebben a
részében a Noé-monda forrása lépésről lépésre szembeszökik. A befejezés
aztán megint politheisztikus babiloniai s ezért a bibliai krónikás
elhagyta. Az istenek odagyülnek az áldozat szagára, mint a legyek.
Czivódás támad köztük. Az egyik párt jajgat a pusztulás műve miatt, Bil
ellenben haragra gerjed az embereknek a hajóban való megmenekülése
miatt. A megoldás az, hogy Szit-napisztim és felesége emberből istenné
változik és örök életre jut a folyamok torkolatánál, mint a bibliai
Enoch, aki nem halt meg, hanem «eltünt». A föld újra elkezd benépesedni,
legalább Berossus jelentése szerint, amely nagyjában véve párhuzamosan
halad az ékirásos szöveggel, – Szit-napisztim csak később a hajóból
kilépő barátaival és rokonaival, kiknek egy mennyei hang megmutatja az
utat Arméniából, ahol a hajó partot ért, Babilonba.
A mózesi teremtési monda történetében egyuttal benne van a kritikája is
legenyhébb, de legkegyetlenebb formájában. Minden mesterséges
magyarázgatás a közvetlen kijelentés misztikus módján nem jelent
egyebet, mint kihágást egy tudomány ellen, melynek erkölcseink
hasonlíthatatlanúl becses kincseit és a haladás leggazdagabb forrásait
köszönhetjük: az előitélet nélküli történetkutatás ellen. Egy közvetítő
szempontból kiindulva, melyben számos kiváló szellem osztozott, az
«Isten» fogalmát azonosíthatjuk a természeti törvény tudományos
fogalmával; a «kijelentés» alatt nem fogunk akkor egyebet érteni, mint a
törvényszerü kapcsolatok lassankénti nyilvánvalóvá válását mindjobban
táguló tapasztalatok alapján. Ebben az esetben azonban arra tanít a
történelem, hogy a Kelet ama régi népeinek és gondolkodóinak
megközelíthetőleg sem lehetett részük _olyan_ kijelentésekben,
amilyenekkel mi birunk, mivel tapasztalataik még gyermekczipőikben
jártak. Évezredekig kellett hogy tartson még, mire Columbus utazásával
«kijelentette magát» a földgömb másik fele, évezredekig, mire,
«kijelentette magát» a föld keringése a nap körül. Honnan jöhetett volna
az ősi keletkezési forma szerinti ismeret olyan dolgokról, melyek mai
állásuk és formájuk szerint még nem voltak ismeretesek? Ha másfelől a
«kijelentés» szót tudományosan meg nem fogható, természetfölötti
értelemben veszszük, akkor megint nem volna szabad visszautasítani azt a
kérdést, miért hogy az időközben megtalált tudományos
«természet-kijelentés» tényei oly élesen ellentmondanak a mózesi
mithosznak, szóval miért, hogy az a misztikus kijelentés nem volt _jobb_
és a haladásnak megfelelőbb? Mert ennek az ellenmondásnak a dolgában nem
lehet kétség. Az összehasonlítás, ha egyszer komolyan felállítjuk, olyan
megsemmisítő a biblia irányában, hogy a részletekbe való behatolás
bizonyos tekintetben kínos, van benne valami, ami ellentmond a nagy,
igazi tudomány méltóságának. Hogy mindig kétség ki legyen zárva, csak
néhány pontot kell a talán még ingadozók számára jelezni.
