A tanító / Pompei utolsó éje - 2

JÁNOS (ki nagy lélekzetvétellel, szinte lihegve habzsolta
Katica szavait, a »szerelem« szónál láthatólag összerezzen,
aztán egészen Katica mellé hajol és forró, belső tüzzel):
Köszönöm édes, szép Katóka, hogy megtanitott a tavasz szépségére
... köszönöm ... (száraz köhögéssel) ...ez ...ez ...igen ugy van,
igaza van ... a tavasz a szerelem ... (hogy zavarát elleplezze:
ravaszul mosolyog) De azt már én is tudom, hogy mi az akácvirág?
(Leszakít az akácfáról egy galyat és leül egy s*zékre.)
KATICA (hangosan felkacag): Tán egyest akar a természetrajzból?
Le akarja darálni, hogy az akácvirágnak
hány a porzója, mennyi a kocsánya? Mert azt csak nem
tudja, hogy ebbe bele lehet harapni, annyira édes? (Közben
egy virágocska leveleit leszaggatva, a törzsébe beleharap.)
JÁNOS (őszinte csudálkozással): Ezt igazán nem tudtam.
KATICA: Nem is tanitott maga soha olyat, ami édes ...
JÁNOS (fejét hirtelen mellére szegzi, aztán nagyon szomoruan):
Hogyan is tanithattam volna, hiszen mind e mai
napig én magam sem tudtam; mi az, hogy édes ...?
KATICA (egy pillanatra meghatottan mosolyog, aztán
hátba üti Jánost): Hát mit tud tanitóbácsi?
JÁNOS (föleszmél): Én ... én is tudok valamit. (Groteszk
mosollyal) Tudom, hogy az akácvirág a szerelmesek
jövendőmondója ... Kérem ... akinek már nagy lánya van:
ezt is tudja. (Letép egy ágat és annak leveleit a »szeret--nem
szeret« játék szabályai szerint tépdesi; halkan, nagyon
groteszkül és láthatólag drukkolva, hogy mi lesz az eredmény)
--Szeret ... nem szeret ... szeret ... nem szeret ...
KATICA (fölébe hajol és halkan a fülébe sugva, folytatja):
--Tiszta szivből ... igazán.
JÁNOS (folyton tépdesve a leveleket):--Szeret ... nem
szeret (a végén páratlan levél maradt; hirtelen görcsös vonaglással
leszakitja és nagyon szomoruan.) Későn ... (Maga
elé mered.)
KATICA (meghatva néz reá. János ráveti a szemeit és
reszkető karjait nagy izgatottság közepette feléje nyujtja.
Katica kisiklik ölelő karjaiból, kacagó trillába kezd és János
orrát meglegyinti az akácvirággal): Maga kis csintalan ...
JÁNOS (nagyon zavartan): Csak a virágot akartam ...
olyan jó illata van.
KATICA: Meghiszem azt. (Leszakit belőle és János gomblyukába
tüzi. Közben János mindenáron meg akarja csókolni
a kezét; de Katica ügyesen kisiklik a kezei közül.) Látja az
illat is kellemes és édes ... ezt pedig maga is tudja ...
JÁNOS (boszankodva, hogy a kézcsók nem sikerült): Hát
van orrom ...
KATICA (pajkosan): De van ám ... és mégse tanitott
soha róla ... (Kis szünet után.) Hja, az iskola mindenre tanit,
csak arra nem, ami pedig az életnek szépsége, boldogsága
és ifjusága ...
JÁNOS: És mi az?
KATICA: Három varázsige: a hangulat, a szin és az
illat ...
JÁNOS (halkan ismétli): A hangulat, a szin és az illat ...
(Megszagolja a gomblyukba tüzött virágot) ...De én az
akácvirág illatot, még az ablaknyitás előtt is éreztem ... rögtön
mikor Katóka ide belépett.
KATICA: Igen ... ez a kedvenc parfümöm. (Fölemeli a
lovagló pálcát, melynek gombja parfümös flacon; megnyomja
és hirtelen ráhint János ruhájára.)
JÁNOS (hirtelen felszökik helyéről): Hova gondol, Katóka?
KATICA: Hát nem kedveli az ákácillatot?
