A természettudomány fejlődésének története (1. kötet) - 1

KULTURA ÉS TUDOMÁNY
A TERMÉSZETTUDOMÁNY FEJLŐDÉSÉNEK TÖRTÉNETE
IRTA WILHELM BÖLSCHE
FORDITOTTA SCHÖPFLIN ALADÁR
ELSŐ KÖTET
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1912
A TERMÉSZETTUDOMÁNY FEJLŐDÉSÉNEK TÖRTÉNETE
IRTA
WILHELM BÖLSCHE
FORDITOTTA
SCHÖPFLIN ALADÁR
ELSŐ KÖTET
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1912
TEREMTÉSI MONDÁK.


Teremtési mondák.
A természet fejlődésének története egy gigantikus harcz képe igyekszik
megrajzolni. A sötétből mind fényesebb világosságra küzdi fel magát egy
világ: _a mi_ világunk, amelyben járunk-kelünk s amelyben magunk is
szüntelen küzdők vagyunk.
Mintegy tükörképe ennek a nagy, vajudó küzdelemnek, ami – szükebb
keretben – elénkbe lép, amikor megpróbáljuk nyomon követni a világról
való szellemi felfogást, amint az emberi kultura csekély számu
évezredeinek folyamán utat tört magának. Itt is, ott is kezdetben tétova
ködök szállanak fel, formátlanul, árnyszerüen. Ott a távol fekvő égi
messzeségek kozmikus gőze, amelyből még csak ezután kell csillagoknak
kialakulni, az erők és az elemek nehezen elgondolható mérlege, amely
titokzatosan érinti a teljesen felfoghatatlan dolgok határát. Itt a
fantázia korlátlan alkotásainak birodalma nyilik, az emberiség
gyermekkorában, szintjátszó egymásbafolyása a vallás, a költészet és a
tudomány egymástól még el nem vált csiráinak, a mithoszok világa, amely
szétfoszlik kezünkben, ha meg akarjuk fogni és amely mégis kétségbe nem
vonható módon magában foglalja a valódi természetismeret és a
fejlődéstan kiinduló pontját is.
Magában foglalja történetileg, nem abban az értelemben, mintha valamely
régi nép egyik vagy másik teremtési mondája misztikus, a tapasztalat
körén kivül eső uton-módon rejtené magában a valódi tényállás csiráit.
Figyelmünkben kell tartani ezt a tényt, anélkül, hogy az éles elítélésre
való hangulatot kellene belőle meríteni. Ma ugyan, sajnos, még sokfelől
valódi ellentétül állítanak szembe a modern természetkutatás
eredményeivel egy régi, mithikus teremtési tant, mely egy rég
elváltozott kulturnép gyermekkorából származik s ezt a mondát mint
valami eleven dolgot állítják elénk, mint amelynek szerepe kell hogy
legyen egy világnézet szilárd megalapozásban; de ez a képzelhető
legnagyobb mértékben egyenlőtlen eszközökkel folyó háboru. Az egyenetlen
harcz azonban mindig kárhozatos elkeseredettséget szül, megvetést az
egyik, lehetetlen gúnyt a másik oldalon és ezáltal a mesterségesen
elferdített viszony által sokat szenvedett az emberiség mithoszalkotó
ifjuságáról való egész felfogásunk. Ha az előitélet nélküli gondolkodás
terén maradva szabadulni tudunk ettől az elkeseredettségtől, akkor ama
szines, költőileg gazdag teremtési mesék országa a világismeret valódi
építményének előkertjévé lesz.
A valódi költészet minden arany és rózsafelhője ebben az első korszakban
rárajzolódik a természet hajtóerői után való kutatás szigorú kupolájára.