A bibliai teremtési monda mindjárt kezdetben, egy régebbi mondától
függve, mely ama babiloni forrást sokkal tisztábban képviseli, teljesen
a babiloniai világképen alapúl, olyan világképen, amely a maga idejében
egészen elmés volt, minket azonban mosolyra indít. Eszerint alul volt a
világ mint sziget a vizekben (a föld alatt is víz volt, mint a tíz
parancsolat egy helyéből kitünik: «Ne csinálj magadnak képmást sem
arról, ami fönt az égben, sem arról, ami lent a földön, sem arról, ami a
föld _alatt_ a vízben van).» Fenn az ég, mint mennyezet, mely a felső
vizet visszatartja. A mi tudományos világképünk golyóformájú, belsejében
forrón folyékony, a világürben szabadon lebegő földjével nem tud már
ezekből a megkülönböztetésekből semmit, a «menny» kristály csészéje a mi
számunkra nyilt térré vált. Ha már az a kép sem felel meg, amelynek a
teremtés történetét kellene megmagyaráznia, mit mondhatnak akkor a
részletek, hogy isten hogyan különítette el a mennyezetet vagy hogyan
gyüjtötte össze a vizet! Ha még tovább is akarunk haladni, akkor az
minden legbiztosabb kutatási eredményünk teljes felfordítása, hogy a
mózesi mithoszban előbb elválik a víz és a szárazföld és a föld füvektől
és fáktól zöldül ki és csak ezután helyeztetik a mennyboltozatra a nap
és a hold. A modern tudomány előtt nincs arról kétség, hogy a nap
régebbi, mint a föld; hogy a föld már akkor keringett a nap körül, mikor
még teljesen folyékony állapotban volt, hogy csak nagyon sokkal ezután,
a mind jobban fokozódó lehüléssel vált lehetségessé a víz képződése és
hogy ettől fogva organikus fejlődés volt, mely azonban kezdettől fogva
két párhuzamos ágra oszlott: állatokra és növényekre – egy közvetítővel
az úgynevezett protista vagy őslény képében. Csak a nap energiájának
megmaradására kell gondolnunk egy régebbi földi növényzet maradványában,
a kőszénben, hogy belássuk a füvek és fák létezésének lehetetlenségét a
világító, erőt adó nap keletkezése előtt. A tények tökéletesen hasonló
összezavarásáról van szó, mintha előbb számtalan dolgozó gőzgép
létezéséről hallanánk és a gőz csak kifejezetten egy nap mulva
teremtetnék!
Az organikus teremtés sorrendje dolgában arra kell utalni, hogy
darwinista kutatásunk legjobban bizonyított nézetei szerint a vizi
állatok és a madarak első teremtési periodusának bibliai
elkülönböztetése, melyre csak később következtek a szárazföldi állatok,
teljesen megfelel a valóságnak; a madarak például aránylag későn
fejlődtek ki szárazföldön lakó hüllőkből. És az ember és emlős állat
közti kézzelfoghatóan nyilvánvaló összefüggést tekintve egyáltalán nem
szükséges amellett bizonykodni, hogy az embert illetőleg nem lehetett
szó valami független _generatio_ _aequivocá_-ról (ős-nemzésről
anorganikus anyagból) a földi göröngy legendájának értelmében, az ember
lényege szerint koronája a magas fejlettségű emlős állatfajnak és ebből
történetileg fejlődött ki ugyanazon természeti törvények szerint,
amelyek a gyíkból madarat fejlesztettek. Az anyaméhben ma is minden más
organizmussal egyezően keletkezik egy petéből és mielőtt ez a pete
születésre alkalmas gyermekké válik, az érlelődő csira vagy embrió a
félreismerhetetlenül állathoz hasonló fokozatok egy sorát járja meg,
világos emlékjeleképen az ember állatból való egykori keletkezésének. A
tudományos kutatás nem tud semmiféle paradicsomi ősállapotról, az emberi
nem földi szereplésének legrégibb nyomai, melyeket ismerünk, egy a
létért kemény küzdelmet folytató vadásznépre vallanak, amely az óriási
barlangi oroszlánnal viaskodik a mészkőhegység barlangjában levő
védőfödélért.