JÁNOS (nagyon zavartan): Igen ... sőt tavaszi szinekben,
szerelmi hangulatban nagyon ... nagyon. Milyen kár,
hogy hamar elpárolog. (Egy ötlettől megragadva, előrántja
zsebkendőjét) Ide is!
KATICA (ráhint a zsebkendőre).
JÁNOS: Köszönöm ... nagyon köszönöm ... Ugy-e, egy
cseppnek illata is soká eltart?
KATICA: Hetekig ...
JÁNOS (nagyon boldogan): Hetekig ... köszönöm. (Nagy
gonddal rakja össze a zsebkendőt, vigyáz, hogy ránc ne
maradjon és aztán gonddal elteszi.)
KATICA (mosolyogva): Pedig kedves tanitó bácsi, valaha
ki nem állotta a parfümöt. Emlékezem, tanitvány koromban,
pedig akkor is ákácillat volt a kedvenc illatszerem ...
(körülnéz a szobában és meglátja a szekrényhez
támasztott nádpálcát) de nini, még mindig itt van ez az
aljas kinzó szerszám! (Kezébe kapja és ráüt a tanitó vállára)
Bizony kedvesem, mert egyszer nagyon be voltam parfümözve,
evvel vágott rám ... de nagyon ... ugy hogy
nyoma maradt ... és képzelje: ez a nyom örökre elcsufitotta
a dekoltázsomat.
JÁNOS (mohón): A dekoltázsát?
KATICA: Igen. (Kacéran) Vagy tán a tanitó bácsi nem
is tudja, mi az a dekoltázs?
JÁNOS: Én ne tudnám ... Mikor a nők báli ruhában
felül egészen mesztelenek.
KATICA (rávág a pálcával): Szemtelen. Ugy kell mondani:
a hölgyek nyaka, válla, keble fedetlen ...
JÁNOS (nagyot nyel): Szép lehet ... De hogy a magáé
nem ... hogy az ütésemmel tönkretettem ... annak csak most
örülök igazán ...
KATICA: Ejnye ... mért?
JÁNOS (mereven a szemébe néz, elfojtott szenvedélylyel):
Mert nemcsak én nem láthatom, hanem más se látláthatja ...
KATICA: Tanitó bácsi máris féltékeny ... kissé korán ...
és aztán nem egészen igy van: a toalettjeimet ugy készittetem,
hogy csipkével, szalaggal azt a helyet befedetem ...
JÁNOS: Hát olyan csunya?
KATICA: Nem ... csak megvan a nyoma.
JÁNOS (folyton nagyobb izgalommal; szaggatott hangon
beszél): Vörös?
KATICA: Nem ... fehér ... fehérebb mint a karom.
JÁNOS (Katica karja után kap mohó vággyal, de Katica
elhuzza): Fehérebb?... ugyan ... hogyan ... (Katica kezeire
kidülledt tekintettel néz.) A maga szép keze, karja
nagyon fehér, hófehér ...
KATICA (mosolyogva): Elég fehér ...
JÁNOS (most már a férfivágy tüzében, alig tudja mit
beszél): Meg gömbölyü ... rózsás, formás ... sima, bársony
puha ... (Katica mosolygós arcára téved tekintete, hirtelen)
Nem--Katóka--a folt nem fehérebb ...
KATICA: De ha mondom ...
JÁNOS: Nem ... mert az vörös, csunyán vörös ...
KATICA: És ha még sem vörös?
JÁNOS: Akkor ... (megakad. Kinos szünet; aztán zavart
mosolylyal kivágja magát) nem botütés ... nem én vagyok
az okozója ... természetes, hogy nem én vagyok ... Katóka ...
Mondja: Hol van a nyoma?
KATICA (a jobb felső karjára mutat):Itt!
JÁNOS: Megláthatnám ...?
KATICA (megfenyegeti az ujjával): Tanitó bácsi, nem
szabad rossznak lenni ...
JÁNOS (zavartan): Nem ... isten bizony nem ... De a
bálokban, azoknak, szabad ... mi?
KATICA: Az más ... (szemébe néz) Aztán mért akarja
látni ...? De igazat mondjon tanitó bácsi ...?
JÁNOS (a legnagyobb izgalommal): Hogy vörös-e?...
(Türtőztetve magát) Ha fehér ... akkor nem botütés ... a
gazság akkor nem az én lelkemen szárad ...
