A természettudomány fejlődésének története (1. kötet) - 2

mindent. A pusztaságba aztán egy új emberpárt helyezett, amelynek
azonban farka volt. Az asszony egy fiút és két leányt nemzett, akik
egyesültek egymással s a testvérrel kötött házasságból az egyik leány
kaméleont szült, a másik pedig egy óriást, a holdat. A kaméleon gonosz
indulatú volt és kínozta az óriást. Erre a nagy varázsló fölvitte
magához az égbe a holdat s ott van azóta ma is. Földi származásának
emlékére azonban fogynia kell, mintha meg akarna halni s a nap
irigységből foltokat égetett arczába. A kaméleon ivadékai eközben
akadálytalanúl terjedtek el a földön. Lassankint lekopott a farkuk és
halvány szinüket megbarnította a nap. Jellemző vonása ennek a mondának,
épp úgy, mint az ausztráliainak, a töprengés azon, hogy mért nincs az
embernek is farka, mint a többi állatnak. A természeti ember nem indult
ki misztikus spekuláczióból. Számára az állatnak épp úgy van lelke, mint
neki magának. Olyan szembeötlő megkülönböztető jel azonban, mint a farok
hiánya az embernél, gondolkodóba ejtette és – az együgyü kapcsolás naiv
eredményekép – mithoszra vezette. A mai természetvizsgáló a
farok-argumentumot sem fogja már nagyon fontosnak tartani. Különben is
az anatomus ki tudja mutatni a farkcsont szemmel látható maradványait
minden ember csontvázán és embrio-korában, az anyja méhében mindegyikünk
keresztülment egy tekintélyes farokkal fölszerelt fejlődési fokon.
Összehasonlíthatatlanúl gazdagabbá és nagyobb kört befoglalóvá lesznek a
kozmogoniai álmodozások, ha a déli tenger népeihez és az amerikai
indiánus törzsekhez fordulunk. Egyetlen természeti népe a világnak nem
gondolta ki a többé-kevésbbé szemléletes teremtési mondák olyan
szövevényét, mint a polinéziaiak, a mikronéziaiak és a melanéziaiak a
nagy, rejtelmekben gazdag korall-óczeánban. Ujzéland déli szigetének
alpesi tájától Hawai óriási krátereinek rotyogó pokolszájáig, a kerek
Atollák pálmakoszoruin át, melyek meredek sziklapartjainak építésén
parányi növényállatok milliói dolgoztak, egész a paradicsommadár
hazájáig, Uj-Genuáig egyetlen nagy mithoszhullám hömpölyög százféle
töréssel és elhajlással. És a meztelen, bizarrúl tetovirozott kannibálok
gondolatvilágában a képzeletteljes világ-magyarázatok gazdagsága
nyilvánul, amely mögött a figyelmes természet-megfigyelésnek nem csekély
mennyisége rejlik. A polinéziai kozmologiának világosan megfogható része
azzal kezdődik, hogy Raugi, az ég és Papa, a föld szorosan egymáson
fekszenek – a parttalan tenger képe éjszaka, amikor minden összefolyik,
a tenger nem válik el az égtől – valóban, szigetlakó modozások ezek,
melyek úgy látszik a nemlétről, az homályos fogalmak egy még előbbről
való chaosról, amelyből a föld és ég kettős fogalma már mint valami
tökéletesebb válik ki. Misztikus álmodozások ezek, melyek úgy látszik a
nemlétről, őséjszakáról, az ősvágyról szóló buddhista spekulácziókkal
csengenek össze, de lehet, hogy kissé önkényesen és elfogultan
magyarázták modern kutatók, akik maguk is szeretik a misztikusat. Az
ujzélandi maoriknál annak a szorosan egymáson fekvő párnak gyermekei
azon tanakodnak, hogyan nyerhetnének fényt és hogyan szabadíthatnák fel
a föld felszinét az ég terhétől. A legvadabbik fiú agyon akarja ütni
mind a két szülőt. Egy másik (az «erdő ura» a neve) azt tanácsolja, hogy
ne tegyék azt, csak válaszszák el őket egymástól. Raugi, mondja, legyen
ránk nézve idegen, de Papa (a föld) mint tápláló anya velünk kell hogy
maradjon. Csak a harmadik, a szél-isten ellenzi, hogy ez az elválasztás
végbemenjen. Miután azonban a többiek megegyeztek, megkezdik a
széjjelbontást. Az erdők istenének sikerül fölemelni az eget azzal, hogy
fejét a földanyához támasztja és lábait nekifeszíti apjának. Végre
valahára örökre el vannak választva a föld és az égboltozat és
ugyanekkor világosság lesz a földön. A testvérek közt azonban el vannak
hintve a viszály magvai. A szél-isten az apához szít, leveri az erdők
urának fáit és a szárazföldre korbácsolja a tengert. A tengeri állatok a
partra menekülnek, a tengeri isten visszaköveteli őket s ebből harcz
keletkezik a tenger és a szárazföld között is. Az erdei isten csónakot
és hálót ajándékoz az embereknek, hogy a tengert legyőzzék. Az óczeán
ura azonban felborítja a sajkákat és elnyeli a partvidéket és a falut.