Hogy az özönvíz, mint az egész földnek vízzel való beborítása nem
lehetséges, azt nem is kell ismételni. Igy tehát minden ponton, ahol
csak hozzányulunk, reménytelenül szétfoszlik annak lehetősége, hogy
tudományunkat utólag belemagyarázhassuk az ősi babilon-héber teremtési
mesékbe. A gyermek első gügyögése az anya számára megható hang,
sajátságos költői valami lehet és a megfigyelő kutató buzgó
tanulmánynyal nem egy felvilágosítást nyerhet belőle a nyelv kezdeteit
illetőleg, de legalább is nagyon csodálatraméltó kivánság volna, ha ebbe
a gügyögésbe erőszakkal bele akarnók magyarázni a nyelvnek mindazt a
legfőbb tökéletességét, amelylyel a művelt ember férfikorában
rendelkezik, csakhogy megmentsük azt az állítást, hogy minden gyermek
mint egy «kijelentés» tulajdonosa jön a világra, egy olyan állítást,
melyet minden tanóra megczáfol. Fejtegetésünk azokkal a teremtési
legendákkal, melyek közé a mózesi is tartozik minden izével, az
emberiségnek egy gyermekkori állapotánál időzik, amikor az ember még
gügyögött, de nem beszélt…
*
Ezen a ponton félbe kell hagynunk tájékozó utunkat a kozmikus mithoszok
légies világában. Elmés természetmegfigyeléssel mindegyikben
találkoztunk, a legnemesebb példákban már logikai kapcsolattal is, amely
minden bizonynyal tiszteletet kelt. Azt azonban nem volt szabad önmagunk
előtt elhallgatnunk, hogy _a tulajdonképpeni természet-megismerés_ egész
munkáját még csak azután kellett az emberiségnek elvégezni, hogy a
kozmogoniai mithosz stádiumába jutott. Egy másik hatalmas munka már
ekkor mögötte volt: kulturájának első tégláit már lerakta. Hogy erről
oly kevés pozitivet tudunk (a mithosz-képzés fejlődési korszakában
találkozunk a föld minden ma élő természeti népével és a történelem
legrégibb kulturnépei napfényre jutnak benne), azért nem szabad vakoknak
lennünk gigantikus voltuk iránt. Az emberiség felküzdötte magát az
állati sorból. A tüzhelyen égett a tűz, a kéz baltát ragadott (ha
mindjárt eleinte kőbalta volt is), a tekintet először különböztette meg
a csillagképeket és tudatára jött a csillagzatok váltakozásának, a
természet felvirulásának és kihalásának. Valóság szerint a _gyakorlati
természettudománynak_ már túlnyomó része volt ezeknek a sikereknek a
kivívásában. Az eljövendő évszázadok semmiféle tette, még egy Newton
vagy Darwin gondolatának röpte sem mérkőzhetik egy látszólag olyan
egyszerü találmánynyal, mint a mesterséges tűz-élesztés. A végzett
munkáról azonban nem volt az embernek tudata. Ahelyett, hogy egy ily
feltünő győzelem a természeti törvény fölött, mint amilyen a tűzkészítés
s más efféle volt, utat mutatott volna a czéltudatos
továbbgondolkodásra, a kutatás módszerére, ahelyett eluralkodott a
hagyományon éppen ezekből az első találmányokból és a természet első
meghódításaiból a vallásos mithosz: a tűz mögé állott az _istenség_. A
Prometheusz-mithoszban még megcsendül valami nagy dolog emléke, amit az
emberiség önmagából, felsőbb segítség nélkül, sőt a legfelsőbb hatalom
ellenére vitt véghez; egészben véve azonban mégis mindenütt a pap volt
az, aki a maga világa számára követelte az első kutató tettek
dicsőségét. Mennél jobban kifejlődött a vallási képzetek
következéseképpen a megállapított papi osztály, annál jobban
kristályosodott szilárd formákba maga a vallás is. Vele kristályosodott
aztán a teremtési mithosz is. Az a kicsiny, bár gyakran elmésen
értékesített tapasztalati kör, melyre fantáziáinak légvára támaszkodott,
örökre bezárultnak nyilváníttatott. A kozmogonia különböző magasabb
kialakulásai megannyi dogmává váltak. Eredetileg csúcspontja volt a
mithosz egy kulturkorszaknak, a következményekkel terhes oksági
törekvésnek és a természet egész voltáról való első, szép sejtelem
gyermeke, – ebben a dogmatikai megkövülésében _nem lehetett többé valódi
kultur-értéke;_ sőt fontos ponton éppen akadályává lett a kulturának.