Nem egészen alaptalanúl tünt fel a világ bizonyos értelemben
szintelennek és kijózanodottnak, mikor a tulajdonképpeni
természetvizsgálat a mithosz nyomába lépett. Gondoljunk például a mózesi
teremtési legenda hatalmas vonalaira (amely egyáltalán nem a költőileg
legmegragadóbb az ismert mondák között): amint a világszellem a vizek
fölött lebeg, amint keze elválasztja egymástól a fényt és sötétséget,
amint felállítja az ég alkotmányát, a szárazföldet elkülöníti és
zöldellő növénytakaróval borítja, állatokkal benépesíti, amint végül az
embert egy viruló kertnek, amelyet a keleti természetérzés minden
pompája díszesít, föltételekhez kötött urává teszi, amint az ember
fenhéjázásában bűnbe esik, úgy, hogy erre komor büntetésül a költőileg
leghatásosabb helyen lehet értékesíteni a valódi őskor addig
elhallgatott képét, az elvesztett természet lángoló villámkardjaival, a
létért való keserves küzdelemmel, kóbor nomádélettel, amelyben a
férfinak fegyvereket kell kitalálnia az állatok és az ellenség ellen,
állatbőrökbe kell burkolóznia az időjárás viszontagságai ellen, a nőnek
fájdalmak közt kell a vándorélet közben szülnie, mig végül a föld
rettenetességei a legelemibb erőszak tényében elérik tetőpontjukat az
emberi fajnak csaknem teljes elpusztulásával, velkanikus eruptiókban,
mikor tűz és kénkő eső hull az égből és emberek kővé merednek, pusztító
özönvizekben, mikor a megművelt földterület két folyam között eltünik és
a föld teljessége a láthatárig, amely a tapasztalatlan szemében a világ
határát jelenti, egyetlen vízárba merül… Nagy, feledhetetlen képek ezek,
melyeken évezredek fantáziája dolgozott és a magasztosság érzése
számlálatlan generácziókon át méltán táplálkozott belőlük.
Ezzel szembeállítva szegényesnek és terméketlennek tünik fel a
természetről való fogalmak másik útja: a részletkutatás, legalább hosszu
ideig. S a gúny a tudatlanok részéről sohasem hiányzott. Idézzünk fel
képzeletünkben egy a középkor végéről való növény-gyüjtőt, kinek minden
bölcsessége abban áll, hogy ki tudja ragadni a csunya természeti tárgyak
egy kicsiny sorozatát és le tudja irni őket (alapjában véve egyelőre
nagyon is problematikus) hasznuk szempontjából bizonyos betegségek
ellen, keskeny, füstös szobájában, egy kicsinyes, vad és czéltalan
viharoktól szaggatott korban, minden fölemelkedés nélkül a nagyság felé,
a gyakorlati gyógyszer egyetlen kicsiny szempontjára szorítkozva…
Képzeljük el az első, rossz távcső előtt álló megfigyelőt, aki arra
áldozza szeme világát, hogy néhány bolygó fénypontot a Jupiter bolygó
mellett mint holdakat állapítson meg vagy hogy foltokat fedezzen fel a
napban.
És mégis, ez a józan regisztráló munka törte akkor a haladás útját!
Ami valahára utat tört magának mint természet-megismerés, amely _egész_
világot, _kozmoszt_ épít, ma már bizonyára fölébe emelkedett nagyság és
szingazdagság dolgában is a mithosznak. Semmiféle naiv kozmogoniának
nincsenek olyan képei, mint a mai csillagászati kutatásnak: a nap
felületének vérvörös, izzó vizgőz-eruptiói, melyek 20,000 mérföld
magasságnyira vetődnek fel, a hold mérhetetlen, borzalmas kráter-üregei,
amelyekbe napszálltakor mind csipkézettebben és kisértetiesebben hull
bele tépett szélük hajszálnyi éles árnyéka, a Saturnus szabadon
egyensulyozódó gyürürendszere, melynek arányaihoz képest a föld
holdjával együtt csak törpe számba megy, a közös súlypontok körül
keringő kettős csillagok rubinvörös és smaragdzöld napjai, melyek szines
fénye felváltva mágikusan változékony nappalokkal lángolja körül
felváltva a hozzájuk tartozó bolygórendszereket. És még hány más példát
lehetne felhozni! A legnagyobb eredmény pedig végül az exakt alapokra
fektetett fejlődéstörténet maga, a mithosz igazában való helyettesítője
és beteljesítője!