KATICA (mosolyogva): Csak ezért ...?
JÁNOS (rekedten hörögve): Igen ... mutassa Katókám ... mutassa ...
KATICA (Kacér; mosollyal): Ha csak ezért, akkor megmutatom.
(Lassan fölkezdi türni a jobb kar ujját, egész a
vállig feltürte és rámutat a kar felső részére.)
JÁNOS (ki eddig alig birt éhes vágyának parancsolni,
most mohón, kidülledt szemekkel megragadja Katica karját
és hirtelen rátapad egy hosszu, vonagló, szenvedélyes
csókkal oda, ahova Katica mutat.)
KATICA (halk, ijedt sikoltással): Megőrült?... Ereszszen!...
(Ki akarja szabaditani a karját, de János vasmarokkal
tartja és csókolja ott, ahol éri le egészen a kézcsuklóig.)
JÁNOS (lihegve, egész testében megreszketve, ujjaival
végig simitja kéjes borzongással Katica kezeit, miközben
Katica bosszus idegességgel lerángatja karjára a ruhát, János
még egy tüzes csókot nyom a kezére, aztán lerogy
a karosszékbe. Kinos szünet néhány pillanatig. Aztán elfojtott,
szaggatott zihálással): Csak az ütés helyét akartam ...
De bennem már előbb pezsgett, forrt és száguldott a
vér ... Akácvirág tikkadt illata eltemette az eszemet ... Mámoros
tavaszi hangulatnak tüzes szinei szikrázva, tülekedve
keringtek bennem ... velem ... ellenem és aztán vad vágygyal
csókoltam, asszonyi vállat, asszonyi kart ... (Nagy, siró
szomorusággal) Én ugy se csókoltam még soha fiatal, fehér,
formás, meztelen vállat, meztelen kart ...
KATICA (lábával dobbant): Csend! (Szünet. Nagyon halkan.)
És a felesége ...?
JÁNOS: Eh!... Mért emliti épen most azt a szegény,
szürke, elfáradt öreg asszonyt?
KATICA: Tanitó ur szégyelje magát!
JÁNOS: Katicám ... édes ... tudom, hogy nyomorult vagyok ...
de még--férfi vagyok! (Maga elé mered.)
KATICA (a szék karfájára ülve, kacéran ráhajol, hajával
érintve János arcát): Ép ezért ne Rizácska erkölcsét
féltse tőlem, hanem a magáét tanitó bácsi. (Kedves mozdulattal
a kezét nyujtja.)
JÁNOS (hódolattal megcsókolja a kezét, nagyon zavartan):
A tavasz ... higyje el ékes Katica, ennek csak a tavasz
az oka ...
KATICA (mosolyogva): Igen ... a tavasz ... ép ezért--csukja
be kérem az ablakot.
JÁNOS: Minek?... Hiszen olyan jól esik a tüzes, forró
fejemnek ez a friss tavaszi levegő.
KATICA (nagy nyomatékkal): Ép azért ... (Zaj a szomszéd
szobából. János és Katica rendbe szedik magukat.)

János, Katica, Ida, Riza, később Jenő
IDA (kinyitja a baloldali ajtót, belép; utána Riza kezében
a regénnyel. Mindketten ünneplőbe vannak öltözve.
Jenő szepegve be-bekandikál az ajtón): Bocsánat, de a férjemnek
már az iskolába kell mennie.
JÁNOS (megnézi óráját): 10 perc mulva 2 óra.
KATICA (közben derült vidámsággal kezet fogott Idával
és megcsókolta Rizát. A bekandikáló Jenő felé megy,
de az beszalad előle, ő utána.)
JÁNOS: Jobban rá kellett volna vágnia!
IDA: Mért?
JÁNOS: Kővel dobálta meg a lovat ...
IDA: A rossz gyerek ...
KATICA (kézen fogva Jenőt, kijön vele a szobából):
Ne bántsák. Mi már kibékültünk.
JENŐ: De lovas katonát is!
JÁNOS: Csókolsz kezet, te haszontalan lurkó!
JENŐ: Azután ... Katica néni ... kocsit is ... lovat is?
KATICA (mosolyogva): Azt is!
JENŐ: Ide a kezét! (Megfogja Katica kezét, ki e közben
Jánossal halkan beszélget és egy cuppanós csókot nyom
rá és trillázva Rizához szalad.)