Amíg a természettudomány parányi apró részletekre forgácsolódott,
legalább szembeállíthatta vele a maga zárt egységét, eltéríthetetlenül a
nagyságra és az összefoglalásra függesztett tekintetét, a világról mint
kozmoszról való felfogását. Megkapta azonban a halálos döfést, mikor a
természetkutatás feljuttatta fáradságos és gyakran csak részletkutató
útját egy bizonyos szabad magaslatra és csaknem akarata és várakozása
ellenére hirtelen átlépte egy valóban kozmikus, egyetemesítő szemléleti
mód körvonalát. Kövessük tehát most röviden, történelmi fonalon, ezt az
utóbbi párhuzamos utat gyönge kezdeteitől fogva a meglepő czélig.
AZ Ó-KOR TERMÉSZETSZEMLÉLETE.


Az ó-kor természetszemlélete.
A természetfejlődés története leszáll a csillagos égről a földre. A
csillagos ég képeihez tapadt a legrégibb időbeli emberi megismerés
története is a természet egészének fejlődéséről.
Változhatatlan törvényü úton csökken a hold sarlóvá és növekszik ismét
ezüst koronggá. A világürből közeledik az üstökös, gyönge párához
hasonlón, egy kóborló tollfelhő, mely a nap hevébe merül, megfordul és
ismét elmenekül, hogy soha, vagy csak évezredek mulva térjen vissza
ismét. A földgömb légburkába mint világító vonal, a tűzkő
szikrapermetegéhez hasonlón hull bele a gyorsan ellobbanó meteorit, a
«csillaghullás». Az álló csillagok már ismerős, csaknem egészében
megszámlált fénytengerének közepéből váratlanúl felragyog egy
alkonyatkor egy «új csillag», túlragyogja a legismertebb csillagjeleket,
aztán lassan elsötétül s egy idő mulva ismét kialszik minden látható ok
nélkül, mint egy túlérett virág, amelynek idő előtt lehull a levele és
elhervad.
Az efféle jelenségekhez kapcsolódik a mithosz, de még jobban az ettől
lassankint szabaduló valódi _tudomány_.
Az új, váratlan égi jelenség izgalmat keltett, fölébresztette a tompán
tenyésző tudat-csirákat. A tekintetnek azonban, amely akkor ezáltal
fölingerelve, figyelmesebben követte a csillagokat, megmutatkozott a
közönségesben a _törvényszerü_, s egyúttal az az intés, hogy ama
kiszámíthatatlan jelenségek számára is különös törvényt keressen,
amelynek épp úgy alá van vetve, mint a nap és éjjel, az újhold és teli
hold váltakozása. A szem, amely elkezdte elrendezni az égboltozat fénylő
képeit, először állott közvetlenül a «Kozmosz» ősírása előtt, amely a
zavarba ejtő, az emberi léttel közvetlenebb kapcsolatban levő földi
életben nem vált oly könnyen ennyire érthetővé.
Ha a legtávolabbi ködfoltokból talán a világ létéről való legrégebbi hír
szól hozzánk, akkor az asztronomia első ránk maradt tényeiben
mindenesetre a legmesszebb múlt homályába vesző szava szól hozzánk a
kultur-emberiségnek és olyan tényekkel beszél, amelyek ma is a
legszorosabban hozzátartoznak a természet egészének képéhez, amelyhez a
mi modern világnézetünk kapcsolódik.
Az összefoglalásnak tulajdonképpen első pillanata a mi szemléletünk
módja számára, az első kétértelmüség nélkül világos, a mithosztól
elválasztott öntudatra jutása a természet egy ily egységes, erőktől
mozgatott egészének csak az aránylag késői görög philosophiában és
tudományban található meg.