Csak az ég és föld maradt mindebben a háborúban és elválásuk daczára hű
egymáshoz. Papa, a föld sóhajai mint köd gomolyognak föl. Raugi, az ég
könnyei mint harmat hullanak alá. Egyszerü nagyságában, egy
szigetről-szegetre terjeszkedő tengerjáró népre való megfogható
vonatkozásaiban ez a maori-mithosz bizonyára semmivel sem áll a mózesi
mithosznak mögötte. A részletek megváltoznak a különböző népeknél, a
beleszőtt vonások azonban mindig jellemzők. Tahitiben egy óriási
arun-növény tolja fölfelé az eget, a mikronéziai Gilbert-szigeteken azt
az istent, amelyik az ég boltját emeli, egy gigantikus tintahal
támogatja, egy másik variánsban ismét az ég épp azért szorítja a földet,
mert egy ilyen tintahal átkarolta s ezt a halat aztán a szabadító
széttépi. Elmésen rajzolják a szárazföld felbukkanását az égből egy
halászat eredményekép: egy isteni halász előbb földi gyümölcsöket
horgász ki, végül óriási fogástól dagad fel a hálója – egy szigetet emel
ki a vizből. Akaratlanúl is egy valóságos földbetelepítés képét véljük
itt magunk előtt láthatni, ahogy ez a szigetekben gazdag déli tengeren
mindig végbement: a halászokat a jó zsákmány reménye a nyilt tengerre
csábítja, egyszerre új sziklapartot, egy új lakható korallszigetet
látnak maguk előtt és a törzs kivándorol oda. Az ember eredetét
illetőleg ingadoznak a mondák: az első emberpárt hol egymással nemzik az
istenek, hol meg kövekből teremtik. A melanéziai szigeteken Guat isten
játék közben hajlékony vesszőkből élő lényt font össze, amely egyszerre
elmosolyodik és az isten erről ismeri meg, hogy asszonyt teremtett.
Ebben a körben mindig az asszony jön létre előbb, a mi mózesi
hagyományunkkal ellentétben. Özönvíz-mondákban természetesen nincs hiány
ezen a mozgalmas földön, ahol minduntalan léket kap a csónak a szirten,
minduntalan megreszket és sülyedni kezd az egész vulkanikus sziget, vagy
mint Ujzélandban fortyogó gőzforrások bugygyannak ki zúgva a reszkető
talajból. Ezen mondák könnyen adódó fizikai indítékainál sajátszerübb
erkölcsi tartalmuk, amely emlékeztet a bibliai Sodoma történetére,
valamint a hellének özönvíz-mondájára. Az isteneket – igy szól a
mikronéziai Palau-szigetek mondája – barátságtalanúl fogadták az emberek
egy kirándulásuk alkalmával a földön. Csak egyetlenegy asszony adott
nekik üdítő italt. A derék asszony az istenek tanácsára bambuszból
tutajt épített és a teli hold éjszakáján ezen aludt. Ezen az éjszakán
felhőszakadás tört ki és minden elmerült. Csak az asszony járt tutaján
addig, amig a haja beleakadt egy magas hegyen nőtt fa ágaiba. Itt
kiszállott, de éhen halt, mielőtt a víz lefolyott volna. Mikor az
istenek visszatértek és holtan találták, égi nőik egyikét bujtatták a
testébe, rövid időre fölélesztették és öt gyermeket nemzettek vele.