Mert a mithosz – még a képzelhető leggyermetegebb, legnaivabb és
legesetlenebb világmagyarázat is – akaratlanúl összeolvad ugyan a
szabadon csapongó költészettel, alapjában véve azonban nem akart semmi
egyebet adni, mint a jelenségek valóban kielégítő magyarázatát a meglévő
oksági szükségérzeten belül. A költői elem, bármennyire gátak nélkül
hullámzott, velejében szintén a valóságos tapasztalatok bizonyos
sorozatában gyökerezett, mert az ember össze tud kapcsolni, rendezni,
bizonyos harmonikus, neki kedvező sorrendbe tud csoportosítani (amint
hogy a valóságok elszigetelt tényeit bizonyos ritmusba, kielégítő
harmóniába tudja juttatni), de sohasem képes arra, hogy költői intuitió
révén, önmagából új alkatrészekből álló pozitiv dolgot hozzon létre.
Csakhogy a mithoszt két dolog akadályozta és terhelte. Egyfelől a
végzetes, bár az emberiség fejlődésének menetében elkerülhetetlen
szerep, melyet az okság törvénye a vallás keletkezésében játszott, amely
a költészetnél is szorosabban szövődik bele a kozmologiai mithosz
lényegébe.
A természeti ember, vagyis egy bizonyos kezdetleges fokon álló ember
környezetében a hatások egy kicsiny körét látja, amelyeknek okát megadja
neki a tapasztalat és a hatások egy rengeteg nagy körét, amelyekre nézve
nem tudja eligazítani semmiféle tapasztalat. Egészen jól érzi már, hogy
nagyon hasznos dolog az okokat tudni s ez a magva a természetkutatás
mint kulturafejlesztő eszköz forrásának. Hiszen hangsúlyozták még azt
is, hogy az okságra való egész törekvést alapjában véve a természet
tenyésztette ki az emberben a létért való küzdelem folytán, mivel óriási
forrása van benne a védelemnek s a védekezés lehetőségeinek az egyén
számára.[1] A villám okát tudni annyit jelentene, mint eszközöket
találni pusztító hatása ellen. Ezt a következtetést megcsinálta a
meztelen vadember éppúgy, mint a villámhárító feltalálója. A vadember
következtetésének tévessége rendszerint csak abban van, hogy nem tud
rálépni a lassú kutatás fáradságos útjára, hanem azonnal magyarázni
kezd. A legközelebb álló valósághoz nyúl: önmagához. A villám, vagy aki
a villámot dobja (itt már két fokozat van) egy az emberhez hasonló lény.
Ezzel a lénynyel, mivel emberileg van elgondolva, bizonyos értelemben
tartósan meg lehet magát értetnie, mint az embertárssal, a törzsbélivel.
Hogy úgy mondjuk, szocziális viszonyba lehet vele jutni. Most már: a
villám nagyon hatalmas. Ugy kell tehát megkörnyékezni, mint a törzs
hatalmasait: könyörögni hozzá, feláldozni, hizelegni neki, békítgetni. A
megszemélyesítés hamarosan, szilárdan beleéli magát és (hozzájárul még a
közvetlen kisértethit az áloméletbe, a beteges viziókba benyuló
gyökereivel) a vallás roppant szerepének, amennyiben a természet
magyarázója akar lenni, rés nyilik. Ez a szerep – mint mondottuk – az
igazi természet-magyarázatra lényegében nagyon végzetes. Mert ebből az
alapból jut bele a kozmogoniai mithoszba a természeti erők
helyettesítése lelkes, emberhez hasonló, de emberfölötti erőkkel
ellátott lényekkel. Az _istenek_ lépnek a kozmogoniai mithoszba, annak
vesztére.
A másik aggodalmat keltő oldalát a dolognak, mint az előbbinél
másodlagosan szereplő tényezőt már említettük: a tapasztalatok
korlátozottságában rejlik. Ezek emelkedő vagy csökkenő száma szerint
alakulnak ki a teremtési mithoszok különbségei a különböző népeknél.
Ezeket mindjárt szemügyre fogjuk venni. Különbség nélkül valamennyi a
causalitas törvényéből indul ki. Személyesítésekkel és emberiesítésekkel
is dolgozik valamennyi, de már váltakozó intensitással. Költőileg, azaz
harmonizáló, kikerekítő, schematizáló módon van valamennyi kialakítva.