E mögött azonban a népek óriási rengetegei terjeszkednek, amelyekben
ennek a hellénségnek varázslatos arany gyümölcse érlelődött: egyiptusiak
és babiloniaiak és végtelen távolban terül el a Hoangho völgyében a
független khinai fejlődés kulturvetése. A ránk irásban maradt
történelemnek a lenge hajnali ködből előtörő napsugara már rávilágít az
Eufratesz vidéke hihetőleg a semitákat megelőző lakóinak csillagvizsgáló
tornyaira, már beragyogja a Cheops-piramis csúcsát asztronomiai
pontossággal a négy világtáj felé irányított oldalaival, sőt a régi
Khinában államilag alkalmazott hivatalnokokat ébreszt fel, kiknek dolga
a nap és holdfogyatkozásokat előre megjövendölni, nem különben
krónikásokat, akik gondosan bejegyzik máig is fennmaradt könyveikbe az
üstökösök megjelenését, a felhők, mennydörgés és villámlás közben
hirtelen aláhulló meteoritokat, valamint az új csillagok
fellobbanását.[4]
De még ama jelenlegi tudásunk által meglehetős önkényesen meghatározott
teremtési időn túl is nyúlnak egyes homályos vonatkozások. Amint
bizonyos tekintetben talán állítani lehet, hogy a képzőművészet
_zoologiai_ rajzokkal kezdődik, egy mammuthnak az európai jégkorszakból
való meglehetős durván elefántcsontba faragott képével,[5] épp úgy
bizonyos egymástól független asztronomiai megegyezések, mint Ázsia
egymástól legtávolabb eső kulturnépeinek közös elemei olyan ősidőkre
mennek vissza, melyekbe a nyelvtudós egyelőre nem mer behatolni. Az
úgynevezett _holdállomások_ vagy holdházak, egy egész különös fajtája a
legrégibb állatkör egy bizonyos nemének, amelyet aligha találtak ki
véletlenül különböző helyeken egyforma módon, kapcsolatba hozzák az
arabokat, khinaiakat és hindukat, a legélesebb szélsőségek képviselőit a
régi kultur-kontinens népei közt.[6] Kétségtelenül a történelem előtti
időre nyúlik vissza a legkülönbözőbb kulturhelyeken a Merkur, Vénusz,
Mars, Jupiter és Saturnus bolygók megfigyelése és elnevezése, amelyekhez
csak több mint nyolczszáz évvel Krisztus születése után és több mint
négyezer évvel a khinai csillagászat irott följegyzései után járult az
Uranus és a Neptun. A megfigyelés élességét és buzgóságát bizonyítja
különösen a kicsiny Merkur ismerete, amely a naphoz való közelléte miatt
oly kevéssé feltünő, hogy a nem-csillagászok többnyire csak az iskolában
tanultak róla, de sohasem látták a maga valóságában az égen. Saturnus
hosszú pályájával és állandó fényével már a régi babiloniaiak számára
«az állandó», «az örök» volt. A legrégibb mithologia minden vonásában
találkozunk az embereknek sok emberöltőn való elmerülésével a
változatosságban gazdag csillagvilágban. _Csillagászati_ álmodozások,
melyek közvetlenül a csillagok állásából akarták leolvasni az emberiség
boldogságát vagy boldogtalanságát, ránk nézve mindenesetre nagyon
csodálatos kedélyállapotot teremtettek az ilyen tanulmányokra. De még
ezek is nemcsak nagyon komoly megfigyelésekre vezettek, de talán először
is oltották bele a törvényszerű, a változhatatlan érzését az emberbe,
amely lényegében segített megvetni az alapját az igazi tudománynak, ha
mindjárt az ember és csillag közti kapcsolat keresett formája
következményeiben nem is állotta meg a helyét. Mindenesetre volt
valamelyes egészséges magva a csillagok lassú, szigorúan szabályos föl
és alávándorlása minden figyelmes követésének, legalább is az a sejtés,
hogy itt a világrejtély megoldása végre mégis közelebb van, mint a
kisérteties viziókban és halottidézésekben vagy az ősidők megfoghatatlan
csodáiról való összefolyó hagyományokban. A _Rigvédában_, a hinduk
legrégibb daloskönyvében a nap úgy jelenik meg, mint az örök rend
kereke, a feltartóztathatatlanúl beteljesítő, a soha el nem korhadó,
melynek tengelye nem tüzesedik meg és amely sohasem ég széjjel. «Miért
nem esik alá a nap, holott nincs támasza és köteléke? Micsoda, saját
törvényénél fogva halad útján?» Ilyen kérdésekben rejlett a csirája az
igazi kozmogóniának, bármily messze voltak még a körvonalai.