IDA (ki éber figyelemmel kiséri Katica és János halk
beszédjét): János ...
JÁNOS (fölrezzen): Tessék ...?
IDA: Katica szives lesz kissé elfordulni, hogy levethessed
a szalonkabátot.
KATICA: Kérem, én már ugy is távozni akarok.
JÁNOS (hevesen): Maradjon kérem. Haza kisérem. (Katica
mosolyogva elfordul és odamegy Rizához. János e közben
már-már leveti a szalónkabátot, mikor megüti orrát a
kabátból kiáradó parfüm; mély lélegzettel magába szivja,
majd a zsebkendőjét is előveszi és annak illatát is magába
szivja. De mikor észreveszi, hogy Ida folyton kémleli,
láthatólag összerezzen, de aztán nyugodt, természetes
hangon) Nem vetem le ... ez melegebb ... nem kell legalább
felöltőt huznom. (Odamegy Katicához és Rizához,
közben még vidám kedvvel meg-megszagolja a gomblyukba
tüzött virágot.)
KATICA (eközben Rizával halkan beszélgetett. Meglátja
János közeledését, félhangosan): No majd meglátja, Rizácska ...
RIZA (fejét rázza): Lehetetlen ... Jobb, ha nem is
szól neki.
KATICA (mosolyog, nem felel; aztán a hozzájuk érkező
Jánoshoz): Ezt a könyvet is én küldtem ... Rizácska
bátran elolvashatja, az én felelősségemre ...
JÁNOS: Ugy ... akkor csak olvasd, lányom ... hálásan
köszönöm, kedves Katica ...
RIZA (nagy örömmel): Édes ... (Megcsókolja Katicát,
ki Jánossal ujra halkan beszélget.)
IDA (aki tovább is aggodalmasan figyeli Jánost és Katicát,
eközben Jenőnek halkan sug valamit, rámutatva a
nádpálcára. A »Katica« szóra Ida láthatólag összerezzen, elhalón
suttogja): Katica ...?
JENŐ (eközben a nádpálcát az apjához viszi).
JÁNOS (mikor hozzáér Jenő keze): Mi az? (Meglátja a
pálcát, zavartan) Vidd vissza!... Nem kell!
KATICA (elfordul, halkan nevet).
IDA: Nem viszed magaddal? E nélkül még sohasem
mentél az iskolába, János?
JÁNOS: De ha mondom, hogy nem kell.
JENŐ (örömében ugrál): Ojé! Ez annyi, mint egy lovas
katona! (Megfogja apja kezét és huzni kezdi.) Miért nem
megyünk már, édesapám?... Ugy szeretek ma iskolába
menni ...
RIZA: Apa, mondd: miről akarsz ma magyarázni?
JÁNOS (odalép az ablakhoz, de szemeit nem veszi le
Katicáról): A tavaszról, édes lányom, az ifju, zsendülő tavaszról ...
RIZA (odaszalad hozzá és átöleli): Óh tanits meg engem
is a tavasz szépségére, édes, jó apám.
JÁNOS (gyöngéden megsimogatja Riza haját): Hát tudod,
édes, kis Rizám: mi a hangulat, a szin és az illat ...? (Riza
fejével nemet int. János elmerülve magyaráz.)
IDA (eközben a szin elején szemrehányóan Katicához):
Mit csinált, Katica, a férjemmel?
KATICA (mosolyogva rámutat Jánosra és Rizára) Tán
jobb apát és jobb tanitót.
IDA: De ő nemcsak apa és tanitó, hanem férj is, az
én rossz, csapodár férjem.
KATICA (vállát vonogatva): Engem ne vádoljon ezért ...
én erről nem tehetek.
IDA: Istenem ... tudom, hogy maga jó ... ne nehezteljen
rám ... de édes Katica, én olyan boldogtalan vagyok.
(Könnyeit törli.)
KATICA (meghatva): Ne sirjon, kedves tanitóné ...
IDA (elkeseredetten): Hát mit csináljak?
KATICA (egy pillanatra gondolkozik, aztán nagyon határozottan):
Csukja be az ablakot!
IDA (nagy csudálkozással): Az ablakot ...?
KATICA (ujra nagy nyomatékkal): Igen, az ablakot!