Végeredményben azonban a valódi tapasztalatok különböző mennyisége és
módja adja meg az elválasztó pontokat. Egy őserdei népnek a teremtési
mithosza az egyenlítő alatt nem fog jégóriásokról beszélni; déli
félgömbünk lakóinak csillagászati legendáiból a kereszt csillagképe
ragyog ki, a melyet a mi északi egünk nem ismer. Ezek a tapasztalatok
azonban sehol sem nagyon bőségesek. Ez könnyen kiviláglik. Mint a
látható mindenségben a ködképződmények, ugyanúgy a mithoszképzés is még
mindig folyamatban van a mi természeti állapotban élő népeinknél: a mi
kulturnemzeteink hagyományosan ránk származott teremtési mondáiról
azonban tudjuk, hogy keletkezésük ideje évezredekkel mögöttünk van;
magától adódik a sejtelem, hogy itt, amennyiben a tapasztalati kincs
csak valamennyire is gazdag, bizonyos igen régi s előttünk máskülönben
sem ismeretlen természeti eseményekre való vonatkozások rejlenek. A
támasztó pontok azonban meglehetős szegényesek. A legnagyobb
valószinüség szerint beleesett az ember korába egy óriási földi
természetjelenségnek a kezdete és bizonyosan a kiterjedése és a
lecsökkenése. Ez a természeti jelenség a _jégkorszak_. Egy pálmákkal
benőtt meleg klimából, melynek az ember még alighanem tanuja volt, az
ázsiai-európai szárazföld tetemes része jégsivataggá változott. Mesés
méretü glecserek csuszamlottak lassan lefelé a hegyekről és
hegymagasságú kőtömegeket szállítottak a legtávolabbi helyekre. A még
lakható területeken steppei növényzet terjedt el, mosusz-ökrök csordái,
ahogy ma a sarkkör táján élnek, elvándoroltak a mai bódeni tó tájékáig,
a roppant agyaru, gyapjas mammuth-elefánt taposta mai kulturerdeink
avarát. Ebben a jégkorszakban az ember már kétségtelenül megvolt. A
legkülönbözőbb helyeken levő barlangokban lehet nyomait megtalálni,
vadászott a mammuthra, talán maga is irtotta ki, mikor a jégkorszak
végére járt. Ezekhez a mammuth- és rénszarvas-vadászokhoz azonban nem
fűződik semmiféle teremtési monda.[2] Egyszer mintha valami nyoma
földerengene. A tunguzok, egy keletszibériai mongol vadásznép mondáiban
szerepelnek félelmetes fekete szörnyetegek, bikák, melyek egyetlen
szarvat viselnek homlokukon, akkorát, hogy külön szánkó kellett az
elszállítására. A környéken talált csontmaradványokból tudjuk, hogy ott
valóban élt, talán az ember koráig egy orrszarvu, barna melynek homloka
páratlan módon csont-párnával volt ellátva egy óriási szarv
támasztékául. A rés elefántnyi nagyságú állat, az elasmotherium,
azonban, amely számunkra nyilik, itt is bizonytalan. Éppen tunguz
vadászok élvezték először azt a látványt, hogy szibériai
folyam-torkolatok megfagyott mocsártalajából még véres, friss
mammuth-hullák bukkantak fel, melyeket a fagy talán százezer évig
konzervált. Igy tehát ezek a tunguzok a legtávolabbi kerülővel, elkésve
is visszaálmodhatták magukat a jégkorszakba és a feltámadt
állat-kolosszusok láttára új, független mondatraditiót fejleszthettek
ki.
Az «özönvíz» látszólag legjobban indokolt s oly gyakran visszatérő
mithosz-alkatrésze éppen egyenesen ellenkezőről tett tanubizonyságot:
mert a geologia nem ismer egyetlen az egész földre kiterjedő
tapasztalatot sem, amely itt tekintetbe jöhetne. Helyileg korlátozott
alásülyedések történtek sok helyütt még az emberi történelem korszakában
is. A tenger árjából vulkanikus jelenségek közben hirtelen szigetek
emelkedtek ki, igy például a tizenkilenczedik század harminczas éveiben
Sziczilia és Afrika között. Pusztító hatásu árvizek, amelyek a röghöz
kötött síkföldi lakó szemében valóságos halál-áradás számba mehettek,
egyes erősen benépesedett vidékeken periódikusan újra meg újra
bekövetkeztek. _Suess_ Eduárd, a kitünő bécsi geologus megpróbált
szemlélhetővé tenni éppen a történetileg és mithologiailag rendkivül
fontos mesopotámiai völgyre nézve az Euphrates és Tigris alsó folyása
táján egy földrengéssel egyidejüleg egy a perzsa öbölből a tenger felől
jövő cziklont, amelyre eshetőlegesen a mi semita-keresztény
özönviz-mondánk, melyet a biblia tekintélye támogat, vonatkozhatik.