Ettől az öt gyermektől származnak a Palau-sziget lakói. A déli tengeri
mithoszok szinte kimeríthetetlen gazdagságát lehetne még elbeszélni.
Néha ez az anyag úgy tünik fel, mint valami régi, csak töredékekben
fennmaradt kultur-anyag. Ezek a törzsek a kutatás elől még titokba
vannak burkolva. E titok megfejtése nem vezetne itt sem valami
kijelentett «ősbölcseség»-hez, az ismeretes maradványok ennek nyomát sem
árulják el. Egy történeti rejtelmet azonban ki lehetne belőlük fejteni.
Az alapvonások, melyek a polinéziai kozmogoniából a mithoszok kutatója
elé lépnek, valószinüleg ugyanazok, amelyek a Husvét-sziget partjain
levő sajátságos kőkolosszusokról merednek rá az emberre. Több száz
gigantikus kőfej áll ott, akad köztük 15 méter magas is. A kevéssé
művelt, mezitelen mai szigetlakók nem csinálhatták őket s még kevésbbé
hozhatták nehezen hozzáférhető helyükre. A szobrok hátán olvashatatlan
hieroglifák láthatók. A világtörténet minden fonala megszakad itt, semmi
sem tudósít arról, hogy hány század mered ránk ezekből a bamba
kőszemekből a korall-tenger kék tükre fölött, milyen nép tartott itt
egykor állomást, hogy aztán nyomtalanúl eltűnjön.
Az indiánus mithoszok tömegéből itt csak néhány vonást jelzünk. Az
«indiánus» szó meglehetős tág fogalmat foglal be. A prehisztorikus
kőkorszakra emlékeztető elszigetelt délamerikai őserdei vademberektől,
akik még ma is ősi egyszerüségükben éldegélnek, Mexiko és Peru kedvező
viszonyok közt élő felföldi lakóiig terjed, akiknél a tizenhatodik
századi európai hódítók olyan kultur-virágzást romboltak szét durva
öklükkel, amelyet nagyon jól össze lehet hasonlítani azzal az
ős-babiloni kulturával, melynek mithoszából a mi mózesi teremtési
történetünk bibliai formájában kijegeczesedett. A különleges amerikai
kultura, (Kina – Japán és Nyugat-Ázsia – Földközi-tenger mellett a
harmadik nagy példa a független emberi kulturára) bezáródik
kiszámíthatatlan külső okoknál fogva és erőszakosan abban a
nagyfontosságú pillanatban, amikor, mindenekelőtt a peruiak
inka-korszakában, a napkultusz, amelyhez a kozmogoniai mithoszok
alkalmazkodtak, összeolvadt az isten kegyelméből valóság rendszerével és
a napnak a világi államfő személyében való reprezentálódásában. A
mindenféle megfigyelésekről, homályos tapasztalati hagyományokról és
fantasztikus mese-képekről való naiv mesélgetés ideje ezen a ponton
szükségszerüen elmúlt és az az erős jegeczesedési folyamat, amely nálunk
a mózesi legendát szilárdul megállapította és hivatalossá tette több
mint egy ezredéven át, Peruban és Mexikóban kétségkivül hasonló módon
kezdődött. Másfelől az ezen kulturczentrumok hálózatába bele nem szőtt,
tehát hullámzásukba bele nem keveredett észak- és délamerikai szabad
indiánus törzsek még teljesen a naiv mithoszban éltek és élnek. Igy
tehát csak nehezen lehet néhány vonásban karakterisztikus általános
képet nyerni erről az indiánus mithoszról. Ez azonban nem is olyan
nagyon fontos. Az a felfogás, hogy a lakott föld szigetként emelkedik ki
a vízből, itt is, mint a polinéziaiaknál, alapja a mithosznak. Az
északamerikai muszkocsi törzsnél a világ kezdetekor két galamb húzza ki
a földet egy a vízből kinyuló fűszálnál fogva. A jukutoknál a fűszálat
egy őstengerből kinyúló pózna helyettesíti, amelyre egy isteni eredetü
varju és egy sólyom száll le; ezek egy kacsát nemzenek, amely felhozza a
mélységből az iszapot. Akaratlanul is eszünkbe jut egy iszapos gát
valószerü keletkezése egy folyam-torkolat közepében, pl. a
Mississippiben, ahol eleinte szintén sás-szálak zöldelik be a mélységet,
mig végül kész van az új sziget a lerakódott iszapból és deltára osztja
a folyamot. A Bella-Kula indiánusok szerint, kik magasan fönn északon
laknak, a napot egy holló hozta le az embereknek. Egy isteni hatalmu
törzsfőnök feltüzi az égre és hosszú kötéllel ráerősíti a földet, hogy
el ne merüljön az oczeánban. Mikor aztán az emberek egy részét meg