És ha az ura velem akarna távozni, hivja vissza! (Kezet
fog vele, aztán odalép Rizához, karját karjába ölti és a
jobboldali ajtó felé vezeti. János követi őket Jenőt kézenfogva.
Katica abban a pillanatban nyitja ki a bejárat ajtaját,
mikor Ida ép a második ablakot is betette. A szobában
homály van, csak a nyitott ajtón át hatol be a tavaszi
napsugár és fényözönbe vonja a küszöbnél álló csoportot.)
IDA (eközben a homályos szobában leül a pamlagra és
onnét szomoru, halk hangon): János ... Jenő kezet se csókolt ...
JÁNOS (kelletlenül, de mégis parancsolólag): Csókolj
kezet!
JENŐ (durcásan bemegy és kezet csókol).
IDA: Jánosom, te se bucsuztál el tőlem. (János meghökken
és aztán habozva néz Katicára.)
KATICA (nyomatékkal): Bevárom a tanitó urat!
JÁNOS (mohón): Köszönöm ... rögtön jövök. (Sebbel-lobbal
bemegy. Katica csak erre várt. Átlépi Rizával a küszöböt
és nesztelenül beteszi maga után az ajtót. A szoba
homályos. Közben János Idához ért.) Gyorsan ... nincs időm ...
Mi bajod ...?
IDA (nagy szomorusággal): Az én bajom, János ...
JÁNOS (eközben megfogja Ida kezét, mintha ajkához,
akarná vonni, de aztán meggondolja magát, csak kissé megszoritja
és elereszti. Ida keze lehanyatlik. János ezután megfogja
a türelmetlenségében toporzékoló Jenő kezét és lohol
vele az ajtó felé.)

János, Ida, Jenő és Riza
RIZA (épen belép).
JÁNOS (megdöbbenve): Katica ...?
RIZA: Elment.
JÁNOS (meginog, rekedten): Merre?
RIZA: Érte jött a kocsi és elhajtatott. (Nyugodtan leül
az asztalhoz és fellapozza a könyvet, olvas.)
JÁNOS (egy pillanatig dermedten áll. Aztán mély sóhajjal
összerázkódik.)
IDA (ki feszülten figyel rá): Fázol, János?
JÁNOS (halkan, nagyon szomoruan): Fázom ... óh a
csalfa napsugár ... (Az ablakra mered) már nincs is itt ...
eltünt ... olyan korán van és máris este van ...
IDA (halkan, önmagában): Este van.
JÁNOS (odamegy a ruhafogashoz, leveti a szalónkabátot,
a virágot kiveszi a gomblyukból): Ez még nem tavasz ...
IDA (sohajtva): Nekünk már sohse lesz tavasz, János ...
JÁNOS (összeborzong. Nem szól semmit. A virágot a
földre dobja, rátipor. Nagy sebbel-lobbal ráveszi a másik
kabátot, aztán rá a felöltőt. A pálcát a kezébe kapja és
a másik pillanatban becsapja Riza orra előtt a könyvet.)
Mondtam már, hogy ne olvass! (Riza dühében sirni kezd.)
JENŐ (észrevéve a nádpálcát, ijedten): Édesapám, a tavaszhoz
nem kell nádpálca!
JÁNOS (rávág): Mars! Majd adok én neked tavaszt!
(Kivezeti a siró Jenőt és becsapja az ajtót.)

Ida és Riza
IDA (felkel helyéről): Ugy fázom.
RIZA (könnyeit törli): Kinyissam az ablakot?
IDA (eközben a szekrényhez ment és kivett abból egy
kis dobozt.) Hagyd, Rizám, én ennél melegszem. (Leül Rizával
szemközt. Kis kulcsot vesz elő, mely vékony láncon
a keblén csüng és avval kinyitja a dobozt. Elsárgult leveleket
vesz ki belőle. Miközben az egyiket olvassa) Miért
sirsz, lányom?
RIZA (könnyeit törli): Hogyne sirnék ... pedig ugy örültem,
hogy apa már nem a régi ...
IDA (feltekint az olvasásból; sóhajtva): Bárcsak olyan
volna, mint a régi ... (Könnyeit törli)
RIZA: Anyuskám, hát te mért sirsz?
IDA (könnyben uszó szemekkel): Apád szerelmes levelei ...