China történetileg fontos folyamvölgyében, a Hoanghón az iszaptömegek
ősidők óta felhalmozódott rétege a folyammeder és partszélei
fölemelkedését idézte elő a környező síkság széles területei felé, magas
őszi vízállások idején a folyam periodikusan átszakítja ezeket a
mesterséges csatornafalakat, megváltoztatja útját és óriási
kultur-földeket temet el: még 1887-ben (a chinai traditió kezdete óta
körülbelül tizedszer) az emberek millióit pusztította el. Magas
hegygerinczeken talált kagylók kissé finomabb következtetéssel könnyen
az egész földet átfogóvá növelhettek ilyen képeket.[3] Ma azonban
tudjuk, hogy éppen a legtöbb bizonyító erejü esetekben azok a kagylók
sok idővel az emberi nem keletkezése előtt éltek és az Óczeán
kimutathatólag nem emelkedett az Alpesek csúcsai fölé, hanem a hegyláncz
csúcsosodott fel lassankint, törvényszerüen és magával emelte föl az
egykori tengerfeneket. Tudomásunk szerint a lakható föld teljessége
sohasem volt teljesen viz-réteggel körülvéve, legkevésbbé pedig abban a
rövid időközben, melyen az emberi hagyomány átér.
Ha a különböző természeti és kulturnépek teremtési mithoszai nem
volnának egyebek, mint a tapasztalat legrégibb használható csapadékai,
akkor legalább azt lehetne remélni, hogy az összes népfajok eredeti
kapcsolatára való végső emléket láthatunk bennük, amilyent a modern
kutatás megkiván. Szó sincs azonban semmi efféléről. Még egymáshoz
aránylag közel álló népekből is kiveszett minden egymásról való tudomás,
hát még az egymástól messzire eltávolodottak! A biblia népsorozatában
hasztalan keresnénk helyet a polinéziaiak vagy az indiánusok számára, ez
oly tény, amely már kevés idővel Columbus fölfedezése után is sok
fejtörést okozott a mózesi mindentudás hiveinek. Bizonyos, bár akaratlan
kapcsolatokat azonban mégsem lehet tagadni. Ha egy nép egyházi
szentesítés útján változatlanul megőrzött ősrégi mithoszaiban olyan
csillagképekhez ragaszkodik, melyek jelenlegi tartózkodása helyén nem is
vehetők észre, akkor ebben tagadhatatlanul egy mesterségesen megőrzött
tapasztalati maradvány rejlik, amely amellett szól, hogy az illető nép
egy messzefekvő helyről vándorolt mostani tartózkodási helyére. Ha
bizonyos kicsiny vonások visszatérnek a germán és görög mesékben, az
indusok elbeszéléseiben, a déli Óczeán Fidzsi-szigeteinek lakóinál és a
délafrikai hottentottáknál, akkor a kutató ebben a legrégibb örökséget
sejti, amely talán becses ujjmutatásokat ad. Mindezeknek a népeknek
valóságos tudatából azonban kiveszett az egykori kapocs leghalványabb
emléke is és amaz utólagos magyarázatok területe is szük és ingatag,
mert nem tudni, mily gyakran vezettek hasonló indítékok hasonló mithoszi
alakulatokra.
*
Ezek után a bevezető elmélkedések után vizsgáljunk át egy sereg jellemző
teremtési mithoszt a föld különböző területeinek köréből s próbáljuk
belőlük a karakterbeli jellemvonások egy sorát megállapítani. Mózes
teremtési legendáját még ma is aktuális érdekével utolsóul fogjuk
tárgyalni.