akarja semmisíteni, megfeszíti a kötelet, mig a vizek a hegyek fölé
emelkednek. Az özönvíz-mithosz itt sajátszerüen a szárazföld
sülyedéséhez van kapcsolva a víz megáradása vagy az égből jövő végtelen
eső helyett, mint ahogy másutt látjuk. Más indiánus mithosz-körökben a
föld egy a világtengerben heverő teknősbéka hátán tornyosodik fel; a
szintén északamerikai mandan-törzsnél az özönvíz-eredetét abból a furcsa
folyamatból vezetik le, hogy egy indiánus, mikor egy borz-odut akart
kiásni, kilyukasztotta a teknősbéka pánczélját. A teknősbéka általában
nagy szerepet játszik. Az északamerikai algonguinok özönvíz-mondájában a
jó szellem elébe lovagol az árban fuldokló s tengeri szörnyetegektől
üldözött embernek egy teknősbéka hátán és segítséget hoz neki. Özönvíz
özönvízre tornyosul az északamerikai mithoszok világában. Az
előrehaladottabb kulturnépeknél az özönvizek szinte periodikusan
szabályozva jelennek meg. Minden napfogyatkozás fölkeltette a peruiban
az aggodalmat, hogy egy ilyen új világpusztulás veszedelme előtt áll.
Ezeknél a gyarmatlakóknál a víz által való pusztuláshoz hozzájárult,
ott, a bömbölő és tomboló vulkánok lábánál a romboló földrengések és
tűzesők gondolata. Tekintetük a föld mélységére irányult, egy üreges
alvilágra, honnan pusztulást vagy boldogulást lehetett várni. Igy a már
említett mandanok mondáihoz tartozik a különös legenda az emberek
egykori földalatti életéről. Csak egy szőlőtő gyökerei közül szűrődött
be némi fény. A legbátrabbak fölmásztak a gyökereken és megtalálták a
dúsan megáldott felszint. De csak a felük tudott a nyomukba jutni, a
szőlőtő leszakadt egy nagyon kövér nő súlya alatt és a visszamaradottak
elől örökre elzárta a világosságot. Mikor az inkák uralma Caxamarkában a
spanyolok öklei alatt hirtelen összeomlott, az ismét mithoszalkotóvá
vált népszellem csaknem ugyanolyan képekkel álmodott aranykoruknak a föl
ölébe való sülyedéséről, mint a német Barbarossa-monda. Astarpilco
kaczika fia, beszéli Humboldt, egy tizenhét éves nyiltszívű fiatalember,
aki engem a hazája romjai között, egy régi palotába kisért, nagy
szegénysége közepett teletöltötte képzelő tehetségét a földalatti
gyönyörűségek és az aranykincsek képeivel, melyeket az omladékhalmok
födnek, melyek fölött haladtunk. Azt mesélte, hogy egyik őse egyszer
bekötötte felesége szemeit és levezette sok labirintuson át, melyek a
sziklákba voltak vágva, az inkák földalatti kertjeibe. Az asszony a
legtisztább aranyból művésziesen mintázott lombos és gyümölcscsel rakott
fákat látott, az ágaikon madarak ültek és látta Atahualpa, a
spanyoloktól megölt utolsó inka sokat keresett arany hordszékét. A férj
megparancsolta feleségének, hogy mind e csodadolgokból ne merjen
semmihez hozzányulni, mert a rég megjósolt idő, az inkák birodalmának
visszaállítása még nem érkezett meg. Aki a kincsekhez előbb hozzányul,
még az éjjel meghal… A beteges bizalom, melylyel a fiatal Astarpilco
beszélte, hogy alattam, körülbelül jobbra attól a ponttól, ahol
állottam, egy nagyvirágu datolyafa árnyékolja be, aranydrótból és
aranypléhből pompásan elkészítve, aranyágaival az inkák pihenő helyét,
mély, de komor hatást tett rám. Itt is légvárak és álmodozások a
vigasztalók a nagy nélkülözésekben és földi szenvedésekben. «Nem
érzesz-e te, meg a szüleid – kérdeztem a fiút – ha olyan erősen hisztek
ezeknek a földalatti kerteknek a létezésében, néha vágyat arra, hogy
leássatok ezekig a földalatti kincsekig nagy szegénységtek közepett?» A
fiú felelete olyan egyszerü volt, annyira kifejezte a csendes
rezignácziót, mely ez ország őslakóinak fajtáját jellemzi, hogy
feljegyeztem uti naplómban: «Ilyen vágy nem jön ránk; apám azt mondja,
hogy ez bűn volna. Ha miéink volnának az arany ágak az arany
gyümölcsökkel, akkor a fehér szomszédok gyűlölnének minket és ártanának
nekünk. Megvan a kicsi földünk és a jó buzánk.»