_A héber költészet_ az ótestamentumban mindenfelé igen gazdag szép,
részben nagyon élesen megfigyelt vonásokban a természet valódi
körforgását illetőleg. Joggal utalt már Humboldt Sándor a maga elmés
módján, amelylyel a látszólag egészen metafizikailag elfogultból ki
tudta hámozni a szabadabb természetfelismerés csiráit, arra a tényre,
hogy a 104. zsoltárban ki van fejtve «az egész kozmosz képe»: a fényes
égtől, mely mint egy sátormennyezet áll a föld felett, amelyen felhők,
szelek és égiháborúk vonúlnak el, egész a reszkető földig és a füstölgő
hegyig, az ember műveiig és a hegység habzó erdei patakjáig, amelyben a
vadszamarak oltják szomjukat és ahol a madarak dalolnak a bokrokban,
ahol ízletes zöldjében áll a czédrusfa, a kőszáli bakok felkapaszkodnak
a magaslatra és a sziklai borz keresi rejtekhelyét a sziklákban, míg
aztán beáll az éjszaka és az oroszlán-fajzat rablásra bőg stb., stb. Az
állatképek pedig Jób könyvében, amely még a héber kulturának a
számüzetés előtti virágkorából való, egyenesen páratlanúl álló
bizonyságai a jellemzés korán kifejlett erejének a zoológiai leirásban.
Nagyon érdekes dolog nyomon követni, hogy villan fel itt és ott egészen
lokális okokból egy-egy komoly szikra, mely később fáklyájává lesz a
kosmosz leghatalmasabb erői megismerésének. Igy a khinai, aki vezetőt
keres rengeteg, tatár pusztai magánya sivárságában, feltalálja a
_delejtű_ első kezdetleges ősformáját és ezzel nemcsak lerakja az
alapkövét a mi 14. és 15. századi nautikai felfedezéseink egész nyugati
korszakának, hanem először érinti meg a magnetizmus óriási világát, a
leghatalmasabb pántok egyikét a mi kosmoszunk tudományos egészének
képében, határai közé szorult sok századévre a horizont.
Másik tanúlságos példát nyújt a borostyánkő kereskedés. A borostyánkő,
ez a szép, aranyos fényű anyaggá szilárdult mézgája rég eltünt tűlevelü
fáknak, már a Földközi-tengeri kultura küszöbén mint kedvelt
ékszer-anyag tünik fel, amelynek kedvéért úgy látszik messzemenő
kereskedelmi összeköttetések voltak és amelyért fönicziai hajók
elmerészkedtek Észak-Európa messzi tengereire. Valódi keleti tengeri
borostyánpéldányok találhatók a Schliemann által feltárt kincsekben
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A természettudomány fejlődésének története (1. kötet) - 4
  • Parts
  • A természettudomány fejlődésének története (1. kötet) - 1
    Total number of words is 3730
    Total number of unique words is 2041
    23.6 of words are in the 2000 most common words
    35.0 of words are in the 5000 most common words
    40.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A természettudomány fejlődésének története (1. kötet) - 2
    Total number of words is 3941
    Total number of unique words is 2080
    25.6 of words are in the 2000 most common words
    36.3 of words are in the 5000 most common words
    41.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A természettudomány fejlődésének története (1. kötet) - 3
    Total number of words is 3873
    Total number of unique words is 2033
    24.3 of words are in the 2000 most common words
    35.1 of words are in the 5000 most common words
    41.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A természettudomány fejlődésének története (1. kötet) - 4
    Total number of words is 3733
    Total number of unique words is 1955
    23.0 of words are in the 2000 most common words
    32.9 of words are in the 5000 most common words
    38.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A természettudomány fejlődésének története (1. kötet) - 5
    Total number of words is 3679
    Total number of unique words is 2037
    22.2 of words are in the 2000 most common words
    31.3 of words are in the 5000 most common words
    36.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A természettudomány fejlődésének története (1. kötet) - 6
    Total number of words is 3829
    Total number of unique words is 1987
    25.0 of words are in the 2000 most common words
    36.1 of words are in the 5000 most common words
    42.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A természettudomány fejlődésének története (1. kötet) - 7
    Total number of words is 3021
    Total number of unique words is 1658
    29.5 of words are in the 2000 most common words
    39.7 of words are in the 5000 most common words
    45.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.