Először is ott keressük fel a mithoszt, ahol még ma is hamisítatlanúl és
egyeduralkodón él: a természeti népeknél. A történelem előtti és
történelmi időben való nagyszámu vándorlások valószinüvé teszik, hogy a
legrégibb, legalacsonyabb rendü emberiség maradványai egy természeti
törvénynek megfelelően a kontinensek határai felé szorultak, a poláris
zóna kezdetének széles északi partvidékeire épp úgy, mint mindenek előtt
a nagy szárazföldterületek pyramisszerüen kihegyezett vagy szigetekre
darabolódott déli nyúlványaira. Ugyanarról a törvényről van itt szó,
amely régi, már csak ereklyeképpen ránk maradt állatformákat szigetekre,
vagy messzeeső, szigetszerü szárazföldekre és félszigetekre tolt ki: a
csőrös és erszényes állatokat, melyek a magasabbrendü emlős állatok
őseiül tekintendők, Ujhollandba, a reptilia-szerü, tehát valószinüleg
legrégibb madarakat (Dinornis) és a családfában minden élők közt
legalább álló gyikot (Hatteria) Uj-Zélandba, a nagy vastagbőrüek
többségét, melyek virágkora a régesrég elmúlt harmadkor volt,
Délafrikába, a hasonlóképp régóta hanyatlásra jutott edentatákat
(lajhár, örvös állat) Délamerikába, az ősvilági rák- és pók-fajtákat
(Limulus, Liphistium) középamerikai és indiai szigetekre, a félmajmokat
Madagaszkarba stb. Csakugyan, aránylag kezdetleges népmaradványokkal
feltünő módon találkozunk, ha Ujhollandot Taszmániával, a délamerikai
Tűzföldet, Délafrikát és másfelől az új és óvilági poláris zónát vesszük
szemügyre. Az ausztráliai néger, a tűzföldi, az eszkimó akkor is igen
alacsony sorban állanak, ha megengedjük, hogy tökéletesen kulturátlan és
művelődésre képtelen népek mai ismereteink szerint nincsenek. Afrika
óriási földrészén a bushmannok és hottentották kicsiny, világos szinü
törzsei a földrész félszigetszerüen kihegyesedő déli részén meglehetős
biztonsággal tekinthetők legalább az egy földrész őslakossága
maradványaiul. Érdekes lesz tehát a legnaivabb kozmogoniának a nyomait
ilyen messzire előretolt előörzöknél vizsgálni. Ha az emberiségnek volna
valahol kijelentésszerü «ősbölcsesége», akkor itten volnánk a forráshoz
legközelebb.
A bushmanoknál teremtési mithoszról abban a zárt formában, ahogy a
bibliából ismerjük, nem lehet szó. A mithosz szilárd bordaszerkezetét
többnyire a vallási fogalmak további kifejlődése adja meg. Ezeknél a vad
népeknél azonban a vallás a lehető legalacsonyabb fokon áll. Igy tehát
nem marad más, mint néhány tapasztalat és a költői elem. A kóbor
vadember naiv meséi, melyek a dolgok eredetéről szólnak, a csillagokhoz
és állatokhoz, szükös életének legfontosabb tárgyaihoz fűződnek. Afrika
csillagai és állatai ezek. Egy szöcskét – meséli a fokföldi bushman –
üldöztek a tengeri macskák. Ez széttépte egy antilop epehólyagját. Ebből
keletkezett a sötétség. Hogy azonban ismét világosságot nyerjen, a
szöcske az égbe dobta papucsát. Ebből lett a hold. Szine a bushmanföld
pirosas porából való, amely a bőrhöz volt tapadva. Azért hideg, mert
bőr-papucsból származik. A nap eleinte mint férfi élt a földön, fénye a
hónaljából sugárzott ki. De ez a fény csak kunyhójának legközelebbi
környezetét világította meg. Ezért a régi bushmanok az égbe dobták a
napembert, ahonnan most mindenkire árasztja fényét. Máskor meg a hold is
ember. A nap azonban haragjában egyre-másra egy-egy darabot vág le róla
éles sugaraival. Nagy könyörgésére meghagy neki egy darabot gyermekei
számára. Ez a darabka aztán lassankint megint egészszé növekszik (teli
hold), mire a levagdalás megint megkezdődik. A bushmanok ideje előtt,
mondja továbbá a monda, élt egy nép, amelynek mécs nélkül kellett útját
megtalálnia a sötétben. Akkor egy ravasz leány izzó hamut dobott az égre
s ebből lett a tejút. Bizonyos fényes csillagok a déli koronában és a
keresztcsillagzatban, az antipodusok egének legszebb csillagképében,
emberekből és oroszlánokból keletkeztek, melyeket egy másik leány gonosz
pillantása kővé változtatott. Özönvíz-mondák elenyésző nyomai, melyek
állítólag a bushmanokkal rokon hottentottáknál jelentkeznek,
valószínűleg modern misszionáriusok hatására vezethetők vissza. A
valóság szerint Afrika az özönvíz-mondák legterméketlenebb talaja s az
óriási földrész négertörzseinél való hiányuk a legtalálóbb argumentum az
ellen a gyakran nagyon könnyelműen kimondott állítás ellen, hogy az
özönvíz _minden_ nép mondájában visszatér, tehát egyetemes eseményhez
kell fűződnie.