A lokális tapasztalatok nem tagadják meg magukat másutt sem. A
periodikusan visszatérő özönvizeket nemcsak bárka-építéssel győzik le,
hanem a magas hegyekbe való meneküléssel, óriási pálmákra való
felmászással, amelyek olyan sebesen nőnek, hogy az ár nem birja őket
utolérni. Nagyon sok ilyen mondában (a mexikóiaknál is) az ember
kövekből keletkezik. Számos indiánus nyelvben az embert jelölő szó
egyuttal földet és követ is jelent. Az özönvíz után a csekély számu
megmenekültek uj embereket teremtenek azzal, hogy isteni tanácsra
köveket dobálnak maguk mögé. Ez a legenda elég sajátságosan ismétlődik
az indogermánban is, anélkül, hogy az átvezető hidat tudnók. A
legbonyolultabb az ember keletkezése a Quiché-törzs, Guatemala egykori
rejtelmes kulturnépének mondáiban. Az istenek, igy szólnak ezek a
mondák, előbb az állatokat teremtették meg, de felboszankodtak, mert
ezek némák voltak és nem áldoztak nekik tisztelettel. Ezért aztán
agyagból embereket alkottak. Ezek azonban torzak voltak, akik nem tudták
a fejüket forgatni és beszélni tudtak ugyan, de nem értettek semmit. Egy
első pusztító özönvíznek kellett jönni. Az istenek ezután ismét
hozzáfogtak a teremtéshez; ekkor az embert fából, az asszonyt
fenyőmézgából alkották. De még ez a nemzedék sem tudta a kivánt módon
tisztelni az isteneket. Ekkor Herakon, az ég szive, ismét elsülyesztette
a világot és pedig égő mézga-eső és földrengés által. Csak néhány ember
menekült meg – ezekből lettek a majmok. Az istenek azonban erre valahára
megalkották remekművüket; megteremtették az igazi embert fehér és sárga
kukoriczából. Eleinte túlságosan jól sikerült, úgy, hogy maguk az
istenek is megijedtek művüktől. Néhány nagyon is istenhez hasonló
tulajdonságát el kellett venniök és ekkor végre-valahára készen volt a
Quichék őse.
A mexikói-perui fennsik népeivel már átléptük a szigorú értelemben vett
határvonalat a természeti népek és kulturnépek között. Csak egy helyen
ugyan, ahol meg nem érdemelt korai balsors – Cortes és Pizarro
spanyoljainak erőszakos betörése – ezt a kulturát első virágzásában
elfojtotta. Ennek lefolyásától elütően az _óvilági kultura_ (különösen
az, amely lassankint a Földközi tenger körül konczentrálódott és
időmultával Európa északi részéig hatott fel) aránylag egységesen
emelkedett, nemzetenkint érintkezett és összeolvadt egyik a másikkal és
végül azt a kultur-komplexumot teremtette, mely azután a
«kultur-emberiség» számba ment és eredményes gyarmatosító és pusztító
hadjáratot kezdett minden a természeti fokon álló nép ellen.
Elég lesz, ha ennek a nagy kultur-egyesülésnek a kozmogoniáját egy
vonalban követjük, – t. i. legtartósabb irányában – amely utóbb a
keresztény mithoszban jegeczesedett ki és mai napjainkba is belenyúlik.
A tekervényes utakat, melyeken _a kulturvilágon belül_ az ősi
hagyományos kozmogoniai mithosz mellett a természetkutatás győzelmesen
felküzdötte magát, a következő fejezetek fogják feltüntetni. Az eredeti
mithosz szétfolyását a _spekuláló philosophia_ sokszorosan
összebonyolódott hadjárataiba követni nem tartozik e munka keretébe.