RIZA (felpattan, odamegy lábujjhegyen anyja háta mögé,
átöleli és félhangosan a levélből olvassa): »Édes, egyetlen
szerelmem« ... Apa is igy kezdte ...? (Ida szomoruan bólintgat.
Csönd.)


POMPEJI UTOLSÓ ÉJE
EGYFELVONÁSOS VERSESTRAGÉDIA
IRTA HORVÁTH ÁKOS

SZEMÉLYEK
LESBIA
TITUS
LENTULUS
RÓMAI IFJU
MÁSIK RÓMAI
RÓMAI NŐ
EGY ASSZONY
HIRNÖK
MÁSIK HIRNÖK
HARMADIK HIRNÖK
ÖREG RÓMAI
EGY LEÁNY
ÖREG EMBER
LEÁNYOK, ASSZONYOK, FÉRFIAK, RABSZOLGÁK
Történik Kr. u. 79-ben
Nyilt csarnok. Virágfüzérekkel diszitett oszlopok között
a tenger és a háborgó Vezuv látszik.--Este. A termet
fáklyák világitják be. Mámoros nők és férfiak hevernek
szerteszét a nyugágyakon. Rabszolgák virágokat szórnak s
tialokat szolgálnak fel.--Lesbia, ébenfekete haju, fiatal,
karcsu lány, az egyik oszlophoz dőlve az öblöt és a lángoló
hegyet nézi.--Lentulus jobbról egyedül áll s komoran
maga elé bámul.--Titus halkan Lesbiához beszél,
aki alig veszi őt észre.
TITUS:
Mondd, Lesbia, mért nem hallgatsz reám?
Rózsás füled mért nem fogadja be
A hangomat?--Bántottalak talán?
LESBIA:
Hangod érdes,--az ő hangja zene.
RÓMAI IFJU:
Jupiterre, ez a bor édesebb!
Igyál, Caius,--ugysem lesz reggeled!
TITUS:
Szép Lesbia, legalább nézz reám!
Komor lesz és sötét az éjszakám,
Ha nem tekint felém tüzes szemed...
LESBIA:
Mért nézzek rád, ha ő rá nézhetek?!
MÁSIK RÓMAI:
Hattyupehelynél puhább a kebled--
RÓMAI NŐ:
Dőlj az ölembe, én majd legyezlek!
TITUS:
Óh Lesbia, egyre közelg a vég.--
Szenvedés volt miattad életem,--
Csókolj meg hát,--égek a csókodért...
LESBIA:
Üdvöt csak az ő csókja ad nekem.
HIRNÖK:
Titus, siess, házad lángot vetett--
TITUS:
Emésztőbb láng pusztitja lelkemet.
LESBIA:
Nem mégy haza?
TITUS:
Nem, mert téged nézlek--
LESBIA:
Hagyj magamra, untat a beszéded.
(Titus szomoruan, lesütött fejjel Lentulushoz megy, de onnan
is Lesbiát nézi.)
RÓMAI IFJU:
Töltsd tele kelyhed vérszinü borral,
Égjen az ajkad, forrjon a véred!
MÁSIK RÓMAI:
Vesszen a bánat, félre a gonddal!
TÖBBEN:
Éljen a mámor! Éljen az élet!
TITUS (Lentulushoz):
Lesbia ma álmodó és halvány--
RÓMAI NŐ:
Csókot nekem! Szomjazom a csókra!
LENTULUS:
Teste fehér, mint a tubarózsa...
TITUS (Lesbiát nézve):
Lesbiának mosoly játszik ajkán.--
RÓMAI IFJU:
Hé Lentulus, szinültig a kelyhed,
Mért nem iszol? Lentulus?!
LENTULUS:
Felejted,
Hogy nem mindig lehet felejteni?!
ÖREG RÓMAI:
Hej leányok! Adjatok csak neki
Édes csókot!
TITUS:
Hagyjátok magára.
EGYIK LEÁNY:
Ajkán csókom keserüvé válna.
LENTULUS:
Feljött a hold a füsteflhő megett--
TITUS:
Lesbiának márvány keze remeg...
LENTULUS:
Karcsu nyaka ragyogó, hófehér--
TITUS:
Mint a rózsa, melyet az esti szél
Körülölel, ugy reszket gyenge válla--
EGY LEÁNY:
Miért néztek ti folyton Lesbiára?