Az ausztráliaiak kozmogoniai mithoszai az ujhollandi szárazföldön
ezekkel sok tekintetben feltünően egyező vonásokat mutatnak fel. Itt a
nap a nagy strucz-madárforma állat, az Emu tojása, amely az «előbbi
embereket» az égbe dobta, a tejút pedig a korábbi földi lakók tüzeinek
füstje. Más mesékben a hold a nap férje s a nap minden hónapban egyszer
fölemészti. A dél-ausztráliaiaknál egy Muramura nevű jó szellem
teremtette a napot az emberek számára, miután ezek sokáig könyörögtek
hozzá tánczukkal; mert szükségük volt napmelegre – magyarázza elég
naivul a mese – amely ellankaszsza a gyorsjárású emustruczczot,
legfontosabb vadászzsákmányukat és a kezükbe juttassa. Esténkint a nap
végigjárja az elhunyt emberek lelkeinek sorait. Akit megajándékoz
kegyével, az ellenszolgáltatásul neki adja egy vörös kenguru bőrét.
Azért látszik reggel pirosnak, mert rajta van ez a bőr. Az embereket is
ez a Muramura nevű jó szellem csinálta, még pedig állatokból. Kezdetben
kicsiny, fekete gyikokat teremtett. Ekkor mint a bibliai Jehova
megtekintette művét és annyira meg volt vele elégedve, hogy elhatározta,
a fekete gyikoknak hatalmat ad minden csúszó-mászó teremtmény fölött a
földön. Igy tehát lábaikat ujjakra osztotta, arczukból orrot, szemet,
fület és szájat mintázott és végül megtanította egyenesen állni. Mivel
ebben a hosszú gyikfark akadályúl szolgált, hát levágta és kész volt az
ember. Még csak a nemeket kellett elkülöníteni. A régi időkben, úgy
gondolja az ausztráliai néger, minden változó volt. A kenguru eredetileg
óriási szörnyeteg volt. Egy erős vadász széttépett egy ilyen óriási
kengurut darabokra és ezekből csinálta a mostani kengurufajokat. Igy
találkozik egy-egy ponton a legnyersebb természeti népek kezdetleges
mithosza öntudatlanúl csaknem darwini fejlődési gondolatokkal: a
vadember érzése szerint még közelebb áll a természethez, mint a bizonyos
fokon álló kulturember, neki az a gondolat, hogy egy gyikból
formáltatott a többi gyikok legyőzőjéül, elég fenségesnek és emberhez
méltónak tünt, mig nem egy filozofusa egy olyan kornak, mely
megnemesedett isteneit márványcsarnokokban és gothikus templomokban
tisztelte, de emellett mindjobban elidegenedett a természettől, az
embernek mindennemű kapcsolatát a legmagasabb rendű állattal is mint
erkölcsileg megvetendőt megbélyegezni valónak tartotta. Az ausztráliai
szárazföld lakóinak szegényes özönvíz-mondái közül a nyugatausztráliai
nyilvánvalóan egy helyi személyhez fűződik: két néptörzs egy folyam két
partján sokáig barátságban él; aztán az egyik gőgös lesz és elszigeteli
magát; jön egy végtelen erő, a folyam megdagad és a folyam déli
partjáról elmenekül a lenézett törzs; mikor visszatérnek, odaát nyilt
tengert látnak, mely elnyelte egykori barátjaikat. Ha ilyen elbeszélések
misszionáriusok fülébe jutnak, akik hisznek a mózesi történetben és
mindenütt a _maguk_ özönvizének nyomait keresik, akkor könnyen állnak be
elváltozások és a feketék élénk fantáziája észrevétlenül is hamar
meghamisítja a saját hagyományukat az újnak a kedvéért, amelyet a fehér
ember rág a szájukba. Ebben az esetben azonban hihetőleg nagyon hiteles
és hamisítatlan ősforrásához jutottunk a teljesen lokális
özönvíz-mondáknak s ez az egy fényt vet a legtöbb ilyennek eredetére.