Csak arra utalunk, hogy kozmogoniai mithoszok valamiféle philosophiai
fogalmi sallangokkal napjaink philosophiájába is belenyomulnak: igy az
indiai mithosz Schopenhauer Arthur hatalmas eszmemenetébe. Ezeket az
elágazódott szálakat egyenkint felkeresni nem lehet itt feladatunk.
_A héber_ kozmogonia, mely az ugynevezett Mózes első könyvében van
letéve, abban a sajátsámos szerencsében részesült, hogy évezredeken át
túlélte a dolgok változásait és megőrzött bizonyos hatalmat olyan
időkig, amelyek keletkezése napjaitól épp oly messze esnek, mint például
a mai északsarki utazó, aki a természettudomány minden eszközével
fölszerelve és ennek a természettudománynak az érdekében fölkeresi a
legtávolabbi lakható helyeket a sarkkörön túl, az odavaló, igen alacsony
fokon megrekedt eszkimótól. Az egyház dogmájától védve úgy származott
ránk, mint a szibériai mammuth-elefánt óriási hullája, amely belefagyott
a jégbe és a szemünk láttára került napfényre szőröstül-bőröstül. Ha
azonban pontosan megvizsgáljuk, nem tagadja meg ősi, a népek
gyermekkorához tartozó alkatát; épp úgy, mint ahogy azok az
elefánt-testek a rég elmult jégkorszakhoz való tartozásukat.
Századunk szigorúan tárgyilagos, elfogulatlan tudománya, amely
megjelölte azoknak a mammuthoknak a helyét, komolyan nekilátott annak a
feladatnak is, hogy ennek a rejtelmes művelődéstörténeti őslénynek
természetrajzát erejéhez képest nyilvánvalóvá tegye. Az eredmények most
már lényeges pontjaikon teljesen megtámadhatatlanok.
Mózes könyvei az ótestámentomban mint «könyvek» egyáltalán nem oly
régiek, mint ahogy Mózesre való vonatkozásuk szerint gondolni lehetne.
Előttünk ismeretes alakjukban nemcsak hogy nem is Mózestől származnak,
de még csak nem is egy szerzőtől. Hogy nem egészen Mózestől származnak,
ezt már maga az a tény is bizonyítja, hogy a végén el van beszélve Mózes
halála és hozzá van fűzve ez is: «ezután nem lett próféta Izraelben
stb.» (Mózes I. 34, 10.). Más helyeken mint pl. ezekben a szavakban
(Mózes I. 36, 31.): «és ezek a királyok, akik Edon földjén uralkodtak,
mielőtt még Izrael fiainak királyaik lettek volna», egész világosan
kiderül a szövegből, hogy a könyv szerzője olyan korban élt, mikor a
királyság Izraelben megint fel volt állítva, tehát sok idővel Mózes
után. De ha nem tekintjük is Mózest magát, akkor is az egész mű, és
pedig már a ránk nézve most legfontosabb teremtési mondában – az
egymástól függetlenül előállott darabok sorából áll, melyek csak
ügyetlenül vannak összeillesztve. A teremtési és özönvíz-mondát
illetőleg két ilyen külön forrás jön tekintetbe. Az egyik valószinűleg
papi körökből származó följegyzésekre vezethető vissza, melyek
lényegükben az áldozatokra s más effélékre vonatkozó följegyzéseket
tartalmaztak történelmi bevezetéssel. Ezek keletkezési ideje a Krisztus
előtti kilenczedik és ötödik század között ingadozik. A másik forrás egy
talán még a kilenczedik században fogalmazott történeti mű; az ebből
vett részekben az Isten neve általában Jahve. A két forrás a
legsajátságosabb módon keveredik össze, minduntalan ellentmondva
egymásnak. A Genesis első fejezete, a tulajdonképpeni teremtési monda,
teljesen ama papi okiratokból való. Ebben az emberek teremtése a
befejező jelenetben, szoros kapcsolatban az ég és föld teremtésének
beható leirásával, csak röviden meg van említve ezekkel a szavakkal: «és
Ő megteremtett egy embert és egy asszonyt.» Ezután ezekkel a szavakkal:
«abban az időben, mikor Jahve-isten megalkotta az eget és földet, de a
földön még nem volt semmiféle növény a mezőkön», megkezdődik a Jahve
könyv lényegesen eltérő forrása az ember teremtéséről (Ádámot először
egyedül magát teremti meg isten) és ez tart a negyedik fejezet végéig.
Az özönvíz-mondában (7. és 8. fejezet) úgyszólván versről-versre
váltakoznak a kétféle szövegek. A Jahve-szöveg azt mondja el a 7.
fejezet 7. versében, hogy Noé feleségével és fiaival és számos páros
állattal a bárkába szállott s a papi szöveg a 13. versben még egyszer
megtéteti vele ugyanazt. Az ismétlésnek és a konfuziónak se vége, se
hossza!
Ennyi elég a bibliai szöveg ránk maradt alakjának jellemzésére. A másik
fontos kérdés ez kell hogy legyen: _Honnan erednek ezek a Krisztus
előtti kilenczedik századtól a tizedikig leirt teremtési mondák?_ Ősrégi
tulajdonai-e a hébereknek, amelyek a hagyomány révén többféle formában
éltek a nép között? Avagy egyes vonások arra utalnak, hogy a legrégibb
kor más kulturnépeinek mithoszairól van szó, amelyeket a zsidók
átvettek, mint ahogy a mózesi mithoszt átvették pl. a kereszténynyé vált
germánok? Legújabbkori nagyon szerencsés kutatások eredményei itt is
világosságot teremtettek a sötétben. A teremtési és az özönvíz-monda,
ahogyan a jahvista történeti könyve és a királyok korának papi kódexe
elmondja, valóban ősrégi mithosz, melynek gyökereit nyomon lehet követni
az egész sémitizmus történeti határáig, melynek a héberek csak egyik
ága. A Genezisnél sokkal régibb forrás tárult fel hirtelen a
héber-kutatók bámuló szemei előtt _a babiloniaiak kozmogoniai
mithoszaiban_.
A biblia maga is elbeszéli Palesztina leendő urainak egy régi
vándorlását Mesopotámiából, Bábelből, az Euphrates és Tigris közti
földről Kanaánba, sok idővel az Egyiptommal való kapcsolatok és Mózes
előtt. Egyiptomra valóban nem emlékeztet a mózesi kozmogonia egyetlen
vonása sem. Az egyiptomiaknak, kiknek Nilus folyama periodikusan
megáradt, de éppen ezzel jóltevője lett a világnak, természetszerűleg
nem volt özönvíz-mondájuk, amelyben az árvíz mint valami ijesztő dolog
szerepelt volna. Már ezért is a valószinüség Babiloniára vallott, a két
folyam közötti fenyegetett földre, amely egyenesen arra való hely, hogy
egy pusztító vízáradásról szóló mondát képezzen ki, amely áradásból
nincs menekülés azok számára, akiket a két folyó körülzár. A
legváratlanabb eredmény adott igazat a sejtelemnek. A mult század első
évtizedében egy fiatal német gimnáziumi tanár, Grotafend, először
fejtett meg egyes, már a történelemből is ismeretes királyneveket
(Darius, Xerxes) az úgynevezett ékírásban, vagyis a persepolisi,
babiloni stb. romokban talált ékalakú irásjelekben, melyek az asszír,
babiloniai és perzsa birodalom idejéből valók. Erre aztán hamarosan
bekövetkezett ez irásjelek teljes ismerete. Az új irással egész új élet
tárult fel. Agyagtáblákra és agyaghengerekre elpusztíthatatlanul
belerótt egész könyvtárak árasztották ki tudásukat és a modern kutató
egyszerre világosan belenézhetett egy oly korszak irodalmába, mely már a
legműveltebb görög szemében is mesésnek tünt fel. A hatalmasan halmozódó
anyagnak koronájául tünt fel a babiloniai teremtési mithosz. Ezzel
minden kétértelmüséget kizáró módon kezünkben volt a héber legendák
forrása.
A homályba vesző őskorban vándoroltak a sémiták – nem tudni honnan – az
Euphrates vidékére. Gazdag kulturát találtak már itt. Hogy itt –
egyszerre hódítókul és a meghódítottak kulturális igájába befogottakul,
mint ahogy később a rómaiak jártak a görögökkel – megtalálták-e már a
teremtési mithoszt, az most nem tartozik ide. Az a sémita ág, amely
később Palesztinát benépesítette, kozmogoniai képzeteinek alapvonásait
mindenesetre onnan hozta magával, csak aztán átformálta a
monotheisztikus felfogás értelmében.