Ő kőszivü és vére sem pezseg,
Ajka sápadt és bánatos szeme--
Ma éjszaka engem öleljetek!
Ki tudja, a reggelt megérjük-e?!
TITUS:
Egy holdsugár sötét hajába tévedt...
A LEÁNY:
Észre sem vesz, hiába várod, téged--
TITUS:
Mostan leült,--az árnyék eltakarja--
LENTULUS:
Lesbiának mosolyog az ajka...
EGY RÓMAI:
Ugy, ugy, csókolj, ölelj át, Cluvia!
LENTULUS:
Ide nézett, mosolyog, elpirult--
TITUS:
Talán rád vár, Lentulus, menj oda--
LENTULUS:
Most nem megyek, jókedvem füstbe fult,--
Mint a vampir, szivemen ül a vész--
TITUS:
Menj Lentulus! Mosolyog, egyre néz,
LENTULUS:
Holtak leszünk, Titus, reggelre mind!
TITUS:
Feledd el, ha Lesbia rád tekint,
Bár nézne rám!
EGY RÓMAI:
Lentulus!
TITUS:
Menj oda!
A RÓMAI:
Mért vagy sápadt? A félsz szivedbe szállt?
TITUS:
Most is rád néz és bibor ajakát
Harapdálja fehér, gyöngysor foga...
LENTULUS:
Nevetéset fojtja el biztosan--
TITUS:
Nem gondolom. Inkább haragra gyult--
HIRNÖK:
Tiberius villája romba van!
MÁSIK HIRNÖK:
Egy lávakő az átriumba hullt!
(Földalatti moraj hallik. Kivülről jajgatás. A teremben levők
elszörnyednek.)
LESBIA (átszellemülve):
Boldog vagyok! Ma lesz tehát a nap!
HARMADIK HIRNÖK:
Elöntötte körül az utakat
A láva már--menekülés sehol!
LENTULUS (sápadtan):
Hallod, Titus?
TITUS:
Hallgass! Lesbia szól,--
LESBIA:
Boldog vagyok! Az óra közeleg...
Szép Lentulus, ma a tied leszek!
EGY RÓMAI (kitekintve):
Az utcákon hamueső szakad!
LESBIA (Lentulushoz lépve):
Végre, végre itt van a pillanat,
Melyben a kín és mámor egybeforr,
Melyben mienk mennyország és pokol,--
Amely megöl és mégis üdvöt ad.--
EGY ASSZONY (berohanva elájul):
Irtózatos!
LENTULUS:
Lesbia, csókodat
Nem élvezem, mikor közelg a vég...
LESBIA (egyre szenvedélyesebben):
Kérted csókom pirosló, szent tüzét,
S én az élő nem adtam meg neked,
--Nem akartam lenni a kedvesed!
De most, hogy a halálnak napja van:
Forró vágyban neked adom magam!
EGY RÓMAI:
A füst terjed...
LESBIA (elsápadva):
Lentulus! Mondd, mi lelt?
Te félsz talán?
LENTULUS:
A halál rám lehelt
És megfagyott a mosoly ajkamon,--
De már vége--egy percig volt csupán.
HIRNÖK:
Lentulus, a palotád puszta rom!
LENTULUS (erőltetett jókedvvel):
Hé, bort ide! Szerelmünk ajakán
Feledjük el, hogy köztünk a halál!
TITUS:
Te boldog vagy, téged Vele talál,
Mégis sápadsz és a hangod remeg--
RÓMAI IFJU:
Igazad van, Lentulus, töltsetek!
RÓMAI NŐ:
S daloljatok, a bánat mit sem ér!
Boldog, aki vigan s gyönyörben él!
TITUS:
S még boldogabb, aki gyönyörbe hal...
LENTULUS:
Virágillat, édes csók, tréfa, dal
Némítsa el szivünkbe mind a gondot...
MÁSIK HIRNÖK:
--Dolabella villája összeomlott!!
LENTULUS:
Eh, ki bánja!
LESBIA:
Ne is hallgass oda--
LENTULUS:
Hozd vissza hát elszállott kedvemet!
Daloli nekem valamit, Lesbia!
LESBIA:
Lentulus, te elfeledsz engemet,
Ha a halál sötét szárnya suhog...
LENTULUS:
Lehangolnak a fekete romok...