Az ausztráliai négertől Amerika legészakibb részének eszkimójáig s ennek
európai és ázsiai rokonáig meglehetős nagy ugrás. A megváltozott háttér
egészen más természeti képeket hoz létre. Az eszkimó fantáziája szerint
a mennyboltozat egy északon fekvő csúcsos hegyen nyugszik és ezen forog.
Mithologiája a mi Gönczöl-szekerünk csillagképéhez fűződik, amelyben ő
egy rénszarvast lát; az Urin-övben fókavadászokat lát, akik egykor
vadászat után nem tudták megtalálni a hazafelé vezető utat és az égbe
jutottak. Az ember, mondja a grönlandi, az égből keletkezett. Ő nemzette
egy görönggyel a nőt. Az első emberek aztán czivakodtak azon, hogy
halhatatlanok legyenek-e az emberek, vagy sem. A nő igy szólt: «Hadd
haljanak meg, hogy helye legyen az utódaiknak.» Egy másik monda szerint
az első ember a saját hüvelykujjából teremtette meg a nőt. Az egyik
északamerikai eszkimófaj egyik özönvíz-mithosza olyan víztömegekről
szól, melyek jéggel borítva túlemelkedte a hegycsúcsokon. Mikor aztán
lefolytak, a jég ott maradt függve a hegycsúcsokon, czethalak és kagylók
nagy tömege feküdt a szárazon s még ma is meg lehet őket ott találni. Az
embereknek vagy akár az emberiség többségének teljes elpusztulásáról
azonban nem tudnak. Ennek a mithosznak magváúl könnyen fel lehet ismerni
az örök hóval födött hegycsúcsok és megkövesült kagylók megmagyarázására
törekvő hypothesist s ez a két természeti jelenség kétségkivül alkalmas
arra, hogy az embereket gondolkodóba ejtsék rajtuk.
Melancholikus varázsa van azoknak a jövőre vonatkozó képeknek,
melyekkel, mint az istenek alkonyáról szóló német mondával, a grönlandi
világmithosz záródik. Egykor majd minden ember meg lesz halva. Akkor egy
óriási árvíz fogja végig söpörni a földet. Az elsimult vizfelületen
azonban a szél a megtisztult port összesöpri uj, szebb és boldogabb
emberfajjá. Néhány vonás mintha megfogható módon belehelyezne a sarki
lakos szemléletének világába, aki még ma is a jégkorszakkal küzködik:
föltámad a végtelen, északi fénytől piros éjjel tökéletes halotti
merevségével, hóviharok tombolnak a grönlandi jégmezők óriási lapos
felületein, melyek borzalmas sivár képével szemben az afrikai sivatag
élettel teljesnek és lakhatónak tűnik fel s amelyen szűk viskóban züllik
el egy nem értelem nélkül való nép a piszokban és elme-bénító babonában…
Nem csoda, ha itt a mithosz inkább foglalkozik minden dolgok végével,
mint egykori eredetükkel.
_Az igazi afrikai négertörzsek_ teremtési mondái, bár e népek kulturális
haladottsága máskülönben sok tekintetben jelentékeny, csak kevéssel
emelkedik fölébe a bushmanokénak vagy ausztráliaiakénak. Az utóbbiak
kicsi fekete gyikjait a kaméleon, Afrikának ez a különös, dülledt szemü,
a hozzá hasonló szinű mimóza-lombban mintegy elvarázsoltan függő hüllője
helyettesíti, harapófogó zerű lábaival, változékony pergamentbőrével és
hosszú, merev spirális farkával, mindenesetre olyan teremtmény, amely
minden másnál jobban beleillik a durva fetis-kultusz és a varázsló
szemfényvesztés groteszk torzvilágába. A Nilus forrásvidékeinek
területén a mangara-négerek mesélnek egy őskorról, mikor az emberek még
örökké éltek. Egyszer azonban fennhéjázók lettek s ekkor a «nagy
varázsló» haragjában a földre vetette az éggömböt és pozdorjává tört