A babiloniai ékirásos szöveg, ahogy ránk maradt, bizonyára nem iratott
le előbb, mint a Mózes első könyvében fennmaradt bibliai szöveg.
Tartalma azonban tényleg messze Mózesen túl terjed, a Krisztus előtti
kétezredik évig. Időzzünk egy kicsit szavainál, ahogy ezeket a táblák
töredékei számunkra fenntartották. Egy legősibb hang szólal meg belőle,
melyhez képest a biblia fiatalnak tünik fel és melylyel szemben csak
Egyiptom piramisai állhatnak meg.
A mithosz a chaoszszal kezdődik. «Amint odafönn az égnek még nem volt
neve, idelenn a föld még nem kapott nevet, akkor az Óczeán, a
legislegelső, amely ezeket nemzette és a zűrzavar, a tengerár, amely
ezeket szülte, összeelegyítették vizeiket. Mikor még az istenek egyike
sem volt megteremtve, egy név sem volt megnevezve, egy sors sem volt
meghatározva, akkor hozattak létre az istenek.» A mithosznak ez a
bevezetése bizony még nem hasonlít a mózesi jelentéshez, nyomait inkább
lehetne a későbbi görög chaos-legendában megtalálni. Semmiből való
teremtésről még nincs szó, az ősanyagok még kezdettől fogva megvannak.
Az istenek még csak ezután «hozatnak létre». És pedig «istenek»,
többesszámban, nem pedig «az» isten. A bibliától való különbözés a
továbbiakban még mintha nőne. A gigászok harczának valami formája
csúszik bele. Tiamat, a chaotikus tengerár, valami bünt követett el a
legfőbb istenek ellen, ellenük támad a tengeri szörnyetegekkel
szövetkezve, – itt aztán csaknem két egész tábla hiányzik s az
összefüggés nem egészen nyilvánvaló. A fenyegetett istenek – mint a
negyedik tábla szövege folytatja, vezérharczost választanak Marduk
személyében. Az istenek lakomáján felruházzák a legfőbb hatalommal.
«Mától fogva – jelentik ki neki – parancsodnak foganatja legyen. A
felmagasztalás és lealacsonyítás a te kezedben legyen. Álljon szilárdan
a te szemed, parancsoddal ne ellenkezzék senki. Senki az istenek közül
ne hágja át a te parancsodat… Az egész mindenség teljessége a tied
legyen. Egy szó és parancsold, hogy legyen – és lesz. Nyisd ki szádat –
és a ruha (melyet az istenek előzőleg reá adtak) tünjön el. Parancsold
neki: «térj vissza» és a ruha legyen rajtad.» Marduk megcsinálja a
próbát, a ruha eltünik és visszatér. Az istenek pedig örülnek és áldón
üdvözlik: «Marduk legyen király!» Marduk erre fölfegyverzi magát
villam-dárdákkal és segítségül hívja a szeleket, aztán kivonul Tiamat
ellen. «Közeledtek egymáshoz Tiamat és a bölcs az istenek között,
Marduk, harczra rohantak, közel jöttek a csata teréhez. Akkor az Ur
kiterjesztette hálóját és befogta őket és egy orkánt, mely hátul állott,
elébük bocsátott… Akkor megnyitotta Tiamat száját,… belebocsátotta az
orkánt, hogy ajkai ne tudjanak bezárulni és megtöltötte hasát erős
szelekkel, felfújta belsejét és tágra szakította fel száját, erősen
megragadta a dárdát és átszúrta hasát, kettéválasztotta belsejét és
elvagdalt mindent, ami benne volt, – megragadta és megsemmisítette
életét. A holttetemét odadobta és ráállott». Miután Tiamat segítő társai
is legyőzettek, a szöveg igy folytatja: «Látta ezt és az arcza
örvendett, ujjongott, ajándékokat hozatott magának béke adományául.
Ekkor megszelidült az Ur, megszemlélte a holttestet… és valami mesterit
alkotott. Szétverte a holttestet két részre, egyik részét fölállította
és menyezetet csinált belőle, égboltozatot, ráhuzott egy pántot,