LESBIA:
Majd felvidit ajkam piros dala!
LENTULUS:
Igen, igen,--daloli csak, Lesbia!
LESBIA (dalol):
Töltsd tele égő, vérszinü borral
Lobogó vágyad aranypoharát,
Oltsad a szomjad lángoló csókkal,
Kérve a párod bibor ajakát!--
--Testem a vágytól tüzesen ég--
Evoé! Szép vagy! Isteni szép!
Szedd tele húsos hó-liliommal
Lobogó mámor piros serlegét,--
Öleld át forrón, erős karoddal
Remegő párod puha termetét!
--Liliom és csók szedni való--
Evoé, csókom isteni jó!
MIND:
Evoé, evoé, gyönyör az élet,
Gyönyörben érjen életünk véget!
LESBIA:
Emlékezel? Több mint egy éve már,
Hogy ajakad ajkam csókjára vár--
LENTULUS:
És nem adtál!
LESBIA:
De most, hogy meghalok:
Halálomban egész tied vagyok!!
LENTULUS:
Mi a multban szép álom volt csupán--
Csodás való Pompei ravatalán!--
LESBIA:
Szép Lentulus, nem érhet ugy a vég,
Hogy ne legyek egészen a tiéd!
EGY RÓMAI:
Jupiterre, megremegett a föld!
MÁSIK RÓMAI:
Meneküljünk! A csarnok összedőlt!
HARMADIK:
A tető ég!
NEGYEDIK (befutva):
A kert tüzet fogott!
ELSŐ:
Verres háza még épen áll amott,
Pincéje jó!
MÁSIK:
Az utcán láva foly!
LESBIA (Lentulushoz):
Két karoddal erősen átkarolj,
S ugy várjuk, mig szétfut a gyáva had!
(A mulatók mind riadtan menekülnek, csupán Titus és Lentulus
marad a teremben. Lentulus ijedten kitekintget, Titus szomoruan
Lesbiát nézi. Lesbia szenvedélyesen Lentulushoz
lépve, kezeit megragadja.)
LESBIA:
Végre, végre itt van a pillanat!
LENTULUS (zavartan):
Igen, igen,--
EGY RÓMAI (futva):
Dőrék, a házba égtek!
LESBIA:
Most kezdődik számomra csak az élet!
(Körülnézve)
Nincs senki már, aki tanuja lenne,
Hogy átölelsz forró, szent szerelembe'...
LENTULUS:
Menjünk innen, Lesbia! Pillanat,
És a tető lángolva ránk szakad!
--Nem magamért, érted félek csupán...
LESBIA (gunyosan):
--S a te arcod lett mégis halovány?!
Az enyém, nézd, pirosló, mint a rózsa...
TITUS:
Csodás álmok rejtelmes álmodója
Fehér lelked... Lesbia, értelek!
LENTULUS:
Nem meghalni, élni vágyom veled,
Nem egy percig,--örökre kell nekem
A te csókod... Lesbia, jöjj velem,--
Még nem késő, megmentjük életünk',
Aztán együtt--
LESBIA (szenvedéllyel):
Mindnyájan elveszünk!
Menekülés nincs,--Lentulus--sehol!
TITUS (Lentulushoz):
Szerencsétlen! Te még gondolkodól,
Mikor forró csókkal vár kedvesed?!
LESBIA:
Igen Titus, igazad van neked,
A szenvedélyt megyilkolja az ész--
LENTULUS:
--Az élet vig és a halál komor,
Miért hivod? Jöjj!
LESBIA:
Lentulus, te félsz?!
LENTULUS:
Én? Nem, dehogy!--Vérszinü, régi bor
Gyujtsa lángra agyam rideg szavát,
Hadd higyjem, hogy a halál messze még!
--Add Lesbia ajkad szüz biborát!
LESBIA (megcsókolva):
Igy, Lentulus, igy vagy nekem te szép!
LENTULUS:
Csókolj, ölelj! Ne tudjam, hogy az óra,
Melyben karom először átkarolja
Szüz testedet,--remegő, tiszta vággyal--
Együtt száll el lelkünk vég-sóhajával...
LESBIA:
Végre, végre előttem áll a férfi,
Aki lelkem--sokára bár, de--érti,
Ki rajongva hal meg szivem felett...
TITUS: